A Cseh-erdő németjeinek népélete. Rank Józseftől, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A Cseh-erdő németjeinek népélete.
Rank Józseftől, fordította Katona Lajos

A nép jelleme. Egy negyedmillióra tehető Csehország nyugati határa középső és déli részének gyönyörű hegy- és dombvidékén az a tősgyökeres német népség, a mely csekélyebb helyi eltéréseket nem számítva, falun, városon s egész területén életmódjában, jellemében és nyelvében is tökéletesen mása bajorországi és felső-ausztriai német szomszédainak. A férfiak a középtermetnél valamivel magasabbak, izmosak, az arczvonásaik éles, jellemző kinyomatúak. Ma már ritkább köztük a szőke haj és a kék szem, mint hajdan, mikor egy-egy fekete hajú ember még olyan ritkaság volt, hogy a tanyáját „zum Schwoarzschädel”-nek csúfolták. Hogy valamikor valóságos óriástermetűek is akadtak a Cseh-erdő németsége soraiban, arról az öregebbek még tanúságot tehetnek, és e sorok írója is egyike ezeknek az öregeknek. Ez óriások virágkorában a nép verekedő kedve még nagy és általános volt. Akkoriban ritkán esett meg egy-egy tánczmulatság vagy vásár a nélkűl, hogy egy vagy több falu legényei vad dulakodásba ne elegyedtek volna. Ma e verekedő hajlam, habár még mindig elég gyakori, már alábbhagyott, s legalább a kés, melyet a legények a többi evőeszközeikkel együtt a jobb csípőjükön egy tokban hordanak, már alig kerül elő ily alkalommal. A verekedő kedv csökkenésével együtt tűnőfélben van a hajdan oly hírhedt vadorzók és csempészek garázdálkodása is, a mire ma már csak kevés vakmerő ficzkó szánja el magát. Ma tehát körűlbelűl így lehetne e nép jellemét meghatározni: természettől vidám és erős lévén, úgy komoly, mint derűlt kedvében kissé nyers, a mi voltakép zordonabb hegyes és erdős lakhelye hatásának tulajdonítandó. A régebben nagyon elterjedt s igazán megrögzött makacsságú pörlekedési viszketeg ma már csak kivételesen fordúl elő, s helyébe a lélek- és szívjóság egy nemes vonása: a kölcsönös segítségadás lépett, melylyel szükségben és csapások alkalmával úgy egyesek, mint egész faluk támogatják egymást. Tűzvészkor, jégverés vagy más elemi csapások miatt tönkre ment aratás esetén igazán fényes tanújeleit adja e nép jószívűségnek. Ha egy-egy szegényebb gazda, minthogy kevés a vonó marhája és a cselédsége, hátramarad a mezei munkájában, mindenfelől segítségére sietnek. Nemritkán éjjel titokban mennek ki a falu legényei egy-egy szekérrel a földjére, maguk állnak a rúd mellé s úgy takarítják be a termését, hogy mikorra másnap reggel a gazda fölkel, a termésének egy része már benn van a pajtában, a másik meg künn áll a kapu előtt.

Szép vonása a Cseh-erdő lakói jellemének a szülőföldjük szeretete. Ha már válniok kell tőle, akkor legszívesebben Alsó-Ausztriába, nevezetesen Bécsbe mennek; de hosszabb, vagy rövidebb távollét után megint csak nagysokára tudott köztük lábra kapni, kivált a Cseh-erdő éjszaki részében, a hol 1827-ben egy a Temesi bánságba való tömegesb áttelepitési kisérlet valóságos kudarczot vallott. Ma már e részben is mások az állapotok, és sem egyesek, sem családok nem igen állnak többé ellent az Éjszak-Amerikába való kivándorlás áramlatának, s némelyek közűlök ott jobb sorsba jutván, rokonaikat és ismerőseiket is maguk után csábították. Az újabb kivándorlók igen okosan oly vidékekre költöznek, a hol már megtelepedett földieikben legalább az első nehéz időkre támaszt találnak. Nevezetes kiviteli czikke volt régebben, kivált a Cseh-erdő éjszaki részének, az ágytoll. Sokat szállítottak kiskereskedők és házalók részben egyenesen innen, részben Magyar- és Morvaországból, meg Galicziából ide összehordott tollat Németországba, Svájczba, Németalföldre, Franczia-, sőt Svédországba is. E kereskedelmi útazások a lakosságnak nemcsak anyagi hasznot hajtottak, hanem a külföld becses ismeretét is gyarapították nála, s nem egy család üdvös újításokat vitt be a háztartásába az idegenben szerzett tanúlságok alapján. Az oly vidékeken, a hol a tollkereskedés virágzott, egy kedélyes népszokás is járt vele: a téli estéken való tollfosztás, melynél danolgattak, mesélgettek s más olyféle mulatságokkal szórakoztak, mint egyebütt a fonóházakban. Ha a nagybirtokosok némelyike egy-egy hírnevesb gazdasági szakértőt hí meg jószágaira, hogy annak tanácsára javításokat tegyen a földmívelés, vagy a baromtenyésztés erén, élnek az alkalommal a parasztgazdák is, maguk körében gyűjtött pénzzel egy ideig ők fizetik a tanácsadót, hogy így ők is hasznos újításokat foganatosíthassanak a saját birtokaikon. De ez jobbára csak a Cseh-erdő éjszaki és középső vidékeiről mondható, a hol a paraszt mint szabad és nagyobb birtokos vagyonosabb.

A Cseh-erdő lakosságának ezen általános jellemvonásai mellett két typust kell kiemelnünk, a melyek mindenike sajátszerű testi és lelki képességeivel is kiválik. Ezek Wallern városának és környékének a lakói, meg az ú. n. „künisch”, vagyis királyi szabad parasztok. Ez utóbbiak a déli Innergefild s az éjszaki Neuern közt laknak és azon németországi telepedők utódai, a kiket a Cseh-erdő határvidékének őreiűl honosítottak itt meg, a minek fejében több rendbeli kiváltságot és szabadalmat élveztek. Területükön nyolcz szabad törvényszékük volt; maguk választották az esküdtjeiket, s a főbirájuk ítélt mindenféle peres ügyeikben, valamint az kezelte az adó és katonaállítás ügyeit is. E gyarmatosok büszke parasztnéppé fejlődtek, a kik német hűséggel ragaszkodnak hagyományaikhoz és nagy önérzettel becsülik kiváltságos helyzetük emlékét. E királyi parasztokkal az ú. n. „walling”-oknak, vagyis a Kuschwardától Prachatitzba vezető országút mellett fekvő Wallern városka lakóinak közös sajátságuk a szilárd jellemerő és a függetlenségi érzés. E derék népességről is azt tartják, hogy külföldi gyarmat, még pedig alighanem svájczi bevándorlók ivadéka. E föltevés azonban ép oly kevés bizonyítékon alapúl, mint az a még gyöngébb valószínűségű másik, mely szerint a „walling”-ok római gyarmatosok utódai volnának, csupán azért, mert köztük elég gyakran akadni ú. n. római fejekre, vagyis fekete hajú, barna arczbőrű és sasorrú egyénekre. Egy harmadik nézet szerint, a melynek számos híve van, e népesség a tartomány ősi germán lakóitól, a markomannoktól származnék, míg a svájczi eredet vitatói leginkább a „walling”-ok erős függetlenségi érzületére és arra alapítják e föltevésüket, hogy e kis néptöredék már 300 esztendővel ez előtt ki tudta magát a hűbérurától, Rosenberg Pétertől váltani a jobbágyi kötelezettségek alól.

Wallern városka felső részebeli faházak.
Charlemont Húgótól

Lakóhelyek. A Cseh-erdő népies építkezése a szomszédos Bajor-erdőnek a Passauig, meg tovább Felső-Ausztriáig nyúló területével egy és ugyanazonos. Megvan különben ez építésmód Tirolban és a többi alpesi országban is, csupán azzal a különbséggel, hogy míg itt a faházak gerendáit egészen simára faragják, addig a Cseh-erdőben többnyire csak durván és nagyjában ácsolják ki. A Cseh-erdőn keresztűl-kasúl jártunkban még sok helyütt látni falukon, sőt kisebb városokban is ez építésmódnak eredeti csoportokban álló példáit; a legfestőibbek azonban Wallern városkában vannak, a hol az 1856 és 1882 közt nyolczszor ismétlődött nagy tűzvészek daczára még egész csoport ilyen havasi ház áll együtt a felső helységben. A város fölötti hegytetőről, vagy a Gizella-sétányról e városrész igen festői látvány. Ha e házak tűzveszélyes volta és az építőfa hirtelen megfogyatkozása mind jobban nem tanácsolná, hogy ez ősi építésmódtól eltérjenek, szinte sajnálni lehetne annak kivesztét, minthogy, nem is szólván e faházikók festőiségéről, az a jó tulajdonságuk is megvan, hogy télen melegebbek, nyáron meg hűvösebbek a kőházaknál, kővel lenyomtatott lapos födelük pedig négyszer olyan soká tart, mint a mostanában kedvelt meredek zsindelytetők. A királyi parasztok területén a faházak majdnem mindenütt külön-külön, mindenik teleknek a közepén állanak s kis tornyocskák emelkednek a tetőiken, melyeknek harangocskája a messze terjedő földeken munkáló háznépet ebédre szólítja, zivatar idején pedig a villámcsapás ellen szól, halálesetkor meg lélekharangként csendűl meg, továbbá nagy szerencsétlenség, pl. tűzvész, jégverés, stb. alkalmával segítségre hívja a somszédságot.

A népviselet a Cseh-erdő vidékén évekkel ezelőtt még nagyon hasonló volt a bajor, tiroli és stájer felföld lakóiéhoz. A férfiak, kivált a Cseh-erdő éjszaki részén, fekete bőrből való, térdig érő nadrágot viseltek, melynek bal zsebében ki-ki magával hordta az evőeszközeit. Ehhez fekete vagy violaszínű posztó vagy bársony zekét, kiválóbb ünnepeken piros selyem mellényt is öltöttek, a melyen két sor ezüst pityke fénylett, a nyakukra pedig könnyeden kötött piros selyemkendőt csavartak. Az ünneplő harisnyáik fehérek voltak s rövid bőrszíjakkal szorították meg a térdük alatt. Köznap a férfiak kék harisnyában s térdig érő szárú csizmában jártak, melyeknek alúl ránczos szára azonban rendesen csak a lábikra közepéig ért föl. Télen a nagy hóban, vagy az egyébként is nehezen járhatókká vált útak miatt jóval hosszabb szárú s egész a czombjuk közepéig érő csizmát húztak. Viselték még az elől nagy csattal ékes tüszőt is, melyben a pénzüket, kivált a nagyobb mennyiségű ezüst pénzt tartották. A kalapok régebben magasabbak voltak, mint ma, s kikanyarítottabbak; ékességűl egy kis művirág-bokréta volt rajtuk. A kalap körűli fekete szalag hátúl két véggel s aranyrojttal ékesen csüngött le a kalap széléről egészen a vállukig. Templomba menvén, vagy hivatalos járatban a paraszt bokáig érő s fölálló gallérú posztó kabátot, télen pedig kettős gallérú nehéz köpönyeget viselt. A térdig érő bőrnadrágon és az övön kivűl az öltözék többi részei csekély változással még ma is szokásosak, a rövid bőrnadrág helyett azonban ma sarkig érő posztó nadrágot viselnek. A vőlegény kalapját itt-ott még ma is rozmaring bokrétával díszítik, melynek az ágacskáin aranyszálak, kis madáralakok, arany-lemezkék és csinos művirágocskák ékeskednek.

A férfiak viseletéhez hasonlóan a nőké is több átalakúlást szenvedett az újabb időben. Azonban, mint hajdan, még ma is viselik a fekete, vagy sötétvörös fejkendőt, melyet laza csombókra kötnek a tarkójukon s a két végét hátúl szabadon fityegtetik. A halántékukon göndör fürtjeik, vagy símára fésűlt hajuk egy kis része kikandikál alóla. A nyakukon vasárnap könnyeden kötött piros selyemkendőt hordanak, mely alól kilátszik a kis aranyozott kereszt jámbor ékessége. A leányok és asszonyok posztó zekéje nem ér egészen a csipőjükig s csak szűken van a mellükön kivágva. Ellenben a leányoknak e kabát alatt viselt fűzője szélesebb kivágású, hátúl pedig csak a hátuk közepéig ér s a szélein és a varrásai mentén gazdagon van aranyrojttal díszítve. A szoknya régebben rövid, csupán a lábikrán alúlig érő volt s színes fonalból szőtték; ma sarkig ér s többnyire városias mintázatú színes kartonból van. Mikor még rövidebb szoknyát viseltek, sokáig dívott az asszonynépnél az a szokás, hogy több ilyen szoknyát öltöttek egymás fölé, a miből afféle gúnynevek is keletkeztek, mint pl. a mi szomszéd falunkban a „hétszoknyás asszonyok”. A menyasszonyok még ma is hajadon fővel mennek a templomba s a fejük búbjára kontyolják a hajukat, mely ott hálóba van szorítva, bokrétákkal s üde zölddel ékes, a min mindenféle csillogó arany és ezüst csecsebecse ragyog. Vasárnap fehér harisnyát és bőrczipőt, hétköznap durvább kötésű kék harisnyát és faczipőt viselnek.

Faház a királyi („künisch” = königlich) szabad parasztok vidékén.
Charlemont Húgótól

Népszokások. Munkájánál kell a népet látnunk, ha jelleméről és műveltségi fokáról ítéletet akarunk mondani, – ezt tartja egy régi s tekintélyes embertől származó mondás. És igaza is van, de egy kis kiegészítésre szorúl. Valamely nép jellemének rajzához a színeket hagyományos szokásaiban kell keresnünk. Ezekben fejeződik ki teljesen és mutatkozik kellő világításban a nép egész lelkűlete. A ki tehát a nép lelkét annak egész sajátszerűségében meg akarja ismerni, az azt ne csak munkája közben, hanem örömében, bánatában és szerelmi életében is figyelje meg. Mindezekben része van a költészetnek, a vallásnak, a művelődésnek ép úgy, mint a babonának, tévedésnek és a sok részt szerencsés korlátoltságnak; ezekben is a nép tősgyökeres jelleme nyilvánúl; az előttünk lévő esetben pedig egyúttal világosan kitűnik belőlük az is, a mit a Cseh-erdő németségének származásáról és jellemvonásairól föntebb általánosságban mondottunk. Még csak annyit jegyzünk meg az itt leírandó szokásokról, hogy azok részben az egész Cseh-erdő területén, részben pedig kiváltképen annak Bischof-Teinitztől az Osser- és Arberig terjedő vidékén éltek régebben, vagy élnek még ma is általánosan.

Lássuk legelőször is a népet, kivált az ifjúságát a legáltalánosabb s mégis mindenik népnek a saját jellemét tükröző mulatságánál, a táncznál, melynek a Cseh-erdőben Toz a neve. Vasárnap délután egy óra tájt vagyunk. A korcsma nagy szobájában már együtt vannak a muzsikusok. Az ünneplőbe öltözött legények, ha melegebb az időjárás, panyókára vetett zekével érkeznek közelből s távolabbról a földek és rétek között a korcsma felé. Valamivel szégyenlősebb és félősebb tartózkodással sompolyognak, kerűlő útakon és a házak mögűl előbukkanva a leányok. A korcsma pitvarában megállnak s egyikük sem mer elsőűl belépni. Nevetkőzve s vinczározva tolonganak ott künn az ajtó előtt, míg a legények benn rá nem húzatják a zenét, melynek első, élesen sikoltó hangjai belekapnak a leányok idegeibe s egy kis bátorságot öntenek beléjük. A legmerészebb rá teszi a kezét a kilincsre, egy másik rá csap a kezére s azzal föltárúl az ajtó, a háta mögött tolongó leánysereg betódúl utána a szobába, majd megint visszahökken egy kissé, de csakhamar véget vet a nevetgélve tolongók színlelt habozásának a tánczoló kedvű legénysereg, melyből ki-ki oda inti, vagy füttyenti magához a leányok közűl a választottját. Erre a hívott sebtében oda perdűl eléje, s íziben megered a táncz az egész szobában. A legnépszerűbb táncz a lassú keringő (Ländler), melyet stájer módra lejtenek azok, a kik az egész szoba kerületét körűl járhatják. De e körön belűl is forog annyi pár, a hány benne megperdűlhet. E körbenforgás ütem szerint történik, úgy, hogy egy ütem elég egy fordulóra. Az ütem végét dobbanás és egyidejűleg a tánczoló pár lezökkenése jelzi. Ezt a sajátszerű tánczolásmódot „egy helyben” („af oan Eartl”) tánczolásnak nevezik s rendesen vele jár a tánczosnő gyakori föllendítése. Érdekes és eredeti a keringő zenéjének itt dívó előadás-módja. Az első és fő részét kétszer játszszák el s ennél a klarinét viszi a fő szerepet, melyhez a fuvola szekundál, míg a hegedűk, a czimbalom és a bőgő halkan kisérik. Ha az első rész kétszer le van játszva, mintegy megfordúl a tétel s megint kétszer ismétlődik. Erre a hegedű veszi át a vezérszerepet s új hangnemben (pl. C-dur-ból G-dur-ba menve át) sajátszerűen változatja az első tételt. Az első hegedűvel egy menetben halad a czimbalom pengése és kiséretűl erősen dolgozik a második hegedű, meg a bőgő, melyekhez a trombita harsogása járúl, míg a klarinét és a fuvola most pihennek. E második tétel alatt, melyet szintén kétszer játszanak végig, a körben tánczoló párok lassan és nem valami nagy élénkséggel lépdelnek köröskörűl, vagy pedig beszélgetve félre is állanak. Az „egy helyben” tánczolók pedig csupán az egyik lábukról a másikra zökögve, ütemben ringatódznak, tánczosnőjüknek fölváltva hol az egyik, hol a másik kezét vonva magukhoz, majd meg eltolva maguktól, mi miatt a leány félfordúlatot tesz. A második rész utolsó hangjai után azonban, a mint a klarinét és a kisérő fuvola megint szóhoz jutnak, valóságos tomboló elragadtatás szállja meg hirtelen a tánczolókat; újjongás és általános ugrándozás támad, sokan nagy jókedvükben élesen visító füttyöket hallatnak, mások meg a keringő dallamát éneklik a zenéhez. Ki-ki mentűl szilajabbúl igyekszik a túláradó kedvét kimutatni. Ilyenkor, ha a szoba jó tele van, a táncz valóságos dulakodássá válik. Az egyik pár a másikat ki igyekszik a sorból szorítani. Egy-egy pár mintegy boldog önfeledtségben ki is áll a sorból s az „egy helyben” forgók közé szegődik. A nyomában tánczolók erre megtorlódnak s hogy a keringő zenéjének a java részét el ne szalaszszák, szintén az előbbiek példáját követik, minek következtében egyszerre az egész szoba csupa alá s fel bukdácsoló párral telik meg. A tánczosnők gyakran a tánczosok feje fölött lebegnek egy-egy pillanatra, úgy, hogy az egész nyüzsgő tömegnek majdnem olyan a képe, mint a hirtelen megeredt s kövér csöppekben eső záportól fölkavart vízforgatagé, melynek örvénylő gyűrűi fölszínén a rájuk erősen lecsapkodó csöppek ugráló buborékokat alkotnak. Négyszer kell az egész keringőt így végig játszania a zenekarnak, míg egy szakasz teljesen be nincs fejezve, mely alatt a tánczosnőjét senki le nem teszi vagy föl nem váltja. A szakasz utolsó hangjaira aztán ki-ki a másik szobába vezeti át a párját, a hol az ivó vendégek ülnek az asztaloknál, megkinálja egy itallal s ha tovább nem törődik vele, szélnek ereszti, ha ellenben közelebb áll a szívéhez, leülteti maga mellé az asztalhoz. A tánczteremben pedig ezalatt a dalos kedvű legények csoportokba verődnek a zenészek körűl, átkarolják egymást és a legfölkapottabb nótákat éneklik, új meg új szövegeket alkalmazva rájuk. A leányok pedig párosával a szoba közepén sorakoznak s az énekszóhoz vagy zenéhez magukban tánczolnak. Egy-egy szerelmes pár ilyenkor félre is vonúl és a fal melletti padon ülve, dévajkodik. A többiek tánczoló kedve rovására azonban az éneklésnek nem szabad túlságosan sokáig tartania, s minekutána mindenik daloló legény megfizette a nótáját, rendesen a következő szakkal ér az énekszó végett:

Spielleut spielts umatum,
Doss i zu man Deandla kum,
Sitzt af der Ofenbonk,
D’ Zät wiad ia long!

Hej! huzzátok rá, zenészek,
Hogy a rózsámhoz kerűljek!
Ott ül szegény a padkán,
Unatkozik is talán.

Beesteledvén, a tánczterem kiürűl. A béresek etetni, a cselédlányok fejni mennek. A gazdák fiai és leányai ilyenkor szabadok a munkától s ha nem akarnak odahaza vacsorálni, a táncznál maradhatnak. Azért azonban épen nem koplalnak, mert ifjabb testvéreik visznek nekik hazulról enni valót. Az öreg asszonyok is szívósan helyt ülnek a kályhapadkán és éles bírálattal szapúlják a mulatozókat. Éjjelre a családanyák a kisebb gyermekeiket és az egész házat egy-egy idősb nőcseléd vagy lakóné őrizetére bízzák s ők is együtt maradnak a férjeikkel a korcsmában, a hol nagy hévvel vesznek részt a társalgásban, sőt a poharat is föl-fölhajtogatják. Mikor egy-egy módosabb legény haza megy, a banda felét magával viszi, s egy darabig muzsikáltatja magát vele.

Ádám és Éva-játék. A Cseh-erdő népének a jámbor, vallásos érzület is egyik legjellemzőbb vonása. A vallás tanai és a bibliai történetek, meg személyek emléke mélyen bevésődnek a nép szívébe s képzeletének oly szokások gyakorlatára adnak alkalmat, a melyek az egyháztól valaha annyira fölkarolt népies színjáték maradványai. Egyike ezeknek az Ádám és Éva-játék, melyet az alábbi leírás szerzőjének gyermekkorában elégszer volt alkalma látni. Legelőször húsvét táján ismerkedett meg vele, mindjárt a reggeli utáni időben.

Az apám a sarokasztalnál ült s annak nagy tölgyfa lapján krétával számítgatott; az anyám a kisebbik szoba ajtaja mellett az ebédfőzéshez való készűlődéssel foglalatoskodott, míg én, a ki akkor úgy öt éves lehettem, a fal melletti padra álltam föl s onnan nézgéltem ki az udvarra, ha nem látnék-e ott valamit, a mi érdekelhetne. Alig kapaszkodtam föl, már is kevés híjja volt, hogy a réműlettől le nem fordúltam a padról! De nem is csoda, mikor az eleven ördögöt kellett az udvaron megpillantanom, a kinek szarvas, fekete ábrázatú, vérvörös szemű alakját két furcsán kiöltözött ember követte. Egyenesen a szobánk ajtajának tartottak, mire én ijedten a tésztát gyúrni készűlő anyám köténye alá rejtém a fejemet s ijedten az ajtó felé intve, csak annyit tudtam mondani: „Az ördög!” Anyám nyugtatólag simogatta meg a fejemet s épen kérdezősködni akart réműletem okáról, melynek mivoltát illetőleg csakhamar felvilágosították őt az ajtóban megjelent alakok. Elől egy hosszú, ing forma ruhába öltözött férfi lépett be, a kinek a köntöse bőrövvel volt a derekához szorítva. Bozontos szakáll födte az arczát és állát, a bal kezében pedig csinált almafát tartott. Nyomában egy hozzá hasonlóan öltözött nő jelent meg, kinek a csepű-parókájáról hosszan a nyakába lóggtak a fürtei. Anyám erre lehajolt hozzám, s a tenyerével megveregetvén az arczomat, halkan bíztatva így szólt: „Ne félj, fiacskám, hisz ez csak az Ádám és Éva-játék!”. A férfi és a nő most az ajtó mellé álltak s maguk közé állították az almafát. Ádám erre énekelve szavaló hangon elkezdte a bűnbeesés történetét, közben az almafa mögött lévő forgattyút hajtotta, mely egy a fa ágain függő kígyót mozgatott. Ez mérges pillantásokat lövelve hajlongott ide s tova és szűntelen egy alma fölé bökdösött a fejével, mintha csak azt akarta volna mondani: „Ez az, majd ez megtanít benneteket!” Ádám az Úr parancsára emlékeztette a párját s óva intette őt az alma élvezésétől; Éva azonban elég gyarló volt s addig énekelte az alma dicséretét, míg végre Ádám minden vonakodása mellett is leszakított a fáról egy almát s Évának is adott belőle ízelítőt. Erre Ádámot hirtelen kábúlás fogja el, s minden elváltozik a szemei előtt. „Ó szerencsétlen nap”, – így kiált – „az ördög végképen rászedett bennünket!”. E szókra fölpattant a pitvarajtó, s berontott rajta a sátán, gúnyolta a szerencsétleneket és egy vörösre festett kardot suhogtatva előttük, ezt énekelte:

„Most pediglen reszkessetek, sáppadozzatok,
Az édenből a halálba takarodjatok!”

Ádám és Éva erre összekushadtak és végezetűl egy kesergő dalt zendítettek rá, a mely bűnbánatról szólt s elsorolta mindazokat a keserves viszontagságokat, a melyek közt ezentúl élniök s a kenyerüket keresniök kell. Ennek utána aztán hirtelen kiesve a szerepükből, Ádám is, Éva is, meg az ördög is egész alázattal így könyörögtek: „Most pedig kérnénk ám valamit!”

Neumarkti és környékbeli régibb viseletek.
Wahle Frigyestől

Anyám már össze is készítette, a mit nekik szánt, apám meg az asztaltól feléjük fordúlva, kérdezte tőlük, hogy hová valók? Az ős emberpár egy felső-pfalzi helységet nevezett meg szülőföldjükül. „Vettem észre”, mondá az apám, „derék emberek laknak arra felé, lutheránusok is vannak köztük!” „De mi katholikusok volnánk”, jelenté ki Ádám és Éva, sőt az ördög is jámbor őszinteséggel. Apám erre jót nevetett s a sátánt azzal vigasztalta meg, hogy ilyen formán valamikor a kürtőn keresztűl még ő is az örök üdvösségbe juthat.

A höritzi passio-játék. Az imént leírt bibliai jelenet csak szerény kisérlet az ember bűnbeesésének és Jézus ezzel összefüggő magasztos tragédiájának ama nagyobb szabású színrehozatalához képest, a mely a höritzi passio-játékban átdolgozott szöveggel és teljes színpadi fölszereléssel csak 1893-ban kerűlt először előadásra. Pedig eredetileg már jóval régibb időből származik. Szövegének alapvető részét 1816-ban szerkesztette egy egyszerű takács, a höritzi Gröllhesl Pál, Cochems páternek akkoriban igen népszerű könyve, a „Krisztus nagy élete” nyomán. 1816-tól 1840-ig Höritz mezőváros lakói e darabot jelmezek nélkűl, csupán az ünneplő ruháikban játszották. Idővel azonban e több évi szünet után újra meg újra ismétlődő előadások mind kerekdedebbek és színszerűebbek lettek, kivált mióta egy műkedvelő-társaság vette kezébe a rendezésüket. E társúlatot Tahedl Venczel alapította; a játék szövegét pedig, a mint az a mostani előadások alapjáúl szolgál, Ammann J. J. tanár dolgozta át a Cseh-erdő-szövetség megbízásából. Ennek az egyesűletnek az elnöke, a budweisi Taschek József vezette az 1893. évi nyáron tartott nagy előadások további előkészűleteit. A darabba szőtt énekeket és a zenei kiséretet újonnan hangszerelték; az előadások számára villamos világítású és 1.500 néző befogadására elég téres színházat építtettek, kellő díszletekről és a zenekarban egy nagy orgona fölállításáról is gondoskodtak s állandó színigazgatót neveztek ki. Minden költséget a Cseh-erdő-szövetség fedezett Az így kibővített és fölszerelt passio-játékot aztán kiválogatott höritzi lakókkal betaníttatták és szép sikerrel elő is adták. Az előadásokra számos bel- és külföldi néző sereglett össze, s a színre kerűlt bibliai képek, úgy a Krisztus életét és halálát megelőzők, mint a kínszenvedés történetté ábrázolók hatása mélyen megindító volt. A Cseh-erdő német vidéke e nagyobbszerű és sikerélt nyilvános színi előadásokban újabb érdekességre és maradandó vonzóerőre tett szert.

Mária-tisztelet. A Cseh-erdő lakosságának jámbor vallásos érzűlete még számos jelenségben nyilvánúl. Ilyenek a buzgó templomlátogatás, a házi ájtatosságok, a mezei kápolnák állítása, valamint a határjelekűl, vagy útszélen ékeskedő aranyozott keresztek. Még a legfélreesőbb erdőzugokban is Krisztus- és Mária-képek láthatók egyes fák derekán, csaknem benőve a mohától és galyaktól. Nagy számmal vannak olyan szent képek is, a melyek valami szerencsétlen eset emlékjelei. A Mária-tisztelet különösen igen mélyen belé van a nép lelkűletébe gyökeresedve és sokféle templomi, meg házi ájtatosságban, valamint körmenetben és búcsújárásban nyilvánúl.

A legéjszakibb kerületekben a cseh „szent hegy”-re való búcsújárás a legkiválóbb. Ez évenként kevéssel a pünkösdi ünnepek előtt kerűl sorra s három napig tart. Fogadalmakat e búcsújárás megtételére nagyobb szorongattatás eseteiben, sulyos betegségekben, nehéz szüléseknél tesznek. A fogadalom rendesen így hangzik: „Szentséges, vörös arany fényű Istenanyácska, segíts rajtunk szükségünkben! Gyógyíts meg bennünket (vagy gyógyítsd meg az uramat, gyermekemet), s elzarándoklok hozzád az Isten parancsa szerint!” Búcsúfiáúl rendesen rikító színezetű szentképeket (Bilgla), színes ólomból öntött szobrocskákat (Halän), kelyheket, szentségtartókat s egyéb oltárdíszt, szentelt gyűrűket visznek magukkal haza, s ez ajándékokat öreg s ifjú egyaránt nagy tiszteletben tartja. A szenthegyi Boldogságos Szűzön kivűl a nép még egyéb kedvelt Mária-templomokhoz is nagy bizalommal el-elzarándokol. Ennek a tanújele egy ráimádkozó versike, a melyet szemfájás ellen használnak, közben (Krisztusnak egy vak gyógyításánál követett eljárását utánozva) nyállal nedvesítik meg a fájos szem héját, aztán a jobb kéz mutatóújjának a hegyét rajta lassan körűljártatva, mondják a következő áldást:

Liebe Frau vom HohenBogen,*
Ist mir was ins Aug’ geflogen;
Liebe Frau in Passau’s,
Thu’ mir’s gütig wieder heraus;
Liebe Frau vom Heiligen Blut,*
Mach’ du mir mein Aug’ wieder gut!

Hegyfal Bajorországban.

Klattauban.

(Hoher Bogen Szent Szűze,
Baj esett a szemembe;
Passaui Szent Szűzanya,
Segíts meg e bajomba’,
Klattaui Szűz, hozzád esdek,
A szememet orvosold meg!)

Boszorkányűzés, kisértetek, pünkösdi futtatás. A nép lelkében igen jól megfér a mély vallásos érzülettel a babona, a mely az év bizonyos szakaiban, nevezetesen a pünkösdöt megelőző napokban nyilvánúl erősebben. Ilyen a pünkösd szombatjának estéjén szokásos boszorkányűzés („Hexentusch”) és egyéb bűbájosság. A boszorkányűzésre a faluból férfiak, legények és fiúk csapata sereglik össze, kik valamennyien kisebb-nagyobb ostorral fölfegyverkezve, napszállta után sorra járják a házakat s éktelen ostorpattogtatást visznek végbe kivált azok előtt, a melyekben a boszorkányság rosz hírében álló asszonyok laknak. E pattogtatás néha valóságos puskaropogásként hangzik, s azt tartják róla, hogy megtisztítja a falut és környékét a gonosz szellemektől. A házak belsejét meg azzal óltalmazzák a boszorkányok és kisértetek ártalmától, hogy pünkösd szombatján este bizonyos áldás-mondókák kiséretében friss gyepet raknak az ajtó elé. – Pünkösd örvendetes ünnepét csak kevés helyütt ülik meg sajátszerűbb szokással. Csupán a pünkösd hétfőjén némely vidéken még dívó lófuttatást említhetjük, melyet külön e czélra kiválogatott és gondosan ápolt lovakon tartanak. Hetekig tartanak ez ünnep előkészűletei, a lovak ápolása, a próba-nyargalások, s a gazdalegényeknek jóformán az egész idejét a sok előleges értekezni és rendezni való foglalja el. Csak az értheti meg e készűletek nagy buzgalmát és a versenyben résztvevő egész vidék lázas izgatottságát, a ki egy ily futtatáson jelen volt. Mindazok a szenvedélyek, a melyeket egy nagy, fényes és érdekfeszítő ünnep a nép lelkében felébreszthet, forrongásba jönnek e pünkösdi versenyeknél. Zajos újjongás, a versenyzőkre fogadók lármája, veszekedés és minden legkisebb okra harsogó hahota tölti be a levegőt. Ennek az élesztéséről bőségesen gondoskodik az ünnep bohócza, egy nyomorúságos gebén lovagló, szalmába burkolt alak, a ki fordítva látszik a lovon ülni. Tér szűke miatt nem írhatjuk le itt részletesebben e tarka élénkségű falusi ünnepet, a melyről igen szemléltető verses leírást is költött a népmúzsa.

Neumarkti és környékebeli újabb viseletek.
Wahle Frigyestől

A hagyományos szokások alakúlására azonban semminek sincs a nép lelkébe oly mélyen bevésődő hatása, mint az évszakok váltakozásának, mely még a tőlük nem függő s minden időben előfordúló családi ünnepekre is rányomja a maga bélyegét. S e részben figyelemre méltó, hogy épen a tél, tehát azon évszak, a mely az embereket a lakásaik szűkebb falai közé tereli össze, a leggazdagabb az életet földerítő s dermedt zsibbadtságából mintegy fölengesztelő ünnepi szokásokban. Télen át népesek a fonóházak, a hol esténként dalolással, mesélgetéssel és gyakran elég dévaj mulatozással telik el az idő. Ilyenkor van a tollfosztás házi mulatsága, mely vigasság tekintetében nem igen marad a fonóházi esték mulatságai mögött. S végtére eljő a farsang bohókás maskaráival, lármás körmeneteivel és tréfásan ijesztgető meglepetéseivel. Mindjárt a tél elején van a Miklós-este gyermekijesztő és ajándékozó körjárata, nemkülönben a szépség- és erőáldomás, melyet a gazdák adnak felnőtt gyermekeiknek és a cselédségüknek. Ne felejtsük a cséplők lakomáját sem, mely rendesen deczemberre esik, annak a napnak az estéjén, a melyen az aratás utolsó kévéit kicséplik. Látjuk tehát, hogy a tél igen gazdag társas örömekben, melyeknek fűszerezéséhez járúlnak azok a rablókalandok és háborús történetek, kisértetekről szóló mondák s más ilyféle elbeszélések, a milyenekkel az ily összejöveteleknél annál kellemesebb hátborzongást keltenek az elmesélőik, mentűl jobban örűl a hallgatóság, hogy ő vele efféle még nem történt. De a tél idejére esik az év legkedvesebb ünnepe, a karácsony is, melyet a nép mindazzal a szeretettel és tisztelettel s mindazon boldogító álmodozással ül meg, a mit ez üdvöt és áldást adó nap jelentése lelkében fakaszt. Már a kis Jézus érkezéséről is oly gyöngéd és kedves képet fest a nép a gyermeklélek elé, hogy érdemes megemlítenünk. A karácsonyest szürkűletének beálltakor érkezik két tejfehér ló vonta arany kocsiján a megdicsőűlt kisdednek képzelt újszülött Megváltó az egekből. Jámbor életű s vasárnapon született, vagy egyéb kiváltságos malasztnak örvendő emberek oly boldogok, hogy meg is láthatják. A gyermek Jézus tekintetének isteni kegyessége leírhatatlan. a lovacskái, melyeknek nemes termete minden képzeletet meghaladóan gyönyörű, olyan értelmesek, akár az ember, s a mint a levegőn át vágtatnak, kedvesen csevegnek egymással úgy, hogy a ki elég szerencsés volt őket ilyenkor hallani, még eltűntük után is hallani véli a hangjukat, a melyhez képest sokáig fülsértő s kellemetlen zörejnek fog itélni minden földi zenét. A mennyei lovacskák zablája színarany, a gyeplőik két napsugár, patkójuk arany, a kocsi kerekeinek hangja lágyan összhangzó zeneként szeli át a levegőt, melyet érintésük megszentel. A kocsiban almát, körtét, diót s déli gyümölcsöket, fügét, mandulát, mazsolaszőlőt, stb., meg süteményeket hord magával a kis Jézus jó gyermeknek karácsonyi ajándékúl; de hord ám a roszak és engedetlenek számára vesszőt, fekete kenyeret s nyírfa virgácsot is! A karácsonyest beálltával minden házban csendnek, békének és áhítatnak kell honolnia s lehetőleg az egész háznép legyen együtt a nagy szobában. Az ünneplőbe öltöztetett gyermekek hangosan mondogatják az imádságaikat, ki-ki a mennyit tud; a nagyobbak térden állva, az apróbbak a szüléik ölében ülve. A kicsikéket oktatva, megmondják nekik, hogy a kis Jézus érkezte elől minden gonosz és ártó szellem elmenekűl a házból, bárhol rejtőzzék is benne; miért is ilyenkor, ha néma csendben figyel mindenki, a szobában a bútorokat halkan megroppanni, a gyertyát serczegni hallja és fényét lobogni látja, mintha valami szellő söpörné ki a gonosz szellemeket a ház nyílásain és repedésein keresztűl. Az ablakokra hirtelen párafüggöny csapódik le, s a kiváltságos lelkek csodálatos búgást, suhogást, énekszót és zenét hallanak megcsendűlni, melynek folyton erősbödő hangjai végre a már mindenkitől hallható csengettyű hivó szavába olvadnak. Ez azt jelenti, hogy a kis Jézus most leszáll a kocsijáról, pihenőt tart a lovacskáival és az éjfélkor kiosztandó ajándékokat rendezgeti a gyermekek számára. Ennek a jámbor regének a nevében vásárolnak az anyák az ünnep előtt mindenféle ajándékot, a melyeket gondosan rejtegetnek a gyermekek elől s aztán megbíznak valakit, a kinek a távollétét a család ifjabb sarjai nem igen veszik észre, hogy a kellő pillanatban rázza meg künn az ajtó előtt kétszer-háromszor a csengetyüt s az ajtót kissé felnyitva, aranyfüsttel bevont kezét nyújtsa be rajta és szórja vele a kis Jézus ajándékait a szobába. A mint a gyermekek a csengő szavát meghallják, fokozódó áhítattal s mind hangosabban kezdenek imádkozni. A kis Jézusnak hitök szerint közelükben léte, valamint az ajtón benyúló aranykéz látásának hő vágya, meg az ajándékokért való sovárgás valóságos szent elragadtatássá izgúl ártatlan szívecskéikben. Az arany kéz csakugyan megjelenik és újra meg újra benyúl az ajtóhasadékán s szórja befelé a sok gyümölcsöt, meg egyéb jóféle holmit, a mit a gyermekek újjongással fogadnak és ki-ki annyit igyekszik belőle felmarkolni, a mennyit csak tud. Ez azonban még csak a bejelentője a kis Jézusnak; a valódi ajándékozás csak éjfélkor történik.

Szláv öltözetek: női viselet a Blata-vidéken és férfi viselet Taus (Domažlic) vidékén.
Ženišek Ferencztől

A tavasz elérkeztével az újra kivirúló erdők s mezők, lombosodó fák és nyiló virágok a népélet terén is az évszakhoz mért újabb szokásokat teremnek. Ilyenkor állítják a május-fákat; ágaiktól a tető-koronáig megnyesett és lehántott fenyűfákat tűznek nagy ügyesen a háztetők ormára, hol e tarka szalagokkal, füzérekkel és művirágokkal ékes jelek hetekig hirdetik, hogy a házban eladó leány van, a kinek ime így, az egész világ szemeláttára hódol a szeretője. – A májusfák állításának idejére esik a szarvreszelés („Hornfeile”) szokása is. Ilyenkor hajtják ki ugyanis először a barmokat a közlegelőre, mikor a szarvasmarhák közt nagy dulakodások, öklelődzések történnek. Hogy e közben egymásban nagyobb kárt ne tegyenek, az első kihajtás előtt a falu pásztora házról-házra jár és lereszeli az állatok szarvainak télen át nagyon kihegyesedett végeit, a mi hagyományos áldásmondókák kiséretében történik. A pásztor az istállóba lépve s kalapját leemelve, így szól:

Pfeit’s Gott! ös Kalwla, Öxla, Rössla ollö,
Öss Haissla, Schaffla, wei’s do san,
Wenn Öbba scho’n wolt, strof den Lollö,
Mia wissn o, dass Leit’ gean nödö san!

(Isten óvd e borjakat, ökröket, lovakat, kecskéket, juhokat mind, a mint itt vannak. Ha valaki ártani akarna nekik, büntesd meg a gonoszt. Hisz tudjuk, hogy vannak irígy és ártani szerető emberek!)

Május elsején a marha első kihajtása az egész falu nagy lármával járó, ünnepélyes mozgalma mellett történik. A levegőt kolompolás és csörgettyűk zaja tölti be, a melybe a kiszabadúlt állatok vidám bőgése, mekegése és bégetése vegyűl. Köztük mennek egy darabon a gazdák, gazdasszonyok és cselédek is, hogy addig maguk ügyeljenek barmaikra. Kezükben szentelt nyírfavesszőt s hozzá kötött virágvasárnapi pálmagalyat visznek; az azokkal való legyintgetés, hitük szerint, az egész évre védi az állatot minden sérüléstől. Rendesen már május 1-én megmérkőzik egymással a falu két hatalmas bikája (Bummel), a melyek viaskodását nagy érdeklődéssel nézik a falubeliek s addig nem tágítanak a küzdelem színteréről, míg az egyik győztes nem marad. Ez aztán nagy újjongással üdvözlik, az a gazda pedig, a ki a község e bikájának abban az évben az eltartására köteles, aznap a falu legbüszkébb embere.

Az Ádám- és Éva-játék.
Wahle Frigyestől

A nyárral is egész sor olyan szokás kerűl elő, melyek az ifjúság életkedvének köszönik eredetüket s épségben és gyakorlatban maradnak a sok fárasztó munka mellett is, melylyel ez évszak jár. Az ablakra járás („Fensterln”) szokásának nagyon kedveznek a meleg éjszakák; a szép szerdai és szombati éjeket pedig a faluhosszat való dalolás, és kurjongatásra használja a mulató legénysereg, meg-megállva egy-egy oly ház előtt, a hol eljegyzés, vagy lakodalom van készülőben. Aratás idején a legények hol ebben, hol abban az udvarban gyűlnek egybe s víg dalolás és tréfálkozás közben szalmakötelet fonnak a kévekötéshez. Ezeken az éjszakákon terem a legtöbb népdal. Az aratás vége felé meg a gabona behordása körűl fejlődik mulatságos versengés a gazdák közt, a kiknek egyike sem akar utolsónak maradni a hordással. Mindenki annyi munkást fogad, a mennyi csak tőle telik s még kölcsön is kér lovakat és szekereket, sörrel és egyéb igérettel bíztatva szorgalomra az embereit. A szekerek majd leroskadnak a rájuk rakott nagy teher alatt, melyet a nagy sietségben csak a csűr előtt hánynak le, hogy mentűl előbb új vitelért fordúljanak vissza. Az utolsó téréssel valóságos versenyfutásban hajtatnak haza, mit az egész falu kiáll nézni. Mindenfelől hangos nevetés, újjongás, nógatás hallatszik. De jaj! mi könnyen megesik a nagy igyekezet közben, hogy egy-egy szekér föl is fordúl, s az ilyen aztán elesett a bejutás elsőségétől, míg a másik, mely most könnyen elébe kerűl, diadalmasan vonúl be az illető gazda munkásainak örömrivalgása közt az udvarba. A legyőzött gazdát a legények mindenféle tréfával boszantják. A következő éjjel annyi szalmát hordanak össze, a mennyit csak előkeríthetnek, óriási kecskét alakítanak belőle, s ezt a bábot lopva a gazda házának a tetejére állítják. A tető egyik végétől a másikig érő kecskére egy idomtalan nagy emberalakot ültetnek, mely szintén szalmából van s az egyik kezében ostort, a másikban furkós botot tart. E szörnyetegnek „Howagoas” (zabi kecske) a neve. Mikor elkészűltek vele, egy legény fönmarad mellette, hogy éjszakán át őrizze, a többiek pedig napkeltekor gúnyverset énekelve ébresztik föl a falu lakóit. Ennek hallatára mindenki oda csődűl, kaczagva és gajdolva körűlveszi a házat, a melynek ormán a furcsa báb éktelenkedik, mígnem a ház gazdája a nézők nagy mulatságára a béreseivel hozzálát a szalmakecske és lovasa elpusztításához. E közben az alúl állók ezt a versikét kiáltozzák:

Wea nöd afsteiht und oarbat und gogt,
De wird, mirk da’s, mit da Howagoas plogt!

(A ki korán nem kel, nem dolgozik és iparkodik, jegyezd meg magadnak, azt a zabkecskével boszantják meg!)

A mit a május-fák tavaszszal oly vígan hirdetnek, annak az előbb titkolt, majd az eljegyzésben nyilvánossá váló szerelmi frigynek az egész életre való megpecsétlése a lakodalomban következik be.

Az eljegyzést rendesen este tartják meg. Előtte való este a jegyváltásra készűlő legény három, vagy több rokona kiséretében a jövendőbeli menyasszonya házához megy, egyik kisérőjét beküldi a választottja atyjához s megkérdezteti tőle: „szabad-e bemennie?”, „jókor érkezik-e?”, meg hogy „mit gondolnak odabenn a szándékáról?” A dologra már elkészűlt apa nyájasan azt feleli, hogy „csak jőjjenek bátran; ilyen vendégektől csak jót várnak; látogatásuk megtiszteli a házat”. Erre belép a legény a násznagyaival. A szobában csakhamar megjelennek a megkérendő leány részéről való násznagyság tisztére fölkért szomszédok is. A két fél kölcsönös üdvözlés után két külön asztalnál foglal helyet. A leány és anyja még nem láthatók. Az ablakoknál azonban künn kiváncsiak tömege tolong, s apraja-nagyja mindenkép igyekszik a szobába bekukucskálni. A tárgyaló feleknek egymás közt folytatott értekezlete után a ház gazdája így szól: „Mindez nagyon szép, de a családalapításnál az a kérdés, miből élnek majd a házasok, s ép azért szeretném tudni, mije és mennyije van a legénynek?” A násznagyok egyike megmondja a vőlegény értékét. Erre a menyasszony képviselői részén megfontolás, innen s túlról való alkudozás következik, míg végre megegyeznek. Most aztán a menyasszony atyjától tudakolják, hogy hát ő mit ád a leányával? A menyasszony egyik násznagya részletesen elsorolja az ara hozományát. Újabb megfontolás a vőlegény emberei részéről, majd a dolog alapos meghányása-vetése után e pontban is létre jő a megegyezés. Erre a két asztalt egymáshoz tolják, s a menyasszony anyja, a ki addig a konyhában sürgött-forgott, most már szintén bemegy a szobába, hogy a vendégek üdvözlése után megterítse az asztalt. Betoppannak a zenészek is és rázendítenek egy nótát, a mi nagy tolongást kelt az ablak előtt leselkedők közt. Csapra ütik a sörös hordót, a melyet a vőlegény már előtte való nap küldött a menyasszony házába, s mindkét részről derekasan hozzá látnak az iváshoz. Az ételek fölhordásakor kérdezősködnek a menyasszonyról, vajjon még soká kell-e az ünnep legszebbjére s a legjavára várni? Fölharsan a zene, s belép a mellékszobából – egy öreg anyóka, a kit vezetője azzal a kérdéssel mutat be a vőlegénynek, vajjon ez-e az, a kit olyan türelmetlenűl vár? A vőlegény erre azt feleli, hogy a leányka nem is olyan csúnya s korosnak is elég koros, de az, a kit ő választott, mégis csak fiatalabb és csinosabb is valamivel. Az anyóka erre sértettnek mutatja magát s elégtételt követel. A vőlegény igérete s az asztalhoz való meghívás teljesen kiengeszteli. Most újra megszólal a zene, s az igazi menyasszony lép be a legszebbik ruhájában. Annál a kérdésnél, vajjon ez-e az, a kit várt és gondol? a vőlegény fölkel, kezét nyújtja a menyasszonynak és így üdvözli. „Igen, ő és csakis ő!” E közben két ezüst pénzt (ú. n. menyasszony-tallért) ád a kezébe. A míg a menyasszony ezeket vissza nem adja, addig az eljegyzés érvényben van. A násznagyok szép keszkenőket kapnak ajándékúl a tányérjukra, s miután a jegyesek az asztalnál egymás mellett helyet foglaltak, zeneszónál hozzá látnak a dús lakomához. Ez alatt egész csapat legény és leány gyűlik egybe a ház előtt, a kiket a lakoma után bebocsátanak a házba, a hol késő éjszakáig tánczolnak. A haza menő vőlegényt a legények bekerítik és elfogják s csupán váltságdíjért bocsátják szabadon.

A höritzi vásártér.
Russ Róberttől

Az eljegyzés megállapodásait írásba is foglalják. A jegyesek a vallástanból vizsgálatot tesznek a plebános előtt, a mi után a hatóságtól házassági engedélyt kérnek és csak ennek alapján hirdetik ki őket három egymásra következő vasárnapon a templomban. A harmadik hirdetés után egy héttel már rendesen megtartják a lakodalmat is. Ennek a hírnöke a hivogató vőfély. Ünneplő ruhában, csinált virágbokrétával díszített kalapban bejárja a falut, egyik kezében tarkára festett botot tart, a melyet sajátszerűen megcsóvál, mikor egy-egy házba belépve, a szoba ajtajában elmondja az üdvözlő és a lakodalomra (nevezetesen a vendégségre) meghívó beszédét. A mondókája után krétát vesz elő a zsebéből és koszorút rajzol vele a szoba ajtajára, a melyből rozmaring-ág nyúlik ki. A koszorúba pedig bele írja a lakoma egy-egy terítékének az árát (rendesen 1 frt 50 kr). A lakodalom napján már korán reggel mozsár- és pisztolydurrogás hirdeti az ünnepet, a mely kivált a nászmenetnek a templomba vonúlása és onnan visszatérte alatt szól szakadatlanúl és csupán az ünnep két legmagasztosabb pillanata alatt szünetel, t. i. a míg a nászpár a mindkét részről való szülők áldását fogadja és míg az oltár előtt az esketés véghez megy. Az apa rövid, szívreható és vallásos szellemű beszéd kiséretében adja a szülői áldást a vőlegényre és a menyasszonyra, kik azt a ház szebbik szobájában s a családtagok jelenlétében fogadják. A sok könyhullatással járó szertartás után az egybegyűlt násznépet a vőlegény házánál villás reggelivel („Gackelhenn”) vendéglik meg, melynek végeztével innen a menyasszony házához, majd pedig a templomba indúl zeneszó és szüntelen pisztolydurrogás közben a menet. Az esküvő megtörténtét egy mozsárlövés hirdeti s után a megint ünnepi menetben térnek vissza a menyasszonyi házhoz, a hol dúsan megrakott asztalok várják a vendégeket. Mielőtt azonban ehhez telepednének, a legények és ifjabb férfiak versenyfutását („Ofaschüsselrenna”) nézik végig, melynek győztese négy-öt forintot kap a nászasszonytól jutalmúl, a miért aztán addig, a míg ez a lakomán jelen van, szolgálatára kell neki lennie, s egyébként is a társaság mulattatásáról tartozik gondoskodni. Első dolga rendesen az, hogy a menyasszonyt a maga külön asztaláról leemelje, a mi így történik. A zene megszólal; erre a díj nyertese megkérdi a nászasszonyt, mily föltétellel engedi meg neki, hogy a menyasszonynyal tánczoljon. A föltételek ilyenfélék: „Hozz egy abroncs nélkűli hordót”. A legény újjongva s a zene fölharsanó hangjai közben visz egy tojást és kérdi, jó lesz-e? „Jó”, felel a kérdezett, de mindjárt újabb föladatot szab eléje. Pl. ezt a kérdést teszi: „Mi az asszonyok legjobb órája?” Felelet: „A kakas”. Vagy azt: „Melyik gyümölcs érik három évig?” „A boróka-bogyó”. Végűl olyan pépet kell a legénynek vinnie, a melynek főzéséhez nem kell se liszt, se tűz. A legény mézet visz. Ha pedig azt kivánják tőle, hogy olyan kereket mutasson, a melyet nem bognár és nem fából gyártott, akkor kerék alakú csörege fánkot visz. Az utolsó föltétel az, hogy építsen ezüst hidat a menyasszony számára. A legény kettős sorban ezüst pénzt rak az asztalon keresztűl, melyen a menyasszony végig megy, míg a hídépítőhöz nem ér, ki erre karjaiba kapja a zeneharsogás mellett leemeli, hogy tánczoljon vele. De előbb még meg kell a menyasszony egyik czipőjét keríteni, a melyet valaki ügyesen lecsent a lábáról. A versenydíj nyertese után a menyasszony az apjával, majd a fitestvéreivel és a legközelebbi rokonaival lejt el egy-egy tánczot. Ez után a vőlegény a menyasszony anyjával, majd a saját édes anyjával tánczol, s csak ekkor kerűl ifjú feleségéhez. Ennek utána már minden meghatározott sorrend nélkűl foly a táncz tovább, s ki-ki a kedve és szabad választása szerint járhatja.

A höritzi passió-színház.
Russ Róberttől

A lakodalom után az új pár három hétig még ki-ki a maga szüleinél lakik. Ez idő alatt szerzik be a kelengye nagyobb részét. Ennek egybeállítása után napot tűznek ki az átköltözésre. A kelengyés kocsiba (Kammerwagen) a vidék legszebb négy lovát fogják; csupa új almáriom, asztal, ágy s egyéb kisebb-nagyobb házi bútor van rá bizonyos hagyományos sorrend szerint fölrakva. Az almáriomok és ládák telvék a fehérneműivel és kisebb házi holmijaival. A törékeny edényfélét külön viszik kosarakba. E szolgálatra a fiatal asszony hajadon barátnéit és volt iskola-társait kéri föl, a kik szívesen vállalkoznak is. A menetet a kelengyés kocsi nyitja meg, melynek lovai virágokkal, biborpiros posztódarabkákkal ékesek és sárgaréz pitykékkel meg csörgőkkel megrakott szerszám van a fejükön és nyakukon. A fiatal asszony sűrű könyhullatás mellett búcsúzik el az anyjától, minek utána a kocsisúl szereplő legény, kinek kalapjához bokréta, ostornyelére selyem pántlika van tűzve, felszökik a nyergesre, s az újjongó tömeg kiséretében megindúl a menet. A kocsi után a menyasszony kosarakat czipelő barátnői mennek; mindenki kosár tetején egy főzőkanál van, mely a menyasszonynak azt az óhajtását jelenti, hogy majd az ő házában mindig „nagy kanállal” egyenek. Némelyek kenderrel, gabnakévékkel és a fiatal asszony fonta fonállal, meg az ő általa sütött kenyérrel teli kosarakat visznek, melyeknek részint dús aratással bővelkedő évek kivánása, részint pedig az a jelentésük, hogy a menyasszony kötelességtudásának és a hivatásával járó teendőkhöz értésének bizonyítékai legyenek. A menet végén a fiatal asszony maga megy a nászasszony és a koszorúlányai kiséretében. Utánuk hajtja a béres a hozományhoz tartozó tehenet.

A menyasszony szülői csak jóval később követik a menetet, mely az egész faluból egybecsődűlt néző sereg közt halad. A menyasszony legénykortársai annak jeléűl, hogy mily nehéz szívvel válnak meg tőle, a község végén mindenféle halomba rakott holmiból gátat vetnek az útjába. A kelengyés szekér kocsisának némi pénzzel kell a szabad átjárást megváltania, a mit a menyasszony tetemes pótlékkal gyarapít. Erre a legények még egy darabra elkisérik a távozó barátnét.

Az úton még egyéb hagyományos szokásokra is figyelemmel kell lenni. Ha véletlenűl kakukszó hallatszik, mindenki a zsebébe nyúl s megcsörgeti a benne lévő pénzt annak jeléűl, hogy mennyire óhajtja a fiatal gazdasszony vagyonának gyarapodását. Ha fürjszót hallanak, megolvassák, hogy hányszor pitypalattyol, s annyi gyermeket jósolnak az ifjú párnak. A gabonának az a faja, a melyben a fürj szól, egész életükön át bő aratást fog az új házasoknak teremni. Ellenben, ha mesgye szélén szól a fürj, a rosz termésű éveket és a gyermekeikre váró baleseteket jelent. Ha az új menyecske először hall abban az évben égzengést, a legközelebb keze ügyébe eső sulyos tárgyat kapja és emelje fel, hogy erőben és egészségben gyarapodjék.

A férj falujának elején az odavaló leányok zárják el a menet útját, mintegy a miatt színlelt haragból, hogy a vőlegény saját falujabeli leány helyett idegent választott feleségeűl. Itt is egy kis váltságdíj nyitja meg a vámsorompót. Az új asszony erre az összes leányokat meghíjja az ura házához, mire ezek is a menethez csatlakoznak. Néhány száz lépésnyire a háza előtt várja a fiatal férj az érkezőket. Nejét csókkal fogadja s a kapuig vezeti. Ott zeneszó üdvözli, a férj szülői pedig szenteltvízzel hintik meg őket s bevezetik a szobába. A kiséret leány és legény népsége erre rövid ideig tartó tánczra perdűl, melyet zeneszó mellett a késő éjszakába benyúló dús lakoma követ.

A népszokások ez átnézetét az emberi élet végéhez fűződő hagyományos szertartások elsorolásával zárjuk be. –A haldokló ágya mellett egy kis csöngettyűt szólaltatnak meg, hogy az elköltöző lelke ennek tovaszálló hangjaira figyelve, még egy-két pillanatig a megmerevedő teste közelében maradjon. Körötte imádkozva állanak a rokonai és szomszédjai, míg a legközelebbi hozzátartozók zokogva siratják el. Mikor a halála már határozottan megállapítható, a csöngettyűvel kimennek a szobából s egyszer körűljárják vele az egész házat, hogy még legalább néhány lépésnyire elkisérjék a halottnak távozó lelkét. Csak ennek utána küldenek valakit a templomba, hogy ott a lélekharangot meghúzassa. A halottat megmossák és vászoningbe öltöztetve alkalmas hosszuságú, símára gyalúlt deszkára (Toudnbröd) terítik ki és egy nagy, fínom gyolcsleplet takarnak rá. A feje felől egy széken olajmécs, meg egy pohárban szenteltvíz áll, melybe hat-hét rozskalászból összekötött hintőt mártanak. A lélekharang kongása közben a halott ágya szalmáját nem messze a háztól elégetik. A ki a harangot hallja, vagy e tüzet látja, imádkozik az elhúnyt lelki üdveért. Lassanként érkeznek a halottlátogatók, kik mind csendes léptekkel közelednek feléje, meghintik a szenteltvízbe mártott kalászcsomóval a fejétől a lábáig, aztán letérdelnek, egy-két perczig imádkoznak s csak ennek utána emelik föl fölűlről egész a melléig a rajta lévő leplet. Az ifjú halottakat telidesteli hintik virággal és szentképekkel; az idősebbek csupán a mellükön keresztbe font kezükben tartanak egy kis feszűletet. Női halottak elhúnytáról a környéken a helység legszegényebb asszonyai adnak hírt házról-házra, tudatván egyúttal a temetés idejét is; férfiak halálát pedig a falu legszegényebb öreg emberei teszik közhírré. Az ilyen halottjelentőket mindenütt bőven megajándékozzák. A míg a halott a házban ki van terítve, addig éjszakánként fölváltva virrasztanak mellette a falu lakói, vigasztalják a hátramaradottakat, koszorúkat kötnek s egyéb végzendők után látnak. A fő teendőjük azonban a gyászolók vigasztalása, miközben néha elég vidám történeteket is mesélnek, sőt egy-egy kis tréfát is űznek.

A temetések, mint egyebütt, a Cseh-erdőben is nagyon népesek. A koporsót többnyire gyalog viszik a templomba és a temetőbe, jóllehet a távolság gyakran elég nagy. Nőtlenek és hajadonok koporsóit legények, házasokéit meglettebb férfiak viszik. Jobbmódú gazdák koporsóját, kivált ha a halott szekeret és lovat is hagyott az örököseire, s ha nagyon távol van a háztól a templom és a temető, szekeren is viszik. Ilyenkor több pap is végzi a temetést, a mely különben is nagyobb pompával jár.

Az elhúnyt emlékének megőrzésére a Cseh-erdőben a ravataldeszka szolgál, melyen a halott a koporsóba tételéig feküdt. A szegényebbek e deszkába csupán három keresztet rovatnak s aztán valamely mezei út jobb- vagy baloldalára állítják föl. A deszka egyszerű fölirata ez: „Imádkozzatok szegény lelkeért”. A módosabbak már jobban fölczifráztatják ez emlékdeszkákat s néha igen naív föliratokat vésetnek rájuk, sőt a nagyon buzgók be is festetik. Még a legegyszerűbb díszítés csupán egy halálfej a három kereszt fölött, alatta pedig a halott neve, kora és halálának napja. Előkelőbb az olyan, a melyen egy egész család van ábrázolva a nagyság szerinti sorban térdeplő családtagok összetett kezekkel és égnek emelt szemekkel imádkoznak. A deszka tetején két keresztbe tett csont látható s ez alatt van a kép, ennek alatta pedig a fölírás, a melynek egyik példája ez:

RISSVOGEL WOLFGANG,
a mi boldogúlt atyánk,
született…, meghalt…,
örök álma első óráit e deszkán pihente,
azután keservesen megsiratva sírba tettük.
Imádkozzatok érte mindnyájan, a kik ezt olvassátok.
Az Úr elvitte egy jobb hazába,
Hol a föltámadás vár reája!

Olyan ravataldeszkák is vannak, amelyeken lobogó lángok közepette mezítelen szenvedők láthatók, kik jajveszékelve emelik karjaikat az ég felé. A kép alatt ily felírat olvasható:

A legjobb is részes ily szenvedésbe’,
A míg be nem jut az ég örömébe.

A menyasszony kelengyés kocsija.
Wahle Frigyestől

Másokon meg egy kürtölő angyal hirdeti a föltámadást, melynek boldogító reményét hosszú verses fölírat mondja el.

A takarosabb, ékesebben kifestett ravataldeszkákat feltűnőbb helyeken állítják föl, így kivált a megboldogúlt háza közelében, a csűr szögletén, a kertkerítés mellett s eső elleni védernyőt is szögeznek a tetejére. Legjobban szeretik azonban ily czélra az útszéli keresztek és mezei kápolnák környékét, vagy a sokaktól járt általútakat.

Mondák és babonák. Könnyen érthető, hogy akkora hegy-völgyes vidék, mint a Cseh-erdő, a hol annyi kastély, vár, rom, tó, sziklahasadék és rengeteg erdőség van, az ilyekről szívesen mesélgető nép képzelmét e környezet mindenkor foglalkoztatta s ma is alkalmat ád neki mindenféle monda alkotására. De a regélő néphez kell számítanunk a régibb idők krónikásait is, a kik mesés történeteik kigondolásában és kiszínezésében semmivel sem maradtak el a nép mögött s olyan tetszést arattak, kivált egyes történelmi személyekre és helyekre vonatkozó mondáikkal, hogy még komoly történetíróknak is számba kellett azokat venniök, a mi által egyes regeszerű hagyományok, melyeknek különben legfölebb egy-egy emberöltőre számítható fönmaradást tulajdonítana az ember, évszázadokon át megmaradtak az utókor dédelgető emlékezetében. E jelesb regényes mondák közűl való s több százados életű a

fehér asszony mondája, mely nemcsak a Cseh-erdőnek, hanem egész Csehországnak legkiválóbb várába vezet bennünket. Ez a krumaui herczegek várkastélya, mely a prágai Hradsin után az első az országban s annak valamennyi úri kastélyát nagyon fölűlmúlja úgy fényével és korával, mint festői fekvése tekintetében. E várról a következő mondát olvassuk annak krónikájában: 1449. esztendőben, a Szent Márton napja előtti vasárnapon trombita- és dobszó hangzott s vidám újjongás hirdette a krumaui várnak ékes lovagokkal és nemes hölgyekkel teli fényes termeiből az egész környéknek, hogy a vár ura, Rosenbergi II. Ulrik, a másodszülött leányának, Bertának, menyegzőjét lakja a magával egyenrangú főurak társaságában, kiknek ragyogó pompája vetélkedett a nagy hatalmú háziúréval. A vőlegény Liechtenstein János volt, Nikolsburg ura, ki akkori főúri szokás szerint csupán az apjától kérte meg a menyasszony kezét, nem sokat törődve a választottjának beleegyezésével és szíve hajlandóságával. Pedig Berta már a derék s vitéz Sternberg Péternek adta a szívét, ki boldogító viszontszerelemmel égett iránta. De Berta sorsát megpecsételte a kor rideg társadalmi szokása s oltár elé erőltették a leányt, ki ez emlékezetes napon ki is mondotta ott a végzetes „igen” szót. Nem is lett a dolognak jó vége. Mindjárt a lakodalom alatt, míg a vendégek a dúsan megrakott asztaloknál ülve vigadtak a fényes ünnepélyen, oly jelenet fordúlt elő, a mely hirtelen félbe szakította a díszes mulatságot. A vőlegény ugyanis azon érte imént vele összeesketett aráját, hogy egy szobácskában – egyébiránt egész tisztességgel – búcsúzott a szíve választottjától, kit örökre el kelle hagynia. A durvaságáról hírhedt férj dühös féltékenységre lobbanva s amúgy is bortól hevűlt indúlatban a vetélytársát az ablakból a vár alatt folyó Moldavába akarta lökni, a miben csak a dulakodásra elősiető vendégsereg gátolta meg; a nagy zaj és botrány azonnal véget vetett a lakodalmi vigalomnak, melyről szegett kedvvel lovagoltak haza váraikba a megzavart vendégek, míg a bosszúvágytól égő s a féltékenységtől kínzott Liechtenstein báró már másnap reggel magával vitte síró nejét, hogy azontúl morva- és stájerországi várkastélyaiban rejtegesse. Ott egészen a dőzsölésnek adta magát, ifjú nejét pedig kegyetlen sanyargatásokkal kínozta, a mi ellen a szerencsétlen nő hiában keresett védelmet rokonainál. Csak huszonöt évi kimondhatatlan szenvedés után szabadúlt meg férje halála következtében s egy távolabbi rokonának, Neuhaus-Telč VI. Henrik nevű urának oltalma alá kerűlt a neuhausi várba. Itt jóságos szelídsége és nyájas leereszkedése csakhamar mindenek szívét megnyerte s bölcs megfontolása a család orákulumává, mindenkin segíteni kész jótékonysága pedig a környéken a „vakok szemévé, a bénák kezévé, az árvák anyjává, a szegények kincstartójává” tette őt. Jámbor lelkű unokaöcscse ezért Berta sszonyra bízta egész háztartását s ő vele tanakodott minden ügyében, így kiváltképen egy újabb várnak szükségessé vált építésére nézve. Épen ebben a dologban tanácskozva ültek egyszer késő éjszakáig együtt s már mindent meghánytak-vetettek azon az egy kérdésen kivűl, vajon az új vár építése nem lesz-e kedvük ellen a törpéknek, kik a családi hagyomány szerint a régi kastélyban laktak s az építésnél esetleg sok galibát okozhattak. Alig kerűlt szóba ez a kérdés, mikor egyszerre andalító zene szólalt meg s mindenfelől megnyíltak a terem falai és padlója s belőlük egész sereg törpe rajzott elő, a kik szépen sorakoztak a várúr és Berta előtt. Egyikük, a ki valamivel nagyobb volt a többinél s aranyos köpenyt és ragyogó koronát viselt, a sereg vezéreként állt elő s mélyen meghajtva magát, kijelentette, hogy ő és alattvalói értesűltek az új vár építésének tervéről s alapos megfontolás után nincs ellene semmi kifogásuk, csak azt az egy föltételt kötik ki, hogy az új lakba is beköltözzék az ősök régi erénye! Erre fogadalmat tett a vár ura, mire a törpék elégülten távoztak. Ezzel elmúlván a vár építését még hátráltató utolsó aggodalom is, teljes erővel és nyugodtan hozzá láttak annak fölépítéséhez, miben a törpék is buzgón segédkeztek, éjjelenként szorgalmasan hordván egybe a követ és más építő-anyagot. Nőtt is az épület szemlátomást, s hogy a munka a kezdet igyekeztével haladjon tovább is, a nagy hatalmú Berta asszony megigérte, hogy a mű elkészűltekor a mestereket, legényeket és munkásokat édes kásával, vagyis dús lakomával vendégeli meg. Erre még jobb kedvvel folyt a munka, s a vár jóval előbb elkészűlt, mint várták. De Berta asszony is szavának állott ám, s a vár urával egyetértve nemcsak az építő munkásokat, hanem a falu lakóit s kivált a szegényeket is bőven megvendégelte az akkoriban fölötte kedvelt mézes kásával. Hogy a vendégeinek még nagyobb örömet szerezzen, Berta asszony tudtukra adta, hogy alapító oklevelet állított ki s iratott alá a várúrral, melynek értelmében a vár mostani és jövendőbeli örökösei kötelezik magukot Neuhaus népének évenként nagycsütörtökön hasonló lakomával való megvendégelésére úgy, hogy e kötelezettség megszegése reájuk nézve a legszomorúbb következményekkel járjon. Berta asszony még csak egyszer rendezhetett ily ünnepi vendégséget, mert a következő évben elérkezett megpróbáltatásokban gazdag és jámbor életének a végső órája… Jóltevőjét a nép szívből meggyászolta s emlékét híven megőrizte. Nem sokára azonban oly alkalom is fordúlt, a mely miatt nem csupán hálával és tisztelettel, hanem borzalommal is kellett a reá emlékezőknek Berta asszonyra gondolniok. Híre futott ugyanis, hogy kisértetként jelent meg és jár-kel az új várkastélyban, a hol éjente mindenkitől látható, a kinek ilyenkor a várban dolga akad. Fehér házi ruhában és kötényben, a fején fátyolos főkötőt s a nyakán fodros gallért viselve jár körűl, és a mit az arczából a fátyol el nem takar, az holthalavány. Övéről kucscsomó függ alá, melyet erősen rázogat, ha valami neki nem tetszőt lát. Ily módon le is festette egy bátor festő abban a teremben, a hol legtöbbször látták. Ugyanily ruhában és alakban látták nem sokkal később a neuhausi vásártéren az éheztető börtön düledező tornyának ablakában, fényes déli időben; majd a Rosenberg család és rokonsága legtöbb várában is meg-megjelent a „fehér asszony”, a mint ezentúl a ruhájáról nevezték. Ha a családban gyermek született, a fehér asszony örömének jelét adva járt-kelt az illető házban s szorgos háziasszony módjára sürgölődött és rázogatta a kulcscsomóját; ha pedig a dajka elaludt a gyermek mellett, ő vette át kezéből a gyermeket, ő ápolgatta és csicsígatta, halkan dúdolva neki, alá s föl járva véle a szobában. A Rosenbergek és atyafiságuk családjaiban bekövetkezendő haláleseteket is előre megjelentette az által, hogy ilyenkor szomorú ábrázatú volt s fekete fátyolt és keztyűt viselt. Nem szívesen látta, ha az ő korabeli házi bútorokon valami változtatást tettek a szobákban; ilyenkor izgatottan futkosott alá s föl, az ablakok pedig akkora robajjal pattantak föl, mintha szélvész csapta volna ki őket, ha pedig valaki mégis hozzá mert nyúlni az illető tárgyhoz, a fehér asszony hirtelen óriási nagyságúvá nőtt előtte… Káromkodást hallva elkomorúlt az arcza s követ dobott, vagy a mi épen a keze ügyébe esett, a szitkozódó után. A szegényeket és szűkölködőket holta után is csak úgy szerette, mint életében, s ha inséges vagy háborús időben a szegények „édes kásá”-ját elmulasztották kiosztani, vagy nagyon fukarúl mérték ki, akkor a következő éjjel nem volt nyugta a várkastélynak, a kisértet zsörtölődve járta körűl a szobákat, haragosan rázogatta a kulcsait, fölczibálta álmukból az alvókat, csapkodta az ajtókat s összetörte a tálakat, a melyek a lakománál üresen maradtak… Rosenberg Vok Péternek, a család utolsó sarjának születésekor, 1539-ben, majdnem naponként megjelent a fehér asszony a krumaui várban és nagy gondoskodást tanúsított picziny unokája iránt. Egy napon a gyermek dajkája kiment a szobából s mikor visszatért, a fehér asszony karjaiban találta a síró csecsemőt, a mint ezt csitítgatta. A dajka erre durva szóval támadt rá a szellemre s kikapta kezéből a kisdedet. Ekkor a fehér asszony haragos tekintetet vetett rá s halkan ugyan, de érthető szóval ezeket mondá: „Hálátlan! Az én közbenjárásomra kerűltél e házba s ime most ki akarsz engem őseim termeiből űzni? Jelentsd meg e fiúcska apjának, hogy soha sem fog többé látni, te pedig jól jegyezd meg magadnak, hogy hol lakom!” Ezzel eltűnt a szobának azon falában, a mely egy régi négyszögletes toronynyal volt szomszédos. A dajka elájúlt, mikor pedig megint magához tért, elmondta a történteket a várúrnak, Rosenberg Péternek. Ez kevéssel utóbb áttörette a falat, a melyben a kisértet eltűnt, s a mögötte lévő második fal eltávolítása után rábukkant a nagy családi kincsre, melylyel később a császárt a törökök elleni harczában segítette… Ezek után évek hosszú során át sem a krumaui ősi, sem a neuhausi újabb várban nem látták a fehér asszonyt, csak arról beszélt a kósza hír, hogy a család távolabbi rokonainak német- és csehországi váraiban jelenik meg időnként. De midőn később maguk a várurak, vagy a háborús évek alatt a kastélyba kerűlt idegen őrségek parancsnokai az „édes kásá”-ra vonatkozó alapító levél rendelkezését egészen figyelmen kivűl hagyták, szigorú boszúállóképen újra megjelent a fehér asszony s érzékeny büntetést mért a családi ígéret megszegőire. A legrosszabbúl járt e réven egyszer Malikaui Feyrar Stilfried lovag, a ki gúnyos megjegyzéseket mert tenni a fehér asszonyra s a vele egykorú várurat, Joachim Ulrichot, konokúl lebeszélte arról, hogy az édes kását kiosztassa. A fehér asszony és derék törpéi ezért kinzó és a lovag becsületébe vágó módon állottak bosszút, s a hitetlennek azzal kellett vezekelnie, hogy bátorságát bebizonyítandó, egy éjen át őrt állt a kisértet megjelenése miatt félelmes vár legrosszabb hírű termében (az ú. n. „tiloló szobában”)… Ez eset után is megjelent még néhányszor a fehér asszony, még pedig többnyire azért, hogy valami jót tegyen, nevezetesen, hogy a szegényeken és szerencsétleneken segítsen. Az édes kása jótéteményét azzal biztosította további időkre is, hogy a neuhausi várban nagy kincset födözött föl, a mely lehetővé tette a tulajdonosnak, Joachim Ulrichnak, hogy azontúl ez évenként ismétlődő lakomát többé ne a saját zsebéből kelljen fizetnie… Egyszer a Liechtensteinok nemzetségének egy papi rendű fiatal sarjadéka tért be a neuhausi kastélyba. Hálóhelyűl egy nagy termet jelöltek ki számára, a melynek falai tele voltak aggatva a család őseinek képeivel. Az ifjú vendég elalvás előtt mélyen elmerűlt e képek szemléletébe, s köztük kiváltképen az ragadta meg a figyelmét, a mely egy lassan haladó nászmenetet ábrázolt. A vőlegény daliás alakú volt, de arczán mintha titkolt boszúság kaján keserűsége látszott volna, ellenben a menyasszony karcsú liliomalakjána kedvességére mély szívfájdalom árnya borúlt. Egyszer csak úgy tetszett a képtől majdnem egészen elbűvölt vendégnek, mintha szelíd holdvilág fénye ömlenék el rajta, s ime hirtelen kigyuladtak a terem összes fali és függő csillárai. A vőlegény daczos vonásai erre valamivel engesztelékenyebb s halványabb színben tűntek föl, a menyasszony pedig, a ki nem volt más, mint Rosenberg Berta, teljesen kilépett a képből s követte őt a vőlegénye, Liechtenstein János is. Papi rendű dédunokája azon kérdésére, hogy mi a kivánsága, alig hallható hangon így szólt az ős: „Nincs nyugtom a sírban a feleségem miatt, a kiről életemben azt hittem, hogy sulyosan vétett házam becsülete ellen”. A pap közelebbi magyarázatokat kért s ezek után jámbor intelmeket intézett a panaszkodó lélekhez, föltárván előtte az alaptalan gyanúsítás bűnös méltatlanságát, majd csendes, buzgó imába merűlt, ennek végeztével pedig őseinek kezeit békéltetőn egymásba kulcsolta s rázendítette a „Téged, Isten dicsérünk” hálózsolozsmát, melybe a kiengesztelt házasfelek is belevegyűltek halk énekükkel. Aztán Berta így szólt unokájához: „Tettedért meg fogod kapni Istentől jutalmadat s nem sokára te is felünk léssz!” Ezzel a két haza járó lélek eltűnt, s azóta nem látták többé Bertát a „fehér asszony” képében kisérteni.

Neuern melletti Deschenitz községbeli ravataldeszkák.
Russ Róberttől

A „fehér asszony” (Rosenberg Berta).
A Neuhaus-kastélyban lévő teltschi kép másolata után, Siegl Károlytól.

A kreuzbergi csodatevő kép. 1460-ban élt Krumau városában egy Hollenhammer nevű rézmíves, kinek a mesterségéhez sok ócska rézre lévén szüksége, ez érczből olykor nagyobb készletet szokott összevásárolni. Egyszer, a mint ily nagyobb bevásárlás után megint javában olvasztotta kohójában a rezet, s az ércz már jóformán mind megolvadt, azt vette észre, hogy a forró folyós ércz színén még mindig ott úszik egy szilárd rög, a mely sehogy sem akar megolvadni. Azt hivén, hogy ezúttal rászedték a vételnél, közelebbről meg akarta az érczröget vizsgálni s a fogóval kiemelvén, keményen kalapálni kezdte. S ime, a rög egyszerre csak széltében s hoszszában nyúlni, terjeszkedni kezd és az Üdvözítő megfeszített alakját ölti magára! Az ámúló mester most már csak addig ütött, kalapált rajta, a míg a Megváltó képe teljességében nem mutatkozott, aztán térdre borúlt előtte s áhítattal megcsókolta. A csodaképet nagy tisztelettel őrizte házában s drága kincs gyanánt hagyta utódaira, a kiknél évek hosszabb során át kézről-kézre jutván, végűl 1696-ban az utolsó birtokosa, valami Rinkné asszony, azzal a kérelemmel adta át a város Langer nevű akkori tanácsosának, hogy a szent képet valamely templomban közös áhítat tárgyáúl fügeszszék ki. Egy jámbor pap gondoskodott aztán róla, hogy a csodakeresztet a város melletti Kalvária-hegyen állítsák föl, a hol, hogy az idő viszontagságai ellen megóvják, 1714-ben kápolnát emeltettek föléje. Ehhez Jimin Veronika három, a krumaui herczeg pedig kilencz további stáczióból álló keresztjáró útat építtetett. A hegy azóta „Kreuzberg” nevet visel, s a jámbor hagyomány azt tartja, hogy a rajta álló csodatévő kereszt számos éven át megvédte a határt a fagy és jégeső pusztításaitól.

A hohenfurti barát. Krumautól éjszakra van Hohenfurt, a cisterciek várszerűen megerősített kolostora, melyet – azt hinnők – ép oly jól megvédtek a világ elől elzáró falai, jámbor hajlékai, a bennök folyó oktatás és példa a kétkedéstől, vagy a hitbeli ingadozástól, mint a hogy egykor bástyái és tornyai megoltalmazták az ellenséges hadaktól. S mégis épen itt találkozunk a lelki megesésről szóló azon mondával, mely egy több helyütt ismétlődő csodával fejeződött be. A monda szerint a kolostor egy szerzetese szűntelen a világ és az élet legmélyebb titkainak búvárlatába merűlvén el, végre is sok tévelygés után egyszer csak a hitetlenség sötét örvénye elé jutott; kételkedni kezdett a vallás több tanításában, többek közt az örökkévalóságról szólóban is. A természet búvárlása és szemlélése már több ízben rávezette a helyesb útra; egyszer tehát újra kiment az erdő csendes és csodás magányába, még pedig főleg azért, hogy madárdalt hallgasson. Óhajtása csakhamar teljesűlt is, sőt nemcsak egy madár hallatta elbájoló énekét, hanem hol egymásután, hol karban egyszerre szólalt meg a pinty, a kenderike s a rigó az ágak közt, a közeli rozsföldben meg a fürj csattogott, míg fönn a levegőben a pacsirták csicseregtek szállongva. Mindnyájan az Úr dicséretét zengték. Mélyen megilletődött a szerzetes lelke is; csak ült, ült és elmélkedett, – végre fölkelt, hogy haza térjen kolostori czellájába. Megerősödve, megvigasztalódva s minden gyötrő kételkedés ellen fölvértezve ért haza; de ime, a kolostorban ez alatt minden teljesen megváltozott; ő maga is mássá lett testben s lélekben; senki sem ismert rá a törődött aggastyánban, sőt a nyelvét sem értette senki; – – mert, míg a madárkák dalát hallgatat, egy egész évszázad suhant el fölötte.

A klenaui fellegvár Lucifer-mondája. A régi várakat és romokat szereti a nép borzalmas mondák színterévé tenni. Így van ez a Cseh-erdőben is, melynek ilyféle mondái közűl példaképen csak kettőt kivánunk fölemlíteni. Az egyik az a Lucifer-monda, a mely igen hozzáillik a klenaui vár borzalmas romjához, hol a vár kegyetlen ura a hét ölnyi mélységű várbörtön sötétjében éhhalállal vesztette el boszújának áldozatait. Valamennyi várúrnál kegyetlenebbűl garázdálkodott a szörnyű Přibik. Egyszer három szomszédos fiatal lovagot, testvéreket, vettetett a tömlöczbe. Az ifjaknak a szörnyű helyzet borzalmától eleinte a szavuk is elállt; végre eszméletükkel a hangjuk is megtérvén, imádsághoz folyamodtak és segítségért rimánkodtak. Mind hasztalan. Emberi segítséget hiába vártak. Istené is távol volt még tőlük. Ekkor arra a kétségbeesett gondolatra vetemedtek, hogy az ördöghöz folyamodnak s általa szabadíttatják meg magukat. A sátán – természetesen illő haszonért – mindjárt kész is volt rajtuk segíteni. Halk dörrenés hallatszott, s megjelent a pokol nagy szarvú, tűz szemű fejedelme, így szólván hozzájuk: „Ha egyiketek a másik kettőért feláldozza magát s velem jő a pokolba, megszabadítlak benneteket!” A három testvér előbb meghökkent, de aztán a szörnyű hely s kivált az éhhalálnak reájuk váró kínjai megtörték habozásukat, s elfogadták a föltételt. Mindjárt sorsot is vetettek, hogy melyikük legyen a másik kettő szabadúlásának a díja. A sors a legifjabbra, János lovagra esett, a ki hamarosan elbúcsúzván bátyjaitól, a sátánnak át is engedte magát. „Jól van”, – szólt kajánúl nevetve a gonosz, – „s most hozzá láthatunk a dologhoz!” Egy intésébe kerűlt csak, s a tömlöcz falai megnyiltak, és ifjaink künn voltak a szabad ég alatt. Térdre borúltak, hogy hálát rebegjenek megszabadúlásukért, a sátán pedig fülön ragadta a maga zálogát s fölszállt vele a levegőbe. János lovag azonban ott hangosan jajveszékelve megemlékezett a választott védszentjéről, Szent Lénártról. S ime, nem is hiába, mert a szent csakugyan megjelent s hatalmas ostorával addig ütlegelte a gonoszt, míg az zsákmányát el nem eresztette. A kisértő mindössze azzal kártalanította magát veszteségeért, hogy jól pofon teremtette János lovagot, mielőtt a körmei közűl kiadta volna. A pofontól három zápfoga esett ki a lovagnak, s ő egy darabig eszméletlenűl hevert a földön. Mikor magához tért, fogadalmat tett, hogy azon helyen védszentje tiszteletére kápolnát építtet, a mit meg is tett. E kápolna Kelheim mellett áll. Neuerntől kissé nyugatnak s ma is Szent Lénárt nevét viseli.

Liechtenstein János, a „fehér asszony” férje.
Siegl Károlytól

A baierecki nagy kincs. Figyelemre méltó jelenség, hogy a nép, mikor mondát költ, a bűvészek módjára mindenféle titokzatossággal és nehéz mesterkedéssel veszi körűl a rege magvát, hogy annál nehezebb legyen annak való, vagy legalább valószínű voltát kideríteni. Így van ez kivált a rejtett (s természetesen elbűvölteknek hitt) kincsekről szóló mondákban. Ugyancsak nehéz megtalálni már a helyet is, a hol a kincs rejlik; de még nehezebb a (többnyire vas) szekrényig eljutni, a melybe az zárva van. Neuern okos és derék népe, mely Baiereck várának romjai körűl lakik, az azok alatt rejlő kincs mondájába kedves előzékenységgel beleszőtte azt a kulcscsomót is, a melylyel csupa gyerekjáték e kincsre szert tenni. Csakhogy – és megint itt a bökkenő – ez a kulcscsomó a szomszédos Klenau várában, egy huszonkilencz ölnyi mélységű kút fenekén van, a honnan azt fölhozni majdnem még nehezebb és veszedelmesebb, mint a kincset nélkűle föllelni. Így 1805-ben akadt tizenhárom bátor, sőt vakmerő ember, a ki e kulcscsomó nélkűl is neki vágott a kincs megkeresésének. Csatlakozott hozzájuk egy nagyon bátor asszony is. Az idő éjfél felé járt; szakadt az eső, zúgott a vihar. A tizenhárom férfi az asszonnyal együtt belé állt a maguk vonta bűvös körbe. Elkezdik a kincsidéző imát rebegni, mire lidércztüzek futkároznak idestova a borzalmas romok között; gúnyos kaczagás hangzik a pinczelyukakból; sulyos tégladarabok omlanak le nagy robajjal a falak párkányairól, mintha boszús szellemek hajigálnák az idézőkre. Ezeknek se kellett több, hogy kereket oldjanak s lóhalálában fussanak le a hegyen; valamennyi előtt a bátor fehér személy szaladt, kinek szoknyájával, a mint mondják, furcsa játékot engedett meg magának a dévaj szél. Azóta nem igen bolygatják többé a baierecki kincset. A rom még ma is áll s holdvilágos, csöndes éjszakákon, azt tartja a nép, még ma is harsány kaczagás hallik belőle, mintha még mindig a vitéz kincskeresők futásán mulatnának a szellemek.

Már valamivel szerencsésebb a nép ott, a hol mondáiban nem kalandozik el a vár- és kolostorfalak romjai közé, hanem a saját megszokott otthona környékén marad. Az ilyen színterű mondák közűl példakép csak a mosónőcske („Waschweiberl”) regéjét iktatjuk ide:

Szénakaszálás idején évről-évre megjelentek az égerfáktól árnyékolt patak vizében a törpe asszonyok, a kik nem voltak nagyobbak az egyesztendős gyermeknél s nagy lármával paskoltak ott a vízben s mindenféle vászonrongyot és pelenkát aggattak a bokrokra szárítás végett. Nem bánták, ha némi távolságból megfigyelik is őket; de ha közelebb ment valaki hozzájuk, akkor éktelen lármát csaptak, fölkapták czók-mókjaikat s a víz alá buktak velök. Egy parasztlegény, a ki, mint madarász különben is ügyes volt mindenféle leleményes tőr és háló kivetésében, egyszer tőrével a patak mentén lévő bozótban megfogott egy vízi nőcskét. Ez ellenkezés nélkűl engedte magát vitetni a legközelebbi parasztházba. Alig kerűlt a szobába, hamarosan föltűrte az ingújjait, föltűzte a ruhája alját s neki látott a házi munkának; mosni, tisztogatni, súrolni kezdett, így tett-vett és sürgölődött reggeltől estig a nélkűl, hogy valakit a dolgába beleszólni engedett volna. Este felé rendesen megjelent az ura s fölkapaszkodván kivűl az ablakra, beszélgetni kezdett a kis feleségével, s mindig arra kérte, hogy ne fecsegjen ki semmit a titkaiból. Mikor a tél elközelgett, a házbeliek czipőt akartak a kis mosónőcskének csináltatni; de, minthogy vonakodott a lábát mértékvételre oda nyújtani, lisztet hintettek a szoba padlójára, s az asszonykának abban ott maradt lábnyomáról vettek mértéket. A czipő el is készűlt, s oda tették neki a padra. A mint azonban meglátta, sírva fakadt és zokogott, hogy a fáradozását meg akarják fizetni. Kapta is magát rögtön, letűrte az inge újját, leeresztette fölkorczolt ruháját s hangos jajgatással eliramodott a háztól a hol azóta se látták többé.

Babonák. Ha három nap és éjjel egyfolytában tombol a szélvész, azt tartják, hogy valaki a környéken fölakasztotta magát. – A tyúk kukorékolása nagy szerencsétlenséget von a házra, a miért is az ilyen tyúknak azonnal leütik a fejét. – Hisznek a halálmadárban („Stearvogel”), a mely este felé meg szokott jelenni a nagybetegek háza előtt s ott sajátszerű siránkozó hangon adja tudtúl a beteg közeli halálát. – Éjjel néha elfojtott, szivetrázó sírás hallatszik a házban, melyről azt tartják, hogy valamely családtag hazajáró lelke, a ki valami szerencsétlenséget jósol. „Panaszkodó anyóka” (’s Klomuaderl) a neve. – Ha élénken röpköd a szarka a ház körűl, ismerős vagy rokon közeli látogatását jelenti. – A ki a gabnavetésben egy-két barázdát ugaron hagy, avagy lóherével vet be, annak a családjában még azon évben meghal valaki. Az ily esetet „D’ Intasot”-nak (közbenső vetésnek) hívják. – Bizonyos varázslattal a vetésben két, egymást metsző keskeny sávon rozsdássá lehet tenni a gabonát. A cséplésnél ilyenkor minden harmadik szem annak a csűrébe száll, a ki a varázslatot „megtette”. A szolgáló szellemet, a mely e bűbájosságnál segítőként szerepel, „Pilmasschnidt”-nek nevezik. – Ha a legény vagy a leány húsvét vasárnapján napkelte előtt a fogaival vesz ki egy kavicsot a patakból s aztán a követ, kelet felé fordúlva, a fején áthajítja, megtudja, férjhez megy-e, illetőleg megnősűl-e még azon évben. – Húsvét hétfőjén szalmakötegeket fonnak a gyümölcsfák köré, hogy bőven teremjenek; mert valamint a nevenapján az illetőt, a kit köszöntenek, a nyaka köré csavart szalaggal („Drosseln”) kényszerítik ajándékadásra, úgy a fákat is dús termésre vélik e körűlfonással kötelezni. – A Cseh-erdő némely vidékén addig nem döntik le a fát, míg előbb a kérgébe keresztet nem vágnak; az ilyen fák előtt meg kell állapodnia a szellemek hajtóvadászatának s az előttük állónak nem lesz semmi bántódása, míg különben e száguldó csapat mindenkit magával ragad, a ki földre nem borúl előtte. – Évekkel ezelőtt, a mint mondják, élt e tájon egy ember, a ki bizonyos jelekről ráismert a boszorkányokra és elátkozottakra. Amazok – úgy látta – tejes sajtárokat hordtak a fejükön, emezek meg lánczra kötött izzó golyókat vonszoltak a sarkuk után. E miatt ez az ember sok zaklatásnak is volt kitéve, s mikor a dombon álló templomba ment, valóságos kínszenvedés volt az útja, úgy, hogy néha csak úgy tudott menekűlni a sok hátbabökés elől, hogy hanyatt kúszott föl a hegyre s keresztvetésekkel és imádkozással hárította el magától a nyomába iramodó boszorkányok seregét. – A gyermekek nyelvének a kipállása ellen a következő ráimádkozást használják:

Jób egykor vándorolni méne,
Bot volt a kezébe;
Az Úr találkozék véle
S hozzá így beszéle:
”Jób, mért vagy oly szomorú?”
Mire Jób ezt felelé:

”Hogyne volnék szomorú,
Mikor a nyelvem majd lerothad?”
Mondá neki most az Úr:
”Menj a völgybe, ott egy forrás,
Meggyógyítja szádat, meglásd!”

E szavak közben háromszor belé lehelnek a gyermek szájába, keresztet vetnek rá, az anyja pedig meghinti egy-két csöp szenteltvízzel. Három nap egymás után reggel és este ismételve, azt tartják, ez a szertartás csalhatatlanúl segít.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem