A szlávok népdala és táncza. báró Helfert József Sándortól és Hostinský Ottokártól, fordította Katona Lajos | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

A szlávok népdala és táncza.
báró Helfert József Sándortól és Hostinský Ottokártól, fordította Katona Lajos

Népdal az a dal, a melynek a nép a szerzője. A dal két elemből áll: szövegből és dallamból, s így a valódi népdal az lenne, a melynek a szövege és dallama együtt teremne a népénekes ajkán. S a kiindúlópont a legtöbb esetben csakugyan ez, még pedig kezdetben minden zenekiséret nélkűl, minthogy a népdalköltőnek rendesen ott, a hol dala születik, úton-útfélen, a mezei, vagy egyéb munkája közben, hangszere nincs a kezénél, vagy nem is ért esetleg semmiféle hangszerhez. A népdal továbbfejlődésében azonban igen gyakran oly folyamat is áll be, a mely épen az ellentéte a műköltészet és a műdal terén tapasztalhatónak. Emennek valamely műköltő szövege szolgál az alapjáúl, melynek a zeneszerző hozzáillő zenei kifejezést igyekszik adni. Híres költők kedvelt dalainak megzenésítésén több zeneszerző is versengve fáradozik. A népdalnál gyakran ennek épen az ellenkezője szokott történni. Megszületik, vagy csak előkerűl valahonnan egy-egy dallam, mind szélesebb körben elerjed a nép közt s attól fogva egész sor újabb meg újabb szövegek alapjáúl szolgál, a melyek hangúlatát a dallam keltette, s melyeknek tartalma a dallamhoz alkalmazkodik. Errr számos példát tudunk. Így az „Ach není tu, není” (Ó nincs itt, nincs) dallamára nem kevesebb, mint tizenkilencz, az ehhez nagyon hasonló „Jetelka, jetelka” (Lóherécske, lóherécske) nótájára tizenhét, a „Letela husicka” (Elrepült a libuska) kezdetűre ugyanennyi, a „K Pusperku je cesta zlatá” (Arany az út P. felé) dallamára pedig tizenhat különféle szöveget énekelnek; azonban kérdés, vajon az „Ach není” „Jetelka”, stb. az eredeti szöveg-e, s nem már szintén csak annak egyik változata-e.

Hasonlót tapasztalunk más irányban is. Komoly tartalmú népdalok gyakran valamely régi egyházi ének dallamához simúlnak; de olyanokat is ismerünk, melyek valamely népszerűvé vált zeneszerző dallamát kapják föl. Még gyakoribb azonban az az eset, hogy a dal szövege a táncz zenéjével párosúl. A cseh népnek régebbi elzárkózottabb korában nem csupán egy nemzeti táncza volt, mint a délszlávoknak az ő kolójuk, a gácsországi lengyelségnek a krakowiak, hanem épen oly kifogyhatatlan leleményű volt a cseh a tánczban és tánczzenében is, mint dalaiban, melyeknek sokszor a táncz közben született a verse. A zene víg ütemei, a mozgás túlcsapongó elevensége és heve volt az a mámorító forrás, mely a legények találékonyságának új meg új ösztönt adva, egyet-egyet közűlök rögtönző költővé avatott, a kit társai nyomban csatlakozó karként kisértek.

Így élt a cseh nép dala és táncza hosszú időn át a maga szűkebb körében, csak elvétve ismerve és méltányolva egy-egy nép-, vagy irodalombaráttól, egészen a jelen század húszas éveiig, a mikor Kolowrat gróf, akkoriban Csehország fő várgrófja, a cseh múzeum megalapítása alkalmából az egész országban fölhívást köröztetett a régi szokások, hagyományok és emlékek, s így a népdalok és dallamok egybegyűjtésére is. Ezekből 300 kerűlt egyűvé dallamostól együtt, melyeket Rittersberg János lovag adott ki 1825-ben České národní písně (Cseh nemzeti dalok) czímen, Prágában. Munkálata meglehetős kritikátlan volt, s a kiadó fínomabb zenei érzékének híjját is meglátni rajta. Ugyanez időtájt nyomatta ki (1822–1827) Čelakovský F. L. is mintegy 200 cseh dalból és dallamból álló gyűjteményét. A cseh nép dalkincsét azonban úgy a szöveghez, mint a zenéhez való teljes értéssel Erben Károly Jaromir iktatta be maradandó birtokúl az irodalomba. 1842-től 1845-ig jelent meg Prágában Pospíšilnél gyűjteményének a szövegeket tartalmazó három követkéje Pisně národní v Cechách (Csehország népdalak) czímmel, melyek 1852 és 1856 közt már második kiadást értek. Az Erbentől gyűjtött dalok közűl pedig 500 külön jelent meg 5 füzetben Martinowsky J. P. zongora-kiséretével. A hatvanas évek elején Erben újabb gyűjtemény kiadásába fogott, mely Prostonárodni české písně a říkadla (Cseh népdalok és közmondások) czímmel egy kötetbe foglalva 1864-ben látott napvilágot, míg a hozzá való dallamok (kiséret nélkűl) már 1862-ben megjelentek. Az Erben gyűjtötte szövegek egy negyedszázadon át való szakadatlan kutatás, jegyezgetés, rendezés és megrostálás után majdnem négyszer annyira szaporodtak, a dallamok száma pedig 811-re növekedett. E mű újabb kiadása azon pótlásokkal és javításokkal együtt, melyeket Erben maga jegyezgetett be kézi példányába, a megboldogúltnak arczképével 1886-ban jelent meg Hynek Alajosnál Prágában. Számos, de koránsem az összes cseh népdalok német fordításait tartalmazzák a következő művek: Düringsfeld Ida „Böhmische rosen” (Boroszló, Kern J. U. 1851); Klapp Mihálytól tíz dal mutatványképen a Prutz-féle „Deutsches Museum”-ban (1853); Waldau Alfréd (valódi nevén Jaroš József) „Böhmische Granaten” (Prága, Ehrlich 1858). A müncheni Malybrok-Stielerné is fölvett saját költeményei gyűjteményébe (Prága, Ottó 1887) 22 cseh népdalt részben igen sikerűlt fordításban. A cseh nép tánczairól részletesebb ismertetést Waldau Alfréd „Böhmische Nationaltänze” czímű tanúlmányában (Prága, Dominicus 1859) találhatni.

Sucharda Szaniszló: „A bölcsődal”.
Az eredeti dombormű után.

Tartalmát illetőleg a népdal elbeszélő, vagy lantos természetű a szerint, a mint dalolható szavakban leír és elbeszél, vagy pusztán hangúlatokat és érzéseket tolmácsol. Az elbeszélő természetű népdal terén megint vallásos és világi tárgyúakat lehet megkülönböztetni. „Boldogságos Szűz Mária fiát hordva szent méhében a világot járja vala”; itt is, ott is bekopogtat, szüléséhez szállást kérve, végűl egy kovácshoz kerűl, a ki így útasítja el: „Hogy adhatnék szállást neked, mikor az én legényeim éjjel-nappal kalapálnak s a tűz nálunk ki nem alszik?” Utoljára egy üres istállóban lel hajlékra. Egy másik ily vallásos tárgyú dalban „Az Úr a paradicsomban járkál, Ádám előtte térdre borúl”; most a „kék virággal nyíló fa” megjelölése következik, a melynek gyümölcsét Ádámnak és Évának nem szabad megízlelniök, sat. Az ének a hagyomány szerint a cseh testvérektől ered, s régebben a menyasszonynak a templomba való menet előtt ezt énekelték, a végén így fohászkodván fel:

Krisztus, a te szenvedésed
Törülje el bűneinket;
Üdvözítőnk fenn a mennyben,
A pokoltól ments meg! Amen.

Ez énekek rimei helyenként semmivel sem jobbak a fordításéinál, mert bizony a cseh népdalban nem ritkák az ily rimek sem, minők: kapradí – navrátí. Gyakran puszta összecsengéssel is beéri a népköltő, minő példáúl ků –dů, vagy říct–víst.

A nyelvtan szabályait is föláldozzák sokszor a keserves rimnek, mint abban a nagyon elterjedt csinos dalocskában, a mely így kezdődik:

Na tý louce zelený (zelené helyett)
pasou se tam jeleni –

(Zöld mezőben
legelnek a szarvasok –)

a hol a rim sem egészen kifogástalan a sorvégi kemény ý és lágy i hiányos összecsengése miatt. Ritkább a rimnél a népdalban az alliteráczió, minő pl. kukalka kukala kuku (kakukkolt a kakuk).

Mint valamennyi szláv törzsnél, kétségtelenűl a cseheknél is nagy szerepük volt hajdan hősénekek vándor lantosainak. Ilyen epikus dalokból azonban vajmi kevés maradt fönn; feledésbe merítette őket az idők haladtával változó ízlés, a mely újabb tárgyakhoz fordúlt. Sőt az újabbakból is igen kevés maradt meg. A történelmi tárgyú dalok közűl tartalmával csak egy (a Miletínští sousedi = Miletini szomszédok) ér vissza a XVI. és XVII. századig, s mindössze öt-hat fűződik a sanyargató hétéves háborúig. Elpanaszolják ezekben, hogy a bajor, de főleg a Brandeburk elrabolja tyúkjaikat, lehúzza az ingüket, de még a bőrüket is, felgyújtja házaikat, de „Vávűvra koma, Říha bátya, szebb időket érünk még majd, melyek mindent jóvá tesznek, megérjük még nem sokára, mint a lúd a kalásznövést”. Mint e csekély mutatványból is látszik, e viszontagságos idők emlékei nem igen tűnnek ki históriai jellemük és az epikus dalokat másutt megkülönböztető magasabb lendület által, hanem jobbára csak afféle parasztos keserű humor csillan ki belőlük, a mely inkább a lyrai dalok körébe utasítja őket.

Manes József rajza a „Távollévő” (Vzdálená) czímű népdalhoz.
A prágai hazafias műbarátok társúlatának birtokában levő eredeti után.

A világi tárgyú epikus dalok vagy általános emberi helyzetekre vonatkoznak és ily hangúlatokat tolmácsolnak, mint a bánatosan megható „Árván maradt egy két éven alóli gyermek” kezdetű, a mely a szívtelen mostoha rosz bánásmódját sínylő árva gyermek szenvedéseit írja le; vagy valami rendkivűl megkapó esemény a tárgyuk, mint pl. a gyermekgyilkos anya kivégzése, vagy a szegény Václavíček, a ki szerelmi őrjöngésében hármas gyilkosságba esett. Olyanok is vannak köztük, melyeknek tárgya azzal vallja magát ősréginek, hogy némely mesékéhez hasonlag más népeknél is föltalálható. Ilyen az iharfába varázsolt leány, a két tündértől elcsábított szép juhász, a Bürger-féle Lenore módjára elragadott ördög menyasszonya, a melyek aligha cseh földön termettek. A három lovagról szóló ének, kiknek egyike a korcsmáros leányt a saját, kis korában elrablott hugának ismeri föl, a cseh földolgozás szerint „nem messze Kolintól” jelöli meg az esemény színterét, a miben talán a német Köln város neve rejlik, minthogy az efféle tárgyú dalok közös tulajdonai mindazon népeknek, a melyek közt vándorló czigányok kóborolnak. Cseh nyelven két dal is foglalkozik e tárgy különböző kiszínezésével.

Volt idő Csehországban is, a mikor a műdal terén az ábrándos, érzelgős, bánatos hangúlatúak voltak divatban s így a népdalból is csak ezt a sajátságot akarták kiolvasni. E kor fölfogásának visszhangja még az is, mikor Neruda János az 1891-ki cseh jubiláris kiállítása alkalmára megjelent értekezésében azt állítja, hogy a cseh népdalban az elegiai elem, a mélabús sóvárgás az uralkodó, és ezt a cseh népnek politikai önállósága elvesztése óta tartó nyomott helyzetéből magyarázza. Ehhez azonban mégis némi szó fér talán. Az epikus dalnál már a tárgy természetével jár a komoly, borongóbb hangúlat, a nélkűl, hogy politikai okokban kellene magyarázatát keresnünk. A csehek lyrai dala ellenben más szláv törzsekétől, pl. a kis-orosz dumy-któl nagyon is eltérőleg sokoldalú változatosságával és élénkségével tűnik ki s egész skálája megvan benne az érzéseknek, a mely a mélabús bánatosan kezdődve, a vidámon, sőt kicsapongón végződik. Ha a szerelmi dalok közt – már pedig ezek vannak itt is, mint más népeknél, nagy többségben – gyakoriak a kielégítetlen vágy, viszonzatlan szerelem, elvesztett boldogság miatti bánatot kifejezők: az elég könnyen érthető és egyebütt, sőt a műköltészetben sincs másképen. Ebből magyarázható a sok ó-val felsóhajtó dal, a melyekre Neruda, mint állítása bizonyságaira hivatkozik. Ezen Oh-hal (a csehben Ach-hal) kezdődő dalok közt leghíresebb az, mely az özvegy emberhez erőltetett leány panaszát (Oh, nem ez, nem ez az, a mi engem boldogít) tartalmazza. A dal az egymástól elszakított szerelmesek fájdalmas búcsúzásával végződik.

Néha azonban a legény elég hamar megvigasztalódik. Alig vált el kedvesétől a „zöld fa alatt”, kimegy az erdőre, ott egy verset hangosan elkesereg, aztán hirtelen félre csapja a kalapját (klobouk na stranu) s felkiált: „Ej haj, feledem a leányt s megint víg leszek!” A hűség és állhatatosság különben sem nagyon bántja a legényt (mládenec) a népdalban. az egyik példáúl haldokolva ezt iratja a sírkövére: „Itt nyugszik egy ifjú teste, ki a lányokat szerette. Erre járó szép szűzecskék, imádkozzatok érette.” Ha a leány kiadja neki az útat, hetykén félre csapja a süvegét s azzal más után néz, hisz „a nap nem csak egy virágra süt”, „van leány elég, mint bogyó a borókabokron”. Ha pedig a leányban van a hiba, ha csapodár, szeszélyes, „czifra Kata”: akkor azzal a jámbor óhajtással válik el tőle a legény, hogy „az Isten nyila üssön minden hamis leánynak a szívébe”. Vigaszt ilyenkor is könnyen talál:

„Tövis közűl nem kell nekem a rózsa,
Hamis lánynyal többé nem állok szóba.”

Vagy pedig: „Utánad, lelkem, könnyen füttyentek egyet!” Sokkal ritkább a népdalban, – mint már a női természettől is egyezőbb, – hogy a leány is könnyen és hamar vigasztalódik. De erre is akad példa. Példáúl a legény háborúba megy. A leány azzal bocsátja el, hogy „biz én nem masérozok utánad”. Még könnyebben veszi a leány a dolgot akkor, ha a legény más leányért hagyja őt cserben, mint pl. az „Úgy-e, úgy-e, messze néked most az út mi hozzánk?” kezdetű pajkos dal. Ilyen az is, a mely olyan olcsónak mondja a férfit, hogy egy tuczatot kapni belőle egy-egy fél almáért, még pedig vad almáért!

A korcsmában, a hol a férfiak a jó „vörös” sör mellett mulatnak, az ifjúság meg a tánczban leli kedvét, vagy búcsúnapon, mikor mindenki vígad s forog a pecsenye a nyárson, olyankor bizony a dal is a pajzán tréfa, sőt olykor a sületlen bohóság hangján tör ki s ilyeket is hallani: „Tudjátok-e, mi az újság? Koplaló az Üres-zsebnek ellopta a tarisznyáját”. Vagy: „Lába-nincsen felmászott a körtefára rákot szedni, Karja-nincsen kapja magát s követ hajít utána”. A leánynak rongyos a szoknyája, a legénynek nincsen újj a kabátján, de azért sebaj! Csak csinos legyen a leány, a legény meg víg gyerek, akkor könnyű szívvel dalolják, hogy: „Házat vettem Prágában, csak azt nemtom, merre van”. az ilyen, még mindig a tisztesség határai közt maradó jókedv korlátain is túlcsapnak azok a pajzán legénydalok, a melyekről trágár tartalmuk miatt is csak annyit mondhatunk, hogy számuk kivált újabb időben veszedelmesen szaporodik.

E vaskos és részben igazán szennyes, de jobbára csak a néphumor fattyúhajtásainak tekinthető termékekkel jól eső ellentétben állnak a gyöngéd érzés oly szép tanújelei, a melyek a műköltészetnek is díszére válnának. Mert a valódi népdal szemérmes érzületű, s ha elvétve egy-egy kis érzékiségre, ballépésre való czélzás fordúl is elő benne, rendesen csak sebtében és szégyenlős tartózkodással van érintve, mint pl. mikor a leány tőle messzire távozó szeretőjétől búcsúzva így sóhajt fel: „Tisztesség, tisztesség, hol találni téged? A kertben nem virágzol, a mezőn nem termesz”.

De még az ily leplezett szabadosságok is, ha ugyan azoknak nevezhetjük őket, csak ritka kivételek a népdalban általán uralkodó tiszta, hű szerelem hangjai mellett. Milyen megható pl. a Hermann és Dorottya (Hermann a Dorotička) története, a kiket közös sírba temetnek, a hol szép csendesen, „mint testvér testvér mellett”, pihennek. Vagy az erdőn egy kidőlt fa alá temetett szerető pár esete, a kikről azt mondja a dal:

„Jót tett velük az a nagy fa,
Hogy mindkettőt agyoncsapta.
Legalább az egyikük most
A másikat nem siratja.”

Minő mély érzés szól a háborúba ment kedvesére gondoló leány sóhajából, a ki „annyiszor üdvözli szeretőjét, a hány fűszál terem a réten, s annyi áldást kiván reá, a hány cseppje van az esőnek”. Pedig mi mindent nem szenvedett már érte s mi mindent nem kell még szenvednie! De ő érte szívesen eltűr mindent. Leányos félénkségét is legyőzve, még a lovát is szívesen tartja, míg a legény felül reá. Vagy milyen megindítók a bölcsődalok:

„Aludj, aludj el, szívecském,
A világért nem adnálak,
Aludj el a Jézuskával,
Aludj el az angyalkákkal!”

Manes József rajza a „Vigasztalás” (Potěcha) czímű népdalhoz.
A prágai hazafias műbarátok társúlatának birtokában levő eredeti után.

Szívhez szóló a szegény árvák panasza, kiknek meghalt az atyjuk s utána nem sokára sírba szállt az anyjuk is. Most kimennek a temetőbe s ott így sírdogálnak: „Anyánk, édes anyánk, kire bíztál minket?” „Kire másra gyermekeim, – szól az anya lelke, – mint a jó Istenre! Ti ketten, a kik már nagyobbacskák vagytok, vigyázzatok híven egymásra; a legkisebb fiúcskáról meg majd gondoskodik az Úristen”.

Külalakját illetőleg két jellemző vonása említendő a cseh népdalnak. Az egyik a kicsinyítő képző gyakori használata, a mely elég gyakran az élettelen tárgyak neveihez is oda tapad. A másik pedig a dal, még pedig nem csupán a lyrai dal vezérgondolatának valami külső tárgyhoz, vagy jelenségéhez, legtöbbnyire természeti képhez való fűzése, a mely gyakran semmiféle benső összefüggésben sincsen ama gondolattal. Így példáúl: „Új malomra folynak a víz cseppjei, – hej de nehéz szívünk ellen szeretni”. Vagy: „Miféle fű a páfrány? Prágába visznek, szép leány! Mondd, micsoda cserje a labdarózsa; nem látott vidéknek léssz a lakója”. Gyakran és mélyebb értelemmel szerepel ily képben a rózsa, még pedig hol öröm, hol fájdalom jeléűl, ép így az alma, a bokrok közűl leginkább a labdarózsa (viburnum opulus). „Húll a rózsa levele, itt hagysz, szívem szerelme.” „A rózsának a tövise, szúr mint a lány hamis hite; Rózsatövis a kezemet, csalfa leány a szivemet.” A csapodár leányhoz így szól a legény: „Gurúl, gurúl a piros alma, – vajon kié léssz, kedves leányka?”

A szülői háztól búcsúzó menyasszony ezt mondja az anyjának: „Nem sokára elszakítnak tőled, mint az almát a fájától”; barátnőinek pedig: „Nem sokára el kell válnunk, mint a szemnek a kalásztól”. De a vőlegénye vigasztalja: „Labdarózsám, a csurgóba miért állsz? – Talán félsz, hogy a nap heve elszáraszt? Ne félj rózsám, maradj itt, – rám is gondolj egy kicsit”, sat.

De a kicsinyítő képző használata és a természeti képből való kiindúlás, bármily gyakoriak is a népdalban, annak mégsem teszik annyira a lényegét, hogy az oly költemény, a melyben előfordúlnak, már csak ezért is mindjárt népdalnak volna mondható, s viszont van akárhány népdal, a melyben sem az egyik, sem a másik nincsen meg. A népdal legjellemzőbb sajátsága hangúlatának és kifejezésmódjának őszinte eredetisége. Újabb költők hébe-korba nem minden siker nélkűl próbálkoztak meg a népdal utánzásával, néha pedig épenséggel egy-egy kész népdal tovább szövését kisérlették mg annak szellemében és nyelvezetében. E nemű példák közűl a legismeretesebb az Ole Bull mélyérzésű játéka révén az egész zenevilágban meghonosúlt Sil jsem proso na souvratí (Kölest vetettem a barázdába) bánatos panaszának négy további versszakkal való kibővítése Polák Milota Zdiradtól. Erben nem habozott Polák versszakait is gyűjteményébe fölvenni s ezzel népdalnak elismerni. De nem helyesen tette, mert e műdalok minden jelessége mellett is bárki könnyen föl fogja ismerni, hogy a Polák-féle négy szak mesterkélt, az eredeti első versszak naív egyszerűségéhez képest. Van-e különben kedveltebb, szélesebb elerjedésű és így népszerűbb cseh dal, mint a Kde domov můj (Hol az én hazám), melynek a szövegét műköltő s a dallamát zeneszerző írta? S mégis népdallá lett mindenütt, a hol a világon csehek laknak, népdallá legalább e szó azon értelmében, a minőben az osztrákok a Haydn-féle császárhymnust ilyennek tekintik. De népdalnak oly értelemben, a minőben mi e szót itt veszszük, a Kde domov můj nemcsak származásánál, hanem úgy költői, mint zenei jelleménél fogva sem mondható. Egyébiránt hogy mi minden nem válhatik népszerűvé, arra elég az At’ se pinkl hází kezdetű sületlen nóta, melyet a hatvanas években minden útczán daloltak, fütyültek és kornyikáltak a nélkűl, hogy azért a szó valódi értelmében népdal vált volna belőle.

Korcsmai táncz (a Tausi kerületből).
Douba Józseftől

Mily termékenyítőleg hatott a szláv népdal más téren is, mutatják Manes József rajzai, melyek közűl mi is közöljük a Vzdálená (A távollévő), és a Potěcha (Vigasztalás) czímű népdalokra vonatkozókat. E dalok így hangzanak:

Hej, te hegy, de magas vagy,
Szeretőm, de távol vagy!
Hegyek vannak közöttünk,
Elhervad a szerelmünk.

Hervad, hervad, míg elhervad;
Vigaszt nékem semmi sem ad,
Semmi többé e világon, –
Oda van a boldogságom!

Búsúl a férj s feleség:
Elfogyott az eleség.
Ám szólt az Úristen.

Hogy van neki bőven,
Ad ő lisztet egy zsákkal,
Hogy lakjanak jól fánkkal.

Azzal a gyermekded nyíltsággal, a melylyel a nép dalait alkotja és énekli, együtt jár az is, hogy a dallamok ép oly hű tükrei nemzeti vérmérsékletének, mint a szövegek. Jellemző vonása az egész cseh népzenének a rhythmikus motivumok gazdagsága, melyek az ütemek változatossága és a dallamok szabad tagolása mellett is mindig kerek egészszé alakúlnak. Az ütemek közűl a hármasok vannak ugyan többségben, de azért a kettősök sem szorúlnak háttérbe. Az ütemek változatosságának egyik fő oka a cseh nyelv természetes rhythmikájának hatása, melyben a hangsuly független lévén a szótag mennyiségétől, már ebben a szabadságban is kimeríthetetlen bősége kinálkozik a rhythmikus kapcsolatoknak, mi által a népdal mindenkorra meg van óva a színtelen egyhangúság veszedelmétől s egyúttal nemzeti jellemének fönmaradása is biztosítva van. Így pl. az Erben gyűjteményében lévő 800 dallam futólagos átnézése közben is azonnal észre fogja venni minden zeneértő azt az érdekes vonást, hogy (néhány említést is alig érdemlő kivételről nem szólva) a cseh népdal nem ismeri a felütést (anakrusis), hanem rendesen a hangsulyos ütemrészszel kezdődik, a minek az az oka, hogy a cseh nyelvben a kimondott szó hangsulya is mindig az első szótagon van.

A kemény (dur) hangnem annyira uralkodó a cseh népdalban, hogy a lágy (moll) hangnemű darabok és a középkori egyházi zene egyes hangnemeinek ritka emlékei nagyon csekély kisebbségben maradnak. Ellenben már a morva népdalok közt körűlbelűl egyenlő számmal vannak a kemény és a lágy hangneműek, ha a mai cseh kemény és lágy hanglétráinkkal rokon, de velük nem egészen egyező skálákat is számítjuk. A cseh és a morva dalok egybevetése különben is fölötte érdekes tanúlságokra ad alkalmat. Nem egy dal mind a két szláv nyelvű tartományban honos és legfölebb némi változati eltérés mutatkozik benne itt is, ott is; de azért jóval több a közös szöveg, mint a közös dallam. E mellett Morvaország néprajzilag is változatosabb lévén, az egyes törzseknek sajátszerű jellemükhöz való szivós ragaszkodása népdalaikban is igen határozottan mutatkozik; míg Csehországnak régóta egygyé olvadt szláv népességénél e hajdani törzsbeli különbségek már sokkal inkább elmosódtak. Ezért a cseh dallamok nem is dicsekedhetnek azzal a dús változatossággal, mint a morvák; ellenben alakilag fejlettebbek, a nyugat-európai zenéhez közelebb állók a nélkűl, hogy azért eredeti szláv jellegüktől megválnának.

A legtöbb népdallam üde pezsgésű, gyakori és kiemelkedő hangsulylyal, sőt olykor ütemváltozással is élénkített rhythmusa által tűnik ki, amelyre a cseh népnél ősidők óta nagy gonddal és kedvvel ápolt tánczzene nem csekély fejlesztő hatással volt. E dallamok rendesen derűlt, sőt olykor nem minden pajkos él nélkűli és néha pajzán szövegeket kisérnek, melyekben híven tükröződik a nép könnyelmű, izgékony vérmérséklete. E majdnem kivétel nélkűl kemény hangnemű dallamok példájaképen álljon itt a következő, mely szövegében és zenéjében egyaránt találó kifejezője a titkolt szerelem boldogságának:

Oly dalokban, a melyek gyöngédebb, lágyabb, olykor borúsabb hangúlatot fejeznek ki s meleg, igaz érzéssel telvék a nélkűl, hogy azért ennek naív őszintesége édeskés rajongásba csapna át, ez érzésnek megfelelőn a lágy hangnem is nagyon találón érvényesűl. E csoportban is a szerelmi dalok vannak ugyan többségben, de akadnak köztük balladák és elmélkedő énekek is; emezek közűl való az alábbi dal is. Néhány magvas szóval van benne elmondva az egyszerű, józan eszű ember egész életbölcsesége:

A népdaltól nem választható el a nép hangszeres zenéje. Otthon ugyan, meg úton-útfélen, erdőn s mezőn a nép rendesen minden zenekiséret nélkűl énekli a maga egyszólamú dalait, de a korcsmában a táncznál, a víg lakodalmi menetnél s más ünnepi alkalommal muzsikaszó mellett mulat. A zenészek mindenütt ott vannak. Hisz a cseh nép zenei tehetsége koránsem szorítkozik pusztán a dalra, s méltán dicsérik még az egyszerű földmívelőben is a hangszeres zenére való kiváló hajlamot. A legszerényebb falusi banda is, a melytől mélyebbre ható zenei kiképzettséget úgy sem vár senki, legalább előadása természetes hevével tűnik ki, mely az igazi zenészvér tanújele. Ma ugyan már nem egy hajdani népies hangszer kiment divatból, csak emléköket őrzik némely régi tudósítások és képek. Mások, mint a czimbalom (cymbál) és a duda (dudy) csak a jelen században szorúltak mindinkább háttérbe a hegedű, klarinét és vadászkürt, stb. elől. A czimbalom ma már ritkaság, míg a duda legalább nyugati és déli Csehországban még itt-ott használatban van a népies hangszerek közt. E zeneszerre különben a népköltészet is vet egy dicsőítő sugarat a híres Švanda dudásról szóló mondában, kinek a nevét a tréfa, móka népies neve (švanda) is őrzi. Ez a híres dudás, mint mondájának egy alighanem újabb változatában halljuk, az ördögnek és czimboráinak is muzsikált egykor tánczukhoz.

Természetes, hogy ily körűlmények közt a hangszeres zene nem maradhatott a népdalra hatástalan. Arról a hatásról, a melyet a tánczzene a népdalok rhythmusára gyakorolt, már szóltunk. Itt azonban a tulajdonképeni tánczdalról kell még szólnunk. A tánczzene ugyanis nem mindig eredetileg is szöveges dal származéka, sőt a legtöbb esetben épen megfordítva, egy-egy eredetében puszta tánczzenének született dallamra rögtönöz mulatság közben a jókedvű ifjúság valami alkalmas verset. A cseh dalok közűl oly sok árúlja el ezt az instrumentalis zenei eredetét, hogy ép ebben egyik megkülönböztető vonásuk rejlik, a többi szláv népek dalaival ellentétben. Hogy a dudának e részben nagy szerepe volt, az könnyen érthető. S valóban meglehetős számúak még ma is azok a dalok, a melyeket valaha duda kiséretéhez énekeltek, vagy a melyek legalább is dudanótákból fejlődtek. Némely nagyon fölkapott ilyen daloknál a nép ott, a hol épen dudás nincsen, mai napság dongókarral maga zümmögi a dalhoz hangszer híjján a kiséretet. E dalok egyike, a melynek dallama a kozák nevű táncz kisérője, a következő:

A cseh nép tánczzenéje különben nem maradt hona szűkebb határai közt. Nem egy táncza meghonosodott a külföldön s ott változatos új alakúlatok szülője lett, a melyeken azonban még mindig fölismerszik a származásuk. Így pl. századunk elején egész Németországban tánczolták a kalamajkát és a rejdovákot, a mely Francziaországban is eljutott s ott a ballet is fölkarolta. A harminczas években aztán a polka merűl föl, a melynek tánczlépése nyilván az écossaise származéka. Ezt ugyanis a múlt században faluhelyen is mindenfelé járták, a polkának azonban zeneileg mégis egészen sajátszerű rhythmikus menete van. Eredetileg maděra és nimra néven jelenik meg s egy népdal zenéjére tánczolják. Nem sokkal utóbb, 1835-ben azonban megszületik Hilmar F. Mátyás kopidlnói tanító „Esmeralda-polká”-ja, a mely alfajaiban és vegyes változataiban töméntelen sokaságú nemzetközi ivadék ősévé lett.

Más részt pedig egyes idegen eredetű tánczok is kész fogadtatásra találtak már a múlt századokban a cseh népnél, sőt maradandó nyomokat is hagytak a zenéjében. Ennek a legkiemelkedőbb példája a menuet, mely alighanem már a XVII. század vége felé kerűlt Francziaországból cseh földre s itt idővel minet néven nemcsak a városi termekben, hanem a falukban is egészen népszerű tánczczá lett. Mily szívesen alkalmazták a menuet-zenét népdalokra, vagy legalább hány esetben szabták ezek dallamait a menuet mintájára, annak elég példáját látni Erben gyűjteményében.

A cseh népdallamok közűl némelyek egész határozottan több százados múlttal dicsekedhetnek. Így a Sedlák z Prahy jede (Megy a paraszt Prágába) 1609-ig nyomozható vissza; a Proč kalino (Labdarózsa, miért…) dallamát különféle változatokban már a XV. és XVI. században is énekelték, s ugyane kornak egy másik dallama, a Pěkná Káča trávu žala (Szép Kati füvet kaszált) nótája többé-kevésbbé elváltozott származékaiban még ma is él. Számos mai dalnak pedig régi egyházi énekek lehetnek az ősei. A legtöbb dallam azonban a XVIII. századból való, míg a jelen század csak vajmi keveset szült, így a megható

Hej, te hegy, de magas vagy,
Kedvesem, de távol vagy,

dallamát, melynek némelyek szerint a szerzője is ismeretes és állítólag valami Bechyně nevű katona, a ki a harminczas években Kuttenbergen megölte a szeretőjét s a königgrätzi börtönben költötte e bánatos dalt. Még inkább elmondható ez a szövegről, melyek közűl nevezetesen a rémes gyilkosságokról s más rendkivűli esetekről szólók nagyobb részt régi eredetűek. Egyebekben is jobbára a múlt század folyamán és a jelennek közepéig uralkodó állapotok tükröződnek a cseh nép dalában.

Dudás.
Wahle Frigyestől

Egyfelől a keserves katonai szolgálat, mely a könnyelmű, vagy kétségbeesett legényt, ha egyszer a színes hajtókájú „fehér kabát” s a kard, meg a karabély rajta van, egyszer s mindenkorra kiragadja övéinek karjai közűl, örökre elszakítja a kedvesétől, kit a bátyjára, vagy a pajtására bíz. A népdalban még igen sűrűn hallik a sorozás előtti idők panasza, a mikor még kötéllel fogták s verbuválták a katonát. Sajátszerű, hogy huszárokról, még pedig az u. n. „kis huszárok”-ról is gyakran van e katonadalokban szó, a mi tót eredetre vall, minthogy Csehországban csak vértesek (kyrysar) és dragonyosok voltak.

Másik gyakori tárgya a népdalnak a jobbágysági helyzet. Az ursági kastélyt és kertet, az urasági majorságot (panskej dvůr), a sáfárt (šafář) és ennek embereit, az uraság erdejét és „zöldruhás” (kamizolka zelená) vadászati, szarvasait és őzeit – mind sűrűn emlegeti a népdal. Épen így a „kegyelmes urat”, a kavalírt, mely elnevezés a nemesi házakban akkortájt divatos franczia nyelv emléke; a földesúr hintajának „arany a rúdja”, „arany a tengelye”, „ezüstök a küllői”, lovainak „arany a patkója” s „elűl-hátúl egy-egy lakáj” ül a bakján. Az uraság irnoka a hírhedt pan Franc (Ferencz úr) is sokat emlegetett személy, a ki „prémes kabátot”, „aranyrojtos kalapot” visel, „akár a császár” (klobouček premovanej jako ňákej císař). Föltárúl előttünk az urasági iroda (kandelář), hová a szegény parasztot beidézik s a hol panaszát előadja. Ugyanoda kell a jegyeseknek is menniök, hogy a házasságuk kihirdetését kieszközöljék (půjdem spolu na kancelář pro ohlášku). Szó van a sulyos adókról, a kemény „kontribúczió”-ról s a még keményebb robotról, a melynek elmulasztása a gonosz dráb (hajdú) fenyegető alakját idézi föl a deressel és mogyorófa pálczájával.

Csupa olyan állapotok és helyzetek tehát, mint látjuk, a milyenek ma már vagy nincsenek, vagy nagyon megváltoztak, miért is a múlt századból, vagy a jelennek első feléből való népdal ma valóságos anachronismus, mely ez alakjában nem is lehet hosszú életű. De más okok is járúltak ahhoz, hogy a cseh népdalt és vele a néptánczot is megfoszszák attól a nevezetes szerepétől, melyet valaha a nemzet szellemi életében és érzelmi világában vittek. Ezeknek egyike az alkotmányos élet s a robotnak ezzel járó eltörlése, egyidejűleg pedig az újabb cseh irodalom hatalmas föllendűlése; másika pedig a napról-napra gyorsabbá és sűrűbbé váló közlekedés, mely a vasútak terjedésével a falusi népet is mind gyakoribb érintkezésbe juttatja a városival, s így a városi életmód, szokások és divat utánzására serkenti. A népviselettel együtt hal ki a népdal is. Nem csekély e téren különben a mai népiskola hatása sem, melyben ugyan tanítják az éneklés különböző fajtáit, de az újabb műdalok és szövegek miatt, melyeket ott tanítanak, a tulajdonképeni tősgyökeres népdalt mindinkább háttérbe szorítják. Így már Erben is észrevette az ország éjszaki vidékein, mikor gyűjteménye második kiadása számára újabb adalékokat szedegetett, hogy 1848 óta jóval kevesebbet énekel a nép. Neruda pedig 1891-ben azt állítja, hogy tíz évvel az előtt hallotta az utolsó aratót a mezőn énekelni, és a morva Barloš ugyanekkor jósolgatta, hogy „a ma élő, vagy legfölebb a következő nemzedékkel együtt a népdal egészen el fog tűnni”.

S épen így vagyunk a nemzeti tánczczal is. A cseh nép ugyan, mint minden más, ezentúl is kedvvel és szíves-örömest el-eljár majd vasárnap és ünnepen a kocsmába tánczolni; de mind ritkábban járja már ma is régi tősgyökeres tánczait, melyeket annyi eredeti lelemény és változatosság tűntetett ki, s helyettük a városból kerűlt tánczokat lejti, melyeknek a zenéje s a hozzá való hangszerek is városi eredetűek. A dudás és dudája már csak képeken látható s legfölebb még egy-egy félreeső vidéken szólal meg népies hangszere. Nem egy dudás a sutba dobta régi jó dudáját s újabb, fínomabb vonós, vagy fuvó hangszeren tanúlt meg játszani. Nem sokára már csak múzeumokban fogják e zeneszerszámot a kiváncsi látogatóknak mutogatni, elmondván róla, hogy „ennek a csodálatos hangszernek a hangjai mellett költötte évszázadokon át a cseh nép tánczdallamait és dalait”. Hogy különben a kihalófélben lévő duda népéleti fontosságát még mily élénken érzik ma is Csehországban, azt eléggé bebizonyította az a nagy érdeklődés, melylyel az 1891-ki jubilaeumi kiállításon a dudások találkoztak.

Mindazonáltal mi még haboznánk a cseh népdal és néptáncz halálharangját meghúzni. Ily dalos kedvű és dalokban dús nép, minő a cseh, mely ősidők óta lelke mélyén gyökeredző zenei érzékkel dicsekedhetik, sohasem vesztheti azt el teljesen. Ha lassanként hozzá szokott is e nép ahhoz, hogy dalszomját tanúlt zenészekkel elégíttesse ki, néha nem igen válogatva a vándorló csapszéki énekes kérészéletű dalai s a szerzeményeivel a nép lelkében maradandó visszhangot keltő komoly zeneszerző alkotásai között, azért e népből veleszületett zenei teremtő ereje ép oly kevéssé apadhat ki, mint természetében rejlő dal- és tánczkedvelése.

Hogy a már meglevő dallamokra ezentúl is fognak újabb meg újabb szövegek születni, az eleve is kétségtelennek látszik. De újabb dallamok is kerülnek még időnként, csak jól utánuk kell a népzene barátainak járniok. Az egykori tősgyökeres eredetiségű népdal egyszerűségét ugyan ezekben már hiába keressük a korszellem nagy változása miatt; de azért még a régi népdal sem fog teljesen kiveszni. S midőn hozzá értő s az ügyért lelkesedő búvárok gondoskodnak róla, hogy a reánk maradt szövegek és dallamok kincsét az elfeledés veszedelmétől megmentsék: ugyanakkor a népies iránti érdeklődés és a nemzeti szellem újraébredése közötti szorosabb kölcsönhatás egyik eredménye az, hogy a népzene kincsei koránsem maradtak puszta néprajzi ritkaságok, hanem a hatvanas évek óta, nevezetesen Krížkovský és Smetana szerzeményeiben a műzene terén, még pedig annak legmagasb és legnemesb fajaiban érték meg fényes újjászületésüket.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem