Bortermelés. Molnár Istvántól
Bortermelés.
Molnár Istvántól
Molnár Istvántól
Kiválóan kedvező éghajlata Magyarországot a világ nagyobb bortermelő országainak egyikévé s az e tekintetben első Francziaország után a harmadik helyre teszi. Szőlőterülete 427.000 hold s évi átlagos termelése közel 5 millió hektoliter.
Az ország közepén, a déli, sőt éjszakkeleti részeken is majdnem minden jobb fekvésű s a tenger színe fölött a 250 métert meg nem haladó hegyek szőlőtővel vannak beültetve; sőt a nagy alföldön is tetemes szőlőültetvények vannak hol kisebb homokbuczkákon, hol pedig egészen sík területeken. Az előbbiek hegyi szőlők, felséges, tüzes, zamatos boraikkal; az utóbbiak a kerti szőlők, fehér vagy világospiros-színű, könnyű asztali bortermésükkel.
A magyar borok királya azonban úgy a magyar bortermelők, mint a külföldi legelőkelőbb borfogyasztók egyhangú itélete szerint a tokaji, melynek párját úgy gazdag villó-savtartalma s ennek következtében gyógyító hatása, mint édessége, rendkivűli zamata tekintetében sem lehetne másutt feltalálni; bár eléggé ismeretes, hogy a francziákon kivűl egyéb külföldiek is igyekeznek az e bort adó „furmint” magyar szőlőfajt művelés alá venni, s így a tokajihoz hasonló aszút előállítani; valamint az is köztudomású tény, hogy igen sok helyen iparkodnak ezen aszúbort utánozni, de sikertelenűl. Mielőtt azonban a főbb magyar bortermő-vidékeket röviden ismertetnők, hadd bocsássunk előre a magyar bortermelés eredetére vonatkozó néhány nevezetesebb adatot.
Tokaj.
Mednyánszky László bárótól
A magyarországi borászat történetének kezdete a rómaiak korában keresendő. A rómaiak a szőlőmívelést Szerémmegyében, majd a Balaton mellékén, azután pedig a tokaji Hegyalján honosították meg.
Annyi tény, hogy Aurelius Victor pannoniai másodhelytartónak Julian császárhoz intézett jelentése szerint az első szőlőt Szerémmegyében az egykori „Mons almus” nevű hegyen Probus Valerius császár ültettette 282. évben Kr. u. Innét terjedt aztán a szőlőmívelés a szomszédos Baranyába és a Balaton-mellékre; más részt Ménes, Arad vidékére, meg a Zemplénmegyében fekvő tokaji Hegyaljára.
A magyarok bejövetelükkor már sok helyen találtak szőlőmívelést. A tokaji Hegyalján élő hagyományok szerint, midőn Árpád a Bodrog mentén seregével végig vonúlt, útjokat egy helyen magas hegy zárta el. A hegyen túl lévő vidék kikémlelésére Árpád a hegytetőre Onud, Tarczal és Retel nevű vezéreit küldte föl, kik közűl Tarczal ért fel először s ez jelenté Árpádnak, hogy a hegyen túl nincs ellenség, hanem annak túlsó oldala s a szomszédos hegyek is mind szőlővel vannak beültetve. A hagyomány szerint a jól végzett kémszemle jutalmáúl s eme felette kedvező hírért a megmászott hegyet és vidéket Tarczal kapta meg s a hegy és az alatta fekvő városka innét nyerte a mai Tarczal nevét. Ugyancsak e hagyomány szerint a mai Szerencset és annak szőlőkoszorúzta vidékét (Tarczal, Mád, Tállya és Legyes-Bénye környékét) már Árpád mondta volna szerencsés helynek kitűnő boraiért.
A XI. század elején, miután István buzgólkodása folytán a keresztény vallás a nép között is terjedt, Olaszországból hittérítő papok vándoroltak be hozzánk, kik népünk között megtelepedvén, szőlőmíveléssel is foglalkoztak, meghonosítván itt a jobb olasz szőlőfajokat és a mívelés jobb és czélravezetőbb módjait. A tatárjárás a XIII. század közepén szőleinket is elpusztította, a szőlőmíveseket pedig kiölte úgy, hogy a már virágzásnak indúlt magyar szőlőmívelés ismét hanyatlásnak indúlt s a nektárt szolgáltató tokaj-hegyaljai szőlők egészen elparlagosodtak. IV. Béla király, midőn az ország helyreállításán fáradozott, kiterjeszté figyelmét a bortermelés fölújítására is. Főleg a tokaji Hegyaljára és a mai Érmellékre olasz gyarmatosokat hozatott be, kik igen ügyes és szorgalmas szőlőmíveseknek bizonyúltak. Ezen olasz családok egy részt Zemplénmegyében, Sárospatakon, Olasziban és Olasz-Liszkán; más részt az Érmelléken Biharmegyében és Nagy-Várad vidékén telepedtek meg s a szőlőmívelésre kedvező dombokat és hegyoldalokat az Olaszországból hozott szőlőfajokkal mind beültették, mint ezt Szirmaynál olvashatjuk. Hogy ezen olaszok a volt velenczei királyságból telepíttettek ide, ezt bizonyítja Béla királynak 1252-ben bizonyos „Cyprian de Sarus” nevű grófhoz intézett irata, melyben a florenczi származású grófnak meghagyja, hogy Olaszi és Patak községekben jelölje ki azon határokat, melyek közé az olasz gyarmatosok telpíttessenek. Hogy a tokaji Hegyalján a második bortermelési korszakot az olaszok kezdték meg, kitűnik III. András királynak egy ide vágó okiratából is, a melyben ezen olasz gyarmatosok „királyi vinczellérek”-nek (vinitores regii) neveztetnek. De bizonyítják ezt azon szőlőfajok nevei is, melyek ezen első magyar bortermő vidéken el vannak terjedve s melyeknek olasz származása kétségbe vonhatatlan. Így pl. a furmint (vagy zempléni kiejtéssel „formint”) a „Formiani”-ból, a rumonya a „Romagna”-ból, a bakator a „bacca doros”-ból származhatott.
A Balaton-melléki borászat alapja szintén a római korszakba nyúlik vissza, miről kiásott érmek, szőlőfürtökkel díszített koporsók és mérföldmutatók eléggé tanúskodnak. Virágzó bortermelése volt e vidéknek az Árpád-kori királyok alatt, midőn az azon vidéken volt hét Káll község (közűlök három, ú. m. Köveskáll, Szent-Békáll és Mindszent-Káll, maig is megvan) minden adótól fölmentetett ugyan, de a királyi asztalra ők voltak kötelesek bort szolgáltatni.
Az Eger-Visonta vidéki borászat eredete már kevésbé ismeretes, de 1271-ből V. István királyról tudjuk, hogy a hevesmegyei bordézsmát az egri püspökségnek adományozta, s hogy ezen adomány nem csekély volt, kitűnik onnét, hogy már Nagy Lajos király alatt az egri püspöknek 10.000 darab aranyat jövedelmezett. 1350 körűl fordúl elő a régibb iratokban a budai, kőszegi és soproni borok fölemlítése. Hogy a síkföldi borok sem megvetendő minőségűek voltak, ezt mutatja Nagy Lajos királynak azon intézkedése, melyeknél fogva a szabadszállási borokat kitűnőknek találván, azokat saját asztalára rendelte.
A Hunyadiak alatt a magyar borászat egyik legfényesebb korát élte. Mátyás király a szőlőmívelést nem kis mértékben emelte s az udvarában összegyűjtött külföldiek a magyar bor kitűnőségének mind megannyi hírvivői lettek. Igen nagy figyelmet fordított a borászat ügyére Mária Terézia is. A nagy királyné Burgundból hozatott nemes szőlőfajokat, s 1770-ben az aszúbort a dézsma alól teljesen fölmentette.
A tokaji bort legtöbben egyáltalában édesnek vélik, holott az édes aszú csak nagyon kis részét teszi azon termésátlagnak, mely a tokaji Hegyalján terem. Ugyanis a 7.200 katasztrális holdnyi területű Hegyalján termelni szokott 157.000 hektoliternyi bortermelésből jó években az aszú alig tesz többet 350–400 hektoliternél; rosszabb időjárású években pedig aszú egyáltalában nincs is. A tokaji Hegyalján, a kevés aszút nem tekintve, leginkább erős és zamatos szamorodni és „közönséges” bor szokott készíttetni. Itt-ott némely előkelőbb és nagyobb birtokosnál az aszúból előzőleg szörpsűrűségű „essentiát” is készítenek, de csakis igen kis mennyiségben.
A tokaji Hegyalja Zemplénmegye déli részében az éjszaki szélesség 48° 7` és 48° 25` foka között fekszik s egyik déli nyúlványát képezi azon trachytból alakúlt vulkáni hegyláncznak, mely Eperjestől Tokajig nyúlik s a Tiszánál Tokaj mellett éri el déli végfokát. Területe 5 mérföld ugyan, de ennek csak 1/6 része van szőlőtőkével beültetve.
E bortermő vidéknek lakossága maga jelölte ki azon községeket, amelyeket kitűnő bortermelésük folytán vidékébe fölvenni érdemesnek talált, a mire pedig sokan pályáztak, minthogy az e bortermő vidékbe befogadott községek már a régibb időkben is, főleg pedig e század elején különböző s az aszú bortermeléshez kötött szabadalmakban részesíttettek. Fölvétettek pedig egy országgyűlési küldöttség által a borvidékbe: Tokaj, Tarczal, Mád, Tolcsva, Tállya, Sáros-Patak és Sátoralja-Ujhely városok; továbbá Szántó, Golop, Ráska, Zombor, Bodrog-Keresztúr, Kisfalud, Szeghi-Longh, Erdő-Bénye, Olasz-Liszka, Vámos-Ujfalu, Erdő-Horváthi, Zsadány, Bodrog-Olaszi, Ardó, Károlyfalva és Kis-Toronya községek.
Hogy e községek közűl melyik termeszti a legjobb bort, még ma sincs eldöntve, s mihelyt tokaji, mádi, tállyai és tolcsvai bortermelő kerűl össze s e kérdés vettetik föl, azonnal heves vita támad közöttük az elsőség miatt. Bármint vélekedjenek és versengjenek is egymással e tekintetben az egyes községi termelők, a vita nem könnyen dönthető el még szakértők által sem, mert megvan a tokaji aszúnak a maga viszonylagos legnagyobb édessége, a mádinak és tállyainak fínom zamatja és kedves utóize, a tolcsvainak kellemes lágysága, szóval mindeniknek megvan a maga különleges és nagy becsű tulajdonsága s ép ezért az elsőségért való versenygés továbbra is meddő fog maradni.
Magok a hegyek, melyek a becses bort szolgáltatják többnyire meredekek s a rajtuk levő szőlőkben a nyári záporok sok kárt tesznek a talaj lehordása által. A talaj részben trachyt-törmelék, alúl részben tömött nyirok és lősz, felűl több helyen tisztán trachyt-kőpor, miért is a tenyészet itt sohasem buja és a termés ritkán nevezhető bőnek. A hegyek egyes dűlői is úgy a fekvés, valamint a talaj minősége szerint is igen sokféle elnevezéssel és osztályozással bírnak. Így pl. Tokaj határában az első fekvésű dűlő a Szarvasszőlőt is magában foglaló Mézes-Mál, mely Tarczal városától Tokajig terjed; másodfekvésű a Tapasztó, a Kis-Mézesmál a Kunhegy, a Gyöpös, stb., és van aztán akárhány harmadrendű fekvésű dűlő is; az efféle beosztás a fölemlített községek határának mindegyikében föltalálható.
A szőlőfajok közt első helyen áll a furmint, mely a hosszas mívelés folytán számos fajtával s azon jó tulajdonsággal bír, hogy erős vastag héjánál fogva az aszásra, töppedésre igen hajlandó. A furminton kivűl igen el van terjedve a fehér szőlő meg a hárslevelű, és egyes birtokosoknál a sárga muskatály; ez utóbbi adja a legfölségesebb muskatály-aszút, mely minden borok királyának tartatik.
Tokaji szüret.
Vágó Páltól
Rendes sorok a szőlőkben nem mindenütt találhatók; a tőkék alacsony fejre s azon rövid csapokra metszetnek. Minthogy a furmint keveset terem, minden 3–5 év alatt újra döntetik, hogy így gazdagabb gyökérzetre tehessen szert és más részt jobban is teremjen.
Hogy a szőlőszemek megtöppedjenek s aszú nyeressék, erre okvetetlenűl szükséges, hogy már július végén a bogyók átlátszók kezdjenek lenni és szeptemberre megérjenek. Ekkor pár napi esőre van szükség, hogy a furmintbogyók fölrepedhessenek, mire a víz egy része kifolyván, a repedés beheged s a bogyók elkezdenek napos idő mellett ránczosodni és mindinkább sötétebb színt nyernek, mire október végére vagy november elejére a fürt felső részén a bogyók már teljesen összetöpörödvén, a szüret kezdetét veheti. Miután tapasztalák, hogy szép időben annál több bogyó töpped össze, mennél későbben tartatik a szüret: ez okból a szüretet szép időjárás mellett néha november végéig is elhalasztják, többször megesett már, hogy a szüretelők fazékban parázstűz mellett melengették kezeiket, más részt a fürtökről kis seprőkkel seperték le a havat s úgy szedték össze a termést szüretelő edényeikbe. A szüret mindig vendégfogadókká változtatja a hegyen levő borházakat, melyekben a tokaji bor tüze és a házi gazda vendégszeretete ugyancsak versenyeznek egymással. A szüret végeztével a szüretelő nép fölékesített szüreti-fa elővitele és a dal mellett vonúl be a községbe a szőlőtulajdonos házához, hol aztán jó vacsora és bor mellett élvezi a munkás nép egész évi fáradságának jutalmát.
Midőn a hegyen a szüret bevégződött, a borházban csak akkor kezdődik a legfontosabb munka, a fürtök földolgozása. Ha kedvező évjárat volt s a fürtök meglehetős bőven tartalmaznak töppedt bogyókat: ez esetben szüreteléskor külön kis edényekbe gyűjtik össze a levágott fürtökről a töppedt szemeket. Az így összegyűjtött aszúszemeket kisebb magas kádakba töltik, melyek alúl kifúratnak s csappal láttatnak el, hogy így az aszúból a saját nyomása alatt a kiszivárgó lé a kád alá helyezett kisebb edénybe folyhassék le. Ez a folyadék a tokaji essentia, mely czukorban annyira gazdag, hogy egész szörp-sűrűséggel bírván, csak több év lefolyása alatt képes élvezhető borrá erjedni s ekkor aztán úgy édességben, mint zamatban oly tökéletes, hogy, mint az italok legnemesbike, az ízlelőt teljesen meghódítja s az üdülő beteget egészen meggyógyítja. Ezenkivűl az essentia villósav-tartalomban is oly gazdag, hogy gyógyító hatása miatt, a már tett tapasztalatok nyomán, a külföld legjelesebb orvosai is a legnagyobb elismeréssel ajánlják.
A tulajdonképeni édes aszúbort a kádban maradt aszú és a nem töppedt közönséges szőlő mustjának összekeverése útján készítik, és pedig lehet készíteni vékonyabb és vastagabb aszút a szerint, a mint egy-egy hordó közönséges musthoz kevesebb, vagy több töppedt aszút kevernek. Az aszúszemek mértéke a tokaji Hegyalján a „putton”, mely mintegy 13 liter tartalmú. A mustot és a kész bort gönczi hordókban mérik, melyek átlag 116–135 liter tartalmúak. Ha már most egy gönczi hordóhoz egy putton péppé széttaposott aszúszőlő adatik, akkor az aszúbor kevésbbé édes, tehát vékonyabb; ellenben ha 4–5 putton aszúpépet adnak egy gönczi hordó musthoz, akkor az aszú sötétebb színű, vastagabb és édesebb. A tokaji borok ezen jelzése tehát: 1, 2, 3, 4, 5 puttonos aszú, az egy gönczi hordó musthoz vett aszúpép puttonszámát jelöli. A külön szedett töppedt szemet tehát a gyűjtőkád tartalmához mérik ki s egy másik kisebb kádban apró részletekben teljesen péppé tapossák. Az összetaposott pépre most a kiszámított mennyiségű mustot reá öntik s a keveréket melegebb időben 12, hidegebben 48 óráig együtt hagyják, s napközben többször fölkavarják. Végre a színmustot átszűrik és sűrűbb törkölyös zsákokban kitapossák. Az átszűrt és áttaposott lé összekevertetvén, gönczi hordókba szűretik és meglehetős hideg, sziklába vágott, keskeny bejáratú pinczékbe kerűl, hol pár év alatt kifejlődik.
Mustszűrés Tarczalon.
Vágó Páltól
Olyan években, midőn nem fejlődött annyi töppedt szem, hogy azokat külön szedni és földolgozni érdemes lenne, nem készítenek aszút, hanem csak szamorodnit, mely szláv eredetű szó természetest, magától termőt vagy nem mesterkéltet jelent. Ilyenkor a részben aszús fürtöket zsákba töltik és kádban kinyomják; a kinyomott lé mindjárt a gönczi hordóba kerűl, a zsákból kikerűlt törköly pedig kádba fordíttatván, lábbal erősen megtapostatik; erre a must ismét visszatöltetvén, az első erjedésig a lével együtt hagyatik s időközben többször felkavartatik. Végűl a lé a zsákokon át tapostatván, hordóba kerűl, a törkölyt pedig erős gerendákból készűlt ú. n. „bálványsajtókon” kisajtólják. A szamorodni nem édes, de mindemellett elég sima és kiválóan erős, zamatos bor, mely Oroszországban és különösen az orosz lengyelországi részekben nagy kedveltségnek örvend. Az oly közönséges szőlőből, melyhez aszúpép nem kerűl s melyről a töppedt szemeket szüreteléskor leszedték, készűl a közönséges bor, mely mindamellett elég erős s a vizezést épen nem tűri.
Az ország második bortermő vidéke úgy a termés mennyiségére, mint minőségére nézve is a Balaton melléke, mely az ország legnagyobb s kies vidékekkel környezett tavát koszorúként övezi körűl. A Balaton éjszaki oldalán a mészkő- és dolomit-hegygerinczek körűl több kiégett és csonka kúpalakú bazalt-vulkán vonja magára figyelmünket; ezek lejtői adják a legtüzesebb és legzamatosabb bort. Így pl. Badacsony, Szent-György, Somlyó olyan tüzes borokat adnak, melyek 14–16% szesztartalmukkal méltán kelhetnek versenyre a nehezebb spanyol és portugalli borokkal is. A somlyói bor ezenkivűl sajátságos s utánozhatatlanúl kellemes és nagyra becsűlt bazaltízzel is bír, mely az ú. n. „Stein-Wein”-oknál fínomságra sokkal magasabban áll. Ezen bor különben már arról is híres, hogy nem a fejet, hanem a lábakat ingatja meg, de csak rövid időre s minden káros következmény nélkűl. Az említett hegyeken kivűl igen jeles bort adnak még Csobáncz, Szigliget, meg a köveskálli, szentbékálli, mindszentkálli, kis-eörsi, ábrahámi, fülöpi és hajagosi hegyek is. A talaj itt a kúpidomú bazalt hegyek oldalain meszes agyag, egyéb hegyeken márga. A főbb szőlőfajok a furmint, a sárfehér és a fehér szőlő, melyhez még Somlyón a juhfarkú járúl. A mívelés itt is alacsony fej vagy rövid vagy hosszabb csapokkal, tehát a tokaji míveléstől nem igen eltérő. A szüret október második felébe esik, főleg a jelesebb hegyeken. A szüretelők a szőlőt kétfülű cseberbe gyűjtik, s ott egy csomaszoló fával félig-meddig összetörik. Ha a cseber megtelt, két ember viszi a borházba, hol zsákban áttiportatván, a must a hordóba, a törköly a sajtóba kerűl.
Dolomit-sziklába vájt pincze Budafokon.
Feszty Árpádtól
Az ország keleti részén a Királyhágón innen és részben túl fekszik Magyarország harmadik, jeles fehér-bortermő vidéke, az Érmellék, mely az erdélyi havasok nyugati nyúlványain terűl el. Talaja homokos agyag s némely helyen köves. Szőlőfajai a híres piros bakator, meg az erdei. E kettő adja a híres érmellékit, mely kellemes savanytartalmával, csekély és igen kellemes fanyar utóízével, sajátságos faji zamatjával úgy az országban, mint külföldön is igen sok fogyasztót és kedvelőt hódított magának. A szőlőtő mívelése részben itt is, valamint a Királyhágón túl és Arad vidékén az úgy nevezett karikás módon történik, mely mellett a tőke sokat terem s rothadásnak, besárosodásnak nincsen kitéve. A szüretelésnél szintén használják a csebret, s a bort részben taposva, részben azonban, főleg nagyobb birtokosoknál, szőlőmalmok segélyével nyerik a szőlőből. A Királyhágón túl, tekintettel az itteni magasabb fekvésre, hűvösebb és légköri csapadékokban gazdagabb égaljra a szőlőtő majdnem kivétel nélkűl karikára műveltetik. Legjobb borai a Küküllő és Maros mentén teremnek. Főbüszkesége és különlegessége azonban a Gyula-Fehérvár mellett termő rózsamáli, a zamatos és a johannesbergivel versenyző csombordi, a tófalvi rizling, a „Chablis” kedvességével biró czelnai és igeni Sauvignon- és Semillon-bor, végűl a médoci borokkal tökéletesen egy rangban álló gyéresi és gombási Cabernet-Merlot-féle vörösbor.
E négy fő fehér-bortermelő vidéken kivűl fölemlítendő még a Fertő melléke, meg Neszmély és Esztergom vidéke. Az előbbin ugyancsak a furmint, továbbá a rakszőlő és muskatály míveltetik leginkább, s kellemes savanykásízű asztali bort szolgáltat, melynek Sopron a fő kereskedelmi gyűjtőhelye. Ezenkivűl Ruszt jobb években vékonyabb aszúbort is termel, bár az utóbbi években ennek fentartására kevés figyelmet látszik fordítani. Neszmély és Esztergom vidékén az alacsony tőkefej-mívelés mellett leginkább a fínom illatú és középerősségű bort szolgáltató sárfehér és vörös dinka, továbbá a mézes fehér és a hosszúnyelű szőlőfajok vannak elterjedve.
Vörös bortermő-vidék is igen számos van a magyar királyságban, s azt lehet mondani, hogy általánosságban a vörös bort mindenütt a Skutariból származó fekete kadarka szőlőből szűrik, mely a legtöbb bortermő-vidéken alacsony fejre, Ménes-Arad vidékén ellenben karikára míveltetik. Itt-ott tettek nagyobb bortermelők kisérletet a burgundi, médoci és oporto szőlőfajok mívelésével is és főleg az erdélyi részekben, igen jó sikerrel.
A vörös bort adó vidékek között első helyen áll Ménes és Arad vidéke, hol némely években a kiválóan agyagos talajban a kadarka annyira túlérik, hogy vörös aszúbor is készíthető belőle. Egyébként is a ménesi vörösbor, még ha nem édes is, mindig első vörös bora Magyarországnak úgy alkotórészeinek kellemes harmóniája, mint szép sötét színe és kellemes zamatja miatt.
Az egri és a visontai bortermő-vidék szintén köves agyagos talajon a kadarka, valamint a purcsin szőlőfajokból nyeri tüzes és nagy tannintartalma daczára is sima vörös borát, mely jó években sötétvörös színe és tüzessége miatt neveztetik bikavérnek. Jó években Egerben, Visontán és Gyöngyösön szűrnek vékonyabb vörös aszút is. A visontai bor az egrinél egyáltalában könnyebb, s ezért főleg a németek igen kedvelik.
A villányi és a szegszárdi vörös borok nagyrészben kadarkából és csókaszőlőből készűlnek, melyekhez Villányban még az oporto járúl. A talaj itt is agyagos, sőt nem ritkán vastartalomban gazdag vörös agyag; a mívelésmód alacsony tőkefej. A szüretkor leszedett és összecsomoszolt szőlőt nagy és igen magas, 200–300 akós kádakban erjesztik úgy, hogy a nagy, törkölyös musttömeg átmelegedvén, erjedését is kénytelen megszűntetni s így az újbor egész tavaszig is édesen marad. A villányi bor egyáltalán mindig fanyarabb szokott lenni a szegszárdinál. A legerősebb és legédesebb vörös bor a horvát-szlavon királyságban fekvő Szerémmegyében, Karlóczán és vidékén terem, hol a kadarka rövid mívelés mellett aszúszemeket is ad; miért is a karlóczai vörös aszú és ürmös igen híres és meglehetősen drága.
A fölsorolt kiválóan fehér és kiválóan vörös bort termelő vidékeken kivűl igen sok vidék van még, a hol úgy a fehér, mint a vörös bor termelésével is foglalkoznak. Ilyen pl. Pécs vidéke, hol a csomorika szőlőből nyert, sajátságos zamatú fehér bor csak oly nevezetes, mint az ugyanott termelt vörös bor; a budai bortermő-vidék, mely főleg könnyű s elég tannin-tartalmú vörös borai miatt érdemel említést, s a melyek közűl a sashegyi már is az egész kontinensen ismeretes. Jeles és erős fehér borok teremnek Moór vidékén Fehérmegyében, Pencz vidékén Nógrádmegyében, Versecz és Fehértemplom vidékén Krassómegyében. Igen kellemes és könnyű fehér asztali bort termel Magyarád Aradmegyében, Szerednye és Ungvár Ungmegyében. De föl sorolhatni-e mind azokat a vidékeket, hol Magyarországban jó bor terem? Hiszen ha meggondoljuk, hogy a magyar birodalomban a hivatalosan megállapított 41 bortermő-vidék mindegyike hány bortermesztő községet foglal magában: könnyen beláthatjuk, hogy csak a jobb bortermő-helységek puszta fölemlítése is több ívet foglalna el.
A magyar borkereskedés középpontja Budapest; de az itt összegyűjtött borok főraktára tulajdonképen a fővárostól csak kilencz kilométerre fekvő Budafok, mely község dolomit szikláiba puszta csákányozással óriás hosszú és tágas pinczéket vágnak. E pinczék közűl akárhány van, mely 400–800 méternyi hosszú s 3–6 oly kényelmes bejárattal bír, hogy a terhes szekerek minden nehézség nélkűl járnak rajtuk ki s be rakományaikkal. Így a borszállítmányokat egyenesen a pinczékből hordhatják ott a község területén levő négy vasúti s három hajóállomásra. Valóságos magyar Bercyje ez Budapestnek és Magyarországnak.
Ezen fő borkereskedési helyen kivűl minden nagyobb bortermő-vidéknek van egy-egy főpiacza. Így pl. az ország nyugati részében van Sopron; délen Versecz, Pécs, Arad; éjszakkeleten Kassa. Az utóbbi város a főgyűjtőhelye a tokaj-hegyaljai boroknak.
A mi a csemegeszőlő termelését illeti, egy-két vidék már e tekintetben is elismerésre méltó ipart fejtett ki. Így pl. a fővároson felűl s a Duna bal partján fekvő Nagy-Maros vidéke évenkint több százezer kilogramm asztali szőlőt szállít Németországba, főleg pedig Berlin, Boroszló és Stettin városokba; ezenkivűl Kecskemétről, Pécsről, Miskolczról, Beregszászból, Aradról és Sátoralja-Ujhelyből szintén több száz métermázsa szőlőt visznek ki mint gyümölcsöt. Habár e tekintetben a fajok eddigelé nem igen választattak meg s leginkább a „mézes fehér” s „oporto” vitetik ki, mindazonáltal több helyen már a Chasselas, a fínomabb muskatály és az igen korai Madelaine-féle fajok termelését is megkezdték, minek következtében kellő erély és kitartás mellett csakhamar el fog jönni az az idő, midőn a magyar szőlőbirtokos finom asztali szőlőfajokkal elég korán lesz képes úgy a belföldi, mint a külföldi piaczokon megjelenni és ott megillető helyét elfoglalni.
A jelesebb csemegeszőlőfajok terjesztését úgy, mint a helyesebb bortermelést és okszerű pinczekezelést nagy mértékben vannak hivatva terjesztetni az állam által fenntartott borászati iskolák, melyek legrégebbike a budai Gellért-hegyen már 28 év óta működik; a többi 5 ilyennemű iskola pedig Tarczalon (Tokaj mellett), Ménesen (Arad mellett), Diószegen (az Érmelléken), Nagy-Enyeden (az erdélyi országrész közepén) és végül Pozsonyban terjeszti az okszerű szőlőmívelés és borkészítés elveit.
