Nyugati, éjszaki és keleti Csehország németjeinek népélete. Naaff Antal Ágosttól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Nyugati, éjszaki és keleti Csehország németjeinek népélete.
Naaff Antal Ágosttól, fordította Katona Lajos

Régibb történetírók Csehországot világrészünk közepe táján való fekvésére és szívhez hasonló térképi alakjára czélozva, gyakran „Európa szívé”-nek nevezik. S valóban Csehország nem csupán helyzete és alakja, hanem politikai és műveltségtörténelmi fejlődése s fontossága miatt is megérdemli némikép e kitűntető hasonlatot. Mert valamint a vér az élő test minden részéből a szívbe ömlik s onnan árad ismét széjjel, a miképen a szívből erednek az egész testet éltető erő hatalmas lüktetései: akként Csehországban is ősidők óta Európa különféle népei özönlöttek egyűvé s keveredtek össze, hogy onnan ismét kiáradjanak; s Európa történetének számos és igen fontos eseménye bizonyos történelmi szabályszerűséggel Csehországból indúlt ki, ugyanott volt a főszíntere s ott fejeződött is be. Hogy egy földrajzi, földtani, történelmi és még sok más szempontból ennyire érdekes ország lakosságára nézve is kiváló érdekű, azt nem nehéz belátni. Nevezetesen Csehország német lakosságú része nyújt népéleti tekintetben aránylag igen dús és változatos fejlettségű képet. Miként valaha Görögország gazdag tagoltságú partvidéke már maga is természetes okúl és alkalmúl szolgált a görög nép sokféle alakúlatú és termékeny művelődésére: akként az a tág és többnyire jó széles gyűrű, melylyel a német lakosság a határszéli hegységtől kezdve majdnem az egész cseh földet körűlövezi, első és legközelebbi oka annak, hogy a csehországi németség népéleti és népművelődési tekintetben oly rendkivűl változatos és kiemelkedő fejlettséget mutat.

Mindezen hegységek már természetszerűen kinálkoztak az egyéni színezetű fejlődés alapfeltételéűl, és ugyanilyenűl tekinthető a sokféle alakúlatú s többnyíre igen termékeny fő folyamvidékek mindenike, a maga sajátos fekvésével, éghajlatával és talajminőségével. Ezekhez járúl még a szomszédos német fajrokonokkal való gyakori keveredés és sűrű érintkezés, kiknek frank, bajor és szász törzseiből kerűlt ki, illetőleg egészűlt ki és újúlt még ismételten az idők folyamán Csehország németsége. Természetes, hogy ily körűlmények közt Csehországban a németség egyeteme nem fejlődhetett olyan egységes és szorosan egyegyé forrott jellemű népelemmé, mint másutt, hanem hogy egyes részeiben bizonyos árnyalatokat mutat, melyek a népjellem alapvonásaitól való lényegesb eltérés nélkűl, változatosságukban inkább olyan sajátszerű érdeket kölcsönöznek az ország lakói e részének, a milyennel a többiek legalább ily mértékben nem dicsekedhetnek.

Egészben véve azért a csehországi németek jelleme lényegében mégis a germánság főbb vonásait tűnteti elénk, még pedig éjszak felé inkább a ridegebb éjszaknémet, dél felé pedig a Duna-vidék lágyabb délnémet árnyalatához közelítve. A férfiak jobbára szálas, erős csontú, izmos, többnyire ügyes és fürge alakok, kiknek kifejező arczvonásai kivált a hegyvidéken sokszor igen éles szabásúak. Szemük kék, vagy szürke, ritkán sötét; hajuk szőke, vagy gesztenyebarna, elég gyakran kenderszínű, vagy aranyszőke. A nők közepes, inkább nemes karcsúságú s arányos, mint elhízásra hajló, gömbölyded termetűek; sok köztük feltűnően szép növésű és arczú. Jellemüket a nyiltszívűség tűnteti ki, mint a délnémeteket általán, kivált pedig az ausztriaiakat; ehhez hagyományos hűség, becsületesség és őszinte jámborság járúl, mely ma már az erdős és hegyes vidéken is csak ritkán fajúl vakbuzgósággá. Császárjához és honához való hűségével e nép mély családias érzést és szülőföldjéhez való ragaszkodást egyesít, melylyel azonban jól megfér a német vándorlási kedv is, évenként ezreket űzve ki a nagy világba, hogy ott az élettel megismerkedjenek s a tapasztaltakon okúljanak. További jeles tulajdonságai e népelemnek a szellemi és anyagi javak gyűjtésére irányúló komoly törekvés, a munkához való kedv és rátermettség, józan életbölcseség és körűltekintő tevékenység, nevezetesen pedig a szívós kitartás, gondolkodásban és cselekvésben való férfias szabadság, nemes érzűlet és erre támaszkodó czéltudatos személyes bátorság és szíves vendégszeretet, mely itt ritkábban csap át könnyelmű tékozlásba, mint a déli vidékeken. Megemlíthetjük még e lakosság kötelességtudó buzgalmát, megbízhatóságát és ügyességét, mely kivált a hivatalnoki pályán elismert jelességű, végűl még némely vidékeken tapasztalható csodálatos alkalmazkodó képességét a részben nagyon mostoha helyi és időbeli körűlményekhez is, nemkülönben szinte hősies önmegtagadását és mértékletességét, mely kivált a magasabb hegygerinczek, valamint a kevésbbé termékeny, zordonabb fensíkok lakóinak erénye. E jellemző tulajdonságokon épül föl a csehországi németségnek messze földön elismert jó hírneve.

Hogy a népesség főbb részeinek sajátos vonásait is kidomboríthassuk, az egyes főbb vidékek és törzsek szerint kell őket szemügyre vennünk. Ebben maga a természet, mint ez eltérések és ez elkülönzött fejlődés legfőbb oka, legyen a vezetőnk. Ennek nyomán haladva, az országnak főbb hegységei, folyamai és folyói szerint való tagozódása szerint kell haladnunk, a melyhez a telepedés és a további terjeszkedés is jobbára alkalmazkodott. A Cseh-erdő vidékét itt számba nem véve, minthogy arról másutt külön lesz szó, szemlénket az ország nyugati és éjszaknyugati részén kezdjük, az Eger meglehetős hosszú folyamvidékén, a tulajdonképeni Egerland-dal. Ehhez csatlakozik a természetes tagozódás sorrendjében a középső Eger-vidék, a Saazi komlóvidék az Érczhegység fő törzsével. Az Eger alsó folyása a német Elbe-vidékre visz bennünket, melynek az Eger középső táján a nép nyelvén „Niederland” (Alföld) a neve, továbbá a Leitmeritzi, a Leipa- és a Tetscheni vidékre és keletre fordúlva, a rumburgi és warnsdorfi határ-kikanyarodáson keresztűl Zwickau és Grottau érintésével a Friedlandi és a Jeschken-Iser-vidékre érkezünk, melynek Richenberg a középpontja. Kelet- és délkeletnek tovább menve, az Óriás-hegységet és a sűrű népességű, kitűnően mívelt Felső-Elbe-vidéket és odább délnek a braunaui határbeszögellést értjük, az úgy nevezett Braunauer Ländchent, mely az Adler-hegységig terjed, hol az odáig zárt német határgyűrű megszakad s Grulich-Senftenberg és Landskron vidékének szétszórt német nyelvszigeteiben végződik, azonban Neuhaus, Bystritz és Wittingau részben még német lakosságú vidékei révén némi kapcsolatban áll déli Csehország és a Cseherdő németségével.

A természet okozta jelenség, hogy hegyvidékeken általán s itt-ott önálló területté záródó sík földeken is sajátszerűbbé fejlődik a népjellem, mint a szomszédokkal való sűrűbb közlekedésű s így azok hatásának jobban kitett tájakon. Ilyen zártabb vidékek a legutóbbi három évtizedig még nagyobb számban voltak Csehország német lakosságú részén; azóta azonban a mindinkább terjeszkedő vasúti hálózat s az ennek segítségével mind jobban emelkedő kereskedelmi és ipari forgalom e tájakat is kivetkőztette már zárkózottságukban megcsontosodott jellegükből.

Mindenekelőtt az Egerland-ot, a középső Eger-vidéket és az Érczhegységet kell szemügyre vennünk. Az Egerlandban, vagyis a felső Eger-vidéken a meglehetősen elzárt földrajzi helyzet és e vidéknek fő helyével, Egerrel, a valaha független birodalmi várossal együtt való különállása és egész történelmi fejlődése egyaránt hozzájárúltak ez országrész és néptöredék erősen kidomborodó sajátszerűségeinek kialakúlásához, a miért is nem csoda, ha e népesség mások fölé magasló politikai és műveltségtörténeti múltja alapján egész a legújabb időkig szívósan ragaszkodott a maga szülőföldje különállásának határozott tudatához. Az egerlandi paraszt s részben a polgárság is mindamellett, hogy már évtizedek óta vasútak szelik át az Eger-vidéket, s hogy éjszaknyugati Csehország fürdőhelyeinek évről-évre emelkedő látogatottsága és az ezzel járó nagy idegen-forgalom szűntelen hozzájárúlnak e táj lakosságának a többivel való kiegyenlítéséhez, sajátszerűségei eltörléséhez, – mindazonáltal még ma is külön jellegű néptypus.

A tősgyökeres egerlandi ember derék, edzett és szívós paraszttermészet, a mely ép oly munkabíró, a mily életvidor, többnyire nyers és durva modorú, de lelke mélyén jóindulatú és föltétlenűl megbízható. Nevezetesen az Eger-vidék parasztja valóságos paraszt-nemes, kinek nemzetsége több helyt századok óta él ugyanazon a jószágon s olykor elég tekintélyes családfával dicsekedhetnék.

Az Érczhegység lakosságának testalkata középtermetű, szikár és szíjas izomzatú. A faj jellege határozottan német. A leányok és asszonyok testi üdeségét újabb időben kissé megviseli a mindinkább emelkedő háziipar. Közös tulajdona az érczhegységi lakónak az egerlandival egyebek közt a kissé nyers modor mellett a becsületesség, a bátor őszinteség, a vidámsággal párosúlt munkakedv, melylyel olykor egy kis könnyelmű gondatlanság is jár, továbbá a szülőföldjéhez való hűséges ragaszkodás. Az egerlandiakat országrészük történelmi emlékeiből táplálkozó büszke önérzetük, az érczhegységieket pedig az a megható hűségű ragaszkodás tette híresekké, melylyel kivált télen oly zordon szülőföldjük iránt, annak minden mostohaságával daczolva viseltetnek. Jellemzi még az Érczhegység lakóit kiváló alkalmazkodó képességük, találékonyságuk és ügyességük, melylyel a kedvezőtlen helyi és gazdasági körűlmények közt is mindig megállják helyüket. Az Érczhegység lakosságának nagy része különben, főleg a régi híres érczbányák és az újabban megnyílt kőszéntelepek környékén élők máig megőrizték ősi bányászjellemüket, melynek szorgalom és kitartás, mértékletesség, becsületesség, jámborság és babonára való hajlam a főbb vonásai. Más részüknél feltűnő műérzék mutatkozik, melynek a műipar különféle ágaiban, a zenében és képzőművészetekben adják tanújeleit, némely téren igazán kiválót is alkotva. Míg az alsó és középső Eger mentén élő paraszt első sorban derék földmívelő, addig az érczhegységit már lakhelyének körűlményei is valóságos ezermesterré tették. Annyit, a mennyit még ma is áskál érczeket, de e mellett kendert, rozsot, zabot is termeszt, már a mennyire ez magas hegyein lehetséges; továbbá erdőgazdasággal, kereskedéssel s mindenféle közlekedéssel, olykor egy kis csempészettel is foglalkozik; kanalat, kést, puskát készít (Weipertben), drótot csinál és bádogot kalapál, fínomabb és durvább csipkét ver, zsinórt sodor, sujtást sző, keztyűt varr, messze földön ismeretes játékszereket farag fából, képeket festeget, vándorzenészként kóborol a világban (a pressnitzi hárfások), stb. E sokféle foglalkozás nem csekély hatással volt a népjellemre, melynek alapvonásait azonban mindez ideig nem enyésztette el; s érdekes megfigyelni, hogy még a más vidékekkel legsűrűbben érintkező tájak lakói sem vesztették el honi sajátszerűségeikhez való ragaszkodásukat. Mint kiválóan jellemző népies alakokat említhetjük (legalább az éjszaknyugati cseh vasútak megnyiltáig, a melyek az egész árúforgalmat magukhoz ragadták,) a reischdorfi fuvarosokat, a pressnitzi vándor-hárfásokat, a sebastiansbergi (passbergi) sertés- és libakereskedőket, a kik Szászországban értékesítették árúikat, a joachimsthali bányászokat, a csipkeverő és sujtásszövő leányokat (Gorl-Maad), a fenyűkormos és a kocsikenőcsös embert, stb. Valamennyi előtt a reischdorfi furvaros emelendő ki az Érczhegység jellemző typusai közűl, a ki valaha majdnem egyedűli eszközlője volt a középső Eger-vidék és az Érczhegység, meg a Cseh- és Szászország közötti gabona-, uborka-, gyümölcs- és egyéb kereskedésnek. E fuvarosok régi nevezetességükről ma már alászállva, csupán az alföld és a hegység közötti, meg a Szászország felé való gyümölcs- és uborka-szállítást végzik. De régebben híresek voltak nyers modorú becsületességükről és természetes elmésségükről, mely különben éjszaknyugaton Csehország egész lakosságának a sajátja. Az Érczhegység vándorzenészei, a Pressnitzből és környékéről való hárfások és hegedűsök pedig, kik többnyire két–tíz személyből álló kisebb csoportokban járják be a világot s olykor Ázsiába (Indiáig), Afrikába (Egyiptomba), sőt Ausztráliába is elmennek, már épenséggel világhírűek. Ezeket is a szükség tanította mesterségükre. Mikor 1812-ben a nagy tűzvész teljesen elpusztította Pressnitz városkát, Enzmann odavaló tanító leánya állott néhány társnőjével az első hárfáscsoport élére s útnak indúlt, a miben a nyomasztó inség folytán mind többen utánozták. Az Érczhegység e vándorzenészeinek jelessége mellett kiváló műizlésű férfiak is tettek ismételten tanúságot, így Grün Anasztáz „Das Musikantendorf” czímű elbeszélésében egész elragadtatással említi, mint hallotta Beethoven híres septuorját az országúton ily cseh vándorzenészektől eljátszani, a kiknek tiszta előadása és mély érzése vetekedett a legtanúltabb virtuózok játékával.

Az Érczhegységből való néptypusok és viseletek. (Reischdorfi fuvaros, bányászok, stb.)
Liebscher Adolftól

Turnau környékéről és az Elbe-vidékről való néptypusok.
Liebscher Adolftól

Az Érczhegységtől az országba kissé belebb fordúlva, a síkföld felé innen átmenetűl szolgáló Duppaui hegységet jobbkéz felől hagyjuk s a termékeny Eger-menti síkságokra szállunk alá, a középső Eger-vidékre, az ú. n. Saazer Land területére. Ez éjszak és nyugat felől hegyektől védett, délnek és keletnek nyitva álló síkság, melyen az itt már jókora Eger folyó mellett az Aubach, Godlbach és Assigbach vizei ömölnek végig, nevezetes termékenységű és oly népesség lakhelye, mely nem egy tekintetben eltér az egerlandi és érczhegységi lakosságtól. Valamint már a testalkata is alacsonyabb, de kevésbbé csontos és szögletes, hanem inkább kissé gömbölyded és húsosabb, mint amazoké: úgy a jelleme és egész magatartása is szelídebb, lágyabb, mint hegyvidéki és fensíkon élő éjszaki szomszédaié. A melegebb levegő, a lágyabb víz és a termékenyebb talaj magához hasonlóvá tette e föld népét is. Elég egy szép nyári napon a Kupferhübel tetejéről, e Németországból is sűrűn látogatott kilátópontról a Saazi vidéken egész az Elbéig végigjártatni tekintetünket, hogy e földnek és lakóinak egymással egyező jellemét megértsük. Már a tájszólása is lágyabb zengésű e népnek. Feltűnő a Saazer Land lakóinak csengő szavú, éneklő kiejtése, a mely elég messzire, sőt egész be a hegységbe terjed. Kiváló énekesek is kerültek ki e vidékről, igy Walter Gusztáv, Gura Jenő, Schüttky Richard operaénekesek és mások. A Saazi vidék lakosságának jelleme különben kevésbbé sajátszerű, mint a felföldieké. A középső Eger mentén lakó, komlót és búzát termesztő földmíves és a városi iparos általán véve kevésbbé izmos, mint amaz, de azért eléggé munkabíró, nyílt lelkű s ép ezért vidámságra, mulatozásra, tréfára könnyen hajló, sőt egy kis ingerkedő és gúnyolódó kedvnek sincs a híjával. A föld termékenysége bőven jutalmazza és szűntelen ösztönzi az iparkodást, de egyúttal a jóllétnek és kényelmeskedőbb életmódnak is kedvez. Itt szerző ösztön és a megszerzettnek derűlt élvezése szebb összhangban állnak egymással, mint egyebütt; épen azért szabadabb és vidámabb a néphangúlat, szívesebb a vendégszeretet; s a szorgalmas, körűltekintő, de semmi haladástól sem idegenkedő s így rendesen jómódú saazi földmívesen, kivált az aubachvölgyi s a podersami és kaadeni kerület lakóján mindjárt meglátni, hogy a birodalom legderekabb, legműveltebb és legelőbbre haladott mezőgazdái közé tartozik, jóllehet rendesen nem oly nagy önérzettel adja ezt tudtunkra, mint némely szomszédos vidék lakója.

Másik átmenet a csehországi németség egy közelebbi fő vidékéhez a német Elbe-vidék előtti Biela-környék, a melybe a Saaz környékéhez és az Érczhegységhez csatlakozó, szintén igen előre haladott brüxi kerületen át jutunk.

Plan vidékéről való typusok és viseletük.
Liebscher Adolftól

Lejebb az Eger mentén, Saaz alatt a postelbergi tájon, majdnem a cseh nyelvhatárig még nem mutatkozik valami nevezetesb különbség. Önállóbbá csak a brüxi, komotaui, görkaui és duxi kerületben válik a tájszólás, a mennyiben a csengő s éneklő beszédmód, a lágyabb szóképzés, meg a rövid ejtés itt kissé alább hagy s az r erősebben hangzik. Az Eger középtáján ezért azt mondja a nép e szomszédairól, hogy „ropogtatják” az r-et. A nyelvjárás határa Brüx és Teplitz közt húzódik. De teljesen sajátszerű színt a népjellem és népnyelv csak az Elbe alsóbb vidékén, az aussig-leitmeritzi tájon s még inkább az ú. n. „Niederland”-ban ölt.

Az Elbe-menti lakosság jelleme (a melylyel részben egyező a Leipa-vidékének népességeé is) lényegében hasonlít a Saaz-környékihez (a középső Eger-vidékéhez). A szép, dús és többnyire szintén igen bőven termő talaj, a milyennel az Elbe-vidék, kivált pedig a leitmeritzi táj is dicsekedhetik, gyümölcs erdeivel, szőlőivel, veteményes és gabnatermő földjeivel igazán megérdemli az Elbe-menti paradicsom nevét, melylyel gyakran kitűntetik, s az itt megtelepűlt német lakosság jellemét nyelvben és szokásban is egyaránt szelídebbé alakította s annak főbb vonásaivá a szívjóságot, vendégszeretetet, munkakedvet, serénységet, becsületességet, szorgalmat, ügyességet és művelődési hajlamot tette. Az Elbe mentén le- és fölfelé való élénk kereskedelem, melyet a nagy forgalmú vizi út és az Elbe-völgy vaspályája gyámolít, már régibb idő óta sokkal járúlt a lakosság látáskörének tágításához, nemkülönben gazdasági és ipari szorgalma élesztéséhez és növeléséhez. Az itteni népesség legjellemzőbb typusai közé tartoznak a hajós és tutajos parasztok. Még századunk hetvenes éveiben is az Aussig-Leitmeritz és Tetschen közti Elbe-vidéknek nem egy parasztja a maga dereglyéin és tutajain szállította a saját gabonáját, vagy a mit a szomszédaitól s másoktól összevásárolt, a szükséghez képest ki- vagy befelé, míg a mai kor hatalmas tömegszállító eszközei őt is ugyanarra a sorsra nem juttatták, a mely az Érczhegység reischdorfi fuvarosait érte.

Az elbei hajózásnak nagyobb kifejlődése óta mindinkább szaporodnak a hivatásos hajósok, kik számos gőzhajón, vontató gőzösön, tutajon és kompon évenként óriási mennyiségű gabonát, szenet (a nagy éjszaknyugati széntelepekről), fát, építő követ, téglát, gyümölcsöt, zöldséget stb. szállítanak cseh földről Németországba s egész a tengerig, és Csehország németjeinek annyi más tulajdonságai mellé a derék hajósok hírét is megszerezték. A gyümölcs- és konyhakertészek és árúsok, meg a csőszök és vinczellérek sorából is akad mindenféle typikus alakja a Leitmeritz és Tetschen közötti Elbe-vidék népéletének.

Keletnek és éjszakkeletnek tovább haladva, a Leipa-vidékre, vagy, a mint itt hívják „in die Leipe und Schlucke” (Leipa és Schluckenau) jutunk. Ez egyúttal az átmenet az Iser- és az Óriás-hegység felé, az Elbe-menti alföldről a határhegység kerületeibe és az Elbének a felső folyásához, meg a forrásvidékéhez. E déli és délkeleti részeiben még elég termékeny és szép táj déli felének lakói jellemük főbb vonásaiban még az imént ismertetett vidék népéhez hasonlítanak, míg a középső, meg az éjszaki és keleti kerületekben, a melyek mind zordonabb természetűek és mind kevésbbé termékenyek, általán véve már a határszéli typushoz közeledik a népesség jelleme s e mellett egyes helyi sajátszerűségeket mutat. A rumburg-warnsdorfi tájon a férfiakon már a hegyvidéki jelleg mutatkozik; nem oly fürgék többé, de erősebbek és edzettebbek. A lányok kerek képűek, üdébbek és szintén erősebbek, mint a középső síkföldön. ennek az egész vidéknek a természetes tagozódása, a sok különálló hegy, kúp és csúcs, a mely rajta emelkedik, nemcsak kedvez a népjellem egyénibb fejlődésének, hanem azt egyenesen elkerűlhetetlenné is teszi. E tájon régi s meglehetősen élénk városi élet is fejlődött (többnyire ipari alapon). Daubától és Hirschbergtől föl az éjszaki határon Rumburgig és Schluckenauig város várost ér (Böhmisch-Leipa, Haida, Zwickau, Sandau, Bensen, Böhmisch-Kamnitz, Kreibitz, Georgenthal, Schőnlinde, Warnsdorf, stb.), melyek közűl majdnem mindegyiknek más-más helyi ipara s többnyire saját jellemző nyelvjárása és népéleti különlegessége van. Általában tapasztalható, hogy a lakhely magasságával és a talajnak ezzel együtt növekvő mostohaságával arányban emelkedik, a mint emelkedni kénytelen is a lakosság ipari szorgalma, szívóssága és találékonysága a megélhetés eszközeit illetőleg, a csehországi németség e határszéli vidékein.

Sajátszerű jelleget mutat, a mint kelet felé megyünk a Reichenberg városa, mint főhely köré tömörűlő lakosság, mely a Jeschken-Iser-vidéket és a friedlandi környéket lepi el, s még határozottabban tűnteti föl ezt a jelleget a délkelet felé kiágazó és Porosz-Szilézia felé országhatárúl szolgáló Óriás-hegység vidéke a branuaui kikanyarodással és az Adler-hegységgel. Minthogy e tájékon nagyobbára Szászországból és Sziléziából érkezett jövevények telepedtek meg s már ennél, valamint a vidék természeténél fogva is (a lejtőség éjszaknyugatnak ereszkedik alá) sűrű érintkezésben vannak németországi (sziléziai) fajrokonaikkal, nyelvjárásuk és népjellemük és főképen ezeknek hatását tűnteti föl. Az Iser-hegység népessége közepes karcsúságú s még mindig elég erős; az Óriás-hegységé pedig ugyancsak középtermetű, de valamivel erősebb csontú, feszesebb izomzatú és szikárabb. A városi lakosság, kivált a reichenbergi, hohenelbei és trautenaui kerület számos ipartelepeé, valamint éjszaki Csehországé egyáltalán, az utóbbi évtizedekben már észrevehetően megsínylette a gyári munkát s ennek következtében már nagyobb számú gyöngébb, sápadtabb és elnyomorodottabb egyént látni soraiban. Ellenben az Óriás-hegységen a gyermekek még meglehetősen épek és csinosak, üdék és fürgék s épen nem félősek. Vállalkozó szellem, munkásság, szívós tetterő, alapos iparkodás és kitartás minden dologban és fáradozásban, gazdaszorgalom, takarékosság, bizonyos egészséges, vidám életbölcsesség, a társas érintkezésben szívesség, kiváló alkalmasság műszaki és szellemi kiképzésre jellemzi a reichenbergi vidék lakosságát, mely ép ezen jeles tulajdonainál fogva igen előkelőhelyre is emelkedett az ipar, iskolázás, irodalom és műipar terén Ausztriában. Az Óriás-hegység lakója már némikép hegyeinek jellemével egyezőleg komolyabb, csöndesebb, de szintén munkára termett, kevéssel beérő, szerény, a régihez hívebben ragaszkodó, a nélkűl azonban, hogy az újabbtól, ha jobb, makacsúl elzárkóznék. A néhol igen zord és mostoha hegyvidék s a nagyon havas telek és árvizekkel látogató nyarak még szivósabbá, kitartóbbá és bátrabbá, de némely helyütt, a szegényebb tájakon, kissé borongóbb lelkületűvé is teszik. A helyenként és időnként nagy területre kiterjedő elzártság a hegységben rész szerint magukban álló s messze elszórt tanyák (Bauden) lakóinak erkölcseit egyszerűbbekké, őket magukat természetes vendégszeretetre, szolgálatkészségre hajlandókká teszi, a jókedvet pedig, mely e magános helyeken sem idegen, csöndesebb nyilvánúlásra készti s csak ritkán engedi messzire elhangzó dalban, újongásban kitörni, mint a hogy déli, nyugati és éjszaknyugati Csehországban tapasztalható.

Sajátszerű népéleti alakja az Óriás-hegységnek, a mióta a nagyipar s az útazók és a nyaralók szűntelen növekvő idesereglése egyre jobban terjed s mindinkább uralomra jut, visszaszorítván a régi hegyvidéki gazdálkodást, ma már aránylag kevesebb van. A már teljesen a kor színvonalán álló vezetők, a hegyi kalaúzok népségét nem számítván, mindenekelőtt a hegyi postást, a háti kosaras és a hordóvivő embert kell említenünk, ki a völgyek, lejtők és alacsonyabb fekvésű tanyákból vizet, tejet, kenyeret, lisztet, stb. czipel sajátszerű háti kasokban és ú. n. borjú-iszákokban a Schneekoppe s más csúcsok tetején álló vendéglő-tanyákba.

Népviselet. A csehországi németség népviselete századunk közepe tájáig elég változatos és részben eredeti is volt. A legjobban megállapodott és a legújabb időkig fönmaradt viseletek egyike az egerlandi. Ennek régibb alakja némikép hasonlított a németországi altenburgi parasztokéhoz. A férfiak bő, kecskebőr bugyogót viseltek, mely a térdük alatt korczolódott a lábhoz, továbbá barna, vagy fekete, gallértalan posztó kabátot, melyen sűrűn rakott érczpitykék fénylettek. Durva bőrcipők, harisnyák, ezüst himzésű vörös mellény, kivarrott, vagy sokszor szintén ezüst szállal hímzett nadrágtartó s kerek nemez kalap egészítette ki e ruházatot. A kalap körűl a házasok fekete, a legények piros szalagot viseltek, mely csokorban végződött (ennek „Holzstoss” volt a neve). Kalapjuk alatt, kivált az idősb mesteremberek zöld bársony, vidraprémes sapkát is viseltek, vagy kalap helyett egyáltalán három, sőt négy menyét prémével szegett kucsmát tettek a fejükre. A régibb női viselet fekete, vagy barna szőttes szoknyából, kék kötényből s réz vagy ezüst csatos fűző derékból állott, melynek keményített mellbetéte csipkékkel vagy aranyrojttal volt díszítve, fölötte pedig rövid zekét s a fejükön keményített fehér damaszt kendőt hordtak, mely jobb és bal felől messzire elálló csipkeszéllel volt szegve s ú. n. „nebanitzi bog”-ra volt kötve. Öregebb asszonyok kerek, fekete prémes sipkát is viseltek.

Említést érdemel az ettől némileg eltérő achsi női viselet is, melynek négyszélű szoknya, gyapot béllésű alsószoknya, papucs és egy sajátszerű főkötő (Schlapphaube) a fő részei. Az aschi kerület közepe táján szélesre, éjszaki részén keskenyre hajtogatott fejkendőt viseltek. A férfiak e vidéken télen a „Sammtbartel” nevű, különös alakú sapkában jártak. Figyelemre méltó az aschi népnek a sötét színeket kedvező ízlése.

A plani és tachaui vidék hajdani női viseletének egészen az újabb időkig fönmaradt utolsó részletei a testhez álló bársony, vagy posztó kabát, az ú. n. „Häubl-” (főkötő-) kendő s a gránátokból, kláris gyöngyökből és felfűzött császári aranyokból álló gazdag ünnepnapi mell- és nyakdísz. E gránátgyöngy-sorra fűzött arany pénzeket még a hatvanas években a csehországi németség legtöbb vidékén lehetett látni.

Tőrűlmetszett eredeti alak volt viseletére nézve is a Felső-Érczhegység lakója, nevezetesen a reischdorfi fuvaros. Nagy ponyvával leborított, két vagy három, sőt gyakran négy termetes ló vonta szekere mellett baktatva vagy rajta ülve hajtott le a saazi vidékre gabonáért, s ilyenkor rövid, sötét posztó zekéje fölött por ellen védő bő kék zubbonyt viselt, bőrnadrágja pedig hosszú szárú csizmába volt gyűrve. Kezéből nem igen hiányzott a gyakran sajátszerűen fölszerelt ostor és szájából az ulmi pipa, övéről meg a pénztárczáúl is szolgáló széles bőrtüsző. A többnyire hórihorgas, erős csontú alakok a fejükön fekete csücskös sapka fölött baglyas, viharedzett köcsög-kalapot viseltek. Vasárnapi ruhájuk majdnem bokáig érő barna vagy kék, hosszú szárnyú, ezüst gombos kabát volt. A nők fehér, szorosan fejükhöz illeszkedő fejkötőben, később a híres arany fejkötőkben és a csehországi németség sík vidékein is kedvelt dudoros újjú kabátban jártak. A nyiltabb vidékeken, így Saaz környékén s az Elbe-menti síkságon, nemkülönben az ország éjszaki és éjszakkeleti iparűző kerületeiben a hagyományos honi népviselet már teljesen elkallódott s az általános, józan városias divatnak adott helyet. Az egyes vidékek helyi múzeumaiban is csak kevés emléke maradt fönn, s legfölebb régi családi almáriomok rejtik még itt-ott egy-egy utolsó hírmondóját a hajdani népies ruhatárnak. Az Óriás-hegységben is csak halvány emlékei vannak még meg az egykori eredeti és sajátszerű viseletnek. A hegyvidéki lakók hajdan többnyire sötétkék, közepes hosszaságú posztó kabátot kedveltek, mely rendesen egy egész emberöltőn át kitartott ünneplő-ruhaképen. Hasonló szövetből volt a mellény, a nadrág pedig fekete, vagy sárga nyers bőrből. A nők szürke (ritkán tarka) gyapjú szoknyát, rövid, elől keményített lapos betétű posztó mellényt, vászon nyak- és mellkendőt viseltek. Jellemző volt a régi hajviseletük. Hajfonataikat úgy csavarták a fejük búbjára, hogy valóságos korona (ú. n. „fészek”) támadt belőlük. A leányok többnyire hajadonfővel jártak, a míg legalább az időjárás engedte, az asszonyok pedig fehér, vagy virágos vászonfőkötőben. Felöltőűl gyakran még rövid, sötétszínű posztó kabátot hordtak. A sötét színek kedvelése itt is megemlítendő s érthető is, mert jól illik a természeti körűlményekhez, valamint a nép komolyabb hangúlatához. Az újabb idők, kivált a két utolsó évtized mind hatalmasabban fejlődő forgalmával és nem tartós, de olcsó gyári árúkat ontó iparával, melynek épen éjszaki Csehországban oly számos telepe van, majdnem teljesen kiszorította már a régi honi viseleteket; még pedig elmondható, hogy nem mindig a nép javára, mert az ősi viselet levetésével együtt nem csekély része ment veszendőbe a nép önálló, derék jelleméhez való szívós ragaszkodásának.

Lakhelyek. Hogy a német elem Csehországban, a hol csak megtelepedett, mindenütt értelmes, körűltekintő és derék építő munkát is végzett, arról a legkülönbözőbb vidékeken tanúskodnak az ő szorgalmukat dicsérő régi kolostorok, székesegyházak és templomok, rendi társházak, kastélyok és várak, valamint a nagy számú és tekintélyes városok, kisebb-nagyobb községek és magános majorok, valamint e minden korból való építészeti emlékek mellett a legújabb időkben emelkedett nagyszabású, valósággal palotaszerű iskolák, muzeumok, színházak, fürdőhelyi paloták és óriási gyárak. A szívós, vaskeménységű tetterő és mélyreható alaposság, mely e népfajt jellemzi, lakhelyeiben ép úgy szembe tűnik, mint más felől igazi német lelkűletére vall e lakások elhelyezésében és berendezésében nyilvánúló ízlése. Csehország németjeinek izmos, iparkodó és mozgékony faja az ország határszélének oly sokféle természetű vidékein mindenütt meg tudott gyökeresedni s lakhelyeit is alkalmazni tudta az annyifélekép változó természeti és időbeli körűlményekhez. Nem csupán a legtermékenyebb, kövér talajú folyamvölgyekben ütött tanyát, hanem megtelepedett a mostoha és zord fensíkokon és a még zordabb, terméketlen hegygerinczeken is. „Nem a görög hegyeken, – írja dr. Stamm Sándor, az érczhegységi nép elhúnyt leírója, – nem az Olympus közelében, nem is az Apennineken, a Pyreneusokon, vagy a Kárpátokban, sőt az Alpesek között sem, tehát nem Európa legmagasb hegységein ért legmagasbra az emberi telepűlés társas művelődési munkája, hanem az Érczhegység gerinczén!” Itt ugyanis 3.000 lábnyi magasságban (1.172 méternyire a tenger színe fölött) egy egész város áll, az iparűző Gottesgab s körötte több kisebb helység, fönn a „Sonnenwirbel” (Keilberg) tőszomszédságában, az Érczhegység magas ormain. Az a népfaj, a mely itt letelepedett, nem riad vissza semmiféle magasságtól, a mint nem ijed meg a föld sötét mélységeitől sem s 1.000 méternyire s még ennél is egyre mélyebbre hatol az ércz- és kőszénbányák aknáiba. A telepek helyének megválasztásában és a lakások elhelyezésében is nyilvánúl a német faj természete. Még ma is számos falun meglátszik a hoszszában való és a csoportos faluépítés kétféle ősgermán typusa, kivált a határhegyek előlejtőin és a völgyekben.

Részlet a Kaaden melletti Brunnersdorf faluból.
Charlemont Húgótól

Az ország belseje felé eső vidékeken, a hol régebben szlávok laktak, tömörebbek a helységek. A majorok különben, kivált a dombos tájakon és erdős lejtőoldalakon gyakran egész elkülönzötten és minden egymás közötti kapcsolat előzetes terve nélkűl is állanak, tehát épen úgy, a mint Tacitus tanúsága szerint a német már ősidők óta szerette építeni a lakhelyét, ott választva magának tanyát, a hol épen legjobban megtetszett neki a föld, forrás vagy erdő. Figyelemre méltó a hosszú falvak gyakorisága, melyekkel kivált az Érczhegységre támaszkodó előhegyeken, az Érczhegységben magában, az éjszaki cseh határvidéken Warnsdorf-Rumburg táján, valamint az Aupa- és Elbe-völgyben (Trautenau és Marschendorf egész Dunkelthalig, továbbá Hohenelbe-Spindelmühle-Petersdorf), az Óriás-hegységben, végűl a Jeschken-Iser vidékén (Reichenberg-Maffersdorf stb.) találkozunk sűrűbben. E hosszú falvak, minő a patak mentén elnyúló Brunnersdorf, továbbá Zuflucht, Wernsdorf (Kaaden kerületében), néha egész kilométernyi hosszú, szakadozott rendben épített majorságok és kisebb házak sorából állanak s néha – mint pl. a 3.200-nál több lakost számláló Reischdorf (az Érczhegységben) és az óriáshegységi Marschendorf – egy-egy kisebb város lélekszámát is elérik népességükkel. Warnsdorf pedig, mely iparűző hely, ma 18.476 lakosával már a tizenegyedik rangban áll Csehország városainak sorában, csak a legutóbbi évtizedek folyamán nőtt össze több ilyen faluból egy várossá.

A csehországi német városok alapterve többnyire az ú. n. „Ring”-rndszert mutatja. A hol csak a talaj alakúlata megengedte, mindenütt szép, nagy „Ring”-tér van a város közepén (így Eger, Falkenau, Kaaden, Saaz, Pressnitz, Komtau, Brüx [három „ring”-gel], Görkau, Dux, Bilin, Leitmeritz, Aussig, Leipa,Tetschen, Rumburg, Reichenberg, Trautenau, Arnau, budweis városokban), a mely terek azonban nevük („gyűrű”) daczára négyszögletesek, magas tetőzetű, sokszor építészetileg is nevezetes polgárházaktól és bolthajtásos nyilt tornáczoktól („Vorlauben”) szegélyezvék. Ilyenek szegik a „Ring”-terek nagyobb részét és sajátszerű képet adnak a városnak (így pl. különösen Arnauban). A sík földön már egy század óta majdnem általánosan a kőből való építés az úgy szólván kizárólag uralkodó, a mely úgy a tekintélyesb polgári, mint a nemesi házakon (hogy csak a Junker- és Schirndinger-féle typikus patricius-házakat, valamint az egeri régi városházát és az ú. n. Stöckel-csoportot említsük példákúl) határozott német stílust mutat és nem egy műemlékben, mint az egeri gót székesegyházban, a kaadeni városházában és hegyes toronyban, a saazi, komotaui, brüxi, hohenelbei templomban, a brüxi hajdani városházában (német korai renaissance), a leitmeritzi kehely-házban, a reichenbergi városházban és sok más épületben nevezetes műépítészeti, vagy egyébként kiváló sajátszerűségű alkotásokká emelkedett.

Csehország német népessége legtöbbnyire a Németországban és Közép-Európában legelterjedtebb frank typus szerint építi házát; ezzel a typussal találkozunk a Rajna mentén, Közép- és Dél-Németországban, Sziléziában, Stájerországban, sőt még Erdélyben is. A lapályos vidékeken és a folyók völgyeiben, a hol a síkság tágas, a termés bővebb és dúsabb, meg a lakosság is jobb módú, majdnem általános a frank typusú négyszögű háztelek, külön-külön állnak rajta a lakóházak és a melléképületek (istállók, csűrök, kamrák, magtárak stb.). A hegyvidéken és a mostohább fensíkokon ellenben már a helyi és gazdasági körűlmények miatt is az ó-német száz ház typusát kénytelen alkalmazni a megtelepedő, melynek egyetlen szélesebb tetőzete alatt az összes helyiségek, úgy a lakószobák, mint az élésárak és istállók stb. mind elférnek. Ezzel az építésmóddal találkozunk részben már az Ércz-hegységben és a Duppaui hegységben, kiváltképen pedig az Óriás-hegységben. Magasabb fekvésű tájakon, főleg az említett erdővidékeken a faépület is igen gyakori még. A kőházak oldalfalai is, kivált az esős oldalra nézők, zsindelylyel borítvák, a mi sajátszerű színezetet ád némely hegyi helységnek, minők pl. Grasslitz, Neudeck, Pressnitz, Schmiedeberg, Joachimsthal, Gottesgab, Sonnenberg, Katharinaberg, Niklasberg (az Érczhegységben), valamint az Óriás-hegységben az Aupa és Elbe folyók völgyeiben levő falvak. – A különben is meleg, olcsóbb s főleg a hegyvidéken oly egészséges lakásúl szolgáló faház helyett azonban még a magasabb helységben is mindinkább kő- és téglaházakat építenek s csak néhány elzártabb vidéken, minők az aschi, rumburgi és braunaui határszéli beszögellések, meg az Ércz- és Óriás-hegység némely fensíkjai ragaszkodnak még hűségesen a csehországi német hagyományos faépítkezés tisztes ősi szokásához. Ilyenek a Hohenelbe, Freiheit és Reichenberg városokban álló tornáczos polgári faházak, a Georgswalde és a Rumburg környékén látható takaros kis takács-házikók, nemkülönben a neubergi (aschi kerület) régi evangelikus fatemplom, meg az építészeti s történelmi tekintetben egyaránt nevezetes braunaui temetői templom. Emez alighanem a legrégibb ilynemű faépület (tiszta germán u. n. „Ständerbau”) egész Ausztriában és Németországban, melynek tornáczai, valamint magas támfödelű főépülete faszerkezetükben jellemző typusát mutatják az egész Óriás-hegységben elterjedt építésmódnak.

Csehországnak németek lakta összes vidékein három, egymástól többé-kevésbbé eltérő faját lehet a parasztházaknak megkülönböztetni, melyek majdnem mind régibb időből valók még s ma a régi jellemző népviselettel együtt egymásután tünedeznek el az újabb divatú épületek elől, a nélkűl azonban, hogy ezek mindig valami jobbal és a nép jelleméhez illőbbel váltanák föl a régit. Mint a polgárházak, úgy parasztházai tekintetében is az egész Eger-vidék népies építkezése áll első helyen. Az ó-egerlandi parasztháznak a milyeket még ma is teljes épségben látni az Eger környéki falvak, kivált az Egerhez közel fekvő Schlada és Franzensbad házai közt, vastag gerendákból összerótt s bevakolt, vagy néha kőből is épűlt falú földszíntje s e fölött takaros rámás szerkezetű emelete van, amelynek gerendázata és egyéb farészei vörösre, vagy barnára festvék s tetszetősen ütnek el a fehér fal alapszínétől. A néha elég díszes, közepes meredekségű csúcsos tető homlokpajzsát többnyire kereszt, vagy valami szentkép ékíti. A takaros és festői tekintetű s e mellett kellemes otthonúl igérkező házacskák kis ablakaiban virágcserepek állnak, ajtaik alacsonyak s előttük többnyire kis kertecske virúl, vagy egy-egy magában álló terebélyes gyümölcsfa zöldel. A lakószoba két ablak közötti szögletében áll a nagy családi asztal, ugyanott függ a szentelt barkával körűltüzdelt kereszt, vagy valami szentkép. Egyszerű, erős faszékek és lóczák, tarkára festett nagy ládák, melyek a fehérneműt s a vászonkészletet rejtik, és kemény, de jó ülőhelyekűl is szolgálnak, továbbá ott, a hol nincs külön hálókamra, a régebben többnyire két személyre szabott ágy egészíti ki a butorzatot. A rendesen jó nagy és szabadon álló cserépkályha és az ón, réz, agyag, meg porczellán edénynyel megrakott tálas polcz, vagy üveges pohárszék is hozzájárúl a kivált télen családiasan nyájas lakószoba egyszerű, de tartós berendezéséhez. A lakóházzal rendesen hosszúkás, vagy egyenlő oldalú négyszöget alkot a tágas udvar, melyen az éléstárak, istállók, csűrök, stb. állanak. Az Eger középtáján, a saazi síkon ugyan még itt-ott e vidék régibb népies építésmódjának maradványaival is találkozunk, így Weidentrebetischben, Moorban és Liebotitzban (Aubach-völgy). Ezeknél a rámás szerkezetű emeletek többnyire egyszerűbb gerendavázúak, mint a felső Eger-vidéken, az udvarra néző hosszanti oldalán pedig gyakran nyilt, vagy farácsozatú emeleti tornácz van a ház elején. Az udvar voltaképen itt is a frank háztáj mintájára van szabva. A bő gabonatermés itt is tágas csűröket és magas szérűket kiván. A kis gazdák (fél- vagy negyedtelkesek) és mesteremberek házai, minők még Willomitzban, Radonitzban, Weinernben, Winteritzben és Otschehauban (Goldbach-völgy), valamint az Érczhegység lejtőin is láthatók, az útczára vagy udvarra néző oldalukon rámás szerkezetű emelettel, vagy félemelettel bírnak, de azzal a sajátszerűséggel tűnnek föl, hogy a tetőzetük hátúl egész a földszíntig ér. Sajátszerűek voltak az Aubach-vidéken az itt-ott még ma is látható kettős házak, a melyek két, tökéletesen egyenlő s közös kapuval egybekapcsolt , takaros faszerkezetű s magas félfödelű házból állottak, a minőknek igen jellemző példái valának az egykori Leeger- és a Franz-féle ház Willomitzban. Az egyik házfélben a fiú, a másikban (az ú. n. „Auszug”-ban) a szülők vagy nagyszülők laktak.

Egy rumburgi ház kapuja.
Lewý Antaltól

Az Elbe-menti alföldön már kevés a typikus épület. A Leipa-környéken a parasztházak földszíntje többnyire kőből van. A Leipa bazaltban és szép homokkőben bővelkedő tája ugyanis szinte önként kinálkozik a koczkakövekből való építkezésre, a miért is némely falvakban még az istállók, pajták, egyéb házrészek, sőt kertkerítések is takaros fehér koczkakövekből építvék, s a kőházra elég gyakran egyszerű szalmafödél borúl, mellette pedig faház húzódik meg. Egész kőbe vájt kamarák és istállók is akadnak errefelé, mint Neuschlossban és az ú. n. „Karbe” táján. A többnyire tágas parasztszobák kályhái födeles tábláikkal maguk is egész kis házikók. Az asztal és a kályha közt, a hol valaha a rokka állott, ma már a varrógép zakatol; csupán egy rumburg melletti parasztház egyfödelű (szász typusú) otthonában találtuk még mind a kettőt békésen egymás mellett. Az alföldön annyira kedvelt emeleti tornáczok itt is láthatók még. Kiválóan festői s félköríves verandája van a Neuschloss melletti Gauler-féle parasztháznak. Ritkább példája a népies építkezésnek egy szintén Neuschlossban még ma is álló háromemeletes parasztház. Egészen sajátszerűek a warnsdorf-rumburgi vidék népének ez idő szerinti lakhelyei. Ezekben ugyanis a hagyományosan egyszerű, régi, falusias jelleg a legújabb városi és iparszerű alkotással érintkezik s tetszetős átmeneti tarkasággá elegyűl. Így pl. a Mandau partján (Warnsdorfban) nem egy hajdani parasztháznak fából összerótt földszíntje, de egészen új divatú, csinos palatetőzete, villámhárítója, régiesen kis ablakkereteiben pedig tükörüveg táblák vannak. Akadnak palával szegett szalmafödelek, kátrányos papirból való könnyű tetőzetek és mohos zsindelytetők tőszomszédságában majdnem mindenütt megint előkelő palatetőzetű épületek. Régi és új, ősi paraszt falu és legújabb ipartelep csaknem mindenfelé egymást érik itt. Rumburg, a vászonszövő kisipar e híres székhelye felé mind gyakoriabbak az olyan faházikók, a melyekben a kézi szövőszékek szünet nélkűli kopogása és csattogása hallható. A lakhelyek külsején is meglátszó tisztasági érzék s a népességnek a festői iránt való hajlama és tehetsége éjszak és éjszak-kelet felé mind jobban tapasztalható. Míg a tartomány nyugati és éjszaknyugati vidékeinek németsége inkább a zene, ének és a népköltés terén árúl el művészi hivatottságot jeles énekesek és zenészek kerülnek ki soraiból: addig éjszaki és éjszakkeleti Csehország németjeiben a képzőművészeti érzék az erősebb s nem egy derék festő és szobrász vált belőlük. E feltűnő hajlam nem csupán házaik színes díszítésében, hanem – kivált Warnsdorfban – szentképek, szobrok, sírkövek, stb. alkotásában is sűrűn nyilvánúl. Odább keletre, az Óriás-hegységben ez érzék még növekszik. A Felső-Elbe és az Aupa völgyében az egyébként egyszerű faházikók és hegyi tanyák fölötte kecsesen és tetszetős műgonddal vannak két, sőt négy színben is kiczifrázva. Hohenelbe és Harta közt ez ily kis házacska külsején népies izlésű, egyszerű kézi festés is látható. Említendők az itt szokásos házfölíratok is. Hohenelbe és Spindelmühle közt a homlokfalak tábláin egyebek közt ilyen fölíratok olvashatók: „Ha gyűlölet és irigység lobbot vetve égetne, A szén ára felényivel bizvást olcsóbb lehetne.” „A legjobb még, hogy a halál És az ördög ingyen munkál, Különben tán nem egy szegény szolga Jutna gazdag uráért pokolba.” A lakhelyek elrendezése, mely Georgsthal és Kreibitz táján a belföld felé megint a csoportfalvak alakját kezdi felölteni, az Óriás-hegység vidékein ismét a hosszú, kilométernyire is elnyúló helységek és szétszórt tanyák typusába megy át s az amott mind általánosabbá váló kőépítmények és vegyes szerkezetű házak helyét itt újból az egyszerű, gerendákból összerótt faház foglalja el. Ezzel az éjszaki és keleti Csehország határvidékein uralkodó háztypussal találkozunk még tovább a Jeschken-Iser-vidékig is, a hol régebben legalább a meredek, mélyen alányúló tetejű földszíntes ház volt a közönséges. A jobb módú városokban, mint Trautenauban, Hohenelbében és Reichenbergben azonban ez az egyszerű faház-typus részben a rámás szerkezettel vegyesen több emeletű alkotmánynyá is fejlődött, a melynek szép arányaikkal feltűnő példái igen festői csúcsíves homlokzatokat és faoszlopokon nyugvó tornáczokat mutatnak. Az említett városokban a népies építkezésnek még nem egy ily érdekes emléke áll és szolgál ma is lakásúl. A termékeny nyugati országrész többnyire tekintélyes kiterjedésű parasztudvarainak frank typusú házaival ellentétben keleti Csehország, kivált az Óriás-hegység vidékein már a szerényebb ószász jellegű, egy födél alatt meghúzódó hajlék az általános. Az Óriás-hegységben, a hol a földmíves mostohább éghajlati, talaj- és térbeli körűlményekkel kénytelen számolni s a mezőgazdaság helyett inkább baromtenyésztésre, erdőgazdaságra, pásztorkodásra és háziiparra van szorítva, ehhez képest módosúl a házépítés is. A hegyek füvet bőven termő lejtőin, patakok és források közelében, hol kis nyája elég takarmányt és italt talál, állított magának az Óriás-hegység ősi pásztornépe legszívesebben hajlékot, mely ez egész vidéken mindenfelé egyforma nagyságú és alakú s Baude (bódé) nevet visel. E hajlékok kétfélék, ú. n. nyári és téli tanyák; amazok szellősebb, könnyedebb építésűek, minthogy csupán nyáron át laknak bennük, s körűlbelűl ugyanaz a rendeltetésük itt az éjszakkeleti csehhegyvidéken, a mi a havasi kunyhóké egyebütt.

A komotaui Ring-tér.
Bernt Rudolftól

Alapzatuk többnyire kőfal, melyen gerendákból összerótt, egyfödelű faház áll. Ebben a lakószobák, az istálló, a tejes kamra és a félszerek, stb. mind egy közös tető alatt állanak. A padlás, a melyre rendesen a ház külső oldalán álló lépcsőn kell fölmenni, egyúttal széna- és egyéb takarmánytartóúl, sőt a gyermekek és a cselédség hálóhelyéűl is szolgál. Mostanában azonban az Elbe felső vidékén az istállót már a lakóház mellé is építik, de mindig úgy, hogy vele keresztben vagy mögötte álló melléképületként szorosan kapcsolatos. A belső helyiségeket a falak deszkabéllése védi belűl s külső faburkolata oltalmazza kivűl a hegyvidék, kivált a magasb helyek zordonabb viszontagságai ellen. Általában véve a tanyákat úgy építésükben, mint fölszerelésükben a legnagyobb egyszerűség, de egyúttal tetszetős tisztaság is jellemzi, a mi lakóik komolyabb természetével szépen összeegyezik. Az épület egész külső dísze legfölebb itt-ott egy-egy kisebb karzatból (féltornáczból) áll a hegyoldalról lenéző hajlékok némelyikének a homlokzatán. A nyári tanyák messzire elszórtan, a téliek mégis valamivel közelebb s némileg faluvá csoportosúlva állnak s néha összefoglaló nevükkel árúlják el keletkezésük körűlményeit, vagy az első megtelepedők nevét, így példáúl Krausebauden, Rennerbauden s mások. A belső berendezés és bútorzat is rendesen igen egyszerű, de tartós, jó minőségű. A szobának két ablak közötti sarkában egy fehér jávorfa asztal, fölötte a feszűlet és szentképek, egyszerű fa padok és lóczák a falak mellett, ágy, polcz és pohárszék, a vaj- és sajtkészítéshez kellő edények, a vas-, vagy rézüsttel fölszerelt cserépkályha a szokásos berendezés, melynek minden része általában a háznál uralkodó rendről és tisztaságról tesz tanúságot. Újabban némely házi és gyáripari termék gyors terjedése folytán, nemkülönben az élénk idegenforgalom következtében nem egy divatosabb és városias dolog is behatolt már ez óriáshegységi tanyákba. A felső Elbe és az Aupa völgyeiben mind sűrűbbek e telepek, a divatos kőépületek és a villaszerű építkezés mind jobban terjed s mindinkább kiszorítja a régi parasztos faházakat, a melyek helyébe az újabb idők ipari tevékenységének és változott életkörűlményeinek szolgáló korszerűbb épületek kerűlnek, e vidéknek is egészben átmeneti színezetet kölcsönözve. Említésre méltó még az az elmés eljárás, a melylyel több helyütt a házak előtt elfolyó víz eleven erejét nagy ügyesen mindenféle munka végzésére, így példáúl köszörűkövek, hajtó kerekek, sőt bölcsők mozgatására is föl tudják használni.

A nép lakóhelyeinek ez általános áttekintése és azok újabb átalakúlása a következő megjegyzésekre adnak végűl alkalmat. Azt tapasztaltuk, hogy Csehország németségének főbb vidékein mindenütt a helyi körűlményekkel és a nép öröklött jellemével egyező hagyományos építésmód fejlődött, a melytől újabban mindinkább eltérnek. E jelenség oka az új közlekedési eszközök és az ipar nagy lendűlete, mely Ausztriában a birodalmi főváros után mindjárt a cseh földnek épen a német vidékein volt a legrohamosabb és legnagyobb. A középnagyságú városok polgárházai ma általában nagyobbak, világosabbak, szellősebbek s ezért részben egészségesebbek és nem egy tekintetben kényelmesebbek is, de többnyire józanabbak, kevesebb egyéni ízlést mutatók s mintegy gyári kaptafára szabottabbak a régieknél. Itt-ott ugyan e részben már némi javúlás is mutatkozik megint. Ellenben a csehországi német parasztház stilusa ez idő szerint épen nem kielégítő átmeneti vajúdásban van. A kisvárosi átlagos építésmódot sok helyütt hirtelenében átvítték a falukra is, elhagyván a helyi körűlményekkel sok tekintetben egyezőbb hagyományost, és ez a helytelenség kivált az Elbe és Eger mentén fekvő termékenyebb s így jobb módú vidékeken, de részben az éjszakkeleti iparűző kerületekben is lábra kapott. A kinek mélyebb belátása van, ezt a vaktában való városias építkezést a más-másféle természetű vidékeken sehogy sem tarthatja helyesnek, sem czélszerűnek; de meg a jellemző sajátszerűségek eltűnését is fájlalhatja. Az ily újabb divatú házak felső emeleti helységei aztán többnyire üresen is állnak, vagy a szükség szerint magtárakúl is használják szobáik egy részét, minthogy alúl a kellő és czélszerű helyiségek hiányzanak. E részben sürgősen szükséges a helyesb útra való áttérés. A parasztházat és udvart nem szabad elhamarkodottan városiassá átalakítani, hanem meg kell tartani annak a maga czéljához mért, természetes szabását. A kor haladásához alkalmas átmeneti alakot nem is lesz olyan nehéz megtalálni, ha ez irányban tanúlt építőmesterek veszik a dolgot a kezükbe.

Népszokások. Csehország sok más tartománynál gazdagabb népszokásokban, hagyományokban és dalokban, minthogy a főbb germán törzsekkel való közeli rokonság és sűrű érintkezés folytán, melyet Németország szomszédsága megkönnyített, az általánosan elterjedt német szokások is meghonosodtak itt, de hozzájuk idő haladtával számos helyi és csakis a csehországi németség sajátjáúl tekinthető hagyomány is járúlt. A rendkivűl sok szokás közűl itt csak a legnevezetesebbekről nyújthatunk áttekintést. Sorra veszszük tehát a családi élettel, azután a természeti évkörrel kapcsolatos ünnepi szokásokat és hagyományokat, végűl pedig azokat, a melyeknek történelmi vagy műveltségtörténeti eredetük és alapjuk van.

A családi ünnepek középpontja a dolog természeténél fogva ősidők óta a házasságkötés nagy családi eseménye, a mely köré az eleven képzelmű nép mély érzésű lelkületének szinte kimeríthetetlen forrásából annyi jelképes díszt s költői szép szokást fűzött s egészséges humorának annyi gyöngyét, ősi vallásos képzeteinek oly sok emlékét csoportosította, a mennyi csak a természeti és az egyházi év két főünnepére, a karácsonyra és husvétra jutott még. A lakodalmi szokások a legteljesebb épségben és egész a legújabb időkig a felső Eger-vidéken maradtak fönn. Az egerlandi parasztlakodalom régibb, teljesebb alakjában hosszú időn át messze földön híres látnivalóként volt ismeretes és akkora nevezetességnek örvendett, hogy a cseh föld német részének világhírű fürdőhelyeire gyakrabban ellátogató uralkodók tiszteletére is rendeztek olykor egy-egy ilyen látványosságot, Ferdinánd császár koronázásakor pedig Prágában mutatott be egy ily mennyegzőt az egeri városi tanács a fejedelemnek, a ki teljes elismerését fejezte ki érte a rendezőknek. A lakodalmat úgy itt, mint a csehországi németség más vidékeinek legtöbbjén is, a megkérés („Anrede”, „Aariding”, a. m. megszólítás) után következő kölcsönös megállapodás („Leihkauf”) előzi meg, a melynek alkudozásait a vőlegény megbizásából rendesen valami erre kiválóan alkalmas és a tréfához is értő közbenjáró („Procurator”) vezeti. Néha nyolcz-tíz óráig is eltart, míg a felek a hozományt s egyebeket illetőleg teljes megegyezésre jutnak. Erre az „ügyvivő”-nek többnyire meglehetős hosszú és ékes szózatú, gyakran rimes beszéde következik, utána pedig zenével és tánczczal járó vig lakoma zárja be az eljegyzés napját. A tachaui, daubai és saazi vidéken ezt az ünnepet „Versprechniss”-nek, keleti Csehországban „Zusohging”-nak (eligérkezésnek) hívják. Ennek utána a menyasszony anyjának a fő gondja, hogy a kelengyés kocsi (Saaz vidékén „Kommawogn”, a felső Egerlandban „Plunnawogn”, az alsó Elbe-vidéken „Brautfuder”, Dauba környékén „’s Gerille”) fölszerelése („firting”) mentűl dúsabb legyen. Segítségére vannak ebben a komaasszonyai („Tuatn”), a kik az úgynevezett keresztanya-vánkossal („Tuatn”-Polster) járúlnak a kelengyéhez.

A leitmeritzi Ring-tér.
Bernt Rudolftól

A lakodalmat lehetőleg kedden („Irda”) tartják. A menyasszonyt a vőfély vagy maga a vőlegény vezeti ki a szobájából. Régebben ez alkalommal öt-tíz tallérnyi váltságdíjat („Haftelgeld”, a régi germán menyasszonyvásárló pénzt) kellett letennie. A menyasszony legfőbb dísze az Egerlandban az úgy nevezett „Glockenbändel”, egy rézcsillagokkal kivert szíj, a melyről szabadon függő érczpitykék lógnak le, továbbá a művirágokból és aranyfüstből készített arakorona (Plan környékén „Nest”-nek is hívják). Újabban kivált a síkföldön már a városias nászkoszorú a legtöbb helyütt kiszorította a régi hagyományos menyasszonyi fejdíszt. Miután a menyasszonyt szüléi megáldották, megindúl a menet a templom felé. Elől pisztolyokat durrogtató legények közt a zenészek haladnak, nyomukban megy a vőlegény. Hajdan e napon, bármely évszakban egyaránt rókaprémes keztyűt („Fükksahandschka”), vidraprémes sapkát és rozmaring-bokrétát viselt. A vőlegény mellett haladnak a férfi rokonai, kik piros szalaggal díszítik a kalapjukat és botjukat (így Teplben, Planban és Tachauban). Erre a szószóló s a menyasszonyt vezető vőfély következik a menyasszonynyal. Ennek egy ezüstpénz van a czipőjében s egy darab kenyér a zsebében. A koszorúlányok s a menyasszony nőrokonai zárják be a menetet. A menyasszonynak és a vőlegénynek templomba menet nem szabad visszanézniök, hogy megtartsák a hitvesi hűséget. Esős idő az esküvésre menetkor szerencsét, gyarapodást, a szél ellenben, a melytől az ágak is mozognak, házsártos életet, sőt verést is jelent. Sok helyütt már a templomból kijövet megállítják a menetet és zsineget, szalmafonatot húznak előtte az úton keresztbe (az Eger-vidéken „Fürziehen”, Aussigban „Schnurhalten”, Hohenelbében „Verschnüren”), hogy az új férjtől vámot vegyenek. A váltság egy kis szétszórt aprópénzből áll. A vőlegény házánál ennek egy nőrokona fogadja üdvözlő serleggel a menyasszonyt. A menyasszony a poharat, miután kiitta, úgy dobja a háta mögé, hogy összetörjék. Ezzel azt jelzi, hogy leánykorának immár vége. (A szokás különben ősi pogány italáldozat emléke.) Ha a pohár nem törik darabokra, a legközelebb állónak azonnal rá kell taposnia, különben nem lesz a menyasszonynak szerencséje. Benn a házban az új asszony első dolga egy egész rozskenyeret megszegni, a mi a gabonatisztelés jelképe. Ezt a leszelt kenyérdarabot (Egerlandban „Oberrampftel”, a Saaz-vidéken és az Érczhegységben „aufschnittl”) a házasok szerencséjük zálogáúl megőrzik. E körjárat alatt gereblyéken, kaszákon s más gazdasági eszközökön kell átlépkednie, a mivel a földmívelést áldja és tiszteli. Régebben a lakodalom ezen első részét a szérűn való táncz fejezte be.

Természetes, hogy a nászünnep legfontosabb részei közé tartozik a lakoma. A szószólónak itt akad még csak dolga. (Az Eger vidéken „Procurator”, Aussig, Leitmeritz és az alsó Elbe táján „Altvater” vagy „Dariswart”, Planban és Tachauban „Plampatsch”, „Plumpatsch”, Reichenbergben „Huckstbietner”, Hohenelbe, Trautenau és az Óriás-hegység vidékén „Plaudermann”, „Plampatsch” a neve.) Ő a szertartásmester, asztalnok és az egész ünnepség főrendezője, a kinek e mellé még mindenféle tréfáról, mókáról is kell gondoskodnia, minők példáúl a kemencze ünnepélyes felköszöntése, a házasságról szóló prédikáczió és sok más; szóval ő az egész lakodalmi mulatság lelke. Az Elbe- és Egermenti alföldön segítőtársa az úgy nevezett „alzmäste”, vagyis afféle udvarmesternő, ki őt a lakodalom rendezésében és a lakomára való felügyeletben támogatja. Elmaradhatatlan a lakodalmi eledelek (kivált az egerlandiak) közűl a rizsleves és a köleskása, a mely mézzel bőven meg van édesítve s e mellé még czukordarabkákkal, mézeskalácscsal és egyéb nyalánksággal van a tetején dúsan megrakva. Ezért szokás a mindenben kotnyeles emberről mondani, hogy „olyan, mint lakodalmon a köleskása”. A tál tartalmának egy jó részét a kéregető („aufgeibend”) szegény gyermekek és a falu inségesei közt szokás kiosztani. A lakomára hivatalosak már többnyire megelőzőleg magukkal viszik a házhoz az eledelbeli járulékukat, baromfit s más egyebet. Némely helyütt (példáúl Reichenbergben s keleti Csehországban) a lakoma után ajándékozzák meg a menyasszonyt. A lakodalmi asztalt kivált régebben nagyon is dúsan meghordták, a miért is az egeri városi hatóság 1360-ban és 1614-ben újból eljegyzési, lakodalmi és keresztelő ünnepségi rendtartást volt kénytelek a túlkapások ellen kibocsátani. Ezekben mindössze három asztalt engedélyez a tanács, melyek mindegyikénél csupán tizenkét vendég számára legyen teritve, s összesen legfölebb nyolcz akó sört szabad csak elfogyasztani.

A lakomával járó mindenféle tréfás szokások közé tartozik a menyasszony ellopása és kiváltása, továbbá egyik czipőjének a lábáról való elcsenése, a miért szintén váltságdíjat kap az, a kinek sikerűl, meg a czukorgolyócskákkal való dobálás és más efféle. A lakoma ételeinek fölöslegéből az otthon maradottaknak is jut. („Bescheidgeben”, vagy a felső Eger-vidéken „B’schaai”, Saaz-környékén „Hochzattsbrockn”, az Elbe-menti alföldön és Aussigban „Mitgebringe”, Reichenbergben és az Iser-vidéken „Hickeln-Schicken”).

A lakoma után a nászünnep első napját a táncz fejezi be, melyet a vőfély nyit meg a menyasszonynyal. Az Egerland felső vidékein a legkedveltebb tánczok közé tartozik az ú. n. „Trischlag”, melyet fölváltva kétnegyedes és háromnegyedes ütemben járnak. A saazi síkvidéken, az Eger középtáján, a Duppaui- és az Érczhegységben ilyenkor legjobban szerették a „Schleifer”-t (keringő) és a „Hopser”-t (galopp) tánczolni, mely utóbbi név a tánczot általában is jelenti. Reichenberg környékén megint a „Hoppich”-ot (keringőt) járják leginkább. Az Óriás-hegységben a tiszteleti táncz, melyet a „Plumpatsch” (szószóló) fölkérésére a társaság legtekintélyesb vendégével jár el a menyasszony, a „Buschkarante” nevű menuette-féle táncz volt. Egyébként itt is a német keringő (az ú. n. „Deutschtanzen”) volt a legkedveltebb. Néhol már a lakodalom előtti napon, rendesen azonban ennek az első, vagy a másoik napján szállítják a menyasszonyt új otthonába. Alt-Reichenbergben ez a „menyasszonyágy vetése” („Brautbetten”) többnyire már a lakodalom előtti este történt, a mikor a menyasszony barátnői ünnepi menetben áthordták az edényfélét, ruhákat és a hófehér ágyneműt a vőlegény házába, s e közben arra ügyeltek, hogy valamit el ne ejtsenek, mert ez szerencsétlen előjel lett volna. Hasonló szokás dívott Plan város környékén az Egerlandban is.

Gót fatemplom a braunaui temetőben.
Charlemont Húgótól

Minden igazi Eger- és Elbe-vidéki parasztlakodalom egyik nevezetes tartozéka a kelengyés kocsi (Plunnawogn, az Elbe alvidékén „Brautfuder”). Rakományának főrésze ősidők óta a többé-kevésbbé tarka festésű nyoszolyák, a díszes bölcső, a sütőteknő és a rokka, a melyen menet közben rendesen a menyasszony keresztanyja vagy a nyoszolyólányok egyike font; továbbá a vaskos, tarka virágokkal ékes és sokszor szépmívű érczkapcsokkal kivert ládák és almáriomok a ruha- és fehérneművel. Egy kosár szappannak és a lábbelinek sem szabad volt a fölszerelésből hiányoznia. Mindennek a legtetejében pedig a kelengye legfontosabb része, a menyasszony anyjának büszkesége: a selyemszalagokkal és csokrokkal ünnepi díszben pompázó dús ágynemű. A duzzadó vánkosok és dunnák hegyében fekszik a keresztanya-vánkos („Tuatkissen”, vagy „Zöllerl”), a mely szalagokkal van fölczifrázva és amuletekkel teli aggatva. A kocsi tetején ülnek a komaasszonyok (a menyasszony kereszt- és bérmaanyja) s onnan süteményt és aprópénzt szórnak. A felső Eger-vidéken takaros ökrös szekéren, vagyonosabbaknál rendesen négyfogatún viszik a kelengyét, s a pántlikákkal, csengőkkel és csörgőkkel fölczifrázott fogat zeneszóval és a legények újjongása közben vonúl be a menyasszony új otthonába. Az alsó Eger- és az Elbe-vidéken szépen fölszerszámoztot derék lovak vannak a kocsiba fogva, s útközben a tetején a vőfély vagy a „Salzmäste” (az ünneprendezőnő) szorgalmasan köpűl a nagy vajas köpűben. A kelengyés kocsi útját is szokás kötéllel elzárni, hogy valami kis váltságdíjat csikarjanak ki az elhaladó násznéptől. Gazdagabb lakodalmaknál az első kocsi után többnyire még két kisebb kocsi megy, a mely faedénynyel és gazdasági eszközökkel van megrakva. Rendesen a menyasszony hozományához tartozó tehenek, borjak és juhok is követik a menetet. A tachaui vidéken valaha egy fekete tyúkot vittek a kelengyés kocsi után a hitvesi hűség zálogáúl. Említendő még a régebben minden vidéken általános „fölkontyolás” („Brauthauben”) szokása. Néhol a menyegző első napjának éjfelén, másutt, pl. Daubában és környékén csak a második napon, az ú. n. „asszonytánczoltatón”, a menyasszony barátnői leveszik fejéről a nászkoszorút („Nest” vagy „Hochzeitskränzl”) s ünnepélyesen ráteszik az asszonyfőkötőt. Mint sajátszerű szokás jegyezhető még föl, hogy Altreichenbergben a menyasszony az esküvő utáni első éjszakát még a szüléi házában s az ő oltalmuk alatt töltötte és csak másnap, reggeli templomba menés után történt a vőlegény házában az új rokonokkal való testvérpohár-ürítés, mire az új pár ekkor már megkezdhette házaséletét.

A születés és a halál is már ősidők óta sokféle népszokásra nézve különös fontosságúvá lett Csehország minden német vidékein. A legáltalánosabb és legtovább fönn maradt, mint könnyen érthető is, a keresztelőlakoma szokása, melyen megvendégelik a keresztelőről visszatérő komákat (újabban némely helyütt már csak egyet választanak) s az ünnepi étkekből a szomszédság gyermekseregének is juttatnak. Ezek a koledáló („uff de Geibe”, „auf den Stopfer”, vagy „aufzugeiben” megjelenő) gyerekek rendesen vajas zsemlyét, mézet, pereczet, kalácsot, stb. kapnak. Az Elbe mentén, Aussig körűl s részben az Eger alsó és közép tájain a komavendégséget gyakran csak a gyermekágy utolsó napjaiban tartják s hagyományos eledel benne az erős sörleves. Újabban, mióta a falusi nép, sajnos, mind jobban elszokik már régi, erőt adó s olcsó hagyományos házi eledeleitől és italaitól, s inkább csak az izgató, mint a tápláló ételekhez és italokhoz fordúl: azóta a keresztelő lakomákról sem igen hiányzik, kivált Saaz környékén és az Aubach-völgyben, a városias kávé a hozzá való kalácscsal és egyéb süteménynyel. Kisebb komaajándékokat is szokás volt jóformán mindenfelé a megkereszteltnek későbbi emlékeztetőűl („Pathenbrief”) adni. A gyermekágyas asszonynak 8–14 napon át fölváltva a rokonai és a szomszédai küldtek ebédet. Alt-Reichenbergben szokás volt, hogy az anya az egyházkelés („Kirchengang”) után csecsemőjével a keresztszülőknél tette első látogatását („Tatschen”, a gyermeket takaró kendő nevétől).

A halálozással járó hagyományos szokásokhoz is híven ragaszkodik még a nép. A haldokló ágya körűl csendesen imádkoznak s meggyújtják a szentelt gyertyát. A halál beállta után rögtön kitárják az ablakot, hogy az elhúnyt lelke az égbe szállhasson. A ravataldeszka megőrzése, mely ősi szokás az osztrák Alpesek közt is honos, Csehország német vidékein (kivált a Cseh-erdőben) szintén megvan s még mostanában is dívik. A míg a holttest a házban van, rendesen virrasztanak mellette. A halott mellé egy imakönyvet (Éjszak-Csehország protestánsainál bibliát) és ollót tesznek a koporsóba, a mi az elhúnytakkal régebben együtt eltemetett számosabb tárgyak emléke. Mikor a koporsót a szobából kiviszik, a halottvivők, kik az Eger-vidéken rozmaringszálat viselnek, háromszor leteszik, mielőtt a küszöböt átlépnék vele. Mögöttük fölfordítják a székeket és parasztházakban az istállók barmait fölzavarják fekvőhelyükből, meg a méhkasokat is megrázzák, hogy a háziállatok is tudják meg, mikor viszik a volt gazdájukat utolsó útjára. A temetés után tor („Leichentrunk”, az Elbe-vidékeken „Leichenbrot”) következik, a melyen azonban többnyire csendes komolysággal viselkednek, s a beszéd leginkább a halott jó tulajdonainak kegyeletes emlegetése („die gute Nachrede”) körűl forog.

A családi ünnepek mellett kiváló figyelemre méltók a természeti és a nagyobb részt ehhez alkalmazkodó egyházi évkör főbb ünnepei, melyek három csoportba oszolnak: a karácsonyi, a tavaszi (húsvét, pünkösd, május elseje és Szent Iván napja) és az őszi búcsú-ünnepkörre. A téli napfordúlat ősgermán Jul-ünnepének hagyományaiban gyökeredző, mély jelentésű karácsony a kereszténység erkölcsnemesítő hatása alatt, mely az ősi pogány népszokásokat bölcsen a saját tanai keretébe tudta illeszteni, Csehország német vidékein is a természeti és egyházi évkör legnevezetesb ünnepeképen maradt meg mind máig. A földmívelő és a kisiparos nép egész mostanáig egyszersmind a gazdasági év kezdetéűl is tekinti. Karácsony táján szokta volt a legtöbb vidéken a gazda az új munkaév előkészületeit megtenni, marhaállományát és gazdasági eszközeit a szükséghez képest megújítani, stb. Karácsonykor volt rendesen a cselédség szegődési ideje („Ziehzeit”) is. Az új cselédek karácsony másodnapján léptek az új szolgálati évbe, e napon számoltak le az előző évről a mesteremberekkel, egyenlítették ki a különféle évi számadásokat, stb. a tulajdonképeni naptári újév a népéletben csak mellékes szerepű volt. A karácsonynak, mint évnyitó ünnepnek, nagy fontosságához képest a köréje csoportosúló népszokások is fölötte számosak és változatosak.

A karácsony körűli hat titokzatos hét küszöbén áll András napja (november 30). Ez az ú. n. sorsvető vagy jóséjek („Loosnächte”) elseje s mintegy bevezet a főünnep szentséges titkaiba. Az év utolsó heteinek borongó napjaiban és hosszú éjszakáin a nép lelkülete s kivált a képzelme fokozott élénkségre izgúl s fölébred benne a jövő, a közelgő új év titkai földerítésének sóvárgása. Általánosan elterjedt szokás a csehországi németségnél az András-napi czipődobás és ólomöntés, melynél az Érczhegység szélén lévő komotaui kerületben ezt a mondókát hallani: „Czipő ki, czipő be, vaj’ hol leszek a jövő évbe’?” A legsűrűbben gyakorlott szokás azonban ez éjjel a jövő kihallgatása („Loosen”, „Horchen”) és az ú. n. „kikopogtatás” („Anklopfen”), a melynek az a czélja, hogy megtudják, lesz-e az illetőnek a jövő évben szerencséje, házasságra fog-e lépni, avagy mi egyéb sors vár rá: költözködés, halál, jó lesz-e vagy rosz a termése?

Az év utolsó heteiben napközben is, de főleg esténként körűljárnak az ú. n. „Zember”-ek. (E név a „Zimber”, „Zimberich” szótól ered s erőszakos, félelmetes embert jelent.) A Zember, kit az egész Eger-vidéken, az Érczhegységben és az Elbe partvidékein „Rupprich-” vagy „Rupprecht”-nek is hívnak (a Mikulással járó Rupprecht nevű csatlós után), fürtös bundába, olykor medvének, vagy „fekete ember”-nek öltözve is, csörömpölő lánczokkal és nagy zsákkal jelenik meg, gyakran pedig a jámbor Miklós püspök kiséretében jár házról-házra s megbünteti vagy jutalmazza a gyermekeket, intvén őket, hogy jók és szófogadók legyenek, ha azt akarják, hogy a kis Jézus („Born-Kinl”, a. m. „újszülött gyermek”), a ki az ő jelentésére vár, sok szép ajándékot hozzon nekik. Némely ilyen Zember a szeretőjét megy ijeszteni, vagy azzal ingerkedik, a kire szemet vetett, s így a Zember-járás a parasztház összes lakóinak sok kedves mulatságot szerez drámai elevenségű szokásával. Az Érczhegységben (Eisenberg) gyakran Szent Péter is kiséri a „Rupprich”-ot. Reichenbergben és környékén a jó Miklós püspök már András estéjén megérkezik s almával, dióval tölti meg a gyermekeknek az ablakba kiakasztott harisnyáit, meg az „András-koszorú”-val ajándékozza meg őket. (E szokás Saaz környékén is dívik helyenként.) Figyelemre méltó, hogy a zártabb braunaui vidéken (keleti Csehországban) a Rupprich helyett az ú. n. „bősz menyasszony” (az ősgermán Berchta istennő) jár. Karácsonyi játékok és bethlehemek egyszerűbb, házi és családias alakjukban, legfölebb a szomszédság, mint nézőközönség előtt, mindenha szokások valának Csehország német tájain. Éjszaki Csehország határvidékein (Warnsdorf, Rumburg, Schluckenau körűl) 10–14 éves gyermekek kis csapatokká egyesűlve járnak ilyen bethlehemes játékok előadására házról-házra s köztük az egyik a kis Jézus, a többi Szent Miklós, Szent Péter, az angyal és a Rupprecht szerepét játszsza. Ez a darab komikusa, ki rendesen botorkálva támolyog be az ajtón, mikor „Rupperus,Rupperus, jőjj be!” kiáltással beszólítják. E szokás a Leipán túl is honos. A karácsonyi játékokat rendesen felnőttek adták elő, a kik egész vidékeket is bejártak s mindenféle adományt gyűjtöttek egybe; így e játékok a faluk szegényebb emberei számára jóformán mellékkeresetűl voltak tekinthetők.

Egerlandi parasztház az Eger melletti Schlada faluban.
Charlemont Húgótól

A legteljesb kifejlődésig ott jutottak a karácsonyi játékok, a hol bizonyos házaknál mintegy állandó színpadjuk volt, mint pl. hajdan a jezsuiták kollégiumában, a hol a tanúlók világi tárgyú darabokat is játszottak; továbbá Alt-Reichenbergben, hol a bethlehemi jászol állításának éjszaknyugati Csehországban dívó szokása igen kedvelt volt; legfőkép azonban Alt-Egerben, hol a közeli Nürnberg példájára karácsonyban, húsvét- és pünkösdkor a vásártéren, egy magas deszkabódéban tartották a karácsonyi színjátékot, melyre az előadó legények egy „Praecursor” (hírnök) vezetése alatt hívták meg a városbeli családokat. E kezdetben tisztán vallási színjátékokból fejlődött Egerben lassanként a világi népies színjáték. A nyilvános karácsonyi színpadok különben már rég eltűntek s a karácsonyi játékok utolsó maradványaképen ma Egerben már csak az a szokás él, hogy a templomi karénekes fiúk a karácsony előtti estéken egy díszes kosárban fekvő kisded Jézust visznek a polgári házakhoz s ott karácsonyi énekeket zengenek, a miért aztán némi ajándékot kapnak.

Ilyféle bevezetés után kerűl sor a nép legnagyobb téli ünnepére, a szent karácsonyra. Ennek legkiválóbb része a karácsonyest. Ez a varázserejű „tizenkét éj” (karácsonytól vízkeresztig) ú. n. „anya-éjszakája” s a többi ehhez képest csak másod rendű („Unternächte”). E tizenkét szent éjjelen az ősgermán pogány hit szerint megnyilt az ég, s az istenek, a fehér lován nyargaló Wuotan vezetése alatt végig száguldoztak a földön. Ezért a sorsvető éjek rejtelmes sötétsége a nép lelkében évenként újra meg újra fölébreszti a titkos és természetfölötti hatalmak sejtelmét, a melyek e malasztos időben hite szerint közelebb lépnek az emberhez, mint egyébkor. Ez idő alatt majdnem minden jelenség a természetfölöttinek, a kisértetiesnek tolmácsává, eszközlőjévé válik a nép képzeletében. A ház és környéke, a föld, levegő, tűz és víz, mind telve van a fölszabadúlt titokzatos erőkkel, s valamint a homeroszi költemények görögjei az egész természetet istenekkel népesítették be s emberiesen érzőnek és cselekvőnek hitték: úgy a german népszellem is költői alakító erővel ruházta föl a természeti és családi élet minden nyilvánúlását, főleg a téli és a nyári napfordúlat két legnevezetesb éjszakájának, mint a föl- és leszálló évkör két válságos határpontjának idejére. Az ősgermán ünnep két fő jellemvonása, a világosság- (nap) tisztelet és a lakomákkal járó áldozatok, mind máig fönmaradtak a gyertyácskákkal ékes karácsonyfában, a mely Csehország összes néme vidékein honos, és a hagyományos ételekből álló karácsonyi ünnepi lakomában. Amaz ősi német szokás, hogy ez ünnep ideje tájára fiatal kant vagy kövér emsét öltek, még sok helyütt dívik; ellenben az Angliában még járatos gyakorlat, a mely szerint a vaddisznó-fő a karácsonyi asztal legkiválóbb dísze (a „Froo” tavaszi-istenségnek szóló hajdani áldozat emléke), ma már megszűnt. Rég óta már az ú. n. „fekete hal” (édeskés-keserű mártással elkészített ponty) a fő étele a karácsonyi vacsorának, kivált éjszaknyugati Csehországban, melyhez rendesen gombócz, karácsonyi kalács (Stolle) és a búzalisztből sütött „karácsonyi koszorú”, a hajdan hegytetőről alágurított tűzkerék utolsó emléke járúl. Ugyancsak régi hagyományos eledelek még ez alkalommal a halleves, Saaz környékén a zsemlyés tej, Reichenbergben a mákos tej („Mou-Melch”), aszalt gyümölcs, alma, dió, némely tájon pedig a sós hering. Éjszaki és keleti Csehországban, példáúl Daubában, az Óriás-hegységben és a hozzá közel eső erdős tájakon a savanyú gombának sem szabad e napon hiányoznia az asztalról, melyet ilyenkor hétféle eledellel kell megrakni.

Parasztház Kaaden vidékén.
Charlemont Húgótól

A rendesen egész napi bőjtre következő ünnepi vacsora alatt és után számos híven megőrzött ősi népszokás gyakorlására nyílik alkalom. Bőjtölése jutalmáúl az, a ki magát az egész napon át minden eledeltől megtartóztatta, éjfélkor meglátja az arany tengeri malaczot a felhők közt szaladgálni, a miben Froo arany vadkanjára való emlékezés rejlik. A kinek a karácsonyesti vacsora alatt nem látszik a falon az árnyéka, az a jövő évben meghal; ép így az is, a kinek az alma fölmetszésénél annak magvai nem mutatnak ép „csillag”-ot (Eger-vidék, Érczhegység, Reichenberg, keleti Csehország). A gazdasszony gondosan egybegyűjti a halszálkákat s a vacsora egyéb hulladékait, a melyeket aztán a gazda a kertben és a szántóföldön ás el, mint az Eger-vidéken tartják, a „Zemba” (Zember) számára, ami nyilván hajdani áldozatok emléke. Rosenthalban és Ruppersdorfban s másutt ugyanez okból egy frissen fölszelt kenyeret hagynak „a mennyei vendégek” számára az asztalon. Némely házban hasonló okból nem takarítják le az ünnepi asztalt. Az így tisztelt természeti erők és egyéb szellemek aztán viszonzásúl föltárják a jövő titkait. A gazda karácsony éjjelén megrázogatja a gyümölcsfáit, hogy bő termésűek legyenek. A leányok is megrázzák a fákat s aztán hallgatódznak, hogy merről jön a szél, vagy honnan hallatszik az első hang, mert arról a tájról jő a vőlegényük. Ha vasat hallanak csörömpölni, kovács, ha fát roppanni, ács lesz, stb. Idősb emberek megfigyelik az eget s azt tartják róla, hogy fényes karácsonyéj sötét (vagyis teli) csűrt, sötét pedig világos (üres) pajtát jelent. A házi állatok is kapnak a karácsonyi kenyérből, sőt még a kútba is dobnak belőlük, hogy a vize ki ne apadjon. Az egész természetnek legyen része a nagy ünnepben! Így éjszakkeleti Csehországban a fák rázogatása közben e mondókával hívják meg őket az ünnepi lakomához: „Ihr Bäumlein, kummt olle rein, asst olle mit, asst, dosst’r strutt, trot, dossr biegt!” (Fácskák, jertek be mind, egyetek mind velünk, egyetek, igyatok, a mennyi belétek fér!) A legszámosabbak és a legtöbbfélék az asszonyok és leányok karácsonyéji szokásai. Az Elbe s részben az Eger és a Biela mentén is gyakorolják a „kulcsok zörgetése” szokását, amely abban áll, hogy a leány kimegy egy határkőhöz, ott megzörgeti az ú. n. „örökség”-kulcsait s e közben így szól: „Kulcsocska, kulcsocska, zörögj; kutyuska, kutyuska ugass; mondd meg, hol lakik a szeretőm?” (Aussig vidéke.) Általánosan elterjedt a tyúkok megkérdezésének szokása is. (Saaz környékén „Hühnerstochern”). Ha a kérdezésre a kakas szólal meg, vőlegényt jelent. Hasonló szándékkal gyakorolják a hasábfa-hordást is („Scheitholen”, „Steckenzählen”, „Knüppeltragen”). A sötétben egy fogással fölnyalábolt fadarabok száma és minősége jelenti a jövőt: páros számúak szerencsét, görbék púpos férjet jelentenek. Nagyon kedvelt a vízbe, kútba nézés, a rőzsetörés, éjfélkor való tűznézés, meg a gyertyaúsztatás is („Lichtelschwimmen”), a melynél a dióhéjon megúsztatott gyertyácskák közűl kettőnek a víz színén való találkozása szerencsés házasságot, a gyertyák valamelyikének kialvása hirtelen halált jósol. Háború vagy béke, élet vagy halál, jó vagy rosz termés felől a sorsot úgy is meg lehet kérdezni, hogy a kiváncsi a jászolba fekszik s ott kihallgatja a karácsonyest éjjelén megszólaló lovak beszédét. De ezzel már nem egy paraszt megjárta, mert olyan roszat hallott, hogy ijedtében szörnyet halt, a mint a nép mondja. A karácsony és vízkereszt közti éjszakákon végezik az úgy nevezett kenyér- és késpróbát, hogy megtudják, nedves vagy száraz lesz-e a következő nyár; továbbá a gabnapróbát, hogy megkérdjék, vajjon a tavaszi vagy az őszi vetés fog-e jól fizetni. Dauba kerületében sűrű csillagos karácsonyéj jó komlótermést jelent. Reichenbergben és környékén régóta dívott az úgy nevezett „Hadertöppeln” (rongyos fazék) és a „szerencseugrás” szokása. Három egészen egyenlő fazék közűl az egyikbe kenyeret, a másikba valami pénzdarabot, a harmadikba meg egy rongyot dugnak titkon, s aztán a melyiket a jövőjére kiváncsi választja, az mutatja meg a sorsát: eleségben, pénzben való bőséget, vagy nyomorúságot. Még regényesb babonák is járatosak. Így éjfélkor általútnál meg lehet mindazokat látni, a kik a jövő évben meghalnak, kivált ha a szemlélő koporsódeszkának a görcshelyén át néz, mint délnyugati Csehországban tartják. Kincsásók ez éjjel áldozzák a fekete macskát vagy fekete kakast a hegyvidéken és az érczbányák kerületeiben.

Efféle borzalmasabb titokzatosságú szokások azonban ma már inkább csak szóbeszéd, mint gyakorlat tárgyai. Alapjában véve a karácsony az öröm és a szeretet ünnepe, s az csak a csehországi németség lelkűletének jámbor indúlatára vall, hogy e főünnepen gyermeteg naivságú hálás örömérzettel terjeszti ki szerető gondoskodását még halottaira, sőt még a néma természetre is. Önként érthető, hogy ebből a túláradó szívbeli szeretetből és bensőségből kiváltképen a gyermekek veszik ki a részüket, a kiket karácsonykor minden mások előtt igyekeznek megörvendeztetni. A Zember, a Rupprich s a többiek mind csak előpostái voltak a karácsonyi kis Jézusnak (Born-Kinl), a ki most maga hozza el ajándékait. Lefekvés előtt a gyermekek kendőt terítenek az ablak közelében álló asztalra a várva-várt ajándékok elébe. Az éjféli mise alatt vagy után négy fehér lovas arany kocsiján (Wuotan is fehéres szürke paripán nyargalt) átvonúl a kis Jézus a városon vagy falun. A házak gerendái megroppannak, ezüstszavú harangocskák csendűlnek meg, halk zárcsikordúlást és ablakzörrenést hallanak a reménykedő gyermekek álmukban, s reggelre kelve ott a sok drágaszép ajándék előttük! A fenyűfácskáról (az ősgermán emlékfa utódjáról, melyet minden nevezetes ünnepen állítgatni szoktak hajdanta) ragyogó gyertyafényben csillog a sok aranyos dió, alma, meg egyéb holmi, amivel a háznép apraját-nagyját megörvendeztetik.

Szilveszter (ó-év) estéjét, melyet a nép második vagy „öreg’” karácsonyestének is nevez, majdnem ugyanazon a módon, de mégis kevésbbé kiválóképen ülik meg, mint a nagy karácsony bőjtjét, melynek emez csak halványabb mása és utóünnepe. A következő évre szóló sorsintézés szándéka rejlik abban a népszokásban, a melylyel ki-ki lehetőleg valami örvendetes és jó cselekedetet igyekszik az új-év reggelén legelső tettűl végrehajtani, valamint abban a törekvésben is, hogy e napon a „szerencsét hozó” ifjúsággal óhajt mindenki legelőször találkozni. Mint sajátszerű szokás említendő az egerlandi szépségáldomás („Schöntrinken”), melyet a falu legényei új-év délutánján a leányokkal ezek szépségére isznak. Viszonzásúl a vízkeresztnapi erő-áldomást („Starktrinken”), a melyet az ifjak erejük épségben maradására ürítenek, a leányok fizetik.

Az új-év énekszóval köszöntésének hajdan általános szokását ma már mind kevésbbé gyakorolják. Hasonlót mondhatunk a három királyjárásról is, mely azelőtt vízkereszt napján kivált a kisebb városokban divott. Ez a karácsonyi ünnepkör utolsó napja, s éjszakája az utolsó a sorsleső éjek sodrában. Mint a titokzatos varázszsal és malaszttal teljes szent idő záradékát, hajdan kiváltképen arra használták föl, hogy ez éjjel még egyszer alaposan megáldják az ember testét-lelkét, minden javát és jószágát s ezzel a gonosz szellemek ártalma ellen hosszabb időre mególtalmazzák. A szobákat és az istállókat, az egész udvart és a külsőségeket is szenteltvízzel hintették meg, a szobák ajtaira, meg főkép az ágyakra szentelt krétával ráírták a bűvös erejű ötszögű csillagot, a „Trudenfuss” (boszorkányláb vagy boszorkányszög) nevű pentagrammát, a mely a lidércznyomás és mindenféle boszorkányok („Truden”) ellen oltalmat nyújt. (E szokás is az ősgermán néphit maradványa, mert „Thrudr” egy ó-német walkyre neve volt.)

Háromemeletes parasztház, a Leipa melletti Neuschlossban.
Charlemont Húgótól

A farsanggal már a nagy húsvéti vagy tavaszi ünnepkör kezdődik olyaténképpen, mint a hogyan a novemberi és deczemberi előünnepek a karácsonyinak a bevezetései. Az az igazi tél, – úgy tartja a néphit, – a melynek jó, csikorgó hideg a farsangja. A „fehér” farsangot szeretik, mert a szokásmondás szerint „zöld húsvét”-ot, tehát korai tavaszt jelent. Régibb időben a farsangot, kivált a pezsgő életkedvű és mulatni szerető Egerlandban és az Eger középtájának dús gabona- és komlótermésű vidékein, a Saaz környéki Aubach és Goldbach völgyében, a szorgos érczhegységieknél, az alsó Elbe áldott partjain, valamint Leipa és a Jeschken-Iser vidékén mindenféle dévaj játékra és álorczás bohóskodásra használták föl. Ily czélra szövetkezett társaságok esténként álorczásan ismerőseik fonóházi gyülekezeteibe („rocken”- és „Hutzen”-Stuben) látogattak el. De az újabb időben a parasztságra mind jobban rá nehezedő s a legtermékenyebb vidékeken is érezhető terhek, a melyeket a gazdasági élet átmeneti állapotai rónak rá, az ősi patriarchalis gazdálkodás megszűnte s a divatos és számítóbb szellemet teremtő közlekedési eszközöknek immár a falvakba is bejutása, szóval a nép hagyományos, jellemző életének egyáltalán nem kedvező egész újabbkori művelődési mozgalom, a mely az üde természetes fogékonyságot, a törzsgyökeres egyszerű mulatókedvet is csökkentette, a régi farsangi játékoknak is majdnem mindenütt véget vetett.

Ősidők óta az álorczás bohóskodás, a táncz és a jó eszem-iszom volt a farsang három főbb jellemvonása Csehország német vidékein. A gazda idejekorán gondoskodott ez időre a füstölt húsról és kolbászról, a gazdasszony meg a jó vajas fánkról, hogy legyen mivel a házról-házra járó maskarásokat („Maschkara” a nevűk az Eger-vidéken) megvendégelni. Az Óriás-hegységben (így Nieder- és Ober-Hohenelbében és tovább befelé a hegységben) még mindig járnak az úgy nevezett „Plumpa-Männer”, a kiknek szalmával körűl kötözött, szalagokkal s egyéb effélével fölczifrázott csapatát a bádog kolompjaikról (Plumpa-Glocken) nevezik így, a melyekkel házról-házra járva, ott zenekiséret mellett tánczolnak s ezért aztán ajándékokat kéregetnek, sőt csennek is, a hol tehetik, mindenféle enni-inni valót. Az Eger középtája melletti Kaadenben ez álorczás meneteket „Gossotnen”-nek („útczázás”-nak) hívják. A gazdasszonyoknak ugyancsak résen kell állniok, hogy nyársastúl el ne vigyék e ficzkók a pecsenyét a tűzről, mely zsákmányukon aztán nagy diadalújongással osztoznak. A házról-házra járó maskarás csapatok egyik fő alakja majdnem mindenütt, de kivált a gabnatermő vidékeken a jellemzetes „szalmás medve” (a megfékezett tél jelképe s ebben már czélzás van a húsvéti ünnepkörre), a kit egy vezető vonszol szalmából vagy kenderből sodrott kötelen udvarról udvarra. A gazdasszony egy marék borsószalmát igyekszik a szalmaburkolatából megkaparítani, hogy tyúkjainak a fészkébe tegye, a melyek ettől szorgalmasabban tojnak. (Vonatkozás a tavasz kezdetével ébredező természetéletre.) Az ősi nyers pojácza („Hanswurst”), az eredeti „Schnappesel”, mely azonban csak a Zemberek járásának szokásával együtt jött divatba, továbbá a „házaló zsidó”, meg a Hamupipőke („Aschenbraut”, keleti Csehország) szintén a farsangi menet alakjai közé tartoztak. A korcsmában a farsangi táncznál a leányoknak és asszonyoknak jó magasra kell szökniök, hogy az árpa, zab, kender és komló stb. szép magasra nőjjenek. Az Egerlandban farsang keddjén kezdődik az ú. n. „Schlägeln” (vesszőzés), a miért a lányoknak váltságdíjat („Schlägelgeld”) kell fizetniök. A közepes nagyságú városokban az utóbbi évtizedek alatt az álarczos farsangi bohóskodások itt-ott nagyobb szabású, néhol művésziesen is rendezett menetekké és szán-korzókká is fejlődtek, mint pl. Töplitzben, melynek ez ünnepségei nagy hírre is vergődtek.

Említendő még a legtöbb vidéken szokásos „farsang-temetés” is. Kiválóan nevezetes pedig a Schluckenauban (éjszaki Csehország) dívó „vadember-hajtás”, a melyet szintén farsang-temetésnek tartanak, jóllehet mélyebb műveltségtörténelmi és természet-jelképi vonatkozású és eredetű. Az útczahosszat üldözött „vadember” elfogása és egy erre kirendelt hóhértól való színleges kivégzése akkép történik, hogy az álorczás alakon függő, vérrel telt hólyagot szúr át az, a ki a hóhér szerepét játszsza, a mivel egy részt a tél legyőzését, más részt a művelődési munka ama diadalát jelzi e hagyományos szokás, melyet a német gyarmatosok e hajdan oly rengetegen zord és mostoha termésű erdővidéken derék szorgalmuk árán arattak, a hol bizony nem egy valóságos „vadembert” és féktelen természeti erőt kellett megzabolázniok. (Erre czéloz a sok sárkányrege, minő a trautenaui s az óriáshegységi, stb.)

A „télkihordás” („Wintertödten”) ősi német népszokása Csehország egész német lakosságú területén ismeretes és gyakorlatban van. A nép költői lelkülete a nyárnak a téllel való küzdelmét, mely rendesen márczius hóban válik legszembetűnőbbé, annyi sok és gyakran oly mély értelmű s drámai elevenségű ábrázolattal, játékkal, ünnepi szokással és ilyeneket kisérő dallal szerelte föl, hogy ezekből akár egy egész irodalomra való is telnék. A húsvétig, tehát a kikelet feltámadási és diadalünnepéig sorra kerülő tavaszi népszokásoknak majdnem mindenike erre a természeti jelenségre vonatkozik, melynek a mezei munkából élő falusi népre nézve bizonynyal igen nagy is a fontossága. Az Érczhegységben és a komotaui síkföldön egész az Eger középtájáig a „nyár- és télénekesek” jártak a falvakon és városokon végig, a kiknek egyike „tél”-nek, a másika „nyár”-nak öltözve, a helyzetre vonatkozó párbeszédekben és dalokban jelenítették meg drámailag a természetben lefolyó harczot. Mások meg a „koporsóban fekvő kígyó”-t („Särglein und Schlange”), vagyis a koporsóba zárt telet és halált hordták körűl. A legáltalánosabb elterjedtségű szokás mégis a „halálkihordás” az úgy nevezett halálvasárnap előtt vagy után. A fiúk, vagy a legények póznára tűznek egy szalmabábot (hasonlót, a „Tödin” nevű nőnemű „halál’”-t, a leányok is visznek ki) s kiviszik a mezőkre, a hol végűl énekszóval és újjongással elégetik vagy a vízbe dobják. Egy lépéssel közelebb visz már bennünket a tavaszünnephez a „nyári báb-járás” („Sommerdockengehen”) szokása, melylyel fiatal leányok szépen földíszített s egy fenyűgalyra feltűzött bábut visznek házról-házra s e közben a nyarat dicsérő éneket zengenek.

A húsvét-ünnep köré szintén számos általános és különösebb népszokás fűződik. Zöldcsütörtökön a reggeli előtt a Saaz vidéki gazda kertjében és földjén a tavaszi vetésért imádkozik. Keleti Csehországban (Reichenberg) napfölkelte előtt egy mézes kenyérdarabot dobnak a kútba és a zsenge vetésbe engesztelő és szelleműző áldozatúl. A Leipa vidékén a kutyáknak egy darab mézes zsemlyét adnak, hogy azzal a veszettség ellen biztosítsák őket. A Reichenbergi tájon, de a szász határvidéken és egyebütt is már nagycsütörtökön eléneklik a „Május, kedves május, adj nekünk sajtot és tojást” kezdetű dalt s ezzel a zöldcsütörtöki körjáratot („ründonnerstaggeln”) mintegy májusi körmenetté avatják. A legélénkebb alakjában gyakorolták régóta e szokást Braunau táján, a hol e napon az egész ifjúság, ki gyalog, ki kocsin, kirándúlt nagyobb részt az egész vidéken szanaszét lakó keresztszüléihez. Nagypénteken némely helyütt, így Zwickauban, passió-játékokat tartottak. Nagyszombat reggelén a komotaui, saazi, kaadeni, leipai és más kerületekben a folyóvízben való mosakodás szokásos, mely széppé tesz és betegség ellen óv. Este pedig az Eger középtáján és az Aubach-völgyben a szolgáló leányok zsenge rozsot szednek, zöld „húsvéti vetést”, melylyel másnap reggel meghintik az ágyban fekvő házbelieket s a lovaknak és a szarvasmarhának is kóstolót adnak a tavasz ébredő életének ez első üdvözletéből. A gazdák húsvét éjszakáján éjféltől hajnalig földeik körűl a „húsvéti nyargalás”-ra mennek, hogy jó termést biztosítsanak. Napkeltekor aztán meglátják a nap három örömszökését. A szász határon, de az Elbe alvidékén (Aussig, Leitmeritz, stb.) e húsvéti nyargalás csapatokban, kiváló ünnepiességgel és trombitaszó mellett történt s a templom háromszoros megkerülésével járt. Reichenbergben hajdan szintén ének- és zeneszóval vonúltak ki a vetés körűllovaglására. Később már csak gyalogosan gyakorolták e szokást. Újabb időben pedig e lovascsapatokból emberbaráti egyesűlet fejlődött. A húsvéti ünnepeket mindenfelé üdvlövésekkel köszöntötték, húsvét hétfőjén pedig az ifjúság körjárataival, a húsvéti vesszőzéssel („Osterpeitschen” az Eger-vidéken, „Osterpritschen”, „Eierpritschen” Teplitzben és mögötte fekvő tájon, „Schmeckostern” keleti Csehországban, az Óriás-hegységben) fejeződött be az ünneplés. Az iskolás gyermekek többnyire aranysárga, szalagokkal ékes, hosszú fűzfavesszőkkel (az Ércz-hegységben „Osterpritschen”, az Óriás-hegységben „Strembeln” a nevük) és az ajándékok egybegyűjtésére szánt kendővel fölszerelve házról-házra járnak, hogy a nagyhéten át nagy buzgalommal végzett kerepelésért, kivált rokonaiktól és ismerőseiktől ajándékokat szedjenek. Az Eger középtáján e közben ez a mondóka járja: „Hollá, hollá, jó reggelt egy piros tojásért, ha pedig a tyúkocska nem tojt, adjátok ide tojásostúl”. Vagy pedig ez: „Elő a piros tojással, mert kikorbácsolom a leányokat!”

Fatornáczos polgárházak Reichenbergben.
Charlemont Húgótól

Húsvét, mint a tavasz főünnepe után a legrégibb idők óta a nyári napfordúlat a természetes évkör legnevezetesb időpontja. Mint az előzőknek, ennek is megvan az előünnepe. A Walpurgis-éjszakája (április 30) ép olyan kisérteties éj, mint karácsony előtt a Szent Andrásé. Ezen a boszorkányok éjjelén is oda irányúl ősidők óta a nép törekvése, hogy a szellemvilágot kiengesztelje, ártó hatását a nyár évadjára elhárítsa. E törekvést árúlja el a „boszorkányok kiostorozásá”-nak („Hexenabendausplatzen”, „Hexenknallen”) általánosan elterjedt szokása, mikor a falu pásztorának vezetése alatt fütyöléssel, kiabálással, lövöldözéssel, kerepléssel, lánczzörgetéssel, kürtöléssel, és ostorpattogtatással űzik ki a faluból a boszorkányokat. Déli, nyugati és éjszaki Csehországban ugyanily jelentésű a „boszorkányégetés” („Hesenbrennen”, a Cseh-erdőben „Häxnostuschn”) szokása. Keleti Csehországban, kivált Reichenberg táján szintén már régóta nagy zajjal, lármával tartják meg a „Woalper”-estén (Walpurgis) a boszorkánykiűzést, melynek itt „Hexenplatschen” a neve, azon papirosból és fából készűlt kerepelő eszközökkel, a melyeket e czélra használnak. A háznak, az udvarnak és az istállóknak kilenczféle gyógyítóerejű fűvel való kifüstölése és szentelt vízzel meghintése, az istállók ajtainak gyepdarabkákkal és a trágyadombnak tüskékkel, szeges boronákkal való bekerítése is mindenféle dívó szokás még mostanában is. Ennek is a boszorkányok elleni védekezés a czélja.

A gonosz hatalmak elleni oltalom után itt is az örömünnep következik. A kisérteties boszorkányéj zajos hajtóvadászatára a költői szépséggel mosolygó májusfa ünnepe virrad. A sudár fényűfát majdnem a csúcsáig lehántják s ősi szokás szerint a kedvesük ablaka felé ültetik a legények, de rendesen egy közös, az egész falunak szólót is állítanak a község terére. E körűl a szalagokkal s mindenféle enni-innivalóval, meg csecsebecsével fölczifrázott nagyobb jelfa (Malbaum) körűl aztán harmonika-, duda-, vagy sipládaszó mellett víg körtánczot lejt a falu ifjúsága. A legügyesebb mászó pedig a sima pózna tetejéről lehozza a fa zöldelő csúcsbokrétáját, a melyet a korcsma mennyezetére függesztenek s a következő évi május elsejéig az alatt tánczolnak.

Ez évszak egyházi ünnepei, mint a pünkösd, stb., nem igen szólgálnak nevezetesb népszokások alkalmaiúl, s kevés említeni való van rúluk. Csakis a Felső-Ausztriából Dél-Csehországon (a Cseh-erdőn) át föl az ország éjszaknyugati részeig szokásos pünkösdi lófuttatás érdemel szót, mely a Pilsen körűli német vidékeken is dívik. E népies mulatságnál kiválóbb szerepe van a hagyományos ünneprend szerint a „bíró”-nak, „kikiáltó”-nak, „sörlovas”-nak, „hóhér”-nak, vagy „békanyúzó”-nak, a ki a játék bohókás személye. Valamennyien rímes mondókákban szavalják el mondani valójukat. Ugyancsak a pünkösdi időre esik a felső Eger-vidéken az ú. n. keselyűakasztás („Henkengeih”, a. m. akasztani menés) szokása is. Tíz-húsz suhanczból álló társaság énekszóval és újjongással jár körűl, s köztük egyik egy fiatal fenyűfácskát visz házról-házra, melyen egy keresztbe feszített léczről négy, vagy öt varjúfi lóg. Ez a „keselyű” („Gaia”), melynek vivője mellett egy bekormozott képű és bő szoknyát viselő, meg egy csörgettyűs szalmafonattal övezett legény halad. A házakban ezt éneklik: „Akaszszuk, akaszszuk föl a keselyűt; zsír és tojás drága, az akasztásnak addig nincs vége, míg a keselyűt a nyakánál fogva föl nem kötik”. Mindenféle kötekedés után némi ajándékot kapnak s az így egybegyűjtött adományokat aztán a korcsmában zene és táncz mellett költik el. E szokásban is nyilván a nyárelő hajdani germán körmeneteinek és állatáldozatainak halvány emléke él.

A nyári napfordúlatnak, mint a népies és természetes évkör harmadik fő ünnepidejének is megvan a maga hagyományos kultusza. Mint hajdanában, úgy mai napság is föllángolnak a napfordúlat éjszakáján az Ércz-, a Közép- és az Óriás-hegység és a Cseh-erdő ormain és csúcsain az ünnepi máglyák. Éjszakkeleti Csehországban ma „Konnes-Feuer” (Szent Iván-tüzek) a nevük, az ország keleti részében pedig (Hohenelbe, stb.) „Gehonnsfeuerln”, a mi ugyanazt jelenti. Legények és leányok körűltánczolják és át meg át szökdösik a tüzet, koszorúkat dobálnak a máglyákon keresztűl, a melyekről azt tartják, hogy szerencsét hoznak a szerelemben, stb. A nyár legrövidebb éjszakája ősidők óta szintén a szellemek járásának és mindenféle bűbájosságnak kedvező idő. Ilyenkor szedik a kilenczféle varázsfüvet; ez éjjel föltárulnak az elrejtett kincsek; ekkor lehet a kincsekhez vezető és zárnyitó füvet találni, a forráskutató vesszőt vágni stb. Régibb időben ez éjszakán még az ősi állatáldozatok hagyománya is gyakorlatban volt. Legalább századunk elejéig még elég gyakran megtörtént, később azonban mind ritkábban fordúlt elő, hogy keleti Csehországból, az Elbe, Iser és Adler vidékéről s máshonnan is egész zarándoklatok mentek az Óriás-hegységbe, a melyek részvevői közűl a férfiak fekete kakasokat, a nők fekete tyúkokat vittek magukkal s azokat a Schneeberg alatti hét forrásnál föláldozták. A kakasokat szabadjukra eresztették az erdőben, a tyúkokat pedig a vízbe fojtották, s aztán az ú. n. „Rübezahl kertjé”-ből gyógyító füveket és csodatévő vizet vittek magukkal haza. A nyári napfordúlat idején nyílik az elbűvölteknek is alkalmuk arra, hogy a varázslat alól föloldódjanak, mint ezt egyebek közt a Tetschen melletti Tichlowitzi völgy ú. n. „eprész leányká”-járól szóló rege is tanúsítja.

A természetes és a népéleti évkör utolsó ünnepszakára esnek az arató és szüreti ünnepek, a keresztény egyház hatása alatt búcsúkkal és misézéssel kapcsolatos őszi népünnepek. Legfőbb ezek közt az általános és misézéssel kapcsolatos őszi népünnepek. Legfőbb ezek közt az általános vagy országos búcsú („Landkirchweih”, Kaiser- „Kermst” az Elbe alvidékén, Aussigban s másutt; „Kerms” a Saaz-vidéken, „Kerwa” a felső Eger-vidéken), a mely köré a kisebb búcsúk és az utó-búcsúk sorakoznak. Az igazi búcsúünnep egyik jellemző kelléke az alkalmi kalács, mely az Eger- és Elbe-vidéken „Schiwagga” nevet visel és öt-hat ágú fonatból áll s mindenféle nyalánksággal van fölczifrázva. Bőségesebb húseledelen és a búcsúkalácson kivűl tetemes sörfogyasztás is jár minden valamirevaló búcsúval, kivált az Eger és az Elbe mentén, a hol a dús komlótermesztés és malátakészítés folytán ez az ital ép oly jó, a mily olcsó. De az ünnep koronája mégis a tánczmulatság, a melynél az Eger- és Elbe-menti bő termésű tájak némely módosabb falujában még csak néhány évtizeddel ezelőtt is ugyancsak széles kedvvel mulatott a nép; csak úgy röpűlt a bankó és gurúlt a tallér, s nem egy takaros parasztleány egynél több pár czipőt is elnyűtt a búcsú két-három napja alatt.

Az Eger középtáján, főleg az Aubach-völgyben akkortájt még az „arany órácska” szép szokása is dívott. A búcsú vasárnapján t. i. már a délelőtti isteni tisztelet után összegyűlt a falu ifjúsága a legjobb vendéglőben egy órai tánczra, s rendesen ott választotta ki magának a legény a párját, a kit aztán nem ritkán már a következő farsangon „arany főkötő” alá is juttatott. A ki csak tehette, egy-egy tánczot húzatott magának, hogy azt a kedvesével, vagy az életepárjával a sor élén járja el. A búcsúk tánczvigalmai különben még ma is kivilágos kivirradatig tartanak, s olykor egy kis parázs verekedés is vegyűl az ünnepi mulatság széles jókedvébe. Hajnaltájt aztán az utolsóknak maradt mulatók a zenészekkel haza muzsikáltatják („heimgeigen”, „heimblasen”) magukat.

A búcsú hétfőjén, kivált az Eger középvidékén, megint templomba s aztán a temetőbe mennek. E szokás igen szépen jellemzi a csehországi németség lelkületét, a melyben, akár csak a gyermekében, hirtelen váltakoznak sokszor egymással a merő ellentétek. Ennek a vonásnak a tanújele, hogy híven megtartják még ma is azt az ősi német szokást, a melylyel minden nagyobb ünnep alkalmával meg illik emlékezni az elhúnytak lelkéről. E kegyeletnek részben a halott hűségesen ápolt emléke, részben pedig az a jámbor félelem is az oka, a melylyel a túlvilág lakóit tisztelik s azon igyekeznek, hogy őket, ha már testileg nem vehetnek részt az ünnepi örömben, legalább e megemlékezéssel engeszteljék és elégítsék ki. S így aztán megtörténik, hogy ugyanazok a zenészek, legények és leányok, a kik vasárnap a templomból egyenest a korcsmába siettek, hogy ott tüstént víg tánczra perdűljenek, hétfőn a tarka ünneplő ruháikban a korcsmából megint egyenest a templomba, onnan pedig a temetőbe mennek s ott halottaik sírjaira borúlva, bánatos áhítattal imádkoznak.+

Tanyai ház (Baude) az Óriás-hegységben.
Charlemont Húgótól

Azok a nyilvános népjátékok, a melyek ezelőtt a búcsú hétfőjén délután szokásban voltak, mint a „vén menyasszony” lakodalmas menete, a kakasütés (a mely az ősgermán kakas-áldozat emléke), a „macskadobás” és egyéb hasonlók, ma már kiveszőfélen vannak. Az Elbe vidékén (az ú. n. Alföldön a koslevetés („Bockstürzen”) is divott, mely szokás a határos szláv környékről kerűlt az ottani németséghez. Reichenbergben július 25-én tartották és a hajdani vallásháborúkra, a pogányok ledobására való visszaemlékezést véltek benne látni. Végűl még a búcsúnapi „útczázás”-t („Kirmessgossotnen”) kell említenünk, mely az Eger középtáján, főleg Kaaden város környékén a búcsú keddjén volt szokásban és abban állott, hogy a legénytársaságok zenével, vagy a nélkűl s egy pojáczát, meg egy vénasszonyt fogva közre, a ki háti kasában vitte az urát, végigjárták a falu útczáit és mindenféle bohóságot vittek végbe, utoljára pedig a körútjukon összeszedett adományokat a korcsmában elköltötték és eltánczolták.

Szép kifejlődésre jutottak a tulajdonképeni gazdasági népszokások is Csehország német vidékein, a melyek a földmívelés számára mindenkor hálás talajjal kinálkoztak. Valamint benső családi életében, úgy a gazdasági munkák fontosabbjainál és a gazdasági évkör minden nevezetesb időpontján szívesen gyakorolja a csehországi német földmívelő nép atyáinak ősi szokásait. A mikor az ekével először mennek ki tavasz elején a földekre, egy tojást (a termékenység jelképét), meg egy darab kenyeret tesznek az eke tengelye alá (felső Eger-vidék), hazatéréskor pedig az ekét hajtó bérest vízzel öntik le, hogy a vetés ne legyen az éven át termékenyítő eső híjjával (Saaz környéke). Általánosan elterjedt szokás, hogy az előbbi aratás idejéről félre tett s megőrzött kalászt dugnak tavaszszal a földbe, hogy annak kicsírázásából megtudják, korán, később, vagy nagyon későn lesz-e tanácsos a vetést megkezdeni. Vetésnél a második barázdasort kell előbb bevetni, különben eljő a „Büllmatzschnitter” („Billmesschneider”) nevű arató-démon, a mely arany sarlójával (Donar jelképe) bizonyos napokon keresztűl-kasúl jár a gabona- és lenföldeken és megvagdalja a növényeket. A ki egy-egy barázdát kihágy a vetésnél, az még abban az évben meghal. A marha első kihajtásának napja Csehország legtöbb német vidékén ősi idők óta sajátszerű szokásokkal járó ünnep; kiválóan pedig a Cseh-erdőben és az Óriás-hegységben, a hol a zordonabb tájakon csak június 24-én lehet a marhát a nyári legelőkre fölhajtani, a mely nap aztán ünneppé lett. Ősrégi német mezőgazdasági ünnep a Tachau vidékén (nyugati Csehországan) még ma is szokásos jégeső-ünnep („Schar-” vagy „Schoafeier”), mely azonban csak a kereszténység hatása alatt lett valami ősi ekeáldó vagy napfordúlati ünnepből ilyenné, s ma abban áll, hogy a környék összes faluinak lakói égő gyertyákkal körmenetben megkerűlik a vetéseket. A szerencsésen betakarított termés miatti öröm nyilvánúlásai a sarlóakasztás („Schellege”, „Schelhenke”, Schönbach táján „Flona”) és a komlókoszorú (Saaz környéke). ünnepe. A mint az utolsó vitel gabona vagy az utolsó kosár komló föl van rakva a szekérre, az öregbéres szekerét és lovait virágokkal és szalagokkal díszíti föl s a munkások dalolása és újjongása közt hajt haza. A leányok és legények közűl némelyek botokra vagy gereblyéikre tűzött virágbokrétákat tartanak a szekér tetején ülve, mások meg dalolva kisérik a kocsit, vagy mellette mennek. Miután a szekér otthon födél alá kerűlt, a háznép apraja-nagyja a nagy szobába gyűl össze, a hol az arató munkásnők elseje vagy az öregbéresné egy gabona-kalászokból és virágból font koszorút nyújt át a gazdának s ugyanolyan bokrétát a feleségének és hozzá a Saaz körűli dús termésű vidéken így szól: „Gabonakoszorút hozunk, a mely tövis és bogács közt, hó alatt, esőben, szélben termett, s kivánjuk, hogy az Isten bőséggel áldja meg kendet!” Némely helyütt a fejére is teszik a gazdának a koszorút. Másnap reggel a koszorút és bokrétát a szoba szenteltvíz-tartós szögletébe akasztják s azon a tisztes helyen hagyják egészen a következő aratásig. A koszorú átadását víg lakoma követi, melyről a minden nevezetesb ünnephez tartozó zsemlyés tejlevesnek és mézes köleskásának nem szabad hiányoznia. Ének és zeneszó mellett tánczmulatság fejezi be az aratóünnepet.

Igen festői s néhol valóban hangúlatos idylli jelenség a híres komlótermő vidéken, kivált annak legnevezetesb részén, a Saaz-környéken a komlószüret („Hopfenpflückerfest”). A komlószedők („Hopfenweiner”) kihúzgálják a földből a karókat, levagdalják a termést; aztán a hosszúkás, vagy kerek lugasok alá telepedve s alattuk napsütés és eső ellen jól megvédve ül ürege-ifja s nagy, kerek lapos kosarakba szedik az aranyos-zöld, illatos komló-bugákat. Közben dalolgatnak és mesélgetnek, s ha munkájuk véget ért, a legszebb komló-indákat és a legnagyobb bugákat kerti virágokkal, meg illatos füvekkel vegyes és tarka szalagokkal ékített nagy koszorúba kötözik, a kocsit és a lovakat is virággal díszítik s dalolva, újjongva mennek haza felé a komló-koszorú ünnepére, melynek további része egészen olyan, mint az arató-ünnepé. Újabban, mióta a mezőgazdaságnak nem igen kedvező nagyobb szabású ipari és közlekedési élet a gazda és segédmunkásai közötti, hajdani patriarchalis viszonyt nagyon megváltoztatta, egyéb népszokásokkal együtt a parasztságnak hagyományos arató és szüreti ünnepeiben telt egykori kedve is megcsappant. A legutóbbi években aztán a műveltebb körökből indúlt ki mozgalom arra nézve, hogy a régi mezőgazdasági népszokások megint fölelevenedjenek; így pl. 1891 őszén (okt. 20) Pomeisel környékén (Saaz vidékén) a gazdasági kölcsön-egyesűlet rendezett nagyobb aratóünnepet.

A cséplőknek, kiket mostanában már egyre szűkebb térre szorít a gőzcséplőgép, szintén megvannak az ő régi szokásaik, csakhogy a kevésbbé költőies jelenkor ezekből is sokat kiirtott már. A cséplés befejezte („Ausdrusch”) után a cséplő-ünnep („Drischellegfest”) következett. A ki az utolsó csapást ütötte az „utolsó szalmá”-ra, annak jutott az ú. n. „öreg”, a kivel őt aztán bosszantották. A szomszédot, a ki egy kissé megkésett a csépléssel, szalmabábbal lepték meg s a feleségének is egy kis zsúpszalmát csempésztek be a konyhájába, a tűzhely mögé, hogy legyen mivel tűzet gyújtania s megfőznie a cséplők lakomáját.

A mezőgazdasági jogszokások némelyike is fönmaradt még egészen a legutóbbi évtizedekig. Ilyen pl. a „törvénykéz” (Gerichtshand) és a „helység kalapácsa” (Gemeindehammer), a melyet az Eger-vidék s az Érczhegység némely községében még ma is házról-házra körűlhordoznak. A kerületi székvárosokban is fejlődtek a csehországi németség hagyományos szokásaiból egyes népünnepek, minők a czéllövők egyesűleteinek ünnepei Egerben, Karlsbadban, Saazban, Kaadenben, Komotauban, Aussigban, Leitmeritzben, Reichenbergben, Trautenauban s egyebütt; továbbá az ijászoké éjszaki és keleti Csehországban, példáúl Rumburgban s Leipában, legújabban pedig Komotauban is, valamint az Eger mellett Schlackenwerthben a legények czéllövő napja („Gesellenschiessen”).

Egerlandi parasztlakodalom.
Ottenfeld Rudolftól

Sajátszerű különösségeért messze földön híres a saazi uborka- és zöldségkertészek uborka-király ünnepe, melyet a reá következő uborkabállal együtt ma is megtartanak minden télen, sőt a Saaz környékéről Prágába származottak ottani egyesűletei is utánoznak minden farsangban.

Csehország népességének rendkivűl gazdag fejlettségű népéletéről nem adnánk teljes képet, ha legalább igen röviden nem szólnánk a nagy számú történelmi emlék-ünnepekről. Majdnem minden nagyobb városnak van egy s más ilyen történelmileg nevezetes emléknapja. A legismertebb és legjelesebbek közé tartozik az egeri mészárosok zászlócsóváló-ünnepe („Fahnenschwingerfest”) annak emlékére, hogy 1412-ben az egeri mészárosok, posztószövők és városi katonák a nehezen bevehető Grasslitz rablólovagvárat elfoglalták. A város a két vitéz czéh iránti hálája jeléűl megengedte nekik, hogy évenként farsang keddjén kiakaszthatják és trombitaszó mellett a piaczon kilenczszer megcsóválhatják a zászlójukat s egyúttal háromnapi tánczmulatságot is tarthatnak. A zászlótartó a csóválásnál 26–30 lépést tesz előre és hátra s e közben ide-oda lengeti a szalagokkal teli aggatott nehéz czéhzászlót. E régi tisztes szokást még ma is föl-fölújítják minden ötödik évben. Ép ilyen általános és nem kevésbbé kitűntető népi és városi ünnep századok óta a Biela melletti Brüxben az augusztusi ú. n. hóünnep, a brüxi polgároknak a Žižka huszitáin aratott győzelme emlékeűl, a kik elfoglalással fenyegették már a várost, de 1420 augusztus 5-én (Havi Boldogasszony napján) visszaverettek, amiben a monda szerint nagy része volt az Ércz-hegység felől hirtelen kerekedett nagy hózivatarnak. Kiváltképen említendő még a reichenbergi ú. n. lengyel-ünnep („Polakenfest”). Ezt 1813 augusztus 20-án alapította Wolf, akkori főesperes, a reichenbergi határnak Napoleon 20.000 emberétől való szerencsés megszabadúlása emlékére. A Schulbergen, a hol a franczia csapatok megerősített tábora állott, azóta e napon minden évben nagy örömtüzet gyújtanak. A kulmi győzelem évfordúlóját (1813 aug. 29) is sokáig megünnepelte a telplitzi vidék népe. Hasonló történelmi és fogadalmi emléknapokat régebben (többnyire templomi ünneppel kapcsolatban) az Elbe melletti Aussigban, az Eger melletti Elbogenben, Prágában (svéd-ünnep) és egyebütt is tartottak. Említsük meg még a forrásföllelő ünnepet, a melyet Teplitz fürdővárosban évenként augusztus végén vannak az örömére ülnek meg kiváló díszszel, hogy a 762. év e napján fedezték föl az ottani hévvizeket. Karlsbadban és más gyógyhelyeken is ünnepiesen (kútszenteléssel) történik az évenkénti fürdőző időszak megnyitása.

Népdalok és mondák. A népdal és monda fejlődésének a cseh föld németségénél mindenkor igen kedveztek az életkörűlmények. A lakosság nagyobb része (legalább a déli, nyugati és éjszaknyugati országrészé) a legdalosabb kedvű német néptörzsekből eredt; rendkivűl változatos természeti körűlmények, dús tagozatú hegységek, bájos dombsorok, majd magánosan égnek meredő hegycsúcsok, regényes sziklák s egyéb természeti szépségek, közben kies völgyek, pompás erdők és mezők, sok élő víz, szép büszke folyók, terjedelmes tavak veszik körűl s változatos, de a főbb vidékeken egészben kedvező éghajlat alatt él, a mely nagyon is szembetűnő ellentéteivel s a természeti jelenségek nagy változatosságával észt és szívet sűrű nyilatkozásra s költői szemlélődésre indít. Mindehhez járúl még a szomszédos határvidékekkel való élénk szellemi közlekedés, továbbá a nagy és nevezetes történelmi emlékekben gazdag múlt, melyek mind hozzá járúltak ahhoz, hogy Csehország németségének főbb vidékein dús lyrai és epikus népköltés fejlődjék ki.

Komlókoszorú-ünnep Saazban.
Ottenfeld Rudolftól

Az Eger és az Alsó-Elbe termékeny tájain az öröklött jó mód s az azzal együtt járó derűltebb életfölfogás, a kevésbbé áldott hegyvidékeken meg, kivált az Érczhegységben és a Cseh-erdőben a házi és a házon kivűli foglalkozás azon nemei (pásztorkodás, favágás, csipkeverés, fafaragás, kosárfonás, kendertilólás, fonás, stb.) kedveztek a dal dúsabb tenyészetének, a melyekkel munka közben is nagyon jól megfér a szórakoztató énekelgetés. A népdal történelmi nyomai a messze múltba vezetnek vissza. Az ország legrégibb történetírója (Cosmas) említi, hogy Prága első püspökének ünnepélyes bevonúlásakor 973-ban egy német „Leich”-et (dalt) is énekeltek. A népies német elbeszélő költészetnek is igen régi nyomait látjuk. A német irodalomban fönmaradt legrégibb bányászdal is csehországi (kuttenbergi) eredetű s egy 1413–14 körűli eseményre vonatkozik. Egy más, szintén régi (a XVI.századból való) népdal pedig egy sörivó-versenyről szól, a melynek Joachimsthal érczhegységi bányaváros volt a színtere.

A csehországi németek népdala általában és igazi mivolta szerint a főbb német törzsek népdalcsoportjaihoz illeszkedik, a melyekkel mindenkor oly közeli és élénk közlekedésben álltak úgy a kereskedelmi, jogi és irodalmi élet terén, mint a sok háborúskodás, a diákok és vándorlegények idestova járás-kelése útján. Egyesekben azonban a csehországi németség népélete önállót is alkotott, vagy legalább számos német dalt a maga körűlményeihez és a saját szellemében idomított át, a minőkből jókora gyűjtemény telnék ki. Ilyen gyüjtemény azonban mindeddig nem jöhetett kivánatos alakban létre, minthogy a hozzá kellő nyilvános támogatás és buzdítás nem volt meg.

Csehország német népdalainak tág körre terjedő vidékei, a melyek déli Csehország által összefüggnek belső Ausztria német népdalaival, a széles határgyűrű minden táját magukba foglalják. De azért a dal nem mindenütt ugyanazt a dús fejlődést mutatja. A német népdal fő vidéke mégis az ország nyugati fele. Ott virágzik a Cseh-erdőtől kezdve föl a legtávolabbi éjszaknyugati tájakig, föl az Érczhegység ormaiig s az Eger és Elbe mentén régóta a legdúsabban. Nyugat Csehországban különben is erősebb a népnek zenére, énekre s költészetre való hajlama; míg ellenben kelet felé e föltűnően csökkenő tehetséget a képzőművészetek s kivált a festői iránt való fejlettebb érzék pótolja. A népdal legegyszerűbb, legősibb és leggyakoribb alakja, a „négysoros”, melyet tágabb körben régibb idő óta a „Schnadahüpfl” nevén ismernek és sokáig csupán az alpesi vidékek sajátosságának tartottak, Csehország németségénél is dúsan virágzik. Délen és nyugaton (a Cseherdőben és a felső Eger-vidéken) mint „Stückla”, Saaz környékén mint „Gesätzl”, az Érczhegységben a thüringiai-szász „Schlumperliedl” és az Óriás-hegységben (de itt már jóval gyérebben) a sziléziai „Zenscherliedla” néven ismeretes. Éjszaki és keleti Csehországban ugyan ritkábbak, de azért a dalban szegényebb Óriás-hegységben sem hiányzanak teljesen. Nagyobb részükön azonban könnyen fölismerszik, hogy nyugati Csehországból erednek s itt csak úgy fölkapták őket. Érdekes különben megfigyelni, hogy keleti Csehorszában is azokon a nyelvszigeteken találkozni még valamivel sűrűbben a négysoros szakokkal, a melyeknek első lakói a nyugati országrészből kerűltek bevándorlókúl s az ő frank és bajuvár tájszólásukkal együtt dalaikat is átültették ide régibb lakhelyeikről.

A legtöbb ilyen „négysoros” versszak eredetileg tánczdalocska (tánczszó) volt. De azért más alkalommal, így a fonóban, a pásztorkodás és a mezei munka közben is támadtak egyes, még pedig sajátságos természetű szakocskák. Külön csoportot alkotnak köztük a pásztordalok és a kisebb gyermekek bogyószedő dalocskái. Igen nagy számúak és kedveltek a gúnyolódó, ingerkedő és fitymáló versikék („Fopp”- és „Aufzieh”-Vierzeiligen), a melyek közűl a legváltozatosabbak és a legszámosabbak az egyes mesterségekre vonatkozók. Valamennyi közt a szabókat szerette régóta a népdal mindenféle ártatlan gúnyolódás tárgyaivá tenni, de azért a kovácsoknak és a „kormos” szénégetőknek, a sütőknek és a „lisztes” molnároknak, meg a vargáknak és ácsoknak is kijut ez ingerkedő verses kifigurázásokból. A favágó legény maga énekli el a saját sorsát hol dicsérő, hol panaszló versikét:

Bin ih su a saubera Bursch
Und muss ins Holzhaua furt!
Häst mi g’numma, wärst ma Wei,
Währ ih vun Holzhaufa frei!*

Nyugat Csehország.

(Milyen nyalka legény vagyok,
S mégis fát kell vágni mennem!
Hogyha hozzám jöttél volna,
Nem kék favágónak lennem!)

A parasztokra is rájuk jár természetesen némely csúfolódó versnek a rúdja, pl.:

Allwal san dö Bauan lustö,
Allwal san se toll und voll;
Wann se solln a Steua gebm,
Hul da Teufl s Bauanlöbm!*

Nyugat Csehország, Tachau, Eger.

(A parasztok vígan élnek,
Csak mulatnak, isznak, esznek;
De mikor az adót hajtják,
Ördög vigye paraszt dolgát!)

Igen sok az egyes helységekre vonatkozó csufondáros versike is, a minőkben némely városok, vagy falvak furcsaságai, de néha a jellemző sajátságai is benfoglaltatnak. Ilyen pl. ez:

Kumetauer Madeln, Kästen und Nüsse,
Koodner Durschen schneeweiss und süsse,
Soozer Hoppn, Gorkn und Zwiebl,
Sei bekonnt über siebenHübl!*

Közép-Eger vidék.

(Komotaui leány, gesztenye, dió,
Kaadeni répa, hófehér és édes,
Saazi uborka, hagyma, meg komló
Hetedhét határon híres!)

Ennek a párjaképen álljon itt Teplitz környékéről egy másik ilyenféle négysoros:

Wer in Teplitz is und badt nich,
Wer in Mariaschein is und batt nich,
Wer in Aussich is und trinkt kein Wein,
Dos muss a rechter Norre sein!

(A ki Teplitzen van s meg nem fürdik,
A ki Mariascheinban nem imádkozik,
A ki Aussigban van s bort nem iszik,
Azt joggal bolondnak nézik.)

A legszámosabbak és a legváltozatosabbak, egyúttal pedig költői érték dolgában is a legkiválóbbak nyugati Csehországban, nevezetesen a Cseh-erdőben, a felső és a középső Eger-vidéken meg az Érczhegységben a tulajdonképeni táncz- és szerelmi dalok („Liebesstückl”), a melyek közűl a következő példákat mutatjuk be:

Mei Schotz hasst net Toffl,
Net Jockl, net Hons,
Und wers möcht dalfrog’n,
Der führt mich zan Tonz!*

Közép Eger-vidék.

(A rózsám nem Kristóf,
Nem Jakab, nem Jancsi,
A ki tudni akarja a nevét,
Az vigyen tánczolni!)

Keleti Csehországban is meglehetősen elterjedtek e tánczdalok, de a dologhoz értő azonnal fölismeri az Eger-vidékről, vagy az Érczhegységből való eredetüket. Ilyen pl.:

Seff bleib dou,
Mer wejss ja ne, wies Watter word,
Seff bleib dou,
Mer wejss ja ne, wies word.*

Jeschken-Iser-vidék.

(Jóska, maradj itt,
Nem tudni, milyen idő lesz,
Jóska, maradj itt,
Nem tudni, minő lesz.)

Kifejlődése és költői értéke legmagasb fokát a négysoros népdal a tulajdonképeni szerelmi szakokban éri el, a melyek azonban elég gyakran s kezdet óta szintén tánczdalokúl is szolgáltak. A jellemzőbbek közűl ezeket idézzük:

Ma Wöiwl leisss ö nöd,
Leiwa ma Löm;
Und so deaft ma ma Voda
Koa Häratsguat göm!*

Cseh-erdő.

Da Guggu is gschäckat,
Hot awal bloo Feiss,
Und wai is den dö himmlischö
Liaschoft so seiss.*

Cseh-erdő.

Ih bi vo Asch,
Mai Maidl is va da Hamamüll,
Und wen ih af sie lach’,
Sa wois sie, wos ih wüll!*

Nyugati Csehország, felső Eger-vidék.

Da Adl und d’Äiwa
Hobms Löibm afbrocht;
U ih u man Maidl
Hobms – a – ra sua gmocht.*

Eger-vidék.

Zwischen mir und zwischen dir,
Gehts Wasser so trüb;
Wens g’friert, kommt der Winter,
Du hast mich nimmer lieb.*

Középső Eger-vidék és Érczhegység.

Wos hob ich ’n gheiret,
Jetz hob ich ’s davo,
A Stubm voll Kinner,
An trutzinga Mo!*

Középső Eger-vidék, Érczhegység.

Inkább adom az élem,
Mintsem a babám,
Azt se bánom, ha érte
Kitagad az apám!

Tarka a kakuk,
Kék a lába,
Hej, de édes a szerelem
Boldogsága!

A szeretőm hammermühli,
Én meg Aschból való vagyok,
Hogyha csak reá mosolygok,
Tudja már, hogy mit akarok.

Ádám és Éva
Találták fel a szerelmet,
Én, meg a rózsám
Csak utánoztuk őket.

Zavarosan folyik a víz,
Köztem és közötted;
Mire tél lesz s befagy a víz,
Kihűl a szerelmed.

Miért lettem a felesége,
Hogy ezt kelle megérnem?
Van gyerekem egy szobával,
S mindig zsémbes a férjem.

Az egeri mészárosczéh farsangkeddi zászlócsóvávlása.
Ottenfeld Rudolftól

A négysoros szakok gazdag és változatos tartalmú tömegéből egészben az tűnik ki, hogy a csehországi németség e dalocskáiban az érzés- és gondolatbeli tartalmat tekinti a fődolognak, a zenei kifejezésre azonban nem sok ügyet vet. E szakocskák dallamai többnyire nagyon egyszerűek és művészietlenek, habár olykor elég bensőség árad belőlük és tetszetősek. Az alpesi tartományokat annyira jellemző „Jodler”-ek és „Jauchzer”-ek a cseh föld német lakóinál kevésbbé honosak és csak déli, meg délkeleti Csehországban, a hol már valódi, ú. n. „stájer” dalokat is énekelnek, hallani a pásztorfiúktól és leányoktól legeltetés közben ilyenféléket. E szöveg nélkűli dallamok ősi hagyományos alakja itt „Troudie” nevet visel, de elég jellemzőn „almen”-nek is nevezik ezt a szavak nélkűli éneklést. A csehországi német népdalnak és magának a népnek is egyik feltűnő vonása, hogy annyi költői szépségű, részben meg nyers természetességű és tősgyökeres erejű szerelmi és helyzetdal mellett (minők a paraszt-dalok, bányász-dalok, katona-dalok, egyházi és más alkalmi dalok), nemkülönben a számos és nagyobb részt igen találó tréfás, ingerkedő, meg gúnyolódó dalhoz képest aránylag csak igen kevés bor-dal és tivornyázó-dal, verekedő-dal meg vadorzó-dal akad, a minők más vidékeken oly gyakoriak. Eredeti katona- és csatadalokban már e jeles bátorságú nép, a melynek lakhelyeit az elmúlt századok során annyi háborús viszontagság érte, épen nem szegény s néhány igen jellemző is akad közöttük. A harminczéves háború s kivált a svéd berohanás sulyos csapásaira emlékeztet egy még ma is nagyon járatos gyermekijesztő versike, a melyben Oxenstiernával fenyegetik meg az imádkozni nem akaró apró népet. A hétéves háborúról is emlékezik egy imaszerű csatadal, a mely Mária Terézia fegyvereire kéri az ég áldását. Gúnyosan veti az egykor kevély Bonaparte szemére egy másik ilyen katona-dal, hogy hajdani dicsőségéből mily csúfos végre jutott.

Az 1859., 1864. és 1866. évi hadjáratok is sok népdalt termettek. A vitéz honi csapatok hőstetteit dicsőítik a 10. vadászzászlóaljról, a magentai ütközetről, a trautenaui csatáról és másokról szóló dalok. Messze földön ismeretes Csehországban s kivált az Eger középtáján kedvelt, a „Santa-luciai sír” és a „Csehországban van egy város” czímű két dal, a melyek a 10. vadászzászlóalj olaszországi hőstetteit éneklik meg.

Igen számosak a szerelmi dalok és balladák. A főbb német néptörzseknél általánosan elterjedteken kivűl van köztük sok olyan is, a melynek a csehországi német nyelvterület a szülőföldje s közűlök nem egy mélyebb költői érzésével és gyöngédebb kifejezésmódjával tűnik ki. A legnépszerűbbek közé tartozik a „Da schmol Rai” (A keskeny megye) czímű, a mely a kedvesétől hűtlenűl elhagyott leány megható panasza után a visszatért szerető vigasztaló szavaival ekként végződik:

Fains Maidl, stäih af, fain ne g’schwind,
Daina Kaiwla laffn all in Stall üm,
S’ Goldringl how ih dia kaft, dia kaft,
Zwa Turkltäuwala san draf;
Döi Turkltäuwala san schäi, san schäi
U kaa – r – annara schöll za dia gaih,
Kaa – r – annara schöll di niat kröign,
Schöll mia ma Heazl betröibn.*

Felső-Eger-vidék.

Szép leányka, kelj fel, kelj s nézz szaporán
Az istállóban a borjak után.
Aranygyűrűt vettem az újjadra, lám,
Két gerlegalamb van a szép karikán.
Oly kedves, oly szép a két gerlemadár, –
Ne félj, hogy az enyém nem léssz, ne már,
Nem lesz soha más, mint én, az urad,
S ne búsítsa senki az angyalomat!

A Saaz-környék és az Érczhegység legkedveltebb népdalainak egyike a „Herzigs Katterl”, a mely így hangzik:

Herzigs Katterl, geh mit mir,
Geh mit mir in d’ Schleha.
Ko net sei, ko net sei,
Hob a böse Zeha.

Herzigs Katterl geh mit mir,
Ih wass a Kräutl imWolde,
Kumm mit mir, kumm mit mir,
Dort halt dirs Harzl bolde!

Ih ko net fort, ih mog net geh’,
Der Weg is mir zuwida,
Bis ih meine Brautschuh kriegh,
Halts vo selwa wieda!*

Középső Eger-vidék.

Kati, lelkem, jer velem,
Jer ki a pagonyba,
Nem mehetek, nem, nem, nem,
Fáj a lábam újja.

Kati, lelkem, jőjj velem,
Tudok olyan füvet,
A mitől, csak jer velem,
Meggyógyúl a szived!

Nem megyek ki, nem, nem, nem
Véled a pagonyba,
Nászczipőért fáj szívem
S attól gyógyúl nyomba’.

Jellemző a csipkeverő érczhegységi leány és asszony keserves életét festő dalocska, valamint „A takács leánykérő dala”, a melynek már enyelgőn tréfás a hangja. Éjszaki Csehország népének hangúlatát jellemzi az Óriás-hegységben is ismeretes „Szegény emberek lakodalma” czímű szatirikus dal. A csehországi németségnél ritkább jodleres dalok egyike a „Favágó dala” (Holzknechtlied). Igen dallamos és nagyon elterjedt, egyúttal pedig egy messze földön ismeretes népéleti alakot is jellemez a „Szénégető dala” (Das Lied vom Roussbuttnboum), a mely szakról-szakra növekvő ismétléssel végződik, továbbá a „Házaló dala” (Bandelkramerlied).

Kiválóan érdekesek s az Érczhegység hajdan híres bányáira való tekintettel hely- és néprajzi szempontból is nevezetesek a bányászdalok. Köztük a legjelesebbek és legelterjedtebbek egyike a régi „Joachimsthali nóta” („Schonwieder tönt vom Schachte her”), a melyet éjszaknyugati Csehország szénbányáinak munkásai is énekelnek, s az ugyanott ismeretes, szintén régi „Érczhegységi bányászdal” („Glück auf, Glück auf, der Steiger kommt”). A Saaz-környékről való, de egyebütt is el van terjedve a „Seprőkötő dala”. Záradékúl pedig álljon itt az „Érczhegységi leány dala” (Das gebarcherische Madl), a mely eleven lüktetésű rövid szakaiban híven festi a csipkeverő munkásnő szerény örömét és szenvedéseit:

Bin ih net a schies gebarcherisch Madl?
Bin alleweil lustich und fruh;
Ih kalippel su a mannich Stück Fadl
Un a mannich Stück Bordel dazu.

Am Sunntich, do thu ih mich schin putz’n,
Un hör’ mer de Predicht schie a,
Nachert gieh ’ch ze mein Wanzela hutzn,
Do sah m’r anonner schie a!

Un hammer a nischt meh ze brenna,
In d’r Finst’r, do ko m’r net sei,
Do thu m’r des Bergl n’auf renna
Un schtirln dan Mundn schie rei.

Un hamm’r a nischt meh ze labm,
Su leidt m’r a Finkela Nuth
Gruss thun, des is holt mei Labm,
Starbn, des is holt mei Tud!*

Érczhegység.

Nem én vagyok tán a szép hegységi lány,
A ki mindig, de mindig vidám?
Sok czérna-csipkét szövök meg szaporán,
Meg rojtot is nap-nap után.

Vasárnap felöltöm az ünneplőm,
S templomba, misére megyek;
Utána tánczolni visz a szeretőm
S megforgat a helyre gyerek.

S ha szobánkban a gyertyavilág kifogyott,
S nem látunk már a sötétben,
Karöltve a hegyre futunk és ott
Bámúljuk a holdat az égen.

S ha nincs mibűl élnünk, jól van úgy is,
Szenvedjük a bajt, a szükséget;
Míg élünk, nem hagyjuk magunk, hisz úgy is,
Halál az életünk vége.

A hosszabb terjedelmű népdalköltemények közűl úgy tartalmuk, mint szélesebb körű elterjedtségük és népszerűségük miatt kiváló említést érdemelnek a „Reischdorfi ló-mennyország” (Érczhegység és Saaz-vidék), a „Madarászdal” („Kinder, wos mach’n mer de heut?”) és a „Mei Höll” (Az én poklom, Érczhegység és Közép-Eger-vidék), valamint a már említett „Tetscheni hajós” (Elbe alvidéke), meg a már száz esztendősnél régibb „Der Zippelpelz” (A prémes sipka), a melyet az előtt egy menuette-féle dallamra énekeltek.

Érczhegységi csipkeverő munkásnő.
Liebscher Adolftól

A csehországi német népdalok egész összegének áttekintése alapján elmondható, hogy abban is könnyen föltetszik Csehország németsége különböző vidékeinek és főbb törzseinek más-más árnyalatú jelleme. Elég legyen itt csak annyit megjegyezni, hogy déli és délnyugati Csehországban, a melynek lakossága a belső-ausztriai bajuvár népességgel közelebbi érintkezésben és törzsrokonságban áll, a többieknél számosabbak és jobban kiemelkednek a mélyebb érzésű s e mellett hevesebb szenvedelmű, igazán lyrai és természetes kedvességű szerelmi dalok; ellenben éjszakon és éjszakkeleten már a szemlélődő, fontolva itélő, meg a szatirikus és húmoros, könnyedén csipkelődő, gúnyra s élczre hajló, tartalomban és alakban élesebb kinyomatú és magvasabb népköltés az uralkodó. Éjszaknyugati Csehország népdala végűl, kivált az Eger-vidéké a két előbbi közt mintegy középhelyen áll mind a kettő felé hajló irányával és a két ellentétet szép összhangzattá egyesíti. Hazai írók közűl számosan gondoskodtak már évtizedek során arról, hogy a tájszólási népköltés ne kallódjék el és ápolásban részesűljön; főképen éjszaknyugati Csehországban történt ez így, a hol a népdal barátai és egyes népies írók, mint Öttel plebános (meghalt Reischdorfban), a leipai dr. Jarisch Antal esperes (megh. Komotauban), a „Heimatsklänge” kiadója, dr. Stocklöw József (Pürsteinből, ez idő szerint cs. kir. járásbíró Auschában), Lorenz orvos (megh.1860 decz.1-jén Egerben) és Urban Mihály orvos Planban (Nyugat-Csehország) szereztek e téren érdemeket. Ő velök egy sorban említendők még Düml J. egeri varga és népköltő, keleti Csehországban az Adler-vidéken Brinke Jeromos, az 1880 szept. 7-én Tanndorfban (Rokitnitz-kerület) elhalt takács, kisgazda és húmorosan szatirikus népköltemények szerzője. Újabb időben a tájszólási költészet mind buzgóbb ápolásban részesűl Csehország németségénél, úgy, hogy egy közelebbi hasonló áttekintés keretében a törekvő ifjabb nemzedékből nem egy újabb név lesz e téren említendő.

Népmondák. A csehországi németség gazdag lelki életének bizonysága nagy és tartalmas mondakincse is. Ennek nagy része ugyan szintén a közös germán mondakörből származik; más, alighanem nagyobb részük azonban a honi talajon termett. Közös germán eredetűek mindenek előtt a csehországi németségnek legfelső rendű, istenről és természetről szóló mondái. A legnevezetesb népmondák, mint majdnem mindenütt, itt is azok, a melyek a természet istenítésében tetőznek. A népszellem által emberfölötti, isteni (tündéri) magasságba emelt, jó és ártalmas hatású természeti erők teszik a fő tartalmát ezeknek a mondáknak, melyeknek összesége a hajdankor emberénél istenekben való hivessé fejlődött. A nagy természeti hatalmak, mint nap, villám és mennydörgés, tűz és víz a német törzseknél is főbb istenekké személyesűltek, az erdőn s mezőn, bozótban és tavakban lakó kisebb erők pedig alsóbb rendű szellemekké lettek, minők a tüzes, meg a vízi emberek, manók s törpék, le egészen a legártatlanabb máknyimák emberekékig. Az emberi művelődés további fejlődése újabb mondai alakokat termett a régiek mellé a keresztény legendák, a templomi, kolostori és lovagélet köréből, a melyekhez még a középkori híd- és várépítő, bányász- és kincsásó-mondák, valamint az aranycsinálásról, a bölcseség kövéről és az élet vizéről stb. szóló babonák és bűbájosság regéi járúltak.

A Rübezahl-monda.
Schwaiger Jánostól

A csehországi németség jellemzőbb mondái, melyek itt első sorban figyelemre méltatandók, határozott s erősen kidomborodó alakok körűl és világosan megkülönböztethető csoportokba sorakoznak az ország egyes főbb vidékei és törzsei szerint. A legegyszerűbb mondai alakzatok, melyek azonban a nép magasb művelődésre való hajlama folytán elég költőiek, természetesen a sík- és dombvidéken találhatók. A csehországi németség gabna-, komló- és gyümölcstermő vidéken, Saaz környékén, az Eger és az alsó Elbe mentén honos a hullámzó rozsföldekben bukdácsolva futkosó és a gyomláló fiúkat s leányokat ijesztgető „Kornmännl” (rozs-emberke). Más ily démonok a „komló-ember” („Hopfenmännchen”„Hopfenherrl”), az erdei ember („Busch- und Waldmann”), a vízi ember, a „fakó emberke” („’s fohle Männl”), a „tüzes kutya” (kincsőrző szellem, a mely az elvarázsolt Ratschin lovag képében is kisért a willomitzi plébánia tava körűl), a lidércztűz („Irrwisch”) a törpék és más effélék. Ugyanily alapon keletkezett, csakhogy valamivel jellemzőbben ki van domborítva a felső Eger-vidék legnevezetesb mezőgazdasági mondája, a „Büllmatzschnitter”-ről (Billmesschneider) szóló, mely néven egy arany sarlóval járó arató-démont jelölnek s azt tartják róla, hogy kikezdi a sarlójával a kalászos növényeket és kárt tesz bennük, ha a gazdák a vetésnél nem alkalmazkodnak bizonyos ősi szabályokhoz. A törpék közűl nevezetesebbek e tájon a kammerbühli fekete emberkék; kincsásó-mondákban sincs hiány. Változatosabbak és démonibb erejűek az erdőkben és vizekben bővelkedőbb tájak mondai alakjai. Déli Csehországban (kivált a Cseh-erdőben), a hol erdők és vizek ősidők óta uralkodók a természetben, legszámosabbak az erdei és vízi mondák, minők a hosterschlagi erdei nőkről, a Cseh-erdőbeli mohos nőkről és a tavi asszonyról, a víziemberről és a három tómelléki tüzes kutyáról (Budweis), a Krumau melletti Hessenbrunn és a Dreisesselberg közelében (Cseh-erdő) lévő elvarázsolt tóról való mondák, stb. De az Elbe és Eger partjain is termettek vízi emberekről szóló mondák. Déli Csehország egyik jellemző s messze földön ismeretes mondája továbbá a krumaui „fehér asszony”-ról szóló. Ez az alak különben a legtöbb más vidéken, így Saaz környékén is előkerűl, mint a weitentrebetitschi kastély fehér asszonya, keleti Csehországban meg mint az Iser-parti fehér asszony, másutt mint a Harfenstein, vagy a Ringelkoppe, stb., kisértete. Még dúsabb fejlődésűek az érczhegységi mondák, hol az erdők és vizek, a mocsarak és hegyek természeti élete mellett az itt hajdan igen élénk bányászat is nagy hatással volt rájuk. Az Érczhegységben a „Hehmann”-t ismerik oly ingerkedő, ijesztő erdei szellemnek, a mely „He! He!” kiáltozásával rémítgeti az erdőn járókat. Leginkább a Pressnitz és Sonnenberg közti hegyi erdőkben tartózkodik, de Grasslitzban sem ismeretlen. Ehhez sorolható a grasslitzi erdei vadász („Waldschütz”), a ki a fákon kopácsol és éjente a vadat, meg az embereket hajszolja, továbbá a „Marzebilla” nevű asszony-manó (Pressnitz). Nagy számúak voltak kivált régebben az Érczhegység bányász-regéi és bányaszellemekről szóló mondái. Ezek többnyire szürke emberkék (törpék) voltak és gyakran szerencsét s áldást hoztak az erdők és bányák munkásainak, de néha mindenféle büntetést is mértek rájuk, így a brüxi hálás törpe, a Kupferhübel és az Aussig melletti Marienberg törpéi, a wtelni szőrös emberkék, a saazi és egyéb törpék. Mocsári, vízi és varázsló mondái is vannak az Érczhegységnek, minő a Satzung-Sebastiansberg melletti bolond tó, az Alaun-Hüttense (Komotau) és az érczhegységi Hammer melletti Todtenheide mondája, mely szerint ott a svéd hadseregnek egy egész osztálya sülyedt el az ingoványban; továbbá a reischdorfi szekeresről szóló, a ki Nürnberg felé hajtván, varázsitalos üvegcsét kapott egy jóságos szellemtől. Ide tartoznak az aranyat és ékköveket kutató velenczések, vagyis felső-olaszországi bányászok mondái (kik a közép-korban gyakran eljártak az Érczhegységbe is), meg a sokféle lidércz-mondák, végűl a számos kincsásó, építési, lovagvárakhoz és templomokhoz fűződő, állat- és ördögmondák. Az ország éjszaki és keleti vidékei felé, kivált éjszakról keletnek menve az Óriás-hegységben, a mondaalkotás mindinkább arra irányúl, hogy egy mindenek fölött uralkodó erdei és hegyi szellem alakját domborítsa ki. Éjszaki Csehországban (Rumburg, Warnsdorf) a „Buschweibl” nevű erdei nő és a „Bandietrich” nevű zord vadász, (másként „das Buschjähala”, Schluckenauban a történelmi szerepű „vad ember” a természet-életi népmonda fő alakjai.

Mindezen mondai alkotások, valamint a Jeschken-Iser-vidék és az Adler-hegység „Jerlapfeif” nevű ingerkedő vadásza és a trautenaui sárkány helyi mondája, meg a braunaui zord vadásznő (ugyanott a Berchta is honos, mint Hamupipőke), mind közös talajon termettek: az illető országrész erdős, hegyes természetének az embert fenyegető, rémítő, hatalmasb környezetén. Ez az oka annak, hogy a dalokban szegényebb keleti országrész oly gazdag mondákban, s hogy legmagasb emelkedésén, az Óriás-hegységben olyan mondai alak termett, a mely költői emelkedettség, mély értelem és érdekes változatosság dolgában az egész ország legnevezetesb, legnépszerűbb és leghíresb ilynemű alkotásává lett. Ez Rübezahl, az Óriás-hegység nagy hatalmú hegyi szelleme, a ki a Schneckoppe jég- és hólepte ormán lakik; „mulató kertje” a Brunnbergen van, az Elbe-források közelében, a honnan szélvészes förgetegben szokott a Riesengrund völgyébe lezúdúlni (a hólavina személyesítése); ő ennek az egész zord fönségű hegyvidéknek a korlátlan ura s benne látjuk az alacsonyabb fekvésű országrészek összes erdei és hegyi szellemeiről szóló mondáinak a betetőzését. A Rübezahl-monda költői és művészi fejlettség tekintetében is koronája az egész csehországi német mondavilágnak.

Már az újabb kori művelődés talaján termett a Leipa-vidéknek egy sajátszerű mondája, a „sandaui dr. Kittel”-ről szóló, a kit éjszaki Csehország Faustjának nevezhetünk. Nagy nevű elődjéhez hasonlóan dr. Kittel is mindenféle bűbájossággal tette magát híressé.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem