V.
V.
- Hé, miféle vacak munka ez? - mordul rá hátulról az ellenőr. Nincs annyi ereje, hogy hátranézzen. A kedve még kevesebb. Úgy tűri ezeket a szidásokat, apatikusan, mint egy nagybeteg az injekciók tűszúrásait.
- Mi maga civilbe, maga slendrián?! - kerül elébe az ellenőr.
Ő csak előveszi a mosolyát. Szemei mélyén most valami megbocsátás szelid tüze lobog alázatos fényekben.
Ő csak előveszi a mosolyát. Szemei mélyén most valami megbocsátás szelid tüze lobog alázatos fényekben.
Az ellenőr ettől a furcsa nézéstől hátratántorodik, de rögtön megnyugtatja magát. Csak egy megfagyott hólabdán csúszott meg a lába.
Egy szekér gurul közéjük és brutálisan elvágja az összetűzés fonalát. Hirtelen kidobja a balkezét, feltűri a kabátujját, s egy gépies mozdulattal meg akarja nézni az óráját a csuklóján. De akkor már a mosolya lép közbe s jelzi neki, hogy óráját három héttel ezelőtt becsapta a zálogházba, hogy özvegy édesanyjának virágot vehessen a születésnapjára.
Szája körül keserű ránc húzódik, a ránc árkában egy pár hópihe csiklandozza egymást. Erre felderül az arca, amikor a szürcsögő szomszéd odaszól neki:
- Fiatal úr, igyekezzék jobban, mert az ellenőr úr még kitol magával...
Neki se felel. Fél, hogy elárulja magát.
Még véletlenül se tudna gorombáskodni.
