I. Az apám
I. Az apám
Feles földön éltünk. Másfélhold lehetett, egy kunyhóval. Egy nagy konyhából és egy kisebb helyiségből állott: a szobából. Olyan kicsi volt a szoba, hogy a sublót és a kemence a patkával elfoglalta felét. De nem is kellett több hely, mert nem volt mit tartani benne. Volt még a szobában egy ágy és egy fenyőasztal. Édesapám csinálta. télen mindig faragott, ha nem volt napszám. Ha kérdeztem: – Mi lesz abból Édesapám? – azt mondta: – Árnyél. S lett belőle: teknő, mángorlófa, asztal, bölcső a kishúgomnak és játékszekér nekem.
Az ágy felett volt az ablak. Olyan kicsin, hogyha édesapám elébe térdelt az ágyról borotválkozni, elsötétedett a szoba. Legvilágosabb hely az ágynál volt. Azért mindig az ágyon játszottunk és az ágyon faragcsált apám. Hosszú lábait lelógatta a földre és fehér pelyhekbe röpködtette kése alatt a forgácsokat.
Minden télen vállalt erdővágást: gallyáért és a gyökerekért. Különös alakú, ezerkarú szörnytönkökkel volt tele az udvar. Gallyakévékkel mennyezetig rakva a konyha. Az ablakból néztük, amikor édesapám erős fejszecsapásokkal birkózott a tönkökkel.
A magot és a munkát apám adta. Azért volt feles a föld termése. Az első évben, amikor megnősült apám, nem volt gabonamagja, azért a termésnek csak a harmadát kapta. Azt mondta apám, azután mindig volt mag. – Mert inkább egyszer eszünk napjában, de a magnak meg kell lenni, – mondta minden sovány ebédnél anyámnak.
*
Egyszer apám, – hatéves lehettem, – jókedvűen jött este a munkából. – Mi lelt János? – kérdezte anyám.
– Gazdagok lettünk kedves, – kacagott apám. És előhúzott tarisznyájából egy ökölnyi malacot. Még csak annyit mondott: – Télen vágni fogunk. – Nagyon büszke volt az első malacára. Egész este játszottunk vele. Azután reggelig a konyhában röfögött. Másnap ólat csinált neki apám. Pista bácsi a kerítésen keresztül nézte apám munkáját:
– Minek annak a kis malacnak olyan nagy akól János? – kötekedett apámmal. Apám szelíden válaszolt, de hangja csengett:
– Hogy többnek is legyen hely, ha Isten engedi.
Azt beszélték a szomszédok, hogy néhány év mulva megvesszük a fél falut: – Mert Szekeres János olyan igyekvő ember, mint a güzü. – Ugyan ma sem tudom, hogy mi a güzü, de nekem akkor roppant tetszett. Én is güzü akartam lenni, ha megnövök.
Cukorrépa szedésen voltunk ősszel. Parcellánként fizettek. Hogy parcellát kapjunk, előbb iratkozni kellett rá. Aki gyorsabban ásta a répát és még éjjel is munkálkodott a levelek vagdalásával, többet keresett, mert egy újabb parcellába foghatott. Mi este nem mentünk haza, egész éjjel dolgoztunk. Csak a második parcella után mentünk haza: éjjel, hogy másnap a harmadik parcellába foghassunk.
Nagy szomorúságunkra mentünk haza. Beteg lett a malacunk, pedig már egész süldővé növekedett. Azt mondta édesapám, hogy nem adott neki enni rendesen a szomszéd, akire rábíztuk. Már alig lélegzett, de még élt. Apám levágta még éjjel. Reggelre megdöglött volna. – Csak cigánynak való lett volna, – mondta apám. Anyám sírt.
– Ne sírj kedves, mi hamarébb ölünk, mint a parasztgazdák, – nevetett apám.
Másnap húst ebédeltünk a répaföldön. Csörgőre sült malacbordákat rágicsáltunk. Mert nagyon sovány volt a malac. A pecsenye illatára átjöttek az emberek a szomszéd parcellákról.
– Talán pénzt csináltatok az éjjel, hogy ilyen úri ebédet esztek János? – kíváncsiskodtak az emberek.
– Hozattam egy kis friss húst a városból, hogy jobban menjen a munka, – nevetett apám. Mindig nevetett apám, ha szerencsétlenség érte. Bánatát és szegénységét takargatta az emberek elől.
Másnap hetipiac volt, vett egy másik malacot: süldőt, a répaásásból.
*
Aratásnál bandagazda volt. Bandájában könnyen ment a munka, nótázással, nevetéssel. Morzsolódott a munka anélkül, hogy észrevették volna. Apám elől vágta a rendet. Becsülték a bandában, mert egy kaszás sem tudta utolérni. Mesélő lelke pedig egész éjjel kifogyhatatlan volt.
Kubikosoknál száz ember dolgozott vezetése alatt. Apám fizette őket vasárnap délelőtt odahaza. Ilyenkor tele volt a kis szoba, konyha és az egész udvar emberekkel. Erős szavú, barna arcú férfiak voltak. Mi ott ültünk az ágyon apámmal. Anyám főzött. Az ágy előtt volt az asztal és azon sorjában száz kupac pénz. Apám komolyan elhelyezkedett az asztal mellett, mint egy úr. Hangja átütötte a nevetgélést:
– Baranyó István!
– Itt vónék.
– Három forint jár kendnek. Annyi?
– Annyi. negyven köbméter fődem vót a héten.
Apám lemarkolt egy kupac pénzt az asztalról és átadta. Igy fogyott el az utolsó száz kupacig mind. Száz embert fizetett ki lista nélkül, csak rovátkája volt. Száz ember köszönt el megelégedetten. Mind a száz kéz erős, becsületes szorítással búcsúzott. Nem kellett toll, tinta, mert az én apám nem ismerte az írást. Szégyenlette bevallani, hogy nem ismeri, azért a maga módja szerint fizetett, de mindig pontosan.
Halászoknál dolgozott. Húzta a hálót, meg a ladikot. Minden munkában benne volt. Este mikor hazajött, sok kis halat hozott. Édesanyám tepsiben sütötte meg. – Igy kevesebb zsír kell alá, – mondta anyám.
Apám lerakta a hal levegőhólyagjait a földre:
– Lépj rá erősen kisfiam! – mondta komolyan. Én ráléptem és nagyot pukkant. Megrettentem. Apám olyan nagy egészségeset nevetett, hogy még az asztalfiók is zengett belé:
– Milyen katona lesz belőled, ha még egy puttyankótól is megijedsz, te!
*
Első elemibe jártam. – Olvass apádnak, kisfiam! – szokta mondani, amikor hazajött este a munkából, fáradtságtól végigdőlt az ágyon. Egytagú szavakat gagyogtam könyvemből apámnak. Minden betűt külön megnézett apám. És amikor ráismert egy-egyre, kötekedve kérdezte:
– No Jancsi, tudod-e milyen betű ez?
Igy tanultunk apámmal. Mindent szeretett tudni. Bánkódott, hogy nem ismeri az írást. Árván nevelkedett, lelkiismeretlen emberek keze közt. Édesanyám megtanította a nevét leírni. Sikerült. Boldog volt apám .Azután, ha szabad ideje volt, mindenhová a nevét írta, véste, karcolta. Meg is tanult volna írni. De egy este, amikor elébe mentem a dülőn, ölébe kapott és nem nevetett, csak nyöszörgött. Fogai közül sziszegett szavakat. Egész úton hallgatott, erősen magához szorított és könnyezett. Odahaza ledobta az asztalra a tarisznyát. Púposan domborodott ki belőle a reggeli kenyér. Az ágy szélére ült apám.
– Hát te János, nem ettél? Mi bajod? – bontotta ki anyám a kenyeret a tarisznyából.
– Nem. Nem tudom szétnyitni a fogsorom. Cúgot kaptam az épületen.
Építkezésen dolgozott apám. Téglát hordott. Egész este nem beszélt apám. Tejet szürcsölt. Éhes volt.
Reggel még mindig nem tudta szétnyitni a fogsorát, de bement dolgozni a városba. – Ne menj János? – kérte anyám.
– Majd rendbe jövök. Gyereknyavalya.
És ment apám.
Délben már hazajött. Alig tudott jönni. Vánszorgott. Izmai megmerevedtek. Leült az asztal mellé, nem tudott enni.
– Feküdj le, János! – könyörgött anyám.
Apám a karjára ejtette fejét és foga közül rikácsolta:
– Éhes vagyok! Az istenit! Enni akarok! – belevágta a kezébe fogott kést az asztal lapjába.
Lefeküdt. Másnap szekéren vittük be a kórházba. Nem is jött haza többet. A kórházban halt meg.
Hagyott maga után két hold földet és egy félig kész házat. Pedig az én apám nem is tudott írni.
