Erdészet és vadászat.
Erdészet és vadászat.
Stiriában 1,074.365 hektár van erdővel borítva, a tartomány területének tehát 47.9 százaléka. Ez erdőség tulajdonosai közűl a kisbirtokosok 546.301, a nagybirtokosok, – kik közűl a legkisebb 150 hektár ura, – 356.917, az állam 59.754, egyházi intézetek és testületek 57.844, a községek 34.057, a hitbizományok 19.492 hektárnak vannak birtokában. Ez erdők legnagyobb része igazi erdőtalajon áll, részben pedig olyan erdőterülethez tartozik, melyre az erdőtörvény rendelkezése szerint különösen gondos kezelés van megszabva. Ez utóbbi erdők többnyire meredek hegyoldalakon fekszenek, s belőlük 1.094 hektár a cs. kir. erdőfelügyelőségek által tilalom alá van vetve, 107.447 hektár pedig véderdőkép kezeltetik.
Gazdasági beosztás szerint 949.979 hektár szálerdő, 23.445 hektár sarj- és középerdő, 95.786 hektár pedig legelő-erdő. Ezenfölűl 5.145 hektár terméketlen terület azzal a megjegyzéssel soroztatott az erdőterületek közé, hogy alkalmas a fatenyésztésre.
A felső-stiriai szálerdőkben a fenyvesek az uralkodók, még pedig első sorban a lúczfenyő. E mellé sorakozik a vörösfenyő, a jegenyefenyő, az erdei és havasi fenyő, de ez utóbbi nem külön állományokban, hanem téres állásban a vörös- és lúczfenyőtől kisérve tartja fenn az erdőtenyészet felső határát, mely szerepében a törpe-fenyő sikeresen támogatja. Ritkán akadunk ez erdőkben egy-egy tiszafára, mely már rég áldozatáúl esett a rablógazdaságnak, s hordócsap alakjában szolgál a községeknek, vagy bot gyanánt kíséri a téli vadászokat. E helyett a napos, kiélt erdőterületeken megtaláljuk a borókát, mely jobb talajon egész kis fává fejlődik. A lombos fák közűl a felvidéken előfordúl a bükk, mely a hegyek közt, s kivált meszes talajon különben uralkodó fája a lomboserdőnek, de itt már csak fenyőkkel elegyes erdőkben többnyire oly termőhelyeken található, melyek mezőgazdasági köztes használatra többé nem alkalmasak, s azért nem is irtatnak. A többi lombos fák közűl, melyek a felvidéken még említésre méltó számban fordúlnak elő, megemlítjük a kőrist, a juhart, meg a szilfát, mint üde és televényes talajon a bükk kísérőit, és hamvas égerfát, a rezgő nyárt és a nyírfát. Ez utóbbi fanemeket többnyire oly állományokban találjuk, melyek rövid forgókban kerűlnek haszonvétel alá, s rendesen sarjadzás útján újúlnak föl. Egyébiránt ezek a fanemek igen gyakran magról kelve telepednek meg a tarvágásokban is, ha a galyfa bennhagyatik s elkorhadásából jó televény képződik, a nyírfa pedig különösen ott, a hol a galyfát a vágásokban el szokták égetni. Föl kell még említenünk a vörös berkenyét, mely szint úgy, mint a havasi fenyő egész a fatenyészet határáig fölhatol, s a havasi égertől támogatva, őrzi az őshegységben ezt a határt. Gyakran ültetik e fanemet az utak mellé, s oly helységek közelében, melyeknek fekvése a gyümölcsfának már nem kedvez. A cserjés lombosok közűl, melyek a felvidéken egész állományokat alkotólag fordúlnak elő, fölemlíthetjük a mogyoró és a fűz különböző fajait.
Lombos fákban az erdőtenyészet egyre gazdagabb, mennél tovább hatolunk Stiria déli részei felé, vagy mennél alább szállunk a magas hegységből s a halomvidék és síkság felé közeledünk, a hol a fenyvesek, ha fajokra nem is, de számra gyérebben lépnek föl. A lombos fatenyészetet e helyeken még többféle tölgy- és hársfaj gazdagítja, aztán a szelíd gesztenye, a gyertyán, a mezei juhar, különböző fűz- és cserjefélék. Még úgy negyven évvel ez előtt a felső-stiriai erdők csak a helyi és az itteni vastermelés szükségeinek kielégítésére szolgáltak. Stiria alsó részeiben hasonló volt az erdők értékesítése, mint a felső részekben, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbbé a vas-, s inkább az üvegipar volt a völgyekben elterjedve. Aztán itt a fa fölhasználásának nem is volt oly kizárólag helyi jellege, mint a felvidéken, minthogy a Dráva és Mura folyók lehetővé tették a fának Horvát- és Magyarországba tutajokon való szállítását. Mikor a déli vaspálya éjszaktól délnek keresztűl kezdte szelni Stiriát, a fa ennek építése körűl nyert további alkalmazást, s fakereskedők érkeztek éjszak és dél felől, a kik módot nyújtottak a tulajdonosoknak, hogy addig kevés figyelemre méltatott erdeikből is pénzt lássanak. Az idők folyamán szaporodtak a vasútak, s az ásatag kőszéntelepek gyorsabb kiaknázás alá kerűltek. E két körülménynek természetes következése az volt, hogy a fakereskedés most már kelet és nyugat felől is eddig érintetlen völgyekbe hatolt be, s a bányatulajdonosok előtt nagyobb tér nyílt, a honnan fabeli szükségüket fedezzék. Ez által az épület- és szerszámfa értéke kétség kívűl emelkedett, de nem a faszéné, melyet az ásatag tüzelő anyag mindinkább kiszorít a vasfinomító és aczélgyárakból s legújabban már az olvasztókból is. S minthogy az üvegipar is pang, Stiria ily módon olyan helyzetbe jut, mely a tulajdonost arra kényszeríti, hogy erdeiben, melyek, mint már említettük, igazi erdőtalajon állanak, másra tehát, mint erdőgazdaságra nem használhatók, inkább épület- és szerszámfát termeszszen.
Szerszámok.
Charlemont Húgótól
Ez nehéz dolog lesz kivált a kisbirtokosoknak, a kik a stiriai erdőterületnek több, mint felét bírják. Ezeknél, ha a hegyek közt birtokosok, a gazdaságnak ős időktől fogva az erdő a lelke. Az erdő szolgáltatja szabályszerű gazdálkodás mellett a marha számára a nyári legelőt, az istállóba az almot, a házhoz szükséges épület- és tűzifát, s az erdei legelők körűlkerítésére szükséges karókat. Ha a gazdaságban zavar áll be, ha a gabnatermés nem sikerűl, vagy az Alpeseken a legelő marhában kár esik, s ha általában szaporodik a kiadás, a bevétel azonban ugyan akkor nem szaporodik azzal arányosan: a paraszt kimegy az erdőre, kelleténél többet irt belőle s a vágott fa árán vásárol gabonát, vagy fedezi egyéb szükségletét. S mégis tévedne, a ki azt hinné, hogy a stiriai paraszt vagyonának e nélkülözhetetlen részével kiméletesen bánik, vagy hogy azt gondozza. A parasztgazdaság közelében kivált a fenyőállományokat, egy kis házi erdőcske kivételével, melyet a némileg módosabb paraszt épületfabeli szükségletére tart fönn, alomszedésre fordítják, vagyis a fákat fiatal koruktól kezdve öt-tíz éves időszakokban ágaik nagyobb részétől megfosztják, s ha e folytonos legalyazás következtében a fák végre elcsenevésznek, akkor kivágják, s mivel silányságuk miatt egyébre nem valók, tüzelőnek vagy szénégetésre használják el. A többit a természetre bízzák, hadd gondoskodjék az utónövedékről. Ha az erdő távolabbra esik az udvartól, akkor a paraszt talán sajnálja a fáradságot, hogy legalyazza; de ha pénzben megszorúl, az eladható fát a nélkűl viszi el az erdőből, hogy fölújításáról vagy a talaj megvédéséről gondoskodnék. Így megy aztán tönkre az erdőtalaj termő képessége, míg végűl az egykori erdő helyét csenevész cserjék foglalják el.
A parasztkezekben levő azon erdőterületek sincsenek jobb állapotban, melyek pedig termő erejöknél és helyi fekvésöknél fogva időnkint mezőgazdasági kihasználásra is alkalmasak lennének. Ezeket égető gazdaság alá fogják, vagyis tíz-tizenöt éves forgókra osztva, május havában tövig vágják, vagy pedig lábon lehántják s fölűl lecsonkolják. Az így nyert faanyag vastagabb részét tűzifának használják, vagy szénné égetik, hulladékát pedig a vágásokban száradni kiteregetik, s aztán július végén vagy augusztus elején száraz időben elégetik. Természetes, hogy ily bánás mellett nemcsak a kiteregetett fa ég el, hanem az a televényréteg is, mely a fiatal erdőben, rövid fönnállása óta felgyűlhetett. Így trágyázzák meg a földet az egy vagy több évi vetés alá, melyre aztán marhalegeltetés következik egész addig, míg a gondoskodó természet magától új erdőt nem nevel, mely a tulajdonosnak lehetővé teszi, hogy az itt leírt gazdálkodást ismételje s talaját mindinkább kimerítse. Ha egy e fajta erdőbirtokosnak havasi legelője van, azon nehány, egyedűl álló fenyő kivételével, mely a legelő marhának a nap heve és a zivatar ellen oltalmat nyújt, vagy egy-egy folt erdő kivételével, melyet fekvése miatt a marha nem tud megközelíteni, minden istenadta faneműt károsnak tart, s buzgón irtogat minden nagy nehezen megtelepűlt lúcz- és vörösfenyőt, de kivált a havasi fenyőket. Ezeket, mint legelőrontókat, mind kitépi s a legelőn száradni hagyja. Ha igen sok a fölburjánzott csemete s a gyomlálgatást a paraszt nagyon is szaporátlannak tartja, akkor fölragadja a külön e czélra készűlt bokorvágó kaszát s tömegesen irtja ki vele a fiatalost. Néha azonban még ez a munka is a fejére nő, vagy pedig irtás közben nehány csemete kikerülte a figyelmét s ezek felnőttek, ilyenkor meggyűrűzi őket, azaz lehántja kérgök egy részét s úgy száraztja el a nélkül, hogy a legelőről elvinné. A halmos vidéken s a síkságon is hasonlókép bánik erdejével a kisbirtokos, azzal a különbséggel, hogy itt a lombos fa levén a túlnyomó, inkább alomgyűjtésre veti magát, s hogy a lombos erdők a birka és kecske számára lombtakarmányt, bortermő vidékeken pedig keveréktrágyát és szőlőkarót kénytelenek szolgáltatni. Az erdőt tehát többnyire közép- és sarjerdő gyanánt igen rövid fordúlókban vágják, s ép oly keveset gondolnak az erdőmíveléssel, mint a hegyi lakók. Fájdalom, a paraszt nagy erdőbirtokosokról sem mondhatni jobbat, ezek is oly haszonvételi tárgynak tekintik az erdőt, melytől mindent elvehetni a nélkűl, hogy adni kellene neki valamit. Nem csoda, ha az oly vidékeken, a hol a paraszt erdőbirtok a túlnyomó, nevezetesen a hegyek déli lejtőin, a zárt erdőségek mindinkább eltűnnek, s helyöket gyér fenyvesek és csenevész lombos facsoportok foglalják el, melyek rosz fát adnak s nem nyújtják a talajnak azt a védelmet, melyre annak javítása és megerősödése végett szüksége lenne.
Az olyan hegyoldalakon, melyek vagy nem állandóan, vagy általában kevésbbé vannak kitéve a napsugaraknak, szintén találunk ugyan olyan paraszt kézen levő erdőket, melyek messziről rendesen kezelt erdőknek látszanak; de közelről tekintve azt látjuk, hogy bizony azokban is csak a leirt módon gazdálkodtak. Ez alól egész Stiriában csak egy kivétel van: a parasztok tulajdonában levő nagy erdőbirtokok a Bacher éjszaki lejtőjén, melyek rendszeres szálaló mívelés alatt lévén tartósan, kedves erdei tájképet nyújtanak. Ha Stiriában bárhol egyebütt olyan erdőre akadunk, mely zárt állományt képez s gondos ápolásra vall, előre tudhatjuk, hogy nem kis erdőbirtokosok kezén van, kivételkép talán nagy parasztbirtokosoké lehet, de szabály szerint ipartestületek, nemesi családok, vagy az állam tulajdona.
Az utóbbiak tulajdonában levő erdők mívelése egész az e századbeli ötvenes évekig kevéssé különbözött a paraszt-erdők mívelésétől. Az anyatermészet igyekezett fölnevelni az erdőt, s ha ez neki a legelő marha, a lombnyeső kés és irtókapa daczára sikerűlt: a tulajdonos szénné égette, a szenet a vasgyárakba szállította, a vágásba egyszer vagy többször gabonát vetett, aztán pedig a saját, vagy pénzért a mások marháját legeltette rajta, ismét a természetre bízván az erdő fölújítását. Ez a gazdálkodás igen kényelmes volt, s tekintetbe véve azt, hogy a birtokos olcsó közlekedési módok híján fáját a kevésbbé jövedelmező szénégetésre volt kénytelen fordítani, mégis a legjutalmazóbb vala. Mihelyt azonban a déli vaspálya kiépűlt s a Mura és a Mürz völgyében mindinkább kifejlett a vasipar, nehéz és egyre nehezebbé lett előállítani a nagy faszénkészleteket, melyekre az egyre növekedő nyersvastermelésnek szüksége volt. Ekkor a gyári társúlatok tették a felvidéken föladatukká, hogy a természetet az erdők felnövelésében mesterségesen is támogassák. Az ottani iparművek között a leobeni polgári bizományos birtok igazgatósága hatott legerélyesebben ez irányban, s az ő példájának köszönhető, hogy most a leobeni kerületi kapitányság határában előfordúló erdők hatalmas famennyiséggel rendelkeznek. Nem hagyhatjuk továbbá említés nélkűl, hogy a Friedau lovagok erdőgondnoksága a Mura alsó mentén szintén együtt tartott a leobeniekkel, s hogy a Mura felső vidékén, Murauban a Schwarzenberg herczegek erdőigazgatósága is észszerűen mívelte erdeit. A Mürz völgyében a neubergi cs. kir. jószágigazgatóság és Wachtler lovag fordítottak az erdők mesterséges megifjítására figyelmet. Az alvidéken a Trauttmannsdorf herczegek negaui jószágigazgatósága és a Bacher déli lejtőjén a rakoviczai birtokkezelőség voltak az elsők, melyek az erdők szakszerű haszonvételét megkezdték és csemete-kerteket létesítettek. A nem-paraszt nagybirtokosság között a példa igen hamar követőkre talált, s alig egy évtized múltával üde zöld színben díszlő fiatalos foglalta el sok kiélt vágás helyét. Csak az Enns völgyében állták e mívelési lendűletnek útját az erdőkre vonatkozó elavúlt szolgálmányok, melyeket csak 1872-ben sikerűlt rendezni az innerbergi cs. kir. szabadalmazott fő iparmű-részvénytársaságnak. Az erdők gondosabb mívelését az erdőtulajdonosok nagy részénél csakhamar tudományos alapokra fektetett erdőrendezési munkálatok követték s ma már Stiriában 274.309 hektár erdőt kezelnek rendszeres gazdasági tervek alapján.
A fa fölhasználása is más lett a déli vasút megépűlése után, mint annak előtte volt. Az épület- és szerszámfával való kereskedés mindinkább fejlődött, s Alsó-Stiriában a trieszti fakereskedő czégek már akkor nagy fa-szállítmányokra kötöttek szerződéseket a nagy erdőbirtokosokkal, nem épen javára a közgazdaságnak. Ugyanekkor a tutajozás is föllendűlt a Murán és Dráván Horvát- és Magyarország felé. A Bécs felé űzött fakereskedés a déli vaspályán az első években meglehetősen szűk határok közé szorítkozott; csak később lőn kissé élénkebbé, a mint hogy Stiriában a fakereskedés csak akkor virúlt föl általánosan, mikor a faszén-fogyasztó vas- és üvegipar üzlete jelentékenyen hanyatlott, s az új vasútvonalak más tartományok s a külföld felé is lehetővé tették a fa kiszállítását, s mikor végre a tartományban a fát fogyasztó és a fát földolgozó iparágak létesűltek. Ezek az iparágak újabban oly fejlődést nyertek, mely remélni engedi, hogy az erdőbirtokosok, még ha az ásványi fűtőanyag a vasgyáraknál még inkább kiszorítaná is, vagy épen megszűntetné is a faszén fogyasztását, kárpótlást fognak találni ebbeli veszteségükért.
Az erdőbirtokosok tehát a helyzet e nagy átalakúlása mellett még jól járhatnak. Nem így a nagy számú szénégetők, a kik többnyire öreg emberek, s a kik eddigelé a parasztok, vagy nagybirtokosok erdeiben fekvő, vagy álló boksákban égették a szenet. Ezek legnagyobb részének el kell majd hagyniok télen-nyáron lakott magános kunyhóikat s más kereset után kellend látniok. A favágók nagy száma ellenben a fának megváltozott fölhasználása miatt nem fog károsodni. Ezek az emberek úgy, mint eddig, ez után is fölveszik a fejszét, fűrészt, csáklyát s kivonúlnak vele az erdőre s tovább folytatják sajátságos, rég megszokott erdei életmódjukat.
Ki jutva a munka helyére, a munkavezető, mint réges-régi idők óta, úgy most is kijelöli a kunyhó helyét, ha lehetséges, valami forrás közelében, aztán két-három sor, egymásba rovott gerendából, melyeken a szarufa nyugszik, összeüti a kunyhó vázát. Ha aztán a tetőt lúczfenyőkéreggel befödte s a csúcsfalakat beburkolta: a kunyhó közepén kővel bélelt farekeszben fölállítja a nyílt tűzhelyet s a kunyhó ajtajával szemközti fal mentében az ágyat, – melyet „bokrat”-nak nevez. Akkor aztán bele lehet költözni. Ez emberek munkája hajnalban pitymallatkor kezdődik s délig tart. Ekkor készűl az ebéd, a felső-stájeroknál galuska és lisztkása – Nockert és Sterz, – melyet fehér rozs- vagy búzalisztből, lehetőleg sok olvasztott vaj hozzá adásával minden munkás maga készít, míg az alsó-stiriai szlovén a maga potentáját vagy kukoriczakásáját szalonnával és sajttal közös szakács által készítteti. Ebéd után egy, legföljebb két órát pihennek a munkások, aztán csak este térnek ismét vissza a kunyhóba s fölkeresik éjszakára szalmaágyukat. E csöndes egyhangú életnek nincs más kellemes változatossága, mint az egy vasárnap, az is csak azon idő alatt, míg a havason a marha legel s fönn a hegyről női ajkakról hangzik le a „jodler”. Hétfőn reggel ismét ott találjuk a favágókat munkájoknál, annak különböző szakainál, a mint halad, a fadöntésnél, legalyazásnál, hántásnál, eldarabolásnál, s végre a jeges csúsztatók építésénél, mely munka körűl gyakran bámulatosan gyakorlati érzéket árúlnak el; csupán szemmérték után szabják meg a lejtő elosztását, a mint azt különben csak mérő műszerekkel lehet eltalálni. Ezeken a jeges csúsztatókon, vagy a meglevő földcsúsztatókon eresztik le fagyos tél idején a vágásokból a fát az útakig, a vízi csúsztatókhoz, vagy úsztató patakokhoz, melyek a tovább szállítást lehetővé teszik.
A jeges csúsztatókon való faszállítás, a míg a fát leginkább csak szénnek égették és így jóformán mindegy volt, vajjon hosszabb vagy rövidebb hasábokban, többé vagy kevésbbé törött és elforgácsolt darabokban érkezik-e a szénégető helyre, aránylag a legolcsóbb vala. Jelenleg azonban, mikor a műfa mind nagyobb jelentőségre emelkedik s így arra is figyelemmel kell lenni, hogy a vágásban nagyolva eldarabolt fa mennél sértetlenebb állapotban érkezzék rendeltetési helyére, a jégcsúsztatót imitt-amott már különböző erdei útak pótolják s előre látható, hogy ez nem sokára mindenütt így lesz. Sőt az az idő sincs már messze, a mikor erdei vasútakat és sodronypályákat kellend állítani, ha azt akarják, hogy az erdőgazdaság a vasgyári faszénfogyasztás elmaradása mellett is jövedelmező maradjon. Mert minden lehető módon azon kell lenni, hogy a műfa termelése, mely most Stiria egész fatermesztésének 25 százalékát teszi, jóval emelkedjék.
A vadászat Stiriának magasabb fekvésű hegyeiben régtől fogva olyan sport volt, melyet a vadászat tulajdonosai nem kizárólag maguk űztek, minthogy azokon a cserkészet igen fáradságos, s ha csak egyesek űzik, akkor nagyobb vadászterületekre ki nem terjeszkedhetnek s nagyon nehéz is korlátolt számú vadászokkal nagyobb hajtásokat tartani nemes vadakra és zergékre. A vadászat urai ennélfogva meghívták a vadászatokra a völgyekben lakó honoratiorokat, a gyárigazgatókat, papokat, tanítókat, aztán a hivatalnokokat s a módosabb parasztokat is, s mindenki megjelent a gyülekező helyen golyós puskájával és zsinegen vezetett kopóval.
A vadásztársaságot azok a parasztok egészítették ki, a kiket a vadászat ura mint úgy nevezett „Reisjägereket” fogadott föl s kiknek a vadászatra kellett felügyelniök. Ily körűlmények között természetes volt, hogy a vadászati kedv általánossá lett, a mit utóbb még az a ragyogó példa is fokozott, melylyel Stiriának nagy jóltevője, János főherczeg, mint vadász is előljárt, s melylyel ma Ő Felsége, legkegyelmesebb urunk, a valódi vadász e mintaképe jár elől. Nem csoda tehát, ha a vadászterületek urai s a vadászatok kedvelői e nemes példákat tartva szemök előtt, a vadászatot egyre szakszerűbben űzik s általában nagyobb gondot fordítanak a vadászat ápolására. Így példáúl a vadászterületek urai addig nem sokat törődtek a süketfajd-vadászattal, míg János főherczeg a vadászat e nemét az Edelschrott melletti erdőkben meg nem honosította s felséges urunk a spitali, neubergi és mürzstegi süketfajd-vadászatok hírét meg nem alapította. Ez idő alatt a legtöbb úri vadász még az enyhe tavaszi hajnalokon is Morpheus karjai közt pihenve „Reisjägerek” által lövette le a dürgő fajdkakasokat. Ma azonban az úri vadászok legnagyobb része is azt találja, hogy az erdőben eltöltött egy-egy szép tavaszi reggel több kellemetlen reggelért kárpótolja az embert még akkor is, ha nem kedvez a vadászszerencse. Megemlítjük még, hogy a süketfajd-vadászat föllendűlése óta a fatenyészet határán vígan dürgő nyírfajdra is több figyelmet fordítanak. A vadászatnak ez az ága nagyobb testi erőfeszítést kíván, de meg is jutalmaz azzal a nagyszerű látványnyal, melyet a téli merev álmából ébredező természet nyújt a vadásznak enyhe tavaszi hajnalon.
Favágó-kunyhó belseje Felső-Stiriában.
Wüst Ferdinándtól
Azonban nemcsak a fajdvadászat nyert ily lendűletet, de a többi vadfajokra is kiterjedt a figyelem s így nemcsak a nemes vadban és zergében gazdag brandhofi és weichselbodeni vadászterületek maradtak meg a meráni gróf szakértő vezetése alatt azon a magaslaton, melyre János főherczeg emelte, hanem az utóbbi harmincz év alatt meg is szaporodtak a császár személyes használatára szánt neubergi, mürzstegi, eisenerzi és radmi vadászterületekkel, Koburg Ágost herczegnek schladmingi zergevadászataival, úgy szintén az ingeringi és trogöszi s velök a Gesäuse és a Wild-Alpesek melletti vadászatokkal, – hogy még másokat ne is említsünk, a melyek ha nem oly gazdagok is nemes vadban és zergében, mint a fölsoroltak, de mégis eléggé népesek e vadfajokkal arra, hogy a jóravaló vadász szívét megörvendeztessék.
Őzekben gazdag vadászterületek vannak a Mura- és Mürzvölgyek előhegyeiben és mellékvölgyeiben, de szórványosan a Bacher hegységben is. Egyébiránt az őz Stiriában mindenütt előfordúl, a hol gondját viselik s a hol a rőtvad és az őz közötti ellenségeskedés nem érezteti hatását.
Az apró vadak vadászását csak Alsó-Stiriában űzik, és pedig nyúlra, fogolyra, fürjre az alsó Mura- és Dráva-völgyi mezőkön és szőlőhegyeken, a hol a vadnak e fajai vadászati oltalomban is részesűlnek. Ugyane vidékeken, de inkább a mezei erdőkben a fáczán is figyelemre méltó számban fordúl elő. Első helyen De la Grazia herczeg brunnseei fáczánosai. Felső-Stiriában a Mürz, Mura és Enns tágabb völgyeinek mezőgazdasági czélra szolgáló részeiben minden évben megjelen nehány falka fogoly és fürj, a mikor az ottani vadászok változatosság kedveért sörétlövésekben is gyakorolhatják magokat. Az apró vadak vadászása azonban nem jelentékeny e helyen. Nyúlat a stájer hegyi völgyek előhegyei közt mindenütt találni; hűvös, ködös őszi reggeleken csalogatásra a nyúl gyakran előkerűl s ilyenkor lövik le. Hófajd és szirti fogoly a magas hegységekben, a fatenyészet határa fölötti részekben fordúl elő, de sohasem nagy számban, azért hát csak helyenkint részesítik több figyelemben. Rendesen vizslával vadásznak reá. A fehér nyúl hasonlókép oly körűlmények közt fordúl elő, mint a most említett vadfajok. A stájer vadász nem sokra becsüli, sőt néha még átkozza is, ha az, t. i. szerelmes dürgésében zavarja a fajdkakast. A vízi szárnyasokra való vadászatnak Stiriában nincsenek meg az előföltételei; a kellő kiterjedésű nádasok, tavak, mocsarak és folyók. Mindazáltal megesik, hogy nyáron némely tavak, mocsarak vagy nádas folyópartok mentén fiatal vadkacsát is lőnek. Tavaszszal és őszszel jutalmazóbb az átvonúló mocsári és vízi szárnyasra való vadászás, de ez a sport sincs fölötte elterjedve.
Vízi facsúsztató a Radmeren.
Wüst Ferdinándtól
A vadászat szokásos nemei közűl a magas hegységben a szarvasra, zergére és őzbakra való cserkészetet ma nagyobb mértékben űzik, mint évekkel ez előtt; általában azonban a prémadó vadra a hajtókkal és kopókkal való hajtóvadászat a legszokásosabb, kivéve az ápolt vadászterületeken űzött zergevadászatokat, melyeknél tisztán csak hajtókat használnak. Süket- és nyírfajdot csak dürgés idején, foglyot, fürjet és mocsári szalonkát csak vizsla előtt lőnek. Ugyanez áll részben az erdei szalonkákról és fáczánokról is, minthogy az előbbi vad ritkább, az utóbbit pedig leginkább hajtóvadászatok alkalmáva1 lövik.
A Stiriában vadászati czélokra használt kutyák közűl csak a vizsláról szólhatunk dicsérőleg. Ezt tiszta fajban tenyésztik s jól nevelik. Nem mondhatni hasonlót a kopóról, mivel kopóknak a legkülönösebb keresztezésű oly kutyákat használnak, a melyek ösztönszerűleg alkalmasak a hajtásra, vagy pedig vadászoktól idomíttatnak erre. Jól fölnevelt idomított kutya Stiriában alig fordúl elő. Ezek helyett vén kopókat használnak, melyek maguktól hosszú gyakorlatból tanúlták meg a vadat véres nyomán követve megállítani. Mindazáltal nem pótolják a jól idomított ebet s vadban gazdag pagonyokban hajtóvadászatok alkalmával gyakran ezek az okai, hogy oly sok vad elvész és elpusztúl. Hogy e bajon segítsenek, újabban nehány úri vadász idomított hannoveri ebeket hozatott, de ennek sem lett különös sikere, mivel e kutyák az itteni hegyekre nagyon nehezek s az őket pórázon vezető vadászt a meredek, sziklás lejtőkön nyomozás közben gyakran életveszélybe sodorják. Nagyobb jövőjük lehet a legutóbbi időkben terjedni kezdő bajor szimatoló-ebnek, melyeknél a könnyebb termet a harzi szimatoló-eb minden jó tulajdonságával párosúl.
A stiriai vadállomány gazdagságának megítélésére szolgáljon az 1885-ik évben lelőtt vadakról szóló kimutatás. A hasznos vadból terítékre kerűlt 2.517 darab rőtvad, 96 dámvad (ez csak vadaskertekben fordúl elő), 7.556 őz, 2.494 zerge, 1 vadsértés – talán az egyetlen volt egész Stiriában, – 69.649 nyúl, 36 tengeri nyúl, 1.512 süketfajd, 864 nyírfajd, 3.120 darab császármadár, 175 hófajd, 50 szirti fogoly, 10.835 fáczán, 42.707 fogoly, 8.578 fürj, 3.284 erdei szalonka, 680 mocsári szalonka, 68 vadlúd és 2.789 vadkacsa; a kártékony vadból: 1.863 menyét, 738 görény, 3.515 róka, 72 vidra, 301 borz, 34 sas, 148 fülesbagoly, 4.247 más bagoly és 6.237 egyéb ragadozó madár.
E kimutatáshoz hozzá tehetjük, hogy a lelőtt vad mennyisége nagyobb is lehetne, ha a vadászati törvény alapján álló 685, saját vadászatra jogosúlt tulajdonos a vadászatot ápolólag űzné. Így azonban közűlök 542-en, a kiknek birtoka fölűl van a 115 hektáron, de nem haladja túl az 575 hektárt, a legtöbb esetben nemcsak a nagyobb vadászterületek kikerekítését akadályozzák, hanem mint koczavadászok a velök szomszédos olyan vadász kedvét is elrontják, a ki máskülönben a saját tulajdon, vagy a szomszéd községektől bérbe vett vadászterületét kellően gondozná. Így aztán a nagy vadászterületek állománya is jelentékenyen csökken. Vajjon a ma vaddal még jól benépesített területekre is el nem terjed-e ez a baj; attól függ, vajjon a földbirtokosok és a vadászatbérlők között a vadak által okozott kár megtérítése miatt eredt s mind hevesebben nyilatkozó surlódásokat sikerűl-e úgy szűntetni meg, hogy mind a két fél megnyugodjék benne.
