Mediterran flóra.
Mediterran flóra.
Sajátságos, fajokban igen gazdag, de fővonásaiban igen egyenletes növényzet borítja a talajt azon tágas medencze szélein, mely Spanyolország fensíkjaitól Anatoliáig és az Atlastól az Alpesekig terjed. A Földközi-tenger, mely a medencze legmélyebb helyét tölti be és ezen partvidék éghajlati viszonyaira s növényzetére a legnagyobb hatást gyakorolja, adá nevét eme növénylepelnek is, miért is ez földközi-tengeri vagy mediterran flóra-nak neveztetik. Ezen övalakú flóra-területnek csak azon kis szelvénye fekszik részben az osztrák-magyar monarchia határain belűl, mely a keleti Alpesek déli szélétől a Karszt legalsó lépcsőfokain át Dalmáczia partszegélye felé húzódik. A határ, mely által a földközi-tengeri flóra az éjszakon és keleten hozzá csatlakozó flóráktól elválasztatik, az osztrák földet Darzo és Lodron közt az Idro-tó éjszaki végén érinti. Innen a Chiese balpartja mentén ismét lombard területre vonúl vissza és azon hegycsoportnak déli tövét szegélyezi, mely az Idro- és Garda-tó között magaslik; a Garda-tó nyugoti szélén ismét az osztrák határral találkozik és a Sarca-völgyben éjszak felé Vezzanóig és Toblinóig érő hurokalakú kiöblösödést képez; azután körűlövezi a Monte-Baldo nyugoti, déli s keleti lejtőit és ismételten éjszak felé irányuló kiöblösödéssel az Ecs-völgybe Aláig nyúlik be. Határvonala aztán az Ecstől keletre és Bassanótól éjszakra azon dombok felett húzódik el Görz vidékére, Duino és Trieszt felé, melyek a velenczei síknak éjszaki szélét koszorúzzák; innen délkeleti irányban szorosan a tengerparton, Isztriában a Monte-Maggiore déli nyúlványáig s keleti lejtőjeig, azután pedig a horvát Karszt legalsóbb fokain át Dalmácziáig nyúlik, melynek egész tengerparti területe a földközi-tengeri flórához tartozik.
A földközi-tengeri flóra-terület itt határolt részében a növények téli nyugalma két, három hónapig tart, mely idő alatt az éjszaki vidékeken a hőmérsék gyakran, a délieken csak ritkán száll a fagypont alá. De ilyen fagyos időszakok csak rövid ideig tartanak. A hó még az éjszaki határon sem marad meg egy pár napnál tovább és a terület legdélibb részében évtizedek alatt is csak kivételesen mutatkozik. Egyes növények kedvező fekvésű helyeken rendesen már január hó végével virágzásban találhatók itt-ott. De virágzásuk még nem számítható a flóra ébredésének jelei közé. Ha erre nézve a tavaszi nedvnek a fákban és cserjékben való emelkedését veszszük irányadónak: akkor a tenyészés idejének kezdete a déli kerületekben február-hó utolsó hetére, az éjszaki kerületekben pedig márczius-hó első hetére esik. A bimbófeslés és kivirágzás ekkortól kezdve zavartalanúl folyik le és a növényvilág fejlődése egyenlő lépést tart nemcsak a napi hőmérsék folytonos emelkedésével, hanem a nyirkossággal is, mely itt az őszi és tavaszi esők területén májusig mind inkább növekedik. Június kezdetén a vegetatív működés tetőpontját érte el; ekkor a földközi-tengeri flórának igen számos s annyira jellemző picziny egyéves füvei és pillangós virágai teljes virágzásban állanak. Azután gyorsan apad a virító fajok száma; júliusban virágzanak még a Myrtusok, a csengetyűke-félék, némely ajakas-virágúak és szalma-virágú Compositák; elvirágzásuk a nyári flóra végét jelzi. Csak a tenger partján és mocsáros teknőkben nyílnak most még az Armeria maritima, a Vitex Agnus castus, a kórónemü Solidago és az ürömfajok, mint szintén több libatoppfélék és nádszerű fűvek; különben teljes szünet uralkodik a vegetatív működésben. A légköri csapadékok augusztus kezdetén a minimumra szállanak le; egyetlen harmatcsepp sem nedvesíti a talajt, és csak gyorsan elvonúló égiháborús esők áztatják időnként a földet. A sok egyéves, gyorsan megérő növény most megsárgúlt vagy nyomtalanúl eltűnt; az évelő növények gyümölcseiket érlelik, de másnemű növésük fennakad és a növényvilág ekkor szemlátomást nyári pihenőt tart. Csak az őszi esők beálltával ébred a tenyészőlepel új életre; a kétéves növények nagy számban csíráznak, több hagymás és egynehány örökzöld alak, az utóbbiak közűl különösen a felfutó Smiláx és az Arbutus Unedo virágoznak és beáll a fajokban bár szegény, de igen jellemző őszi és nyárvégi flóra. November végével lehullnak a levelek a nyáron zöld lombos fákról, mi a téli nyugvás kezdetét jelzi.
A növényzet fejlődése tehát a földközi-tengeri flóra-területen két rövid nyugvási időt tart, melyeknek egyike a nyárderék száraz időszakával, másika a tél hideg időszakával esik össze. Az időszak, mely a hideg és száraz idő közé esik, legalább négy teljes hónapra terjedvén, elegendő arra, hogy magas törzsű fanövények is teljesen bevégezhessék évi munkájukat. A nyári szárazság ellen a földközi-tengeri flóraa növényei sokféle módon vannak védve; számos egyévi, sekélyesen gyökerező növény már a nyár derekának kezdete előtt teljesen megérlelte magvait és a száraz időszakot magállapotban tölti; a liliomok és nőszirmok, a sáfrányok és nárczisok, az Asphodelus és az Orchideák, melyekben a földközi-tengeri flóra annyira bővelkedik, földalatti hagymákkal, gumókkal és tőkékkel nyaralnak át, sőt a Ranunculaceáknak, ernyősöknek, Valeriáneáknak és Compositáknak, tehát oly növénycsoportoknak több fajai, melyeknél más flóra-területeken gumóképzést nem észlelni, itt gumóalakúan vastagodott, húsos s a kiszáradás ellen megvédett gyökereket képeznek. A félcserjék, cserjék és fák egyátalán igen mélyre menő gyökérágakkal bírnak, ezekkel még a nyár derekán is soha teljesen ki nem száradó talajrétegekbe hatolnak és többnyire aromatikus, bőrnemű, merev, örökzöld s hámjok sajátságos szerkezete által a szerfelett nagy elpárolgás ellen védett lombozatot viselnek, vagy pedig nyáron zöld leveleket, melyek sűrű pehelylyel vagy szőrbundával avagy gyapjúnemezzel bevonva, így a kiszáradás ellen meg vannak védve. Ezen körülményekből magyarázható, hogy nyár derekán, ha az egyéves növények eltűntek s a hagymás és gumós növények régóta behúzódtak, verőfényes hányókon (Halden) csak kétféle növénytípus található; ugyanis a merev és bőrnemü levelűeké vagy a szőrös és szürke lombozatúaké, mely színvegyületnek nem kevés része van a Földközi tenger partvidékei sajátságos tájképi jellemének megalkotásában.
A földközi-tengeri flórának örökzöld lombos fái rövid ideig tartó fagyokat kár nélkül kiállanak, mert fájok és lombjok a hosszú, meleg nyár és ősz folytán teljesen megérik és télre bebábozódhatik. Nagyobb részök nem annyira a tél hideg időszaka, mint a rövidebb nyár miatt nem boldogúl más flóra-területeken. Azonfölűl ezen növények legtöbbjét a télen dúsan eső hó gátolja a szomszéd flóra-területekre való átterjedésben. A különféle fenyők (Abies és Pinus) és az éjszakibb flórák más örökzöld fás növényei, kisebb-nagyobb ágaik nagy rugalmasságánál fogva alkalmasak minden kár nélkűl tetemes hónyomást elviselni; ellenben a törékeny, fennálló ágakkal és szélesedő levelekkel díszített örökzöld lombos fákat már egy hatalmas havazás folytán rájok nehezedett hó terhe is veszélyeztetné, az évenként ismétlődő hóesések pedig lehetetlenné tennék állandó megmaradásukat. A földközi-tengeri flóra területén ezen veszély soha sem forog fönn, mivel éjszaki részén az év leghidegebb szakába esik a légköri csapadék egyik minimuma, minek folytán olyan években is, melyekben hó esik, a hóréteg soká sem hatalmas és nem vészthozó; a déli vidéken pedig a hó egyátalában számba sem vehető.
Az osztrák-magyar monarchia földközi-tengeri flóra-területén közel 6000 faj él. Ennek egyik felét sporás, másikat pedig magtermő növények képezik; az utóbbiaknak 7 százaléka fás, 3 százaléka örökzöld növény, 58 százalék esik az évelő és nem kevesebb, mint 42 százalék, az egy- és kétéves növényekre. Az osztrák-magyar monarchia többi flóráinál összehasonlítva túlnyomók a pillangósok, s ezek között a lóhere, Medicagó, babó, bükköny és rekettye-fajok, továbbá az ajakasok, szegfű- és fűtej-fajok, szintúgy a gyakori hagymás és gumós növények. Az örökzöld növényfajok csekély százalékszáma a földközi-tengeri flóráról alkotott közönséges nézetnek ellent látszik mondani. De az ellentmondás csak látszólagos és onnan magyarázható, hogy az örökzöld fajok száma csak a nagyon számos egyéves, picziny növényekhez viszonyítva levén csekély, s ezen kevés örökzöld növényfaj is csoportosan nővén, physiognomiailag mégis leginkább előtérbe lép, minek következtében nagy darab területek épen olyan zöldek, illetőleg szürkék télen, mint nyáron.
A földközi-tengeri flóra jellemző fajai a következő szövetkezetekké csoportosúlnak: mindenek előtt a babérerdő. Az itt uralkodó fafaj az örökzöld babér, mely mellett helyenként nyáron-zöld gesztenyefák, pelyhes levelű tölgyek és Sorbus tominalis találhatók. Az árnyékos erdőtalajban csak színehagyott, barna, lehullott lomb, e felett pedig Ruscus aculeatus, erdei bükköny, Melissa, Epimedium alpinum, nehány gindár fű, tavaszi Cyclamenek és itt-ott a sziklás helyeket bevonó moh-nemez találhatók. A babérerdő sűrü árnyékolása és száraz, barna levelekből álló avarja által élénken emlékeztet a bükkfaerdőre. Jelenleg a babérerdők csak kevés helyre szorítkoznak. A legösmeretesebb babérerdő Isztriában a Monte maggiore keleti alján Abazziánál árnyékolja a kies tengermelléket. Ellenben az örökzöld tölgyerdő messzire terjedez; ebben a szereplő fafaj a Quercus Ilex, télen is szürkészöld, merev levelekkel.
Babérerdő Abazzia mellett.
Ransonnet Jenő bárótól
A babérerdővel ellentétesen ezen örökzöld lombos erdőben kevés az árnyék; aljfa dúsan van benne s nem ritkán fonják át meg át kúszó és felfutó növények, különösen a Clematis, a borostyán, a télen-zöld rózsa (Rosa sempervirens) és a télen-zöld Lonicera.
Őstermésű, szálas tűlevelűfák közűl az osztrák-magyar monarchia földközi-tengeri flórájában csak a tengerparti fenyő (Pinus halepensis) lép fel állományt alkotólag; nagyon festőiesen hat vörös kéreghajú törzsével és vékony-tűlevelű koronájával, de idők folytán sok helyett kipusztíttatott és egyes kis erdőcskékben még csak a Lapad félszigeten Raguza mellett és Lesina, Lissa, Curzola, Lagosta, Meleda, Calomota és Latroma nevű szigeteken tartotta fenn magát. A régibb Pinus halepensis erdőkben Viburnum Tinus, Juniperus phoenicea és Oxycedrus, rozmarin és számos más örökzöld cserjéből álló sűrű aljfa mutatkozik. – Igen jellemzők a földközi-tengeri flórára nézve az örökzöld bokor-erdők, melyek machia népies elnevezés alatt ismeretesek. Örökzöld, embermagasságnál nagyobb, már tőről sokszorosan elágazó merev cserjék sorakoznak szorosan egymáshoz, és magános előhegységeken, kietlen szigeteken meg scogliokon szinte áthatolhatatlan sűrűséget képeznek. Azon 10–12 fajból, mely a machiákat főképen alkotja, majd az egyik, majd a másik uralkodik; itt a faalapú hanga, ott az Arbutus Unedo, más helytt megint a Myrtus, Pistacia, Tilia parvifolia, helyenkint a már említett borókák, melyek uralkodólag lépnek fel és a machiának sajátságos színezetet kölcsönöznek. Vonalankint a Spartium junceumból álló bozót annyira túlnyomó, hogy az általa buján átszőtt partvidékek és szigetecskék, midőn ez aranyos virágaival díszlik, sárga színűkkel már nagyon messziről szembe tűnnek. A sűrű bozótok közé néha a Smilax aspera fonódik és a szabadabb tereket, melyek ezen örökzöld vadonba beékelődnek, megszámlálhatlan alacsony növény díszíti. Ezen bokor-erdők közben-közben örökzöld tölgyekkel egyesülnek és néha mint aljfa a Pinus halepensis állományaiba is benyomúlván, ott az alacsony Phrygana-bozótokkal váltakoznak, melyek virágok gazdagságában a machiákkal vetekednek. Sokkal ritkábbak a machiáknál, és majdnem csak szikladarabokkal elborított verőfényes lejtőkre, – mint példáúl a Monte Baldótól. a Garda-tó felé fedelesen lenyúló legalsóbb kőtörmelék-hányókra – telepednek a Cercis Siliquastrum bokorerdei, mely pillangós fának bojtos, rövid kocsányú, a vörösákáczéhoz hasonló virágai, még a zöld kerekded levelek előtt kitörvén a fekete ágak rügyeiből, rendesen a méhek népes rajaitól nagy előszeretettel lepetnek meg; ellenben legritkább az oleánder- (Nerium Oleander) bokor, a melegebb földközi-tengeri vidékek folyóvizeinek ezen ismeretes dísze, mely különösen Dél-Spanyolországban, Görögországban és a Keleten ugyanoly formán kíséri a folyók mentét, mint nálunk a fűzbokor; az osztrák-magyar monarchiában azonban csak Dalmácziának és a Garda-tó környékének egyes patakai mentén díszlik.
Machina, Lacroma szigetén, Raguza mellett.
Schindler Jakab Emiltől
A mint a bokros erdők a szál-erdőkhöz: úgy viszonylanak az alacsony cserjék és félcserjék szövetkezetei a bokros erdőhöz. A földközi-tengeri flóra ezen alacsony bozótos bokrait, melyek úgy szólva elágazott machiát alkotnak, már Theophrastos megkülönböztette a Phrygana névvel, a mely a mai napig él a nép száján és a tudományba is bevétetett, úgy hogy ezen a középtengeri flóra-területet annyira jellemző formatio a legczélszerűbben Phrygana-bozótnak neveztethetik. Ezen bozót legelterjedtebb és legfeltűnőbb alkotó részei az ajakas- és pillangós-virágúak, a Cistusok, Ericák, szegfűk, Ruták és a szalmavirágú Compositák, melyek közönségesen tarka színekben pompázó egyveleget képeznek, de gyakran csak valamelyik faj tűnvén föl egyedeinek nagy számával, ez esetben az ilyen helyenkint mint Labiata-, zanót-, Cistus-, Erica- és Immortell-bozót válik ki s így majd nagyobb, majd kisebb területet foglal el egymaga. A Canale di Leme mentén Isztriában, a Tersatón Fiuménél és még számos más helyen széles lejtőívet borít a buján növő zsálya-bozót, a Quarnero egyes scoglióit pedig oly sűrűn vonja be a Passerina hirsuta, hogy majdnem minden más növényzetet kiszorít róluk. Az alacsony bozótból imitt-amott az árvalányhaj merev szálai emelkednek ki és a hol nincs bozót, más fűvek rövid szárú, kicsiny gyepei és különféle hagymás és más apró növények tenyésznek.
Ott, hol a tenger közelében homokos dombhullámok vonúlnak el, „dűne”-bozót emelkedik, elszórtan álló Tamarixok, néhány fűtej-fajjal és több terjedő tőkéjű taraczkkal társasan egyesülve megkísértik a laza homok megkötését. Az inkább agyagos talajon, különösen a tavasz esős ideje után ideiglenesen víz alá kerülő, de a nyár derekán teljesen kiszáradó és sós talajon élénk színű virágok helyett komor, szürkés-zöldbe öltözött, sós talajt szerető üröm-fajok és libatopp-félék alkotják a salin-bozótot; lent pedig a tenger mellett a hasadékos és elmállott kőzeten egész odáig, hová a fergeteg a tengerhullámnak tajtékzó habját vetheti, emelkedik a szintoly dísztelen, mint fajokban szegény kőszirti bozót, melyben alakjok és színök sajátságával leginkább a sziklákhoz szorosan oda símuló Salicornia fruticosa, egy pár merev ernyős növény meg az Armeriák tűnnek föl.
Ezen bozótokhoz, melyekben elfásodó alacsony növények kerekednek fölül, a növények azon társas egyesülései csatlakoznak, melyekben az el nem fásodó kórók és magas fűvek a túlnyomók és melyek mezőformatio elnevezéssel jelölhetők. Igen jellemzők nevezetesen a görgetegi mezők, oly tövistelen, nagyobbrészt szépen virító kórókból képződvén, melyek görgeteg-hányókon (Geröllhalden), kőtörmelékeken, de régi romokon, sőt néha a falak legkisebb hasadékaiban is előjönnek s melyek közül különösen az Antirrhinum, Centranthus ruber, egy pár Corydalis és a sötétzöld Parietaria emelendők ki; továbbá a tenger szomszédságát szerető, de azért mégis mindig a sós és tajtékzó haboktól érintett talajon kivűl tenyésző tengerpart-alji mező, melyen a Vitex Agnus castus és több magas, sűrűn növő tövistelen Compositák túlnyomóan lépvén föl, az által tűnnek ki, hogy csak akkor kezdenek virágozni, midőn a szomszédos formatiók növényei gyümölcseiket már régóta megérlelték; itt mindenek előtt tekintetbe jönnek továbbá a földközi-tengeri flóra-területben kiválóan kifejlődött bogácsos- és Acanthus-mezők, melyek legelőn és mívelt talajon, útféleken s lakott helyek szomszédságában egyiránt le-letelepednek. Igen jellemzők a középtenger-mellék florájára nézve már a régi mythosokban is emlegetett Asphodelus-mezők, Asphodelus, Narcissus és más hagymás és gumós növényekből álló tömeges növényzetek, melyek a sík, mély talajú, agyagos, időnként átázott földön díszlenek és a virágzás alkalmával páratlanúl szép képet nyújtanak. Ha nem is oly dúsan kifejlődve, mint Apulia lapályain, hol gyakran beláthatatlan rónákat vonnak be ezen formatiók, de egyáltalán nem hiányoznak ezen Asphodelus- és Narcissus-mezők a mi földközi-tengermellékünkről sem, és így különösen a Garda-tónál, a Brioni szigetek egyikén, Salonánál a lapályon stb., a legkülönfélébb árnyalatokban vannak kifejlődve. Nem kevésbbé jellemzők a nádnemű füvekből, szittyókból és kákákból álló „dűne” fűmezők, melyek, mint a tengeri homokot megkötő növény-nemzedék, a legelőször ide telepűlt s már föntebb említett „düne”-bozót felváltására hívatvák; és végre a magas fűvekből álló Andropogon-mezők, melyeknek gyepei közé számos fűnemű, pillangós, ernyős, szegfű, Orchidea és Rubiacea csatlakozván, helyenként rétekűl használtatnak, a nélkűl mégis, hogy nagyobb elterjedésök által különösen feltűnnének. A virágos, zöld takarók, melyek éjszaki vidékek tájaira annyira jellemzők, a középtengeri flórában hiányoznak; épen ez az, mi sokban hozzá járúl a déli tájnak sajátságos physiognomiájához.
Sekély édesvízi pocsolyákban és patakok környékén túlnyomólag oly növényszövetkezetek fejlődnek ki, melyek messze terjedvén, a szomszéd éjszaki flóra-területben is föllelhetők. Csak a nádasok tesznek kivételt, a mennyiben nevezetesen délen a négy méternyi magasságig is pompásan fölnyúló Arundo Donax pótolja az éjszaki vidékeknek Phragmites-ét.
A félsós tengervízben, a folyók torkolatainak lapos homokpadjain, úgy mint a lagunák iszapos földjében a tengerifű-állományok képződnek ki, melyek sűrű gyepekké összefonódott és a talajon majdnem kizárólag uralkodó Zostera marina által alkotva, vízzel borított réthez hasonlítanak; a lapos tengerpartok árkaiban, a kikötőkben és csatornákban azonban Ulva-állományok jelennek meg, melyek zöld, tömlő- vagy bélalakú Enteromorphákból, a salátalevélhez hasonló Ulva Lactuca-ból és közönségesen több sötét barnapiros Polysiphoniából szövődnek össze.
Fucus és Cystosira tengeri algák a dalmát tengerpart mellékén.
Ransonnet Jenő bárótól
A tenger sós vizében a sziklás tengerpartok Fucus-állományoktól boríttatnak, melyekben a dichotomicusan szétágazó Fucus virsoides játsza a főszerepet. Mint az oda verődő hullámok játékszerét, látni ezen sötétbarna algát a vízben a part szikladarabjain folyton ide-oda himbálódzani, mely a tengerpartszegélyt szárazon hagyó apálykor látszólag kiszáradtan vonja be fekete ágazataival a halovány mésztömböket. Az ezen partszegélylyel szomszédos mélyebb övben, mely apálykor is víz alatt van, elmerűlt, levéltelen nyírfa-erdőkhöz hasonlító Cystosira-állományok lépnek fel, azaz tömeges összeköttetései öt-hat Cystosira-fajnak, melyek között ismét Cystosira barbata a legszámosabb, hozzájárúlván a Sargassum linifolium és megszámlálhatlan sok kisebb tengeri alga, melyek a tengeren túli erdők zuzmóihoz, mohaihoz hasonlóan, az említett hatalmas algák elágazásain tenyésznek. Még nagyobb mélységből fénylenek fölfelé a vörös Floridea-állományok, melyek az Adriában nem kevesebb, mint másfélszáz különféle alakból állanak; köztük színpompára és alakcsinosságra nézve szembeötölvén a Callithamnium- és Ceramium-fajok. Ezen vörös algákkal egyenlő mélységben, vagy csak kevéssel mélyebben épülnek fel a széles szirtzátonyokon a Lithothamnium-padok, korallszerű, meszet kiválasztó algák vörös vagy ibolyaszínben csillogó párkányzatai, melyek élénken emlékeztetnek a valódi korallpadokra. – Már 50 méter mélységre mintegy kialudt az Adriában a növényi élet; 100 méteren alúl pedig már csak elszórt mikroszkopikus alakok tenghetnek.
A felsorolt és a középtengeri flóra területére szorítkozó növényszövetkezeteken kivül itt még több más is jön elő, mit a földközi tengeri flóra a szomszédos pontusi és balti flórával közösen bír; így a nyáron-zöld pelyhes szőrű és szőretlen levelű tölgyerdőket, a gesztenyeerdőket, a bükkfaerdőket, a nyárfásokat és fűzfásokat, és mint már előbb említtetett, több, az édesvíz gyűlőhelyein terjeszkedő formatiót.
Tekintettel mindezen erdő- és mezőformatiók elosztására, úgy mint az egyes szövetkezetekben feltűnő nehány faj fellépésére, a mediterran flóra-terület a velenczei, liburni és dalmát flór a vidékekre oszlik. A velenczei flóra-vidék magában foglalja az Alpesek déli szélén mélyen fekvő legmelegebb völgyoldalakat. A földközi-tengermelléki alakok száma itt még aránylag csekély és hiányoznak természetesen a tengerparti mezők. A liburni flóra-vidék magában foglalja Isztria tengerpartját, a Quarnero tengerpartjait és szigeteit és dél felé egészen Spalato szélességeig terjed. A tengerpartalji mezők mellett itt tűnnek fel az örökzöld bokroserdők Myrtusokkal és Arbutus Unedoval; meg a zsályából, Cistusolból és szalmavirágú Compositákból álló bozótok. A dalmát flóra-vidék Dalmáczia tengerpartvidékét és szigeteit öleli körűl, az előbbi flóra-vidék déli határától az ország déli határáig. A két éjszakibb flóra-vidék növényszövetkezeteihez csatlakozik a Pinus halepensisből álló szálerdő. A Phrygana-bozótokba, melyek itt a fajok rendkivűli sokféleségével bővelkednék, Poterium spinosum; Psoralea bituminosa, Daphne Gnidium és több későn virágzó, fehérmolyhos Composita (Inula candida, Santolina rosmarinifolia) van beszórva. Hagymás növények, Orchideák, ajakasvirágúak és pillangósok (nevezetesen Ononis-fajok), továbbá Acanthus, Matthiola, Putoria, Frankenia, Mesembryanthemum jellemzik ezen flóra-vidék virányát.
A növényeknek a tenger feletti magasságban való elosztása szerint a földközi tengermelléki flóra-terület négy régióra tagolódik: 1. A tengeri növények régiója a Lithothamnium-, Floridea-, Cystosira- és Fucus-állományokkal. 2. A tengerpart-alji régió, főképen későn virágzó mezőformatiók sora által jellemezve. 3. Örökzöld régió, melyben a machiák és Phrygana-bozótok uralkodnak. 4. Hegyi régió, melyben túlnyomók a nyáron-zöld pelyhesszőrű tölgyek, míg az örökzöld tölgyek és a machiák állományai csak a többi szövetkezetek közt jelennek meg elszórtan és csoportonkint. A hegyek árnyékos lejtőin a bükkfa is mutatkozik, szintúgy az Andropogon-mezők, mely utóbbiak rétekül használtatnak.
Ezen, kiterjedésökben annyira korlátolt őstermésű fűmezőket nem tekintve, a földközi-tengeri flórában nincs más növény-szövetkezet, melyet rétnek lehetne használni. A terület kűlönben is folyó vízben nagyon szegény levén, vajmi nehéz öntözés által mesterséges réteket és fűmezőket elővarázsolni. A rétek hiánya miatt pedig nincsenek meg a marhatenyésztés élénk űzletének természetes föltételei. Csak a kecske elégszik meg a nyár derekán félig elaszott növényzettel, és azért a földközi-tengeri flóra-terület lakóinál ez a leginkább elterjedt házi állat. Az erdők, melyek egykor majdnem szakadatlan vonalban fedték be az egész területet; idők folytán sajnálatosan elpusztíttatván, az egykori erdővidék tágas területei most növényzet nélkűli kietlen tájakká váltak. Az, a mi az erdőből még megmaradt, jelenleg mint alj-erdő használtatik rövid időközönkénti vágással, mert az erdőgazdaságnak csak ily módjánál érhető el a legnagyobb jövedelem. Az alj-erdő bokrainak védelme alatt a különféle fű és más növény aránylag legtovább maradván zölden; oly időben, midőn az erdőtlen területeken már minden kiszáradt, a legelő állatoknak még eledelt nyújt. Ezért az alj-erdő egyidejűleg legelő is, és így egészen sajátságos mívelésmódot mutat, melyet az éghajlat és a talaj viszonyai képezvén ki, nem szabad azt a más flóra-területeknél alkalmazott mértékkel mérni és elhirtelenkedve kárhoztatni. A mívelés ezen módja mellett, mely egyidejűleg erdőt és legelőt ad, még egy második mivelési mód található: a mívelt mező. A talajnak árnyékos volta, mi a földmívelést éjszakibb vidékeken károsítja, itt nemcsak nem káros, hanem a legnagyobb haszonnal jár, mert a földet a nap heve és a túlságos kiszáradás ellen a legjobban védi. A földközi-tengeri flóra-területen a mívelt mező azért rendesen fákkal és szőlőtőkkel van beültetve. A mívelt mező gabonaféléket, zöldségeket és takarmánynövényeket terem; a szílfák, kőrisfák, mezei jávorfák és eperfák, melyek a mívelt mezőkön szabályos sorokban vannak elosztva, lombjaikkal a házi állatoknak és selyembogaraknak nyújtanak táplálékot, a fák törzseire fölfuttatott venyigék pedig szőlőt és bort adnak. A mívelt mező itt szántóföld, konyhakert, gyümölcsös és szőlő egyszersmind; azonkivűl a selyemtermeléshez szükséges anyagot nyújtja, és bizonyos tekintetben a rétet is pótolja, mert innen kerül ki a házi állatok leveles takarmánya is. Ez a sajátszerű gazdálkodás az éghajlati viszonyokból, mint leginkább megfelelő, lassanként fejlődött ki; és az üzletben (Betrieb) való jobbítások természetesen csak ezen gazdálkodási módszer keretén belül lehetségeseit.
A mi a közép-tengeri terület sajátos termesztett növényeit illeti: első sorban a Piniák és Cyprusok, a füge-, Szt.-János-kenyér-, granát-alma-, olaj-, czitrom- és narancsfák, meg a datolyapálma említendőit. A datolya különben csak gyéren, kerti dísznövényként s ritkaságúl fordúl elő és a Quarneróban Lussin sziget egyik kertje azon legéjszakibb hely, hol szabadon tenyész. A czitrom- és narancsfák csak igen kedvező fekvésű helyeken tenyésztetnek sikerrel, és a terület éjszaki határán, a Garda-tó körűl a téli fagy ellen különös védő készülékeket követelnek. A Szt.-János-kenyérfa (Ceratonia Siliqua) déli Dalmácziában gyakran termeltetik; legéjszakibb termő helye a Fiuméhez közel fekvő Lovrana. Kis Pinia-csoportokat és Cyprus-ligeteket déli Dalmáczia kertjeiben mindenütt találhatni; egyes példányaik szintúgy, mint a füge, a granátalma, az Amerikából származó Agave és Opuntia a földközi-tengeri terület éjszaki széléig, sőt még azon túl Bozennél az Ecs-völgyben is előfordúlnak. A legfontosabb tenyésztett fa itt különben az olajfa. Termőhelyei elrendezésükben megegyeznek a fent leírt kertszerű mezőkkel; az olajfás hegy földjébe is, mint amott, gabonaféléket és hasonlókat vetnek, de a szőlő-vesszők, melyek ama kertszerű mezőkön a fatörzsekre futnak, itt hiányoznak. Az olajfás hegyek éjszaki határa szorosan összeesik az örökzöld tölgyek (Quercus Ilex) éjszaki határával, s így a földközi területéével is, miért is az olajfa a közép-tengeri terület legjellemzőbb termesztett növényének tekinthető. Dalmácziában legújabban egy ott eredetileg vadon termő növény fontos és jövedelmező termesztett növénynyé vált, t. i. egy Pyrethrum-faj (Pyrethrum cinerariaefolium), mely a caucasusi Pyrethrum roseummal rokon, melylyel annyiban is egyezik, hogy fejecskéiből igen hatásos rovarpusztitó por készül.
