II. Az anyám
II. Az anyám
Apám harminc éves volt, amikor meghalt, azon az őszön anyám huszonöt, én hét, a kishúgom féléves mult.
Ősszel akarta apám a félig kész házat befejezni. Kívülről kellett volna még betapasztani és a nádtetőt cseréppel beszegni, de a munka utolsó része anyámra maradt. Anyám napokig alkudozott a tapasztó emberekkel, de nem tudtak megegyezni. Egyik reggel arra ébredtünk fel a kishúgommal, hogy anyám körültapasztotta éjszaka a házat. Éjjel csinálta, hogy a szomszédok ne lássák. Reggel újból jöttek alkudozni a tapasztó emberek. Anyám akkor már egy keresztet formált törekes sárból az ablak fölé, hogy azzal is díszesebb legyen a házunk. Álmosan ácsorogtuk körül húgommal a sáros teknőt és együtt nevettünk anyámmal, aki a munkától pirosan kacagott a hivatásos tapasztók szeme közé:
– Lássák, amíg maguk alkudoztak, én megtapasztottam a házam, még csak az aranygyűrű sem esett le a kezemről – és jókedvűen mutatta sártól feketélő kezét, amin soha nem volt aranygyűrű.
Takácsné szomszédasszony, amikor reggel meglátta a betapasztott házat, átköszöntött szomszédjához Bicegőnéhez, aki a baromfijait etette. Hangosan, hogy anyám is hallja:
– Jóreggelt szomszédasszony! Látta már? Rab Mari reggelre betapasztotta a házát egymaga, nem várt a cigányokra. Ez az asszony sem fogja kútba szórni a gyerekeit, mert megél a tapasztásból is.
Anyám jól hallotta, de nem szólt át semmit sem, csak hozzánk fordulva mondta csendesen:
– Ne hallgassátok ezt a csúnyaszájú nénit. Eredj Jancsikám játszatok a Mariskával. Mihelyt befejezem a munkát, kaptok enni.
Egy hét mulva be is festette anyám a házat. Először az egészet fehérre meszelte és utána kékfestékkel aláhúzta. Az ablakot körül rámázta egy keskenyebb kékcsíkkal, még a keresztet is befestette. Mikor készen lett, sorba álltunk a ház előtt és hangtalanul gyönyörködtünk. Olyan szép volt, mint egy kis kápolna.
A kerítés fűzfagallyal egymáshoz kötözött tányérvirág szárából volt. Olyan ritkán, hogy az utcán járók, keresztül láttak rajta.
Ahogyan kívülről kész lett a ház, belülről rendezgette anyám.
Egy szakajtó teli volt megázott, összeállt kék festékkel, még apám hozta régebben, – amikor még épületen dolgozott – az építésztől kapta, mint használhatatlan anyagot. Sok volt a festék és így anyám szobát és a konyhát is kékkel festette ki. Olyan volt belül a lakás, mint a sötét égbolt.
A bútorainkat is bepakoltuk szépen elrendezve, – mégpedig a sublótot a két kis ablak közé, baloldalra az ágyat, középre az asztalt két székkel, – hiányzott még az én fekvőhelyem. Ágy csak egy volt, azon pedig anyám aludt a kishúgommal, mert a kishúgom már kinőtte a bölcsőt. A szoba ajtómelletti sarkába négy fenyőfacölöpöt vert anyám. Deszkát szögelt a cölöpökhöz és az aljára. Tele hordtuk szalmával és kész volt az ágy. Még csak képek hiányoztak a falról. Hosszas könyörgésre megkapta anyám nagymamáéktól a kisebb háziáldást, két szentkúti emléket és egy szenteltvíztartót. Megkaptuk még a «Máriaszíve» képet is, bár anyám a «Jézusszíve» képet szerette volna, de azt nem adta nagymama. A Máriaszíve kopott volt már, azért kaptuk meg. Hosszas síránkozás után megkaptuk még az első emberpárt ábrázoló színes nyomatot, de ráma nélkül. Ezt az én ágyam fölé szögeztük. Ádám és Éva a tiltott fa mellett állnak meztelenül, csak egy kis fügefalevél takarta őket. A fáról egy óriáskígyó sziszegett Éva felé. Azt mondta nagyapám, hogy a kígyó az ördög. És azt sziszegi Éva felé, hogy adja oda a tiltott gyümölcsöt Ádámnak.
Ezt a képet láttam este, amikor lefeküdtem, reggel, mikor felébredtem. A képen ábrázolt paradicsomnak minden fűszálát ismertem.
Mire teljesen készen lettünk a berendezkedéssel, megjött a tél.
A tél nehezen telt el. Anyám türelmetlenül várta a tavaszt.
Majd tavasszal meglátod Janikám, gazdagok leszünk.
Megjött a tavasz. Anyám egész nap veteményezett, én segítettem ásni a kertet. A friss felásott tavaszi föld illata beleülte magát gyermekkori emlékeim közé. Amíg én ástam, anyám kétrét görnyedve egy rövidnyelű kapával fészket vágott a magnak. A kishúgom mellettünk botorkált, el-elpottyanva a szokatlan akadályokban, – ha vakondtúrás került kis mamusza alá, – s hosszú gilisztákat húzgált ki a nedves göröngyökből. Játszott.
*
Már forrón sütött a nap. Egy esős nap után este azt mondta anyám:
– Janikám feküdjünk le korán, mert hajnalban velem jösz gombát szedni.
Még nem láttam azelőtt gombát és nem tudtam miért kell szedni.
Korán, még nem is világosodott, amikor felrázott anyám álmomból:
– Csendesen ébredj Jánoska, Mancit fel ne ébreszd, – csitított anyám. Kelletlenül hagytam magamra húzni ruháimat és mikor elindultunk, álmosan hagytam magamat vonszolni.
Harmattól nedves barázdákon haladtunk. Nem beszélgettünk. Amikor kiértünk a faluból, hajnalodott. A falu mellett több ezer holdas uradalmi birtok terült el.
Kifáradtan kérdeztem anyámat.
– Meddig megyünk még?
– Nemsokára odaérünk kisfiam. Látod azt a sötét erdőt, – és karjával a távoli szürke tömeg felé intett s folytatta, – abban az erdőben van a sok gomba Janikám, de hogy hamarabb odaérjünk, átvágunk a vetésen.
Hosszú szoknyáját derekára gyűrte, hogy a csatak ne érje. Úgy nézett ki mint egy óriási hurka. Cipőnket levetettük és a karunkra akasztottuk.
– Vágyázz fiam, hogy ilyen sötét zöld fűre ne lépj, mert ez szúr, úgy hívják, hogy aszat, – magyarázta hozzám hajolva és apró gyors léptekkel vonszolt maga után.
Hatalmas zöld táblákban terült el az őszi vetés bokán belül érő sarja. Dideregve húzódtam anyámhoz, fáztam. Az erdő nagyon messze volt még. Egészen kivirradt, mire odaértünk. Éhes és fáradt voltam. Az erdőszélen leültünk, cipőinket felhúztuk. Anyám lebontotta a válla és a hóna alatt átkötött piros abroszt. Kihentergetett belőle egy csíkos szalvétába kötött csomagot: a kenyeret. Jó étvággyal megreggeliztünk.
– Na, Jánoskám, most pedig a dologra. Ezt a szalvétát elébed kötöm, felfogod a kezeddel és a másik kezeddel szeded bele a gombát.
– Hol a gomba édesanyám? – kerestem földön és fán.
– Gyere utánam.
Anyám elől ment, nyakában egy üres zsákkal, kötőjét felkötve, beljebb az erdőbe.
– Itt a gomba, – mutatott egy haragos-zöld fűgyűrűre.
Bámulva vártam, hogy anyám megmutassa a gombát. Nekitérdelt a haragos fűkarikának és gyengéden szétválasztotta a fűcsomókat.
– Nézz ide Jancsikám, itt a gomba.
Néztem a sok egymás mellett sűrűn zsúfolt barnakalapos kis füveket.
– Szedjed, de szárával, – és nekitérdelve megmutatta.
Jártuk körbe-körbe a fűkarimákat. Amikor megtelt a kötőnk, beleöntöttük a zsákba. Sok volt a gomba, hamar tele lett a zsák. Illatos volt a kezünk a gomba közt nőtt fűtől és fáradt a derekunk az állandó hajlongástól.
A teleszedett zsákot kiöntöttük a búza közé. Azt mondta anyám, hogy később visszajövünk érte. Éhesen szedtük tovább a gombát, nótákat dudolva, észre sem vettük, hogy egy lovas néhány lépésre megállt tőlünk és hangosan ránk kiáltott:
– Ki engedte meg, hogy lopjatok, adta koldus népei!
– Dícsértessék a Jézuskrisztus, – köszöntem ijedten.
– Adjonisten jónapot ispán úr, – hajladozott anyám, – nem lopunk mi.
– Hanem idehordjátok a piszkotokat, – ordította még jobban.
– Úgy tudom nagyságos ispán úr, hogy ezt a gombát szabad szedni, ha itt maradna úgy is összetapossák a legelő jószágok, én meg szegény özvegyasszony vagyok és rámfér egy kis kereset, – pityeredett el anyám.
Én ijedten lekucorogtam a földre.
– Gyertek velem a tanyára és hozzátok magatokkal a gombát is, – mondta az ispán.
Lépésben mentünk a tanya felé a ló után. Anyám a zsákban cipelte vállán a gombát, én egy piros abroszban lógattam a hátamon. Nehéz volt. Sokszor kocognunk kellett, hogy elérjük a lovat. Nagyon féltem az ispántól. Anyám észre is vette, hogy remeg a kezem, ahogy fogta.
– Nem lesz semmi baj Jancsikám, ne félj, – biztatott.
Amíg az erdőben szaladtunk, sokat elbotlottam a fatörzsekben. Az ispán gonosz arccal, hátra-hátra nézett.
– Gyorsabban, mert végigvágok rajtatok, – ordította úgy, hogy az út mellett kukoricát kapáló cselédek is hallják. Anyám nagyon szégyelte magát, mert voltak köztük, kik ismerték.
Végre agyonfáradva az ispán lakásához értünk. Az ispán bement az irodába, mi meg a kimerültségtől eldültünk az udvaron.
– Mi lesz velünk! – sóhajtotta el magát anyám. – De ne félj Jancsikám, majd megsegít a jóisten, – folytatta gyorsan.
Fojtott gombaillat terjedt a levegőben, a zötyögéstől összetört gomba átnedvesítette a zsákot.
Kijött az ispán a feleségével:
– Öntsétek ki a gombát, – kiáltotta.
A sok szép fehér gombát a zsákból, a járdára öntöttük.
– Az abroszban maradhat, – mondta az ispánné.
Az ispán nekidőlt a veranda falának és röhögve bámulta az ijedtségünket.
– Most pedig megérdemelnétek, hogy csendőrkézre adjon az uram, de az én uram egy áldott jó teremtés és megbocsát nektek. Úgy határoztunk, – mondta mindig jobban felemelve a hangját, – hogy a gomba itt marad s te minden szombaton kijösz hozzám nagymosásra segíteni, ha rendesen dolgozol, akkor máskor is kijöhettek gombát szedni. Megértettétek?!
– Igenis meg, csókolom kezét a tekintetes asszonynak. Köszönjük a jószívét, amivel hozzánk volt.
Az ispánné lenyujtotta a kezét és sorba csókoltuk, előbb az anyám, azután felemelt engemet, hogy elérjem az ispánné kezét és megcsókoltam.
– Most pedig menjetek vissza és szedhettek magatoknak is gombát, – mondta az ispán.
Visszamentünk és újból megszedtük a zsákot.
Késő este volt, mikorra hazaértünk.
A búzába öntögetett gombákért a nagyapám kocsijával mentünk vissza, még akkor éjjel.
Reggel a piacon mind eladtuk a gombát.
A szombati nagymosást egy évig pontosan végezte anyám az ispánéknál.
*
Anyám két apa helyett dolgozott. Egészséges gondolkozásával mindig újabb megélhetőségi lehetőséget keresett. A gyermekeiért való aggodalom megsokszorozta munkaerejét. Az ezernyi gondjaitól való szabadulás kívánsága szélesbítette látókörét. Úgy ahogy volt, sohasem volt elég jól. Keveset foglalkozott velünk, mert mindig futkosott a legkülönbözőbb munkák után.
Nyolcéves lehettem, amikor anyám egy jó piac után, keménygallérokat hozott nekem a városból. Azelőtt még nem láttam keménygallérokat.
– Jancsikám ezután ilyeneket fogsz a nyakadon hordani, mert a városi úrigyerekek is ilyent hordanak, – mondta komolyan.
Igy indult az első lépésem az úri világba. A gallérokat amiket kaptam, magasak és bőek voltak, de azon is segített anyám. Egy keveset lenyírt belőlük. Csak amikor iskolába mentem volt szabad felvennem. Társaim gúnyoltak a gallér miatt. Azért lehetőleg kerültem őket. Félénk és gyámoltalan lettem a gallér miatt.
Az igazgató is mondta:
– Nem parasztgyereknek való az ilyesmi. Mondd meg anyádnak, hogy tüzelje el. Maskara vagy benne! – kiáltott mérgesen. Az igazgató sem hordott keménygallért.
Nem nézhettem valami jól ki benne. A nagy sár miatt állandóan csizmába jártam. A felsőruhám édesapám visszamaradt ruhájából volt házilag átalakítva. Fejemen a fekete hegyes sapka és nyakkendő nélküli gallér a nyakamon. De anyámnak nagyon tetszett.
Amikor az igazgatóm üzenetét megmondtam anyámnak, bánatos arcát elöntötte a pír.
– Holnap velem jösz a városba, – mondta egy kis idő mulva, – majd megmutatom én, hogy urat nevelek belőled.
Húsvét előtt lehetett egy héttel, amikor bementünk a piacra. Anyám gondosan kicsomagolta a batyuja tartalmát a piacon és egy ujságpapírra reáfektette a két szép piros sonkát.
– Eladjuk fiam. Az idén nem eszünk sonkát. Veszünk az árán neked uras ruhát.
Pedig a sonkát húsvétra tartogatta anyám. Vártuk egy kérőjét és a sonkát a vendég számára tartogattuk: – «Ne lássa, hogy koldusok vagyunk, inkább megspóroljuk a hasunkon» – mondogatta régebben anyám.
Már délfelé járt az idő, de a sonka nem akart elkelni. Nagyon kitartotta az árát anyám. Sok kézben megfordult. Háromszor már meg is mérték a közeli fűszerüzletben, de nem tudtak megegyezni.
A piac utólján végre elkelt a sonka kilenc forintért. Mentünk ruhát nézni. Végignéztük az összes ruhásüzleteket. Számtalanszor ki- és bementünk egy üzletbe. Összehordták az összes gyermekruhát, de azt mondta anyám:
– Egysem illik rád kisfiam.
Két óra felé meglett a ruhám. Egy kirakatból vétette be anyám. Szép szürke ruha volt, még zsebóra is volt ráakasztva.
A tengerészsapkát egy másik piacnapon vette meg anyám. A nyakkendőt maga csinálta.
Húsvét hétfőjén az egész család bevonult a városba, a hajnali misére. Mise után pedig elmentünk egy fényképészhez és egy családi fényképet csináltattunk.
*
Ha nem lettek volna szomszédaink, talán még mindig a falun laknánk. De voltak. Mennél közelebb laknak egymáshoz a szomszédok, annál sűrűbb a veszekedés.
Takácsékkal is baj volt mindig.
Egy féllépésnyi keskeny barázda választotta el a kerítésüket a miénktől. A kerítésük ritka lécekből volt összetákolva és átláttak rajta Takácsék. Annál könnyebb volt átlátni hozzánk, mert nekünk azon az oldalon nem volt kerítésünk. A kerítés, ha jó sűrűn van deszkázva, igen sok kellemetlenségtől megóvja a szomszédokat. Azért kerítés. A torzsalkodások kezdődtek a csirkeügyeken. Amíg a csirke kicsike, át tud bújni a kerítésen; ha megérkezik nőni, akkor átrepül. Csirkeügy mindenképpen van és ez az asszonyok ügye. De ott van a barázda. A törvénykezések alapja. A mi barázdánk minden évben keskenyebb lett és görbébb. A mi földünket idegenek szántották, de a szomszéd maga igazgatta az ekéjét. A lova sokat megbotlott, a barázda meg a mi földünkbe hasasodott. Anyám el is határozta, hogy beköltözünk a városba.
– Nem özvegyasszonynak való a földmunka, mert az özvegyet még az ág is húzza, – mondogatta, mikor elkeserítették a szomszédok.
*
Egyik este beállított hozzánk a keresztapám. Anyám izgatottan serénykedett körülötte. Törülgette a széket, mert keresztapám mindig feketében járt és sokat adott a tisztaságra. Keresztapám nem dolgozott a földjén, csak a felesége munkálta a földet a gyerekekkel. Keresztapám azért nem dolgozott földmunkát, mert ő volt a falu bírája. Nagyapám szokta előttünk mondogatni:
– Szeretem keresztapátokat, mert az egy akurátos és erős természetű ember. Az én Gyurka komámnak mindig rend van a háza körül.
Mi, gyerekek, nem szerettük. Ridegnek és önzőnek találtuk. Akkor este is mielőtt beszélni kezdett, akurátusan széjjelnézett, megköszörülte a torkát:
– Hát azért gyüttem volna Marijányom, hogy beszéljek veled.
– Beszéljen csak keresztapám, – mondta csendesen anyám.
Nagyapámnak volt vagy kilenc gyermeke, de mindet a bíró felesége tartotta a keresztvíz alá. Azért megkövetelte nagyapa, hogy még az unokáinak is a bíró legyen a keresztapjuk. Én voltam az egyetlen unoka csak, akit nem a bíróék kereszteltek, de nekem is keresztapának kellett szólítanom az akurátos embert.
– Csak azt akarom mondani, hogy nem jó van az úgy, ahogyan te végzed Mari, – szólalt meg hosszú csend után a bíró. Előbb jól kinézte magát a szobában.
– Miért? – ijedezett anyám.
– Tudod, hogy első ember vagyok a faluban, tudhatod, hogy az én szavam megállja a helyét mindenütt, azért csak azt mondhatom, hogy mégsem jó van az, ahogyan te végzed Mari.
– Minek akarsz te a fiadból urat csinálni? Látod, én a falu első embere vagyok, mégis minden fiamat parasztnak neveltem. Igy van ez rendjén. Pedig én tehetősebb vagyok mint te vagy Mari. Fel akarod ölelni az egész világot. Csúffá akarod tenni a falut? – utána felállt a bíró és leverte a ruhájáról a nem létező port.
Anyám sírt. Törülgette a könnyeit.
– Nem azért mondtam ezeket neked Mari, hogy megrikassalak, de eszedre akarlak téríteni. Mert úgy látom, hogy az a nagy fájdalom, ami a meghót urad után húz, teljesen elveszi az eszedet. No csak ennyit akartam mondani Mari, hogy hagyj fel az úrhatnámsággal. Aggyonisten!
Elment.
Anyám átölelte a fejemet és zokogott keservesen.
– Azt szeretnék, ha paraszt maradnál és túrnád velük a földet. Szeretnék, ha belepusztulnál, mint apád. De te úr akarsz lenni, úgy-e Janikám? – és törülgette érdes kötőjével az én arcomat is, mert már az is csupa víz volt.
Most már azért sem maradunk egy percig sem. Bemegyünk a városba. Kiadom a földet, bajoskodjon vele más. Minden munkát elvégzek érted. Ha kell ledolgozom könyékig érted a kezem, leszek cseléd, de te tekintetes úr leszel.
*
Beköltöztünk a városba, hogy én tekintetes úr legyek.
Anyám jót akart.
A szép fiatal asszony-anyám öregre dolgozta magát.
Minden évben aláírta egyszer középiskolai bizonyítványom, szarkaláb betűivel és számolta bennük a kalkulusokat.
Azon a pénzen amit rám költött, vehetett volna egy kis birtokot, vehetett volna egy életet.
Tizennégy évig özvegykedett értünk, jót akart, de nem tehet róla, hogy amikorra kitaníttatott kész tekintetes úrnak, a tekintetes urak nem urak többé.
Sajnálom, hogy annyit dolgozott értem anyám.
