ÖTÖDIK DÉLELŐTT
ÖTÖDIK DÉLELŐTT
Az Elysée-negyed.
Az előkelő, jómódú nyugati városrész, amelyre Balsac törtetője: Rastignac ökölbe szorított kézzel pillantott le a Pere Lachaise-temető magaslatáról, azóta a Madeleine templom és a Diadalív közé húzódott. A drága kalaposnők, bibliofil boltok és nagy szabók egy komoly magánvillát fognak közre. Ez a köztársasági elnök palotája. Egyszerű kőfal választja el a burzsoáktól, az ember azt képzeli, hogy egy gazdag műkereskedő lakik benne. Hasonlít is hozzájuk, csak rosszabbul öltözik. Franciaország elnöke Félix Faure óta, – ő ült utoljára lovon, – középszerű, középtermetű ember. A titánok a törvényhozás porondján marcangolják egymást s az óvatos nemzet a döntőbíróságot veszélytelen polgárokra bízza. Deschanelből és Doumerből elnök lett, ellenjelöltjük: Clémenceau önkéntes száműzetésben, Briand kegyvesztve halt meg.
A háború után több millió amerikai túrista fordult meg ezen a környéken. A finom kalaposok és drága találkahelyek, a politizáló illatszerészek és pálinkafőző szenátorok 1930-ig sok százezer Dodsworth házaspáron gazdagodtak meg. Sajnos a műkereskedés is belőlük élt. Ez a förtelmes ipar a tengerentúli vendégek előtt eszelős és barbár jöttmenteket párizsi művészekké maszkírozott. A kelet-galiciai, uruguayi, malakkai, román festőkre egyforma szerencsével játszottak, az átutazó amerikai fizetett és csodálkozott. A kúfárok rászedték a tengerentúli ragadozókat és az ember szívből nevetett volna az alkun, ha a vásár nem folyik a «párizsi iskola» nevében. Festőóriások véreztek el valamikor e név becsületéért s a kereskedői leleményesség vértanú emléküket gyalázta meg, amikor féleszű színeseit és zsidóit Párizs nevében az amerikai túristákra sózta. A konjunktúra elmúlt, talán a hisztérikus festőket is örökre magával vitte a pokolba.
