ILLYÉS GYULA: MINT BÚS EBVONÍTÁS…
e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek
a borzas csibék, gyürt levél zörög,
hull asztalunkra, legyinti fülünket.
Alma lóg az ágon s fent pirosan
lóg a vén nap is fanyar mosolyával, –
hullóba’ van ő is, – egy szélroham
s szétloccsan egy messzi poshadt pocsolyában…
szél emelinti fent a dombos erdők
aranyos ingét: fölszáll és libeg
a lomb a légben, – repülnek a felhők,
repülnek a gyors madarak, betör
a szél közénk is, fodrozza borunkat,
leng az emelt bor, csintalan’ kidöl
hüs cseppel hintve bódult homlokunkat…
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól
fölgyürt gallérral öt vén cimborák,
poharainkkal, csengőn, olykor-olykor
összeütődve, mint az őszi gally
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!
dal volna ez, dünnyögő őszi dal –
szakitják hosszu, eltünődő kortyok.
s minden, mi józan s helyén volt köröttünk –
felleggel billen a tág láthatár,
reményeink lágy hazája fölöttünk.
És száll a dal és szállnak, mint kövér
őszi cseppek a kortyok mind sürübben,
jajong a környék s mit a szem elér:
hanyattesik az őszi őrületben.
fordul és röpül ő is már az őszbe!
s peremét fogva mi boldogtalan
öt árva lelkek, már fennen üvöltve!
Repül a szék s ha karod felveted,
röpül az udvar! szállnak és forognak
a fák, az asztal s az asztal felett
anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak…
hajdani ének, egyre harsogóbban,
foszlánya rongyként száll a fák felett
és fennakad a hajlongó bokorban;
száll fent az ének arról, hogy mi volt
és megszakitja csuklás és a sirás
s mire himbálva feltünik a hold,
ugy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.