HARMADIK DÉLUTÁN
HARMADIK DÉLUTÁN
Versailles.
A gyámoltalan középkori király kitért a garázda főurak elől, XIV. Lajos udvari embert tenyésztett belőlük. Ez volt a jobbik önvédelem. A grófoknak kijárt egy kormányzóság vagy a marsallbot, de a kormányzóságot ritkán látták s a marsallbotot alig forgatták. Öltöztették az oroszlán-királyt, vadásztak s kártyáztak vele, egyszóval beköltöztek abba az aesopusi állatseregletbe, amelynek emberi komiszságait kortársuk, Lafontaine még egyszer megverselte. Ebben a tolldíszes világban egy csomó ráérő, tehetetlenül dúskáló ember egymás hegyén-hátán, apáról fiúra figyelte egymás hibáit. Az életet nem tettekből, hanem intim emlékekből tanulták ki. Visszaemlékeztek a szenvedélyek kilobbanására, a sok esküszegésre, szerelmi és politikai árulásra s harmadíziglen tudták, hogy ki kinek ártott vagy hazudott. Legfőbb élethivatásukat, a rosszmájú megfigyelést se munka, se gond nem zavarta.
Akinek friss a rangja, fél a lecsúszástól s félti a tekintélyét. Az udvari ember olyan rangosan született, hogy hallgatott az erényeiről, vagy csúfot űzött belőlük. «Erényeink legtöbbször csak eltakart bűnök» vallotta be fényűző társadalmi biztonsággal a versaillesi tenyészet egyik mintapéldánya, a mások s a maga kárán tanult herceg La Rochefoucauld. Gőgös önbecsmérléssel mutogatták a gyöngéiket, nem csoda, ha az egészséges polgári ösztönű Pompadour asszony hamar elpusztult ebben a környezetben. A csodálatos állatkert a nagy forradalomban kipusztult, de természetrajza a korabeli moralistákban fennmaradt, s a fegyelmezett embergyűlölet, amely a társas együttélés legszerencsésebb formája, ma is sokat tanulhat szabatos, rideg életszabályaikból.
