Mezőgazdaság és állattenyésztés. Tormay Bélától
Mezőgazdaság és állattenyésztés.
Tormay Bélától
Tormay Bélától
A földnek kevés vidékén találunk oly változatos talajt, mint Magyarországon, a mihez még az is járúl, hogy az égalji viszonyok is lényegesen különböznek egymástól az ország egyes részeiben. Magyarországnak az a területe, mely mezőgazdasági használat alatt áll, következően oszlik föl: szántóföld 20,116.205 katasztralis hold, legelő 6,423.155 katasztralis hold, rét 5,200.101 katasztralis hold, kert 605.968 katasztralis hold, nádas 138.557 katasztralis hold, összesen 32,483.986 katasztralis hold.
A mezőgazdasággal foglalkozók faj, nyelv, vagyon, szokások, sőt munkára valóság tekintetében is különbözők s egyik helyen sűrűn, másikon igen ritkán laknak oly annyira, hogy ezeken az utóbbi vidékeken a népesség valóban gyérnek mondható. Az ország egyik részében a közlekedés könnyű és gyorsan juthat a gazda terményeivel oda, hol azok fogyasztót találnak; másunnan pedig talán csakis a tenyésztett vagy fölnevelt állatot lehet vásárra vinni, hogy eladásából tenyésztőjének munkája jutalmat nyerjen. Mindezeknek természetszerű folyománya az a nagy változatosság, melyet Magyarország különböző vidékeinek és népeinek gazdaságában tapasztalunk.
Mielőtt azonban Magyarország mezőgazdaságának mai változatos képét ismertetnők, vessünk egy pillantást az ország mezőgazdaságának múltjára.
Hogy milyen lehetett a magyar mezőgazdaság a régebbi időkben, arról, mivel ez irányú buvárlatok csak újabban történnek, inkább csak következtetés útján lehet fogalmat alkotnunk. A biztosabb följegyzések a tizenötödik század végéről és a tizenhatodik századról valók. Ebben a korban panaszkodtak a földmívelők, hogy mily nagy nehézségekkel jár a gazdálkodás; senki sem biztos arról, vajjon le fogja-e arathatni, a mit vetett? Háborúk, de belviszályok is pusztítottak az országban, pusztították annak lakosságát, melynek tetemes részét rabságba hajtotta a török. Az 1514-ik évi pórlázadás még zavarosabbá tette a helyzetet úgy, hogy évtizedek kellettek az ez által ejtett sebeknek csak némileg való behegesztésére is.
A szomorú állapotokat az országban először az 1546., azután az 1550. és az 1556. évi országgyűléseken alkotott törvényekkel próbálták javítani; de a siker alig volt számbavehetőnek mondható, mert az úr nem gazdálkodott, s így nem érezte ezen foglalkozás akkori sanyarúságait; a gazdálkodó jobbágy pedig teljesen földesura önkényére volt bízva. Ez alatt kényére portyázott a török mindenfelé; itt egy ménest hajtott el, ott egy gulyát; menekűlt előle, a ki tudott; és így mind szomorúabbak lettek hazánkban a közállapotok; csak helylyel-közzel maradtak szigetenként egyes háborítatlan területek, melyekből később a javúlás kiindúlását vehette.
Csak Buda várának visszavételével hulltak le a nemzetről a bilincsek. A megmaradt birtokos fölkereste a helyet, hol régi otthona állt és annak romjaiból kezdett alakítani új otthont, munkálkodván, hogy a mohácsi vész előtti Magyarország a romok, a pusztulás tengeréből újra fölépűljön. Kevés volt ekkor az ember, csekélyek voltak a szükségletek; azért keveset szántott a gazda; csekély terméséből megadta a dézsmát a földesúrnak, a többit maga fogyasztotta el; eladásra alig kerűlt termény, és a tizenhetedik század kezdetéig az eladó terménynek is törvény által megszabott ára volt; öt köblöt kellett adni egy forintért. A mit szántott, azt sok helyen két, ismét másutt három nyomásba vetette a gazda, sőt voltak olyan határok, a melyeken, mint Debreczen vidékén, kényszer-forgót alkalmaztak; példáúl volt olyan határ, melyben a gazdának a birtokolt szántóföld egy ötödét minden évben be kellett vetnie.
Először 1611-ben Királyhágón túl, de csakhamar azon innen is változott az üzletvitel; nemcsak az eke meg a kasza volt a legkiválóbb gazdasági eszköz, hanem a tengeri meghonosításával, (mely Erdélybe a fent említett évben a törökök útján, a Muraközbe pedig Olaszországból hozatván be, 1612-ben kezdett termesztetni), a kapa is szerepet nyert. A tengeri Magyarországon hamar kedveltté lett, és azóta csak egy gazdasági növény, a burgonya jött hazánkba, mely a mezőgazdaság menetére a mai napig oly fontossá vált, mint a tengeri.
A tizenhetedik század kezdetén a kenyérterményeken kivűl a jász-kun vidékeken a kölest, a fonálnak való növények közűl a felvidéken a lent, az ország délibb részén a kendert, a hüvelyesek közűl különösen a paszulyt kezdték inkább termeszteni. A fűszer-növények közűl a sáfrányt mívelték, mely úri asztalok számára keresett volt annyira, hogy példáúl a trencséni árúnak fontjáért 24 forintot (akkor roppant árt) fizettek, holott a Bécs környékén termelt sáfrányért alig adtak 14 forintot.
A tizennyolczadik században több oly esemény történt, mely az ország mezőgazdaságára nagy hatást gyakorolt; ilyen volt az urbarium rendezése. Fontos növénytermelési eseménynek mondhatjuk, hogy a század végén Németországból visszatérő tanúlókkal ismét egy kapás növény jött be, mely az éjszaki részen, de az ország homokos vidékein is nagyon fontossá vált az üzletvitelre; ez a növény a burgonya volt. Fontos továbbá, hogy ezen század végén Tessedik Sámuel meghonosította a luczernát.
Jól, rosszúl megszántott a magyar gazda annyi földet, a mennyinek termésével háza szükségletét kielégíthette; jobb mívelést, a vetések ápolását nem ismerte, nem az okszerű munka után várta, hanem mint az ég adományát remélte a jó termés áldását. Így folyt apáról fiúra átörökített módon a növénytermelés, mely czéljáúl a házi szükséglet fedezésén kivűl legföljebb még a helyi szükségletek kielégítését tekintette.
A növénytermelés módjától nagyon különbözött az állattenyésztés vagy helyesebben az állatok tartása, mi a magyar gazdát már kissé jobban érdekelte.
Lovon jöttek a magyarok erre a földre; lovon szoktak békében és harczban járni, így természetes, hogy a ló szaporítása foglalkoztatta őket első sorban. Szaporították azt a kicsiny, nem nemes, nem is elég szép, de szilárd, fáradhatatlan és bátor keleti lovat, melyet az országnak némely helyein még ma is föltalálunk; erre nyergeltek, ha zsákmányolni mentek idegen földekre; ezen menekűltek, ha a csata szerencséje elfordúlt tőlük; ezen mentek le Byzancz alá annak kapuját a magyar buzogánnyal megdöngetni. Valóban végtelen szívósnak és győzősnek kellett lennie azon lóállománynak, melyen őseink a honfoglalás nagy útját és küzdelmeit megtették s különösen ezután Zsolt és Taks fejedelmek alatt 907-től 970-ig, tehát 63 év alatt 32 nagy hadjáratot viseltek, melyek alatt Konstantinápolytól az Oczeánig, Dél-Olaszországtól az Éjszaki tengerig majdnem minden országot bekalandoztak.
A szarvasmarhát valószinűleg szintén beköltözésükkor hozták a magyarok magukkal Olaszországból, és a pörge szarvú raczka-juh, mely Dél-Olaszországnak most is lakója, az országba költözéskor valószinűleg már szintén kisérője volt a magyar népnek.
Állatot tartani, pásztorkodni és – harczolni, ezt szerette a magyar; mezei munkával keresni meg mindennapi kenyerét kevésbbé volt ínyére, és azért vonzódott inkább az ország sík részére, hol a pásztorkodás könnyebb volt, hol fürge lovát, termetes fehér marháját könnyebben tenyészthette.
De más okból is inkább állatban kellett a magyarnak vagyonát tartania; mert, ha végig hangzott az országon a vészkiáltás: „jön a tatár!”, a fegyvert biró férfi lóra ült, hogy a hazát védelmezze, az öregek, nők és gyermekek pedig az erdők, hegyek közé menekűltek az állatokkal. Mikor vége volt a dúló förgetegnek, a nádasból, erdőből, a hegyek közűl ismét előjöttek azok, a kik a vészből menekűltek, újból előhajtották állatjaikat és ismét megkezdették az otthonnak újjá alakítását.
A magyar lovakat a középkorban külföldre nem vették; a vértes, nehéz lovas mást, nehezebbet keresett; de időközönként már ekkor is hajtottak külföldre szarvasmarhákat. Így Csehországba, Ausztriába és ezen keresztűl Németországba, sőt Buccarin keresztül Olaszországba is mentek marhaszállítmányok, s daczára annak, hogy Varro fölemlíti a scythák fehér marháit, hogy említés tétetik, miszerint a gótok és a longobardok fehér marhát hoztak felső Olaszországba, valószinűbb, hogy a Buccarin át való szállítmányokkal jutott a fehér, nagy szarvú primogen marha Róma környékére, a Campagnába. A rendes marhakivitel azonban csak a mohácsi vész után vette kezdetét, s pár évtizeddel később már mintegy 80.000 darab ment ki évenként Magyarországból. Később Bécs szerződésileg biztosította magának a magyar marhát, melynek szállítását egy ideig Bánffy Lukács, később Pozsony városa teljesítette.
A török világ után lassan épűlt ki Magyarország a bajokból. A gyér népesség csekély szükséglete könnyen fedezhető volt és a növénytermelés főleg a kenyértermények előállításával foglalkozott, de csak oly mennyiségben, hogy a helyi szükség fedeztessék, a többi föld parlagon hevert és járta a barom, s így az állattenyésztésnek kellett a mezőgazdaságban a főtényezőnek lenni.
Így tartott ez a tizennyolczadik század közepéig, a mikor egy másik nevezetes dolog történt: t. i. a merino juh behozatala. A tizennyolczadik század második feléig a juhászat a hegyes vidékekre, meg a nagy síkság egyes területeire szorítkozott; az ország többi részeiben csak szórványosan űzetett; de mindenütt csak a kevert gyapjas, a síkságon pedig ezek közűl a festőileg szép, pörge szarvú magyar juhot járatták, mely ma már kihaló félben van; ezt fejték, ennek gyapjából készűlt a szűr, a báránygyapjúból az úri posztó és kalap, a bőrből a suba és a ködmön, mint a nép legfontosabb ruházata.
Magyar paraszt ló.
Vágó Páltól
Szelepcsényi esztergomi érsek kisérleteket tett 1666-ban a magyar juhok átalakítására, de kisérletei nem vezettek czélhoz, sőt nyomokat sem hagytak. Mária Terézia királynőnk uralkodása alatt az ő rendeletére tétettek az első sikeres lépések a juhászatnak más irányban való fejlesztésére; a paduai juhok behozatala és a merinóknak Markopailba való helyezése új korszaknak voltak megalapítói. József császár, ki a behozott spanyol juhok sikeres tenyésztéséről meggyőződött, a gyapjú-ipar fejlesztésére és ez által a juhászat emelésére is hatni kivánt. Először a kelmék behozatalát nehezítő rendszabályokat léptetett életbe. 1784-ben kitiltotta a külföldi posztókelméket és egyidejűleg merino törzsjuhászatokat állított, a milyen a budaörsi volt, hogy azon gazdák, kik a spanyol juhot óhajtják tenyészteni, tudjanak honnan kiváló állatokat szerezni.
Később a lótenyésztés terén is rendkivűl fontos lépés történt az első magyar állami ménes-intézetnek 1775-ben megalapításával Mezőhegyesen. József császár alatt létesűlt 1789-ben még egy második ménes-intézet is Bábolnán, mely eleintén Mezőhegyes fiókja volt. Ugyancsak ő alapította 1787-ben az állatorvos-iskolát Budapesten, mely később a magyar mezőgazdaságra szintén fontos hatásúvá lett.
Magyarországon a mezőgazdasági üzlet tényezőiből csak az anyag volt meg a múlt század végén; de kevés volt a munka és – mondhatni – hiányzott a szakértelem is; olyan tapasztaltsággal pedig, mely ezt helyettesíthette volna, szintén nem bírt a gazdálkodó nép. Belátta ezt hazánknak egy nagy fia „ki csak azért örűlt a nagy birtok nagy hasznának, hogy a sokból sokat adhasson a hazának”, s ki saját költségén alapított 1797-ben egy tudományos alapokon nyugvó gazdasági szakiskolát – az elsőt Európában, melyben a mezőgazdaság szakszerűleg taníttatott. E hálás emlékezetre méltó férfiúnak, gróf Festetics Györgynek keszthelyi Georgikonjából indúlt ki hazánk mezőgazdasági haladása.
A század vége véres alkonyatot hozott Európára; az új századra is véresen hasadt a hajnal; így azon munkásság – a mezőgazdasági haladás előmozdítása, – melynek a béke az éltetője, szünetelni volt kénytelen.
A tizenkilenczedik század második tizedében azonban épen a keszthelyi Georgikonban kiképzett nemzedék már sikeres küzdelmet kezdett a versenytéren, s e küzdelem először is a juhászatnál vívott ki eredményeket úgy annyira, hogy a gyapjúkivitel ekkor 9,500.000 kilóra ment; a század harmadik tizedében a kivitel 13,000.000 kilóra emelkedett, és elmondható, hogy ekkor Magyarországnak ez volt az egyedűli nagy értéket képviselő kiviteli czikke.
Magyarország, mint láttuk, a múlt századokban területéhez mérten keveset termelt, és egy félszázaddal ezelőtt a termelés aránya még mindig a régi fokon állt. Nem termelt pedig az ország azért, mert terményeit nem volt képes piaczra vinni, mi miatt igen külterjes volt a mezőgazdasági üzletvitel. Ezt látva Széchenyi István gróf, segíteni akart a bajon; ő vetette meg a lótenyésztési társúlat létesítésével az országos gazdasági egyesűlet alapját, mely egyesűlet a mezőgazdasági előmenetelnek oly fontos tényezője; ő nyitotta meg az első fontosabb közlekedési útakat, minek a következménye bámúlatos vala. Fokozódott a növénytermelés, új állattenyésztési ágak karoltattak föl, szóval a magyar mezőgazdaság más képet kezdett nyerni.
Ezen átalakúlásnak egyik leghatalmasabb előmozdítója József nádorunk volt, kinek emléke minden magyar gazda szívében meg van örökítve.
Magyar juh.
Greguss Jánostól
Magyarországon a jelen század negyedik tizedéig a sertéstenyésztés csak a helyi fogyasztást elégítette ki. Honi sertéseket igen kis számban és csakis Budapestre meg néhány fölvidéki városba szállítottak; de a városi fogyasztás akkor szintén igen csekély vala, mert a munkások a sertéshúst nem fogyasztották, sőt a mesterlegény kikötötte munkába állásakor, hogy hetenként legföljebb kétszer tálaljanak neki ilyen húst. Sertésekkel azonban az országból és ezen keresztűl azon időben már meglehetős élénkséggel kereskedtek; de ezen kereskedésnek, mely egy részt Győr, más részt Sopron felé vette útját, csupán szerbiai szállítmányok szolgáltatták az anyagát. A szerb kondor-sertések és az ezekkel való kereskedés keltette föl József nádorunk figyelmét; vásárlót küldött Szerbiába, ki azonban Milos herczegtől ajándékba hozott a nádornak tenyészteni való anyagot; ezzel alapította meg a nádor a kisjenői nyájat, mely a magyar sertéstenyésztésnek szülője; azon ágnak, melynek tenyésző anyaga, – a hízlalandó állatokat nem számítva, – ma 75 millió forint értéket képvisel.
Elérkezett 1848. Ezen évnek az ország mezőgazdaságára is korszakot alkotó hatása volt. Megszűnt az urbér, az ősiség eltörlése kimondatott; a parasztgazda a maga földbirtokának önálló urává lett.
1855-után a telekkönyvi rendelet következtében tagosítottak, a legelőket elkülönítették, részben feltörték, a mi az egész országban megváltoztatta a mezőgazdaság vitelét. A kisbirtokosság általánosan, de sok nagyobb birtokos is feltörte a neki jutott közlegelő részt, a mi az ország állattenyésztésére hosszú évekre kiható, először is az állatok számát csökkentő hatást gyakorolt.
Az ötvenes évek, de kivált 1861 magas gabona-árai a gabonatermesztést illetőleg csábító erővel bírtak; az állattenyésztést épen úgy a telkes gazda, mint a nagyobb birtokos elhanyagolta; „búza”, ez volt a jelszó, ezt törekedett mindenki mentől többet termelni, de az, hogy az ennek termelése által a talajból elvontak visszapótoltassanak, csak a képzett gazdáknál volt szokásban. Kifejlődött tehát egy neme a rabló gazdaságnak, melynek útja egyenesen a szegénység felé vezetett.
A vezérférfiak látván, hogy az elméletileg is képzett gazdák ezt a helytelen útat nem követik: a jobb útra térés eszközét a szakértelem terjesztésében ismerték föl, és iparkodtak oly tanintézetek létesítésén, hol az, a ki mezőgazdasági pályára óhajt lépni, kellő ismeretekre tehessen szert. Keszthelyen, Debreczenben, Kolozs-Monostoron és Kassán egymás után nyíltak meg a gazdasági intézetek, továbbá több helyen földmíves- és vinczellér-iskolák alapíttattak. A szakirodalmi munkásság is nagyobb lendűletet vőn.
És milyen most a mezőgazdaság képe az országban? Talán megszűntek az ország különböző vidékein fönnállott gazdasági eltérések? Nem; máig is megvannak, sőt ezen túl is meglesznek. A földrajzi és éghajlati helyzet, a talaj minősége s magok a gazdálkodással foglalkozó emberek oly különbözők itt, hogy a magyar mezőgazdaságban a változatosság mindig meg fog maradni.
—
De mégis mit látunk ma, ha az országon végig tekintünk? Látjuk-e még a végtelen gyepes pusztákat, a határtalan legelőket, ezeket az ekétől soha föl nem hasogatott területeket? Igenis, látunk még itt-ott efféléket is; de, ha az ország nyugoti felében, az úgy nevezett Dunántúlon nézünk szét, azt is látni fogjuk, hogy ott részletenként már olyan a földmívelés, mely az európai haladottabb országokéval is sikerrel versenyezhet. A kisbirtokos sok helyen kertileg míveli földjét; minden talpalattnyi be van vetve, ültetve; egy fűszál sem vész kárba, és a gazda minden hulladékkal pótolni iparkodik azt, amit a termelés által a talajtól elvont.
Oly módon kezelt nagy birtokok, mint az ország ezen részében, máshol alig láthatók; mint ilyeneket idézhetjük példáúl: a kapuvári bérelt uradalmat, a vasmegyei gyári gazdaságokat; ilyen mindenek fölött Albrecht főherczeg magyar-óvári uradalma, hol az ország legnagyobb tehenészete áll fenn (1835 darab fejős tehénnel, az egész tenyészet létszáma pedig 3399 darab) Ez az uradalom valósággal mintaképe a legczélszerűbben rendezett s utánzásra mindenben érdemes gazdaságoknak. Szintén ezen sorozatba tartoznak a bábolnai és kisbéri magyar királyi ménesbirtokok gazdaságai, melyek a magyarországi állami méneseknek méltó keretjei.
Bábolnán az állami ménes anyaga részben tiszta vérű arabs és arabs jellegű, de nagyobb részben félvérekből áll; ezekkel törtek útat azon merev anyagba, mely a nép kezében volt és melynek javítása oly fontos érdeket képezett. Kisbéren a ménesben, melyet 1853-ban alapítottak, angol telivér és angol eredetű félvér lovak neveltetnek. Kisbéren nemcsak a kontinensen lévő telivéreknek a disze van összegyűjtve, nemcsak a legjobb jellegű és termetű félvérek láthatók, hanem oly okszerű szép kezelés is honos, hogy abban minden szakértő gyönyörűséget, minden okúlni kivánó pedig mintát találhat. Ebből érthető, miért zarándokolnak oda oly messze vidékekről, miért emlékeznek azok, kik ott jártak, oly elragadtatással a látottakról. Bábolnán a ménes létszáma 592 darab, melyek közt 155 anyakancza van. Kisbéren a létszám 553 darab, melyek közt angol telivér anyakancza 26 van, félvér anyakancza 127 darab; ugyancsak ott látható nyolcz, legkitűnőbb angol telivér törzsmén.
Nemcsak a fent elősorolt helyeken, de átalában a nagyobb birtokosoknál, vagy ezek birtokait kezelőknél is megvan a kellő képzettség, mely az űzletvitelben érvényesűl. A birtokok telkesítve vannak, a kultur-mérnök, mezőgazdasági haladásunknak ez újabb fontos tényezője, a hol tere van, megkezdette üdvös munkásságát. Ezen birtokokon a határok, sőt az egyes táblák mesgyéi is fákkal ültetvék be s ez ültetvényeknél a gyümölcsfák is mind inkább tért nyernek. Az ország ezen részében már a szövetkezési szellem is terjed; a kisbirtokosok gépek vásárlására, sőt helylyel-közzel már jobb apaállatok tartására is szövetkezni kezdenek. A lótenyésztés anyaga is tömegesebb már, az igára alkalmas nehezebb lovak tartása terjed; de az általános tenyésztés is ma már inkább az angol félvér lóval foglalkozik.
A túlságos gabonatermelés miatt a szarvasmarhatenyésztés, a hetvenes években pedig az ausztráliai gyapjú versenye folytán a juhászat is az egész országban hanyatlott. Csökkent a szarvasmarha száma, de hanyatlott az anyag minősége is, különösen ott, a hol a hazai fajtánkat tenyésztették, és hiányzott más, az intensivebb üzletvitelbe illő jelleg azon vidékeken, a hol a hazai fajta tenyésztése már nem bizonyúlt eléggé hasznot hozónak és más irányban a termelő marha meghonosítása lett kivánatossá.
A kormány számot vetvén az ország egyes vidékeinek körűlményeivel, határozott tenyésztési tervet készített, és először is tenyésztő kerületekre osztotta az országot. A tenyésztő kerületek számára szolgáló törzs-tenyészetek (pepineriák) fölállítását segélyezte, a községeknek a tenyésztő kerületbe való apa-állatokat adott, még pedig oly bőkezűen, hogy az utóbbi évben ily módon 1008 tenyészállat jutott a gazdaközönség használatába, illetőleg birtokába. Ezen eljárás rendkivűl gyümölcsöző volt, mit azon körülmény bizonyít legjobban, hogy az ország szarvasmarha-állománya ezen támogatás folytán az utóbbi években 334.396 darabbal szaporodott. A tenyésztő kerületekbe való osztás alkalmával az ország nyugoti része és az éjszaknyugoti határ mente, valamint ez előtt a jobb közép-hegység számára a piros-tarka nagy homlokú marha jelöltetett ki, s a nyugoti országrészben ez gyorsan terjed; törzsnyájak naponta létesűlnek, az istállózás napról-napra tért hódít s általában a régi magyar gazdaság az intensiv üzletvitelnek enged helyet.
A juhászat képe is változott ezen a vidéken. A kis, fürge, mindig éhes, és mégis nehezen hizlalható electorál jellegű merino gyérűlt; először a tömeges negretti, újabban a franczia jellegű nehéz merino birka foglalt tért a tenyésztésben, és már erősen terjed, különösen a közép birtokosoknál. A nyugoti országrészben helyenként már az angol hús-juhok előtt is megnyíltak a hodályok kapui, és úgy a Cottswoldok, valamint a nagyobb testű Down-juhok is alkalmaztatnak haszonra való egyedek előállítását czélzó keresztezésekre. Ezen tevékenység mutatja, hogy a mezei gazda ezen a vidéken más ösvényre tért; a belterjesség képezi czélját; a termelés által a talajból elvettek visszapótlását tekinti föladatának.
—
Ha valaki vaspályán jön nyugotról hazánkba és a Morván áthalad, a Dunától éjszak-keleti irányban hegylánczolatot lát, mely innen megszakítás nélkül húzódik ismét a Dunáig, s útjában egészen a déli vidékekig köröskörűl öleli az országot. Ezen hegység a Kárpátok hegysége; ennek a vidéke éjszakon a második terület, melyet gazdaságilag szintén külön kell szemügyre vennünk.
Nem szabad azt állítanunk, hogy általánosan a mezőgazdaság itt az őstermelésnek legfontosabb ága; ennek többen és különösen az erdészek méltán ellent mondhatnának; s az erdészet itt valóban igen fontos, és sajnálatos, sőt mondhatni káros, hogy a birtokosság épen a határszéli megyékben nem az erdészetet tartja fontosabbnak és első helyen nem azt karolja föl egész erélylyel.
A Közép-Kárpátok gazdagabb völgyeiben a gabonatermesztés még fölényben van és a gazdák erre ott még nagyobb gondot fordítanak; az árpa és a lóhere még nem vívta ki magának azt a szerepet, a melyet ki kell vívnia, és e mellett az istállók sem olyan anyaggal vannak népesítve, mely ott legtöbb haszonnal lenne tenyészthető.
Ilyen általában az állapot az ország hegyes vidékén; ettől azonban lényeges eltéréseket is találunk, a melyek nagy vidékekre terjeszkednek ki. Pozsonyban, Nyitra és Bars megyék felső részein, a regényes Vágvölgyben a haladásnak fentebb említett kivánalmai mind megvannak; az egyensuly elvét a gazda szem előtt tartja; már inkább termeszt takarmányt és törekszik, hogy intensiv eljárással kis területen mentől többet arasson. A kisbirtokos háza, kertje rendezett; csűrje mutatja, hogy szorgalma nem volt meddő; csak istállójában nem olyanok még az állatok – a ló kivételével, – hogy a termelt takarmányt kellően pénzzé tennék.
A havasi természetű hegyes vidékkel már nem így vagyunk. Túrócz, Zólyom, Liptó megyékben azelőtt, mikor még vaspálya nem volt, meg kellett termeszteni a kenyérnek való gabonát, mert az oda szállítás nehéz és drága volt; ezért a gazda egész erejével azon iparkodott, hogy annyi gabonaneműje legyen, a mennyi háza szükségletét fedezi; annyi burgonyája, a mennyi háza népének táplálására megkivántatik, és, ha annyi nem volt, akkor koplalt. Így a hegyek lábán levő kevés szántóföldet kenyérnövényekkel, burgonyával vetette be, míg kissé lankásabb helyeken a tehenének vagy lovának kaszált annyit, a mennyivel kitelelhetett; de háza népével s házi állatjaival együtt bőséget soha nem ismerve élte le a gazda az életet. A vagyonosabb ember juhot vett és vesz, azt nyaraltatja, feji, és őszszel, ha meghízott, eladja; ha nem eladásra való, levágja. Tavaszszal még mindig találkozhatunk a Királyhágón túl vásárolt fejésre való juhfalkákkal, melyeket nagy kalapú bacsók hajtanak föl onnét éjszakra gyakran a vaspálya mellett lábon (mert így olcsóbb). Ezek tejéből készűl a „tátrai” és a liptói túró, meg a sokak által kedvelt zöld kérgű klenóczi sajt. A völgyben lent faházban lakik a gazda. Az udvar végét a csűr foglalja el, a házak s a csűrök oly közel állanak egymáshoz, hogy tűzvész esetén az egész falu menthetetlenűl veszve van. A mezőn részint kalászos vetemények: rozs, árpa, zab, részint burgonya foglalja el a tért; lóherét, bükkönyt, vagy más takarmány-félét ritkán lehet látni; itt-ott kis darabka lenvetés örvendezteti meg a szemet. A barmon nagyon meglátszik a takarmánytermelés hiánya, de ez a kiélt szántóföldeken még inkább szembeötlő. A hegyi legelőkön vagy havasokon gazdálkodás nincs; ott a legelőket tisztítani, trágyázni, hogy kaszáló legyen és hogy rossz időben legyen mivel pótolni a legelőt, nem szokás; havasi lak, istálló, melyben a hideg éjszakát tölthessék az állatok, jórészt még hiányzanak; ezért csak rideg jószág és juhok járnak fent a bérczekben; a havasi gazdálkodás első kisérletei eddig csak a keleti Kárpátokban találhatók.
Az erdő volt ezen vidék gazdagsága; de az erdőt elpusztította a birtokos; az erdő pusztulása pedig ma már a mezőgazdaságra is kihat; egyes járásokban, mint példáúl a csaszaiban Trencsénben, ez igenis szembetűnő kezd lenni és szerencse volna, ha ezt az egész járást, valamint Zemplén felső részét is, hol a talaj oly szegény, a fenyőnek engednék át és a mezőgazda másutt keresne munkájára háladatosabb területet.
Liptó és Sáros felső része közt terűl a Szepesség, mely már más képet mutat. A falvakban a házak kőből épűltek, elég tágasak; a csűrök nagyok és ritkán üresek; kert minden háznál van, s a szepesi gazda, habár küzdelemmel, de megszerzi családjának a kerti terményeket. A szántóföldek jól míveltek; gabona-neműek a burgonyával váltakoznak, s ezek közé mindenütt oda ékelődik a lóhere; tér van adva a bükkönynek és a répának is. A len már fontosabb, mit kiterjedt mívelése eléggé elárúl.
A szepességi gazdák lovai jobbak; marhájuk, habár távolról sem kifogástalan, mert egy jellegű falkát a megyének egyetlen községében sem lehet találni, de jobban tápláltak és ápoltak, mint a szomszédos megyékben. Az egyöntetű jelleg létesítése tekintetében csak Sáros áll előbb; ott a törekvő birtokosság újabban jó példát ád ezen irányban a telkes gazdának.
—
A keleti határt szintén olyan bércz-keret szegélyezi, mint az éjszakit; ez öleli körűl a régi Erdélyt, vagyis az ország azon területét, melyet a Királyhágón túli résznek nevezünk. A keret mindenütt sziklás; a hegyek magasak; vannak hólepte csúcsok, melyek alatt gazdag havasok terűlnek, míg az alsóbb fekvésű oldalokat részben bükk, részben tűlevelű erdők lepik el. Ez országrésznek a belsejében is vannak magasabb hegylánczok, melyeken kiváló havasi legelők terűlnek; de van olyan is – példáúl a Gyalú fölött lévő hegyláncz, – melynek havasi legelői már csak másodrendűeknek mondhatók. A határhegység és az utóbb említett hegylánczok kivételével ezen országrész többi területe hullámos és csak helylyel-közzel találkoznak benne szélesebb völgyek, melyeket lapályoknak, másutt térségnek mondanak, de a valóságos sík itt hiányzik. A talaj a hegységek völgyeiben – talán a gyalúi hegység völgyeinek kivételével – a mezőgazdasági üzletvitelre jó.
A keleti határszéli vidék lakói közűl első helyen a derék székelyek említendők. A székely nemcsak a völgyben, hanem fent a havason is gazdálkodik, azon szánt, vet, de fent a havason a földmívelése kezdetleges. Ha a magot egyszeri szántásba elvetette és a vetést egy levágott fenyővel beboronálta: elvégezte a mívelést s várja az aratást, mely többnyire csak az elvetett mag kétszeresét adja vissza a gazdának.
Tulajdonképeni okszerű havasi gazdaság eddig nem volt; a havasok a leírt módon használtattak, vagy, ha nem törettek föl, akkor tinók nyaraltak rajtuk, vagy pedig csikók, esetleg juhok járták; jó és biztos éjjeli szállások fent a havason szintén nem voltak; azért a farkas éjjel, a medve pedig nappal vitte el dézsmáját a nyájból, noha a legeltető pásztor puskával állt őrt. Az itt tenyésztett juh, vagy az, melyet mezőségi raczkának nevezhetünk legjobban, vagy pedig a czigája, mely mivel épen oly jó fejős, mint az előbbi, húst is oly jóizűt ad, s mely nem kevert szálú nemezes, hanem valóságos gyapjút termel; nagyobb figyelmet is megérdemelne. A sertésnek csak másodrendű szerep jut, s valamint évekkel ezelőtt a Királyhágón innen, úgy Erdélyben a határszélen ma is csak a házi szükséglet számára tenyésztik. A szarvasmarha-tenyésztésre már nagyobb gondot fordítanak; a határszélen lakó székely maga is tenyészt s nevel is. A tinót lent a dombos vidékeken vásárolja, és ha kész ökörré nevelte, Szászrégenbe, Maros-Vásárhelyre, Udvarhelyre, vagy Keresztúrra hajtja eladásra, hogy aztán „messze vidékre vitessék el onnét”.
Az országnak tenyésztő kerületekre osztásakor a keleti határhegyek vidékére eleinte szintén a borz-deres fajta terjesztése terveztetett; de épen abban az időben Románia felé a kérődzőkre állandó határzár rendeltetvén el, hogy ez annál könnyebben fenntartathassék, hogy a csempészet az által, mert ide át a román darvas, valamint a fehér és pirók podóliaitól eltérő színes fajta tenyésztetik, inkább megakadályoztassék: oda egy olyan, még pedig a pinzgaui piros-tarka fajta jelöltetett ki, mely fajtából arra a vidékre rövid pár év alatt több tenyésztő telep számára hozatott tenyésző anyag, és remélhető, hogy, ha a lakosság ugyanannyi takarmányt is termeszt, ha a havasait mívelni kezdi, azaz kellőleg tisztogatja, környéküket befásítja, a jobb részeket trágyázza, akkor a javított havason ez a fajta tenyésztése épen úgy sikerűlni fog, mint Krassó-Szörény megye rokon természetű területén.
A kis székely ló, melynek már a régi időkben is hírneve volt, átalakúlóban van. Csíkban még ezzel jár a gazda; de másutt már a nagyobb és értékesebb állami apa-lovak hatása előtérbe lép. A javítás határozottan a fogarasi m. kir. ménesintézetből kerűlt apalovaknak köszönhető, ezek sehol jobb helyre nem juthatnának, mint a minő a székely föld s egyáltalában a keleti hegyvidék.
Az állami ménes 1873-ban helyeztetett el Fogarason, hová az alapanyag részint Lippizáról hozatott, részint lippizai eredetű; de a lippizaiaknak arabs vérrel való keresztezéséből származó lovak is helyeztettek ide Mezőhegyesről, melyekből most egyöntetű, conform törzs alakításán működnek. Fogarason a ménes 415 darabból áll, melyek közt 106 darab anyakancza van. A fogarasi lovak talán valamivel kisebbek, zömökebbek a lippizaiaknál; kötésük jobb, és szilárdság tekintetében amazoknak nem sokat engednek. Újabban ezen lovak képességeit a közönség mind jobban méltányolja, mit legjobban azon árak bizonyítanak, melyeket még „fogarasi szürkékért” is az árveréseken fizetnek. S e becsűltetést ezek a lovak meg is érdemlik. Volt az 1885. évi lókiállításon Budapesten egy, a „Pluto” családjából való kancza, mely elég sulyos lovas alatt hét nap alatt jött föl Fogarasról Budapestre, és láttunk Segesváron egy huszárszázadot, mely nagy részt fogarasi apaállatoktól származó lovakkal volt ellátva, és elmondhatjuk, hogy ennél jobbat még alig láttunk.
A szorgalmas és kis gazdaságában fáradhatatlan székely szomszédjában lakik a csángó-székely, ki a többi székelytől viseletére, foglalkozására nézve egyiránt különbözik, mert inkább pásztorkodó, s mert úgy látszik, hogy kertészkedni sem a férfia, sem a nője nem igen szeret. A hét falusi csángó főleg juhász és nyájával, mely a havason nyaralt, egészen a Dobrudsáig eljár telelni; de bármeddig megy is nyájával, az arról nyírt gyapjú a brassói posztós vagy gyapjúmosó kezébe kerűl.
Czigája juh.
Greguss Jánostól
A határ mentén haladva, Besztercze-Naszódban a szász községekről és azok szorgalmas lakóiról nemcsak érdemes megemlékeznünk, hanem munkásságukat meg is kell dicsérnünk. A székely község házai kicsik, de tiszták és rendben tartottak; a kisebb csűr mutatja, hogy ott a gazdaság, az egyesek földbirtoka kicsiny és fokozott munkával kell a gazdának a családja fenntartására szükségeseket megkeresnie; azért a székely, ha örökén a munkát elvégezte, megy munkáért a havasalföldre, vagy jár messzire borvízzel, deszkával kereskedni. A szász birtoka ellenben nagyobb, és ez mindenén meglátszik. A szász gazda téglából vagy kőből épűlt, cseréppel födött nagy házban lakik, istállói tágasak, csűrje nagy és szintén kemény anyagból készűlt. A lakóház nem két, hanem több ablakkal néz az utczára, de rendesen csak két ablakán tekint ki egy-egy gyermek. A gazdasági munkát maga vezeti a gazda, s ha kell, maga is dolgozik; a szekeres munkát ő, a gyalogot fogadott cseléd végzi mellette. A földet elég jól míveli, és a vetése dicséretesen tiszta, oly annyira, hogy a szász gazdákkal e tekintetben a Királyhágón túliak közűl csak kevés más gazda mérkőzhetik. Sertése és juha olyan, a minő általában tenyésztetik; marhatenyésztése, melyet elhanyagolt, újabban haladni kezd. A bivalynak itt már tenyésző területe van, sőt mondhatni, hogy az egész országban olyan bivalyokat, mint a déli határszélen, példáúl Fogarason, alig találunk. A szász gazdák lovai tömegesebbek és nagyobbak, mint akár a székely, akár pedig a román kezén levő ló; de szivósság tekintetében a székely lovával a versenyt ki nem állják. A szász községekben a nehezebb angol félvér is talál kellő alanyt.
Brassómegyében újabban a takarmány-termesztés örvendetes lendűletet vett; a lóhere napról-napra tért hódít és ez ott az állattenyésztésen is észrevehető. Az okszerű kezelés terjedésének okvetetlenűl hatalmas tényezői a gazdák fogékonyságán kivűl a földmíves iskolák, melyek Földváron, Beszterczén és Medgyesen hirdetik az igét s egyúttal az ige megtestesítésén is buzgón fáradoznak, és ebben a törvényhatóságok fejei, a szász egyetem és a kormány által is támogattatnak.
Fogarasban és Szász-Sebesen a mezei kertészet, különösen a hagymatermesztés nyert tért és fontosságot; továbbá igen fontosnak igérkezik, különösen az Olt völgyében, a dohány, mely valószinűleg mint szivarkadohány is nagy kedveltséget fog kivívni.
A déli határ mente regényes; az útazót, valamint a vadászt gyönyörködtetheti; de a mezőgazda, a ki jól mívelt földet, szép gabonát, sok jó takarmányt és jól értékesítő állatot keres, a Negoj vidékéről haladjon tovább és oda csak évek múltával térjen vissza, a mikor a javuló havasi gazdálkodás nyomán, mely már kis mértékben kisérlet gyanánt kezdődik, talán lent a völgyekben a többi mívelési ágak javúlása is bekövetkezik.
—
Sajátszerű területe a Királyhágón túli résznek, hol ha nem is hegy hegy után, hanem „domb domb után kél” a – Mezőség, ezen mintegy 400.000 katasztralis holdat tevő kő és fanélkűli dombos vidék. Vegyi alkotó részeit, különösen televényességét tekintve a mezőségi föld a leggazdagabbak egyike az országban, de fizikai tulajdonságai olyanok, hogy jó termést csak igen kedvező időjárás mellett ad. Az, ki Galicziában Horodenka tájékán járt és a Mezőséget ismeri, ezen vidék és az utóbbi közt alig tud különbséget tenni. Itt is, ott is fekete vályog-talajból képződött halmokat lát, melyeknek fehér kemény alapjuk van; csakhogy ott ezen kemény alap főszsziklákból áll, holott itt főleg a nyugati hosszanti átmérő vonalán konyhasón nyugosznak, míg mozgásnak nem indúlnak ezek a csuszamlásnak kitett mezőségi dombok.
A faluk nem kicsinyek; de útczáik olyanok, hogy száraz időben kereket veszélyeztetnek, nedves időben pedig alig járhatók a tapadó sár miatt. A házak elég nagyok; a tengeri-kas és csűr a legtöbb udvaron látható; a ház környékét azonban a kertészet csak szórványosan teszi kiessé. Mennyire különböznek tehát e tekintetben a mezőségi falvak a székely községektől! Itt virágokat még ablakokban is ritkán láthatunk.
Búza, rozs és tengeri a mezőségi gazdálkodás alapja; zabot gyakrabban láthatunk, azonban árpát csak kisebb területen termesztenek, sőt szórványosan repczét is találunk. A föld mívelése a kisbirtokosoknál nem kiváló és bizonyos csínnal való teljesítése is hiányzik; de a jó mívelést a birtokok tagosítatlan volta is hátráltatja; nagyobb lendület csak a tagosítás után várható.
A Mezőség képe nem kies; kopár dombok lánczolata, melynek egyik vagy másik része föl van törve, az oldalok csuszamlásokkal vannak tele. A föl nem tört részek legelők vagy völgyfenéki kaszálók. Fa, erdő, vagy általában ültetvények alig vannak; effélék csak néhány haladottabb birtokos tagján láthatók; a tüzelő anyagot a nagyobb birtokos messziről szállíttatja, a telkes gazda marhája alól veszi; az idegent, ki este érkezik valamelyik faluba, az ilyenkor leverődő füst rögtön meggyőzi arról, hogy itt a termelt trágya nem a szántóföldnek jut, hanem a kemencze és a konyha emészti meg.
A Királyhágón túli dombos vidékek kincsét a fel nem tört oldalokon az úgy nevezett „szénafüvet” termő helyek képezik. Ezeket kaszálja a gazda, ezeken járnak állatjai és ott nevelkedik Európa egyik legjobb igás ökre.
A marhatenyésztés igen fontos ezen a vidéken; újabban a gazda fokozott szorgalommal lát utána, hogy a korábbi mulasztásokat helyreüsse. S e fáradozásában a kormány is támogatja a gazdákat, s mivel az eddigi bajokat főleg az apa-állatok hiánya okozta, tehát fölállította Tordán a bikatelepet, melyből évente másfél száz bika jut ezen vidék községeibe, és így, mivel a telep számára a legjobb helyeken vásároltatik az anyag, a legjobb vérű állatokhoz is hozzá férhet a kis-gazda, melyek neki kedvező föltételek mellett adatnak.
A marhatenyésztés, különösen a magyar-erdélyi fajta ápolása tehát igen fontos gazdasági ág ezen a vidéken; mert határozottan itt nevelődik hazánkban a legértékesebb és legkeresettebb igás ökör, s ezen tenyésztés fejlesztése mellett a fölnevelés olcsóbbá tétele, továbbá a nevelendő anyag javítása itt a gazdák legkiválóbb feladata.
De, hogy az üzletvitel és azzal együtt a tenyésztés fejlődjék, példákra van szükség; csakis ezek után indúl a kis-gazda, és reményleni lehet, hogy idővel a Kolozsváron levő állami birtok, úgy szintén az azon folytatott gazdálkodás és az ott tenyésztett gulya ilyen utánozandó példává fog fejlődni.
Az idegen, ki először fordúl meg a Mezőségen, elcsodálkozik, hogy a talaj mívelése, daczára az e vidékről kerűlő jó ökröknek, s az erre fordított nagy erőnek, mennyire ki nem elégítő. Hat nyolcz igás marha is jár itt egy eke előtt és a munka mélysége mégsem elégséges; azonban közelebbről nézve azt látja az ember, hogy ezek a szántó állatok nem mind ökrök, hanem nagy részt tinók, és a sekély szántás inkább csak e tinók betanítására szolgál, s nem a talaj jó és mély megmívelése a munka főbb czélja.
A többi állattenyésztési ágak sincsenek ezen a vidéken elhanyagolva. A szarvasmarhát a nagyobb birtokosnál követi a ló. Valamint elmondhattuk, hogy itt nő a legjobb igás ökör, úgy az is elmondható, hogy az itt fejlődött lovak szivósság tekintetében mindenkit kielégíthetnek; csak az a sajnos, hogy nincs több, mint a mennyi van. A régi erdélyi ló fajtát sem itt, sem innét nyugat felé már nem találjuk meg; a kosorrú, gyakran kissé magas lábú, spanyol jellegű anyag, melyet sokan dicsérnek, mások ócsárolnak, de melynek tartósságát mindenki kénytelen volt elismerni, nincs meg többé; helyét a nagybirtokosnál az angol félvér foglalta el, mely ha nem fejlődik is igen zömökké, de szilárdság tekintetében olyan, mint sehol egyebütt. A lótenyésztés terén a legnagyobb haladás Szolnok-Dobokamegyében látható, s valamint Háromszékben a sepsi-szt.-györgyi, úgy itt a deési méntelep kétségkivűl nagyon elő fogja azt mozdítani.
A juhászat itt inkább a kis-gazda kezében van; a nagyobb nyájak rendesen a határvidékről hajtatnak, de ezek itt csak telelők, helyesebben vándorló falkák szoktak lenni. A juhászat anyagát főleg a raczkajuhok képezik, czigáják csak azon román vagy csángó juhos gazdák falkáiban találhatók, kik a Mezőségere pusztán legelőt bérelni járnak.
A sertéstenyésztés újabban szép haladást tett ezen a vidéken; vannak igen becsűlt nyájak, példáúl a gróf Teleki-féle Kendi-Lónán, melyek az ország középponti piaczán, Kőbányán, a zsírnak való kondor sertések között már eddig is nevezetes helyet foglaltak el.
E futólagosan elmondott mozzanatok mind a szakértelem terjedésének és így a kolozsmonostori gazdasági intézet működésének bizonyítékai; de bizonyítékai annak is, hogy a Királyhágón túl megvannak a haladhatás tényezői, melyek, mihelyt a szétszórt birtokrészek csoportosítva lesznek, vagyis a tagosítás megtörténik, bizonyára nagy sikerrel fognak érvényesűlni.
S hogy ez csakugyan be is következik, erről biztosítékot nyújt a gazdaközönség jó akarata, a vezérférfiak ernyedetlen munkássága és a derék erdélyi gazdasági egyesület hatása, mely a mezőgazdaság fölvirágoztatásán oly lankadatlanúl fáradozik.
—
Térjünk azonban vissza a Királyhágón innen való részbe nyugotnak. Kolozs volt a Mezőség szélén az a hely, melyet utoljára említettünk. Indúljunk vissza innen; üljünk fel példáúl Kolozs-Karán a vaspályára, mely Apahidáról Kolozsvár felé fordúl; az utóbbi helyen csak pár perczig időzünk, különben betekintenénk a kolozsvári külvárosi gazdák udvarába, kiknél munkaszeretet és igyekezet honol,s kik oly bőven látják el Kolozsvár piaczát kerti terményekkel és tejjel; de a vonat indúl és visz bennünket Nádason át Bánffy-Hunyadra, hol szintén iparkodó nép lakik, melynek a hely magas fekvése miatt gazdaságában ugyancsak küzdenie kell. Innét lefelé halad a vonat mindenütt a Körös mellett és ha a fejsze, meg a kecske nyomai az erdőkön nem lennének annyira láthatók, azt kellene mondanunk, hogy kies vidéken halad keresztűl.
Egyszerre egy szűk nyíláson kiérve, előttünk terűl egy széles völgy; szemben a Réz hegység látszik és előttünk a Rév fekszik, mészéről híres, melyet innen a sík vidékre messzire elhordanak. A talaj itt meglehetős hideg agyag, mely televényben nem gazdag, nem áteresztő, így a mezei gazdaság rajta nem könnyű és a juhászat itt a métely-kór miatt, mondhatni, lehetetlen. A legelő elég gazdag, a fehér here mindenütt megvan és ezért a szarvasmarha- és sertéstenyésztés sikeresebb levén, inkább e felé fordúl a gazda. A vidék azonban szép; jobbról, balról csinos dombsorok vannak, a háttérben magas hegység látszik és a völgyet magát mindenütt erdők lepik, melyek ligeteket képezvén, a vonalok egyhangúságát kellemesen szakítják meg és szép fejlődésük bizonyítja, hogy az altalajnak okvetetlenűl kedvezőnek kell lennie a tölgy növekvésére.
A ligetek közt falvakat érünk, melyeket románok laknak és azt hisszük, a hegyvidék lakója ezeket bizonyára irígy szemmel nézi. Igaz, hogy az itt élő románok már jobban gazdálkodnak, mint azok, kik Rézbánya, vagy Belényes vidékén laknak; de azért talajmívelésök nem kielégítő; a növények mívelése kezdetleges, a takarmány készítése pedig még nem elég gondos. Főtermény a tengeri; ez a nép megélhetésének alapja; ez a kenyérnövénye, melynek lisztjéből oly kenyeret készít itt a gazdasszony, hogy több nemzedéken át való fogyasztás és ilyen módon való megszokás szükséges, hogy egy ilyen készítmény káros hatást ne gyakoroljon. Fontos termelési növény itt még a paszuly, mely, ha belőle egy fajtát és egy minőséget termesztenének a gazdák, vagy helyesebben egy-egy egész falu gazdái, fontos kiviteli czikké fejlődhetnék. A mit az ide való gazda igen jól végez, az a marha ápolása és annak használata, melynél teljes okszerűséggel jár el; igás állatjait ő nevelendő tőkének tekintvén.
Áthaladunk vonatunkon a Körös hídján; jobbra szőlők által lepett dombsor emelkedik, balra terűl a „nagy síkság”, melynek Nagy-Várad a végpontja; előttünk fekszik tehát „az alföld végtelen rónája”.
Mit lehet mondani az absolut síkról, „ezen darab semmiről”, mint a felföldi ember nevezni szokta? A hegy, a változatos alakúlással bíró különböző vonalok által megszakított vidék emlékezetünkben okvetetlenűl lemásolódik; a róna nem, mert a láthatárnál végződő egyenes vonal adja meg jellegét. A nagy sík meglátása csupán hangúlatot szülhet az emberben, kellemest vagy kellemetlent; ha az érzés nem kellemetlen, a szemlélő gazdának rögtön az jut eszébe: „ezt a talajt szeretném ekémmel fölhasogatni, így nyitni meg a jóllét forrását”.
Ha a szemlélőnek e vidék látásakor az is eszébe jut, hogy jó ló hátán agár után, vagy ott, a hol még megvan, a puszta zöld gyepén mily jó lelket üdítő iramot lehetne tenni; ha e mellett még arra is gondol, hogy mint közlekedési eszközre télen sok esetben csakugyan a lóra, még pedig annak a hátára van az ember utalva, mert a szakszerű biztos út készítésének országa ide csak helyenként érkezett el; a közlekedést biztosító kőburkolattól az útak még messze vannak, s így néha olyanok, hogy csak a „dagasztani tudó” ló haladhat rajtuk, kőoszlopok nem jelzik a távolságot és gyakran csak nyomok vezérelnek, melyeken a lovakat hajtónak ösztöne a tájékoztató; a jó útak hiánya, az egyenes vidék és annak egyformasága nem ijesztik azt, a ki ide jön; ha a többi bajok, melyek néha alkalmatlankodnak, nem riasztják vissza: akkor ott tanyát üthet a jövevény, mert az Alföld csakhamar szeretett otthonává leend.
A szántóvető mindig sík, televényes, mély talajt óhajt, mindig ilyet keres; talán ilyet kért sok ideig istenétől a magyar nép is annak idején, mikor hegyes vidéken időzött, s midőn kivánsága teljesűlt és megkapta az Alföldet: megszerette a síkot, melyhez ma már oly sok drága emlék fűzi.
Itt fekszik előttünk a barnás-fekete, nehány homok-sziget által megszakított föld-tenger, melyet nem a szél, hanem ekéink barázdolnak, azon tenger, melyben Magyarország gazdasági ereje rejlik.
Az Alföld, az itt hajdan terűlt lösz-tenger feneke, a Kárpátok nyúlványainál kezdődik és az Al-Dunánál emelkedő hegylánczolatnál ér véget; ezen terület – az egész nagy medenczét értve – körűlbelűl 1700
Ha idegen ember boldog időben látja az Alföldet, bizonyára azt fogja mondani, hogy „itt könnyű dolog úrrá lenni”; hullámzó kalász-tenger mindenfelé, a kukoricza valóságos erdőség, a luczerna kötésig ér és a dohány-levelek karhosszúságúak; de van a dolognak más oldala is.
Már jeleztük az utak gyarló voltát; napokig kell menni, míg útnak való kavics található; az építkezéshez hiányzik a homok; de vannak ezeknél még lényegesebb bajok. Kútat próbálunk ásni; két-három helyen megvan a földmunka, de nincs víz; a negyedik helyen van tiszta szép víz, de íze miatt ihatatlan; végre talál a kereső vizet, ha nem is tiszta, de jó ízű „szőke vizet”, melyet a kristálytiszta hegyi forráshoz szokott ember gyanús szemmel nézne, de melynek az alföldi örűl, mert homályos volta rendesen jósága mellett tanúskodik. Ritka tehát az üdítő jó víz a nagy síkon; erre pedig különösen nyáron, amikor a hőmérő még 38.5 C.-ra is fölemelkedik, nagy szükség van és az idegen gazdasági munkást ezen a vidéken az üdítő víz hiánya igen is sújtja.
A hőmérséklet egyik szélsőségét, a nyári hevet, említettük; a másik, télen a nagy hideg. Továbbá minden évszakban a hőmérsék roppant ingadozása, mely itt úgy az embernek, valamint az állatnak az időjárás szeszélyei iránt való edzettségét föltételezi. S mint a hőmérséklettel, úgy vagyunk a csapadékkal is. Az, hogy ennek nagy része a téli hónapokra, esetleg júniusra esik, épen nem szolgál javára a mezőgazdaságnak. Az a bizonyos csöndes májusi országos eső, melyet a kabai biró az adoma szerint nagyobb értékűnek mondott a bécsi kincsestárnál, gyakran jámbor óhajtás marad, míg ellenkezője, a kétségbeejtő szárazság, sokkal többször uralkodik.
Jő tehát az alföldre a szárazság, a meleg, a tikkasztó szél; tavasz nélkűl beköszönt a nyár, melynek heve mindent ellankaszt, szomjassá lesz a fekete televényes talaj, ezer szája nyílik, ölnyi mélységben összerepedez; ott, hol zöldelni kellene a pázsitnak, elszárad és vöröslik. A gazda reggel a fölkelő, este a lenyugvó napot nézi, vizsgálván, nem vonúl-e borúlás reá; de az ég egyformán mosolygó kék marad és hónapokig tartó egyforma szépsége majdnem kétségbe ejt, a föld mindig szomjasabb és a szép, ragyogó ég nem akarja a szegény föld roppant szomját oltani. Végre közeleg a várva várt pillanat; dél-keletről csipkézett szélű ködszerű fátyol emelkedik, mely mind sűrűbbé válik; először fehéres, aztán ólomszerű színt nyer, felhőtömbök támadnak, melyek mindinkább emelkednek, csönd áll be a pusztában; a hortobágyi csikós-gazda tereli kifelé a Borsósból a ménest a gunyhó melletti akolba; a többi pásztorok is vagy a karámhoz terelik a nyájat és a gunyhóban húzzák meg magukat, vagy szűrt akasztanak a nyakukba; lehajtják a kalap peremét és így várják be a nyáj mellett az esőt. A fellegek a zenitet meghaladják s ekkor keresztűl czikázik rajtok a villám; a szél gyors iramlással söpri végig a port a síkon, utána pedig hull a zápor az Alföldre s örömmel ázik a pásztor, mert lesz mező, örömmel a gazda, mert munkájára megjött az áldás.
A minő kitartó az ég az Alföldön derűlt állapotában, hogy hetekig mindig egyforma kék boltozattal mosolyog: épen úgy az eső is állhatatos szokott itt lenni, ha egyszer neki ered.
Esős időben elenyésznek a föld repedései, a laposok vízzel telnek meg, az országúton nem annyira talpán, mint gyakran csaknem az agyán jár a kerék; már nem a habok leánya, a bűbájos délibáb mutatja a vándornak a vizet: valóságos tavak, „belvizek” támadnak, és a föld árja is sok helyen fölfakad.
Hortobágyi ménes.
Wagner Sándortól
Ha aztán ilyenkor akár olvadás, akár pedig hegyi záporok a nagy róna csöndes folyóit megárasztották, hogy a medrök megtelt, sőt megfékezésökre készített védtöltéseket is mossák, „nyomják a gátat”: ez szivárogni kezd, nem bir ellentállani, szakad. Ha így a Tisza, vagy a Körös, Maros, Temes áttörik a folyásukat szabályozó gátakat s elsodorják korlátjukat: akkor vizük messze elterjed és az Alföld tengerré válik sok helyen. Ilyenkor ihatik a szomjas talaj bőségesen; de az ár elborítja a gazda fáradságos munkájának gyümölcseit, melyek az iszapos hullámok alatt vesznek. Az alföldi gazda az ilyet bizonyos, a közönynyel határos nyugodtsággal nézi, azt mondván: „ezek a tövisek, majd nyílik még a siker rózsája is nekem”. És nyílik is; egy jó év termése sokat helyre hoz, kettő behegeszti a sebeket, erőt ád új munkára, megedzi a gazda szivósságát és ezen szivósságtól függ, hogy ezen a földön lételéért való küzdelmében győztes is maradjon.
Ilyen tehát hazánk nagy síksága, melyen a magyarság zöme lakik; tájszépség szempontjából sok változatosság nincs benne. Egyforma az Alföld csaknem mindenütt, és azért, ha egyszer bárhol jól megnézte az útas: akkor látta minden részét és megszerezte ezen reánk nézve oly fontos területről az átalános képet.
E rövid vázlat mutatja, hogy az Alföldön az útak hiánya, egyátalán az év nagy részében a közlekedhetés nehézségei, a szélsőséges égalji viszonyok, a munkás kéz hiánya, takarmánytermesztés nehézségei, a legelők bizonytalansága, stb., a belterjesség fejlesztését a jó talaj daczára igen megnehezítik és az csak ott sikerűl, hol a kezelő nagy szakértelemmel, kellő tőkével rendelkezik és vas akarattal tud megküzdeni az eléje gördűlő nehézségekkel.
Az üzletvitel olyan határokban, melyekben tanyagazdaság nincs, úgy a kisbirtokosnál, valamint a tőkével nem rendelkező nagyobb birtokosnál, vagy a, mondhatni, lotteriát játszó bérlőnél határozottan extensiv. A telkes gazdák az imént említett helyeken szórványosan még hármas nyomásban gazdálkodnak; őszi, tavaszi ugar még sok helyen dívik és itt az állattenyésztés rendesen jobb lábon áll; másutt, a hol tanyás gazdaság nincs, az ugart a tengeri foglalja el és a búza – rendesen nem kellő munkával – a csutkaföldbe vettetik és ezért termése sem minőség-, sem mennyiségben nem felel meg a talaj termőképességének. De meddig fog e termőképesség megmaradni? A gazda ezen óriás tagosítatlan határokban többnyire már nem hármas nyomásban gazdálkodik, ugart nem tart, ezért megcsökkent barom-állománya, mely tarlószabadúlásig a közös legelőn tengődik, a tarlón ritkán gyarapszik és így gyengén megy telelőre. De talán télen heverik ki az állatok a nyarat? Vajmi ritkán; ezek a gazdák takarmányt alig termesztenek, természetes kaszálójuk nincs és így lábas jószáguk töreken meg tengeriszáron élődik, abrak csak a lónak jut és azért szokott a szarvasmarha a tél utólján nem jó erőben lenni.
Az idegen gazda azt kérdezheti, hogy tehát miként is trágyáznak pl. Torontál- és Temesmegyében? Megtrágyázzák a határnak a falu vagy a város alatti részét; de a többit? „trágyázza a madár, mely a barázda ormán megpihen”; pedig a trágya szükségessége már ott is érezhetővé lett. De ilyen határokban a mívelés is sokba kerűl; vagy a faluból kell a gazdának naponta mérföldekre menni, míg egy-egy darab földjén dolgozhatik, vagy takarmánynyal, állattal és eszközzel kell kiköltöznie, míg a munkát végzi. Ezen bajokon csak a tagosítás segíthet és épen ezért oly igen kivánatos annak átalános keresztűlvitele.
—
Az Alföldön azok a szerencsés határok, melyeknek már majdnem minden tagosított részén tanyák vannak, és ilyenekké lesznek azok is, amelyekben a tagosítás keresztűlvitele folytán tanyák építhetők, de épűlni is fognak.
A tanyák a nagy síkon okvetetlenűl szépítik a vidéket és e mellett véghetetlen hasznosak. A munka-időben legalább itt él s dolgozik a tulajdonos gazda; folyton örökében van; állatjait, mert szemei előtt vannak, jobban ápolhatja, vetéseit inkább gondozhatja, mert gyermekei is pusztítják a gyomot; termeszt takarmányt; szarvasmarhája a nyár nagyobb részében jászlon lehet és így lesz mivel javítani a talajt. De a tanyás gazda már kertészkedik is; nevel fákat, melyekkel tanyáját körűl ültetvén, az ilyen „fás tanyák” szép bokrétákként szakítják meg a sík egyformaságát.
A tanyán a gazdának cselédje; a tanyás telel; az gondozza, éteti a kint maradt rideg jószágot és az ökröket, ő végezi télen a tanyán előfordúló munkát; a gazda csak kijár a tanyára; hogy a tanyásra felügyeljen, az állatokat lássa és – kissé szabadúljon a városi bajtól. Tavasszal a gazda is kimegy tanyázni, és mihelyt a föld az ekét beveszi, szántatni kezd, maga pedig fölgyűri jobb karján a borjú-szájú ingújját, nyakába akasztja a vető kendőt és szórja a talajba a magot, a jó isten áldását kérvén le reája. Ezután őszig, míg a csutkaföld meg nincs szántva, kint marad, csak vasárnap jár be, hogy lássa a helység- vagy a városházán, mi újság? s hogy a boltból holmi „egyetmással” magát ellássa. A jó tanyás-gazdának a felesége sem marad bent; nem engedi, hogy az ura „száraz eleségen” éljen; kimegy, neveli a sok baromfit, süt, főz a háza népe, a napszámos vagy az arató számára, takarékoskodik, hogy legyen mivel megtölteni télire a kamrát. A tanyán való épületek egyszerűek: egy lakóház a gazda számára, ebben szoba, konyha és kamra, melyben a gabonának is helyet kell lelni, egy szoba a tanyás számára, istálló egy színnel, sertés-ól és egy kis szérűs kert, melybe terményeit – mert főleg ezek képezik a tanyás gazdának is létalapját – összehordatja.
A kisbirtokos a nagy síkon, akár tagosított a határ, akár nem, ma még kiválóbban gabonatermesztő és az állattenyésztés csak kivételesebb helyeken képez azzal egy sorban álló, vagy, a mi még ritkább, előtérbe helyezett gazdasági ágazatot. Ezen birtokosoknál búza és tengeri a fődolog, és azért a vetés, a tengeri megmívelése, az aratás és végre a tengeri letörése a legfontosabb gazdasági időszakok.
Leginkább fölhalmozódik a munka aratáskor, és ezt jobb termés esetén az alföldiek, noha kiválóan munkaképesek s noha az aratás ideje alatt tizenhat óráig tart náluk a napi munka, még sem győzik és kisegítő munkásokra van szükségük, kiket a felföld szolgáltat. Jó esztendőben az arató férfi egy marokrakóval az aratás alatt egész családja számára megkeresi az azon évi kenyérnek valót; ezért fordít a munkás erre oly nagy figyelmet, ezért fontos az aratás oly annyira a birtokosra. De serényen is dolgozik az alföldi arató; ha holdvilág van, egész éjszaka „cseng az ért életben a kasza”, és gyorsan keletkeznek a keresztek hosszú sorai, emelkednek sok helyen a vontatók, és mire a zab fel van kötve, már az ősziek meg vannak részelve s kezdetét veszi a hordás.
Az alföldi gazda nem csűrbe hord, mert csűrje nincs, hanem asztagba és az asztag milyenségéről többnyire a gazda is megitélhető. Jól rakni a szekeret, a béres, jól rakni az asztagot, a gazda büszkesége; sokat rakhatni az asztagba: ez a kívánsága, ez fáradságos munkájának a jutalma. S ha ott állanak az asztagok, melyek a kisgazdánál rövidebbek és alacsonyabbak, akkor iparkodik az abban levő szemet kivenni; fölnyesi a talaj fölszínét, meglocsolja, behinti törekkel és jól megjáratván a lovakkal, így készíti el a szérűt.
Majd kezdődik a nyomtatás, és valamint a ló pihent, míg a gazda takart, úgy most a gazda fekszik az asztag tövéhez az árnyékba, míg a fiú a lovakkal az ágyást tapostatja és míg nem kell forgatni, s azután a szalmát kazalba, a töreket, később a polyvát garmadába rakni.
A nagyobb gazda már nem nyomtat, hanem csépel; 5000-nél több gőzcséplő- és közel ennyi lóerejű- és szintén szép számú kézi cséplő-gép végzi nálunk ezt a munkát, melylyel azért siet a gazda, hogy egy részt terményével mielőbb piaczra jusson, de más részt azért is, hogy a rossz idő beállta előtt a szem magtárban, a szalma kazalban legyen; siet azért is, hogy tengeritöréskor, mely munka igen sok kezet foglalkoztat, a csépléshez napszámosra lehetőleg már szüksége ne legyen.
Szántó.
Greguss Jánostól
Mind e munkák könnyen, kevés gonddal, csekély veszteséggel végeztetnek tagosított határokban; de roppant nehézségeket okoznak ott, a hol mérföldekre kell a gabonát hordani, a hol a tengeri haza szállítása miatt elkésik a gazda az őszi vetéssel, és ha sárossá lett az út, lerontván igás állatjait, tavaszi alá földjeit többé jól meg nem mívelheti.
A tőkével bíró nagybirtokos, de még a kisebb tanyabirtokos üzletvitele is már nem ilyen extensiv; mindkettőnél az egyensuly fenntartásán fáradoznak és a termelés által a talajból elvontak utánpótlását már az utóbbi is elodázhatatlan feladatnak tekinti.
A kereskedelmi növények közűl az egész nagy síkon kettő bir általánosabb fontossággal: a kender és a dohány. A házi szükség fedezésére a kisgazdák kendert az országban mindenütt termesztenek, de kereskedésre, különösen kivitelre, csak Bács-Bodrogmegye és e mellett még Torontálmegye termelése érdemel említést. A bácskai kender hosszúsága miatt becses, főleg a kötelesek előtt; más készítményekre is jó, de ezeknél a juta nagy versenyt okozván hazai kenderünknek, ezt véghetetlenűl nyomja a minek a nagyban való termelésre lényegesen csökkentő hatása van.
Fontosabb növény az iméntinél a dohány, melynek termelési területe az országban 85 és 94 ezer közt váltakozik; 1887-ben példáúl 93.179 katasztrális hold volt az országban dohánynyal beültetve. E terület egy részét a nagyobb birtokosok és bérlők míveltetik, másik részén a kisgazdák mívelik a dohányt. A nagyobb birtokos kertészszel felében mívelteti dohányát; a kertészt lakással, élelemmel a gazda látja el, a minek költségei a termésnek a kincstár által való beváltásáig előlegként szerepelnek. A kertész családjának nagyságához és munka-birásához mérten háromtól öt holdig való terület megmívelésére vállalkozik. Jó évben a felében termeltető gazda haszna kielégítő; csapásos évek azonban, habár a kertészt is érintik, a birtokost sujtják leginkább. A kisgazda kisebb területen termeli a dohányt és az eresz alatt szárítja. A dohány ritkán a főtermény nála. Helyenkint jó terményt visz a beváltáshoz, és a „kerti levelek”, melyeket főleg kisgazdák és kertbirtokosok szállítanak, becsesek szoktak lenni. A dohány különösen a kisgazdákra birna főfontossággal. Sok helyről igen jó terményt szállíthatnának, ha a kellő termelési és kezelési avatottságot megszereznék, és a kivánalmaknak megfelelően rendeznék be magukat. Ők vehetnék főleg a kezükbe ezen termelési ágat, ha a csábító visszaéléseknek ellent tudnának állani. Az egész alföldön a legkiválóbb termelési kerületek: a debreczeni, csabai és a szegedi, melynek mintatelepe fontos hivatással bir.
Az alföldön a nagybirtokosok sok helyen mintaszerűen vannak kezelve, és tekintettel az alföld szélsőséges égaljára, ezekben a viszonyok által megengedett legnagyobb belterjesség alkalmaztatik. Hogy mennyire szabad és lehet ezen az úton menni, arra sok szép utánozandó példa van. Ilyen a gyönyörű magócsi uradalom, mely gróf Károlyi Alajos tulajdona; ilyen Kígyós, gróf Wenckheim Frigyes nagy uradalma; ilyen József főherczeg kisjenői uradalma; az ötvenesi uradalom, Mezőhegyes, sat.
Nyomtatás.
Greguss Jánostól
Minthogy Mezőhegyes az Alföld kellő közepén fekszik, és nevét oly sokszor említik, talán nem lesz érdektelen, ha pár vonással vázoljuk az alföldi okszerű gazdálkodás ezen egyik mintaképét. A mezőhegyesi m. kir. álladalmi ménes-uradalom terjedelme 27.920 kat. hold. Talaja fekete televényes vályog, melynek egynemű „sárga földig” terjedő rétege változó mélységű, de a három ásónyomot mindenütt meghaladja; szíkje nincs.
Ezen uradalomnak a középpontja maga Mezőhegyes, és van négy gazdasági kerülete; ezek közűl egyben öt, háromban négy gazdaság rendeztetett, melyeknek a kerületi tiszt alatt külön kezelőjük van. Az egész birtokot széles szegély-ültetvény környezi; belsejében úgy a fő-, valamint a mellékútak is fákkal vannak végig ültetve, a melyekből nyolcz fővonal gyönyörű régi ültetvényeivel szépen kiválik. Kellemesen szakítják meg azonkivűl a sík egyformaságát a mesterségesen ültetett sűrű erdőcskék, melyeknek száma mintegy 20, s melyek nemcsak változatossá teszik a vidéket, hanem egyúttal a síkon dúló viharok pusztító hatását is lényegesen enyhítik. Az egyes gazdaságokat, valamint az iparüzleteket is telefon köti össze a középponttal, s így az igazgatónak módjában van 18 helyre adni ki irodájából a szükséges intézkedéseket.
Mezőhegyesnek magának, azaz a középpontnak, mind a mellett, hogy pusztának neveztetik, saját vasúti állomása, nagy szállodája, távirdája, postája van, s vasárnaponként tartott hetivásárai az egész vidéken híresek. A talajmívelés Mezőhegyesen példás; a mélyítést két gőz-eke végezi; a szántás ökörerővel, a kaszálás ló- és embererővel végeztetik. Azon lakosok száma, a kik a m. kir. ménesbirtokon a mezőgazdaságnál foglalkoznak, nagy; 3378 lélek van az összes majorokban, s azon kivűl még az államménesben a szolgálatot teljesítő katonák. A mívelés felöleli a gabonaneműeket, körűlbelűl 11.500 katasztrális holdon, takarmányneműeket 4.800 holdon, a természetes és mesterséges legelők vannak 6.200 holdon, a többi erdők 1.585 holdon, a fennmaradó területet a major, terek, útak, kertek, stb. foglalják el. A mívelt területnek 18%-kát trágyázzák évenkint, még pedig részint a birtokon termelt, részint pedig az aradi szeszgyárakból szerzett trágyával.
Újabban a kapás növények között a czukorrépa nyert nagy szerepkört, mely 1.800 holdon szeszgyártás czéljából termesztetik. Van Mezőhegyes területén hét gazdasági szeszgyár, melyeknek terményei a középpontban levő finomítóban tétetnek piaczra vihetőkké. A szeszgyár hulladékai szarvasmarha- és juhhizlalásra fordíttatnak, a hízott állatok aztán részint Budapesten, részint Pozsonyban adatnak el, a hízott juhok pedig esetleg Francziaországba vitetnek ki.
De nemcsak a gőz-eke, hanem más minden hasznosnak bizonyúlt eszköz és gép is okszerű alkalmazást nyer Mezőhegyesen. Van ott 400 eke, 174 borona, 119 henger, 60 aratógép, 16 saraboló, 56 cultivator, 20 gőzcséplőgép, 20 elevator, mozgatható vaspálya, 8 villamvilágításra szolgáló készülék, stb. Ne higyje az olvasó, hogy a villamvilágításra szolgáló készülékek talán a majorok vagy egyes helyiségek kivilágítására szolgálnak; távolról sem; ezek a folytonos cséplést teszik lehetővé, és ez által azt is, hogy a munkáserő a nagy melegben lényegesen kiméltetik.
Kis-Nonius.
Vágó Páltól
A mezőgazdasági üzletnek ez intensiv vitele azonban csak másod sorban fontos, mert főczélja ellátni a méneseket takarmánnyal, gondozni a természetes és létesíteni a mesterséges legelőket, hogy az ott lévő ménesek ez irányú szükségletei fedezve legyenek. Maga a ménes katonai kezelés alatt van s a méneseknél foglalkozó katonák száma 668 ember. Mezőhegyesen van 3 főménes, ú.m. a Gidrán-féle törzs, mely kiegyenlíttetett s úgy jellegre, valamint képességre nézve meglehetős azonosak az egyedei, s ezeket nevezhetjük a mezőhegyesi keleti jellegű nehezebb tenyészetnek. A második a Nonius-féle ménes, mely kétfelé osztatott és pedig a Nagy-Noniusok, s a Kis-Noniusok ménesére, és ez a két szép pejtörzs bír az Alföld jobb alluvialis talaján oly nagy fontossággal. A harmadik főménes a félvér angol ménes, melyet, mert valamennyi mezőhegyesi ménesben angol félvér van, talán helyesebben ép úgy, mint a Gidrán és Nonius törzset az alapjukat megvető apák után, Furioso-Nordstar ménesnek nevezhetünk. A ménesekben levő lovak száma 1856; ezek közt anya-kancza 402 darab; a fölnevelt mének a méntelepekbe osztatnak be, a fölnevelt kanczák pedig részben az anya-kanczák számának kiegészítésére használtatnak, míg 40–50 darab évente eladatik, hogy ezek a vidéki tenyésztésnek váljanak lehetőleg hasznára.
A lótenyésztés mellett Mezőhegyesen a többi állattenyésztési ágakat sem hanyagolják el. Vannak gulyák, melyek létszáma 910 darab s ezek közt 290 törzs-tehén jár. Tejnyerés czéljából a középpontban szép kuhlandi tehenészet tartatik 106 tehénnel, míg az egész létszám 199 darab. A juhászat utóbb igen emelkedett. Jelenleg 14.995 darab az összes létszáma az erőteljes tömeges tiszai fésűs gyapjas juhoknak, melyek ürüi külföldi kivitelre oly keresettek voltak. Igen nagy hírre vergődött Mezőhegyesnek a sertéstenyésztése; a tenyésztésre való növendékállatok száma 4000, a sertések összes száma pedig az egész ménes-birtokon a 6300-at meghaladja, és elmondható, hogy a juhászat kivételével a többi tenyész-ágak az egész országnak pepineriáit képezik, s méltán dicsérik azokat, kik ezen állattenyésztési ágakat Mezőhegyesen oly magas fokra fejlesztették.
De miként is állunk különben az állattenyésztéssel a nagy síkságon?
A magyarság kezében a ló okszerű vérkeverés által némileg módosúlt; a nem nemes keleti ló, melyet az előtt tartott, a mai kor követeléseinek megfelelőbbé tétetett, s ez az átmeneti ló-faj van a leginkább elterjedve az országban. Ez az a még mindig keleti jellegű jó nyerges ló, mely hadi szolgálatra páratlan s melylyel Európa hadseregeit jó részt elláthatnók. A magyarság birtokában levő keleti származású nem nemes lovak egy része arab s azután angol félvér ménekkel párosíttatván, eredményezte a jelenleg terjedő értékesebb fajtát.
Az alvidéken, de Szatmármegye egyik részében is, az elmúlt században német földmívesek telepűltek le, kik lovaikat többnyire magukkal hozták, s habár lovaikat egy századon át nem egy vérben tenyésztették, a régi jelleg bizonyos fokig mostanáig megmaradt. A németség lovai termetesebbek, de nem olyan szívósak, mint a keleti eredetű és most is ilyen jellegű magyar lovak; de a javításra vidékükön elhelyezett, általuk használt apalovak és a jó fölnevelés folytán szép, de jó lovakat is állítanak a vásárra. Ezek adják országos lótenyésztésünkben azon anyagot, melyből a mezőhegyesi Nonius és nehezebb angol félvér ménekkel igen becses nagyobb hintós lovakat lehet tömegesen nevelni.
Hortobágyi csikós.
Wagner Sándortól
A nagy síkság déli és délkeleti részein lakó szerb és román földmíves nép kezében szintén keleti származású, a magyar lóhoz hasonló, de rosszabb tartás és nagyon korai használás folytán elsatnyúlt ló van; ott csak egyes községekben vannak kivételkép lovak, melyek katonai czélokra, még pedig hátas szolgálatra alkalmasak. A leirt minőségű fajták azonban nem vidékenként elkülönítve, hanem vegyesen találhatók. Ugyanazon vidék, sőt gyakran ugyanazon község különböző nemzetiségű lakói egészen különböző lovakat nevelnek és a lóról többnyire megtudható, hogy gazdája milyen nemzetiséghez tartozik.
Az alföldön az eke véget vetett a gyepes pusztáknak, a melyeken az előtt ménesek jártak, és a Hortobágy, melyen példáúl még jelenleg is nyolcz-kilencz ezer ló legel, hol a régi csikós, ki pányvával fogja ki a ménesből a lovat, még föllelhető, kivételt képez. Nem a ménesek azok, melyekben az alföldi lóanyag neveltetik, hanem a kis gazdák istállóiban van az állomány zöme, ez szaporodik és javúl folytonosan, és javúlása a takarmánytermesztés fokozásával okvetetlenűl lényegesen haladni fog.
A szarvasmarhatenyésztés a síkságon, a mi a fajták változatosságát illeti, az alföld vidékével azonos. A szárazföldi égalj, az extensiv üzletvitel, a jobb takarmány hiánya készteti az alföldön a telkes gazdákat, a legelők minősége a nagyobb birtokost, hogy a szép magyar marhát, hazánknak ezen kincsét, tenyészszék s azt a szükségelt irányban fejleszszék. Ez a fajta kopár tarlókat, csutkaföldeket jár, értékesíti a gyér mezejű szíket, lelegeli az avart és azután iszik reá a nádas mellett. Télen akolban vagy a karámban telel, és csakis eső ellen készítenek neki védő színt; tud jól koplalni, mi sok alföldi gazdára nézve megbecsűlendő sajátság, és mégis kifejlődik, lesz belőle olyan nagy, izmos jármos ökör, a minő ritka helyen nő, mert oly gyorsan más marha nem mozog, és olyan ökröket, melyek nehéz munka mellett tiz, sőt tizenkét esztendeig is szolgáltak volna járomban, más európai fajtából alig lehet fölmutatni.
Egy vélt szakember Bécsben egyszer azt állította, hogy a fehér magyar marhának húsa nem ízletes, kemény. Épen Bécs az ellenkezőről győzhet meg bárkit, mert oly jó ízű fínom húst, mint ott, kevés európai városban fogyasztanak, és az ott vágott összes marháknak igen tetemes részét hízott fehér magyar ökrök szolgáltatják. A fiatal magyar hízott ökör húsa, mint az 1885-ik budapesti állatkiállítás megdönthetetlenűl bebizonyította, bármely fajtáéval versenyezhet, sőt azok, a kik a nagyon kövér húst nem szeretik, ennek fogják az elsőséget adni.
A marhatenyésztés az Alföldön lendűletet vett, a gulyák szaporodtak; de a kis-gazda is kezd marhájára több gondot fordítani, s az ügyért lelkesedő szakember örömmel látja, hogy ott az aczélos termetű, csillogó szemű s hatalmas czímerű festői szép fajta a magyar mezőgazdaság nagy nyereségére újra szaporodik, és ha a kormány a szarvasmarha-tenyésztést kellő támogatásban részesíti, ha a nagyobb tenyésztőket apa-állatok vásárlása által buzdítja és a községüket ilyenekkel ellátja: a fölvirágzás bekövetkezik.
A legnagyobb gulyabirtokos gróf Fesztetics Tassziló, ki 870 törzstehenet tart. Hires gulyák vannak Páczinban, Sarkadon, Esztáron, Zsombolyán, Kis-Jenőn, sat.
Ott, a hol extensiv az üzletvitel, sok az esetleges legelő; ily helyeken legeltetni kell a tarlót, ugart, jó időjárás alkalmával a vetéseket, s ezeket együttesen csakis a juh tudja megfelelően értékesíteni. Tudjuk, hogy az Alföld gazdaságvitele következtében ilyen legelőkkel bővelkedik és azért a juhászat ott nem nélkülözhető üzletág, sőt a kopár vagy gyér mezejű szíkes területek csakis a juhászat által jövedelmezhetnek. Ezért tehát ragaszkodik az alföldi gazda a juhászathoz, s ezt a viszonyok soha sem fogják teljesen nélkülözhetővé tenni.
Magyar birka.
Greguss Jánostól
Az egész Alföldön, úgy szólván, csak két fajta juh található, és pedig a déli részen a kisbirtokos kezében a raczka, mely leginkább fejés czéljából tartatik, a többi részein pedig egy merino-mestize fésűsgyapjas juh van elterjedve, mely az ottani viszonyok közt fejlődvén, azoknak legjobban meg is felel. A kisbirtokos a juhot fejés és gyapjúnyerés czéljából tartja, közös nyájat alakít, és a juhtulajdonosok a nyájba hajtott állatok számához mérten részesűlnek fejő napokban, a mikor az összes tej az övék. Ezen tejből készítnek zsendiczét, gomolyát s azután turót; készítnek juh-vajat, a melyet főzésre használnak. Ritkább eset, hogy a fejős juhot, mint a Hortobágyon, együttesen fejik s csak a jövedelemben osztozkodnak az állatok birtokosai. Az ilyen nyáj télen, nyáron kint van, hol jól, hol rosszúl él s a juhász, ki mesterségének megkezdése után állandóan csak akkor jut födél alá, ha földi pályafutását befejezte, mellettük áll jó és rossz időben, hogy kedveltjeiről még tilosban is gondoskodjék, s hogy egyúttal a juhos gazdának, kinek állatjait őrzi, számot tudjon adni. A nagyobb birtokos, csakis a fésűsgyapjas mestize-birkát tenyészti s az ezen fajtájú juhokból az Alföld alluvialis földjein kitünő juhászatok vannak; az ezekből kerűlt gyapjú erőteljes volta, szép fénye és simulékonysága miatt eléggé becsült. Újabban több helyen nagyobb testalak nyerése szempontjából, hogy külföldi kivitelre nehezebb ürük legyenek tenyészthetők, a nehéz franczia merinókat használják kisebb mértékű vérkeverésre.
Van az Alföldnek még egy állattenyésztési ágazata, a mely ott legalább is olyan fontosságú, mint az eddig elmondottak: a sertés-tenyésztés. A sertés rövid idő alatt fejlődik; jóízű, könnyen emészthető és a mi szintén fontos, sokáig eltartható húsa van; ízletes szalonnát, hazai sertésünk pedig ebben különösen kitünő zsirt szolgáltat. Boldog emlékű József nádor hozatott az országba olyan fajtát, a mely viszonyainknak és szükségleteinknek teljesen megfelel. Jár ugart, tarlót; szorgalmasam megkeres mindent, a mi megehető; telel erdőn, addig míg a fagy be nem áll; mocsaras területeken jól táplálkozik s hizóra fogatván, kitünően termel; hizott állapotában külföldi vevők is keresik és szivesen veszik. Olyan nagyobb birtokosok tehát, kiknek ilyen legelőik vannak, s azon kis gazdák, kik távol eső legelőkre hajtják sertéseiket, haszonnal csak a kondor sertést tenyészthetik.
Az alföldi gazda kétféle czélból tenyészti sertéseit: vagy háza szükségletét kivánja vele fedezni, pedig ez meglehetős nagy, mert rendesen minden családtagra, ha felnőtt, egy hízott disznó, ha gyermek, egy hízott malacz számíttatik; vagy pedig eladásra tenyészt és sertéseit egy éves korukban sovány állapotban a nagy alföldi vásárokon – Békés-Gyulán, Nagy-Váradon, Debreczenben stb. – hízlalónak árúsítja el. Hogy az utóbb említett nyájsertések az Alföldre mennyire fontosak, az az egy adat bizonyítja legvilágosabban, hogy onnét az említett vásárokra az elmúlt évben 220 ezer darabnál több vitetett. Az alföldi sertés vagy nyájban, vagy csürhében legel. A nyájsertést lehetőleg egyidejűleg törekszik a gazda elletni, a leellett malaczokat igen jól tartja, hogy jobb fejlődésük által magasabb árt biztosítson magának. Elválasztás után a malacz legelőre kerűl s azon is marad addig, míg hizóba nem megy. A falkát fürge lábú kanász őrzi egy-két fiú segítségével; télen a hó alatt kerestet állatjaival, tavaszszal a még szántatlan földeket s az ugart járják, hol, ha kevés a mező, a jobb gazda zsákból pótolja a hiányzót. A boldog idő aratás után kezdődik; a letört kalászt, a kihúllt szemet szaporán keresik össze az állatok és hamar jóllakván, valamely laposra hajtja a kanász, hogy ott a nedves hüvös talajban deleljen a nyáj. Késő őszig jól van a nyáj; de ha kedvező az ősz, s a szántó, négyesben, mélyre bocsájtván az ekét, húzza a véghetetlen barázdákat: szomorúan nézi a kanász a jó időt, mert ekkor fogy az ő állatjainak legelője.
Kondor sertések.
Greguss Jánostól
De a jó idő rendesen nem soká tart; megerednek az őszi esők, romlanak az útak, a szántás a mély talajban nehézzé válik és az eső szüntével jő a dér, melyet fagyok követnek. A hideg, kedvezőtlen idő miatt a legelők romlanak, a lábas-jószág egyik falkája a másik után beszorúl az istállóba. A gulya-akolban fölállítják az étető rácsokat, a borjúk és növendék marhák fiatalabbjai jászol mellé kötettnek. Az istállózott állatok számára aprítják a takarmányt, a gyök- és gumós növényeket; füllesztenek. Szóval megkezdődik a teleltetés nem könnyü és sok gondot okozó munkája. Kint ködök ereszkednek a nagy síkságra, szép zúzjegeczek rakódnak le, beborítják az avart, bevonják a fák gallyait; végre leesik a hó s fehér leplével elborítja a rónaságot.
Ilyen az Alföld, ilyen a magyar mezőgazdaság változatos képe. Küzd itt a mezőgazda sok mindenféle bajokkal, de meg tud velük birkózni. Láttuk, hogy van ezen országban helyenként nagy haladás, de azt sem titkoltuk el, hogy ennek szomszédjában mily elmaradottság található. A haladott vidékek örömet okoznak a szakértőnek, mert látja, hogy ezek középpontok, melyekről az okszerűség, noha sok előtte az akadály, a többi gazdaságokra is majd átterjed lassanként. Sok akadály van e terjedés útjában, de él a tudat, hogy a terjedő szakértelem és munkakedv segélyével, s a nagyobbodó szükségletektől is ösztökélve, ezen az úton a magyarországi mezőgazdák haladni fognak.
