A halászat az Osztrák Tengermelléken. Graeffe Edétől, fordította Paszlavszky József
A halászat az Osztrák Tengermelléken.
Graeffe Edétől, fordította Paszlavszky József
Graeffe Edétől, fordította Paszlavszky József
Az Adriai tengert a trieszti öböl környéki, barlangokban dús Karszt-hegységtől le délre, az öblökben gazdag dalmát partok felé hoszszan elnyúló s a halászatra nézve kedvező partvonal szegélyezi. Isztriában különösen a muggiai és Pirano mellett a sicciolei öböl, meg a Canale di Leme védett s jó halász-helyek. Ez okból azt hihetné az ember, hogy az ilyen partvidéken sok halász lakik és nagy halászat is van. A dolog azonban nem így van; sőt inkább csak egyes helyeken talál az ember élénkebb parti halászatot, mint példáúl Isolán, Piranóban és Rovignóban. Ez a jelenség, mely különben más tengerek partjain is tapasztalható, kevésbbé magától a helytől, mint inkább a lakosok keresetbeli körűlményeitől függ. A hol nincs elég kereset, ott a parti lakosok a halászatra adják magukat. A legfeltűnőbb példa erre Chioggia, a velenczei határváros, mely Olaszországnak sokkal kedvezőtlenebb fekvésű, kevésbbé védett keleti partján is az Adria első halászati emporiumává tudott emelkedni.
Hogy az Osztrák Tengermellék lakói a parti halászatnál maradtak, annak oka a sok védett öböl, melyekben a halászat bizonyos ágaival nagyobb födött hajók nélkűl is foglalkozhatnak. A partvidéknek földmívelésre alkalmas talaja is elvonta az embereket a halászattól. A tengeri halászat ugyanis mindenkor bizonytalan és fáradságos foglalkozás, a mennyiben a halaknak kedvező és nagy számban való vonúlása esetleges körűlményektől függ. A parti lakók nagy része ezért inkább a földmívelésre, a szőlő-, nevezetesen pedig az olajfa-termesztésre adta magát, a halászatot pedig csak mellékkeresetnek tekinti. A tengeri halászatról szóló némely közleményben panaszkodnak, hogy a halászat e tengerparton csak pang s a lakosságnak kevés jövedelmet hajt; s egyszersmind fölemlítik más nemzetek nagyszerű halászatát, nevezetesen az éjszakamerikaiakét, hollandokét és francziákét, valamint azokat a nagy összegeket is, melyeket ez államok a halászat emelésére és tökéletesítésére fordítanak. Az ilyen összehasonlítás azonban nem találó. Számba kell ugyanis venni, hogy az Atlanti oczeánt, meg az Éjszaki tengert tömérdek társasan élő vándor-hal népesíti, mint a tőkehal és a hering. A Földközi tengerben való halászat épen, mert ezek, nevezetesen a tőkehalak hiányzanak belőle, ilyen fontosságra soha nem juthat.
Csak a ton-hal, a scombro, a szárdella és az anchovi-hal az, mely e Földközi tengerben él és a halászatban némileg jövedelmez; de konzervált állapotban, mint nép-eledel, ezek sem juthatnak olyan általános elterjedésre, mint a tőkehal meg a hering. Vajjon sikerűl-e valamikor a Földközi tenger halászatát ezeknek, vagy tömegesen együtt élő más halfajoknak mesterséges áthozatalával emelni, igen kérdéses. Az idegen halfajok meghonosítására tett kisérletek sikertelensége azt mutatja, hogy erre nem nagy remény lehet.
Az egyes halfajokat illetőleg először is meg kell jegyeznünk, hogy az Adriai tengernek, mint a Földközi tenger egy részének álllatvilága ugyanaz, mint a mely a Földközi tenger éjszaki vidéke faunájaként ismeretes. A halászatra nézve különösen azok a fajok fontosak, melyek seregesen járnak, az úgy nevezett vándor- vagy költöző halak. A vándor-halak elnevezése abból a régi hibás hiedelemből ered, mintha a halak valami távoli tengerekből vándorolnának ide. Inkább síktengeri halaknak lehetne őket nevezni, minthogy, miként más síktengeri állatok, medúzák, szalpák, stb., csak ideiglenesen jelennek meg a partok közelében, azután ismét nagyobb mélységekbe vonúlnak. Az Adriában e vándor-halaknak hat ilyen fontosabb és általánosan ismert fajuk van: a szárdella (Clupea sardina), az anchovi-hal (Engraulis encrasicholus), olaszúl „sardon”, a ton-hal (Thynnus vulgaris), olaszúl „ton, tonnina”, a scombro (Scomber scomber) és két Pelamys-faj.
Legjövedelmezőbb a szárdella-halászat, melylyel legtöbben is foglalkoznak. A szárdella a heringfélék családjából való hal; a hidegebb évszakban a mélyebb tengerfenéken él, ott ívik október és november havában, a fiatal nemzedék is ott növekedik föl. A szárdella-rajok a melegebb évszak beálltával, márciusban vagy áprilisban jelennek meg az időjárás szerint Isztria és Dalmáczia partjai mentén és öbleiben. Tavasz kezdetén még a mélyebb vizekben tartózkodnak s csak nyáron, június és július havában emelkednek föl lassan-lassan a tenger fölszínére, őszkor pedig épen olyan lassanként tünedeznek el a mélységbe, mint a hogy megjelentek volt. Valószínű, hogy e tanyaváltoztatásnak a víz hőmérséklete s apró rákfélékből álló eledelöknek evvel kapcsolatos előfordúlása az oka.
Szárdellahalászok Isztriában az édesvízi állomáson.
Charlemont Húgótól
A szárdellát kerítő-, eresztő- és méthálóval fogják. Az isztriai partokon leginkább az eresztő-hálót használják, kivált ott, a hol a part sziklás. Az eresztő-háló (olaszúl „sardellera”, „manaide”) több végből áll; egy-egy vég 25 méter hosszú, 5–7 méter széles s egyes szeme mintegy 2 centiméter átmérőjű. Alsó-inán ólom-súlyok vannak, a felsőn pedig úszó parák, melyek a vizen fentartják. Az ilyen egyes végek (olaszúl „spedoni”) tetszés szerinti számban fűzhetők egymáshoz úgy, hogy az egész háló olykor ezer méter hosszúra is elnyújtható. Használatakor a halászok kieveznek vagy kivitorláznak bárkájokkal a tengerre egész odáig, a hol a fölszínen szárdella-rajokat látnak, vagy bizonyos jelekből gyanítják, hogy a nagyobb mélységben ott vannak. Itt hosszú hajókötélen vasmacskát vetnek le és a bárkát, a kötelet folyvást eresztve róla, abba az irányba hajtják, a hol a raj az áramlattal nyüzsög. Most egyik véget a másik után eresztgetik be, még pedig a mélységekhez képest, a melyekben a szárdella vonúl, külön-külön súlyozva, míg a kötélen tartózkodó bárka a vasmacskán túl nem kerűl. Ha a szárdella felsőbb színtájon van, a háló mentén még csalétket (szétnyomkodott zsebrákot, Carcinus maenas) is szórnak szét, hogy a halakat oda édesgessék. A háló mozgásából, mit a szironyfedelékökkel beleakadt szárdellák okoznak, vagy a fölvetődő pikkelyekből következtetik azután, hogy sikerűlt-e a fogás. Erre a hálóvégeket ugyanabban a sorban, a mint leeresztgették, fölhúzgálják, a halakat a szemekből kiszedik és kosarakba, szitákba rakják. Ilyen módon halásznak Muggia, Capo ď Istria, Isola, Umago s más isztriai helységek halászai áprilistől kezdve egész szeptemberig. A szárdellát legnagyobb részt az Isolában levő gyár veszi meg; ott rakják franczia mód szerint olajba s onnan kerűl beforrasztott pléh-szelenczékben a kereskedésbe. Az apró anchovi-halat is ilyen formán fogják kerítő- és eresztő-hálóval, csakhogy a hálószemek természetesen aránylagosan apróbbak.
A scombro-hal csak tavasztól őszig mutatkozik e partokon. A legnagyobb rajok nyár derekán jelennek meg, sebesen vonúlva tova a tenger bizonyos színtáján. Ezeket is kerítő- és eresztő-hálóval, részben pedig horoggal fogják. A hálók olyanok, mint a szárdellákhoz valók. A horgászatot még nem igen űzik, pedig nagyobb bárkákról intézve a sík-tengeren, bizonyára adna olyan gazdag zsákmányt, mint az Atlanti tengeren. A városi nép kedvtelésből horgászik kis vitorlás csónakokból. A horog, melyet használnak, az úgy nevezett „pannola de scombri”; a zsinege négy ágú s minden ágán egy-egy horog van, melyek közűl kettőn kis ólomdarabka van. Csaléteknek egy-egy darabka szépiát vagy szárdellát használnak.
Miként a scombor és a szárdella, úgy a ton-hal sem látható a hidegebb évszakban; ennek csapatai is csak az év melegebb szakában jelennek meg. Arra nézve, vajjon a ton-hal a Földközi vagy az Atlanti tenger mélységeibe vonúl-e el, még nincs megegyezés, minthogy tapasztalták, hogy rajai a Gibraltári szoroson át vonúlnak a Földközi tengerbe. Valószínű mindamellett, hogy azok a ton-halak, melyek a Földközi tenger keleti medenczéjéban vannak, ott húzódnak a mélységbe s hogy a nyugati részről egyes csapatok az Atlanti tenger mélyebb helyeire költöznek.
A ton-halat Isztria meredek partjai mentén halászszák. Alkalmas helyeken mindenütt figyelő állomásokat talál az ember, magas létrákat, vagy nagy csőszfákat, melyek tetején ülőke van. Ezek arra valók, hogy tetejökről a ton-halak csapatjainak érkezését kémleljék. Fogásra bizonyos kerítő hálót használnak, melyet „tonnara”-nak neveznek. Ez az eljárás a ton-halaknak arra a sajátságára van alapítva, hogy a part mentén mindig bizonyos irányban úsznak tova. Mihelyt egy-egy rajt észrevettek, a bárkán vitt hálót úgy állítják föl, hogy az eleje a parttal derékszöget alkosson, azután másik részében behajlítják, mintegy megtörik és a parttal egyközűen helyezik a tengerbe. A vonúló halaknak így mind előre, mind oldalra a nyílt tenger felé elzárja útjokat a tonnara erős, fenékig érő fala. A tonnara erős kötelekből készűlt súlyos háló, melynek csak felső inán vannak parái; szélessége mindenkor a tenger mélységéhez van alkalmazva, 20–25 méter, vagy olykor több is. Hoszsza 200–300 méter között változik. Mikor a raj ilyen módon zsákútczába kerűl, a tonnara-hálót összehúzzák s a halak a hálónak legapróbb-szemű részébe szorúlnak. Ott azután megöldösik és a partra vonszolják őket. A hálóba kerűlt halak eszeveszett ide-odaszökellése, a mint kékesen csillogó testüket ki-kilódítják a vízből s úszószárnyaikkal csapkodják a tengert, hogy csak úgy fercseg a habja, a hallászok zsivaja, kapkodása, a mint csónakjaiból a zsákmányra törnek, baltákkal, evezőkkel verdesik őket s a megölteket vas-csáklyákkal a partra vonszolják, érdekes és izgalmas látvány. A megölt halakat azonnal megtisztítják a belöktől és a legközelebbi piaczokra küldik. A tonnara-hálókat olykor hosszabb ideig is ott hagyják a kedvezőbb fekvésű partoknál; olyan nagy, vejsze-forma álló berendezés, mint a milyen Olaszországban, nevezetesen Szárdiniában használatos, a Tengermelléken nem fordúl elő. A ton-halnak rokona, de kisebb nála a „palamida” (Pelamys sarda) meg a „sgionfetto” (Auxis Rochei); ezeket is hasonló módon, de sokkal csekélyebb mennyiségben fogják, mint a ton-halat, pedig húsuk sokkal izletesebb, mint ezé.
Az Adria halfajainak legnagyobb része egész esztendőn át állandóan ott él a partok mentén a kevésbbé mély helyeken és az öblökben. Ezek az úgy nevezett állandó halak. Olyan nagy tömegben azonban soha sincsenek együtt, mint az említett vándor-halak, azért a halászatra nézve csak másodsorban fontosak. Legelől kell említeni ezek közűl a tengeri pér-halak vagy mugil-félék csoportját, melyből több faj él e partok közelében. Ezek a halak kivált a sekélyebb öblökben, nevezetesen a folyó-torkolatoknál és lagunáknál tartózkodnak, s az édes vizekbe is beúsznak. Kisebb rajokban, társasan élnek s ívás idején és télen nagy mennyiségben sereglenek össze az öblökben és folyó-torkolatokban úgy, hogy ez ízletes halak fogása elég jövedelmező.
Ha az ember az isztriai partok mentén hajózik végig, gyakran láthat kérdőjel formára bevert karókat. Ezek a karók ugyanis csekély görbűletű hosszanti sorban állnak, mely a végén csigaszerűen bekunkorodik. E berendezés a „saltarello” nevű háló oda erősítésére való és a tengeri pér-halak fogására szolgál. A karók mentén kifeszített háló oda tereli a halat a vejsze kunkorodásába, a honnan nem tudván kitalálni, átugrálnak a függőleges hálón s a kunkorodáson kivűl vizszíntesen kifeszített háromrétű hálóba, az ú. n. „salto”-ba potyognak, melybe azután bebonyolódnak és megfogódnak. Az öblökben, mint pl. Pirano mellett a sicciolei öbölben és a Quieto torkolatánál kerítő-hálóval, az ú. n. „tratte da cievoli” hálóval fogják őket, mely 500–1.000 méter hosszú, 20 méter széles és szemei 4 centiméter átmérőjűek. Ezzel télen, karácsony táján halásznak, minthogy e halak ilyenkor szoktak nagyobb seregekben az öblökbe vonúlni. E kerítő háló húzásában olykor sok halász működik közre, minthogy nemcsak azon kell lenni, hogy a háló alsó ina a fenéken maradjon, hanem azt is meg kell akadályozni, hogy a mugil-halak a felső inán át ne ugorjanak. A mugil-halászat e módját leginkább bérlők alkalmazzák, a kik a zsákmány két harmadát maguknak követelik, egy harmadát pedig a halászoknak engedik át. A kifogott tengeri péreket azonnal lapos ládákba, jég közé rakják s a piaczokra küldik szét.
Igen szorgalmasan halászszák a félszegúszó halakat is, milyenek a „ passera ” (Pleuronectes platessa), a „sfoglia ” (Solea vulgaris), a „ sfaso” (Rhombus laevis), és a „rombo” (Rhombus maximus). A leggyakoribbak a passera és a sfoglia, ívás idején, télen nagy mennyiségben sereglenek össze a partok közelében, a homokpadokon; csak a legnemesebb és legnagyobb félszegúszó, a rombo, mely 10, sőt több kilogrammnyira is megnő, él remete módjára, magánosan. A passera és sfoglia halakat különös, „passarella” nevű hálóval fogják, piaczra viszik s mindaddig jégen tartják, míg az egész el nem kél. E két halfaj több napig is elél tengervízzel telt haltartóban; azért csak sajnálni való, hogy a halászoknak nincs olyan berendezésök, melyben élve szállíthatnák s a piaczon is elevenen tarthatnák őket. Épen ezek a halak nagyon sokat vesztenek ízletességökből a jégen való állásukban, sőt sokszor el is romlanak teljesen. A rombo-halat, mely a legjobb és legkeresettebb halak egyike a piaczon, szintén különös, hosszú kerítő-hálóval, a „rombrerá”-val halászszák.
Az állandó halaknak egy másik csoportját a Sparus- vagy orada-félék különféle fajai teszik, melyek mindannyian pikkelyes testűek, sörényúszójok tüskés s állkapcsaik zsákmányfogakkal fegyverzettek, azon kivűl lapos keredked örlőfogaik is vannak. A „cantarello” (Pagrus vulgaris), mely jókora nagyságra nő, valamint az „orada” (Chrysophrys aurata) a nemes halak közé sorozandók. Ezeket egész éven át halászszák, még pedig leginkább kerítő-hálóval. Az éjszaki oradát (Pagellus centrodontus) és a vörös oradát (Pagellus erythrinus) horoggal, azon kivűl pedig lapos fenekű (olaszul „sandali, zoppoli” nevű) kis csónakból dárdaszigonynyal, „fiociná”-val is fogják. A szigonynyal való, bizonyára ősrégi halászatot különösen éjjel űzik, mikor a halat tűzfénynyel csalják közel és elvakítják. A fiociná-val kettősben halásznak; egyikök lassan evez, előre hajtva a csónakot, a másik pedig éles szemmel kikémleli a halat a fenéken s erős sújtással vágja belé a szigonyt.
A hosszú orrú csukára (Belone acus), melyet olaszúl „angusigolo”-nak hívnak s mely szintén nem messze tanyázik a parttól, Isztria némely vidékén különös horog-berendezést használnak. Gyermekjátékhoz hasonló kis hajócskát, vagy vitorlával ellátott kis deszkadarabot eresztenek szélnek a partról a tengerre, s az haladásával hosszú, egész sor fölszerelt horoggal teleakasztgatott zsineget von maga után.
A Labrus-félék vagy ajakos halak (olaszúl „libe”), e csinos tarka halak, többnyire a moszatok és tengeri füvek között tartózkodnak, egészen közel a parthoz. Ezek azok a halak, a melyekre – nehány orada-félén, a tengeri angolnán és szépián kivűl – varsát (olaszúl „nassa”) állítanak. A varsa száját sűrűn megrakják tölgy- vagy olajfa-ágakkal s csaléteknek döglött halat, rákot, olykor csak szépia-csontot tesznek bele. A varsa fűzvesszőből van fonva és mintegy 2 méter hosszú; ilyen szerszámot azután többet kötnek össze egymással sorjában és kövekkel sülyesztik a fenékre. Pár nap múlva azután fölszedik s a zsákmányt kiveszik belőlök; majd ismét leeresztgetik mindaddig, míg a csalétek, meg a zöld ágak halat csalogatnak oda.
Említsük még föl a tengermelléki állandó halak közűl az apró tengeri gébeket (Gobius; olaszúl „guatti”) és a kalász-halakat (Atherina; olaszúl „girai” és „anguela”). A tengeri gébek hasonlítanak a mi édesvízi küllőnkhöz, de hasi szárnyaik a szivóka egy nemévé nőttek össze és testök nyálkás. Bár nagyon aprók, a parti népnek mégis nagy hasznára vannak, mert nagy számmal, sok fajban és mindenütt előfordúlnak. A kalász-halak nevöket onnan kapták, hogy sok hosszú bajusz-száluk van, mint a gabonakalásznak; ezek még apróbbak, mint a gébek, de seregesen élnek a part közelében s így tömegesen foghatók, bár nem igen ízletesek. Ezek teszik a „minutaglia”, a különféle apró halak főrészét, a melyet a piaczon árúlnak. A kalász-halat igen fínom szemű kézi hálóval, az „anguellavá”-val fogják.
Az állandó halakon kivűl, melyek részint közel a parthoz, részint a sekély helyeken élnek, még egész sereg hal említendő, melyek a tengernek mélyebb iszapos, homokos fenekén tartózkodnak. Ilyen nehány faj a tőkehal-félék családjából, azután némely különös formájú halfaj, mint a Szent Péter hala, vagy tükör-hal (Zeus faber; olaszúl „sampiero”), és a széles szájú tengeri ördög (Lophius piscatorius; olaszúl „rospo”), továbbá a sok rája és czápa-féle. A tőkehal-félék közűl azok a fajok vannak itt, melyek a Földközi tengerben; többnyire kis fajok, mint a kis tőkehal (Gadus minutus; „pesce mollo”), valamint nagyobb a „merluzzo” (Merluccius esculentus), melynek igen ízletes a húsa. A ráják és czápa-félék csak a szegényebb néposztálynak szolgálnak eledelűl. A czápák közűl csak a tüskés czápának (Acanthias vulgaris; olaszúl „asial”) van jó ízű húsa s a piaczon nagyobb ára. A rájákat, melyek közűl egyesek igen nagyra nőnek, általában kevésre becsűlik. A piaczra a czápák közűl többnyire csak a kis fajok kerűlnek, mint a „pesce gata” (Scyllium), a „pesce cane” (Mustelus) és a tüskés czápa, melyek legfölebb egy méter hosszúak. A szárazföldön a czápa névhez rendesen valami hatalmas, az emberre is veszedelmes tengeri állat fogalmát kötik. Ez az említett czápafajokra épen nem illik, minthogy ezek teljesen ártalmatlanok s csak rákokra, szépiákra s kisebb halakra leselkednek. Az a hatalmas rabló, mely a melegebb tengereket mindenütt veszedelmessé teszi, a „canizza”, az „emberevő czápa” (Carcharodon Rondeletii), mely 4–5 méternyire is megnő, 40–50 centiméternyi tág torka van s száját nagy, háromszögletű, fűrészes szélű fogak fegyverezik. Ez azonban, szerencsére, ritka vendég az Adriában úgy, hogy Trieszttől a dalmát szigetekig az egész hosszú partvonal mentén évenként legfölebb öt-hat példányt ejtenek el. Ennek, valamint egyes más nagyobb és szintén ritkább czápának a húsa kemény és rosz szagú, minthogy sok húgysavas só van benne. Ezek mind ragadozó számba vehetők; sok halat pusztítanak el a nélkűl, hogy maguk valami hasznot hajtanának. Ezért a kormány minden elejtett emberevő czápáért száz forint jutalmat fizet.
A molluszkák vagy lágytestű állatok közűl a szárazföldön csak az éti csiga szolgál az embernek eledelűl, ellenben az Adriai tenger gazdag mindenféle enni való molluszkában. Kevésbbé ismeretesek ugyan, de nem kevésbbé hasznosak, mint az osztriga, más kagylófajok, mint a csemege-kagyló, „pedocchio di mare”, vagy fekete-kagyló, „cozza nera” (Mytilus edulis), a bárka-kagyló, „mussolo” (Arca Noae), a káma-kagyló (Chama gryphoides), a fésű-kagyló (Pecten), a selymes-kagyló (Pinna) és mások. A csigák közűl sok szolgál eledelűl a parti lakosoknak; ilyen a bibor-csiga, „porpora” (Murex trunculus), a „garusa” (Murex brandaris), a „porgeleta” (Cassidaria echinophora), stb. Legkevésbbé ismeretesek, mint enni valók, a szárazföldön a cephalopodák, melyek közűl nem kevesebb mint hat faj kerűl a piaczra. Leggyakoribb a „seppia” (Sepia officinalis), melyet hibásan „tintahal”-nak szokta nevezni magyarúl; kivált április és május havában, ívása idején fogják nagy mennyiségben a homokos helyeken. Részint kirántva, részint olajban főve kerűl az asztalra s édeskés, de jó ízű húsa van. Még jobb és fínomabb húsa van a valamivel ritkább „calamaro”-nak (Loligo vulgaris), valamint a kis „seppoliná”-nak (Sepiola Rondeletii).
Osztrigaszedés Zaule mellett.
Charlemont Húgótól
Mindezeket többnyire kerítő-hálóval, a „trattá”-val és a „grippó”-val fogják a part mentén, de halászszák a síktengeren is az olasz gyalommal. A szépiát horoggal is fogják; a fogásokhoz való horognak „puschia” és „sustavizza” a neve; az egész úgy van összeállítva, hogy egy zsinegre rövid pálczikák vannak kötve, melyeknek egyik végökön hegyes horgokból való koszorú, másik végökön pedig csalétek, vagy fából faragott szépia, vagy tengeri nyúlbőr van. A szépia, a mint a páczikának nekiront s karjaival megragadja, fennakad a horgokon. Hasonló a „brancarella” is, csakhogy a csalétket horog nélkűl alkalmazzák s úgy járnak el vele, hogy a szépiát, a mint a csalétket megragadja, lassan a fölszínre húzzák s botra erősített éles kis szigonynyal felnyársalják. A különféle cephalopodák a varsában is megfogódnak. Mindezeket csak frissében viszik a piaczra; itt a szépia „csontját” (ossa sepiae) kiveszik s ez külön jut kereskedésbe; a tintazacskót itt nem gyűjtik. Az ilyen, csontjoktól megfosztott szépiákkal telt kosár a piaczon, nem valami étvágygerjesztő látvány, a mennyiben az állat mind csupa mocsok a belőle ömlő barna nedvtől.
A tengeri csigáknak nincs különös értékök és kevésbbé keresettek. Sokkal fontosabb a kagylók, kivált az osztrigák és a fekete-kagylók halászata. E két kagylót a halászok a kikötőkben, a nyugodt vizű öblökben, a hol különösen czölöpökre, kövekre tapadva élnek, kézi kaparó-hálóval szedik le és kosarakban szállítják a piaczra. Az osztrigát tenyésztik is, még pedig régi római mód szerint, karókon. E karók fiatal tölgytörzsek, melyek tövét meghegyezik s mellékágaikat lenyesik. E fácskákat egymástól jó távol úgy verik be a mélyebb víz iszapos és homokos fenekébe, hogy a víz teljesen födje őket. Az osztriga úszó lárvája tavaszkor ráül a karóra, odatapad s ott növekedik föl. Két–három év múlva már piaczra való osztriga szedhető le rólok. Muggia mellett, Zauléban, hol az osztrigatenyésztés ezen módját leginkább űzik, a halászok „zoppoli” nevű lapos fenekű kis ladikokon eveznek azon helyekre, hol osztrigás karóik vannak; ezeket külön erre való, „tanaglio” nevű vas fogókkal kihúzigálják, a ladikba rakják, az osztrigát leszedik rólok, a moszatoktól s már rájok tapadó tengeri állatoktól megtisztítják s azután ismét beszurkálják a fenék homokjába.
Zauléban minden halásznak megvan a maga szorosan meghatározott területe a tengerfenéken, a hova másnak karót rakni nem szabad. A karón való tenyésztés jó osztrigát szolgáltat ugyan, de az a nagy baja van, hogy a nem épen olcsó karót a fúró kagyló mihamar megrongálja annyira, hogy három-négy év múltán a fogóval való kihúzáskor darabokra töredezik, még pedig épen akkor, mikor a legérettebb és legnagyobb osztrigák függnek rajta. Továbbá a tenyésztés e módja csak a tökéletesen védett helyeken alkalmazható, a hol nincs hullámverés, máskülönben a hullám a karót könnyen kidönti és az iszapba temeti. Ez oknál fogva nagyon kevés helyen is alkalmazzák s az osztriga aránylag drága. A partvidéknek sok kedvező öblében bizonyára sok osztrigát jó sikerrel lehetne tenyészteni, ha az ügyes franczia tenyésztők tapasztalatait fölhasználnák, a mire a trieszti tengeri hatóság az újonnan alakúlt halászati egyesűlettel egyetértve buzgón törekszik is, hogy a halászat ez ágát kellőleg emelje.
Halászkunyhó Zauléban.
Charlemont Húgótól
Az igen tápláló fekete kagylóra, mely csak a csendes vizekben tenyészik, de ott azután minden fenéken levő tárgyat beborít fürtös csoportjaival, még kevés figyelmet fordítanak s tenyésztésének még nyoma sincs. Az osztriga-karókon mindig ott van az osztriga mellett s ha nagyon elszaporodik, gátolja amannak tenyésztését. E kagylókkal való mérgezési esetek, a mennyire tudjuk, a Tengermelléken nem fordúltak elő.
A bárka-kagyló, mely Isztria partjain, nevezetesen Pirano és Rovigno mellett nagy számmal fordúl elő, sok halászt foglalkoztat: ladikjokon oda eveznek a kagylópadok fölé és kaparó hálóval szedik össze a sok kagylót.
Nem kevésre becsűlendő tárgyai továbbá a tengeri halászatnak a rákok, mint a nagy-ollós tengeri rák, „astice” (Hommarus vulgaris), a körmös tengeri rák, „grillo di mar” (Palinurus vulgaris), a tengeri pók (Maja squinado), a norvég rák, „scampo” (Nephrops norvegicus), a kisebb zseb-rákok (Cancer pagurus stb.) és a csemege-rákok (Crangon, Nika, Palaemon stb.).
A nagy-ollós tengeri rákot az isztriai partokon mindenütt találják; nevezetesen a sziklás helyeket kedveli. Olykor igen tetemes nagyságúak és nagy sulyúak fordúlnak elő. Tavaszkor, márczius és április hónapban a nőstény a farka függelékein, a hasa alatt hordja számos, gömbölyű kékes tojását, míg a fiatalok ki nem kelnek. Arra való varsákban fogják, melyeket csalétekkel ellátva, a part mentén állítanak föl a fenéken. Kedvező a fogására az éj, mikor tűzfénynyel a csalétekkel ellátott hálóba csalogatják őket, vagy halász-szigonynyal döfik át. Minthogy e nagy tengeri rák kimúlása után gyorsan rothadásnak indúl, jó ízéből sokat veszít és drágasága miatt csak lassan kél, sőt többnyire a szárazföldi városokba szállítják, a fogságba kerűlőket elevenen tartják. Erre nagy kosarak vagy lyukgatott kis haltartók, olaszúl „marotte”-k vagy „burchi”-k szolgálnak, melyeket a tengerbe eresztenek, vagy fenékre sülyesztenek. A norvég rákot Trieszt és Isztria parti városai piaczán a legfinomabb rákfajnak tartják, de csakis a Quarneróban, ott is csak bizonyos helyeken, távol a szárazföldtől Chioggia lakói fogják gyalommal. Épen így fogják a sáska-rákot (Squilla) is az olasz halászok gyalmokkal az iszapos fenéken, messze a parttól.
A férgek, tüskebőrűek, tömlősek és szivacsok számos faja közűl, melyek az állatok életmódjának, szervezetének és fejlődésének tanúlmányozásában annyi szolgálatot tettek, egyenes hasznot kevés hajt az embernek, azért ezek nem is tárgyai a halászatnak. Ezek közé tartozik a virágállatok közűl a vörös korall (corallium rubrum) meg a szivacsok közűl a fürdő-szivacs (Euspongia officinalis). Korallok azonban nincsenek Isztria partjain s bár nehány tengeri szivacs Trieszt közelében is előfordúl, a szivacshalászatnak mégis csak Isztria déli része, Rovignótól kezdve, kivált pedig Dalmáczia és a dalmát szigetek teszik az igazi területét s e czélból majdnem kizárólag dalmát halászok kalandozzák be vitorlás bárkáikon Isztria partjait is
