HOFFMANN EDITH: ESTERHÁZY MIKLÓS HERCEG
HOFFMANN EDITH: ESTERHÁZY MIKLÓS HERCEG
Aki a tettek mögött szereti látni az embert is, azt egy nagy műgyűjtő személye legalább annyira érdekli, mint egy nagy színészé vagy politikusé. Arcvonásait fürkésszük s életkörülményeit s első kérdésünk: "mi volt a kezdet? ifjan vagy öregen s mi módon vált parancsolóvá a gyűjtés szenvedélye?" Összehasonlítva más nagy gyűjtőkkel, közös vonást keresünk az arcokon és a sorsokban. Céltalan általánosító iparkodás! Valójában semmi sem közös bennük. Ahány egyén, annyi külön eset. Egyiket csak a nyerészkedés ösztönzi véletlenül éppen a műtárgyak halmozására, másikat ellenállhatatlan vágy űzi a művészet nagy alkotásainak megszerzésére. Ez alulról jön és nélkülözve küszködik a megkívánt tárgyak birtokáért, amannak a bölcsőjébe hull a szerzés lehetősége. Legtöbbje egyenként, maga kutatja fel a darabokat, de van olyan is, ki a biztonságérzet hiányában abban gyönyörködik, mit mások vásárolnak neki.
Esterházy Miklós herceg a gyűjtők legboldogabb fajtájához tartozott: őseitől örökölte a gazdagságot s a gyűjtőszenvedélyt és megadatott neki, hogy saját képességeivel növelje országos, sőt európai jelentőségűvé a készen kapott, szerény kezdeteket. Munkája így a nemzet ügyévé lett, öröme az ország kulturális boldogulásának építőjévé. Küldetése volt, hogy létrehozza azt a képtárat, mely majdan a nemzet kincsévé válik és egyéb gyűjteményekkel egyesülve a Szépművészeti Múzeumot alkotja, az ország legelső kulturális intézményeinek egyikét.
Frankó várát, ahol a család gyűjteményeit eleinte őrizték, gróf Esterházy Miklós nádor szerezte vissza Ausztriától a 17. század első felében és csatolta újra a magyar koronához. Fia Pál herceg volt az első valódi gyűjtő a családban, ő hozta össze a híres Esterházy-kincstárat, mely főleg ötvöstárgyakból állt, mivel a 17. században Magyarországon főleg ötvöstárgyakat volt szokás gyűjteni. Pál nádor unokája, Fényes Miklós, Mária Terézia birodalmának egyik legragyogóbb alakja, a nagy életformák embere volt. Érdeklődésének területe nem a képzőművészet volt, hanem a zene; kismartoni otthona az új zenei kultúra egyik főhelyévé lett. De azért szerzett néhány kitűnő képet is; például valószínűleg éppen a képtár leghíresebb darabját, Rafael Madonnáját, melyet a világban még ma is Esterházy-Madonna néven ismernek. Valószínűleg jobban mulattatták azonban olyan művészi kuriózumok, melyeknek kapcsolatuk volt a zenével s előkelő vendégeinek is szórakozásául szolgáltak. Volt többek között zenélő rokkája s olyan karosszéke, mely ha ráültek, furulyahangon eljátszott néhány zenei darabkát.
Így váltották fel egymást a Pálok és a Miklósok, míg végre 1794-ben Fényes Miklós unokája, Miklós herceg vette át a majorátust. A herceg azonnal hozzálátott nagyszabású képtárának létesítéséhez s haláláig, 1833-ig gyarapította. De ha a gyűjtemény keletkezésének évszámait nem is tudnók, nem volna nehéz azokat megállapítani, mert alig van régi gyűjtemény, mely a maga összetételében ne árulná el világosan létrejöttének idejét. Ha kissé elkezdjük boncolni, egy meleg élet szinte naplószerű vallomásai nyílnak meg előttünk. Mai gyűjteményt nehezebb így vallatóra fogni, mert ma már egy-egy kisebb terület minél gazdagabb kiépítésére törekszenek inkább a gyűjtők, csak régi szobrot, régi bronzot, vagy csak modern képet vásárolnak, esetleg csak egyetlen festő műveit. Esterházy evvel szemben muzeális értelemben vett teljességre törekedett a festészet terén; vásárolt modernet és régit egyaránt. De abban, hogy mit nem vett és miből vette a legtöbbet, tárgyilagos elhatározása mögül világosan kiütközik személyes ízlése.
Saját korára vonatkozóan vásárlásai eléggé különfélék; akadnak közöttük például olyanféle kis naturalisztikus német tájképek, amilyenekkel Goethe aggatta tele szobáit, ezek teljes ellentétéül pedig Goya híres Korsós leánya, meg Köszörűse. Mivel főleg régi képek gyűjtésére volt beidegezve, általában olyan képeket szeretett, melyeknek erősebb kapcsolatuk volt a múlttal s jobban hasonlítottak galériaképekhez. Idősebb korában a legújabb irányokat már nem volt képes követni. Tehát az angolok közül nem a nagyszerű Turnert vette, hanem Morlandot, a franciákból nem Davidot s még kevésbé Gericault-t vagy a fiatal Delacroixt, kinek feltűnését még javában megélte, hanem Greuzet és Boillyt. A németek közül Angelika Kauffmannt, Fügert és Rafael Mengset. Goethei kor, goethei ízlés. Álláspontjának megértéséhez a három utolsó név adja a kulcsot.
A herceg ifjúkora a hanyatló 18. századra esik, mikor a barokk és a rokokó teljes felbomlása és evvel egyidejűleg a klasszicizmus feltámadása a művészek egy bizonyos csoportjánál új eklekticizmushoz vezetett, mely főleg a 16. és 17. századi olasz művészet emlékeiből táplálkozott. Az új irány egyik főképviselője éppen Rafael Mengs volt s a fiatal Esterházy Miklós egész lelkével melléje állt. Ettől egy 1797-ben írt, sokat emlegetett levele tanúskodik. Mengs egy Magdolna-képét sürgeti olasz megbízottjánál s szövegébe ezek a furcsa szavak csúsznak bele: "Úgy érzem, nem tudok élni nélküle". "Mintha nem is egy képügynöknek szóló utasításból, hanem egy szerelmi vallomásból lenne véve ez az idézet", mondja találóan Petrovics Elek Esterházy Miklósról szóló szép tanulmányában. Széles körre kiterjedő szerelmi vallomás valóban, mert a hercegnek ez a különös érzelemkitörése nem csupán a Magdolna-képnek reá gyakorolt varázslatos hatását jelenti, nemcsak az egész mengsi stílusirány mellett való nyílt színvallást, hanem annál sokkal többet. Hitvallás ez amellett a régi irány mellett is, melyet már a 17. század elején Mengsékhez hasonló célok irányítottak. Az eklektikus, összeegyeztető művészi szemléletnek ezek a régi hívei: a bolognai Carracciak és a körük, arra törekedtek, hogy az akkor feltörekvő barokk formavilágát összeegyeztessék az olasz klasszikus művészet hagyományaival. De míg akkor a barokk óriási lendülete adott szárnyat az új iránynak, most a fordított viszonyban az új klasszicizmus nem hozott magával annyi életerőt, hogy új tartalommal tudta volna megtölteni a barokk kialvó világát. Ami létrejött, tipikus epigon-művészet volt, de ezt a kortársak nem tudták s Mengset úgy ünnepelték, mint egy új Rafaelt.
Esterházy nagyra tartotta a régi − 17. század eleji − és az új − 18. századvégi − eklektikusokat. Talán a művészet megnyugtató folytonosságát látta a szándéknak ebben a visszatérő vonalában. Ízlését ismerték a kereskedők is, nem véletlen, hogy üzleti levelezésében a felajánlott művek szerzői között legsűrűbben a Carracciak, Guido Reni, Domenichino, Guercino nevével találkozunk. S a herceg gyűjtéséből származik a Képtárnak máig is egyik legszebb képe, Domenico Feti "Alvó leánya". Hogy a képtárban egyébként éppen ezek a mesterek ma igen kis mértékben vannak képviselve, annak valószínűleg a megvételre kívánt művek gyengesége, későbbi selejtezés stb. az oka. Az érdeklődés irányát a levelezések jobban mutatják, mint az eredmény, de világosan beszél az is, hogy általában a 17. század volt az, melyből Esterházy legtöbbet vásárolt, s mely képtára végső összetételében is leggazdagabban volt kiépítve. Főleg a németalföldi 17. század, melynek hatása az Alpokon innen élő volt egészen a 19. század közepéig s így gyűjtői értékelése is egyenletes maradt. E körben rendkívüli szerencsével dolgozott a herceg, egy "Házaspár képe" van Dycktől, Frans Hals Férfiképmása, Jordaens Férfiképmása, Rembrandt Rabbinusa, Jan Vermeer remek Női képmása, Moreelse Női arcképe, Cuyp Tehenes képe az ő révén került a Szépművészeti Múzeumba, melynek későbbi nagyszerű gyarapodásai után, változatlanul, ma is legjelentékenyebb darabjai közé számítanak.
Sokkal kisebb mértékben vásárolt a herceg franciákat; sajnálatos módon a 17. század legnagyobb francia mesterétől, Poussintől, nem vett egyetlen képet sem, mint ahogy, úgy látszik, a francia művészeket a legkevésbé értette meg. Mindamellett ő vette Claude Lorrain szép Campagnai tájképét.
Az új eklektikusok a 17. századon kívül, mély szeretettel fordultak az olasz 16. század felé is. Elsősorban Rafaelt és követőit, továbbá Correggiot stb. értékelték. Mengs néhány munkáját egészen correggioi stílusban készítette, annyira, hogy például a Szépművészeti Múzeum egy szép, de nem az Esterházy-gyűjteményből származó Mengs-rajzát sokáig Correggio művének lehetett tartani. Correggio gyönyörű Madonna-képét természetesen szintén Esterházy Miklós herceg szerezte meg a képtárnak, de ő vásárolta meg Luini képeit is a Lionardo tanítványának, Boltraffionak remek Madonnáját. A 16. századi németek közül úgy látszik Lucas Cranach volt a kedvence.
16. századi olasz maneristáktól is vásárolt néhány jó darabot, például Bronzinót, Mazzola-Bedolit, de teljesen hiányoznak a nagy misztikus művészek, Tintoretto és Greco. Ezeknek mély lelkiségét s formai érdekességeit Esterházy kora nem volt képes meglátni, mindez nagyon is távol állott a klasszikus formák nyugodtságától; túlzott és ízetlen fintoroknak érezte munkáikat még a következő kor is, egészen a huszadik század elejéig. Az idősebb nemzedéknek még ma is érthetetlenek. Ezeknek a művészeknek az ideje a mi izgatott és misztikus felemelkedésre ismét hajlamos korunkkal jött meg. A huszadik század a legmagasabb polcra emelte őket.
15. századi munkák alig találhatók Esterházy gyűjtésében, voltaképpen csak egyetlen jelentékeny olasz kép, a velencei Carlo Crivelli Trónoló Madonnája s egy-két hollandi s német darab. Ez a hiány éppoly jellemző a gyűjtemény keletkezési korára, mint a 16. és 17. századi művek bősége. Mert az ízlés világában nincsenek véletlenek. A Rafael előtti művészet: a 15. század, csak Esterházy halála körül, a harmincas években kezdett kedveltté válni s termékenyítő hatását is csak akkor fejtette ki az európai művészetre. A reneszánsz-művészet s még inkább a gótika munkáinak az összegyűjtése tehát a következő nemzedék két kiváló magyar főpapjának áldozatkészségére várt s az ő hagyatékuk egészítette ki a nemzet nagy múzeumát ezekkel a művekkel. Giorgione, Bellini, Memling egytől-egyik Pyrker János egri érsek hagyatékával kerültek a Múzeumba, a 14. századi képek pedig Ipolyi Arnold nagyváradi püspökével.
Ahogyan a Rafael előtti időket mellőzte a herceg a gyűjtésben, ugyanúgy nem vette számba azt az időt sem, mely az ő korát közvetlenül megelőzte. Ez sem egyéni felfogásából fakadt, hanem éppen úgy a kor ízléséből, mint minden egyéb cselekedete. A közelmúlttól való elszakadás természetes és megszokott folyamat, hiszen két egymásra következő nemzedéknél megy végbe a legnagyobb lelki szakadás. A múlt század második felében nevelkedett emberek unalommal fordultak el a biedermeiertől, a magyar biedermeier bájos és nemzeti szempontból annyira fontos alkotásait szóra sem érdemes jelentéktelenségeknek bélyegezve, − az utána jövő nemzedék megint kedveli s gyűjti őket. Ugyanígy vagyunk a szecesszióval. Ma már ismét kezdjük finomságait s fejlődéstörténeti szükségességét és fontosságát látni, de a közbülső nemzedék irtózással tagadta meg vele a közösséget. Apák és fiúk örök harca ez.
Esterházy tehát nem vásárolta a közelmúltat, ami, nevekre váltva át a szót, röviden annyit jelent, hogy nem szerzett egyetlen művet sem Watteautól, Bochertól, Chardintól, Fragonardtól. Ez a legérzékenyebb hiánya máig is a Múzeumnak, mert azóta sem nőtt egy francia igazodású új Ipolyi vagy Pyrker, hogy úgy betömje a 18. századi hézagot, mint ahogy ezek a főpapok a 14. és 15. században mutatkozó hiányokat pótolták. A Múzeum leggyengébb osztálya a francia képeké, noha éppen ennek a művészetnek ma ismét nagy divatja van, − s ami még súlyosabb, megfizethetetlen árai. Gótika, 16. századi misztika és francia 18. század, ez állott Esterházytól a legtávolabb, gótika, 16. századi misztika, és francia 18. század az, amit mi a legjobban szeretünk. Elfordulás vagy odahajlás nem szorítkozik egyetlen elszigetelt korra, hanem a korok egész sorát jelenti. Összefüggésüket az idegek ösztönösen érzik.
Az Esterházy képtár keletkezési ideje ilyen módon pontosan körülhatárolható lenne, ha nem is tudnók, ki gyűjtötte egybe. Nem annyira a metszet és rajzgyűjteményé. Itt a gyűjtést úgyszólván Joseph Fischer, becsi származású festő és grafikus, az Esterházy-féle gyűjtemények igazgatója, végezte. A véletlen szerencse adta a herceg mellé segítőtársnak. Kitűnő ítéletű és nagyszerű tájékozottságú szakember volt, keze alatt szinte percről percre nőtt a gyűjtemény jelentősége. A teljességre való törekvés szempontjait a Grafikai gyűjteményben az egyes darabok aránylagos olcsósága is lehetővé tette, de a hangsúlyt természetesen itt is az értékes és ritka lapokra vetették. A rajzoknál Lionardo, Rafael, Rembrandt, Dürer lapjai és a korábbi lapok voltak a nagy szerzemények, a ritkaságokkal és unikumokkal teletűzdelt metszetgyűjteményben egy remek Rembrandt-oeuvre és 15. századi lapok gazdag sora. Két csoport azonban Fischer gyűjtéséből is hiányzik: a 18. századi francia színes metszeteké, melyeknek illatos szépsége éppoly idegen volt neki, mint Boucher és Fragonard képei és a legkorábbi fa- és rézmetszeteké, melyeket akkor még senki sem gyűjtött.
Az Esterházy-képtár múzeum volt a szó modern értelmében, az első ilyen természetű magyar gyűjtemény. Mérhetetlen távolság választja el például Nádasdy Ferenc gyűjteményétől, mely éppen egy századdal volt nálánál korábbi. A közbeeső században nagyot változtak a viszonyok Európa-szerte. A 18. század közepén létesült az első nagy állami közgyűjtemény, a British Museum s ennek nyomán bizonyos múzeumi alapelvek és gyakorlatok alakultak ki. Nádasdy főleg ötvöstárgyakat gyűjtött, mint Esterházy Miklós elődei, de voltak nagyszámmal, kétségtelenül remek, bár rendszertelenül vásárolt képei is. Kincseit, aranyát, ezüstjét a konfiskálás után beolvasztották a bécsi pénzverdében, képeit, értékes flandriai kárpitjait elvitték a császári gyűjteményekbe. De mivel semmiféle muzeális értékű leltára nem maradt, ma már alig lehet megállapítani, melyek a képtárnak tőle származó darabjai, mert a Nádasdy halálakor s valamivel korábban felvett, hevenyészett leltárak csak ilyenféle megjelöléseket tartalmaznak: "Sz. János nyaka vágása", vagy a német leltár: "Item ein altes gemähl eines wibs, so ihrem Mann die Gurgel Abschneidt", ami alatt bizonyára Holofernest kell értenünk. Szerzőről sehol egy szó sincsen, kivéve egyetlen Dürer-képet.
Ezekkel az ősállapotokkal összevetve, az Esterházy-képtár modern, tudományos szellemben vezetett művészeti intézet benyomását teszi. Bizonyos ízlésbeli korlátozások, mint láttuk, egyes területeket kizártak ugyan, de azért a törekvés nagyjából, legalább az elképzelésben, teljességre irányult. A két szellemi vezetők, a herceg és az igazgató mellett mindig volt legalább egy tisztviselő, ezenkívül könyvtáros is, többek között a magyar Gaál György, azután könyvtárszolga és restaurátorok. Az igazgatói állás nagy tekintélyű volt s jelentkező is akadt rá bőven. Fischer halála után például a 19. századi Bécs legnagyobb jelentőségű festője, Waldmüller kínálta fel szolgálatait − eredménytelenül − a hercegnek. Kérvényben festői képességeire, erkölcsi jó tulajdonságaira hivatkozik és hangsúlyozza szándékát francia és olasz nyelvi ismereteinek tökéletesítésére. Mintha csak egy mai kérvényt olvasnánk! Waldmüllert azonban csak az utód, Esterházy Pál herceg alkalmazta sokkal későbben a képtárnál, ha nem is igazgatónak, legalább restaurátornak. Ő hozta rendbe azt a remek spanyol gyűjteményt, a képtárnak ma is egyik leggazdagabb részét, melyet teljesen Pál herceg vásárolt, részben még atyja életében.
A gyűjtemény anyaga gyakran vándorolt egyik helyről a másikra. Kismarton, a régi Nádasdy-fészek Pottendorf, Laxenburg, a bécsi Mariahilf nyújtottak hajlékot neki; menekült Napóleon és az árvíz elől, de mihelyt biztonságosnak látszott a helyzet, kicsomagolták a ládákat és tartalmukat képtárszerűen, külön erre a célra szánt termekben állították fel; először egy emelet, később két emelet helyiségeiben. Az így élvezhetően felállított képtár múzeumjellege erősen volt hangsúlyozva azáltal, hogy hetenként kétszer hozzáférhetővé tették a közönség számára is. Később, Miklós herceg halála után, kísérlet történt arra is, hogy a gyűjtemény bizonyos órákban mindennap nyitva legyen.
Eleinte minden teremben egy-egy kartonlap volt kifüggesztve a képek leírásával, hogy a látogató tájékozódhassék a képek szerzői felől, később azonban már nyomtatott katalógus állt a közönség rendelkezésére, német és francia nyelven. A tudományos meghatározásokat Fischer végezte. Gyakran eshetett nehezére a jobb belátás jegyében egy nagyobb nevet kisebbre változtatni s a gyűjtemény tekintélyét sokak szemében ily módon csorbítani, de mint katalógusa előszavában mondja: "az ilyen nagy nevek csak cégérnek valók eladó áru fölé, nem maradandó, eladhatatlan és a legilletéktelenebb kíváncsiság számára is hozzáférhető intézet használatára". És hozzáteszi: "Különben is minden leírás és minden fejtegetés fölösleges a kép előtt; a látogató azt úgyis ízlésének, elveinek, rendszerességének érett volta szerint fogja mérlegelni". Kissé magas követelés s különös izgatás a katalógusok ellen egy katalógus előszavában.
Fischer kritikája meglepően sokszor volt helytálló, de azért nagyon természetes, hogy az ő meghatározásai között is bőven akadtak túlzások. Hiszen akkor még nem voltak úgy kidolgozva a művészeti stíluskritika módszerei, mint ma és nem álltak rendelkezésre olyan segédeszközök. A szakértőt akkor tisztára ösztöne vezette. Boltraffio Madonnája a művész legszebb képe, igaz, de mégsem Lionardo sajátkezű műve, mint Fischer hitte. S a Szépművészeti Múzeum hollandus termének szép csipkegalléros Női arcképéről is tudjuk ma már, hogy nem Rembrandt, hanem Moreelse műve. De ha a név nem is helyes, helyes az értékelés; nagyritkán azonban előfordul az is, hogy Fischer szinte érthetetlenül egy kép művészi értékét ismerte félre, például Vanni érdektelen Madonnáját Federigo Barocci legszebb és legcsodálatraméltóbb munkájának tartotta. Az ilyen elcsúszás azonban mindenkivel előfordulhat s nagyon tiszteletreméltó, hogy Fischerrel aránylag ritkán esett meg.
Nagy súlyt fektettek az anyag közzétételére is. Fénykép nem lévén, metszetek készültek a képekről, hogy sokszorosításuk s széles körben való ismeretük lehetségessé váljon. Fischer felügyelete alatt egész kis rézmetsző műhely dolgozott a képtár mellett, mint ahogy ma fényképező műhely van a múzeumok épületein belül. Kérvények sűrűn érkeztek külső emberektől is munkaengedélyre; különösen nagy feladatra ajánlkozik egy Rothmüller nevű rézmetsző: a képtár összes tájképeiről akár rézmetszetű másolatot készíteni, még pedig húsz füzetben s úgy véli, hogy "ezáltal a hercegi gyűjtemény rövid időn belül híressé válhat egész Európában." A herceg azonban nyilván úgy ítélte, hogy a képtár Rothmüller nélkül is éppen eléggé világhírű s nem fogadta el ajánlatát.
A herceg és Fischer sokat vásároltak külföldi útjaikon, de azért sokat bonyolítottak le levelezéssel is. Vannak állandó szállítóik. E levelek hangja rendkívül elegáns és rokonszenves. A herceg nagyúri, sohasem alkuszik, bízik embereiben. A kereskedő tiszteli a herceg szakismereteit, becsüli önön jó hírét, s mindkét fél legfőbb törekvése, hogy a gyűjtemény csak a legszebb, a legkifogástalanabb darabokhoz jusson. Mindenkinek jólesően fontos a múzeum legkisebb beszerzése. Nem üzletről és nem úri passzióról van szó, hanem mindkét fél számára hivatásról s a szereplők egytől-egyik gentlemanok.
Az igazi műpártolók lélekalkatához hozzátartozik, hogy fiatal, élő művészek munkáját is támogatni akarják. Esterházy Miklósban is megvolt ez a szándék s ezáltal belekapcsolódott a magyarságnak akkor legidőszerűbb törekvéseibe. A magyar művészet megteremtése, fiatal magyar tehetségek felkutatása és érvényre juttatása a 19. század elejének égető problémája volt. Döbrentei köre Ferenczy István szobrász sikerében reménykedik. "Nemzetünk becsülete rég várván már ollyan magyarra, aki megfogná bizonyítani, hogy a művészségben közölünk is fejlődhetik ki nagy ember", írja Döbrentei 1823-ban Ferenczynek. Ugyanebben az évben, a szándék azonos volta tehát nem is lehet kétséges, Esterházy Miklós egyszerre csak egy pozsonyi származású festőt, Spiro Edét igyekszik foglalkoztatni. Könyvtárosának, Gaál Györgynek ugyanis azt az utasítást adja, írjon le 2-3 "figyelemreméltó" jelenetet a magyar történelemből, hogy választhasson közülök s megbízást adhasson Spironak. A romantika szellem tehát, ha Delacroixt nem is értékelte, utat talált az öregedő herceghez is, ki felismerte a történeti festészetnek a nemzeti öntudatot erősítő, rendkívüli jelentőségét és erkölcsi hatóerejét. Gaál hazafias buzgalmában, úgy látszik, garmadával küldte a "figyelemre méltó" témákat, mert Esterházy 1824-ben tizenöt témát ad át Spironak, melyekből három kép kidolgozásával bízza meg. Spiro azonban nem felelt meg a várakozásnak, 1825-ben még mindig csak újabb próbálkozásról van szó. A választott tárgyat most végre meg is tudjuk: "Erdély és Magyarország egyesítése Szent István alatt". Ez a tárgy maga mutatja, mennyire nem volt Spironak érzéke a romantika drámai hangulata iránt, kegyelmi ajándékot kap és lemondanak további szolgálatairól.
Mivel a magyar ügy később ragyogó eredményekkel megoldódott, mindegy is, hogy ez a kísérlet sikerrel járt-e vagy sem. A lényeg az, hogy a herceg, kinek a nemzet a Szépművészeti Múzeum létrejöttét köszöni, bécsi környezetben élve, mégis az elsők egyike volt, ki a magyarság életbevágó kérdéséül ismerte fel a honi művészet megteremtését s a magyarság legnagyobb szellemeivel együtt felvette a harcot a jövőért.
