A nagy síkságok éghajlata.
A nagy síkságok éghajlata.
A nagy síkságok éghajlata, mely nálunk a nagy Alföldön fordúl elő, sokban különbözik a hegyes tájakétól. Először is itt nincs meg a helyi éghajlat vidékeinek az a sokfélesége, melyeket a hegyekben egymáshoz oly közel találunk. Míg ott egyugyanazon völgyben is a szerint különbözik a meleg, a mint a hegyfalak éjszaki vagy déli, keleti vagy nyugoti irányban feküsznek: addig itt a napsugár ugyanazon szöglet alatt esik a síkság egész nagy felszínére, s azt tehát egyenletesen is melegíti meg. De azok a szelek is, melyek a rónaságon akadályba nem ütköznek, szintén kiegyenlítőleg hatnak a hőmérsékletre. A melegmegoszlás nagy egyenletessége jellemzi ennél fogva a nagy síkságokat. Látjuk ezt az Alföldön. Mily kevéssé különbözik egymástól a róna széle táján fekvő városok, mint Budapest (–1°4), Debreczen, (–1°9), Pancsova (–0°9), meg a közepe táján fekvő Szeged (–1°1) januári hőmérséklete; pedig Debreczen és Budapest között, mely mind a kettő a 47°31' alatt fekszik, meg Pancsova között (44°52') 2°5 az éjszaki szélesség különbözete, vagy is akkora, mint München és Trieszt, s valamivel több, mint Salzburg és Milano között. Ép oly kis mértékben különbözik a júliusi hőmérséklet is: Budapesten 22°2, Debreczenben 22°3, Szegeden 22°8, Pancsován 22°9, valamint az évi közepes meleg is, mely a fönnebbi sorrendben 10°9, 10°7, 11°3, 11°7. Hegyes országokban a tenger fölött ugyan azon magasságban fekvő szomszédos völgyek hőmérséklete között gyakran nagyobb különbözeteket találunk. A nagy síkságok hőmérsékleti állapota a szárazföldi éghajlat alatt gyakran a végletekig különböző a téli és a nyári évszakokban. A magyar Alföldön ellenben, hála a hegykoszorúnak, mely nyugat, éjszak és kelet felől befoglalja, s az ez irányokból fúvó hideg téli szeleket visszatartja, e tekintetben nem lehet panasz. Még a nyári hőség sem túlságosan nagy déli Tirol és a Po síksága ugyanazon szélesség alatti hőmérsékletéhez képest. A hőmérséklet évi változása (a januári és a juliusi hőmérséklet közti különbözet) az Alföldön 23–24°, tehát valamivel még kevesebb, mint a felső-olaszországi síkságon.
A hőmérséklet napi változása, vagy is a napköltekori és a délutáni hőmérséklet különbözete a síkságokon átlag véve jelentékenyebb, mint a hegyes vidékeken. A hegyek között is nagy a különbség helylyel-közzel a reggeli és a délutáni hőmérséklet között, de csak a völgyek alján; itt a síkságon azonban ez a jelenség általános. A hőmérséklet napi rendes változása Bécsben május és augusztus hónapokban (a mikor a legnagyobb) 8°3, Pancsován ellenben júliusban és augusztusban 13°5. A hőmérsékletnek e napközi nagy ingadozása nagyban elősegíti a síkságokon a tavaszi meg az őszi dereket, s e veszedelmet a levegő nagyobb szárazsága még inkább fokozza. Az a baja is megvan a nagy síkságoknak, hogy hőmérsékletük hirtelen változik, gyakran csap át rövid idő alatt az ellenkezőbe. A magyar síkságokra ez nem áll egész általánosságban; a hirtelen időváltozás, a rögtönös lehűlés itt nem nagyobb, sőt átlag véve még csekélyebb, mint a monarchia legtöbb más vidékein, kivéve déli Tirolt és a partvidékeket. Ha a hőmérséklet legnagyobb ingadozásának mérőjéűl azt a különbözetet veszszük, mely az egyes hónapok legmagasabb és legalacsonyabb hőmérséklete között mutatkozik: akkor a felső-magyarországi síkságra átlag 20°0, az Alföldre 21° jön ki, vagy is a két ellentétes hőmérsékleti fok átlagosan 20, illetőleg 21 fokkal különbözik egymástól egy-egy hónapban. A tél és a nyár e részben meglehetősen egyezik (a nyár 19–20°). A magyar síkságok egy fokon állanak e tekintetben a keleti alpesi tartományokkal (a karinthiai és a krajnai medencze hőmérsékének havonkénti átlagos változása azonban 22°), s alatta állanak Alsó-Ausztriának, Cseh- és Morvaországnak, Sziléziának, Galicziának (21°4–22°5 a hegyes vidékeken), s különösen Erdélynek és a Tátra éjszaki völgyének (23°2–23°5). Ez utóbbi részeken a hőmérséklet havi átlagos változása télen 24°5–26°2-re hág, ez a legnagyobb hőmérsékletbeli különbözet a monarchiában. Ellenben Dél-Tirolnak és az Adriai tenger éjszaki partjainak, nevezetesen pedig a dalmát szigeteknek kevésbbé változékony hőmérséklete van, mint az Alföldnek. (Átlag: Dél-Tirolban 17°, az Adria éjszaki partjain 15–16°, a dalmát szigeteken 13°.) Alaptalanúl fogták tehát rá eddigelé a magyar síkságokra, hogy a hőmérséklet nagy változásainak vannak alávetve; sőt ellenkezőleg: e tekintetben a monarchia legtöbb egyéb részeivel szemben inkább még kedvező helyzetben vannak.
Valószínűleg egy egészen más körülménynek tulajdoníthatni, hogy ez önmagában helytelen nézet lábra kapott, t. i. annak, hogy a légmozgás nagyobb erejű a síkságokon. A hőmérsékletbeli nagy ugrásokat csaknem mindig a hirtelen bekövetkező hideg szelek okozzák, melyek a síkságokat akadálytalanúl söprik végig. A meleg és hideg iránti érzékenységünk azonban tudvalevőleg nagy mértékben függ a levegő mozgásától; csendes időben a nagy fokú hideget is kevéssé érezzük; ellenben erős szélben a kisebb hideg s általában a hőmérséklet alább szállása is érzékenyen hat reánk. Ha a hőmérő ugyan annyi fokkal száll alá valamely széltől védett hegyi völgyben, a hánynyal az erős széljárta síkságon: a lehűlést sokkal inkább fogjuk érezni itt, mint sem amott. A síkságok fölött az általános légáramlatok sokkal nagyobb hevességgel lépnek föl, mint a halmos vagy épen hegyes tájakon. A magyar síkságokon, sőt már a bécsi medenczében is, még az is hozzá járúl, hogy tőlök nyugatra és éjszak-nyugatra, a honnan az uralkodó szelek járnak, hűvösebb, erdős, halmos, hegyes vidékek feküsznek. Ezek lassabban melegszenek föl, mint a száraz, fátlan rónaságok, a mi nagyban növeli a szelek erejét, kivált a meleg évszak alatt. A mit a folyó víznél az erősbbűlő esés jelent, ugyanazt okozza az általános légáramlásban az ily hőmérsékleti alászállás: helyi sebessége megnövekszik. Azon felűl a magyar síkságok fölé, sőt a Balkán félsziget fölé is nem ritkán alacsony helyi légnyomás helyezkedik el, melynek következtében a bécsi medencze és a magyar síkságok felé heves éjszak-nyugati és éjszaki szelek áramlanak.
A síkságok heves szeleinek az a káros hatása van, hogy tél időn a sík talajról elsöprik a havat s azt a mélyedésekben halmozzák föl. Az oltalmazó takarójától megfosztott vetés könnyen kifagy, s maga a talaj megfosztatik a téli nedvességtől, melyre pedig annál nagyobb szüksége volna, mivel itt a nyár szárazságra és aszályra hajlandó. Nyáron ellenben a gyakori száraz és erős szelek kiszikkasztják a talajt, s általában előmozdítván a gyors elpárolgást, elősegítik a szárazságot és aszályt.
Hunfalvy írja: „Nyáron az uralkodó szelek nagyon nevelik a szárazságot, midőn az elpárolgást fokozzák, s a földet kiszikkasztják. Ezt kivált a keleti, éjszak-keleti és dél-keleti szelek teszik, de a déliek is. Tavaszszal főleg a nyugati és éjszak-nyugati szelek fújnak erősen, s gyakran nagy kárt tesznek a vetésekben és szőlőkben. Kimenvén a föld fagya, felső rétegeit már egy, két napi szél kiszárasztja, kivált ha homokos és általában kötetlen; a kiszikkadt földet a szél felfogja, s egyik helyről a másikra szállítja, sűrű porfellegekkel töltve meg a levegőt. Gyakran az egész vetést elhordja vagy nagyon megritkítja. A partosabb szőlőket annyira megfosztja a földtől, hogy a tőkék magasan kiállanak, a laposokon pedig egészen eltakarja, hogy keresni kell a tőkéket.”
Az Alföldön néha olyatén téli viharok is előfordúlnak, a minők déli Oroszország pusztaságain honosak. Egy ily viharról, mely 1816. január 28-ától 30-áig tartott, a következő leírás olvasható: „Január 29-ikén reggel az éjszaki szél heves, tomboló orkánná nőtt, mely oly erősen támadt az ablakokra, hogy folyton mennydörgésszerű reszketésben tartá azokat. A vihar sűrű, finom hó kíséretében lépett föl, a nap annyira elsötétedett, hogy tíz lépésnyire a legnagyobb tárgyakat is alig lehetett kivenni. A hó porszerűen finom vala, mint az üvegpor, minden kis résen behatolt, s egy pillanat alatt tele lőn vele azok szeme, füle, orra, a kik ki merészkedtek menni a szabadba. Nagy hófuvatagok kerekedtek, melyek kis idő alatt oly keményekké fagytak, hogy kocsival lehetett volna járni rajtuk. A hideg oly nagy volt, hogy sok madár, nyúl, sőt még házi állat is megfagyott.” Ime az erdőtlen nagy rónaságok téli viharának képe. Az erdős vidéken a vihar ereje megtörik s a hó elsöprődése és a hófúvás akadályra talál.
A síkság éghajlata a hegyi vidékétől a légköri csapadék tekintetében is lényegesen különbözik. A mily mértékben növekszik az eső- és hómennyiség a hegyes tájakon, olyanban apad a nagyobb síkságokon. Különösen csökken a csapadék gyakorisága, a mi nyáron fölötte érzékenyen hat a síkságra. Mennél jobban átfülled a róna s mennél inkább kiszikkad úgy nyár közepe felé, a talaj felső rétegei kiaszván s növényzete elhervadván: annál ritkábbak a csapadékok. A kiszáradt, erősen áthevült talajból kisugárzó meleg szétoszlatja a felhőket a síkság fölött s elűzi a fölvonúlni akaró esős párákat. A míg a hegyes tájakon a nyári meleg hatása s az ez által előidézett fölszálló helyi légáramlatok gyakori, néha minden nap délutánján bekövetkező zivatarokat okoznak: addig a nagy síkságok fölött a nagyobbodó nyári meleg mindinkább elapasztja az ég csatornáit. A magyar síkságokon általában sokkal gyakoriabbak a száraz és forró, mint az esős és hűvös nyarak. Az ily forró nyarakon a hőmérő gyakran hétszámra 28–37° C.-ra hág árnyékban, s még éjjel is alig csökken 5–10°-kal. „Reggel már 7–8 óra között beáll a tikkasztó hőség s tart este 6-ig 7-ig. A levegő rendkivűl száraz, egy harmatcsepp sem üdíti föl a növényzetet; növény, állat és ember egyaránt eső után eped; mutatkoznak is majdnem minden nap föllegek az égen, de csakhamar ismét eltűnnek; majdnem minden reggel szél kerekedik, mely csak este csendesedik el. Így múlnak el napok és hetek. A nagy forróság és a rendkivűli elpárolgás által fokozott aszályosság következtén a fák és bokrok levelei elhervadnak, a vetések elsárgúlnak, elsülnek vagy túl korán megérnek, a gyepmezők végkép kisülnek; megkopárodnak. Sűrű porfellegek töltik be ilyenkor az egész Alföldet, melynek fakó színű takaróját alig szakasztja meg itt-ott egy-egy zöldelő folt. Végre az ég csatornái megnyílnak, a föld megázik s a növényzet fölébred nyári álmából. A gyepmezők ismét kizöldűlnek, sőt gyakran a bokrok és fák is új lombbal ruházkodnak. Uj kedvvel lát most a gazda mezei munkájához. A gabnát június végén vagy július elején kezdi aratni; augusztusban már ismét szánt, vet, legelsőben a repczét, azután szeptember és október havakban a búzát és rozst is veti; októberben a tengeri is megérik, de néha félig érett állapotban kell törni. a (Hunfalvy.)
A 161. lapon levő kép a síkságon a zivatarnak hosszan tartó szárazság utáni kitörését tűnteti föl. A nagy síkságok ritkább zivatarai legtöbbnyire e vihar kiséretében lépnek föl s légsúlymérő-minimummal járnak, nem úgy, mint a hegyes vidékek gyakoribb helyi zivatarai, melyeket nem kisér vihar.
Nyár derekának s az ősz elejének szárazságaira októberben, de kivált novemberben egy második esős időszak következik, mely a nagy magyar Alföldre fölötte jellemző. Május és június jár a legtöbb esővel, de aztán az esőmennyiség hirtelen elapad s a hamar növekedő forróságnak meg a levegő szárazságnak ellensulyozására elégtelenné válik. A nyár esőmennyisége önmagában véve épen nem csekély a magyar Alföldön (Budapesten 16, Szegeden 16–17, Debreczenben 23, Nyíregyházán 22, Pancsován 23 cm.), s átalában véve nagyobb, mint a cseh medencze közepén (Prága 19, Leitmeritz 20, Csaszlau 18 cm.); csakhogy a megoszlása kevésbbé egyenletes s a nyári hőség és szárazság sokkal nagyobb. Az eső rövid, heves, de ritkás pásztákban esik, a víz a felszínen fut szét s csak kevéssé hatol be a talajba, mely a nagy melegségtől és az erős szelektől megint csakhamar kiszikkad. A csapadéknak e káros jelensége leginkább déli Oroszország pusztaságain uralkodik, de már a magyar Alföld is emlékeztet rájok. Az eső valószínűsége nyár szakán igen csekély. Júniusban még minden 10 napra 3 csapadékos nap esik, júliusban alig 3, augusztusban pedig már alig 2 1/2. Magyarország felföldén ellenben júniusban 4, júliusban csaknem 4, augusztusban is több mint 3 napon esik. Az Alpesek esős vidékein nyaranta legalább is minden második nap csapadékos, az Alföldön nyár derekán csak minden ötödik.
A havas napok átlagos száma az Alföldön körűlbelűl alig 23, a felső-magyarországi hegyvidéken több mint 50, Erdélyben 44. E két utóbbi adat természetesen csak az emberlakta völgyekre áll. Az Alföldön a vetés többször szenved a hó hiánya, mint annak túlságos sok volta miatt.
A talajnak már tél idején is hiányzó nedvessége, a rá következő nyári szárazság, a heves és gyakori szelek: mind ez ellensége a fatenyésztésnek a nagy síkságokon. Ehhez járúlnak még aztán a kései tavaszi és korai őszi fagyok, melyek a derült ég és száraz levegő mellett éjjel kisugárzó meleg folytán gyakrabban lépnek föl itt, mint hasonló közepes melegű hegyes vidékeken. Ezért kell a fa tenyészetének a síkságokon oly nagy nehézségekkel küzdeni, és pedig annál inkább, minél ritkábban, szórványosabban fordúl a fa elő. Ha ellenben egyszer tömegesen sikerűlt kifejlődnie, még a helyi éghajlati viszonyokat is a saját javára képes megváltoztatni.
