Bányászat és kohászat. Hrabák Józseftől, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Bányászat és kohászat.
Hrabák Józseftől, fordította Katona Lajos

Csehországról egy 1712-ben nyomtatott földírati munka azt mondja,hogy „kincsek szekrénye, mindennemű élelem pinczéje és konyhája, halastó és vadaskert, a szomszédos országok gabnacsűre, szóval királyok és császárok valódi paradicsoma lehetne”.

E mondásban a „kincsek szekrénye” kifejezés nyilván a „hasznavehető ásványok” ama nagy mennyiségére és változatosságára vonatkozik, melyekkel Csehországot a természet megáldotta. A Cseh-erdő és az Érczhegység, az Óriás-hegység és a cseh-morva fensík határszéli és többnyire vízválasztó lánczolatai Csehországban egy hatalmas őshegységi medenczét zárnak körűl, mely minden geologiai korszakban a legkülönfélébb kőzetalakúlások színtere volt. E kőzetekben részint a hasadékokat betöltő erek, vagy vaskos tömegek, részint réteges lerakódások alakjában mutatkoznak azon kiaknázható telepek, melyek Csehország legkülönbözőbb érczeit és megkövesedett fűtőanyagait dús bőségben tartalmazzák. A kősó kivételével alig van a monarchiának olyan nevezetesb hasznavehető ásványa, a mely egyúttal Csehországban is, vagy pedig épen csakis itt és többnyire bőven ne volna található. A bányászati szempontból fontos geologiai alakúlatok közűl épen csak a sótartalmú trias-képződmény hiányzik.

Az érczeknek bányászat útján való kiaknázása Csehországban ősrégi, részben már történelemelőtti időkben kezdődik. A Kr. utáni első évezred utolsó negyedéből a cseh bányászatnak már kétségtelen történelmi tanújelei is vannak, s a XIII. és XIV. században élte e bányászat első fénykorát. A huszita harczok és a harminczéves háború nagyon megkárosították a cseh bányamívelést, a mely ez utóbbi gyászos hadjárat után csak kétszáz esztendővel támadt föl ismét az országnak többnyire más helyein, ma azonban ismét előkelő helyen áll Európa fém- és egyéb ásványtermelése terén s a jövőben is nevezetes szerepre van hivatva a művelődés anyagi eszközei gyarapításának szolgálatában.

Az alábbiakban bemutatjuk Csehországnak nagy, de változatosságával még inkább kitűnő bányászatát és kohászatát, a bányamívelés tárgyainak sorrendjében, e mű keretéhez szabott határok között írván le annak egyes ágait.

Arany. Kétségtelen, hogy hajdan e legnemesb fém Csehország területén nagy bőségben volt található. Igaz ugyan, hogy az aranytermelés történeti hitelességű adatai igen gyérek. Nem tekintve azonban Libočani Hájek krónikásnak hagyományból merített adatait, a melyek már a VII. és VIII. század folyamán kiaknázott mesés mennyiségű aranyról szólnak, Csehországnak aranyban való egykori bővelkedését eléggé tanúsítják a régi aranymosó-telepek terjedelmes maradványai. Minthogy az arany a természetben jobbára, Csehországban pedig pusztán termés (nem érczbe vegyűlt) állapotban kerűl elő, nem mállik el s e mellett nagy fajsulylyal bír, az aranytartalmú kőzetek (különösen a Cseh-erdő és a cseh-morva fensík kőzeteinek) elmállása folytán szemcsék alakjában vált e nemes fém szabaddá. E szemcsék aránylagos sulyuk következtében esőzések és áradások után a patakok és folyók partjain rakódtak le mint „aranyhomok” (vagyis aranyszemeket tartalmazó homok), a mely úton számos évezred lefolytával a vizek felsőbb fekvésű helyein tmegesb ily lerakódások jöttek létre, míg az arany nélkűl levő könnyebb homokot az ár lejebb sodorta. Így keletkeztek az „aranynyal és gyöngygyel bővelkedő” Otava, valamint a Sazava és a Luznitz mellékvizei mentén (egyebekről nem is szólván) ama rendkivűl kiterjedt aranylerakódások, melyeket utóbb az oda telepűlt lakók jóformán készen lelvén, lázas mohósággal aknáztak ki az egyszerű mosóeljárás útján. Ez aranymosó telepek és munkálatok rommaradványai még ma is láthatók ama halmokban, melyek kivált az ország déli felén igen kiterjedt lánczolatokká sorakoznak, jóllehet napjainkig már sokat a sík földdel egyenlővé szántott közűlök a földmíves ekéje.

Több helyütt azonban eredeti fekvőhelyein is találni még csehországban az aranyat, habár ezeket illetőleg is megelőzte az aranymosás e nemes fém tulajdonképeni bányászati kiaknázását. Eule, csehűl Jílové, a régi híres aranytermelő város, nevét a valamikor itt volt aranymosó telepektől kapta (jílovati = aranyat mostni, jílovník = az aranymosó ősrégi neve). De korán elkezdődött ugyanitt az arany tulajdonképeni bányászati kiaknázása is. Az itteni, gránit mellett őspalában és porphyrban csapó aranytartaémú erek közt legnevezetesb az ú. N. „Schleiergang” (fátyolér), melynek nevét a róla szóló monda azzal magyarázza, hogy Rothlöw bányagazda egy elzálogosított menyasszonyi fátyol segítségével födözte föl a benne lévő dús aranytelepet. Ez aranybányák jövedelmezőségét századokon át, főkép pedig a XIII. és XIV. században valósággal mesésnek állítják. IV. Károly császár pénzverőt is állított itt. A nem sokkal utóbb bekövetkezett huszita harczok, úgy mondják, e virágzó bányamívelést majdnem teljesen tönkretették s ez alkalommal a rá vonatkozó összes okíratok is elpusztúltak. Nem is heverte ki teljesen Eule városa e pusztúlás nyomait, daczára a következő századok minden igyekezetének, a melyek sorában az állam is megtett érte minden lehetőt. Termés-aranyat azonban ma is láthatni az ottani bányákban, a melyek még mindig föléledésükre várnak.

Második régi aranybányász városként említendő Bergreichenstein, csehűl Kašparské Hory, a Cseh-erdő előhegyeiben. E város állítólag a XI. században keletkezett aranymosók telepeiből s IV. Károly alatt már gazdagságra tett szert bányáiból, melyek messze terjedtek és a XVI. századig igen jövedelmezők valának, a harminczéves háború folytán azonban tönkre mentek.

A többi aranytermelő helyek közűl a Dobřištól keletre lévő Knin bányaváros melletti csak a XVI. századig virágzott; hasonló sorsa volt a Freiheit bányaváros melletti „am goldenen Rehhorn” telepnek az Óriás-hegység lábánál; végűl említendő még a Böhmisch-Schönberg (Krásná hora) melletti régi aranybánya, mely a XV. és XVI. században kimosott és kiaknázott aranyát Knin bányavárosban váltotta be s a melyet legutóbbi időben előbb egy magántulajdonos, majd két részvénytársaság vett újabb mívelés alá. A két bányában tárna- és akna-míveléssel dolgoznak az érczerek nyomán, melyek gránitban haladva, termés aranyon kivűl antimonérczeket is tartalmaznak s mintegy 90 méternyi mélységig helyenkint régi vájatok üregeit is mutatják. Egyelőre Csehországnak jelenleg ez az egyetlen, bár szerény aranybányája.

Ezüst. Ezüsttermelésével Csehország nemcsak a múltban, hanem még ma is kiváló helyen áll; Ausztriában pedig nagyon túlszárnyal minden más tartományt, de ezüstben az egész világnak is egyik legdúsabb országa. A cseh őshegységek közűl mindenekelőtt a cseh-morva fensík ezüsttartalmú, tehát az ország délkeleti része, még pedig Iglautól Kuttenbergig szakadatlan vonalban, továbbá egyes déli pontokon; aztán az egyéb érczekben is fölötte gazdag Érczhegység; nagy része van továbbá az ezüsttermelésben a cseh silur-alakúlat legmélyebb rétegeinek (melyek a legújabb vélemény szerint a Cambrium-alakúlathoz számítandók) a Brdy-erdő vidékén (Přbram). A legrégibb ezüstbánya a miesi 1188-ból (Argentarai super Msea, csehűl Střibro); ezt követi az iglaui (1249 óta) Csehország területére eső bányájával és első írott bányajogával; aztán a deutsch-brodi (1257 óta) s végűl a kuttenbergi.

A régibb ezüstbányák sorában Kuttenberget (Kutná Hora) illeti meg az elsőség. A monda szerint a közeli Sedlec kolostornak egy szerzetese födözte föl véletlenűl a rend egy telkén a XIII. század közepe táján az itteni bányákat. II. Přemysl Ottokár idejében már igen élénk volt a kuttenbergi ezüstbányák mívelése. A XIII. század végén II. Venczel, ki 1300. évi bányatörvényében ez ezüstbányákat Istentől a világ kezdete óta Csehország királyai számára tartogatott ajándékúl dicséri, – várat épített e helyen, melyben időnként lakott is, de legfőkép pénzverőnek rendeztette be Fireznzéből behívott mesterekkel, a miért a még ma is álló épület „olasz udvar” (Vlašský dvůr) nevet kapott. Itt verték először is az ismeretes prágai garasokat, egy akkoriban új és igen szép pénznemet. A XIV. századba esik a kuttenbergi bányák legvirágzóbb időszaka, főleg Luxemburgi János, IV. Károly és IV. Venczel uralkodása éveibe. Ez időből valók a város díszes épületei, kivált remek templomai, melyek a bányamívelés dús jövedelméből épűltek s honi művészek alkotásai. Kuttenberget akkortájt az ország második fővárosának tekintették, s a királyok bőkezűen elhalmozták kegyeikkel. Nem csoda, ha a nagy jómód némi elkapatottságot szűlt a város polgárságánál, mely nagy részt Németországból vándorolt be. Ez az elbizakodottság nem egy alkalommal mutatkozott, főkép pedig a huszita zavargások kitörésekor. A kuttenbergiek kezdetben nagy ellenségei voltak a huszitáknak, kik közűl számosan lelték állítólag halálukat a város aknáiban. Mikor utóbb a husziták hatalmukba ejtették Kuttenberget, keservesen megalkotatták ezért a bányaváros lakóit; közűlök számos előkelő polgár életével fizetett, ha vonakodott a győztes fél hitére térni vagy kivándorolni. Sajnos, hogy e válságos fordúlatnál a kuttenbergi bányák is soha többé ki nem hevert kárt vallottak. Ehhez járúlt még az is, hogy már a huszita harczok kitörése idején is tetemes mélységekben járt a bányák mívelése, úgy, hogy az akkori gyarló műszaki eszközökkel már mind bajosabbá és költségesebbé vált.

Sternberg Gáspár gróf, a hírneves bányatörténetíró, Kuttenberg ezüsttermelését az 1240-től 1620-ig terjedő 380 évnyi időszakban nyolcz millió márkánál többre számítja, miből egy évre átlag több, mint 21.000 márka esnék. Ámde a XVI. században már csak mintegy 13.000 márka ezüstöt aknáztak évenként, a miből következtethető, hogy Kuttenberg ezüsttermelése bányái fénykorában még a leghiggadtabb becslés szerint is igen tetemes lehetett.

A kuttenbergi bányák az ottani őskőzetben (gneisz) az ércz-erek kiterjedt hálózatát foglalták magukba s éjszaktól nélnek mintegy ö kilométernyi hosszaságban, keletről nyugat felé körűlbelűl négy kilométernyi szélességben húzódván, majdnem 20 négyszögmérföldnyi bányamívelés alatt álló területet alkottak, mely Kuttenberg városa és a szomszédos Gang nevű bányahelység környékére oszlik el. Sűrűn egymás mellé sorakozó hányók rendkivűl nagy száma, melyek mindegyike egykori aknák bejáratát jelöli, még ma is világosan feltűnteti az egyes ércz-erek vonalait s a hajdan itt végzett óriási munkának megannyi tanújele. A régi bányászat Kuttenbergben elért legnagyobb mélységét hitelt érdemlő becslések függőleges vonalban mintegy 600 méternyire teszik, a mi az akkori fölötte gyarló műszerek mellett igazán csodálatra méltó! A régi kohászat nyomai is láthatók még három helyen (midig patak mentén) számos alakhányóban.

A kuttenbergi bányamívelés ábrázolata a XV. századból.
Siegl Károlytól

A harminczéves háború majdnem teljesen tönkretette Kuttenberg régi bányászatát, mert a mi azóta e helyütt ez irányban történt, az mind láthatóbb eredmény nélkűl hiú kisérlet volt. Legújabb időben az állam vállalkozott rá, hogy számot vetve a közvéleménynyel, mely Kuttenberg mélységeiben elhagyott s még ki nem aknázott kincseket remél, három alkalmas helyen három aknát míveltessen, a melyek segítségével az egész mélyben fekvő terület alaposan kikutattatnék.

Joachimsthal, a régi tisztes bányaváros, ősidők óta fő helye annak a 75 négyszögkilométernyi bányakerületnek, melyhez nyugaton Abertham, keleten Dürenberg és éjszakkeleten Gottesgab bányái tartoznak, s a mely mindenkor úgy szólván a szíve és fő ütőere volt a gazdagon megáldott Érczhegységnek, s az idővel változott körűlményekhez képest még ma is annak nevezhető.

Épen Joachimsthalban és körűlötte őshegységi pala, főkép csillámpala kőzetek vannk, melyek jellemző voltuk, nevezetesen fínom szemcsés szerkezetük miatt joachimsthali pala néven ismeretesek. E palákon vaskos porphyrmenetek és bazaltok hatnak át. E kevert kőzetalakúlatokon keresztűl húzódik számos ércz-ér részben éjszakról dél felé, részben keletről nyugatnak csapódó vonalakban. Ezek az erek még az érczhegységi telepek átlagánál is nagyobb mértékben kitűnnek az által, hogy igen dús változatosságban lelhető föl bennük az érczek és egyéb ásványok nagy sokasága, melybőlkivált az ezüst, réz, kobalt, nikkel, arzenikum és viszmút említendők. Legnevezetesb azonban az ezüst mellett az urán-ércz, melyet főleg újabb időben mindenféle árnyalatú urán-festékekké dolgoznak föl vegyi úton az üveg- és porczellán-festésben. A nevezett két joachimsthali érhálózat közűl kezdet óta főkép az éjszakiak valának dúsabbak érczekben; kibúvásaikat többnyire számos ősrégi hányó mutatja, így különösen az úgy nevezett „Schweizergang”.

Joachimsthal környékén már a XV. században ástak ezüstöt; a XVI.-ban a Schlick grófok vették kezükbe az itteni bányamívelést s 1518-ban az időközben megalapított bányavárosban egy pénzverőt állítottak, a hol az első „Joachimsthaler”, később pusztán csak „Thaler” (tallér) nevű pénzeket verték. 1526 táján állítólag 8.000 munkás dolgozott Joachimsthalban és környékén. 1545-ben az egész bányamívelés a koronára szállott át, Joachimsthalt I. Ferdinánd királyi bánavárossá emelte s 1548-ban kiadta az ismert „joachimsthali bányatörvény”-t, mely később más bányavárosokban is érvényre jutott. Ez idő tájt Joachimsthalban évenként legalább 27.000 márka ezüstöt aknáztak ki s a bányák évi tiszta jövedelme 43.000 tallárra (a régibb Schlick-féle korszakban még többre) rúgott. Később a termelés alább kezdett szállni, a legnagyobb károsodást azonban a harminczéves háború alatt szenvedte a bányamívelés, úgy, hogy 1651-ben a joachimsthali pénzverőt inne Prágába kellett áttenni. A XVII. és XVIII. században évenként már csak mintegy 3.000 márka volt az ezüsttermelés, a XIX. Század első felében pedig 500–600 munkás már alig 1.000 márkát tudott kiaknázni. A mondott ezüstmennyiségek mellett azonban, mint már említettük, egyéb érczek is kerűltek ki a bányákból. Az érczek kiolvasztáa ősrégi idők óta saját, már a Schlick grófoktól épített kohókban történt, a melyekből a XVII. század óta már csak egy állott fönn. Ezt 1853-tól 1858-ig lassanként a már említett urán-festékek gyártására rendezték be, míg az azóta igen csekélyre apadt ezüsttermést a přibrami ezüstkohóba viszik, a többi érczeket pedig a szászországi Freibergben váltják be. Napjainkban a joachmisthali bányák két aknaosztályban csak 240 munkást foglalkoztatnak.

Joachimsthal bányaváros pecsétje 1545-ből.
Siegl Károlytól

Joachimsthal szomszédságában a kincstár joachimsthali bányaigazgatósága részéről kutatásokat eszközöltek Dürenberg területén, a hol már több reményt keltő urán-, kobalt- és ezüst-érre akadtak. Joachimsthal és Dürenberg határában egy magántársaság („Sächsisch Edelleutstollen” és „Hilfe Gottes-Zeche”) dolgozik egy ér-hálózaton, melyben főkép a „Zeidler”-ér szolgáltat tetemesb mennyiségű urán- és némi ezüstérczet.

A přibrami bányászat legrégibb korszakát mélységes homály borítja. Libočani Hájek krónikás már Lubuša fejedelemnővel megjósoltatja a „Třebušna” hegy alatti „Birkenberg” dús kincseit s e jóslathoz fűzi a népnél igen jól ismert s kész hitelre találó Horymír-mondát. Biztos történelmi adataink azonban csak a XIV. század első feléből vannak e bányákról.

A legrégibb meglévő bányakönyv tanúsága szerint Přibram környékén 1527 előtt már 33 bánya volt elszórva a mai napság jól átkutatott egész területen, még pedig annak úgy az érczekben dús, mint az ezüstben szegény, csupán vasérczet tartalmazó részén. Alighanem az úgy nevezett „vas kalap” volt a régiek kalaúza, a mely épen ott, a hol a legfelötlőbb volt, vezetett a legkevesebb, vagy épenséggel semmi ezüst nyomába. 1530 óta a přibrami bányászlegénységnek I. Ferdinánd császár ajándékából egy cseh feliratú ezüst pecsétnyomója van. Egy 1536. és 1538. évek közötti időközből való pénzverő-hivatali számadás szerint akkoriban Přibram évi ezüstszolgáltatása 1.400 márkára volt becsűlhető. 1551-ben nem kevesebb, mint 47 bányát nyitottak, de nagyobb részüket ismét abbahagyták s másokat kezdtek helyettük. Ily változásokkal folyt a munka tovább is, úgy, hogy példáúl 1571-ben a Birkenbergen (a későbbi és még ma is legdúsabb ezüstforráson) egyáltalában nem is volt bánya. 1553–1566-ig az ezüsttermelés évi 600 kilogrammról lassanként semmire szállt alás a bányászat majdnem teljesen megszűnt. Hogy megint fölsegítsék, Přibram városa 1579-ben II. Rudolf császártól igen nagy szabadalmat kapott; ennek folytán 1580-ban a város közönsége vállalta el a bányamívelést, de minden kedvezmény mellett is csekély buzgalommal és kevés sikerrel folytatta, míg végre 1779-ben az Adalbert-aknán kezdtek mint fő aknán dolgozni. Jóval ez előtt rájöttek ugyanis, hogy a Birkenbergen (más bányáktól eltérőleg) a tulajdonképeni dúsabb nemesércz-tartalom csak nagyobb mélységben kezdődik, a hol aztán remélhetőleg tovább is tart.

Az Adalbert-akna mélyesztése és ezzel a bányamívelés újjászületése előtt egész sor kisebb ányarészest, mint a kik az újabb tetemes költségemelkedésben részt venni nem akartak, kizártak a vállalat kebeléből, s így 1780-ban a cs. kir. kincstárnak 84, Přibram városának 4, a bányamívelésre jogosított polgároknak 2, Birkenberg községben Ľ, Lazec falu lakóinak 1/8, bécsi bányatulajdonosoknak 10, összesen 100 3/8 bányarésze volt. A bécsi tulajdonosok 8 1/64 elhagyott bányarészét csakhamar átvette a cs. k. kincstár.

Az Adalbert-akna mélyesztésével, tehát kerekszámban szólva 1780-ban kezdődik a régi, nyers gyakorlati eljárással ellentétben a přibram-birkenbergi érczek tervszerű és czélirányos kikutatása és kiaknázása. Innentől fogva rendszeresen fejlődött egész arra a fényes magaslatra, a melyet a přibrami bányamívelés 1870 körűl elért.

Přibram város ma.
Russ Róberttől

A přibram-birkenbergi érczvidék ahhoz a hegységhez tartozik, melynek kőzeteit megkülönböztetésűl přibrami palának és přibrami grauwackénak szokás nevezni. E palákat eltérő helyezkedésük miatt silur-előttieknek tekintik és a Huron-alakúlathoz számítják, míg a přbrami grauwacke-kőzetek az úgy nevezett třemošnai rétegek (homokkövek és conglomeratumok) az ép oly fontos, mint a mily érdekes cseh silur-medencze legalsó rétegeit (Barrande B-vel jelölt emeletét) alkotják. A palák itt két övben mutatkoznak, melyek elseje Přibramtól délkeletre magán az (itt gránitból álló) őshegységen nyugszik, másodika pedig a geologiai térképen éjszakkeletről délnyugat felé húzódó, mintegy 1Ľ kilométer széles sávot alkot. E két palaöv közt húzódik (szintén éjszakkelettől délnyugatra) körűlbelűl 3 kilométernyi szélességben az úgy nevezett első grauwacke-öv, mely a vele járó diabes-erek mellett a legkiválóbb ércz-ereket foglalja magában és a melyet a második palaövtől az úgy nevezett agyaghasadék (Lettenkluft) választ el, mely utóbbinak nevezetes szerepe van a přibrami érczek lelőhelyeit illetőleg. Az érczerek általában éjszaktól délnek csapnak, főkép az első grauwacke-övben, s különösen az agyaghasadék közelében, Birkenberg környékén erősek, folytonosak, a legdúsabbak és legszámosabbak; egy részük azonban tovább éjszakra is húzódik az agyaghasadékon túl a második pala-övben, de itt (a Lill-akna körűl) már egészen más jellegűek, nevezetesen szakadozottak. A Birkenbergtől, mint a přibrami érczvidék középpontjától délre és délnyugatra részben a birkenbergi ércz-erek déli nyúlványai mutatkoznak (Zdabořnál), tovább délnyugatra pedig (Segengottesen át Bohutinig) más ércz-erek, melyek azonban számra és nemesércz-tartalomra nézve koránsem érik el a birkenbergieket.

Ehhez képest a přibrami érczvidék természetszerűleg és a hivatalos kezelésben is három külön bányaosztályra tagozódik, úgy mint: 1. a birkenbergi, vagyis fő osztályra, 2. a lillschachti palás kőzetű és 3. a zdabořbohutini, vagyis a délnyugati grauwacke-kőzetű osztályra.

A Birkenbergi bányaosztály egy, kerekszámmal 550 méter magas domb (a Birkenberg, Březová Hora) alatt, amelytől e bányahelység a nevét kapta, alig egy négyszögkilométernyi területen jelenleg egy kilométernél mélyebbre, vagyis 1.100 méternyire ereszkedik alá, úgy, hogy a mívelésben lévő bányáknak mintegy a fele a tengerszín alá esik.*

A birkenbergi Márai-akna tengerszín alatti része 1892 május 31-én véletlen baleset következtében leégett, mely alkalommal 319 ember esett a fojtó füstgázoknak áldozatúl.

E bányaosztály sűrű földalatti népessége ismét két csapatra oszlik, melyek (valamint a többi bányaosztályok csapatjai is) az illető fő aknák szerint nevezék el, még pedig az 1. az Anna-Prokop-osztály (melynek két fő aknája 950, illetőleg 940 méter mélységű), a 2. pedig az Adalbert-Mária-osztály (melynek két fő aknája kerekszám 1.100 méter mélységű); ez osztálynak egy harmadik fő aknája, a Ferencz József-akna, ugyanilyen mély. A fölebb 2. és 3. alatt említett külső bányaosztályok mindenikét egy-egy bányászcsapat míveli, melyek a művezetőség kezelésében mint 3. és 4. számú csapatok szerepelnek. A két birkenbergi alosztályban 1.000 méternyi mélységig 30 szint vagy járat (horizont) van, melyek közűl a felsők (a régiek) kisebb és változó, az alsók ellenben 50 méternyi állandó mélységkülönbözettel haladnak, úgy, hogy az Adalbert-, Mária- és Ferenc József-aknáknak még egy 31. és 32. járatuk is van.

A přibrami bányákból.
Ottenfeld Rudolftól

Az összes négy bányaosztály egészben 42 külön ércztelérben dolgozik, melyek igen eltérő vastagságúak és tartalmuk becsére nézve is különbözők; a birkenbergi két osztály erei a legdúsabbak és a csapás irányában 1.000 méteren tul terjedő hosszúságban tart a nemesércz bennük (az Adalbert-főtelér és a fekűtelér több mással együtt egész 1.300 méterig is). A fő ércz a galenit, habár aránylag kisebb mennyiségben, termés-ezüst, vörös ezüst-ércz, fakóércz, stephanit, polybasit, argentit, továbbá oxydált ólomérczek s mások is fordúlnak elő. Az utóbbi időben ólomércz mellett az ólomban szegény, de elég ezüsttartalmú, úgy nevezett „száraz” ércz is nevezetes szerepű. Ez érczeknek majdnem rendes kisérője a sphalerit (czinkércz) s ezen kivűl az antimonit.

A bányákból kikerűlt érczeknek (a beváltásnál kívánt Ľ százalék ezüst- és 30 százalék ólomtartalommal bíró) átlagos minőségűre töményítése czéljából minden bánya mellett van egy érczkiválasztó helyiség, a melyben a legdúsabb érczdarabokat (a válogatott érczeket) az olvasztó kohó számára kézzel készítik elő. Továbbá minden bányaosztálynak van egy előkészítő helyisége, a mely lényegében három terjedelmes és nagy számú mindenféle előkészítő géppel fölszerelt műhelyből áll, és pedig először is egy zúzóból, a mely a vaskosabb darabokban elhintett ércztömegek (a közepes minőségű érczek) földolgozására, aztán egy törő gépből, vagy esetleg malomból is, mely a fínomabb szemcsékben elhintett érczanyag kikopogtatására való, végűl egy mosó készülékből, a melyben az úgy nevezett bányamorzsaléknak a reá tapadt sártól való különválasztása történik. Az összes bányaosztályokból kikerűlt s többnyire ez előkészítő eljárás alá eső érczeket aztán a přibrami olvasztó kohóba viszik, mely 2˝ kilométerrel a Birkenbergen alúl, a Litavka partján áll. Ez a kohó nagyszabású és egy középponti épület köré sorakozó helyiségeivel egész telepet alkot, melyet a přibrami pályaudvarral rendes nyomtávolságú vasút köt egybe.

Přibrami kohók: az ércz előkészítése.
Ottenfeld Rudolftól

Az érczek dara vagy por (liszt) alakban jutnak a kohóba; az érczdarát malmokban apróra őrlik s a lisztnemű anyaggal keverik, a minek utána a tova lapátoló pörkölő pestekbe kerűl. Ez érczvegyülék a már említett 30 százalék ólmon és Ľ százalék ezüstön kivűl még 5˝ százalék czinket és nem egészen 1 százalék antimont is tartalmaz. A pörkölt érczeket a kellő járúlékokkal (mészkővel és vassal) s az ólmos közbenső termékekkel egy külön helyiségben keverik s aztán nyolcz magas kemenczében (divatos körkemenczékben) coaksszal és faszénnel űzelék-ólommá olvasztják, mely ezüstön kivűl antimont is tartalmaz. Ebből a Pattinson-féle eljárás útján mindenek előtt jókora mennyiségű tiszta (kristályos) ólmot vonnak ki; az ekként körűlbelűl egy egész százaléknyi ezüstre gyarapított ólom (az ú. n. dús ólom) most „leüzés” (tisztítás) alá kerűl, a mely néven az ezüstnek az ólomtól való elválasztását értik, s ez az avatatlanok számára az egész eljárás legérdekesebb, az úgy nevezett „csillanás”-sal végződő folyamata.

A nagy tisztáló kohóban (Treibhütte) tíz zárt tisztáló tűzhely áll. Egy ilyen nagyobbfajta tűzhelyen mintegy 24 tonna dúsított ólmot olvasztanak meg s három napon át levegővel járatják át. A levegő által ilyenformán exydált ólom mint ólomgelét (mázanyag) kerül az ömledék fölszínére s ott réteget alkot, melyet óvatosan újra meg újra lefölöznek, míg a nem oxydálódó ezüst állandóan az ömledék alján marad. Így lassanként majdnem az egész ólom gelétté válva eltávolíthatóvá lesz, míg végre utolsó maradéka vékony kéreg alakjában marad az izzó ömledék színén, a mely végűl ketté válik s alatta kicsillan a tiszta színezüst, – s ezt nevezik az ezüst „csillanás”-ának.

A přibrami bányáknak és kohóknak tulajdonképeni fejlődésük legutóbbi, mintegy száz évnyi időszakában tapasztalt termelését és jövedelmezőségét illetőleg először is szóljon az az adat, hogy 1780-tól 1820-ig az ezüsttermelés évenkénti kerekszámmal 150 kilogrammról körűlbelűl 2.500 kilogrammra s a bányák jövedelme egy csekélyke összegről 80.000 forintra emelkedett. Folytatólag egészen a hatvanas évekig a bányamívelés évi szabályszerű 15.000 kilogrammnyi termelésig s 200.000 és 300.000 forint közt hullámzó jövedelemig növekedett. A hatvanas évek végével, a melyek folyamán az összes gépeket gőzerőre rendezték be, úgy a termelésnek, mint a jövedelemnek gyors emelkedése kezdődik; 1875-ben a birkenbergi Adalbert-akna elérte az 1.000 méternyi mélységet; a következő évben 24.000 kilogrammnyi ezüsttermelés mellett a jövedelem kerek egy millióra szököttfel, s hogy ez a rendkivűl magas tétel a további 13 éven át (1889-ig) fentartható legyen, végűl az ezüsttermelést napi 100 kilogrammos átlagig kellett emelni.

Přibrami kohók: az ezüst csillanása.
Ottenfeld Rudolftól

1891-ben e bányák kerekszámban 36.000 kilo ezüstöt, mintegy 23.000 métermázsa vörös és zöld ólomgelétet, 10.000 métermázsánál több közönséges és 3.000 métermázsánál több antimon tartalmú (kemény) ólmot termeltek. E néhány év óta az állandó termelés összes értéke (az ezüstnek eddigi kilónként 90 forinttal való beváltása mellett ) 3˝ millió forintra rúg, a tiszta jövedelem pedig 600.000 (az előző évben kerek 800.000) forintra. A bányamívek összes személyzete 5.736 emberből állott. A társpénztár tőkéje kerek 1Ľ milliót tett.

Přibram tehát 1890-ben, mint látnivaló, meghaladta fejlődése tetőpontját; az 1892. év pedig az eddig oly dúsan jövedelmező s azért sokaktól megirígyelt szép bányatelepre nézve egyrészt a Mária-akna leégése, másrészt és főkép az ezüst értékcsökkenése folytán végzetessé lett.

A csehországi ezüsttermelés három régibb és mostani fő helyén (Kuttenbergen, Joachimsthalon és Přibramon) kivűl még számos helyütt voltak régebben s vannak részben még ma is ezüstbányák. Miesben ma kiváltképen ólmot aknáznak, valamikor azonban ezüstöt is termeltek, a mit e hely cseh nevén (Sřibro = ezüst) kivűl régi okiratok is tanúsítanak. A közeli Kscheutz mostanában ólmon kivűl némi ezüstöt (évenként mintegy 80 kilogrammot) is szolgáltat.

Ezüstbányáinak számát illetőleg első helyen áll itt a cseh Érczhegység. Gottesgab városának alapítására is (állítólag 1535-ben) az ezüstbányászat adott alkalmat s ennek révén emelkedett (már 1579-ben) királyi bányavárossá; bányáinak mívelése csak 1850 után szűnt meg, de nem végképen. Klostergrabnak, melyet bányászok alapítottak, a XVI. század óta jól fizető ezüstbányáit mostanban ismét mívelni kezdik. A bányászat terén egyáltalán igen élénk szorgalmi XVI. századból még említendők: Niklasberg, Pressnitz, Weipert s több más; különösen kiemelendő pedig Abertham, Csehország egyik legrégibb bányavárosa (Joachimsthaltól nyugatra s ezéhez egészen hasonló geologiai természetű talajon), a hol 1529-től 1589-ig (tehát 60 év alatt) állítólag 95.000 márkánál több ezüstöt aknáztak ki. Nyugati Csehországban Michaelsbergben, úgy mondják, már a XIV. század, de főkép a XVI. században virágzott az ezüstbányászat, hogy e vidék egyéb bányamívelő helyeit ne is említsük.

Délnyugati Csehországban kiválóbb érdekességű a „Silberberg” nevű régi bánya Elischauban, a mely a XVI. században virágzott s körűlbelűl 1550-ig évenként 3.000 márkánál több ezüstöt váltott be.

Figyelemre méltók továbbá déli Csehország bányái: Rudolfstadt és Adamstadtl Budweis mellett, meg Bergstadtl-Ratibořitz Tabor mellett. Az első a XIV. századból való s valamikor hír szerint nagy kiterjedésű volt; a XVI. század végén II. Rudolf császár a maga nevével kitűntetett helységet királyi bányaváros, Adamstadtlt (Malé Hory) pedig királyi bányavároska rangjára emelte. Az ezüsttermelés itt akkoriban állítólag évi 4.000 márkára s még többre is rúgott; azért 1569-ben Budweisben külön pénzverőt is állítottak, a mely azonban csak 1612-ig állott fönn. A Fehérhegy melletti ütközet után makacsságuk büntetéseűl mind a két bányavárost kifosztogatta a győztes fél, s a bányászat némely későbbi kisérletek daczára sem tudott itt többé fölvirágozni.

A Tabor melletti Ratibořitz bányái a XVI. század elején keletkeztek s e század közepe felé állítólag évi 700 márkánál több ezüstöt (s 12 márka aranyat) termeltek; később 1610-ig Ratibořitz mintegy 3.000 márka ezüstöt szolgáltatott évenként. A harminczéves háború alatt ez a bánya is tönkre ment s csak a XVIII. század folyamán keltették megint a Schwarzenberg herczegek új életre. E második korszakában 1728-tól 1850-ig ezüsttermelését évi 2.000 márkára becsűlik. Azóta napjainkig e szép reményekre jogosító bányát csak igen csekély erővel mívelik.

Egyéb fémek. Aranyon és ezüstön kivűl réges-régóta mind máig egyéb fémek is tárgyai a csehországi bányamívelésnek. A vasat, nagy fontosságánál fogva külön és behatóbb tárgyalásnak tartván fönn, egyelőre a többiekről s első sorban az ónról szólunk.

E szép és becses fémet a XVIII. század óta aknázzák Csehországban; az első róla szóló hír 1305-ből való s egy Graupenben már régóta fönnálló bányára vonatkozik. Csehország óntermelése ugyan csak a múltban volt kiválóbb, minthogy ma már az Angolországból és egyebünnen való tömeges szállítás uralkodik a világpiaczon; mindazonáltal Csehországnak körűlbelűl évi 500 métermázsányira alászállott óntermelése lévén a monarchiában az egyedűli, ennyiben is figyelmet érdemel, de meg azért is, mert ez az ón ritkítja párját tisztaság dolgában. Az ónérczek lelőhelyei a cseh Érczhegységben vannak. Mindenek előtt Graupen említendő, a melynek környékén már a XIII. században aknázták számos ónércz-telepből (az őshegység megannyi érrendszeréből) e fémet, a XIV. század folyamán pedig már mintegy 6.000 métermázsányit termeltek belőle évenként. E jövedelemforrás és azon vidéknek ebből táplálkozó jólléte is a harminczéves háborúval szűnt meg. Ugyanezt mondhatjuk Zinnwald, Schlaggenwald, Schönfeld és Lauterbach (az elbogeni bányavidéken), Goldenhöhe, Platten, Neudeck s az Érczhegységnek még sok más helyütt lévő bányáiról is.

Réz Csehországban igen sokfelé található, nevezetesen az összes határhegységekben, a Cseh-erdőtől a Fichtel-hegységen és az e fémben is igen dús Érczhegységen át egész az Óriás-hegységig és azon alúl; sőt a cseh-morva fensíkon át is húzódik e fém Iglautól Deutschbrodon át Kuttenbergig és Schwarz-Kostelecig.

A réz rendesen más fémek kiséretében mutatkozik az ércz-erekben s mellékterményűl nyerik, de vannak külön rézbányák is, mint példáúl Graslitzban, a hol a XIV. században jövedelmező rézbánya-mívelés kezdődött, mely 1600 körűl mintegy 2.000 bányamunkást foglalkoztatott. Az itt lelt érczek állítólag 4 százalék rezet tartalmaztak s külön kohóban olvasztották ki. A XVII. században sok máshoz hasonlag ez a bánya is tönkre ment. Rézbányahelyek valának még továbbá Kupferberg az Érczhegység gerinczén, Dreihacken Plan mellett, továbbá Rochlitz és mások az Óriás-hegységben. Nevezetes mennyiségű rezet szolgáltatott valaha Kuttenberg is. A rézbányászat azonban, az Óriás-hegységalatti permi-alakúlatban tett néhány újabb kisérlet kivételével, ma már egészen a múlté.

Ólmot igen nagy mennyiségben szolgáltat mellékterményűl az ezüstkohászat, nevezetesen Přibramban.

Külön ólombányászata van ősidők óta Mies királyi bányavárosnak, a melyről – nem szólván itt az egykori ezüsttermelésről – 1410. évi kelettel kapjuk az első értesítést. A harminczéves háború itt is ártott a bányamívelésnek, mely azonban a XVII. század végén megint föltámadt s még ma is tart. Az ólomércz a miesi agyagpala-hegységben (Huron-alakúlat) rendszerint éjszaki csapású járatok rendszerében fordúl elő, a melyek galeniton kivűl sok más, szépen jegeczedett ásványt tartalmaznak. Napjainkban itt két társaság foglalkoztat összesen 460 bányamunkást. Nem régiben a szomszédos Kscheutzban (Miestől éjszakra) is nyitottak egy ólombányát, mely ólmon kivűl némi ezüstöt is szolgáltat. Nevezetes ólombányászata volt valaha Bleistadtnak. Más hajdani és mai ólomtermelő helyek már kisebb fontosságúak.

Antimont sem megvetendő mennyiségben termelnek Csehország bányái. Přibramban mellékterményűl nyerik az úgy nevezett kemény ólom tetemes mennyiségű alkotórészeképen. Külön antimonbányászat van Mileschau és Bögmisch-Schönberg, meg Proutkovitz mellett (Prágától délre a Moldava jobb partján). Az ottani durva szemcséjű gránitban több ércz-ér húzódik, melyek kermesiten kivűl termés-antimont is tartalmaznak. E bányákat két társaság míveli jövedelmezőn s külön kohóban olvasztja ki a belőlük kiaknázott érczet Mileschauban. Az évi tiszta termelés mintegy 1.500 métermázsa antimon és 600 métermázsa egyéb antimon-vegyűlet (némi arany mellett). Ma Selčan mellett is aknáznak antimont.

Különféle egyéb érczek, kovák és graphit. A czinkércz, főkép a sphalerit Csehországban tetemes mennyiségben található, de nem itt kerűl kohászati feldolgozásra. Přibramban a sphaleritot az ottani érczek közűl kiválasztják s mint érczet adják el. Miesben is előfordúl a sphalerit, mint az ólomérczek kisérője; Goldenhöhenben, Gottesgabban s egyebütt pedig az ón kisérőjeképen. Merklinben közelebb ismét mívelés alá vettek egy hosszabb időn át hevertetett czinkbányát.

Nikkel-, kobalt- és viszmút-érczeket Joachimsthal s az Érczhegység több más bányái szolgáltatnak. Mangán-érczet (barnakövet) szintén az Érczhegység több helyén, de az Óriás-hegység alatt is találni. Wolframérczet pedig Zinnwaldban (ón mellett) s részben Schlaggenwaldban és Schönfeldben is. Urán-ércz, még pedig mint uranin (nasturan) tetemes mennyiségben találkozik a joachimsthali érczvidéken. A joachimsthali kincstári bányamívelésben az uránérczek s a belőlük készűlt pompás és becses uránfestékek már évek óta fő forrásai a jövedelemnek. A szomszédos „szásznemességi” bánya ez uránérczeket illetőleg társtermelője a joachimsthalinak s 1890-ben mintegy 10 százaléknyival vett részt az összes termelésben, a mely ez évben 64.000 forintnál magasb értékre rúgott. Arzenik-érczek az Óriás-hegységben (Gross- és Klein-Aupában) fordúlnak elő; az ottani, még el nem évűlt tulajdonjogú bányákat azonban ez idő szerint nem mívelik. Kéneső-érczet, még pedig czinóbert, hajdan a Giftbergen, az Eisenstein melletti Komoraunál ástak s föl is dolgozták kénesőfémmé, de ma e bányák mívelése szünetel; ép így a Zditz melletti svatái bányáké is, a hol a kéneső hasonló körűlmények közt található.

Kiváló szerepű Csehország bányászatában a kovák és a kovás agyagpala (gáliczos pala) termelése és földolgozása, a melynek vasgálicz (részben rézgálicz is), aztán meg timsó, tömény és higított kénsav és kén gyártása a czélja, s Ausztriában sajátlagosan cseh iparágnak nevezhető. Kezdetei, legalább a timsót illetőleg, már IV. Venczel király uralkodása idejébe (1407) nyúlnak vissza ez országban, a többi czikkeket illetőleg pedig a XVII., sőt talán már a XV. századba. A jelen század elején ez iparágat az általa hírnevessé lett „Starck János Dávid” czég kerítette kezébe, melynek ugyane nevet viselő alapítója ez ipar terén szerzett érdemeiért nemességet nyert. E bányász-kohászati iparág főkép nyugati Csehország két kerületében fejlődött ki, nevezetesen Altsattel környékén, az elbogen-falkenaui kerületben, továbbá a Pilsen és Břar közti vidéken. Amott a kova barnaszén kiséretében, emitt pedig (Hromic mellett és egyéb helyeken) leginkább az ottani kőszénnek a silur előtti Huron-alakúlathoz tartozó fekűpalájában fordúl elő, a mely mint gáliczos és timsós pala az említett czikkek gyártására értékesíthető. E palákat előbb kilúgozzák s a lúgot aztán erre való kohókban gáliczkőre pároltatják le, melyet külön vegyi gyárakban (főleg Břasban és Kaznauban az ottani kőszén fölhasználásával) dolgoznak föl az említett árúczikkekké (vasgáliczczá, tömény kénsavvá, stb.). A régi „Starck János Dávid”-féle czégből alakúlt részvénytársaság bányáiban és kohóiban (nem szólván barnaszén- és kőszénbányáiról) a falkenaui kerületben 130-nál több, a pilseniben pedig 240-nél több munkást dolgoztat. A pilseni vidéken e termelésben része van Auersperg F. József herczeg gyártelepének is a Radnitz melletti Weissgrünben (kénsavgyár), valamint néhány kisebb vállalatnak a pilseni kerületben és a cseh barnaszén-vidéken. Kiváló említést érdemel még az imént nevezett Auersperg F. József herczeg kovabányája és hozzá tartozó vegyi kohója a Chrudim melletti Gross-Lukawitzban, a hol érmenetszerű telepekből fejtik ki a kovaérczeket, aztán töményítik s végűl kénsavvá és különféle műtrágya-anyagokká dolgozzák föl.

A kovák bányászati termelése mostanában, a mióta a cellulose-gyárak tetemes mennyiséget fogyasztanak ez anyagból, értékben igen emelkedett, s idővel Kuttenberg dús kovatelepeinek is javára válhatik e fokozódó kereslet.

E helyütt kell röviden Csehország graphit-bányészatáról is megemlékeznünk. E hasznos ásvány, mely egyéb alkalmaztatásán kivűl (így graphittégelyek s más effélék alakjában) az íróngyártás főanyagát szolgáltatja, a cseh őshegység több helyén található, a legnevezetesebb graphittelepek azonban Budweis-Krumau környékén vannak. A graphit e tájon változó terjedelemben és tisztaságban van a gneisz kőzetbe betelepűlve, a honnan rendes bányászati úton fejtik ki.

Legnevezetesb a Schwarzenberg herczeg-féle graphitbánya-vállalat Schwarzbachban, Stubenben, Mugrauban és egyebütt, a mely 600-nál több bányászt foglalkoztat. Helyenként tisztán kiválva is fordúl elő a graphit a telepekben s mint termés-graphit kerűl eladásra, mely a kiváló jelességű cseh graphit elsőrendű fajtája és különlegessége. Egyébként ez ásvány más anyagokkal keverten fordúl elő s mielőtt a kereskedelembe kerűl, föl kell aprózni, meg kell őrölni és ki kell iszapolni, mely czélra a graphitbányák mellett külön előkészítő műhelyek vannak. A kiiszapolt graphit soha sem oly fínom, mint a termés-állapotban talált s jóval olcsóbban kél el, mint emez. A Schwarzenberg herczeg-féle graphit-bányák 1890-ben 78.000 métermázsa graphitnál többet termeltek kerekszám 400.000 forint értékben. Majdnem ugyanennyit termeltek (többnyire a budweisi kerületben) a többi bányamívelők, kik közt főleg a Porák testvérek (35.000 métermázsa, 135 munkás) és egy mugraui társaság válnak ki.

A csehországi graphit azon kisebb felének, mely nem kerűl kivitelre, igen tetemes részét, még pedig a legfínomabb árút a hírneves Hardtmuth-féle irón- és agyagnemű-gyár dolgozza föl Budweisban.

Vas. A mily gazdag Csehország a nemes és a legkülönfélébb másnemű fémeket és vegyi termékeket tartalmazó érczekben, ép oly dús abban a fémben is, a mely tartósságánál és általános gyakorlati használhatóságánál fogva korunk műszaki alkotásaiban a legkiválóbb helyet foglalja el. E mindenek közt leghasznosabb fém, a mely épen ez okból külön tárgyalást érdemel, a vas.

Különféle vasérczeket tartalmaznak mindenekelőtt a cseh őshegységek, még pedig úgy mágnes vaskövet, mint vörös és barna vasérczet, meg vasfénylét (haematitot). Gyakori a vasércz a cseh Érczhegység igen számos helyén; kevésbé dús (ha nem teljesen meddő is) e részben a Cseh-erdő, az Óriás- és az Adler-hegység, nemkülönben a cseh-morva fensík. Mindezen kiterjedt országrészek legalább a múltban számos, szanaszét levő vasbányával dicsekedhettek. A vasérczek legdúsabb kincse azonban abban a nagy cseh silur-medenczében rejlik, a mely Prága környékétől Pilsen vidékéig hatalmas kerülékben magába foglalja a cseh királyság nyugati és délnyugati középrészét, s úgy a tudomány, mint a gyakorlati élet számára valósággal irígylésre méltó s kimeríthetetlen forrása a legtanúlságosabb és leghasznavehetőbb anyagnak. A mi e vidék tudományos kikutatását illeti, annak szentelte arrande Joákim, a nagy franczia tudós, egész áldásos életét. A közgazdaságilag és a népélet tekintetében is oly fontos bányászati kiaknázás érdekében pedig az ország lakossága s természetesen az állam is megtett már régóta minden lehetőt. Mindazonáltal sem egyik, sem másik tekintetben épen nincs és még vajmi soká nem is lesz a cseh silur-medencze teljesen kimerítve. E gyönyörű medencze vasérczei részint annak már legalsó övében, a přibrami grauwackéban (Barrande B-emelete) találhatók, éremenetekben mutatkozva, melyek egy részt több vasmű számára bányászati kiaknázás alatt állanak, más részt a přibrami ezüst- és ólom-érczmenetek „vas kalap”-jával a már említett összefüggésben vannak. E grauwacke-öv fölött (főleg két helyen, Jinec- és Skrejnél) egy rétegrendszer nyugszik (Barrande C-emelete), mely a bányászt ugyan kevésbé, de annál jobban érdekli a geologust őskori állatvilága maradványaival. E rétegekre következnek kor szerint az ú. n. Brda-rétegek (Barrande D-emelete), s épen ezeknek valóban nagyszabású alapján épül föl a cseh vasipar múltja, jelene és jövője. A Brda-rétegek rendszerének legalsó öve (Barrande jelölése szerint D1) középső tagúl a (Lipold és Krejčí elnevezése szerinti) „komarui rétegek”-et foglalja magában. E jobbára palás rétegekben teljesen telepszerű elhelyezéssel fordúlnak elő azok a nagyszerűen képződött vaskőtömegek, melyek időtlen idők óta szolgáltatják a cseh vas anyagát. A komarui rétegek vaskő-telepei tartalmazzák kiváltképen az őket jellemző, sajátszerű lencsealakú vörös vasköveket és (a kibukkanásoknál) a barna vasköveket ugyanezen érczek palás és tömör részei mellett, helyenként pedig vaspátot (sphaerosideritet) is különféle vastagságban és tisztaságban, számos helyütt azonban kitűnő minőségben és tetemes mennyiségben is. Ez a tömérdek ércztelep jobbára a cseh silur-medencze szélén haladva s helyenként külön medenczéket is alkotva húzódik – délkelet felé (Přibram irányában) grauwacke-rétegekre, egyebütt pedig csaknem egészen Huronpalára telepedve – hosszan elnyúló s majdnem kerülék alakú menetben a silur-medencze tengelyének mindkét oldalán, mely tengelyűl a fölszínen körűlbelűl a cseh nyugati vasútnak Beraun és Pilsen közötti vonala tekinthető.

A cseh vasbányászat legfőbb helyeit elsőbb a medencze tengelyétől éjszakra keletről nyugatnak, aztán a tőle délre s visszafelé nyugatról keletnek fekvők sorában számláljuk el alább, megnevezvén egyúttal azokat a vasgyárakat is, a melyeknek a bányászati ércztermelésben a legfőbb részük van. Mindezen vasérczbányák kiváltképen a cseh vaskohászat régibb korszakába tartoznak s jelenleg – később elősorolandó okoknál fogva – (alighanem csak ideiglenesen) szünetelnek.

Berauntól éjszakra kezdvén meg útunkat, legelőbb is a Beraun melletti Althütten vaskőtelepeit találjuk, melyek Hájek krónikás előadása szerint (Hýskov mellett) már a VIII. században minden más vasbányánál előbb szolgáltatták ez érczet nagy mennyiségben. A közeli szomszédságban (nyugatra) a Krušná Hora nagy külön medenczéje következik valóban gyönyörű két vaskő-telepével (a fő telep mintegy tíz, a fedő telep pedig mintegy két méternyi vastag), körűlbelűl két négyszögkilométernyi kiterjedésben. E terület ma egyrészt (a keleti fél) a hajdan Fürstenberg-féle (ma pedig a cseh bányatársaság tulajdonában lévő), részben pedig a zbirovi vasgyáraké. A Krušná Hora medenczéjének folytatásaképen délnyugatra egy egészen hasonló, de kisebb kiterjedésű vaskőtelep következik a Kublov melletti Velís hegy alatt, nemkülönben a zbirovi vasgyárak „Hřebeny” nevű vaskőbányája. E külön álló medenczékkel egyközűen a siluri főmedencze kibukkanásánál vannak Svatá, Hředl és Točník vaskőbányái. (Svatánál mellékesen czinóbert is találnak, Svatá és Hředl közt pedig a komoraui rétegek fölött, a további fekvő rétegben a valamivel fiatalabb „Hrouda” nevű vaskőtelepűlés van Zditztől éjszaknyugatra, hol a hořovitzi vasgyárak jövedelmező bányája van.)

Točníktól tovább délnyugatnak kevésbé nevezetes vaskőbányák vannak szétszórtan Cerhovitz és Zbirov környékén, odább pedig ugyanebben az irányban a Račbergen és környékén lévő vaskőbányák (egyebek közt a Holoubkau melletti „Ozký”-bánya). A délnyugat felé haladó további sorban a Vossek-Březina és Klabava-Eipovitz melletti nevezetes bányák következnek Rokitzan vidékén. A legkülönfélébb vasgyáraknak anyagot szolgáltató s nagy terjedelmű klabava-eipovitzi ércztelepekkel végződik a komoraui rétegek vaskőtartalma a silurmedencze tengelyétől (illetőleg a cseh nyugati vasútvonaltól) éjszaknyugatra eső oldalon. E medencze tengelyén átkelve s a tőle délkeletre eső oldalra térve, nyugatról éjszaknyugatnak haladó irányban (ismét a medencze tengelyével egyközűen) legelőbb is a stiahlaui uraldalmi vasgyárak vaskőbányáihoz jutunk Pilsenec és Sedlec mellett, aztán a zbirovi és egyéb kohók Straschitz és Cheznovitz, továbbá St. Benigna és Zaječov melletti bányáihoz, mely utóbbiak igen régiek és érczeik tisztaságával tűnnek ki. Ezek után a nagy kiterjedésével (és mellesleg kéneső-, illetőleg czinóber-tartalmával is) kiváló giftbergi bánya következik Komorau mellett, mely a hořovitzi uradalom vasgyárának birtokában van. Ettől keletre a hořovitzi s részben a dobříši vasgyárak több vaskőbányájához vezet útunk Jinec környékén, ide értve a Vostrý hegyet is; odább pedig a Písek, Velká Bába, Malá Bába, Studneý és Bába csupa vaskőtartalmú hegyei következnek. E hegyekkel kezdődik a „Hřebeny” hatalmas hegyláncza, mely éjszakkeleti irányban egészen az egy felől Mnischek, más felől pedig Řevnitz fölötti Skalka-hegyig vezet bennünket. Itt a dobřiši vasgyáraknak vannak terjedelmes vaskőbányáik, s ezekben egyúttal elértük a Beraun folyónál végződő komoraui rétegek vastartalmának éjszakkeleti határvonalát, mely itt is körűlbelűl az említett folyóval esik egybe, ép úgy, mint Beraun városánál.* Futólagos körútunkat ezzel befejezvén, bejártuk a komoraui rétegeknek mindazon vasérztelepeit, melyek legkivált a cseh vaskohászat régibb korszakában az aknázás alapjáúl szolgáltak.

Az ércztartalmú komoraui rétegek részleges, a fő medenczétől különvált folytatása s egyúttal tulajdonképeni vége Ouvalnál van, Prágától keletre.

Ezt a régibb, körűlbelűl századunk közepéig terjedő korszakot leginkább az jellemzi, hogy benne a vasérczeket majdnem kizárólag faszénnel olvasztották a magas kemenczékben nyers vagy öntött vassá, míg az újabb korszakban ehhez az olvasztáshoz legnagyobb részben coaksot használnak. Az eddig számba vett s nevezetesen a cseh silur-medencze komoraui rétegeiből való vaskövek azonban (általán igen nagy kvarcz-tartalmuk s átlag csak közepes vas-tartalmuk miatt) csupán faszénnel való kiolvasztásra alkalmasak, de e mellett (phosphor-tartalmuknál fogva) kifogástalan öntött vasnak való kitűnő anyagot is szolgáltatnak, a minőt kivált Komorauban, a (jelenleg a Hanaui herczeg tulajdonában lévő) hořovitzi vasgyárak készítenek. Csehország legtöbb egyéb vaskohói, melyek kizárólag a komoraui rétegek vasköveinek földolgozásával foglalkoznak, saját területükön kapható, illetőleg olcsón beszerezhető faszén híjában a jelenkor coaks-kemenczéinek nagy arányú termelésével nem bírják ki a versenyt, a miért is e faszénnel olvasztó régi magas kemenczék közűl sok meg is szűntette a munkát, s ennek folytán az imént elsorolt vaskőbányák közűl is sokat teljesen abbahagytak.

A cseh silur-medencze azonban az újabb kor vasiparát, tehát a coaks-kemenczékben való nagy olvasztást sem hagyja cserben. Sőt a komorauiaknál ifjabb rétegeiben nem kevésbé dús kincse rejlik a coaksszal való kiolvasztásra alkalmas vasérzeknek, mint a minővel a faszénre berendezett olvasztókat a komoraui rétegek látták el hajdan s látják el részben (így Komorau-, Zbirov- és Klabavában s egyebütt) még ma is.

A kladnói sinhengermű (vasmángorló).
Ottenfeld Rudolftól

A silur-medenczének ugyanaz a rétegfoka, mely a Brda-rétegek nevén ismeretes (Barrande D-emelete), s mely legmélyebb rétegsorában (D1) a komoraui rétegek vasérczeit tartalmazza, egy magasb fekvésű (ifjabb) sorában, a zahořani rétegekben, (Barrandenél D4) a nagyszerű nučitzi ércztelepet rejti. Ez ércztelep szomszédságában még egy másik, nálánál ifjabb rétegfokhoz (E) tartozó vaskőtelep is van, továbbá közel hozzá egy hatalmas mészkő-lerakódás, mely utóbb (nevezetesen Tachlovitznál, Nučitz tőszomszédságában) az érczolvasztáshoz kitűnő adalékmészszel szolgál. A nučitzi vaskő-telep a Beraun és Prága, pontosabban Lodenitz és Jinočan közti környéken a csapás irányában 15 kilométernyire húzódik, vastagsága pedig, mely igen változó, Nučitznál egészen 15, egyebütt 10 méternyire rúg, helyenként azonban jóval vékonyabb és különféle vaskő-telepekből áll, melyek többnyire agyagtartalmú szilikátok és chamoisit néven ismeretesek. E roppant mennyiségben lévő érczek igen dús vastartalmúak, akár eredeti állapotukban, mint sötét színű, úgy nevezett „kék- vagy üvegérczhek”, akár pedig a kibukkanásoknál (elmállott állapotban) mint „barna érczek” mutatkoznak. Alkatuk jobbára ikrás vagy lencse-alakú. E nagyszerű ércztelepet részben a prágai vasipar-társúlat aknázza ki a kladnói vasgyárak, részben a cseh bányatársaság a Beraun melletti Königshofban lévő kohói számára; a kiaknázás részben fölszinte, részben aknaművelés útján szabályszerűen történik s körűlbelűl 1850 óta az újabb kori cseh vaskohászat anyagi alapjáúl szolgál. A nučitzi vasérczek tetemes phosphor-tartalma eleinte a belőlük gyártott rúdvas minőségének silányabb voltával igen nagy akadálya volt ez érczek ilynemű értékesítésének; ezen a bajon azonban most már több, mint egy évtizede alaposan segített a Gilchrist Tamás-féle újabb készelési (frisselési) eljárás.

Csehország vasiparának történelmi fejlődésében, mint már érintettük, egy régibb, meg egy (körűlbelől 1850-ben kezdődő) újabb korszakot kell megkülönböztetni. Az elsőt, mint mindenütt, itt is az a még régibb kor előzte meg, a melyben a kovácsolható vasat a legeslegegyszerűbb (míveletlen népeknél még ma is dívó) eljárással, úgy nevezett törpe kemenczékben (bucza-pestekben) olvasztották ki igen dús érczekből. Ez az ősi módja a vaskohászatnak Csehországban már a VIII. századdal kezdődött. Ilyen kemenczék romjai dús vasérczek telepin több helyütt láthatók Csehországban még ma is. Mintegy nyolcz további század telt el, míg a bucza-pesteket lassanként magasbítván s közönséges, eleinte pusztán kézzel, majd utóbb vízerővel mozgatott fújtatók segítségével nagyobb légáramot juttatván beléjük, valamelyes középolvasztó kemenczék építéseig jutottak, a minőkben utóbb már formákba önthető folyékony vasat is tudtak készíteni. Azon kevés történelmi adat közűl, mely e hosszú korszakból fenmaradt, legyen elég példaképen itt annyit megemlíteni, hogy Strašitzban (a zbirovi uradalomban) már a XIV. század első felében állt egy még régibb időből való, vízerőre berendezett vaskohó; 1478-ban Strašitznak (ép úgy, mint még ma is) három más részén kivűl még egy vaskohókkal beépített városnegyede is volt. 1652-ben a zbirovi uradalomban „két vaskohót” emlegetnek „egy-egy magas kemenczével”, még pedig Staršitzban és St. Benignában, továbbá a holoubkai és dobŕivi háromokat. A Beraun melletti „Károly kohó”-t IV. Károly alapította.

A magas vasolvasztó kemenczék keletkezésével (a mi már mindenesetre 1600 előtt kezdődik) s az öntött vasárúknak ezután nem sokára történt első gyártásával (Csehországban alighanem a XVII. században, Belgiumban és nyugati Németországban már valamivel előbb) virad föl a tulajdonképeni vaskohászat ideje, még pedig először is annak imént említett régibb korszaka. Az akkori idők vaskohói mind ugyanazon meghatározott alakúak, s ilyenek maradnak csekély eltérésekkel mintegy két századon át (körűlbelűl 1800-ig), sőt ez alak, – ha a henger- és szekrényfúvóknak a régebben egyedűl szokásos fújtatók helyett való utóbbi alkalmazását leszámítjuk, – nagyjában egész a jelen század közepéig is ugyanaz maradt. Valamely patak partján, többnyire egy-egy tó alatt otrombán épűlt, eleinte alig 7 s később is legfölebb 10 méter magas olvasztó (úgy nevezett magas) kemencze állott, melynek a torka egy tágas földszintes épület tetejébőlágakosdott ki. Ebben az épületben volt az öntőműhely az elmaradhatatlan fa-gémmel, tovább a fúvó-helyiség a kivűl melléje illeszkedő kerékházzal; közelben kinn a szabadban volt az érczraktár, a melyet a kemencze torkával többnyire az úgy nevezett adagoló híd kötött össze; ugyancsak közel a fő épülethez volt a faszén-raktár, a hivatalszoba és több más mellékhelyiség. Egy ilyen magas kemencze kezdetben hetenként csak alig 100, utóbbi időben is legfölebb 300 métermázsa öntött és nyers vasat termelt. (Korunkban egy-egy magas kemencze naponként 1.000, sőt 2.000 mázsa nyers vasat is gyárt!) Az olvasztó kohó szomszédságában egyszerű vagy összetett hámor állt, melyben az olvasztó-kemenczének az öntőházban el nem használt termékeit kovácsolható vassá készelték (frisselték).

Az ily hámorműnek szintén egyszerű földszintes épületében egy készelő tűzhely volt a hozzá való fúvóval s a kis vízikerék hajtotta vaspőrölylyel, melynek „dübörgésétől” egy akkori leírás szerint „visszhangzottak a hegyek és völgyek legbenső mélyeikig”, avagy mint Schiller mondja: „a kemencze gyomrában a pokol tüze sziporkázott, mintha sziklákat akarna üveggé olvasztani”. S mindezzel a boszorkányos mesterséggel naponként (vagyis 24 álló órán át) legfölebb vagy 5 métermázsa nyers vasat tudtak kovácsolható vassá földolgozni, a melyet körűlbelűl egy métermázsányi sulyú pőrölylyel kalapáltak alig fél métermázsás rudakká vagy lemezekké. Mai napság ellenben egy Bessemer- vagy Thomas-féle kemenczében rendesen alig egy-egy félóra alatt száz métermázsa nyers vasat változtatnak át tetszés szerint kovácsolható vassá vagy aczéllá, s e kitűnő anyagot 1.000 mázsányi sulyú s gőzerővel dolgozó pőrölyök kovácsolják óriási darabokká, s a mi józan korunkban még sem jut senkinek sem eszébe, hogy e valóban titáni munkát költői lendűlettel megénekelje!

Tekintettel arra a rengeteg mennyiségű faszénre, melyet akkoriban úgy az olvasztó, mint a készelő tűzhelyek fogyasztottak, amaz idők vaskohászata leginkább csak az olyan csehországi uradalmakra szorítkozott, a hol terjedelmes és hagyományos kezelésű erdőségek lévén, a faszén égetéséhez kellő anyagnak állandón bővében voltak. Ilyenformán (többnyire már régesrégi időkből eredőleg) a cseh silur-medencze területén, vagy legalább a határán a kvöetkező nevezetesb vasgyárak álltak 1846-ban, tehát a cseh vaskohászat régibb korszakának körűlbelűl a vége felé:* 1. A zbirovi kincstári uradalom vasgyárai kohókkal s a hozzájuk tartozó hámorokkal Strašotzban, Holoubkauban és Franzensthalban (ide tartozott akkor még a Beraun melletti Károly-kohó is) és a dobřivi, hrádeki meg padrťi hámorokkal (évenként 81.000 bécsi mázsányi termeléssel). 2. A Fürstenberg herczegféle pürglitzi uradalom vasgyárai három kohóval Neu-Joachimsthalban és Neuhüttenben, továbbá még más kohókkal a Beraun melletti Althüttenben és Rostcokban (évenként 61.000 bécsi mázsányi termeléssel). 3. A Wrbna gróf-féle hořovitzi uradalom vasgyárai a komoraui és Jineci kohókkal és háromokkal (évenként 23.000 bécsi mázsa). 4. A Colloredo-Mannsfeld herczeg-féle dobříši uradalom vasgyárai a Dobříš melletti Althüttenben és Obecnitzban (évenként körűlbelűl 12.000 bécsi mázsa). 5. A rožmitáli herczegérseki uradalom vasgyárai a Rožmitálban lévő kohóval és hámorokkal (évi 9.000 bécsi mázsa). 6. A Waldstein herczeg-féle stiahlaui uradalom vasgyárai Sedlecben (évi 15.000 bécsi mázsa). 7. Rokitzan város vasgyárai Klabavában (évenként körűlbelűl 14.000 bécsi mázsa). 8. A Metternich herczeg-féle plasi uradalom vasgyárai Plasban (évenként mintegy 12.000 bécsi mázsányi termeléssel).

Ez adatok Balling Károly, prágai műegyetemi tanárnak „Die Eisenerzeugung in Böhmen” czímű munkájából vannak merítve.

A cseh bányatársaság „Károly Emil” kohója Königshofban.
Charlemont Húgótól

Csehország többi számos vasgyára nagyobbrészt a cseh silur-medencze kerületén kivűl állott s így máshonnan való, Csehországban egyebütt helylyel-közzel található érczeket dolgozott föl. Közűlök igen nevezetes termelésűek (évi 68.000 bécsi mázsa) voltak a Dietrichstein herczeg-féle vasgyárak Ranskóban és Pellesben (közel a morva határhoz). Mindössze 48 vasgyár állt akkortájt (1846) Csehországban, 52 magas kemenczével s mintegy 200 hámorral (készelő tűzhelylyel), továbbá 60 nyújtó pőrölylyel fölszerelve. Az említett régibb korszak végével már öt kavaró- és tizenegy hengermű is dolgozott. 1846-ban Csehország egész vastermelése mintegy 315.000 bécsi mázsa nyersvasra és körűlbelűl 172.000 bécsi mázsa öntött vasra rúgott, tehát összesen 487.000 bécsi mázsára, a mi 46 működő magas pest részéről körűlbelűl ugyanannyi, mint a mennyit ma egyetlen magas kemencze termel.

Ama régibb korszaktól a vaskohászat újabb, vagyis az ú. n. „vízerő”-korból a „gőzerő” korába való átmenet útját egyengette némileg az, hogy már 1850 előtt is volt néhány kohónak gőzerőre berendezett fúvókészüléke, más részt meg több vasgyárban (így a Beraun melletti Althüttenben, Komorauban, a Dobříš melletti Althüttenben és másutt) a régi készelési tűzhelyek helyett az Angliából áthonosúlt, hengerművel ellátott kavaró pestekkel dolgoztak, melyek a rúdvas gyártásának szaporább menetét tették lehetővé. Evéssel utóbb (az ötvenes években) állították föl Csehországban az első (szintén Angliából kerűlt) coakszos nagyolvasztókat. E három említett tényező (gőzerő, kavaró és coaks) tetemesen fokozta a csehországi vastermelést, azonban sokkal alább szállította (a cseh érczek phosphortartalma miatt) a vas minőségét. A cseh hengerelt vasat akkortájt általában silánynak tekintették, s az csak olcsóságával tudott (pl. a stájer és más vassal versenyben) a piaczon megállani. A cseh vasiparban azóta keserves iskolán kellett keresztűlmennie, míg a tapasztalatok és megfeszített szellemi munkásság árán ma már odáig jutott, hogy mennyiségre és minőségre nézve egyaránt kitűnő árúival fényesen megállja a helyét.

Századunk második felének az elején indúlt meg a cseh vaskohászat terén egy vállalat, a melynek története egyszersmind az újabb kori cseh vaskohászat fejlődésének menetét is magában foglalja; a cseh vaskohászat jelenének ez a fő képviselője a prágai vasipar-társúlat kladnói vasgyára.

E részvénytársaság a „Klein, Lana és Novotný” czég kőszénbánya-vállalatából keletkezett (formaszerűen) 1856-ban, azzal a czéllal, hogy az e társaság birtokában lévő igen terjedelmes és szép reményekre jogosító kladnói kőszénbányákat kellőleg értékesítse. E czélra már 1850-ben megvásárolták az akkor még Fürstenberg-féle nučitzi ércztelepekkel határos vaskőbányákat, melyek állandó vastermelést igérő bőséges anyagforrásúl kinálkoztak. Az új vállalat már azért is igen jövedelmezőnek igérkezett, mert egy részt a nučitzi vasérczek tőszomszédságában kitűnő adalékmeszet lehetett kapni az érczolvasztáshoz Tachlovitzban, más részt pedig a kladnói szén tetemes része „tapadó”-nak, vagyis coaksgyártásra alkalmasnak látszott. Mivel továbbá a nučitzi vaskövek (csekély kvarcztartalmuk mellett vasban bővelkedvén) az Angliából ép akkortájt meghonosodni kezdő coaksszal való olvasztásra fölötte alkalmasak, megvoltak az összes előfeltételek, melyek akkor a nagyban való termelés biztosítására szükségeseknek látszottak. Mindezek alapján legelőbb két magas kemenczét állítottak a hozzájuk való coaksgyárral és a kellő melléképületekkel együtt Kladnóban s 1854-ben, illetőleg 1856-ban meg is kezdték bennük a munkát. Egyidejűleg Kladnóból a nučitzi ércztelepekhez és a tachlovitzi mészkőbányákhoz rendes nyomtávolságú vasút épűlt és nyilt meg 1857-ben.

Az így keletkezett új vasgyár, a mely „Adalbert-kohó” nevet kapott, csakhamar tetemesen kibővűlt, 1858 és 1860 közt ugyanis már négy coakszos nagyolvasztót építettek hozzá, melyek mindegyike 160 köbméter térfogatú, s ekként az évi nyersvas-termelést 160.000 métermázsányira fokozták, nem sokkal később pedig (az 1866. háborús évbeli nagyon megérzett pangása után), 1868-ban már 250.000 métermázsára. Az akkoriban már nagyszerű vállalat a nyersvasnak hengerelt vassá való földolgozásánál (a mit addig az időközben megvásárolt Nürschan melletti „Hermann-kohó” kavaró és hengerelő műhelyeiben végheztek) azzal a már említett nagy bajjal kényszerűlt küzködni, melyet a csehországi vasköveknek (még a nučitzieknek is) tetemes kén- és phosphor-tartalma okozott. Ezt a bajt az előzetesen pörkölt érczek költséges kilúgozásával és részben idegen, phosphortalan érczek fölhasználásával igyekeztek lehetőség szerint legalább annyira elhárítani, hogy a Hermann-kohóban, 1868 óta pedig egy Kladnóban épűlt nagyszabású új kavaró és hengerelő műhelyben is annyi hengerelt vasat tudtak gyártani, a mennyivel teljesen ki tudták elégíteni úgy a vasúti sínek, mint (1869 óta) az akkoriban épűlt legtöbb vasúti híd anyagszükségletét. Nem maradt el e mögött az öntött árúk termelése sem, mint a bécsi forrásvízvezeték összes csövei is tanúsítják, melyek mind Kladnóban készűltek egy akkoriban egészen új kitűnő eljárás szerint.

Időközben (már a hatvanas évek folyamán) útat tört magának a vaskohászat terén az angol Bessemer korszakot alkotó találmánya,mely Ausztriában legelőször Stájerországban honosúlt meg. A Bessemer-féle eljárást, mely az aczélnak egyenesen nyersvasból bámúlatosan gyors előállítását teszi lehetővé, azonnal kitűnő sikerrel alkalmazták s azóta általánosan követik a vasúti sínek gyártásában. A cseh vasipar nagy kárára azonban ez új frisselési eljáráshoz mindenekelőtt phosphortalan nyersvas kellett, a minőt a cseh vasérczekből lehetetlen volt előteremteni. Hogy tehát Kladno a maga síngyártásával ne maradjon egészen hátra a megélénkűlt versenyben, nem lehetett a Bessemer-féle eljárás elől elzárkóznia, de a nyersvasat hozzá idegen, phosphortalan vasérczekből kellett beszerezni s így a saját (nučitzi) érczeiből való termelést a gyárnak tetemesen alább kellett szállítania. Egész odáig mentek e koczkázatos vállalkozásban, hogy Stájer- és Bajorországban vásárolták a Bessemer-nyersvasat s 1875-ben megnyitották a két Bessemer-kemenczére berendezett új kohót. A Bessemer-aczél gyártása ugyan minden technikai akadály nélkűl egészen jól sikerűlt, de az ércznek költséges beszerzése tetemesen csökkentette a vállalat jövedelmezőségét.

Szerencsére még a hetvenes években sikerűlt megint egy angolnak, Gilchrist Tamásnak, A bessemer-féle eljárás olyan módosítását kitalálnia, melylyel a nyersvas phosphortartalma salakítás útján eltávolítható s így belőle kifogástalan (vas vagy aczél) anyag gyártható. Ez sikerűlt is úgy, hogy a Bessemer-kemenczét (converter) az eddigi savas (kvarczos) béllet helyett teljesen mészszel, vagy dolomittal béllelték ki. Az új találmány az egész világ vasiparában fölötte nagy átalakúlást idézett elő azon országok és vidékek javára, a melyek épen phosphorban dús érczekkel bővelkednek; így a többi közt Csehország, főkép pedig a kladnói vasgyár is sokat nyert vele. Ez a gyár rögtön meg is ragadta a kinálkozó kitűnő alkalmat s azonnal hozzálátott, hogy a (feltalálójáról) Thomas-félének nevezett új eljárást a cseh és különösen a nučitzi érczeken kipróbálja. 1879 tavaszán egy cs. k. helytartósági bizottság jelenlétében tették vele az első kisréletet, a mivel Csehország vasiparában új, a mai kiváló fejlettségre vezető korszak kezdődött.

Kevésbé szerencsés volt a prágai vasipar-társúlat kladnói gyáránál a nučitzi vasérczekkel hasonló körűlmények közt dolgozó „Cseh bányatársaság”, a mely (egykor Fürstenberg-féle) berauni vasgyárait a hetvenes években szép, coaksos nagy olvasztóval (a konigshofi Károly Emil-kohóval) bővítette ki; mert a Thomas-féle eljárás gyakorlatának jogát másod sorban a „Teplitzi bádoghengerlő-gyár” czége szerezte meg. Ez a visszásság csak azzal szűnt meg, hogy először is a prágai vasipar-társúlat 1886-ban egybeolvadt a cseh bányatársasággal, ezenkivűl pedig a Thomas-kohóval dolgozó teplitzi hengerelő-gyár is olyan szövetségbe lépett velük, hogy a königshofi nyersvasat (a mennyiben nem mindjárt az ottani nagy öjntőműhelyben dolgozzák föl) a teplitzi Thomas-kohó alakítja át aczéllá. A königshofi nyersvasnak ily nagy távolságra való szállításából eredő tetemes költségemelkedést némileg az egyenlíti ki, hogy a Teplitz melletti gyár viszont az olcsón kapható csehországi barnaszenet használja.

Ilyenformán ma a cseh vaskohászat jórészt egységes fő vezetés alatt áll. Az illető három, igen kitűnő berendezésű vasgyár (Kladnóban és Königshofban) évenként másfél millió nyersvasat termel s azt (Kladnóban és a Teplitz melletti Thomas-kohóban) dolgozza föl a legjobb minőségű vassá és aczéllá, részben pedig (Kladno- és Königshofban) öntött árúvá is.

Ezen elsőrendű gyárszövetkezet mellett még a következő, újabb időbeli s teljesen korszerűen berendezett vasgyárak vannak Csehországban: a rokitzani „Schöller és Társa” czég „Frigyes-kohó”-ja szép magas-kemenczével, mely tisztán miröschaui coaksszal kitűnő öntésre való nyersvasat (évenként mintegy 130.000 métermázsát) gyárt; továbbá a kladnói „Poldy-kohó”, mely csak öntött aczél (kiváltképen szerszámnak való aczél) gyártásával foglalkozik, s végűl a pilseni Škoda-féle nagy aczélgyár, mely öntött aczél ágyúkat is gyárt.

A „révibb korszak”-ból való cseh vasgyárak, vagyis a tisztán faszénnel olvasztó kemenczék közűl még a mai kor színvonalán tartja fönn magát a jelenleg Hanau herczeg-féle hořovitzi uradalom komoraui gyára, mely kitűnő öntött vasat (nevezetesen műöntésre valót és különlegességképen galvanostegia útján bevont vasat is) gyárt s csínozó műhelylyel is föl van szerelve (egyebek közt a legkitűnőbb hadi lőszereket is szállítja); e gyár 1890-ben több mint 31.000 métermázsa fínom öntésű árút gyártott. Továbbá megvannak még a régi időből a Colloredo-Mannsfeld-féle vasgyárak (és gépgyári műhely) a Dobříš melletti Althüttenben, a melyek 1890-ben valamivel több, mint 9.000 métermázsa öntött árút gyártottak. Végűl még a Rokitzan város klabavai vasgyára is szállít egy kevés öntött vasat.

A zbirovi, régebben kincstári kohók, melyek valamikor (körűlbelűl 1860-ig) első helyen álltak a cseh vasgyártás terén, Zbirov uradalomnak a hírhedt dr. Stroussberg tulajdonába való szerencsétlen átmenete következtében szomorú végre jutottak, miután az a szerfölött kalandos kisérlet történt velük, hogy hét óriási nagyságú coaksos magas-kemenczével, egy nagyszabású Bessemer-kohóval, stb. fölszerelve a jelenkori nagyban való termelésre képesíttessenek, a mire azonban teljesen alkalmatlanok voltak. E gyár bukása az egész zbirovi kerület elszegényedését vonta maga után. Utóbb a régi zbirovi gyárak (mert az újakat az egy boreki szerény kohó kivételével, a mely másutt vásárolt vasat dolgoz föl, teljesen lebontották) más kézre kerűltek. Jelenlegi tulajdonosuk, Hopgfengärtner Miksa, Strašitzban saját (krusná-horai és zaječovi) érczeit egy faszénnel olvasztó magas-kemenczében dolgoztatja föl; Holoubkauban szerszámnak való aczél gyártására is rendezett be öntőműhelyt, Dobřivban pedig hengerelőt és hámort tart fönn. Évi termelése (jobbára vásárolt vasanyagból) 38.000 métermázsa öntött, meg mintegy 50.000 métermázsa hengerelt és kvácsolt árúból áll. A többi régibb kori cseh vasgyárak vagy egyáltalában abbahagyták a munkát, vagy pedig csak igen szerény mennyiségű s másutt vett vasból gyártott árút (nevezetesen ömlesztő-pestekben olvasztott öntött vasat) szállítanak.

Kőszén. Csehország, mely valaha aranyban igen gazdag volt, e kincsét annak többynire a föld fölszínén lelhető nagyobb mennyisége folytán rég kemerítette; kárpótlásúl azonban e fénylő aranyért ugyancsak dús kincscsel bír az előrehaladott mívelődésre nézve még becsesebb fekete aranyában, a kőszénben. Erdőkben való egykori gazdagsága s a régibb idők csekély fütőanyag-fogyasztása az oka, hogy ez országnak e földalatti kincse oly sokáig majdnem érintetlen maradt, s hogy azt csak a XIX. század tárta föl, mely kivált második felében e kincsnek hajdan még csak nem is álmodott mennyiségét fogyasztja.

A telepedő vagy termő kőszénalakúlat Csehországban többnyire nagyban és számos egyes medenczére elosztva mutatkozik, s e tekintetben ez országot a monarchia egyik része sem múlja fölűl.

A csehországi kőszénmedenczék nagyobbrészt a silur előtti palák (Huron) s részben a legalsó silurrétegek (illetőleg a Cambrium) fölött nyugszanak.

A legfontosabb kőszéntelepűlések Radnitz (és Vejvanov), Kladno (és Rakonitz), Miröschau, Pilsen, Schatzlar (és Schwadowitz) környékén vannak. Kisebb és csupán helyi, vagy alsóbb rendű fontosságú medenczékről itt nem szólhatunk.

1. A radnitzi kőszéntelepek (úgy geologiai, mint bányászati szempotnból) a legrégibbek s legjobban átkutatottak, de ép ezért természetesen a legerősebben kiaknázottak sorába is tartoznak. A kőszén aknázása (valószinűleg csak kisebb mértékben) itt Břas mellett állítólag már a XVII. század elejével kezdődik; a serényebb kutatás és aknázás azonban csak a XIX. században indúlt meg és tart még ma is. E több egyes medeneczéből álló telepűlés rétegsorozatát geologiai szempontból az összes csehországi telepek mintájának tekintik. Életnek nyomát nem viselő (azoos) silur előtti palán (Huron) nyugszik mindjárt a kőszénalakúlat, előbb egy kevés figyelemre méltatott alsó s aztán a mintegy 10 méter vastagságú felső, vagy fő telepben, a mely az elmaradhatatlan és jellemző közrétegek kivételével ritka tisztaságú szenet tartalmaz. A közrétegek a telep vastagságának mintegy tizedrészére tehetők. A fő medencze, mely kizárólag igazi carboniumrétegekből áll s nincs ifjabb rétegektől födve, 125 hektárnyi területű fensíkot alkot az ipari szorgalmáról már régóta nevezetes Břas község közelében, úgy, hogy az összes rétegek (ide értve a szenet is) az egész medencze területén többé-kevésbé láthatólag s tompa szögben bújnak ki, a medencze közepén pedig majdnem vízszintesek. Ennek folytán a szén jó nagy része fölszintes mívelés útján is hozzáférhető volt s az aknák mélysége a medencze legmélyebb helyein sem nagyobb 80 méternél (a milyen nagy körűlbelűl ugyanott a carbonium-rétegek együttes vastagsága is).

A břasi kőszénmedenczével (más kisebbeken kivűl) szomszédosak: a Darova melletti külön álló medencze Břastól nyugatra, a Beraun folyó mellett, aztán a Vejanov (és Chomle) melletti kőszénmedencze, melyben a két břasi kőszéntelep erősen át van szeldelve palás közrétegektől, a miért is csak a környék helyi szükségletét födözi. A radnitzi kőszénlerakódásból, mindenek előtt a břasi medenczéből, szerény kiterjedése mellett is már szerfölött nagy mennyiségű kőszén kerűlt napvilágra. Századunk hetvenes éveiben az évi termelés másfél millió, 1890-ben pedig két millió métermázsa kitűnő minsőégű kőszénre rúgott. E termelésben fő részük Sternberg gróf és az „ez előtt Starck Dávid-féle ipartelepek” kőszénbányáinak van.

2. A kladno-buštěhradi kőszénlerakódás a legnagyobb és legeslegfontosabb egész Csehországban. Geologiai helyzete a radnitz-břasi medenczééhez hasonló; úgy itt, mint amott két telep van az élet nyomai nélkűli palán nyugvó carbonium-rétegekben, melyek közűl az alsó csekélyebb értékű, a felső pedig a fő telep s Kladnónál rendesen 8 méter vastagságú, helyenként azonban 10 méternyire is rúg. A fő telep közrétegei is ugyanolyanok, mint a břasi telepben lévők (jellemző Kladnóban különösen a kis és nagy „Opuska”). Különbség a kladnói és řasi telepek közt csak annyiban mutatkozik, hogy a kladnói carbonium-rétegek fölött a kibukkanástól bizonyos távolságban ifjabb rétegek (nevezetesen permi és kréta) feküsznek; továbbá tetemes a különbség a medencze terjedelmét illetőleg, még pedig úgy minőség, mint mennyiség tekintetében. Míg ugyanis a kis břasi medencze lapos félkagylóhoz hasonlóan egész kerületén a fölszintre búvik ki: addig az igen terjedelmes kladnói medenczének csupán a déli szélén (mindjárt Kladnónál egész Rapitz-Buštěhradig) van ez így. Ez agyagpalán nyugvó széltől (vagy kibúvástól) fogva a carbonium-rétegek eleinte meglehetős meredeken ereszkednek le (Kladno városa alá is beérve), tovább azonban mindegyre csekélyebb lejtéssel húzódnak éjszak felé s épen ezen éjszaknak tartó kiterjedésükben födi őket mind több ifjabb geologiai réteg, kivált permi és kréta, helyenként pedig (így Vinařitznál) bazalt is hatolt közéjük, mely az érintkezési fölszíneken a szénnek több centiméternyire természetes elcoaksosodását idézte elő. Ez az éjszaki szárnya a medenczének azonban még eddig ismeretlen távolságba és mélységig terjed tovább.

A kladno-buštěhradi szén fölfedezését megelőzte a klein-přílepi telepek (Kladnótól délre Unhoscht és Beraun közt) föllelése a XV. században (1463). A XVI. század elején a klein-přílepi kőszenet állítólag a mai Chrbina-erdőben a Kačák patak melletti vaskohók fűtésére használták, a miről a még ma is látható kemenczeromok és szénmaradványok látszanak tanúskodni. Amaz időtől fogva szűntelen ismétlődő sejtéssel tapogatództak a Kladno felé kinálkozó nagyobb kincs irányában, de csak 1772-ben vezetett egy véletlenűl föllelt fekete vakondtúrás Rapitz közelében, a buštěhradi uradalomban az ottani kőszénkibúvás fölfedezésére. A szenet mindjárt tárnaszerűen kezdték kifejteni (József- és Gottfried-tárna), s ezzel meg volt vetve a rapitz-buštěhradi kőszénbányák alapja. Ez idő s kivált 1800 óta nem pihent Kladno körűl a kőszén utáni kutatás; számos helyütt 20–30 méternyi aknákkal keresték, a hol jóval utóbb (1860 felé) mintegy 300 méternyi mélységben akadtak rá. Végre 1842-ben az államkincstár hivatalos kutatóbizottságot léptetett életbe, mely a Kladnótól keletre eső területet fúrások és ásások által szabályszerűen megvizsgálta s eredménykép a legszélső keleti végen – Brandeisl mellett – egy kettős akna (Mihály és Layer) fúrására, Kladnótól éjszak-keletre pedig két főakna (Thinnfeld és Kübeck) mélyesztésére vezetett. Ez aknák csak 1853–1858 közt érték el 240–340 méternyi mélységben a kőszenet, még pedig a brandeisli aknázások csak silányabb vagy egészen rosz minőségű, a kladnói aknázások ellenben 9–11 méternyi vastagságú kitűnő kőszénre bukkantak.

Fölszínes mívelésű kőszénbánya Duxban.

Időközben már 1846-ban sikerűlt egy Váňa nevű s Novoptný Venczel prágai polgár szolgálatában álló egyszerű bányásznak a kladnói kőszéntelepet mindjárt Kladnótól délkeletre (Stěphanow-Krocehlavnál) 20 méternyi mélységre mintegy 2 méter vastagságban föllelnie. E szerencsés fölfedezés azonnal a Kladnótól keletre lévő Venczel-akna létesítésére vezetett, továbbá Kladnóban a „Klein, Lana és Novotný” czég bányatársaságának megalakúlására, a mely (nem messze a kincstári Thinfeld-aknától) azonnal a Layer- és Ferencz-aknákat fúratta s a kladnói nyugati kőszénterületet a maga számára foglalta le. Az említett három agántársúlati akna 130–230 méternyi mélységben 8 méter vastagságú szép kőszenet talált s nyomban hozzálátott a kőszén szabályszerű kiaknázásához.

Nem szólván több kisebb vállalatról, melyek utóbb a nagyobbakba olvadtak be, a kladno-buštěhradi szénvidéken a kvöetkező három fő vállalat jött létre: a) a „Klein, Lana és Novotný”-féle bányatársúlat Kladnóban, melyből 1856-ban a „Prágai vasipartársúlat” alakúlt; b) a rapitz-buštěhradi szénbányák Kladnótól keletre, melyek nem rég még „császáriak” néven valának ismeretesek, 1883 óta azonban a buštěhradi vasút tulajdonában vannak s a „buštěhradi szánbányák” nevet viselik; c) az eredetileg kincstári kladno-brandeisli szénbánya, az előbbi kettőtől éjszakra, mely 1855-ben az akkori vasútakkal együtt az ezúttal keletkezett „osztrák (ma: osztrák-magyar) államvasút-társaság” tulajdonába ment át s közönségesen (máig is ugyanott lévő) hivatalos székhelye után „brandeisli szénbányák” néven ismeretes.

E három vállalatnak teljesen szabályszerűen s körűlbelűl egyenlő iparral mívelt bányatelkei eredetileg és még a hetvenes években is éjszakra körűlbelűl a motyčini völgyig s ennek kelet felé képzelt folytatásáig terjedtek, kerekszámmal hét kilométer hosszú (nyugatról keletnek) és mintegy három kilométer széles (séltől éjszaknak tartó), vagyis kerek húsz négyszögkilométernyi területtel. A kőszén kiaknázására, mely szabályszerűen halad a kibúvási oldal felől délről a fedűben éjszaknak, mind a három vállalat mindjárt eleitől ugyanazt az elmés, sajátszerű kladnói fejtő-módszert alkalmazta, mely az egyébként is rendszeres kezelés mellett fölötte czélszerű értékesítését teszi lehetővé az itteni roppant nagy nemzeti vagyonnak.

Az egész kőszénvidék összes aknáit szállító-pályák kötik egybe a buštěhradi vasúttal s a kladno-kralupi összekötő vonal útján az államvasút prága-bodenbachi szakaszával. A 70-es években a legmélyebb kladnói és buštěhradi fő aknák (az Amália- és a Ferencz József-akna) 300, a legmélyebb brandeisli fő akna (az Engerth-akna) pedig közel 400 méternyi mélységet ért el.

A hetvenes évek második fele táján a szűntelen növekvő követelményekhez képest a kladnói szénvidéken a kladnói széntelep nagyobb mélységbe eső (éjszaki) folytatása fejtésének előkészületeihez kellett látni, vagyis a szükség szerint további fedű- és egyúttal mélymívelési (mélyszinti) aknákat kellett nyitni. A buštěhradi vasút e czélra (újabb akna kezdése helyett) a már meglévő legmélyebb („Ferdinánd császár” nevű) kettős aknájafelől fogott terjedelmes bányatelke további föltárásához; az államvasút-társaság pedig már meglévő Barré-aknáján kivűl még egy 400 méter mélységű újabb („Ronna” névre keresztelt) éjszaki aknát vájatott és szerelt föl a legtökéletesebben. A prágai vas-ipartársúlat meg, melynek bányatelke Kladnónál éjszak felé az államvasútakével határos, az éjszaknyugatnak tovább terjedő szénvidéken bölcs előrelátással már régebben megszerzett egy (körűlbelűl 7 négyszögkilométernyi) új telket, s annak kiaknázását a „Myrau” nevű 520 méter mély kettős aknával kezdte meg; ehhez utóbb (1890-ben) még Mayrautól nyugatra a legújabb berendezésű Miksa-akna járúlt.

Az előbb említett mélymívelésű aknákkal egyidőben kezdte a miröschaui kőszénbánya-társaság is a prágai vas-ipartársúlat mélymívelési területével éjszaknyugaton határos libušíni kőszénbányája kiaknázását. E serényen dolgozó társaság, mely első sorban a Rokitzan melletti miröschaui kőszénmedencze czélszerű kiaknázásával foglalkozott s azt még ma is folytatja, jókor (1881-ben) feladatúl tűzte maga elé annak kifürkészését, vajjon a kladnói kőszéntelep, a melynek további éjszaknyugati folytatásában addig nem igen hittek, azon a tájon esetleg nagyobb mélységben nem volna-e mégis föllelhető? S a történelmi nevezetesséű Libušín község közelében e czélra nagy akadályok leküzdésével eszközölt fúrás csakugyan arra az eredményre vezetett 1884-ben, hogy kerekszám 430 méternyi mélységben 8 méter vastag kőszéntepelre bukkantak. Alkalmas helyen nyomban hozzá is láttak a libušíni „János-akna” mélyítéséhez, melynek teljesen korszerű eszközökkel végzett munkálatai 1887-ben föltárták a szép telepet, s 1890-ben nagyszabású és tökéletes fölszerelésű kettős aknává bővűlve épűltek ki. E telep a buštěhradi vasúton kivűl az államvaspálya prága-bodenbachi vonalával is össze van kötve.

A lubušíni bányával együtt immár a kladnói szénbánya-vidék négy teljesen korszerű mívelésű nagy vállalatot foglal magába, melyek koruk szerinti sorban a következő termelést mutatták föl az 1890. évben: a buštěhradi vasút 4.6 millió, a prágai vas-ipartársúlat 5.8 millió, az államvasút-társaság (saját vaspályáira való tekintettel) 7.8 millió, a miröschaui szénbánya-társaság Libušínban (jóllehet akkor még csak az előkészület fokán állott) már is 2.1 millió métermázsányi legszebb minőségű szenet aknázott.

Az egész vidék föltárt területe ma (a csapás irányában) mintegy 10 kilométer hosszú s átlag (a dőlés irányában) majdnem 5 kilométer széles. A telekmértékekkel födött és szabadalmas kutatás alatt álló terület pedig az előbbinek több mint kétszerese s 114 négyszögkilométerre tehető. A mostani (és a Libušínban várható) termelés arány szerint (a mely évenkénti 20 millió métermázsa) e legszebb és legnagyobb szénvidéknek hozzávetőleges becslés alapján még vagy száz esztendei mívelési idő jósolható.

A kladnói kőszénmedenczével geologiai tekintetben kapcsolatos, de bányászati szempontból sokkal kisebb fontosságú a rakonitzi kőszénlerakódás, melyet a kladnóitól az alaphegység több gerincze választ el, s a melynek telepei úgy minőségükre, mint mennyiségükre nézve csekélyebb értékűek, hogy úgy mondjuk, elfajúltak. Rakonitz Kladnóhoz e részben úgy aránylik, mint Vejvanov Břashoz. A szenet Rakonitz mellett legelőbb a „Moravia”-bányában fölszíni míveléssel ásták, a telepről azonban az derűlt ki, hogy meddő közök által van megszaggatva s nem is messze tart; később Lubnánál és Hostokrejnénél is ástak ki tetemesebb (de Kladnóhoz képest mégis csak igen csekély) mennyiségű kőszenet. A kőszénnél jövedelmezőbbnek mutatkozik itt a rakonitzi szénpala fejtése (a közbülső rétegekből), a mely kitűnő tűzálló árúk készítésére alkalmas.

3. A miröschaui kőszénlerakódás. Az eddig tárgyalt kőszénmedenczéktől, a melyeknek egy-egy igen vaskos főtelepük van, eltérő a Mirüschaui környékén (Rakonitzantól délkeletre) levő kőszéntekenő, mely mindkét irányban mintegy három kilométernyi kiterjedésében csak körűlbelűl egy méternyi vastagságú főtelepben tartalmaz tiszta szenet (egy még vékonyabb alsó telep mellett), s ez is nagyon vetődött, mindazonáltal már hosszú idő óta fényes mívelési eredményt mutat. A természet mostohaságával ugyanis megbirküzik itt a bányász szakértelme. Van továbbá a miröschaui szénnek egy kiváló tulajdonsága, az, hogy tapadó s mint ilyen igen alkalmas a coaksgyártásra, mely czélra kellőkép föl is használják; de meg gázfejlesztésre is szerfölött jól beválik, úgy, hogy az 1891. évi prágai kiállításon a prágai gázgyár (a pilseni cannel-szenet kivéve) az összes csehországi szenek közűl a miröschauit mutatta ki a legjobb gázfejlesztőnek (egy métermázsa szénből 29 köbméter gáz, melynek egy-egy rendes lángja 13 rendes gyertya világító erejével ér föl). Geologiai tekintetben a iröschaui szenet a břaši vagy kladnói főtelepekével egykorúnak tartják.

A reggeli munkásszakasz leszállása a duxi kőszénbányában.
Ottenfeld Rudolftól

Hogy Miröschaunál kőszéntelepek vannak, azt már rég tudták. Az ottani kőszénképződményi homokkövet olvadó kőnek a szomszédos vaskohók számára egy kőbányában fejtették; a harminczas évekig azonban az ottani kőszénalakúlatot meddőnek tartották. Itt (éjszakon) és ép így kelet, meg nyugat felé is a carbonium-rétegek az alsó siluron (Barrande B-emeletén) nyugszanak, míg délen silur előtti palákba (nevezetesen egy kovapalatuskóba) vágódnak be; carboniumnál fiatalabb rétegek itt nem fordúlnak elő. Az első szénkutatás Miröschauban 1833-ban történt, mikor (közel a déli kibúváshoz) egy alig 15 centiméter vastag kőszéntelepecskére (az utóbb megállapított csekélyebb alsó telepre) bukkantak s azt (részben a víz benyomúlása miatt is) abbahagyták. Később (1842-ben) a kincstár az ellenkező oldalon (Dobřívnál) kutatott alig jobb eredménynyel, s két más fúrási kisérlet után (melyek nem hatoltak elég mélyre) fölhagyott a további kutatással. Végre 1857-ben sikerűlt két magánkutatónak (Jahnlnak és Grimmnek) a fő telepet mintegy másfél méter vastagságban (beleértve a közbenső réteget is) fölfedezni s a miröschaui szenet kereskedelmi czikké tenni, a mi azonban akkor még épen nem hajtott valami fényes jövedelmet. A miröschaui szénbányák igazi föllendűlésére csak a hatvanas években kerűlt a sor, mikor a bányák az (alakilag csak 1868-ban szervezkedett) „Miröschaui kőszénbányatársúlat” tulajdonába kerűltek, a mely czélszerű s a korral haladó bányamívelés útján a miröschaui szenet megérdemlett méltatásra juttatta. E részben a követelmépnynek mindenekelőtt az ottani nehézségekhez képest egyedűl helyes tulajdonképeni aknaszerű mívelés tett eleget, a melynek azonnal igen czélszerű berendezésű aknák (a Leopoldina- és Margit-akna) építése, a kiszállításra és vízemelésre gőzerővel való fölszerelése, kitűnő szénmosó művek, villamos világítás, stb. lettek segítségére. Elég jókor (1869) létesűlt a bányának a cseh nyugati vasúttal (Rokitzan állomáson) való összekötése, mely utóbb (1881-ben) a rokitzan-miröschau-nezvěstitzi kereskedelmi vasúttá bővűlt ki. A coaksszá kitűnően feldolgozható miröshacui szén ily irányú értékesíétésre már 1863-ban nagyszabású coaksgyárat állítottak magában Miröschauban (a dr. Bauer-félét), később pedig egy másikat Rokitzanban (a Ringel-félét); az ezekben gyártott coaks a közelebbi környék határain túl is piaczra kerűlt és kerűl.

A tulajdonképeni miröschaui medenczén kivűl később annak keleti szomszédságában egy második kisebbet is találtak és kezdtek meg, a skořitzit, melynek geologiai sajátságai hasonlók az előbbiéihez.

A látszólag igen szerény miröschaui kőszénlerakódás (czélszerű eljárás mellett) valóban csodálatosan jövedelmezővé lett. Az eleinte (1860 táján) évenként alig 100.000 métermázsányi termelés 10 év alatt (1870) egy milliónyira, újabb 10 esztendő alatt pedig két millió métermázsánál is többre emelkedett. A nyolczvanas évek közepe felé érte el e termelés tetőopontját évi 3 millió métermázsával s még 1890-ben is volt vagy 2 milliónyi. Azóta Miröschaunak mind jobban segítségére van a szükséglet fedezésében az ugyancsak a „Miröschaui kőszénbányatársulat” birtokában lévő Libušín kőszénbánya a kladnói vidéken. Miröschau maga bányája keletkezése (1857) óta egész 1890-ig 45 millió métermázsányi, aránylag roppant nagy mennyiségű kitűnő kőszenet szállított.

4. A pilseni kőszénlerakódás. A piselni délkörtől nyugatra s éjszakon, részben pedig tőle keletre is, a cseh silur-medenczével érintkezve, a nagy kiterjedésű pilseni kőszénlerakódás terűl el, mely a nevezett silur-medenczével lényegben ugyanegy alapon nyugszik, t. i. Huron-palán, s csak részben (nyugaton) kerűl az őshegység alapjára. Az egész lerakódás a pilseni főmedenczén kivűl, a mely a többinél jóval nagyobb, még számos kisebb elszigetelt medenczéből áll (ilyenek a Manetín, Mies, Merklín melletti, stb.).

A pilseni kőszénmedencze rétegei részben a felső kőszénképződményhez (carbonium), részben pedig már a permihez tartoznak, illetőleg a carbonium-rétegek részben (kivált a fő medencze közepén) permiek alatt vannak; délnyugatra a permi rétegek az ottani medenczeszélig terjednek. A pilseni medencze hosszanti tengelye dél-délnyugattól (Chotieschau- és Tuschkautól, a hol az őshegységgel érintkezik) éjszaék-éjszaknyugatnak tart (Kaznau felé) s közel 30 kilométer hosszú, míg a medencze szélessége átlag mintegy 13 kilométer, a mi körűlbelűl 400 négyszögkilométernyi (mintegy 7 négyszögmérföldnyi) területet tesz.

Igaz, hogy e nagy kiterjedésnek nem minden részén van szén. A széntartalmú részek inkább csak szigetek (egyes különmedenczék) alakjában elszórtan találhatók s így is vannak telekmértékekkel megjelölve. Az egyes bányatelkek sem mind egyenlő rétegeket és telepeket tartalmaznak. Általán véve a pilseni medenczében a rétegeknek három emeletét lehet megkülönböztetni, melyek közűl a legalsó határozottan a carbonium, a legfelső meg a permi képződményhez tartozik, míg a közbenső a kettő közt átmenetinek tekintendő. E három emeletben általában főtelep is három van, melyeknek vastagsága rendszerint egy és két méter közt váltakozik; helyenként azonban melléktelepek is mutatkoznak, nevezetesen (egy helyett) két alsó telep (valódi carbonium), a melyeket a két radnitzi telep párjainak tartanak. Az egész teleprendszer azonban teljesen a medenczének egy helyén is alig van meg; rendesen két, vagy három (a körűlményekhez képest pedig néhol csak egy) telepet aknáznak.

A pilseni kőszénmedencze különlegességeképen, de csak egyes bányákban található a szénnek egy fénytelen, sajátszerű (palához hasonló) fajtája, az úgy nevezett „leveles” szén, mely igen hasonlít az angol „cannel”-szénhez, miért is pilseni cannel-szénnek hívják. Ez a pilseni középső telephez tartozik s leginkább Nürschannál, a nyugati cseh bánya-részvénytársaság Humboldt-aknájában, de részben Blattnitznál és egyebütt is található. Gázgyártásra kitűnően alkalmas lévén, igen becses és külföldre is messze szállítják e szenet, melynek a prágai gázgyárban egy métermázsájából 33 köbméter gázt fejlesztenek, még pedig oly rendkivűli fényerejűt, hogy egy-egy rendes láng 33 gyertya világával ér föl! A többi telep is kitűnő feketeszenet szolgáltat, a mely kivált Lititznél (a miröschaui társúlat Mária-aknájában) tapadós, és így coaksgyártásra nagy haszonnal értékesíthető.

Annak következtében, hogy a szén egyes külön medenczékben van elosztódva s a bányatelkeknek eddig többnyire a medencze széle felé való kiterjedése folytán a pilseni vidék aknái mind közepes mélységűek, a mely rendszerint nem több háromszáz méternél; négyszáz méteres csak a nyugati cseh bánya-részvénytársaság nagy új Sulkov-aknája Nürschan és Lititz közt, mely közel jár a medencze ottani legnagyobb mélységéhez; ez különben is az egész bányavidéknek legnagyobb s (kivált gépek tekintetében) legjobb fölszerelésű aknája. Hasonló van most munkában Mantautól délnyugatra, (chotieschau közelében) nem messze a medencze szélétől.

Egyébként sokan azon a nézeten vannak, hogy a pilseni medenczében, annak közepe felé a széntelepek mind meddőbbekké válnak (elpalásodnak), s hogy e szerint itt jobbára medenczeszéli képződményekkel van dolgunk, a mi a telepek csekély vastagságát is számbavéve, a medencze nagy kiterjedése mellett sem enged annak valami hosszú mívelési időt jósolni.

A pilseni medenczében a kőszén kiaknázása jobbára csak századunk második felében lendűlt föl. Az évi termelés ma mintegy 10 millió métermázsára (a kladnói medenczéének alig felére) rúg. Részük van benne főleg a következő bányavállalatoknak: a nyugati cseh bánya-részvénytársaságnak Nürschanban (Humboldt-akna), Lihnben (Sulkov-akna) és Mantauban közel 3˝ millió métermázsával; a Pankraz-féle örökösöknek Nürschanban 1˝ millió métermázsával; a prágai vas-ipartársúlatnak Steinaujezdnél és Blattnitznál több, mint egy millió métermázsával; a blattnitzi kőszén-bányatársaságnak körűlbelűl ugyanannyival; a régebben Starck Dávid-féle bányáknak Třemošnában és Kaznauban, továbbá a lititzi (miröschaui) szénbányatársaságnak, meg Thurn és Taxis herczegnek Lititzben és Elhottenben mintegy fél-fél millió métermázsával. Végűl kisebb vállalatoknak együtt valamivel kevesebb, mint Ľ millió métermázsával.

A duxi szénbányákból: találkozás az aknában.
Ottenfeld Rudolftól

5. A schatzlari és schwadowitzi kőszénlerakdás. Az Óriás-hegységnek a Schneekoppe közelébe eső része és az Adler-hegység közt a vörös homokkőnek (permi alakúlat), részben a kréta-képződmény alatt húzódó (így Adersbachnál és tovább délre) hatalmas lerakódása nyúlik át a határon Csehországból a szomszédos Porosz-Sziléziába. E homokkő-lerakódásból éjszakkeleten Waldenburgnál, délnyugaton pedig Schatzlar- és Schwadowitznál lépnek ki a kőszénképződmény rétegei, melyek egy Landshuton és Liebaun keresztűl húzódó keskeny carbonioum-szalag útján az ottani hatalmas porphyr- és melaphyr-áttörések daczára is összefüggésben állanak, s a porosz oldalon a híres és igen jövedelmező waldenburgi, a cseh félen pedig a szerényebb schatzlari és schwadowitzi széntelepeket foglalják magukban. Geologiai korukat tekintve a waldenburgiakat tartják a legrégibbeknek (egész az alsó-carboniumig érőknek), a schwadowitziakat pedig a legifjabbaknak (egész a permi alakúlatig érőknek); a schatzlari rétegek e kettő közt középhelyen állnak korukat illetőleg. Jellemzi mindezen kőszénképződményeket közepes vagy épenséggel csekély vastagságú számos telepük és szenük tapadós volta, a melynek a waldenburgi coaks kiváló hírét köszönheti. Waldenburgban 30, Schatzlarban 20-nál több és Schwadowitzban is majdnem ugyanennyi kőszéntelep van, s mind a három helyen egy fekű- és egy fedű-telepvonalat lehet megkülönböztetni. Schatzlarban mintegy 10, alig egészen ˝ méternyi vastagságig menő telepet, Schwadowitzban a fekű-telepvonalból 6 és a fedű-vonalból 3 telepet fejtenek; azonban a telep legnagyobb vastagsága ott is, itt is (még pedig ez is csak kivételesen találhatólag) kevesebb 2 méternél.

A schatzlari szénvidék ép úgy, mint a schwadowitzi, csak igen csekély terjedelmű. Schatzlarban két vállalat (a „Müller testvérek bányái” és az „Erlanger báró schatzlari kőszénbányái”) körűlbelűl egyenlő részesedéssel összesen évenként mintegy másfél millió métermázsa szenet termelnek; Schwadowitzban pedig Schaumburg-Lippe herczeg bányái nem egészen egy milliót, a minek körűlbelűl egy negyedét ugyanott égetik coaksszá s még kisebb részét koczkakőszénné dolgozzák föl.

Barnaszén. Csehország mai összes évi kőszénaknázása, mely 21.000 munkást foglalkoztat, 37 millió métermázsára rúg és 12 millió forint értékű. Ezzel szemben évenként 122 millió métermázsányi barnaszenet aknáz ki 23.000 munkás, 18 millió forint értékben. Látnivaló tehát, hogy a „fekete” arany roppant nagy bőségét a „barná”-é mennyiségre nézve 230 százalékkal, pénzértékre nézve azonban már csak 50 százalékkal, de a véle foglalkozó munkások számát tekintve már csupán 10 százalékkal múlja fölűl. A kőszénnek métermázsája ugyanis helyben a bányánál átlag 23 ˝ krajczáron, a barnaszéné ellenben csak 15 krajczáron kél el, s a munkás (a mai aknázási mód mellett) háromszor annyi barnaszenet fejt ki ugyanazon idő alatt, mint kőszenet.

Déli Csehország harmadkori képződményeiben dolgozó néhány kisebb vállalat kivételével, a melyek összesen sem aknáznak egy egész millió métermázsát, – az egész óriási barnaszéntermelés e „barna arany”-nak azon igazán mesés gazdagságú lerakódásaiból kerűl ki, melyek a cseh Érczhegység déli oldalán vannak. A harmadkori alakúlat (miocän) édesvízi képződményeiben van e tömérdek nemzeti vagyon lerakódva. A cseh barnaszén-medencze az aussigi vidéktől a komotauiig mintegy 8.000 bányatelek-mértéket fogla magában, a melyek még kiaknázásra várnak s melyekből évenként mintegy 40 kerűl sorra. Ez alapon itt még vagy 200 éves jövőt lehet a barnaszén kiaknázásának jósolni.

A cseh Érczhegység barnaszén-lerakódása, az igaz, számos megszakítással, főkép magasb korú vulkáni képződményeken keresztűl húzódik az Érczhegység és a Középhegység közti vidéken, Aussig tájától Teplitzen, Duxon, Bilinen, Brüxön át előbb Komotauig és Kaadenig, a hol eruptiv kőzetek által való nagyobb megszakítása következik, mely Schlackenwerth és Karlsbad környékeig tart; ehhez csatlakozik a barnaszén-területnek Falkenaun és Egeren keresztűl való folytatódása, melyet azonban Maria Kulmnál (Königsbergtől nem messze) egy keskeny őshegységi láncz teljesen félbeszakítani látszik, s melyet e mellett az jellemez, hogy benne az ifjabb (bazalt utáni) barnaszén mellett egy igen kitűnő régibb (bazalt előtti) is található. Így tehát a barnaszénnek csak három fő medenczéjéről lehet szó, melyek özűl szélességre és hosszúságra nézve is az aussig-teplitz-komotaui a legnagyobb; a falkenaui és egeri két medencze az előbbinél ugyan kisebb, de mégis mindegyik elég nagy (körűlbelűl 4–4 négyszögmérföld). Mindezen főmedenczékben egyes helyeken külön medenczék vannak, melyek hol föld fölötti, hol föld alatti nyergekkel választvák el egymástól. A barnaszén vastagsága és minősége különböző a fő, de néhol a mellékmedenczékben is; továbbá hol csak egy, hol több egymás fölötti telep van bennök; mindazonáltal elmondható, hogy a szénrétegek vastagsága (a közrétegek nélkűl) rendszerint 8–18 méter közt váltakozik, helyenként azonban (így Duxnál és Brüxnél) 24 méternyire, sőt többre is emelkedik. A cseh barnaszén minősége csak némely helyütt silányabb, legnagyobb részt azonban jó, Duxnál, Brüxnél, Falkenaunál és másutt pedig kitűnő, egyes helyeken, mint Königsbergnél, koczkaszénné való földolgozásra is igen alkalmas; a duxi „szalonszén” és a falkenaui „paraffinszén” a maguk nemében páratlanok.

A cseh barnaszén kiaknázása (igaz, hogy igen csekély mennyiségben) egyes helyeken (Duxnál, Brüxnél és Aussignál) a XVIII. század közepével kezdődik; a tulajdonképeni bányászati mívelés azonban eleintén, a jelen század első felében igen szerényen (fölszintes míveléssel) kezdődött, nagyobb s egyre növekvő mértékben folyt annak második felében, főkép az aussig-teplitzi vasútnak 1858-ban történt emgnyitása óta. Ez időtől fogva a barnaszéntermelés emelkedésével lépést halad az újabb vasútvonalak építése, s ez máig a cseh barnaszénvidéken oly sűrű vasúti hálózatot teremtett, a melynél sűrűbbet legfölebb Belgiumban és Westfaliában láthatni. Az 1860. évben a barnaszéntermelés már 5 millió métermázsára rúgott s 10 év alatt (1870-ig) 15 millióra emelkedett. De még csak akkor kezdődött igazában a termelésnek, igaz, sok helyütt túlságba is vitt föllendűlése, mely 1880-ig már 52 millióra, tehát az 1870. évinek 3˝-szeresére, az 1860.-inak pedig épenséggel a 10-szeresére szökött fel. A hírhedt „hausse” idején (a hetvenes évek elején) ugyanis számos kisebb-nagyobb vállalat keletkezett, a melyek nagyrészt avatatlan kezekben lévén, oly módon garázdálkodtak a barnaszénvidék mérhetelen kincseivel, hogy azok nevezetes részét a jövőre nézve vagy maguk psutították el, vagy az elemek (főkép a tűz) által engedték elpusztíttatni. Azóta némi javúlás történt e téren annyiban, hogy a bekövetkezett verseny mindinkább a nagyobb és szakértőbb vezetés alatt álló vállalatok kezébe egyesítette a barnaszén aknázását. E technikailag haladottabb termelésmód mellett a barnaszén évi mennyisége az utolsó évtizedben (1880-tól 1890-ig) 52 millió métermázsáról 122 millió métermázsára emelkedett.

Dux mai képe; előtérben a földcsuszamlások.
Lewý Antaltól

A még mindig nagy számú (180) bányavállalatok közűl, melyek ez óriási termelésben részesek (mintegy 500 bejegyzett vállalat abbahagyta a mívelést), itt csak azokat soroljuk el, melyek az egyes bányakerületekben (keletről nyugat felé haladólag) az 1890. évi hivatalos kimutatások szerint legalább 3 millió métermázsányi termeléssel szerepelnek. Teplitz bánykaerületében 51 vállalat 30 millió métermázsát termelt, mázsáját átlag 13.8 kracjzárjával számítva; ebből Westphalen gróf Karbitzban 6, a brüxi szénbánya-társúlat Teplitzben 4ľ, a karbitzi Saxonia-társaság 3, Sylva-Tarouca-Nostitz grófnő Türmitzben 2ľ millió métermázsát. Brüx bányakerületében 48 vállalat 73 milliót 14.5 krajczárjával; ebből a brüxi szánbánya-társúlat 13, az éjszaki cseh szénbánya-társúlat (régebben angol-osztrák bank) 8˝, a duxi szénbányász-szövetkezet (Kohlenverein) 6, a cs. k. brüxi bányaigazgatóság (kincstári Julius-aknák) 4˝, a Victoria mélyszinti bányamívelő társaság 7Ľ, William Refeen (Nelson-aknák) mintegy 4, a dux-bodenbachi vasút 3, a duxi „Fortschritt”-szénbánya-társúlat 2ľ milliót. Komotau bányakerületében 31 vállalat együtt alig 3 millió métermázsát termelt, mázsáját 13.4 krajczárjával. Elbogen kerületében 28 vállalat mintegy 6 milliót, még pedig többnyire bazalt előtti (idősb) barnaszenet 19.3 krajczárjával (ebből a chodaui Richard-akna legnagyobb termelése valamivel többre rúgott egy millió métermázsányál). A falkenaui bányakerület 21 vállalata körűlbelűl 10 millió métermázsányi, szintén jobbára bazalt előtti barnaszenet termelt 20.2 krajczárjával (ebből a régebben Starck Dávid-féle bánya- és iparművek Davidsthalban és Unter-Ereichenauban közel 2ľ milliót).

Legújabban Ossegg és Bruch táján (Dux és Oberleutensdorf közt) a már meglévők mellé két út, korszerű berendezésű és nagyszabású aknát vájnak, melyek már eddig is 400 méternyi mélység felé járnak s a barnaszén-termelésnek legközelebb még nagyobb emelkedését igérik.

Arra a krédésre, hogy hová kerűl Csehországból e roppant mennyiségű barnaszén, megfelel az aussig-teplitzi vasút igazgatóságának évenkénti statisztikai kimutatása, mely szerint (1890-ben) e becses fűtőanyag immár „győzelmesen halad előre éjszak, dél és nyugat felé egyaránt”, amennyiben az évi 121 millió métermázsányi összes termelésből nem kevesebb, mint 69˝ millió, tehát 55 százalék külföldre (Németországba) vándorol és csak a többi 45 százalékot fogyasztják el Ausztriában.

Meg kell azonban itt említenünk a csehországi barnaszén-bányászatnak egy igen nagy baját is, mely annak a teplitzi hévízforrásokkal való összeütközésében áll. A dux-teplitzi barnaszén-vidéken a barnaszén-képződmény egy hatalmas, teknőalakú pläner-lerakódáson nyugszik, ez meg mindjárt egy részt (éjszaknyugaton) az Érczhegység gneiszára, más felől meg (délkeleten) a Középhegység azon porphyrtömegére támaszkodik, a melyet számtalan üregén kivűl a teplitzi források hasadékai is át meg átlyukgatnak. E hasadékok azonban a pläner-rétegen keresztűl is folytatódnak. Bármily útra térnek már most a föld gyomrában fölmelegedő forrásvizek, míg végre ama porphyrhasadékokon át Teplitzig és Schönauig jutnak: a bányászatilag át meg átfúrt barnaszén-hegység és a széhasogatott porphyrhegység közt minden létesűlő összeköttetés veszedelmessé válik a teplitzi forrásokra névze, minthogy ezek ily összeköttetés létrejöttével a Teplitz felé vezető hosszabb út helyett a rövidebbet választván,a támadt nyíláson át a mélyebb fekvésű bányaaknákba hatolnak, azokat elözönlik s végűl a bányákban is ugyanarra a színtre emelkednek, a melyen Teplitzben állanak. Ámde e színtáj tetemesen mélyebb, mint a teplitzi fürdőházaké, vagyis más szóval ennek folytán Teplitzben a hévvizet e mélységből föl kell szivattyúzni, az illető bányák pedig az alatt egészen addig a színtig el vannak árasztva. Ha már most sikerűl az ilyen veszedelmes nyílást mesterségesen betömni, akkor a bányák megint mívelésbe vehetők, s nagyjában a teplitzi hévvizek is megint régi állapotukba kerűlnek, de a nélkűl, hogy azt teljesen elérnék, mert a támadt rés sohasem heged be egészen, sőt erőszakolt begyógyítása tudvalévőleg könnyen más újat tör mellette. A mit itt általánosságban elmondottunk, már meg is történt az addig háborítatlan teplitzi forrásokkal legelőször 1879-ben, egy keresztvágatnak a Dux melletti Döllinger-aknától kelet felé a teplitzi porphyrtömegbe hatolása következtében. Különféle nagy bajok után, melyek közé a szomszédos „Fortschritt”, „Nelson”, „Victorin” és „Gizella” nevű aknák elárasztása tartozik, végre sikerűlt megakadályozni a víz áttörését erős földalatti gátak emelésével, melyek a vizet a bányáktól elterelve, régi, Teplitz gfelé vezető útjára kényszerítsék. Ezzel, úgy látszott, elejét vették minden további veszedelemnek. De a bajt csak rövid időre tudták elhárítani, mert már 1887-ben a „Victorin”-aknában a szén kiaknázása folytán támadt egy üreg megint egészen közelébe jutott egy forráshasadéknak, melynek vize nagy nyomásával a bányafalat megrepesztette s újabb nagy veszedelmet idézett elő. Végre azonban ezt a hasadékot is sikerűlt betömni, úgy, hogy az egész föld alatti üreget betonnal töltötték be. De az így helyreállított régebbi állapot megint csak rövid ideig tartott; 1892-ben ismét betört a víz a „Victorin”-aknába ugyanazon a helyen s a baj máig sincs megszűntetve.

Egészen másféle szerencsétlenség érte 1895-ben Brüx városát. Ez év július havának 19-én késő estve s a reá következő éjjel a város legszebb részében körűlbelűl húsz ház összeomlott a pályaudvar közelében, míg sok más házat a legnagyobb veszedelem fenyegetett. Ennek a beomlásnak hirtelen földsülyedés volt az oka, melyet a föld alatt Brüxig terjedő úszófövényréteg csuszamlása idézett elő az álta, hogy a nyugat felől szomszédos Anna-aknának a bányatelkén Tschauschnál a homokréteget megbolygatták s az ottani bányák üregeibe csapolták le.

Csehország összes bányászati és kohászati termelésének egész Ausztriáéhoz arányított áttekintése (1890).

A termelés tárgya

Csehország

Egész Ausztria

Csehország egész Ausztria

métermázsa

százalékaiban

százalék

a) Bányászati termelés.

Aranyércz

11.733

15.468

Ezüstércz

144.941

100

Kéneső-ércz

639.694

Rézércz

Ólomércz

14.955

112.736

13.3

Nikkel- és kobaltércz

100

Czink-ércz

326.422

Ónércz

5.692

100

Biszmút-ércz

7.929

100

Antimón-ércz

7.702

100

Urán-ércz

256

100

Wolfram-ércz

378

100

Mangán-ércz

80.068

Kén-ércz

22.123

54.223

Timsós és gáliczos pala

588.384

100

Graphit

143.740

237.283

Vasércz

4,013.000

13,615.000

29.5

Asphaltkő

1.808

Kőszén

37,200.000

89,300.000

41.7

Barnaszén

122,000.000

154,000.000

Összes érték forintokban

35,070.000

68,170.000

51.5

b) Kohászati termelés.

Arany

10/100

22/100

Ezüst

351

359

Kéneső

5.417

Réz

827

9.925

8.3

Ólom

15.758

82.970

Gelét

19.127

100

Czink

54.857

Ón

497

100

Biszmút

100

Antimón

2.074

100

Urán-festékek

100

Kén

373

100

Tömény és higított kénsav

113.338

100

Gáliczkő

37.172

100

Vasgálicz

12.882

12.964

99.5

Rézgálicz

916

4.384

Timsó

14.636

100

Ásványi festékek

7.783

100

Készelésre való nyersvas

1,419.000

5,747.000

24,7

Öntésre való nyersvas

178.500

915.600

19.5

Összes érték forintokban

10,920.000

36,890.000

29.6

A bányászati termelés értékét hozzáadva

35,070.000

68,170.000

51.5

Az összes érték forintokban

45,990.000

150,060.000

43.8

Ugyanaz a kohászatilag földolgozott érczek értékének levonásával

41,670.000

90,720.000

45.9

A cs. k. földmívelésügyi miniszterium statisztikai évkönyve Csehország bányászati és kohászati termelését az 1890. évben (későbbi évfolyam 1892. július haváig nem jelent meg) a mellékelt kettős (a. és b.) táblázat szerint tűnteti föl, a melyekben összehasonlításúl egész Ausztria összes termelése, s aztán Csehországnak ehhez arányított termelése százalékokban is ki van mutatva. Az absolut termelési számok métermázsákat jelölnek s a kőszén, barnaszén és vas tételeinél (a hol milliókig mennek), valamint a legalsó sorok forintokban kifejezett értékösszegei is szabályszerűen ki vannak kerekítve.

E táblázatos kimutatás számai elég világosan beszélnek arra nézve, hogy belőlük Csehországnak nagyszerű bányászati és kohászati tevékenységét napjainkban, a midőn a mesés araány- és ezüsttermelés régi kora már jó ideje elmúlt, helyesen lehessen megítélni. A termelés számos tárgyára nézve (40 közűl 20-nál) Csehország az egyedűli termelő egész Ausztriában. Ausztria összes termelésében Csehország a bányászat terén a pénztérték szerint 51˝, a kohászatéban pedig kerek 30 százalékkal, tehát egészben 44–46 százalékkal részesedik. (A szomszédos Morvaország és Szilézia hozzáadásával az évi termelés összes értékének kerek 70 százaléka.)*

Az azóta megjelent 1892. évi hivatalos kimutatásban a bányászati és kohászati termelésnek (a kohászatilag feldolgozott érczek értékének levonásával) magában Csehországban 44 ˝ millió, egész Ausztriában 88 ˝ millió forint volt az összes értéke.

Csehországot tehát a bányászat és kohászat tekintetében is méltán nevezik „Ausztria gyöngyé”-nek.

Csehország bányászati szakiskolái. Századok óta virágzó, igen sokoldalú bányamívelésén kivűl, a mely mindenkoron élvezte a királyok különös kegyét, Csehország még azzal is dicsekedhetik, hogy egész Európában itt keletkezett a legelső bányászati szakiskola. VI. Károly császár állította föl 1733-ban az akkor még kiváló Joachimsthal szabad királyi bányavárosban. E bányásziskola növendékei elsősorban Csehországban teljesítendő bányászati és kohászati hivatalos szolgálatra készűltek elő. Mária Terézia 1762. márczius 10-én kelt rendeletével e szakiskolát Prágába helyezte át. (A szászországi Freibergben csak három évvel ez áthelyezés után, 1765-ben alakúlt meg az ott még ma is fönnálló bányász-aladémia.) Ez idő tájt élte virágkorát Magyarországon a dús bányakincscsel megáldott Selmecz városa, a hol természettudományi előadások rendezésével szintén ápolni kezdték a bányászati és kohászati tanúlmányokat. 1770-ben tehát ide helyezték át a prágai bányásziskolát, ezzel (az április 2-án kelt császári patensben) megalapítván a selmeczi bányász-akadémiát.

A prágaiból keletkezett selmeczi bányász-akadémia maradt majdnem egy teljes századon át az egész monarchia összes bányászainak egyetlen „alma mater”-e, s ez intézet valósággal testvéri kötelékbe fűzte és nehéz hivatásuk ügybuzgó teljesítésére lelkesített sokféle nemzetiségű hallgatóit.

Az 1848. évi politikai zavarok miatt a kvöetkező évben egy részt az akkor már fönnálló stájer rendi bányász-szakiskolát Vordenbergből Leobenbe helyezték át, a hol az ezentúl mint „cs. k. bányászati iskola” folytatta képző működését, egyúttal pedig az akkoriban szép fejlődésnek indúlt Přibram szabad királyi bányavárosban is állítottak föl hasonló szakiskolát. E két testvérintézet mindegyikében csak két évfolyam volt eleinte, ég pedig egy bányászati és egy kohászati évfolyam. A belépéshez kellő általános műszaki előismereteket vagy a selmeczi bányász-akadémia kétéves előkészítő tanfolyamán kellett megszerezni (legalább 1869-ig, a mikor ez teljesen magyar nyelvű intézetté alakúlt át), vagy pedig valamely technikai főiskolán legalább három éven át. Nem sokára azonban a leobeni bányásziskolán, a mely azóta „cs. k. bányász-akadémia” czímet visel, szintén szerveztek ilyen kétéves előkészítő tanfolyamot; ugyanekkor a přibrami intézet is cs. k. bányász-akadémia rangjára emelkedett, előkészítő tanfolyamra azonban minden igyekezete mellett sem tudott még eddig szert tenni.

Ilyenformán tehát azoknak, a kik a přibrami bányász-akadémiába akarnak belépni, előbb a szigorúan megkövetelt műszaki előtanúlmányokat vagy a leobeni akadémián kell két, vagy a prágai műegyetemen három éven át elvégezniök. (A mint híre jár, legutóbb tervbe vették a přibrami akadémia előkészítő tanfolyamának 1896-ra leendő megnyitását.) A bányászakadémia föladata, hogy kellő képzettségű bányászati és kohászati tisztviselőket neveljen úgy az állami, mint a magánszolgálatra.

Értelmes felügyelő-személyzet (aknaügyelők, bányaőrök) kiképzésére pedig 1849 óta Přibramban egy külön alsóbb fokú bányász-iskola van, melybe az illető állami, vagy magánvállalatok részéről való ajánlás alapján veszik föl a bányászokat s két évi tanfolyamon képzik ki őket a felügyelői szolgálathoz kellő ismeretekben. A hetvenes években Duxban is állítottak az ottani bányavállalatok ilyen szakiskolát, különösen tekintettel a cseh barnaszénvidék szükségleteire.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem