A szláv nyelvjárások. Dušek Lőrincztől, fordította Katona Lajos
A szláv nyelvjárások.
Dušek Lőrincztől, fordította Katona Lajos
Dušek Lőrincztől, fordította Katona Lajos
Csehország szlávjainak nyelve már legrégibb emlékeiben is nyelvjárási sajátságokat mutat, a minők ma is élnek még. Ilyen a szókezdő h: hoheň, hoběžné (Witt, zsoltár), vagy az igen gyakori szókezdő v: voheň, voko; vagy a régibb sriebro, srěda, stb., střiebro, střěda helyett. A chodok bul és hulica ejtése is megvan már a XVI. században.
Nem kevésbbé érdekes maguknál e tájszólásoknál a velük foglalkozó tanúlmányok története. E tanúlmányok első nyomaira már Husz János irataiban akadunk, a ki az akkori helyesírás átalakítása mellett a prágai tájszólást tette irodalmi nyelvvé, de számos délcsehországi sajátságot honosított meg benne. Több szakértelemmel látott a dologhoz Blahoslav J. (meghalt 1571-ben), a cseh testvérek egyik leghíresebb embere, a ki 1857-ben Hradil és Jireček kiadásában megjelent nyelvtanában Cseh- és Morvaország különböző vidékeiről dús tájszólási anyagot gyűjtött össze a közönséges szólásmódok példáiképen. A „parasztok és mesteremberek nyelvét” az irodalmi nyelvvel szembeállítván, kiváltképen a prágai, leitomischli, nimburgi, bunzlaui, humpoleci, pilseni, klattaui, tausi, neuhausi, stb. tájszólásokból sorol föl egész sereg példát, megjelölvén bennük a mai napig többé-kevésbbé épen fenmaradt nyelvjárások főbb vonásait.
Šembera Vojtěch Alajos.
Fénykép után, Hecht Vilmostól.
Példáját követték utódai is, így Nudožeri Benedicti V., Drachouský J. P., Konstanc J., Rosa V. és mások, a ki, mind érdekes nyelvanyagot halmoztak föl nyelvtanaikban és helyesírási vezérfonalaikban.
Nagyobb érdemeket szereztek már e téren Dobrovský J. és Šafařík P. J., kik ritka éleslátással fölismerték, hogy a tájszólások a nyelv tanúlmányában kimeríthetetlen forrás értékével bírnak, s teljes joggal tekintették a népnyelvet az írott emlékek fontos kiegészítő részének. Ezért iktatta be Jungmann J. is híres szótárába mindazt, a mit ő és munkatársai a népnyelv mezején gyűjtöttek. Egyidejűleg a népdalok és mesék gyűjtése is megkezdődött, a mely téren Čelakovský F. L., Erben Károly Jaromir és Němcová Božena szereztek legtöbb érdemet. Gyűjteményeikben gazdag tájszólási kincs van fölhalmozva, jóllehet sokat simítgattak és javítgattak azon, a mi nem tetszett nekik elég szépnek és választékosnak. A cseh irodalom e jelesei mellett kevésbbé kiváló írók, mint Kadavý B. J., Kampelík F. C. és mások is igyekeznek részben az irodalmi nyelvet a tájszólásokkal tisztán megóvni.
De csak Šembera kezdte meg a cseh-morva-tót tájszólások rendszeres tanúlmányát, miért is ő tekintendő a tulajdonképeni cseh-tót nyelvjárástan megalapítójának. Šembera Vojtěch Alajos (szül. 1807. márcz. 21., meghalt 1882. márcz. 23.) már atyjától örökölte meleg honfiúi buzgalmát s egész élete minden működését és törekvését hazájának szentelte. Kollárt, Jungmannt, Šafaříkot és Palackýt tekintette mintáúl, s őket követve, egészen a cseh nyelv, irodalom és történet buvárlatának áldozta minden idejét. 1829-ben jelentek meg Šembera első kisérletei a „Musejník”-ben, s ez időtől fogva egyik legmunkásabb tagja lett a cseh írók akkor még kis körének. Prágában elvégezvén a jogot, Brünnbe ment s ott nagy lelkesedéssel fogott a népnek s így nyelvének is tanúlmányozásához. Nyelvjárási tanúlmányainak előfutára a „Čechoslav”-ban megjelent Všímání moravčiny (1831). Tíz éven át munkálkodott Brünnben szóval és írással anyanyelvének emelésén és méltatásán; ekkor Olmützben új tér nyílt számára; 1839 deczember 5-én ugyanis az ottani rendi akadémián a cseh nyelv és irodalom tanárává nevezték ki. Ezzel régóta táplált hő vágya teljesedett, mert most már minden idejét kedvelt nyelvtudományi és néprajzi búvárlatainak szentelhette. Egy szűnidői tanúlmányútján (1841), mikor egész Cseh- és Morvaországot, Alsó-Ausztriát és Sziléziát bejárta, nem csak helyrajzi szempontból kutatta át a meglátogatott vidékeket, hanem a népnyelv búvárlatára is mindenütt nagy figyelmet szánt, és a néprajzi határ mellett a nyelvhatárt is megállapítván, gazdag aratással tért haza. A következő évben (1842) jelent meg a „Musejník”-ben Jazyk moravský v pruském Slezsku (Porosz-Szilézia morva nyelve) czímű értekezése, mely az első kisérlet a cseh népi nyelv alapos vizsgálata terén. Hasonló irányú O Slovanech v Dolních Rakousích (Alsó-Ausztria szlávjairól) czímű dolgozata is (1844), melyet nyomban követett a Historie a topografické popsání Vys. Mýta (Hohen-Mauth történelmi és helyrajzi leírása), melyben röviden jellemzi a keleti cseh nyelvjárást. 1847-ben Šembera vissaztért Brünnbe, 1849-ben pedig beválasztották a törvények cseh nyelvre fordítását végező bécsi bizottságba s kevéssel utóbb kinevezték a cseh nyelv és irodalom tanítójává a bécsi egyetemre. Itt adta ki Dějiny řeči a literatury československé (A csehszláv nyelv és irodalom története) czímű munkáját, melyben némely kérdéseket egészen önálló fölfogással tárgyalván és végűl egyes nyelvemlékeket hamisítványoknak jelentvén ki, némelyek kétségbe vonták hazafiságát. Nyelvtudományi munkásságával függ össze a Mapa země moravské (Morvaország térképe) is, a mely előfutára Základové dialektologie československé (A csehszláv nyelvjárástan alapvonalai) czímű munkájának (1864), mely a bécsi császári tudományos akadémia támogatásával jelent meg. E munka ellen nem egy kifogást emelt a birálat; nagy értékét azonban ez nem csorbítja, mert e műben kisérlette meg először a szerző az összes szláv nyelveknek ugyanazon elbeszélés alapján való egybehasonlítását és addig ismeretlen képét alkotta meg a cseh-tót tájszólástannak, mely az e téren való további kutatás számára biztos alapúl szolgálhatott. A cseh nyelvjárástanban ezért e munka mindenkoron kiváló helyre lesz méltó, s általa Šembera mindenkorra első igazi nyelvjárásbúvára marad Csehországnak.
Még mielőtt Šembera e művét kiadta, ugyane téren új dolgozótársa támadt Jireček József személyében. Ez is hohenmauthi születésű volt, mint Šembera, s a leitomischli gymnasiumban tanúlván, már ott összejegyezgette másokkal egyetemben a vidék nyelvi sajátságait, melyeket aztán egy értekezésében dolgozott föl. Így jött létre a Podřečí výhodních Čech (Keleti Csehország tájszólása), a mely a Musejník-ben jelent meg (1863). Anyagát hangtan-, alaktan- és szótárra osztja el, de e részek elhatárolása csak megközelítőn következetes, és az anyag is csak a legfelötlőbb jelenségekre szorítkozik. Az irodalmi nyelv fejlődésének történetét az előszó mondja el. E munka indította Kouble Józsefet az éjszaki cseh nyelvjárás sajátszerűségeinek vizsgálatára, kinek Podřečí severných Čeh (Éjszaki Csehország nyelvjárása) czímű értekezése (ugyancsak a Musejník-ben 1864) egészen a Jireček nyomain halad és a cseh tájszólástan becses anyagát tartalmazza. 1868-ban jelent meg az O podřečí doudlebském (A doudlebi tájszólásról), melynek Kotsmích V. a szerzője, ki az egykori Doudlebi vidékén gyűjtötte annak nyelvanyagát. Kotsmích oly nyelvterületre vezet e munkájában bennünket, a mely a legújabb időkig kitűnik tiszta és helyes kiejtésével. Lego j., Krabice B. és mások, főleg pedig Kott F. az ő Slovník českoněmecký czímű cseh-német szótárában szintén tömérdek szót és szólásmódot gyűjtött különféle nyelvjárásokból.
Legutóbb Hruška J. kisérlette meg O hláskosloví chodském (1891) czímű munkájában a chod tájszólás földolgozását. Igen becses nyelvészeti anyagot találni a Český lid (Cseh nép) czímű új néprajzi folyóiratban is. A cseh-tót tájszólások e többnemű anyagának részleges földolgozásával foglalkoznak Dušek V. J. értekezései.
Mai napság a cseh nyelvjárásokat közép, nyugati, déli, keleti és éjszaki cseh tájszólásra szokás fölosztani. E tájszólások mindegyike ismét alsóbb rendű nyelvjáráskák csoportjaira oszlik, melyek kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak a valamennyijökkel közös vonások mellett és mintegy gyűrűzetesen terjednek középpontjuk körűl.
A középcseh nyelvjárás a cseh irodalmi nyelv alapja s valaha Csehországnak igazán a kellő középre szorítkozott. Idő haladtával azonban kiszorította a körötte levő tájszólásokat és ezek rovására, a főváros és a vele való sűrű közlekedés segélyével mind nagyobb tért hódított. Csakis így érthető, miért foglalja el csekély eltérések kivételével a középcseh nyelvjárás Csehország legnagyobb részét, úgy, hogy határai körűlbelűl a következőképen vonhatók meg: Weisswassertól Jungbunzlaun, Křinecen, Neubydžovon, Přeloučon, Deutschbrodon át a cseh határ mentén haladva s a morva szomszédságot oldalvást hagyva, Neuhaus felé tart; aztán nyugatnak fordúl Moldauthein felé, hol a Moldava alkotja e nyelvjárás és a délkeleti közt a határt. Innen nagy ívben éjszaknyugatnak megy Všerau felé. E várostól Weiswasserig a középcseh nyelvjárás már németséggel határos.
E tájszólás fő jellemvonásai az éneklő kiejtés és az utolsó szótagok nyújtása. Szókezdő o elé mindig v járúl, így: voko, vohrada, vobratnej, csak Hudlitztól Zbirov felé hallani itt-ott u (o, a) előtt h-t, pl. hudice; ellenben a szókezdő j elmarad: inej, indy, itro. Hosszú é helyett í (ý)-t ejtenek: mlíko, dobrý máslo, dobrýho chleba, sat. Az í (ý) pedig ej-be megy át: nožejk, dobrej, mlejn, csupán névragozási alakokban marad meg mindig az í, így: božyho, kostí. – Igékben az u és ou sohasem szenved hangváltozást,, névragozási alakokban ellenben i váltja föl: dej to voráči, s kaší, de s ní domu. Az o helyébe u lép: tulik, sůva, hůra, vagy ou: mozoul, poloumrtev, meloun, stb. A szóvégi í gyakran elesik: paňmáma, chtěj, volaj, néhol a psaň és kázaň szókban is, de a szó közepén is: peňze, poňženě prosim, pšeňce és másokban.
A mi a mássalhangzókat illeti, jellemző egyeseknek kölcsönös váltakozása, így az r és a d hangoké, pl. Kadlyk (Karlyík helyett) és megfordítva svarba (svadba helyett); – r áll ř helyett ezekben: parez, dvirka, starec, horečka, porád; – k van ch helyében a paktýř, paktovat, křupe, nátka szavakban; – ň lép n helyébe: paňáca, paňák; – d’ áll d helyett: vocujd’ až pocujd’; vodnekujd’; – c pótolja az s-t: plzencky pívo, packej les, vect, kráct (csak d-tövűeknél), pulc; b váltja föl a v-t: brstva, pabauk, stb.
Széphangzás kedveért is elejtenek e tájszólásban némely hangokat, így vjezda-t ejtenek hvězda, štros-át pštros, struh-t pstruh, řidla-t skřidla helyett.
Ilyenek még: bláznostvi (v), směná se (t), koce (čc), na-tim (d), továbbá mha mlha helyett, lišták lišák helyett, mazlavej (mazavý helyett) sejr, stb.
A névragozás több sajátszerűséget mutat, ilyenek klucí, zednicí genitivusai: klukuch, zednikuch, melyek a melléknévi alakkal egyezők. – Prága környékén moc ptákach-t mondanak. E ch megvan mindazon főneveknél, a melyek genitivusa a többes számban magánhangzós: koních, duších, kostích, polích, ritkábban hallani már ezt, hogy rybách, de mindig rukouch, nohouch, prsouch és shocouch. Ép ily általános a ma végzet a 7-ik esetben (istrumentalis): hadama, chlapama, nožema, nožma, slovama, polma és másokban; ům helyett mindig rövid um-ot ejtenek: volum, telatum, néhol pedig om-ot is: Vašek šel k sousedom.
Jireček József.
Fénykép után.
Ha valakitől kérdik, hogy hol járt, u kovářů, u kovářovjech, u kovářovic lehet a válasz. A birtokot, vagy a családhoz tartozóságot birtokos melléknév jelöli: kovářovo dům, kovářovo zahrádka, kovářovo krávy; šafářovo holka, vagy mydlářovic chlív, stb. A melléknév ilyenkor változatlan marad. Zbiroh környékén kovářojc is járatos, a mit déli és keleti Csehországban is használnak. Prága környékére nézve jellemző: zahojéno, vodpuštíno, vodvezéno (-eno helyett); a nyugati vidéket illetőleg a správce, správcete, stb. névragozás; a délit illetőleg pedig v našom mlejně, za humnom, pod mlejnom.
A nyugati nyelvjárás, kivált pedig annak chod ága, valamennyi közűl a legódonszerűbb. E nyelvjárás Csehország délnyugati negyedére terjed s elfoglalván a pilseni kerület nyugati felét, határa innen Písek és a Moldava felé húzódik, éjszak- és délnyugat felé pedig német nyelvterülettel érintkezik, a mely már majdnem Pilsenig nyomúlt előre. Mies környékén is van egy cseh nyelvsziget, a melynek tájszólása e nyelvjárással közeli rokonságban áll.
E vidék lakossága máig megtartotta régi nemzeti viseletét s ősi jó szokásaihoz való ragaszkodása által is kitűnik. A viselet egyúttal a tájszólás határait is jelzi, mert a hol amattól megválnak, ott az ősi nyelvjárás sajátszerűségei is hamarább pusztúlnak. S a merre változik a népviselet, ott azzal együtt rendesen más a tájszólás is. Így e területen a pilseni, píseki, budweisi és tausi kerületek alsóbb rendű nyelvjárásait lehet megkülönböztetni, a melyekhez ötödikűl meg a chodok sajátszerű tájszólása járúl.
A pilseni tájszólás mintegy átmeneti alakúlat a középcseh és a nyugati cseh nyelvjárás közt. Egészben közelebb áll e vidék beszédmódja a tausi kerületéhez, mint a prágaiéhoz. Egyes jelenségek sorából említendő, hogy ou helyett u-t ejtenek: náš Váša si kupil klobuk; – i helyett e-t hallani; já tě (neked) nedám; a, o, u előtt a szó elején gyakori a h: Hanka, hodělat, huzda. Ez a jelenség a miesi nyelvszigeten is megvan. Ha valakiről kérdik, hogy kicsoda, ilyenféle válasz járja: Tuten je šafařojc, a családhoz tartozóság megjelölésére. Általútnál így kérdezősködnek: Podme tutady do Plzni, do práci, – Plzně, práce helyett. Mint a középcsehben, úgy itt is hallani az ilyen többes számú birtokos alakokat: zednikuch, voráčuch. Rendes a ch (h helyett) ebben: putrch, ritkább ezekben: vítrch, bratrch. Az efféle is járatos ugyanitt: vony na něj žaluvali; naší pa (pak) kupuvali voves (oni és oves helyett).
A klattaui kerület tájszólása a písekiéhez szolgál átmenetűl. Itt lassabban beszélnek, és a hangsuly rendesen a szó első tagján van, a kiejtés tehát e részben inkább a középcseh nyelvjárás felé hajlik. Pluh, kružidlo helyett plouh, kroužidlo, ép így zoul, voboul, hrnouli se járja; familie, semináže helyett famelíje, do semenáře, aby tě (ti helyett) seslal dar ducha svateho, stb.; – něhda és ved áll někdy, vid helyett. Rövid e-vel ejtik ezeket: při dobrem (dobrém helett) zdraví, v tomto novem (novém) roce, de hosszan ezekben: při dobrým, po novým: ép így rák, ráci, mrák, ná kráji, vod mrázu, stb.; – abyste se s nim potěšili jako my s tim vašim, neni (Taus vidékén nyní, középcseh ejtés szerint nejni). A mássalhangzókat illetőleg a következő hangváltozásokat említjük példákúl: chčesti e helyett štěstí, chčasnej e helyett ; stástný, anděl strávce e helyett strážce; – hdo, nehdo – kdo, někdo helyett; procesí helyett prosecí. Névragozási sajátságképen említendő: Z Budojc k Elhojcum jede Rouluj pacholek. Mla štije annyi, mint mlha padá. A birtokos melléknév ojc végű; a középfok hezkejši, suchejši, kráčejc; mlaší, s í. t.
A píseki kerületben (Horažd’ovitztól kezdve) jellemző: z Radkojce k Horčicom; Katouce; sousedouc holka ale Talbekovo koně; voni sou naše kmotrouce; čertuj kluk; bolí ho škrtán; nehdo náký, nekomu, stb.
Ezen tájszólásokhoz csatlakozik Mies környékének cseh lakosságáé is. Az idézendő anyag Vranov, Wattau, Sviná, Solislau, Sitno, Vlkyš, Ober- és Unter-Sekeřan, Piňovan, Otročín és Milikau falvakból való. A kiejtés színe és a hangsulyozás a chodokéhoz hasonlít. Itt röviden csak a következő példákat említjük: Von neůmi* nemecky; v nášom gruntě (föld); ičko to přece neni; vony ta pasů (oni tam pasou); lidé to vemů, že s ni promluvi, dylejc to trva; při soudach, de má sud; vony četnů; našeho jeho bratr je chytrejši; přes stotku (száz); tepřiva, nakupit, choudne (chudne). Ha valakitől a nevét kérdik, így felel: Já se píšu Jozef Pilousek (P. J.-nak írom magamat), a minek az a magyarázata, hogy minden parasztnak két neve van: az egyik a családi, a másik a birtokáról való. A vagyonosság legnagyobb mértékét így határozzák meg: dybych vode všeho měl (nem pedig mňel). Munka után a szomszédok hutu (Taus környékén hejtu, Písekben na táčky), a. m. látogatóba mennek és ott jak ten svět běři (a világ folyásáról) beszélgetnek.
Az ů ejtése az u és o hangja közt ingadozik, úgy, hogy hol az egyik, hol a másik hangot véli az ember inkább hallani.
Ilyet is hallani: Beranojc dívčka je tychtig (nagyon, a német tüchtig) pekná holka. Szókezdő u és e előtt gyakori a h, pl. Stará Petrová a Staňková humřely.Viszont a szókezdő n olykor elesik, így a německy, nyčko helyett emecky, ečkon hallható. Mind a két tájszólási sajátság kitűnik egy otročíni asszony következő szavaiból: My sme v Sulislavech se hučili číst, ale pák hučitel humřel a ták ty druhy nehumí. Dřívej byt hevangelium taky českej a emeckej, ale nyní (není) huž ták. A kemény y rendesen csak a my (mi) szóban kerűl elő, de néha ezekben is: dyby ty sly (děti). Beszéd közben egyre hallani a no, no, jo, to holt je szavakat A Mária név itt dívó alakja Mórija, Morijé; az Annát Ankó-nak hívják és Hanala-nak csúfolják. Az egytagú szókat, kivált ha magukban állnak, nagyon szeretik elnyújtani, így: tám, kám, déšt, dnés. E tájon különben a cseh népviselettel együtt a cseh nyelv is kiveszőfélen van; a legidősb nemzedék még cseh, a középső már kevert nyelvű, a legifjabb pedig – öt falu kivételével – német.
A tausi kerületben a határ felé mind szívósabban ragaszkodik a lakosság hagyományos népviseletéhez és azzal együtt sajátszerű nyelvjárásához, a mely azonban utóbb időben már némi keveredést és változást mutat. A cseh lakosság itt ekként szorúl az éjszak- és délnyugati németség közé. Tájszólása hullámszerűen terjed keletnek majdnem az Angelig s lassanként a kelet felé dívó kiejtésmódba megy át. A kerület saját nyelvjárásának kiejtését tetemesen megkülönbözteti a szomszédos vidékekétől kellemes hangzása, melynek beszédbeli gyors lejtését az okozza, hogy a mondat utolsó szótagját rendesen megnyújtják, az előtte lévőt pedig annál gyorsabban, majdnem a teljes eltűntetésig sebesen ejtik, pl. Mămő, zažiňte, krăvű! Co budete d’ělät?
Idegennek leginkább a szókezdő hangzók elé járúló h tűnik föl, mely nemcsak az a és u magánhangzók, hanem az n és r mássalhangzók előtt is gyakori, pl.: hale, Hana, hulica, hnízko, hníže, hrys. A középcsehben a k hang d előtt g-vé illeszkedik, itt pedig h-vá, így: něhdo, něhda, hdy, něhdyž, vagy pedig a k egyszerűen elmarad: do, dy, dež; do tu stojí; dyž nechál, hajt’ nechál. Kemény l-et és y-t már csak az idősb nemzedék ejt, az ifjabb már nem. A klattaui hčestí, chčasnej (štěstí, stástný helyett) itt is hallható, sőt mellette vichýř is. Jól oda hallgatva zankni-t, zankynát-ot, ven-t, kan-t hallunk zamkni, vem, kam helyett, de tám és ta sem szokatlan. A nép nem kedveli mindig a lágy mássalhangzókat, pl.; pot, pote (pojd’), parez, rezat, hezkejší, bystrejší (az alapfok analogiájára), ellenben potad’, dosid’, posid’ (dosud).
Nem kevésbbé érdekes a magánhangzók gyakori váltakozása. Így a és o gyakran e-vel váltakozik, mely vagy egészen a felé hajló nyílt ejtéssel (dám, bát se, máso), vagy tisztán e-nek is hangzik, pl.: vzel, teky, dejí. Az y némely szókban keményen és ilyenkor a zárt e-hez hasonlóan hangzik: my, kobyla, byl. A kiejtés már Hudlitznál és egyebütt is észrevehető.
A tőhangzó hangváltozása csak hosszú szótagokban fordúl elő: votšís se, omíl se, příl, co se to dílo és másutt. Igékben az e általában sűrűn váltakozik i (í)-vel; slyšíl, držízla, vědíli – do neděli, do Stráži (ez már Pilsennél ishallható), stb.; az i hol közbe ékelődik, pl.: hřbet, hřibitov (vagy břitov), hol kiesik, pl.: peňze, seňce, pšeňe. Régebben majdnem mindig ú-t ejtettek ou helett, de ma e tekintetben nagy zavart tapasztalunk, melyet az iskolából kikerűlt újabb nemzedék még növel, így kúsek, dlúhej, přidú k nam, za stodulú járja és viszont u helyett ou: ohnoul, seknoul, stb. Ugyanezt már a Pilsen melletti Vranovában is tapasztalhatni. Az egytagú szókat, pl. tám, spál, pád, dnés, valamint a cselekvő részesülőket (nechál, kopál) nyújtottan ejtik. A névragozás köréből kiemelhető dubom, dětom (dětum is), licom, věcom, a mit már keletebbre is hallani, továbbá kolenoma, prsoma, stb.
A tausi nyelvjárás fő vonásai mellékágában, a chodovi tájszólásban is meglelhetők. Hozzájuk azonban még mások járúlnak, úgy, hogy a chodok, valamint – részben legalább – ruházatra, szokásokra és testalkotásra nézve, úgy nyelvüket illetőleg is eltérőknek mutatkoznak környezetüktől. E lakosság ugyanis a tausi kapu régi határőreinek utódjaiból áll. A régi chodok származékai ma még Klenčben és néhány Neugedeinig (ezt kizárólag) terjedő faluban találhatók, ú. m. Melhut, Putzerried, Klíčov, Mrákov, Tilmitschau, Drasenau, Aujezd, Hochwartel, Chodenschloss, Meigelshof, Possigkau községekben. Valaha Tausban külön székhelyű kormányzóságuk és szabadalmaik voltak és saját külön zászlójukon czímerűl egy kutyafejet használtak. Ettől a jeltől psohlavci- vagyis „kutyafejűek”-nek is hívták őket. Ma még a következő községeket számíthatni vidékükhöz: Lučene, Petrovitz, Havlovitz, Pařezov, Babylon, Hochofen, Kubicen, Nevolitz, Smolov, Spáňov és Pažežnitz, s ma buláci (vagyis bul-t ejtők) a melléknevük. Nem egy eredeti sajátságuk elmosódott már újabb időben az iskolával és a Taus-szal, meg a szomszédos községekkel való mindennapi érintkezés, valamint a nép elszgényedése miatt is, mely mind többet hajt közűlök más vidékre.
A chod tájszólás mindmáig kedveli az a és u hangot ott, a hol más nyelvjárásokban e, ou hallható, így: hulica, hudělál, škuřica, vychládnšel hledát huby, lafnút (ütni), kúsek, košili; o helyett u is gyakori: rostú – zarustlý, škuřica, Rušperk (Ronsperg), brambury kvitnú, puval, punebí. E jelenségből azonban általános szabály nem alkotható. Sajátszerű az e és i hangok kölcsönössége is. Teljes lehetetlenség határozott szabályba foglalni azon eseteket, a melyekben i helyett e-t, vagy fordítva e helyett i-t s azokat, amelyekben a maguk helyén e-t és i-t ejtenek. A kiejtés különben is középütt áll az e és i közt így necháli smi (jsme) példája e felé hajló i-nek, a lehla szóé pedig i felé hajló e-nek mutatja ez ingatag hangot. Ugyanezt mondhatni a č-ről is, pl.: dobři, napřid, nestarij se, do košili, haž umři – s viszont břécho, přésli sem, zabije mi s másokban. Az y ejtése könnyen kiérezhető beszéd közben, mert a zárt e felé hajlik a hangzása, pl. my tu lezíli, dyl, papírovŕ myt, byl (vagy bul), stb.
Az utolsó szótag nyújtása majdnem teljesen szabályszerű; a kivételek ritkák, így: vědít –vědíl, pršít –pršílo, slyšit – slyšíl; cak a tagadásban nevidět, neslyšet hallani rövid e-t. A következő példákból ez még világosabban kitűnik: terpvá, kopál – kopála, vychládne, necháli, plíl, koně jíli nahorú, to bysi dostála, napád, napádlo, spláv –spláva, láf ji do hlavy, vybrát, vádne, stb.
A szó elejéhez gyakran járúl fölös mássalhangzó, még ott is, a hol mássalhangzón kezdődik a szó, így: huzaný máso huměl jest, haž do večera, sedi hnizko, je spárno, je vdole, von je vodnés, já mu ho dám na svrch,, Dorka stlačila vůz, stb. De viszont egy-egy mássalhangzó el is marad, így pl. a szó elején: ičko, ich, ím, struh, dyž, šecko, dyt, – vagy a közepén: Postřekov (Posřekov), Rušperk (Ronsberg), květina se kátí (kláty), Kýčov (Klíčov), vou te poí (poví), to je jeno (jedno), lajce, střejce (lavice, střevice), – vagy a végén: ka pa deté? (kam pak), po-jíst (pojd’), jest, sík, spád (sekl, spadl), stb.
E jelenségekhez járőlnak a mássalhangzók változásai. Így š, s helett ch-t ejtenek, pl. chčesti strachlivý voči, doch čacu (dost), a mi kelet felé egész a Moldaváig hallható. a szó végén az m gyakran n-né változik, ha ugyan egyáltalán el nem némúl, pl. s tin sem jíl, tan ta voda. Rybník helyett rymník-et s fordítva písebnéj-t, upříbnéj-t, mrtohlavéj-t (vrtohlavý) ejtenek; dědek, teda helyett děrek, tera és fordítva zrcadlo helyett drcadlo járja.Ebben: vověsil se (ob-věsil helyett) v van a b helyén, a bedle szóban pedig b a v helyett; s kobjiličkou, pjivo pjit, zpjívá, trapjíš, kurotvje, húžvje s egyéb hasonló példákban a b, p, v lágyan hangzik. A birtokot, családhoz tartozóságot jelentő melléknevek példái gyanánt említhetők: Babikojc divčka bula v nášom houvárečku nad Jehlíkouc studni, hale lychtářuc Hančička hyn néšla; Václavikec chalupa, bednářec divčka, – az asszonyt azonban az ura nevéről Babiková-, Jehlíková-nak hívják. Az –ovo végű patronymicum is előkerűl, példáúl: to bul starýho kostelníkovo syn. A középfok špatnejší, suchejší, dobrejší.
A wittingaui tavak környékének lakóit blatáci-, mocsár- vagy tóvidékieknek hívják. Egész a legújabb időkig ezek is megkülönböztették magukat szomszédaiktól úgy viseletükre, mint testalkatukra és nyelvjárásukra nézve. Emez a neubystřitzi német nyelvszigetig, délnyugat felé pedig a Moldováig és délen részben Alsó-Ausztriáig terjed, részben pedig déli Csehország német nyelvterületével határos. A tulajdonképeni blatáci-k azonban csak néhány Soběslav és Lomnitz közötti faluban laknak.
Tájszólásuk legjellemzőbb vonása az ajakhangok lágy ejtése, a mi más vidékeken épen nem, vagy csak kivételképen tapasztalható. A legfelötlőbb e hanglágyítás ott, a hol a közbenső b, p, v, m hangokra lágy i következik, pl.: holubi, pili z misky vodu; sedlák mi dal vino, stb. Ugyanitt a kemény (y) és a lágy i-t is világosan megkülönböztetik egymástól, pl.: Vidél sem holuby – de: holubi sedí na poli. Az y ejtése gyakran a Tausban dívóhoz hasonló, vagyis zárt e-hez közel járó, pl.: do ruky, přes louky. A hol másutt hosszú í-t hallani, ott e nyelvjárás ie-t ejt, pl.: viem, poviem, viera, a mi vjém-, povjém-, vjéra-nak ejtendő. Az ovi hangcsoportot e tájszólás nem kedveli s rendesen oj-ba vonja össze, pl.: Náš Beneš šel z Budějc k strejčkoj; motojdlo.
E délkeleti nyelvjárás egy sajátszerű mellékága az ú. n. doudlebi tájszólás, a melynek vidéke Budweistől délkeletre esik. Ebben ajakhangok után az i-t világosan megkülönböztetik a y-től: on me bil, já som byl bit, vypil obraz viši na zdi, stb.; ugyanezt tapasztalni a mellett is: zapal, holoubata, říbata, stb.: az ý (í) ej-nek hangzik: sejtí, bzejna, přejvoz – sítí, bezina, přívoz helyett. Továbbá: přišíl v outerej, Šimonuj chlapec sed si na lejc; hano čuperná dívčka is hallható. – Jellemző hang a r, a melynek gyönge magánhangzói utózöngéje van: trnoze, krk. A szóvégi mássalhangzók egész tisztán hangzanak. Ellenben k, t után és t előtt a v-t f-nek ejtik; kfočna, tfář, f Táboře. Az r hang l-lé hasonúl umllej, umllec, blloch (umrlej, brloh helyett) szavakban. Egyéb hangváltozások: poržít – požřít helyett; němčina, něhne – jemčina, jehně helyett; stloup, lektstat, k procestí – sloup, lehtat, processí helyett; mlíč, mlíza – míč, míza helyett; jetel helett jertel; vlaskej helyett laskej ořech; kuroptev helyett krotfa. co je tohle? to je chlap! = Cé tohle? té chlap! Gyakori a lágyítás is fprožba, myšli, neblažni, hňát, dvořeček, stb. (Klattau környékén is). Az egymásra következő sziszegők ilyféle változást mutatnak: kojce, proj za nás, přej sebe, a mit már Klattau felé is hallani; épen így rejši, mlejši – radši, mlazši helyett, stb. – chocholka, chocholouš helyett kocholka, kocholouš; kruchovka helyett krufofka hallható; tovább hovor, páv, vřed, hříva, pánvička, stb. helyett hobor, fák, řed, říba, pambička. Az ovi-ban v helyett mindig j hangzik: jalojive, naštojice, píhajice, stb.; hmoždíř helyett moldýř. A chum, kupko, poutrubí, oumara szavakb ól kiesett az l (chlum, klupko, poltrubí, almara); o előtt tjóformán soha sem hallható a v: on má na okňi obraz.
A főnévnél figyelmet érdemel rakom, klukom – rakum, stb. helyett, egyébként olyan a névragozás, mint a középcsehben; – břímje, břymjete, knízdě, hnízděte hibás analogiák kuře mintájára. A többes genitivusban hosszú magánhangzó van: u vrát, v. ö. ze všech strán, stál u hláv, stb. Az i-tövűeket úgy ragozzák, mind daň-t. A melléknévnél csak dobří, druzí lidi járja, dobrý děti ellenében, a mi a középcsehtől eltérő.
A keleti nyelvjárást egy Jaroměřtől Chotěbořig húzódó fővonal határolja el.Legkeletibb részén laknak az úgy nevezett horáci-k, szomszédaik a čecháci-k, a kiknek területe egész Tyništěig terjed. A vidék legéjszakibb csücskében a podhoráci-k laknak, nyugat felé az átmeneti területen pedig a doláci-k. A čecháci-k szóejtése kemény: devečka bežela do mesta pro tydle (vidle) a tyvo (pivo); ellenben a horáci-ké lágy: pěknej oděu.
E nyelvjárást ama hangváltozások jellemzik, melyeknek a szótagban lévő i hang az oka. Az í ej-jé nyúlik: šla dlouhou ulicej, s prácej, de: jí s menší žicej; a szó elején levő i-hez nem járúl mássalhangzó: inej, itro, iskra; a szó végén lévő pedig gyakran elesik; umněj, kácej, volaj, mint a középcsehben. Ha v előzi meg, ez elmarad s az i j-vé változik: mužoj, tatinkoj, lajc, pojdaj. Ha j áll előtte, az i ezzel egygyé olvad: krajc, zajc, vajčko. A szó közepén is kimarad néha egy-egy i, s csupán lágy mássalhangzó jelzi egykori jelenlétét: Aňčka, kaňčka, stb. A hosszú é igen gyakran i (ý)-vé szűkűl, mint már fönt is láttuk: chlíb, líto, sídmej zamítati, týle. Az ě ajakhangok után megkeményedik: peknej, behat, mesto, do Časlave. Ou helett ej-t hallani ilyekben, mint plejtva, chlejstnout, pejchnout (pouchle) s mások.
Sok szóban b pótolja az m, p, v hangokat, így: písebně, charba, bablna; v a szó elején gyakran f-hez hasonlóan hangzik: fběhnu, fhostit; a szó közepén és végén pedig u-hoz hasonlón: hláuka, kreu, poliuka, lou; a szó elején így csak oly előljárók után,melyek magánhangzón végződnek do-usi, stb. Minthogy ez elég sajátszerű ejtés, rendesen ki is nevetik a keleti cseheket az ő kreu,kauka, stb. beszédük miatt, ép úgy, mint a chodokat bul és a blatáci-t von mi vypil pivo ejtésük miatt.
Ritkábban hallható némely falvakban b, p helyett d, t, a mi a kiejtést keménynek tűnteti föl, pl.: dežet, říde, deh, tekny, matyjem se, stechat – běžet, hříbě, běh, pěkný, napijeme se, spěchat, stb. helyett. Kettős n-ből az első d-vé változik: padna, Adna, prkednej, a mi éjszaki Csehországban is előfordúl. Más szavakban meg k szorítja ki a t-t, pl. klusty maso, klouct.
Gyakori egyes hangok beékelése is, így pl. r és l elé, vagy után d-t toldanak be: zdřetel, pozdřete, perdlička; škudlina, tudle; r járúl közbe ezekben: šmatrat, probříslo, stb. Viszont szeret ki is hagyni a nép egyes hangokat, különösen a szókezdő, vagy szóközépi hangsoportokból, pl.: loh (hloh), řích (hřích), pořeb (pohřeb), du (jdu), dyž (když). A családnevek használata némileg eltér a többi nyelvjárásokban szokásostól. Ezt mondják: V tomto domně vostávaj Tumovi; – je u Tumu, Tumovejch; – šel k Tumom, Tumovejm, s Kovaříkovejma. Ha valakinek a gyermekeiről van szó, azt mondják pl.: to je syn Beranskejch, vagy csupán to je Beranskejch, byly tam děvčata Hladikovejch. A mit nem lehet átugorni, azt vobejdout kell (meg kell kerűlni). Két szó összevonása sem ritka, így: báno, bárci (ba ano, arci), cák (co pak), kdák (kdo pak), navjekjamen (na věky amen).
Az éjszaki cseh nyelvjárás határa Pasektől éjszakra egész a sziléziai határig húzódik s aztán délnyugatnak Ober- és Unter-Hammernen, Bratříkovon, Huntířovon és Nabselen át a német vidék hoszszában megy, Nabselnél délnek fordúl Vranové, Beseditz, Koberov, Dluhý előtt elhaladva s aztán keletnek Starkenbach és Valtěřitz felé, innen meg éjszaknyugatnak s tovább Pasekig a német területtel érintkezik. Nabseltől Semilig az éjszaki nyelvjárás a következő ágakra osztható: a Jablonectől Hochstadtig érő éjszaki mellékág; a Hammerntől Držkovig terjedő középső; a Držkovtól Deisenbrodig érő (Rádčitz-, Jílové- és Brodban további eltéréseket mutató) déli; az eisenbrodtól éjszaknyugatra terjedő nyugati, meg a Kamenitz folyótól Starkenbachig és Hohenelbéig érő keleti (további eltérésekkel Boskovban, valamint Semil és Starkenbach környékén).
E nyelvjárásban egész világosan byl-t, bílý-t, den-t ejtenek (kivált Hochstadtban); Vojtěšicben e kérdésre: „hol voltál?” azt felelik: Já but volešnici (ve Volešnici); más helységekben bet, beto hallható (zárt e-vel), úgy, mint a hanákoknál, pl.: Kdebe beto Tonče v musice, třebach tam šet (Ha Tonče a zenénél volna, oda mennék). A selnice, selný, podsení szavakban is e van i helyett; kaňčka, Aňčka, sklence szókból kihagyják az i-t; solej-, ulicej-, vžicej-ben ej van i helyett, mint a keleti csehben; ide járúl még sajátszerűség gyanánt a többes nominativus és vocativus: muscej beli v stavení (a férfiak a házban voltak), vagy muscej klobouky – mužské helyett; épen így velcej, mnozej s mások; végűl szint így ebben: v Němcejch. Kivételes csupán Šet hořeni sení (seněj helyett). Az é is gyakran válik í-vé, mint más nyelvjárásokban; itt csak a másutt ritkábban előkerűlő példákat említjük: číla (včela), círa (dcera), dvíře (dvěře), díšt (déšt), zít (zet), Slísko (Slezsko).
Az l lés r előtt gyakori az e beékelése: pelný, melha, smert, pervý, verták. A szó elejéhez h, vagy v járúl: harest, harestant, hoficír, vagy vocet, voreł. A tőben o u-vá nyúlik: mdłůba, vłůni,, půle (föld) kůsa (kasza), růsa, vkrůčni, nůh (lábaké); ritkábban a szó elején: vůklika (kerülő út). Idegen szókban o helyett ou hallható: kalhouty, baroun, citroun, patroun, kanoun, mint a középcsehben mełoun, citroun, mozouł.
Az unterjizeri tájszólással közös sajátságai az éjszakcsehnek a vidał, slyšał, dřžał, křičał, navijał és más hasonló alakok, míg az összes többiekben hangváltozás van.
Tarka képet nyújtanak a mássalhangzók ejtésének tekintetéből is e tájszólásnak a középcsehtől való eltérései, melyek közűl a legjellemzőbbek: b és v kölcsönösen felcserélendők egymással tavák, Bambeřiče, záboditi (fogadni vmbe), stb. példákban; ép így a b az m-mel ezekben: upřibnej, tebnost, tebnej; ritkábban v-vel: upřivnej. – š helyett č-t mutat čpalek, čpaček, čpunt, a mit már a chodoknál is láttunk; ch helyébe k lép, mint azt soukotiny, zakubelíti példái tanúsítják, a mi különben Beraun vidékén is hallható; l foglalja el az r helyét: kilisar, Lajchumberk (Reichenberg), és megfordítva r az l-ét: fłaner, verbłoud, mrholiti, stb.; r váltja fel az n-et: kožernej, dřevernej, stb. Egyéb esetei a mássalhangzók felcserélésének: Limburk (Nymburk), smětev (větev), písmička (písnička), desentýr (deserter), pajmatka (paňmatka), fejčar (felčár), vrcadło (zcadlo), casnej (časný), stb.
Felötlő egyes mássalhangzók közbeékelése, mint pl. a h-é: hdnes, hluster; a d-é: di-berdła, undřím, kondejšiti, kozdelec; a ch-é: vochstře, bychstře, Mařchce; a j-é: vejspod, vejž (věž), bojžskej, rejkment; az n-é: onkres (okres); az l-é: parulka (paruka). Ellenben másokat meg itt-ott kihagynak, mint pl.: vyčívati (čn), mršnej, złášní (st), bambory (br), rados, vesełos, dos (st), poštář (pol-), Skenářice (Skle-), – úgy, mint Mies környékén.
E sajátszerűségekhez még a következők járúlnak: 1. Gyakori hangátvetés: netamornej (nemotornej), penvej (pevněj), trut’ (rtut’), čevr (červ), palvač (pavlač), střípiti (třpýtiti), picas (cíp), stb. 2. ě végű birtokos névmás: dcera Schováně, Šsilháně, Kopále, –Schovánkova, Šilhánková, Kopálková helyett. Ezt még csak a keleti morva tájszólásokban, meg a tótságban találni. Ugyan e ragot találjuk a női tulajdonnevek végén, ha valakinek a leányát jelölik velük, pl.: Pavlíně, Anežče, Mařče, Anče, a. m. Pavlína, Anežka, stb., a mi kétségtelenűl děvče analogiájára keletkezett, az ily nevekére pedig tovább a schováně-féle alakok. 3. Hammern- és Hochstadtban még hallani a ł-et, a mely azonban lassanként eltűnik a közép l elől. 4. Az infinitivusban t’ van használatban, mint a keleti nyelvjárás területének nyugati részein, vagy pedig ti; jsem helyett jsu épen úgy szokásos, mint Morvaországban, pl.: Já nejsu rozbručenej.
