Földmívelés, baromtenyésztés, havasi gazdaság. Kaltenegger Ferdinándtól, fordította Katona Lajos.
Földmívelés, baromtenyésztés, havasi gazdaság.
Kaltenegger Ferdinándtól, fordította Katona Lajos.
Kaltenegger Ferdinándtól, fordította Katona Lajos.
A mezőgazdaság jellegét Tirolban és Vorarlbergben e tartományok hegyvidéki természete határozza meg. A talaj alakúlatának, magasságának és minőségének, valamint az éghajlat hatásának rendkivűl nagy változatosságától függnek mindazon különbségek, melyek a földmívelési czélokra értékesíthető termőföld kiterjedése, alkalmassága és hasznavehetősége tekinttében mutatkoznak. Mekkora ellentétek szélsőségei közt mozognak e különbségek a két tartományban, azt abból láthatni legjobban, hogy a déli gyümölcsök közé számítandó olajbogyótól és a délnek nyíló mély völgyek fenekén szabadban tenyésző füge- és gránát-almafától kezdve a gletcserek közelében honos, szinte már sarkkörinek mondható nyári legelőgazdaságig a középeurópai növénytermesztés és állattenyésztés minden ágát képviselve látjuk.
Az e részben szemügyre veendő állapotok áttekinthető feltüntetése lévén czélunk, mindenekelőtt annak az érdekes ténynek megemlítésével kezdjük szemlénket, hogy a tirol-vorarlbergi földterület három tengervidék felé eső lejtőzetet mutat. Ezzel összefüggésben az illető tartományrészek között a földrajzi, illetőleg helyi és éghajlati körűlmények tekintetében háromféle alapföltétel észlelhető, melyek hatása a növényzet jelenségeiben és ezek révén a gazdasági termelésben is érvényesűl. Ehhez képest a három természeti övvel egyezőleg ugyanannyi gazdasági övet látunk, még pedig Tirol éjszaki és keleti részét, a mely vizeit az Inn, Lech, Loisach-Isar és a Dráva útján a Fekete-tengerbe önti; továbbá Dél-Tirolt, melynek folyói az Adria felé sietnek, s végűl Vorarlberget, mely ha mind a két alpesi tartományt egy egészbe foglaljuk, ennek nyugati feléűl tekinthető, s néhány kisebb vidékét kivéve, a Rajna medrén át az Éjszaki-tenger gyüjtőmedenczéjébe szállítja vizeit.
Éjszak- és Kelet-Tirol a Lech- és Thannheimer-völgyön, meg a Lermoosi medenczén kivűl főképen az Inn folyamvidékét s ennek mellékágait foglalja magában. E völgyek egész csoportja a tartomány éjszaki és déli fele között húzódó hatalmas középponti hegylánczolattól éjszakra fekszik, míg a Dráva-völgynek szintén a Fekete-tengerhez tartozó folyamvidéke már a Magas-Tauern délkeleti lejtői és a Dolomitok éjszaki oldala közé esik.
Az említett völgy- és folyamvidékek területe 1.277 négyszögkilométerre terjed s csupa széles, vaskos tömegű és magas emelkedésű hegylánczolat szeli keresztűl-kasúl, melyek közűl kivált a Közép-Alpesek egész hálózatával bírnak a fő-, mellék- és oldal-völgyeknek, s első sorban épen e völgyeknek állandóan lakható részei szolgálnak a tartomány népe gazdasági tevékenységének színteréűl.
A völgyfenék viszonylagos magassága, mely a fő völgyek mélyebb bevágásaiban is tetemes (450 méternél is több a tengerszín fölött), továbbá a talajnak jobbára éjszak és éjszakkelet felé lejtése s a tulajdonképen, magas hegységbe való hirtelen átmenete, a melynek legfelső völgy-zugai sok helyütt már örökös hó- és jégpánczélba temetvék, együtt véve azt eredményezik, hogy az egyes völgy- és hegy-lépcsőzetek lakhatóságára és mívelhetőségére nézve mértékadó növényzet-határok Éjszak- és Kelet-Tirolban mélyebbre szorúlnak le, mint a mennyire az illető vidékek szélességi fokához mérten várhatnók. A mezőgazdaságban legdöntőbb meteorologiai tényező, a hőmérséklet az kivált, mely a talaj emelkedésével együtt oly rohamosan csökken, hogy e hegységöv völgyvidékein a közönséges mezei és szántóföldi termékek átlag csak a tenger színe fölé 1.250 méternyire emelkedő magasságig találják meg a tenyészésükhöz kellő életföltételeket. Az ezen magasság fölötti egész terület, mely hegységeinek gerinczeivel és csúcsaival számos helyen jóval fölebb emelkedik az örök hónak és jégnek a tenger színe fölött 2.500 és 2.700 méternyire tehető alsó határvonalánál, a magas-hegységnek állandó lakásra már alkalmatlan vidékéhez tartozik, és a mennyiben még egyáltalán terem valamelyes hasznavehetó növényt, csakis erdő- és legelőképen jöhet gazdaságilag tekintetbe s kizárólag fa- és takarmány-termesztésre szolgál.
Szántás a Vinschtgauban.
Charlemont Húgótól
Azonban a völgyek és a közép-hegység vidéke sem hasznosítható mindenütt ez öv egész kiterjedésében mezőgazdasági czélokra, mivel e fontos gazdasági ágaktól sok helyütt igen nagy területeket elvon részben a talajnak túlságosan meredek, vagy köves és sziklás, másutt meg kellőnél vizenyősebb, vagy szárazabb volta, részben pedig hozzáférhetetlen, vagy árvizektől, moräna-képződéstől és csuszamlásoktól fenyegetett helyzete.
Az ilyenféle talajt aztán szintén legalább erdő-, vagy legelőképen hasznosítják, úgy, hogy e szerint a termő földnek e két utóbbi nemű értékesítése a völgyek aljától föl a meredek jéghegyekig és sziklacsúcsokig mindenütt honos és csak a növényzet ugyaneddig terjedő határával együtt ér véget.
Ezek a völgyek alján, vagy legalább hozzá közel fekvő erdők és legelők, melyeket a magasabb hegység erdeitől és havasi kaszálóitól, meg legelőitől a szorosabb értelemben vett mezőgazdasági mívelésnek alávetett területek (szántóföldek és rétek) választanak el kisebb-nagyobb közökkel, rendesen csekély terjedelműek, de gyakoriság és kiterjedés tekintetében annál inkább szaporodnak, mennél magasbra emelkedünk a völgyekben és a közép-hegység oldalain, úgy, hogy fölebb már a szántóföldek és rétek csak mint a terjedelmes erdő- és legelő-felületek közé ékelt kisebb szakaszok és szigetek mutatkoznak.
Mennél fölebb jutunk a mellék-völgyekben és a hegység lejtőin, annál meredekebb és kövesebb a talaj s annál csekélyebb, durvább mineműségű és terméketlenebb a földje, úgy, hogy már ezért sem igen alkalmas arra, hogy szántóföldűl, vagy rétűl szolgáljon, még ha különben helyzeténél és éghajlatánál fogva ilynemű értékesíthetése nem volna is lehetetlen. Azonban tulajdonképeni mérsékelt éghajlata, a mely t. i. a búzának és rozsnak őszi vetésképen való kitelelését s az Inn-völgy közepe táján, valamint a felső Pusterthalban az Isel és a Dráva találkozásánál a tegeri (vagy a mint itt hívják: „török” búza) megérését megengedi, csakis a 450 és 1.000 méter közötti alsóbb völgyek és a közép-hegység vidékének van. Sőt már ennek erdősebb részein is tetemesen alászáll a hőmérséklet; míg a 950 vagy 1.000 méternél magasabban fekvő helyeken már csak a tavaszi vetés érik meg, 1.250 vagy 1.300 méternél pedig a gyenge árpa- és zab-, s részben a burgonya-, lóbab- és len-terméssel együtt ez is eléri véghatárát, a melynél már a pusztán erdők- és havasi legelőknek alkalmas magas hegység éghajlata kezdődik. A magas hegységhez való átmenetűl a közép-hegység felső és a havasi vidék alsó övén leggyakoribb és legkiterjedtebb hegyi rétek és kaszálók szolgálnak, a melyek mintegy 1.500–1.600 méternyire nyomúlnak föl, sok helyütt megszaggatva, vagy körűlövezve ugyanezen termelési öv kiterjedt tűlevelű erdőségeitől, melyekbe fölűlről ismét a havasi legelők övének füves területei nyúlnak be sokszor oly mélyen, hogy az alsóbb hegyvidék legmagasbra érő rétjeivel érintkeznek.
A főbb termelési ágaknak ezen, mintegy lépcsőzetes tagozódása, illetőleg némelyiküknek egyes vidékeken való elő-, vagy háttérbe nyomúlása, sőt teljes hiánya a legszorosabb összefüggésben áll az illető talaj- és magassági-öv uralkodó éghajlati állapotaival.
Legenyhébb és legkellemesebb éghajlata az Inn-völgy közepe táján, az Ötz- és Ziller-völgy között fekvő síkságnak és a vele határos dombvidéknek van, melyet az éjszaki Mész-Alpesek lánczolatának meredek hegyfalai megvédenek a zord éjszaki szél betódúlása ellen, egyúttal föltartóztatván a déli oldalvölgyekből beáradó melegebb fuvalmakat. Ez oltalom nélkűl a tengeri-termesztés teljesen lehetetlen, sőt a gabona megérése is bizonytalan lenne a közép-hegységnek nem egy helyén, a mint hogy ez a fő völgy felsőbb övein és a magasabb fekvésű belső mellékvölgyekben elég gyakran meg is esik, minthogy ott már részint az éjszaki szelek, részint pedig a gletcserek közelsége is éreztetik hatásukat.
Hasonlót tapasztalunk a tulajdonképeni Felső-Inn-völgyben is, s még ennél is zordabb éghajlatú a Lech-völgy, mely magas fekvésénél és éjszak-keletnek hajló nyílásánál fogva még aljában is egészen havasi jellegű úgyannyira, hogy mezőgazdasági termelése pusztán tavaszi gabonára (árpa, zab és valamicske rozs), meg burgonyára szorítkozik. De az Alsó-Inn-völgyben és a Kitzbüheli Ache vidékén is jóval kevésbbé mérsékelt az éghajlat, mint az ember a völgy mélyebb fekvését és a hegyek csekélyebb magasságát tekintve várhatná. A mélyebb Alsó-Inn-völgyben ugyanis a fő völgy széles nyílása szabad útat enged a bajor fensíkról beáradó éjszaki szeleknek, míg az Achen-vidék széltől ment völgyeiben a scirocco mérséklő hatásának hiánya érezhető.
A keleti vagy felső Pusterthal, a melynek mélyedéseit dél felé a magas dolomit-tömegek elzárják a melegebb szelek elől, míg éjszaki mellékvölgyei a Grossglockner és a Grossvenediger, továbbá a Kalser- és a Felbertauern gletcserei felé emelkednek, éghajlati tekintetben alig különbözik Éjszak-Tiroltól.
Úgy itt, mint amott mindenütt és mindenkoron azon iparkodott a földmíves, hogy ne csupán a fő völgyek mélyében, hanem a magasabb lejtőfokokon és a félrébb eső magas mellékvölgyekben is megtelepűlhessen s a pihent erdő- vagy legelő-földet roppant szorgalmával jövedelmezőbb szántókká és rétekké alakítsa át. Azért nagy számban találni, habár többnyire csak kisebb szántóföld- és rét-területeket a magasb hegyvidéken, sőt oly helyeken is, a hol az ilyeket alig hinné az ember lehetségeseknek, s a hol már semmiféle igavonó vagy teherhordó állat sem szolgálhatván többé segítségűl, minden, még a legnehezebb munkát is magának az embernek kell végeznie. Szántóföldek és rétek 30 vagy több foknyi lejtősségű helyeken, még olyanokon is, a hová semmiféle út sem vezet, a hol sem ló, sem szarvasmarha egy biztos lépést sem tehetne, a hegység-övnek majdnem minden községében találkoznak. Ilyen helyeken a paraszt öröklött kis földecskéjét teljesen a maga erejével munkálja. Itt bizony, mint példáúl a Vintschgauban, még az ekét is maga húzza, maga hordja föl háti kosárban a trágyát, maga szállítja le zajdákban és kötegekben a termést, mi közben nem ritkán koczkáztatja egészségét, sőt életét is. Helyenként olyan meredek földdarabok is vannak, melyeket a földmíves csak lábaira mászóvasakat kötve mívelhet, s csak így takaríthatja be róluk életneműjét vagy szénáját. Az ilyen meredek lejtőkön aztán az is rendes dolog, hogy a szántás, a fagyok vagy esőzések miatt lecsuszamlott földet időnként megint föl kell hordani. A hol még valamiféle igavonó barom föl és alá járhat, ott ezt a földhordást („Erdschinden”) hengerre csavarodó kötél s az ennek végéhez kötött három-kerekű ládás szekérke („Gratten”) segítségével végzik. Képünk a föld felhordásának ezt a Pusterthalban szokásos módját („Erdgratteln”, földtaligázás) szemlélteti. A hol még ez sem lehetséges, ott az ember maga kapaszkodik a lejtő felső szélétől lefutó két kötélbe s úgy viszi föl a hátán lévő kosárban a földet („aufseilen”), vagy pedig a munkást a terhével együtt úgy vontatja föl két más társa, hogy ők a hengerre csavarodó kötelet húzva lefelé haladnak a lejtőn. De még a kevésbbé meredek hegyoldalakon is ugyancsak nehéz a gyakran rideg sziklákkal, fagyökerekkel és görgeteggel elegyes föld megmívelése, s még a sík völgyfenéken sem oly könnyű szerrel gazdálkodik a hegylakó, mint a tágas lapályon megtelepűlt szerencsésebb földmívelő. Mennyi áldozatba kerül itt is a földnek a záporpatakok és hegyi folyók pusztításai ellen való megvédése, s mindamellett hányszor, de hányszor újúlnak meg az árvíz és egyéb elemi csapások veszedelmei!
Többé vagy kevésbbé elposványosodott területek és zsombékos helyek majdnem mindenik völgy mélyebb részeiben, még a magasabb fekvésűekéiben is fordúlnak elő, sőt némelyikben tetemes kiterjedésűek is, így példáúl a Felső- és Alsó-Inn-völgyben, meg a Ziller-völgyben, a Lermoosi medenczében, a Brenner- és a Plan-tó környékén s egyebütt. Ezeket csak nagy költséggel járó lecsapolás és a talaj mesterséges emelése útján lehet megjavítani s rendesen csak a lovak számára alkalmas savanyú szénát, részben pedig csak alomnak való kákát teremnek.
Az Inn folyó balpartján húzódó hegytömegek főképen az alpesi mész és közép-dolomit különböző fajtáiból állanak, melyek a patakok és folyók árterein kivűl csak nagyon sovány, sekély, gyakran a növényzet meggyökeresedésére is elégtelen agyag-márgás földréteget szolgáltatnak. A hol azonban e málladékok nagyobb halmazban kerültek együvé, mint példáúl a Lech-völgy hegyoldali lépcsőzetein, ott már több helyütt hatalmas rétegekben találni a részben tiszta, részben murvával, kavicscsal s homokkal elegyes agyagföldet, a mely aztán legtöbb helyt eléggé termékeny is.
A föld föltaligázása (Erdgratteln) a Pusterthalban.
Charlemont Húgótól
A tartomány fő folyójának jobb (déli) partja mentén csak Wörglön alúl, továbbá a Sill-völgy egyes helyein találkozunk mészhegységgel. A terület többi részén a talaj majdnem pusztán gneiszból, csillám- és ősagyag-palából van alkotva, melyek mind dús kova-tartalmúak és kemény kristályos szerkezetűek lévén, csak lassan és csupán a felszínükön mállanak el. Mindazonáltal könnyebben szétmálló földpátos fő járulékuk és szelíd hullámos domborzati alakúlatuk folytán a növényzetnek kedvezőbb talajréteggel is bírnak, a mely többnyire agyagos homokkal elegyűlt némi televényt tartalmaz s több vagy kevesebb csillám- vagy agyagpalával kevert szerkezetű. Hasonló a hegyvidék talaja a keleti Pusterthalban is, főkép a Tauern-csoport elágazásaiban, míg a Dráva hoszszában húzódó mélyebb helyek nagy részt a déli dolomit-lánczokból kerűlt kavicscsal és szívós agyaggal borítvák, melyek sem elég tápláló erővel, sem könnyebb munkálhatósággal nem dicsekedhetnek.
A talaj alakúlatának és minéműségének, valamint az éghajlat, helyzet és magasság együttes hatása ősrégi mívelés alatt álló hegyvidékeken, a hol az emberi telepűlések határai között jóformán minden talpalattnyi földdarab időtlen idők óta a gazdaságilag legczélszerűbb használás és megmívelés tárgya, a hol továbbá még a magas hegységben is elég gyakori a természetes fű- és fatenyészetnek átengedett terület czél- és okszerű gazdasági rendezettsége, ily területeken természetes, hogy a fenti tényezők összejátszó hatása egy részt a jövedelmező és nem jövedelmező földek, más felől meg a mező- és erdőgazdaság különböző fő alakjainak viszonylagos kiterjedtségében mutatkozik.
Az egész területből 1.277 négyszög-kilométerenként 290 négyszögkilométernyi, tehát 22 százaléknyi a használhatatlan. Minthogy ennek nagyobb része kopár sziklából, gletcserek-, jég- és hómezőkből áll, rendkivűli kiterjedése elég világos képét mutatja Éjszaki és Keleti Tirol magas-hegységi és kedvezőtlenebb gazdasági helyzetének, mely egyes kerületekben, mint a Felső-Inn- és a Lech-völgyben, továbbá a Ziller-völgyben és a Pusterthal keleti felében a fenti átlagos aránynál még tetemesen kedvezőtlenebb is. A Felső-Inn-völgyben ugyanis a talajnak majdnem egy harmada, a Lech-völgyben körűlbelűl egy negyede teljesen haszonvehetetlen, míg ellenben az alsó Inn-vidékre már csak valamivel több, mint 14 százaléknyi értéktelen terület esik, a miből e vidéknek általánosságban jóval szelídebb talaj-alakúlata és ennek folytán az Alsó-Inn-völgy nagyobb termékenysége is egyszerre kiviláglik.
Az egész terület 78 százalékát tevő termőföldnek 443 négyszög-kilométernyi részét, vagyis 46 százalékát erdőség borítja. Csupán mezőgazdasági mívelés alatt tehát 544 négyszögkilométer áll, illetőleg a termőföldnek 54 százaléka; melyből a havasi legelők 309 négyszögkilométert tehát 31 1/2 százaléknyit tesznek. Minthogy a tiroli Inn-, Lech- és Dráva vidéknek körűlbelűl 75 százaléka 1.250–1.300 méternyi magasságon is fölűl fekszik, a mely tudvalevőleg a legfontosabb gazdasági növények megtermésének felső határa, mivel továbbá e vonalon alúl is, helyenként tetemes kiterjedéssel fordúlnak elő egyáltalán mívelhetetlen, vagy csak legelőnek és erdőségnek alkalmas területek: könnyen érthető a gazdaságilag legfontosabb szántóföldeknek és réteknek aránylag oly kevés volta.
A szántóföldek kiterjedése nem több 61.270 hektárnál, vagyis a termőföld 6 1/4 százalékánál, sőt az egész fölszínre számítva, e rész még csekélyebb, vagyis nem több 4.8 százaléknál. De a rétek, jóllehet ezek a gabonafélék termesztésének határát természetszerűleg jóval túlléphetik s részben akár a magas-hegység vonaláig is előhaladhatnak, szintén nem valami tetemes részét teszik a termő talajnak, a mennyiben 127.365 hektárnál, vagyis az egész jövedelmező földterület 13 százalékánál s az összes terület 10 százalékánál többet nem foglalnak el. Ezen kivűl még a völgybeli legelők (Heimweiden) 42.809 hektárra, vagyis a gazdaságilag értékesített terület 7 százalékára tehetők.
A mondottakból kitűnik, hogy a természet Éjszaki- és Keleti-Tirolt első sorban erdő- és legelő-vidékké alkotta, s így a fának, de kivált a baromtenyésztésnek kell e helyen első sorban állni, s tényleg ezek mellett a földmívelés csak másodrendű szerepet játszik. És csakugyan úgy is van, hogy a szántóföld nagyobb része sem annyira emberi táplálék, mint inkább takarmány- és állati alom-növények termesztésére szolgál itt, amennyiben a terület legtöbb vidékén az úgy nevezett füvelő-gazdaság, vagyis a takarmány-váltógazdaság egy faja uralkodik. Állandó szántóföldek, vagyis olyanok, a melyek ily takarmány-váltás kizárásával szakadatlan mívelés alatt állanak, leginkább csak a Középső- és a Felső-Inn-völgyben akadnak, főleg pedig azokon a helyeken, a hol kiváltképen tengeri- és búza-, meg rozs-, avagy burgonya- és tavaszi gabonatermesztéssel foglalkoznak.
Kedvez ennek a füvelő-váltógazdaságnak nemcsak az, hogy a szántásra is alkalmas föld egyúttal dús fűtermésre is természettől alkalmas, a mi megint az éjszak- és kelettiroli völgyvidékek nagyobb részt nedves éghajlatának következménye, hanem egyszersmind az a körűlmény is, hogy a szántóföldnek váltakozva takarmány-termesztésre való fölhasználása itt gazdasági kényszerűségnek tekinthető.
A völgybeli legelők, még inkább pedig az óriási kiterjédésű alpesiek és a magas hegység erdeinek értékesítésére nézve elengedhetetlen nagy marha-állománynak a hosszan tartó zord időjárás alatt a házi istállókban való kitelelése nagy mennyiségű szálas takarmányt követel, mely szükségletnek az állandó réteken termő széna nem lenne elég.
Hogy ily körűlmények között a már magában véve is csekély szántóföld-terület a tartomány aránylag elég sűrű lakosságának gabona- és egyéb táplálék- meg haszon-növénybeli szükségletét nem elégítheti ki, s hogy ennek folytán Tirol tetemes gabona-, liszt- és egyéb táplálék-bevitelre szorúl, azt a fentiek után nem kell sokat bizonyítgatnunk. A főldmívelés fölöslegéből mindazonáltal említendő mégis a lentermesztés, a mely egyes, az éjszak-tiroli középhegységben és némely mellékvölgyekben fekvő falvak lakosságának, minthogy kedvező években a saját használatot fölülmúló mennyiségig emelkedik, becses kiviteli czikkűl is szolgál. Épen így a gyümölcstermesztés is, a mely azonban csak az enyhébb éghajlatú helyeken honos és ott is csak kisebb kiterjedésű kertekben, legfölebb még a házakhoz legközelebb fekvő réteken, szántóföldek szélén, vagy útszéleken részesűl mívelésben.
Zöldségfélét csupán Innsbruck és Hall városok környékén termesztenek nagyobb mennyiségben és finomabb minőségűeket, de ezzel sem győzik még a helyi szükségletet sem kielégíteni. A terület többi részein a zöldségtermesztés pusztán a legegyszerűbb fűszer- és konyha-vetemények, továbbá némely saláta-, kel- és répafélék mívelésére szorítkozik, de említést is alig érdemel.
A gazdasági termelés fő czikke mindenütt a széna, melynek jó vagy rosz termése tehát a döntő az év jövedelmezőségében, ez lévén első sorban a földnek azon áldása, melyet a gazda háziállatai különböző fajainak tenyésztésénél és hasznosításánál a lehetőség szerint értékesíteni törekszik.
Az állattenyésztés gazdasági fontossága és jellemző iránya leginkább az állandó marhaállomány nagyságából és összetételéből ítélhető meg, melyről a legutóbbi marhaszámlálás adatai pontos fölvilágosítást nyújtanak. Az 1890/91-diki télen 6.371 ló, 196.551 szarvasmarha (közte 99.080 tehén), 76.308 juh, 35.155 kecske és 25.186 sertés volt a szóban forgó területen. Az Alsó-Inn-völgy és részben még a Dráva- és Isel-völgy kivételével a lótartás és tenyésztés alig bír nagyobb fontossággal; míg ellenben a szarvasmarha-tenyésztés Éjszak- és Kelet-Tirol valamennyi völgyében nagy kiterjedésű s mindenütt legkiválóbb jövedelemforrása a mezőgazdasági földbirtoknak. A magas és meredek fekvésű rét- és havasi legelő-terület rendkívül nagy kiterjedésével kapcsolatban a Felső-Inn- és a Lech-völgyben legerősebb a tenyész- és haszon-marhának kereskedelmi czélokra való tartása. E magas hegyvidékek két, rokon eredetű s kiváló haszonhajtással jeleskedő szarvasmarha-fajtának hazája, ú. m. a felső-innvölgyi és a lechvölgyi jellegeknek, melyeknek igen megérdemelt híre, messzire eljutott tenyésztése és kiterjedtsége elég nagy a tartomány határain túl is, és állandóan élénk kivitelt biztosított számukra.
Felső-innvölgyi tehén.
Rheinfelder F. G.-től
A felső-innvölgyi fajta a világoskékes-borzderestől a zsemlye-sárgáig változó, hol a fehérbe, hol meg inkább a pirókba hajló s majd egészen egyenletes, majd pedig világosabb és sötétebb foltokkal váltakozó színezetű. Az állat fényszája, nyelvének felszíne és szempilláinak szélei ólomszürkék, a szarva hegyei, patái és a farka bojtja pedig rozsdás feketék. Sulyát és nagyságát illetőleg a kisebb és könnyebb hegyi fajtákhoz számítandó, a mennyiben a felnőtt tehén átlag 115–125 centiméternyi magasságnál, 143–153 centiméternyi törzshosszúságnál és 300–350 kilogramm élő sulynál nem igen ér el többet. Közepes hosszúságú feje a homlokrészen aránylag széles, ellenben a pofatájékon feltűnően keskeny. Vékony, előre és fölfelé hajló, többnyire csákó szarvai közép hosszúságúak, fülei széles kagylójúak, oldalvást egyenesen elállók és dús pamacsszőrrel benőttek, karcsú nyakát puha, rendesen sűrű keskeny ránczokba vont bőr fedi. Ilyen puha és finom különben a test többi részeinek bőrtakarója is. A helyes szabású, jól megnyúlt, csakis a bordák tájékán kissé laposan kidomborodó törzs, a hátsó része felé tetemesen kiszélesbűl és ennek alsó részletén látható a teheneken a szépen telt tőgy. A lábak az állatok finom csontozata mellett is elég erősek és elől rendesen jó állásúak, a mint hogy egyáltalában egész alakjuk arányosnak és tetszetősnek mondható. A felső-innvölgyi a legjobban tejelő marhafajta egész Tirolban és Vorarlbergben, s e mellett könnyen honosúl, minek folytán bárhol is könnyen tenyészthető s idegen földön sem fajzik el, sőt inkább rendesen erősebb és szebb ivadéka lesz, mint a fölötte szegényes táplálkozási és tenyészi viszonyok közt levő eredeti hazájában.
A lechvölgyi fajta jobbára a szomszédos algäui fajta színezetét és alakját mutatja, de élettani tulajdonságaival inkább a felső-innvölgyihez hajlik. Nagyobb és súlyosabb, vaskosabb és szélesebb is emennél, finomabb szabású s mind a homlok-, mind a pofa-részen szélesebb fejalkotású, vaskosabb lábú s a konczai is szélesebbek, mélyen lelógó tőgyei a tejelés bőségében semmit sem engednek a felső-innvölgyi tehenekének. Hízlalásra is épen oly alkalmas, mint igavonásra, úgy, hogy sokféle hasznavehetőségét, valamint szépségét és jóságát tekintve, nem igen akadunk egyhamar párjára.
A felső-innvölgyi és a lechvölgyi lakosság sűrűsége és szegényes életkörűlményei miatt e vidékeken a birtok már ősidők óta igen el van aprózva. Olyan szántófölddel és mezőrészszel bíró parasztbirtokok, a minők nagyobb marhaállomány eltartására elégséges terjedelműek volnának, e helyütt egyáltalában nincsenek. A legtöbb parasztbirtok legfölebb 2–4 hektárnyi, belsőséget és külsőséget (Haus- und Heimgründe) összevéve, s ha főkép a magasb fekvésű hegyi és mellékvölgyi községekben akadnak is 5–10 hektárnyi telkes gazdaságok, az ilyenekbe rendesen beleértvék az e tájakon nagyobb kiterjedésű rétek és havasi kaszálók is, melyek csak igen silány takarmányt teremnek. Az erdők, legelők és alpesi rétek nincsenek e telkekbe beleértve, minthogy ezek rendesen nem magán-, hanem községi tulajdont képeznek, melyből az egyeseknek csak bizonyos haszonélvezeti rész jut legelő-, széna-, alom- és fa-jutalék alakjában. E haszonélvezetnek köszönhető, hogy a magánbirtokos mégis el tud tartani átlag 4 vagy 5 darab szarvasmarhát.
Egészben véve a kisbirtok és kisgazdaság levén az uralkodó, a felső-innvölgyi és lechvölgyi vidéken mindenütt csak a kicsinyben való házi tenyésztésből áll a szarvasmarha-tartás, mely helyről-helyre csak az állatok külsejében és haszonvételi értékében mutat nagyobb különbségeket, de mindig küzdenie kell a takarmánytermés bizonytalanságával, az eladási árak ingadozásával, a bikatartás nehézségeivel és egyéb gazdasági viszontagságokkal.
Birtokviszonyai tekintetében az Alsó-Inn-vidék, valamint a Pusterthal keleti része már jóval kedvezőbb helyzetű. Az Alsó-Inn-völgyben már korántsem uralkodik a földbirtoknak oly végtelen elaprózódása, mint a Felső-Inn- és a Lech-völgyben. A gazdaságilag értékesíthető földterület majdnem teljesen csupa parasztbirtok, s az állandóan lakott területen belűl kisebb-nagyobb udvarházakra („Baugerechtigkeit”) van tagolva, melyek az e vidékeken még ma is érvényben lévő örökösödési rend értelmében föloszthatatlanok. Az 5 3/4 hektárnyi föld- és rétbirtoknál kisebb gazdaságok az úgy nevezett „Söllgüter”, vagyis kisbirtokok, az 5 3/4–11 1/2 hektárnyiak a közepes, és a 11 1/2 hektárnál többre terjedők már a nagyobb parasztbirtokok sorába tartoznak. Szántóföldjeiken és rétjeiken kivűl e birtokok legnagyobb része rendesen nagyobb legelő-, erdő- és havasi kaszáló-részszel is rendelkezik, avagy arányos házi és alpesi legelőrész-joggal s alom- meg fa-jutalékkal a községi és állami birtokokból, a miért is az itteni gazdák átlag kétszer, sőt háromszor akkora marhaállományt is el bírnak tartani, mint felső-innvölgyi sorsosaik. Természetes, hogy ezen kívűl az alsó-innvölgyi talaj nagyobb termékenységének, nemkülönben az alpesi rétek dús fűnövésének is tetemes része van a marhatenyésztést elősegítő körűlményekben, a melyek itt annak kiváltképen a tenyésztéssel kapcsolatos tejgazdaság alakjában dívó kevert faját teszik lehetővé. Régebben a gazdák az alsó Inn-vidék minden részében egyedűl csak marhatenyésztéssel foglalkoztak, a mire a vidéken honos szarvasmarha-fajták kiváltképen alkalmasok is valának. A legkedveltebbek voltak ezek közűl a duxi és zillervölgyi fajta, továbbá az unterlandi, a mely a Kitzbücheli Ache völgyében már a valódi pinzgaui fajtába megy át.
Az újabb időben a Sill-völgyből, továbbá a Brenner-hegységen túlról, az Eisack folyó forrásvidékéről előre nyomúlt borzderes, wippvölgyi marha („sterzingi”) akkoriban még ép oly kevéssé volt elterjedve, mint a felső-innvölgyi, melyet ma igen gyakran találni az innsbrucki, halli, schwazi, fügeni és zelli kerületek kisebb parasztgazdaságaiban, valamint a Ziller-völgy és környéke alpesi legelőin is, a hová tejbőségük növelése végett hajtják fel azokat évenként. A szomszédos fajtáknak még mindig emelkedőben lévő bevándorlása következtében az éjszaki tartományrész legszebb alkatú szarvasmarha-fajtái, a duxi és zillervölgyi, tetemesen meggyérűltek, sőt részben egészen ki is szorúltak, úgy, hogy mai állományuk épen nem alkot már nagyobb és egységes tenyésztési-területeket, hanem egyes apróbb tömegekben találhatók föl szórványosan, melyek nagy részt a teljes kipusztúlás veszedelmének vannak kitéve, ha e kiváló becsű állatanyag tenyésztésének újabb támogatás és kedvezés útján nagyobb lendületet nem adnak.
A teljesen keveretlen tisztaságában ugyan ma már nem igen gyakori duxi fajta valamikor főleg Innsbruck és Hall környékén, meg a déli folyampart mellékvölgyeinek és középhegységeinek községeiben volt jeles minőségben elterjedve, s az eredeti színe barnás-fekete, fehér foltok nélkűl, a szája szélén, meg a háta hoszszában őzbarna sávval. A Ziller-völgy előrészében és az Alsó-Inn-völgy mélyebb fekvésű kerületeiben ősidők óta honos, barna- és vöröses-tarka alvidéki marhával való kereszteződés útján keletkezett az utóbb önálló fajtaként is elismerésre és meglehetős hírre vergődött zillerthali fajta, melynek szőre a meggy-barnától a gesztenyeszínig változó színű, részben pedig éles szélzetű fehér foltokkal tarkázott; testalkotása nevezetesebb vonásaiban a duxi fajtával egyezik.
Ez alapon e két fajtát együtt a zillerthal-duxi, vagy dux-zillerthali közös elnevezéssel is szokták egybefoglalni, s a zillerthali, meg a duxi jelzőkkel inkább csak akkor szokás élni, mikor a „sötét-barna egyszínű” fajtát a „világos-barna s fehérrel tarkázott” („gefedert”, vagy „geruckelt”) fajtától világosan meg akarják különböztetni. Mind a két fajta felette arányos, rendkívül széles tömött és zömök törzsével tűnik ki. Az állatok nagyon előre domborodó szügye mély és széles szabású; egyenes gerinczű, lapos hátuk szélesebb és húsosabb, mint bármely más középeurópai marha-fajtáé, s ugyanez mondható farukat, keresztcsontjukat és ágyékaikat illetőleg is. Dongás-alakú törzsük vaskos, de a szárakban vékonyabb, igen finom csontozatú lábakon nyugszik; a homlok és orr táján feltűnően széles fejük egészben is vaskosnak mondható, melynek azonban a nagy, mélyen fekvő és élénk tekintetű szemek, meg a csinos állású, erősen kajla szarvak nem csekély díszére szolgálnak. Az eddig vázolt képet vaskos ránczokba türemlett lebenyű nyak és a hátsó lábak fölé magas tornyosúlással indúló, alúl pedig rendesen fehér, tömött bojtban végződő fark egészíti ki. A kifejlett tehenek ugyan rendesen csak 120–125 centiméternyi átlagos testmagasságúak, törzshosszúságuk azonban 155–160 centiméter, sulyuk pedig 55o–65o kilogramm. Mind a duxi, mind a zillerthali fajta egyaránt kiválik könnyű táplálhatóságával, valamint jeles alkalmazkodó- és öröklődő képességével; különösen a könnyen hizlalható marha jellegének megállapítása, valamint a tej zsírtartalmának fokozhatósága tekintetéből felülmúlhatatlanok. A tejszolgáltatás bősége szempontjából azonban már kevésbbé tűnik ki akár a tiszta, akár a zillerthal-duxi keverék.
S épen a növendékmarha nevelésének, az ötvenes és hatvanas években a tejgazdasági irányra való átmenete volt e marha tiszta fajtái helyébe a keresztezés útján létrejött vegyes fajták elterjedésének fő oka.
Hasonló módon történt a régi alvidéki faj kiszorítása és átváltozása is, a mely valamikor „a barna-vörös tiroli fajta” néven igen ismeretes és kedvelt volt. Helyébe leginkább a Wörgli és Kitzbücheli Ache völgyeiben régóta honos, vörös-fehér tarkázatú marha lépett, a mely Salzburg és Tirol határvidékein van elterjedve s a pinzgaui fajtával egy eredetű, emennek ép oly értelemben tevén helyi alapját, mint a „felső- és magas-pusterthali” a kelet-tiroli és a „möllthali” a karinthiai Dráva-vidéken. Újabb időben Felső-Bajorországból több ízben kerűltek miesbach-simmenthali keresztezett állatok némely alvidéki kerületbe, s ezeket kivált gyors testi fejlődésükért dicsérik. Minthogy azonban az ezen keresztezésekből eredő állatok tejelésükkel a pinzgaui, régi tiroli és zillerthal-duxi fajtákat nem múlják fölűl, igen kérdéses, vajjon némely birtokos csakugyan méltán kedveli-e ezt az „új-bajor fajtá”-t, és ennek további terjesztése kívánatos-e. Igaz ugyan, hogy az Inn egész alsó vidékén mind jobbára terjedő havasi gazdálkodás mellett az eredeti fajták keveretlen föntartása mindegyre nehezebb, a mennyiben a tapasztalás azt mutatja, hogy mindazon helyeken, a hol a marhatenyésztő gazdálkodásban a fő gondot a tejbőség fokozására fordítják, lassanként a honi törzs öröklődés útján elért egységes fajjellege alábbszáll, míg végre teljesen elenyészik.
Pinzgaui bika (tiroli nevelés).
Rheinfelder F. G.-től
Mekkora kiterjedésű nem csupán az Alsó-Inn-völgyben, hanem egész Éjszak- és Kelet-Tirolban a tejgazdaság, azt az évi tejszolgáltatásból, illetőleg a tejgazdasági termékek minőségéből és mennyiségéből lehet megítélni. Statisztikai adatok szerint a tehén- és kecsketej évi mennyisége – a juhokat ugyanis az egész vidéken sehol sem fejik – kerekszám átlag két millió hektoliterre tehető. A friss állapotban rögtön elhasznált tej levonása után fenmaradó részből évenként 40,–50,000 métermázsa vaj és zsír, nemkülönben 100,–115,000 métermázsa sajt és túró készűl.
A szarvasmarhán kivűl a hasznos háziállatok között még különösen a juhok, kecskék és sertések veendők tekintetbe. A juhok kivált a fő völgyek középhegységein és a magasb fekvésű mellékvölgyekben nagyobb számúak, a hol húsukért és gyapjukért tenyésztik őket. Leginkább abban mutatkozik a hasznavehetőségük, hogy a legmagasb és legmeredekebb, de azért a legjobb füveket termő alpesi réteket legelik le, a melyek azonban már vagy egyáltalában hozzáférhetetlenek a szarvasmarha számára, vagy sovány takarmányuk miatt nem érdemes a marhát rájuk fölhajtani. Ez a kicsiny, könnyed és rendkivűl edzett alkotású, fehér vagy fekete gyapjas, úgy nevezett kőszáli birka-fajta a legmagasb hegycsúcsokat, gerinczeket és szakadékokat is megmászsza s föl egész a növényzet legszélső határaiig elmegy táplálékot keresni, a mi mellett még egészen jól is tenyészik és fölötte puha, ízletes húst is szolgáltat. Egy-egy állat évi gyapja átlag 1 1/2–2 kilogrammra becsűlhető; évenként kétszer nyírják s nagy részt házi használatra való szövetek és fonálneműek készítésére értékesítik.
Kecskét ugyan mindenfelé, azonban erdőkimélés tekintetéből csak korlátolt számban és jobbára csak kisebb birtokosok és szegényebb emberek tartanak a teje kedveért. Végűl a sertés-tartás csupán az Inn-vidéken bír némi fontossággal, hol a nagyobb majorokban savómoslék is elég van.
Mint már említettük, ama 300 négyszögkilométernél nagyobb legelőterület, a mely a szálas erdőség véghatára és az örök hó és jég kezdete közt a hegyek csúcsait és gerinczeit födi, lényeges és jellemző tartozéka a tartományrész gazdasági és marhatenyésztési alapföltételeinek. Minthogy „Almen” (havasok) néven az állandóan lakott területektől akkora távolságban fekvő legelőrészeit értik a magasb hegységnek, a honnan a rajtuk tanyázó marhát már nem lehet minden nap haza terelni, természetes, hogy az e hegyi legelőkön való időleges tartózkodás csakis az ily magas fekvésű tájakon nagyon rövid nyár teljesen hó és fagy nélkűli évszakára terjedhet, s az egyes legelőterületek magassági és egyéb helyi körűlményeihez képest két-négy hónap között ingadozik. Az év többi 8–10 hónapján át az egész marhaállomány a havas alatti enyhébb övben, vagyis otthon van, a hol eltartásáról rendesen istállózás útján kell gondoskodni.
A növényzet tavaszi fölébredését nyomban követő s a téli hideget és azzal együtt beálló havazást valamivel megelőző, ép oly rövid idő ugyanis, a melynek pár hete alatt a fűevő hasznos háziállatok a házak körűli legelőkön és erdőkben tanyázhatnak napközben, nem nyújt nekik annyi táplálékot, a mennyi teljes eltartásukra elégséges lenne, úgy, hogy ez idő alatt a tavaszelői és őszutói legeltetésen kivűl rendesen még istállói takarmányra is szorúlnak. E mellett azonban még a nyári időszak alatt is számba veendő a havasi legelőre kihajtott marhán kivűl a házi és gazdasági szükségletek födözésére otthon tartott állatok nagyobb részt istállóban való eltartása, úgy, hogy a házi takarmány-szükséglet az említettük vidékek nagyobb részében tetemesen meghaladja a legelőn szerezhető táplálék mennyiségét.
Mivel pedig a mélyebb területrészeken koránt sincsen mindenütt akkora terjedelmű rét és legelő, a mekkora a hegyi legelőkön nyaranta könnyen eltartható marha-állomány kitelelésére elég lenne, ez aránytalanságon a legtöbb helyütt úgy segítenek, hogy az ily nyári legelőnek fölöslegével bővelkedő tájakon részben havasi legelőkben szegényebb más vidékek marháit legeltetik „a sajátjaik mellett, részben pedig a nyári időre marhában bővelkedő más honi, vagy akár külföldi vidékekről szaporítják vétel útján az állományt és így hasznosítják a nagy legelőterületeket. Így a Ziller-völgy havasain nyáron át számos felső-inn és wippvölgyi, a Lech-vidéken pedig sok vorarlbergi s a bajor Algäu vidékéről való tehén legel; továbbá igen nagy számú juhot hajtanak a nyári időre a délkeleti Karszt-vidékekről, sőt a Balkán-félszigetről és Dél-Magyarországról is ez éjszak- és kelet-tiroli havasokra, a honnan aztán a kövér legelőn felgyarapodott állatok keresett árúként kerűlnek a közép- és nyugat-európai piaczokra.
A marhának otthon és a havason való kettős tartási módja között elengedhetetlenűl szükséges összekötő kapocs az erdei legelő, a mely minden vidéken megvan. A helységek és szétszórt majorságok közelében elterűlő erdőségeket kivált tavaszszal használják föl e mellékczélra; míg a magasb fekvésű hegyi erdőségekben, a hol a fűtermésnek a fanövésnél jóval kedvezőbb éghajlati körűlmények hatása alatt sokszor valóban csodálatos bőségű takarmány terem, rendesen nyáron át legel a fölöttük levő havasokról ide is le-leterelgetett marha.
Ha már most tekintetbe veszszük, hogy a havasi legelők rendesen igen távol vannak, tetemes magasságúak, zord és nehezen hozzáférhető fekvésűek, roppant kiterjedésűek s átlag igen kedvezőtlen talaj-alakúlatúak, s e mellett kevés takarmányt teremnek: akkor bizony aligha fogunk valami nagyon magasra csigázott várakozással lenni e legelők gazdasági berendezése és a rajtuk való gazdálkodás egész menete iránt. Főképen pedig nem szabad olyan idylli állapotokra gondolnunk, a minőkről még a mai, a magas hegységek bebarangolásának divatból annyira hódoló korban is eleget hallunk regélni, vagy a minőket másfelől a tartományrész körűlményeivel nem ismerős elméletgyártók hangoztatnak, mikor a tiroli havasi gazdálkodás elhanyagolt és siralmas állapotáról beszélnek. Inkább azon kell csodálkoznunk, hogyan bírják egyáltalában úgy az emberek, mint a gondjaikra bízott „házi” állatok három-négy hónapon át a magas hegység e zord pusztaságaiban az elemek viszontagságainak féktelen tombolását kiállani. És sokkal helyesebb az a fölfogás, a mely a magas-hegységi jellegű kerűletek havasi gazdálkodását szükséges rosznak tekinti, mint az, a mely benne a természet egyik áldását látja s a hegyi pásztorélet romantikájának elképzelt bájairól énekel.
Igaz ugyan, hogy vannak a havasi életnek is szép, vidám napjai, a mikor a nyájak békében legelésznek a virágos gyepszőnyegen s nem fenyegeti őket sem a szakadékokba zuhanás, sem kőomlás, sem zivatarok veszedelme, mikor az egész marhaállomány egészséges, az idő szép, csendes és nyugodt. Ilyenkor serényen és vígan folyik a gazdálkodás, gyarapszik a tanyákon a tejgazdaság haszna („Almnutzen”) s csupa jó hírt visz haza a faluból naponként föllátogató kecskepásztor-fiú. Ámde ha az ég beborúl, ha mélyen alant járó felhők tornyosúlnak és zúgó szélvész süvölt a szikla-ormokon, midőn a megriadt marha rémültében szakadékokba rohan, vagy eszeveszetten szanaszét züllik, a helyett, hogy biztonságot nyujtó helyen keresne menedéket; ha járványok pusztítanak, vagy a villám, a szakadó zápor, romboló jégeső és az alárohanó hegyi patakok és lavinák okoznak károkat, magukkal ragadva kunyhókat, elmosva az útakat és bűnűket: akkor bizony vége, még pedig sokszor hosszú időre vége a havason a költői szépségű boldog pásztoréletnek!
A természettől legmostohábban megáldott havasok a Felső- és Középső-Inn-völgyben találhatók, míg ellenben a lechvölgyiek rendkivűl termékenyek s általán véve a középponti Alpesek magas legelői is buja fűtakaróval dicsekedhetnek. A legkövérebb hegyi legelői azonban mégis az Alsó-Inn-völgynek, különösen pedig a Ziller-, Brixen- és Grossachen-völgynek vannak, a miért is ezek legtöbbje tejgazdasági tanyáknak is szolgál nyaralóúl. A keleti Pusterthalban inkább az üszők, borjak és juhok tartása dívik a havasi legelőkön. Ezért itt a tejgazdaságnál jóval nagyobb helyet foglal el a vágó- és tenyészmarha-nevelés, míg amannak termékei csupán a helyi és házi használatra való mennyiségben állíttatnak elő.
A vizeit részint egyenesen, részint közvetve az Adriai tengerbe hömpölygető tartományfél egybe esik Dél-Tirol földrajzi fogalmával. Ez a magas Tauern délkeleti lejtőinek és déli előhegyeinek az imént ismertetett területhez számítandó beszögellését kivéve, a svájczi határ közelében lévő Reschenscheidecktől a Salzburg-karinthiai határ szélén álló Dreiherrnspitzéig húzódó középponti Alpes-lánczolaton alúli, vagyis déli része a tartománynak.
Etsch-völgyi bika (Val Fiemme).
Rheinfelder F. G.-től
Ezen 1.336 négyszögkilométernyi területű tartományrész hegységeinek változatosságával arányban áll völgyeinek nagyobb száma, valamint nagyon különböző iránya és alkati jellege is. Ezekhez járúl még, hogy helyről-helyre az éghajlat is tetemesen ingadozó. Gondoljunk csak ama nagy különbségekre, a melyek e részben Dél-Tirol legmélyebb pontjai, példáúl a tengerszíne fölött csupán 60 méternyire fekvő Garda-tó környéke, és legmagasb helyei, mint az Ortler- és a Dreiherrnspitze (3.906, illetőleg 3.324 méter) éghajlata közt uralkodnak. A talaj magassági és mélységi sajátságaival együtt jár a növényzetre és a földmívelésre döntő hatású éghajlati tényezők változatossága, a mit bizonyos gazdasági növények előfordúlása vagy hiánya, nemkülönben a helyről-helyre más-más mívelésmódok uralkodó volta jellemez legszembetűnőbben. Ezek szerint három növényzeti öv különböztethető meg. Legalúl a mély völgyek melegebb tájain a szőlő és az eperfa vidéke (az úgy nevezett „vegyes gazdálkodás”, coltura mista hazája); fölebb, a magasabb dombvidéken és a középhegységen a nyílt szántóföld- és mezőgazdaság öve (gabona- és rétvidék), a melynek függőleges és vízszintes kiterjedése részben a fagy nélkűli időszak hosszaságától, részben pedig a termelési idő esőzése mennyiségétől és elosztódásától függ. E fölött következik végűl a magasb hegyi és havasi vidékek erdő- és legelő-öve, rövid, hűvös nyarával és hosszú, nagy havazásokban bővelkedő telével, a mely éghajlati tényezők nagyobbára csak a természetes fű- és fanövés értékesítésére szorítják e legfelső gazdasági öv haszonvételét.
A szőlő és eper vidékét éghajlati tekintetben fölötte enyhe és rendesen négy hónál alig hosszabb tél jellemzi, melynek folyamán csak ritkán sülyed a hőmérő 10–12 C°-ra a fagypont alá. Más felől a nyári meleg egész 30–33 C°-ig emelkedik, s az évi közép hőmérséklet 11 1/2–12 1/2 fok között ingadozik. Ilyen minőségű és magatartású általában Dél-Tirol éghajlata a hőmérséket illetőleg mindenütt egészen a 650 méternyi tengerszín fölötti magasságig, úgy, hogy egészen idáig a szőlő- és eperfa-termesztés mindenütt biztos sikerrel kecsegtet.
A vegyes gazdálkodás abban áll, hogy a szőlőt vagy az eperfát, avagy mind a kettőt együtt véve nem csupán önállóan, vagy legfölebb még más fajta gyümölcsfákkal keverten, bár mégis külön e czélra szolgáló szőlős- vagy eperfás-kertekben termesztik, hanem leginkább a szántóföldek szélén, vagy azokon keresztűl-kasúl, sőt a réteken és legelőkön is találni többé-kevésbbé sűrű sorokban ültetve.
A fa- és szőlősorok közötti szántó- vagy fölásásra való földet itt a népesség túlságos sűrűsége, illetőleg a földbirtoknak ezzel együtt járó szertelen elaprózódása miatt általában a kenyérnövényeknek rendkivűl fáradságos termesztésére használják. Leginkább tengerit és búzát, vagy tengerit és rozsot meg árpát termesztenek. Takarmányfüveket majdnem sehol sem látni, s a rendes széna is igen kevés, minthogy már időtlen idők óta mindenütt szőlőkertek vagy szőlőlugasokkal és eperfákkal beültetett szántóföldek foglalták el a rétek helyét.
A szőlő- és eperfatermő övön belűl mai napság Olasz-Tirolban már alig akadni tulajdonképeni parasztbirtokra. Ezzel ellentétben ezrekre megy az 1 1/2–2 hektárnál nem nagyobb s még többre megy a fél hektárnál is kisebb csipet-gazdaságok száma, melyeken ily parányi terület mellett természetes, hogy igazi parasztbirtokról és igazi mezőgazdaságról szó sem lehet, úgy, hogy itt a falusi lakosság tulajdonképen egészen másnemű fő keresetre kényszerűlt szegény gazdák- és munkásokból áll. E vidékek völgyeinek lakossága nagy részt a meglehetős számú nagyobb birtokok bérlésével keresi élelmét; e birtokok a törzsökös nemesség, valamint a vagyonosabb polgárság tulajdonában vannak, de csak ritkán míveltetnek saját kezelésű gazdaságban. E nagyobb birtokok épen ezért többnyire kisebb részgazdaságokra vannak földarabolva, melyeken a kisbirtokossághoz, vagy a mezei munkásosztályhoz tartozó családok telepedvék meg részes, vagy osztályos zsellérekűl (ú. n. colono). A birtokos (padrone) rendszerint csupán a szőlővel és eperfával beültetett telket, meg a legszükségesebb, többnyire igen szegényes fölszerelésű lakó- és gazdasági helyiségeket engedi át a zsellérmunkásnak, kinek ilyenformán nemcsak az egész munkát kell szolgáltatnia, hanem még a teljes élő és élettelen beruházásról is gondoskodnia, a mi e néposztálynak általánosan igen nagy szegénysége és tudatlansága miatt ép oly hiányos és nyomorúságos, a mily czélszerűtlen szokott lenni, úgy, hogy e colono-rendszer sem eszközei, sem gazdálkodási módjai és eredményei tekintetében egy cseppet sem különb a saját telkén nyomorgó kisbirtokos hagyományos gazdálkodásánál. A mi Olasz-Tirolnak a természettől annyira megáldott völgyvidékein mindenekelőtt s legérezhetőbben hiányzik, az a czélszerű gazdálkodásra serkentő és útat-módot mutató nagybirtokok üdvös példaadása, a melyek mindenütt leghatékonyabb úttörői és előmozdítói a gazdasági haladásnak s mint ilyenek, már is érvényesítik áldásos hatásukat Dél-Tirol bortermesztő vidékeinek német részében.
Etsch-völgyi tehén Ultenből.
Rheinfelder F. G.-től
A mint a coltura mista területéről a közbe kevert szőlő- és eperfa-termesztés nélkűli, tiszta szántóföld- és mezőgazdaság vidékére megyünk át, egyszerre javúlni látjuk a termőföld túlságos elaprózódása és hiányos mívelése terén föntebb tapasztalt gyarló állapotokat is. A népesség túlságos sűrűségének csökkenésével arányban emelkedik a birtokok nagyobb terjedelme. A mívelési módok is mind czélszerűbb és kedvezőbb megosztást és elegyítést mutatnak, jóllehet különösen az olaszok lakta részeken, még itt is szerfölött kicsinyek az egyes birtokegységek s csak ritkán haladják meg a 2 1/2–3 hektárnyi föld- és rétterületet, úgy, hogy még e második övben sem igen lehet szó tulajdonképeni telkes parasztbirtokokról. Másként áll azonban a dolog a déli tartományrész német lakosságú felében. Itt – legalább a középhegység téres oldalain és a hirtelen emelkedésű völgyek magasabb fokain, melyek mindjárt a szőlőtermő övhöz csatlakoznak s 1.300–1.500 méterig emelkednek – már valóságos földmíves-osztály honol a saját öröklött, vagy szerzett birtokán. A gazdálkodásban nagyobb szerep jut a takarmánytermesztésnek s ezzel együtt a marhatenyésztésnek, meg az ebből nyerhető különféle haszonvételeknek is, még pedig annál nagyobb mértékben, mennél magasbra hágunk a hegységben, vagy mennél messzebb hatolunk be a völgyek magasb elágazódásaiba. Azonban a közönséges gabonaneműek, továbbá a tengeri, tatárka és hüvelyes vetemények termeszthető mennyisége ezen övön belűl sem üti meg a szükséglettel arányos mértéket, úgy, hogy bizony a kenyérnövények, nevezetesen a búza, tengeri, valamint a liszt is nagy részt beviteli czikkek. Ellenben borban és gyümölcsben, továbbá selyemben és főleg hasznos háziállatokban, meg ezek termékeiben oly bőség van, hogy ezekből tetemes kiviteli fölösleg is marad.
A mi a marhaállomány számarányát illeti, az 1890. év deczember 31-én megejtett számlálás szerint az itt tekintetbe veendő területrészen 8.875 darab mindenféle ló, 206.438 darab szarvasmarha, 131.021 juh, 61.578 kecske és 38.411 darab sertés volt.
A lótenyésztés azon területekre szorítkozik, a hol nagyobb terjedelmű elposványosodott, vagy meggyűlemlő s lefolyás híjában veszteglő talajvízzel bővelkedő rétek és legelők vannak. Az Etsch-vidéken ilyenféle területeket találni Bozentól lefelé Mezzolombardóig, továbbá a Vintschgauban Schlanders fölött egész Glurnsig. De azért találkozunk még lótenyésztéssel a Haflingi középhegység fensíkján Meran és Bozen között, valamint a Sarn- és Ulten-völgyben is. A felső Eisack vidékén és az alsó Pusterthalban, a hol a vasútak keletkezése előtt a lótartás és lótenyésztés fontos jövedelemforrás volt, újabb időben e gazdasági ág tetemesen alá hanyatlott. A Pusterthalban különösen a Rain-, Antholz- és Gsies-völgy községei tenyésztenek még szép, erős állatokat, melyeknek itt honos nori fajtája a pinzgaui és karinthiai fajtával rokon és az eredeti fajtának semmiben sem áll mögötte. Egyéb egypatások közűl Dél-Tirol több vidékén, így kivált a Nonsbergben és Judicariában öszvéreket és szamarakat tenyésztenek még, melyek itt a lovaknál is számosabbak és a nehezen járható hegyi útakon teherhordásra szolgálnak. Dél-Tirol olasz részében kerekszám 4.000 öszvér és szamár, de csak 1.450 ló van, holott egész Német-Tirolra amazokból csupán 850 darab esik.
A szarvasmarha-tenyésztést illetőleg első sorban az a különböző szerep veendő figyelembe, mely annak a gazdaságban jut. A hol a bor-, selyem-, tengeri- és gabona-termesztés a fő, ott a földmívelés ez ágai sehol sem engedik a marha-tenyésztést önálló, vagy egységes természetű gazdasági ággá fejlődni. Mindezen helyeken csak tejszolgáltatás és munkavégzés czéljára, tehát főképen házi használatra tartják a szarvasmarhát és csak ritkán, vagy csupán alkalmilag tenyésztési czélokra. Ép azért a bortermesztő völgyek övében és részben még a hegység középfokain sem lehet tulajdonképeni szarvasmarha-tenyésztésről szó. Ez csakis a fő völgyek magasabb fokain, valamint a mellékvölgyek hegyoldalain honos; itt azonban annál hálásabb keresetág, mennél jobban rá van szorúlva e magasabb vidékek ily nemű termelésére a hozzájuk közel eső mélyebb gazdasági övnek a szarvasmarhát csak házi használatra tartó tetemes és könnyen hozzáférhető fogyasztó közönsége.
Faját és alkotását tekintve a déltiroli tenyész-vidékek szarvasmarhája többrendbeli különbséget mutat. A Pusterthal mélyebb fekvésű vidékein, továbbá a Taufer- és Arn-völgyben a leginkább gesztenye-barna, majd egész a korom-feketéig sötétedő, szabálytalan fehér foltokkal tarkázott, nehéz alsó-pusterthali, vagy pusterthal-duxi fajta uralkodik. Szerfölött zömök és széles, vaskos teste, edzett egészsége és könnyű táplálhatósága e marhafajtát mindenekelőtt hízlalásra teszik igen alkalmassá, a minthogy mai nap is a legkövérebb és legsulyosabb hízó ökrök csakugyan e vidékről kerűlnek ki. A felföldön (Welsberg kerületben), valamint a fővölgy nyugati szeletének magasb hegyfokain és némely magasabb fekvésű mellékvölgyben a felső-pusterthali fajta van elterjedve. Ez a pusterthal-duxi és a pinzgau-möllvölgyi fajok állandósúlt vegyüléke s úgy tejszolgáltatás, mint munkabírás tekintetében jeles és arányos idomzatú állatokkal dicsekedhetik, a melyek gyors fejlődésük és hízlalhatóságuk tekintetében is nagyon kielégítők. Az Eisack felső folyamvidékén a wippvölgyi, vagy sterzingi marha nevén ismeretes és az Etsch-völgy borzderes törzsfajtájával rokon marhafajta honos, mely igavonásra ép oly alkalmas, mint tejszolgáltatásra, s ép ezen kettős hasznavehetőségénél fogva kivált Dél-Tirolnak első sorban a marha házi használatára szorúlt vidékein nagy gazdasági fontossággal bír. Az etschvölgyi fajta törzsökös tenyész-vidékei: Német-Tirolban a Felső-Vintschgau, az Ulten-, a Passeier- és a Sarn-völgy, Olasz-Tirolban pedig a Fleims-völgy, a Primiero és a Felső-Nonsberg. Csontvázának erős fejlettsége, szívós izomzata, edzett testalkotása és eleven vérmérséklete az etschvölgyi fajtának igavonó képességét illetőleg minden kétséget kizárnak. E fajta állatainak függőleges testmagassága átlag 135 centiméter, törzshosszasága 157 centiméter, testsúlya pedig 420 kilogramm.
Olasz-Tirol délnyugati részében, nevezetesen a felső Sarca- és a Chiese-völgyben részben a sötét-barnától egész a korom-feketéig árnyalt, részben fekete-fehér tarka színű szarvasmarha honos, mely kiválóan a Rendena-völgyből kiindúlólag újabb időben mind a három Judicaria majdnem egész területén elterjedt lassanként. A judicariai barna marha, vagy az ú. n. rendenai fajta, jóllehet csak gyengén közepes sulyú és nagyságú, mégis igen alkalmasnak mondható a vegyes házi használatra. Tejelése tekintetében pedig oly kitűnő, hogy e részt bátran versenyez a tiroli és svájczi Alpesek legjelesb tejelő tehénfajtáival. A kifejlett tehenek imént jelzett kis termetéhez és csekély súlyához képest ugyanis, nemkülönben tekintettel a silány táplálékra és gyarló ápolásra, a melyben ez állatok részesűlnek, az egy-egy tehéntől évenként átlag nyert 1100–1200 liternyi tej épen nem mondható kevésnek. E mellett, a tej igen jó és a tejelési időszak is feltűnően soká tart.
Az apróbb állatok tartásában és tenyésztésében is többrendbeli különbségeket látunk. Dél-Tirol német részében kiváltképen juhokat tartanak, nevezetesen a középhegységen és a magasabb mellékvölgyekben, a melyek nagy kiterjedésű sovány és gyakran igen meredek legelőkben bővelkednek. Ez állatok többnyire ugyanahhoz a kis termetű, de igen edzett és ízletes húsú hegyi fajtához tartoznak, a mely a német Alpes-vidékeken mindenütt honos és kőszáli birka néven ismeretes, s a melynek fehér, barna, vagy olykor egészen fekete színű gyapjából készül a „Loden” nevezetű daróczposztó. Az Ulten-völgyben, az Ampezzo-vidéken és Buchensteinben elszórtan nagyobb termetű, lógó fülű és nagyon görbe orrú juhok is akadnak, melyek a bergamói fajtával való keresztezésre vallanak. Viszont a Passeier- és Sarn-völgyben meg az itt honos hegyi juhfajtának a dél-európaival történt keresztezésének utódaival találkozunk, minthogy az utóbbi fajtából időről-időre nagy nyájakat hajtanak föl e vidék kövér legelőire. A sertéstartás az egész itt tárgyalt vidéken úgy minőségi, mint mennyiségi tekintetben emelkedett ugyan, azonban sehol sem bír nagyobb fontossággal.
Pusterthal-duxi tehén (Schwarzschecke).
Rheinfelder F. G.-től
Már előbb említettük, milyen nevezetes szerep jut Dél-Tirolban a tejgazdaságnak, de egyúttal ismételten hivatkoztunk arra is, milyen különböző fejlődési fokon áll e gazdasági ág az egész vidék egyes kerületeiben. Az 1890-ben megszámlált 206.438 darab szarvasmarha között e területen 105.233 tehén volt, melyek évenként legalább 1,075.000 hektoliter tejet adnak. Minthogy továbbá Dél-Tirol 61.578 darab kecskéje közűl legalább is 50.000-et fejnek s ezek mindegyike átlag 150 liter tejet szolgáltat évenként, ebből további 75.000 hektoliter kerűl ki. Ehhez számítandó még a déltiroli határvidékekre Felső-Olaszországból legeltetés végett felhajtatni szokott, körűlbelűl 15.000 darab fejős tehénnek mintegy 50.000 hektoliternyi tejszolgáltatása, úgy, hogy az évi átlagos tejmennyiség 1,200.000 hektoliterre tehető. Ebből Dél-Tirol olasz nyelvű részére 600.000 hektoliter esik, melynek nem azon fris állapotában elfogyasztott részéből – kerekszámokban szólva – 10.000 métermázsa vaj és 30.000 métermázsa különféle sajt készűl. Itt többnyire olasz módra édes tejből köpűlt vajat és sovány sajtot készítenek, míg Dél-Tirol német részében leginkább az aludt-tejből való vaj-, sajt- és túró-készítés járja még, melynek csekély ideig elálló vaját ép azért nagyobbára kiolvasztják, s egyéb termékei, úgy mint közönséges savanyú túrója és kecskesajtja sem lévén alkalmas a kivitelre, csekély kivétellel termelési helyének legszűkebb vidékén kerűl elfogyasztásra. Csupán a legutóbbi két évtizedben történt itt is némi előhaladás több tejgazdasági szövetkezet szervezkedése útján, így különösen a Vintschgauban, a Felső-Pusterthalban és az Eisack felső völgyében.
Úgy a tejgazdaságra, mint a növendék-marha tenyésztésére nézve szerfölött fontos tényezőkűl tekintendők az itt tárgyalt tartományrész minden nagyobb kerületében lévő havasi legelők. Ugyanis mindenütt a lehető legnagyobb számban igyekeznek a marhát e magas hegyi legelőkre hajtani, hogy a kész takarmányra mennél kevésbbé szorúljon. Már a mi a déltiroli alpesi legelőket illeti, azok itt is a legszorosabb viszonyban állanak terjedelmüket és minőségüket nézve a főbb hegycsoportok alakúlatával és földtani minőségével. E részben Dél-Tirolban két fő hegycsoport áll egymással szemközt, úgy mint a Közép-Alpesek és a Déli-Alpok tömege. Amazoknak övében a legtöbb völgymélyedés feneke is eléri már az 1.000 méternyi magasságot, míg a hegyek átlagos csúcs- és gerinczmagassága 3.000 méter körűl jár. Ilyenformán itt a havasi legelők már nagy részt a valóságos alpesi övbe esnek, melyen sem elégséges hasznavehető föld, sem táplálóbb növénytenyészet nem igen van. Óriási gletcserek és hómezők, mérföldekre húzódó sziklás lejtők, számtalan lavina-omladék és moréna-képződés szaggatja meg a legelő-területeket, melyek maguk sem lehetnek valami dúsak fűben, minthogy lejtőik meredekek, éghajlatuk zord és földjük ép oly silány minőségű, a milyen csekély rétegű.
A legtöbb havas épen ezért inkább csak a talaj nehézségeivel, valamint a zord éghajlattal, meg a gyakori takarmány- és vízhiánynyal jobban megküzdő rideg marhának való legelőűl szolgál, továbbá a heverő igás ökröknek és a nem tejelő teheneknek, nemkülönben a juhoknak; míg ellenben a borjas és fejős tehenek, meg a borjak nagyobbára otthon vannak az istállókban s legfölebb a ház körűli legelőkön tartják őket. Tejgazdaságra berendezett havasi tanya aránylag csak kevés van.
A havasi kaszálókon kívűl azonban a déltiroli Közép-Alpesekben mindenütt legelőkűl használják egyúttal az erdőket is, melyek kivált fölfelé rendesen igen ritkás faállományúak és sok bennük az olyan nagy tisztás, a hol a gyér, vagy egyáltalában hiányzó befásítás nem ritkán még kövérebb fűnövést enged, mint az egészen szabad legelőkön.
Rendena-völgyi tehén.
Rheinfelder F. G.-től
A Déli-Alpesekben, melyek az alpesi magasságig csak néhol emelkedő porfir-fensík, meg a valsuganai Cima d’ Asta szigetszerűen előre tolt granit- és csillámpala-törzsét kivéve, jobbára dolomitos mészkőből alkotvák, egészen más minőségű a havasi legelők öve és az ebbe eső gazdálkodás is. E hegyvidéknek tetemesen csekélyebb magassága, mely 1.500–2.500 méter között ingadozik, valamint nagyobb részt szelíden hullámos talajalakúlata, kapcsolatban a közbenső fő völgyeknek többnyire igen mély bevágódásaival, a havasi legelőket illetőleg azt okozza, hogy ezek itt az erdőségnek nem fölötte, hanem a belsejében esnek, pedig az erdőborította öv felső határa is jóval mélyebben van e helyütt, mint a Közép-Alpesekben. A szálas fenyves-erdők felső határa ugyanis a területnek a Déli-Alpesekre eső részében átlag már 1.600 méternél húzódik, s minthogy a havasi legelők nagyobb száma ennél jóval csekélyebb tengerszín fölötti magasságú, a mennyiben 1.000 méternyire, vagy még ezen is alúl fekszik: ehhez képest a java részük tulajdonképen nem is egyéb, mint egykori erdőségek kiirtásával alkotott rétterület. Csupán a déltiroli mész- és dolomithegység legmagasb emelkedései, tehát az átlag 1.000 méternél magasabban fekvő öv alkot valóságos és természetes alpesi legelő vidéket, a mely t. i. sohasem volt erdőtalaj. A déltiroli mész- és dolomithegylánczoknak nagyobb részt szelíd hullámos tetői dús és egyenletes sűrűségű fűnövést engednek. Épen ezért e kaszálók szénatermése jóval nagyobb és így a rajtuk való havasi gazdálkodás is sokkal hálásabb és egyúttal kevesebb bajjal járó, mint a kristályos kőzetű és palás hegységek meredek és magas ormain. Az itteni Alpesek ennek folytán kiválóan alkalmasok a tehenek legeltetésére és tejgazdasági tanyák berendezésére. Sőt a déli mészdolomit-hegységek legszélső, legmeredekebb és legsziklásabb oldalain és lépcsőfokain leginkább csak a juhoknak való legelőűl szolgáló rétségek is néhol oly bő fűnövéssel dicsekedhetnek, hogy még itt is sikerrel jár legalább a juh-tejgazdaság, így különösen az Ampezzo és Primiero vidékén, főleg pedig Rovereto táján.
Az a körűlmény, hogy ezen havasok közűl sokat egyes külföldi gazdák bírnak bérben, s hogy a hazai marhával népes legelők nagy részét sem maga használja az illető falka tulajdonosa, hanem bérbe adja ki az egész gazdaságot, – érthetővé teszi, hogy a mészdolomit-hegység egész övében csak ritkán akadunk a legelőkön a rendes tejgazdaság űzéséhez kellő épületekre. Ezek ugyanis többnyire csak egy-egy havasi kunyhóból állanak, a mely a pásztorok hajléka és a gazdaság hasznának tárháza is egyúttal, míg istállók rendesen egyáltalában nincsenek, vagy ha vannak is, csupán akkorák, hogy csak a fejős teheneknek nyújtanak szükség esetében olyan, a milyen, gyarló menedéket. A legkezdetlegesebbek természetesen e havasi kunyhók és karámok a juhlegelők övében, a hol még sok helyütt, így pl. a juhlegelőűl híres Monte Baldo éjszaki lejtőjén is, látni olyan havasi pásztorkunyhókat, melyek sátortető formára összefont nyers galyakkal födvék, s évről-évre újra meg újra össze kell őket tákolniok a bresciai domb- és síkvidékről ide fel-felvándorló juhászoknak.
Kellemes ellentétben vannak a Monte Baldo e nyomorúságos és szinte őskoriaknak mondható fa- és kőkalibáival a Vezzena-hegység híres tehénlegelőin látható takaros havasi majorságok Levico fölött Valsuganában. A fallal kerített udvar egyik oldalán szilárd szerkezetű épület húzódik, melynek középrésze pitvarból, hálószobából és éléskamrából áll, míg oldalvást egy felől a konyha, más felől pedig a tejes kamara csatlakozik hozzá. Ezzel szemben egy másik épületben a tágas sajtos kamra áll, míg a két szárny közt, de ugyanazon födél alatt a nagyobb számú marha befogadására alkalmas istállónak jut hely.
A mészdolomit-hegység vidékén számos havasi legelő sínyli a víz hiányát s a rajtuk legelő marha csupán arra a kevés eső- és hóvízre van szorítva, a mit mesterséges vízgyűjtőkben, vagy itató vályukban fognak föl; de ez is elég gyakran időnek előtte kifogy, vagy pedig megromlik a hosszas állástól.
Majoros kunyhók a Monte Baldón.
Charlemont Húgótól
Vorarlberg a mittelbergi és thannbergi magas völgyecskék, továbbá a Hochkrummbach és Wörth melletti völgyvidék kivételével a Rajna révén az Éjszaki tenger vízmedenczéjéhez tartozik. Sík földje és alacsony dombvidéke csak éjszaknyugati határszélén van egy kevés. A többi része mind csupa magasb hegységből áll, melyet közbenső, többnyire meglehetősen szűk völgyek barázdálnak, úgy, hogy Vorarlberg egészben véve épen olyan hegyi, sőt alpesi jellegű, mint a szomszédos Tirol.
Vorarlberg természet szerint két gazdasági övre oszlik. Az egyik a völgyvidék, mely a sík földet meg az ezzel határos domb- és alacsonyabb előhegységet foglalja magába, a Bodeni-tó színvonalától (380 méter) a 650 méternyi tengerszín fölötti magasságig; a másik öv az ezen fölűl kezdődő hegyvidék. 650 méternyi magasságig a tengeri, a szőlő és a finomabb gyümölcsfajok is megérnek, minthogy a vorarlbergi sík- és dombvidéken e kényesebb termékek számára is elég enyhe az éghajlat, mely az összes gabonaneműek és egyéb táplálék-növények sikeres termesztését megengedi. És e 41 négyszögkilométernyi, vagyis az egész terület 15 százalékát tevő gazdasági övnek ép oly sűrű, mint szorgalmas lakossága derekasan hasznára is fordítja e kedvező éghajlatot, s elég változatos és jövedelmező gazdálkodást folytat meglehetősen jó földjén.
A hegyvidéken a földmívelés már pusztán a természeti nehézségek miatt is mind jobban háttérbe szorúl és 800–850 méternyi tengerszín fölötti magasságban majdnem teljesen megszűnik, s a még állandóan lakott vidékeknek itt az 1.200 méternyi magasságot csak néhány ponton meghaladó határán belűl a puszta rét- és legelő-gazdaságnak ad helyet. Szénában és egyéb takarmányban azonban a völgyvidék is bővelkedik, minek következtében a takarmány-termesztéssel együtt járó marha-tenyésztés az egész tartomány minden vidékén a legfontosabb és legjövedelmezőbb keresetforrása a népességnek. Ez már a takarmány-termesztésre szánt és a szántóvető-, meg az erdő-gazdaságnak átengedett földterület kölcsönös arányából és tagozódásából is kitetszik.
Vorarlbergnek mindössze 260 négyszögkilométernyi területéből 88 1/4 százalék a termő és 11 3/4 százalék a terméketlen föld; a termőnek ismét 70 százaléka áll mezőgazdasági mívelés alatt, 30 százaléka pedig erdőség. A mezőgazdaságilag értékesített terület, a mely 162.000 hektárt tesz, a kataszteri adatok szerint a következőképen oszlik meg: 13.945 hektár szántóföld, 1.997 hektár kert, 43.432 hektár kaszáló és rét, 13.206 hektár ház körűli legelő és 89.420 hektár havasi legelő. 65.360 hektár erdővel van borítva. A völgyvidéken a gazdaságilag értékesíthető területnek 20 százaléka szántóföld, míg majdnem 50 százaléka természetes rét, vagy füvelő-váltó gazdálkodás alatt áll; 30 százalék pedig legelő. A hegyvidéken a szénatermő rétek annyira uralkodók, hogy a szántóvető gazdaságra az értékesíthető területnek csak valamivel több, mint 4 százaléka jut, míg a többi 96 százalék csupa rét és legelő, a mibe a körűlbelűl 90.000 hektárnyi alpesi legelő is bele van értve. A hegyvidék rétterülete 22 százalékát, a ház körűli legelő 6 százalékát teszi a fűtermő földnek, úgy, hogy e szerint a havasi legelőkre nem kevesebb, mint 72 százalék esik.
A természetes takarmány-termesztésre használt összes földterület 90 százalékára rúg az egész, gazdaságilag értékesíthető talajnak, a miből eléggé kitetszik a takarmány- és marhatenyésztő-gazdaság nagy és minden más ágát meghaladó fontossága. Ezen kivűl kivált a hegyvidéken a havasi legelőkig felnyúló erdők ritkás szélei, valamint az alvidék erdei is legelőkűl szolgálnak részben, más részt pedig a bennök kaszálható széna és a takarmánynak használható lomb is tetemesen gyarapítja a marhának való eleséget. E mellett az alvidéken és a domboldalakon még jókora mennyiségű lóhere, bükköny, burgonya és répa is terem s a gabnaneműek termesztéséből származó melléktakarmánynyal együtt szintén hozzájárúl a marhatartás megkönnyítéséhez. A felföld hegyi falvaiban a szántóföldek szemes termékeinek egy része is e czélra szolgál; oly vidékeken pedig, a hol a tejgazdaság az egész éven át szakadatlanúl foly s a hol állandóan nagyon veszik a fris tejet, mint pl. az al- és felföld sűrű népességű és élénk iparú kerületeiben, ott még különféle, többnyire külföldről beszállított pótló- és hízlaló-táplálékanyagok (korpa, vörösliszt, sörtörköly, maláta, olajpogácsa és más ipari melléktermékek) is kerülnek fogyasztásra.
Megbízható adatok szerint Vorarlberg évi átlagos takarmány-termése 2 millió métermázsa szénával ér fel.
A vorarlbergi szántóvető gazdaság fő terméke a tengeri, a mely a burgonyabetegség föllépése óta mind nagyobb tért hódít. Hüvelyes veteményeket, nevezetesen babot, leginkább a tengeri-földek szélein ültetnek. A gabnaneműek között az itt „Vesen” néven ismeretes tönköly a legelterjedtebb, melyet a legmagasb hegyvidék kivételével mindenütt termesztenek. Tulajdonképeni tiszta búza ellenben csak kevés terem, s ennek is leginkább a kopasz válfaját kedvelik, minthogy állítólag több és szebb lisztet ád.
Rozsot még kevesebbet vetnek, mint búzát; az árpa- és zabtermés sem valami számot tevő, úgy, hogy az iparűző kerületekben, a hol nagyobb a lótartás, a kellő zabot nagy részt külföldről kell beszerezni.
A gumós és gyökérnövények közűl legnagyobb mértékben a burgonyát termesztik, mely a lakosság nagy részének fő eledele; de gyakran szolgál a marhának is takarmányúl. A répafélék közűl nagyobb táblákban csak a fehér répát termesztik. A kender- és lentermesztés pusztán a háziszükséglet kielégítésére szorítkozik. A zöldség-termesztés ritka kivételekkel még nagyon elmaradott állapotban van; ellenben igen örvendetes lendületet mutat a virág-termesztés. Gyümölcsfát mindenfelé, még a hegyvidékeken is nagyobb számban látni. Azonban leginkább csak közönséges fajtájú gyümölcsöt, úgy nevezett mustnak valót nevelnek, mint a melynek a termése legalább rendesen elég bőséges és különben is alkalmasabb az itt nagy fontosságú must- és pálinka-készítésre. Jó gyümölcstermő években mindenféle aszalt gyümölcs is kerűl eladásra. Bortermesztéssel csak a Rajna-völgy és a Bodeni-tó környékének községei foglalkoznak, s az itt termő könnyű és egészséges, de kissé fanyar ital nagyobb részét még ki nem forrott állapotában, mint mustot („Suser”) fogyasztják, vagy adják el.
Mindezeknél fontosabb azonban a takarmánynevelő s így a barom-tenyésztés alapjáúl szolgáló rétgazdaság. Kétféle rétet különböztetnek meg takarmány- és alomtermőt. Amazok egyszer vagy kétszer kaszálhatók, továbbá édes, savanykás és savanyú füvű rétek. Savanyú és csakis lovaknak alkalmas szénát teremnek a Rajna-völgy és Bodeni-tó környékén levő nagy rétségek; míg a többi vidékek kevés kivétellel édes, vagyis tehénnek való szénát szolgáltatnak. A völgymélyedésekben sokszor jobbára csak alomtermő rétek vannak. Minthogy gabona-, vagy mint itt hívják, „fehér” szalma alig terem s azt a keveset is többnyire fölétetik, a jó alomtermő rétek, a melyek sok és szép „fekete” almot teremnek, nem csekély becsűek, főleg pedig az olyanok, a melyeken tőzeg is ásható. Nagyobb vastagságú tőzegtelep csak kevés van Vorarlbergben. Ellenben a Rajna-völgy és a Bodeni-tó síkján, nemkülönben a Bregenzi-erdő mélyebb részein jókora terjedelmű olyan tőzeg- és zsombék-területek találhatók, a melyeken minden 20, 30, vagy 40 évben elég érett tőzeget elehet ásni, míg a közbeeső években e területek részben alom- vagy savanyú-széna-kaszálókúl, részben pedig káposzta-, burgonya- vagy répaföldekűl is szolgálnak. A legnagyobb és legdúsabb tartalmú tőzegföldek Hohenems, Dornbirn, Lustenau és Altach táján vannak.
Itt a tőzeget 40–45 centiméter hosszú, 10–12 centiméter széles és szintén ilyen vastag darabokban ássák s megszáradása után betakarítják, hogy úgy a gyárakban, mint a háztartásban tüzelőűl használják. Minthogy pedig betakarítása idején töméntelen sok a bagócs és szúnyog, meg mindenféle más rovar hemzseg a nedves levegőben, ellenök az igavonó állatok megvédésére, a kocsik rúdjára égő tőzeggel megrakott füstölő kannákat aggatnak, hogy azok füstjével a kínzó rovarokat elriaszszák.
Tőzegásás a Rajna-völgyben.
Charlemont Húgótól
Az édes és savanyú takarmányt termő rétek füve mind a helyi istállókba vándorol és a síkföldön, meg a Bregenzi-erdőben kiváltképen tejgazdasági haszon alakjában értékesűl végső eredményűl, míg a felföldi hegyvidékeken leginkább a hízó marha és a fiatal állatok téli takarmányáúl szolgál.
Az állattenyésztés terén a szarvasmarha az országrész minden vidékén annyira elsőrendű fontosságú, hogy mellette a többi állatfajok tartása jóformán tekintetbe sem jöhet. Az 1890. év deczember 31-én megszámlált 2.763 darab ló kizárólag ipari, vagy legfölebb fényűzési és kényelmi czélokra szolgál; de a gazdasági munkánál már a vorarlbergi földbirtok végtelen elaprózódása miatt sem szerepelhet munkaerő gyanánt, minthogy e czélra a gazda rendesen ökreit, teheneit, vagy tinóit használja, sőt nem ritkán maga kénytelen a hátán, ha nem toló talicskán, vagy kézi kis kocsin szállítani kevés mezei vagy kertgazdasági terményeit.
A hegyalji és előhegyvidék völgyeiben a legtöbb parasztbirtok nem nagyobb másfél, legfölebb harmadfél hektárnál. De a hegység parasztbirtokai is csak ritkán haladják meg a 4–5 hektárnyi területet, úgy, hogy itt sem igen elégséges egy-egy ily kisbirtok a rajta élő parasztcsalád eltartására. Ily körűlmények közt érthető, hogy a lótenyésztés nem lendűlhet föl, s csak csodálni lehet, hogy legalább a szarvasmarha-tenyésztés oly virágzó. Emez ugyanis nem csupán számarányaival válik ki feltűnően (Vorarlbergben az 1890. évben 58.231 szarvasmarhát számláltak), hanem a tartomány törzsfajtája, az ú. n. montavoni, a középeurópai Alpeseknek egyik legszebb és legbecsesebb fajtái közé tartozik. Igaz, hogy ez eredeti fajtát nem sikerűlt a tartomány minden vidékén változatlan mivoltában elterjeszteni, minthogy a haszonhajtó állatokat tartó kerületek nagy szükségletének a belföldi tenyésztés nem volt képes eleget tenni. Tiroli és svájczi egyéb fajták folytonos bevitele kiváltképen a Bregenzi-erdő és az elővidék marhaállományára hatott átalakítólag. Itt a szürke alapszín és az algäui, illetőleg a felső-inn-, meg a lechvölgyi fajta ismeretes jellemző testalkotási sajátságai már annyira feltűnők, hogy bátran meg lehet az előbb említett mellett a tartományban még egy másik fajtának a meglétét is engedni, melyet vorarlberg-algäui néven lehet megkülönböztetni. Egyébiránt mind a két, úgy a világos borzderes, mint a barna borzderes színű marhafajta állatainak szép testalkotása, valamint bő tejelése tekintetében teljesen egyenlő rangú versenytársa egymásnak.
Az osztrák alpesi tartományok közt Vorarlberg dicsekedhetik a legjövedelmezőbb tejgazdasággal, mely különben a havasi legelők nagy kiterjedtsége és a tejtermékek gyártásának előrehaladott módjai és eszközei dolgában is első helyen áll. A kis tartományrész már is nevezetes sajtkivitellel dicsekedhetik, újabb időben pedig az édes vaj készítése és kivitele is nagyobb lendűletnek örvend. A tejgazdaság színvonalának emelésében tetemes része van a szövetkezeti gazdálkodás meghonosúlásának, melyre már 20 évvel ez előtt adott példát a tartományi gazdasági egyesűlet. A tejgazdaság nagy fontosságát eléggé megvilágítja az évenként nyert tejmennyiség, a mely megbízható becslés szerint 550.000 és 700.000 hektoliter közt váltakozik.
Ebből kerekszám 200.000 hektoliter azon friss állapotában kerűl fogyasztásra, mintegy 50.000 hektoliter a borjúnevelésnél fogy el, e szerint tehát 300.000–450.000 hektoliter marad tejgazdasági földolgozásra. E két utóbbi szám középértékét véve alapúl s abból a föltevésből indúlva ki, hogy a belőle készíthető vaj-, kövér és sovány sajt, meg túró mennyisége a földolgozott tej 10 százalékával egyenlő, e tejtermékek évi átlagos sulya 37.500 métermázsára tehető.
A fenti tejmennyiségbe a fejés alatt álló kecskék teje is bele van értve, melyeket kivált a szegényebb családok tartanak nagyobb számban a völgyvidéken, a hegységben pedig a meredekebb és szárazabb legelőterületek fölhasználása tekintetéből gyakoribbak. Az 1890-ben kor- és nemi különbség megjelölése nélkűl megszámlált 12.424 kecske közűl mintegy 10.000 lehetett a fejősök száma. Juhot is tenyésztenek nagyobb számban, de csak nemesítetlen fajút a hegyvidékeken, fejni azonban sehol sem fejik őket. Az 1890. évi számlálás l0.204 darabot mutatott ki, még pedig 3.616 anyajuhot. A sertéstenyésztés is emelkedőben van, a mennyiben a tartománynak majdnem minden vidékén tenyésztenek és hízlalnak nem csupán saját házi használatra, hanem eladásra szánt sertéseket is. A legutóbb kimutatott állományban számuk 11.556 darabra rúgott.
Az egész állattartás, nevezetesen a szarvasmarha- és a juh-tenyésztés egyik fő feladatáúl a nagy terjedelmű ház körűli és havasi legelők értékesítése tekinthető. Igaz ugyan, hogy a völgyvidék közös legelői sem valami nagy kiterjedéssel, sem nagyobb termékenységgel nem dicsekedhetnek. Annál becsesebbek azonban a tejgazdaság szempontjából a hegyvidéki községek, különösen a Bregenzi-erdő nagy számú házi legelői, melyek gyakran legelőváltó-gazdasági czélra is hasznosíthatók, vagyis váltakozva szántóföldekűl is szolgálnak. Ugyanez mondható a kisebb terjedelmű, de igen kedvező fekvésű és kivétel nélkűl szarvasmarhának is alkalmas bregenzi, dornbirni és feldkirchi alacsonyabb és középhegyek legelőiről, a melyekhez a Bregenzi-erdő fensíkszerű magas legelői csatlakoznak. A felvidék meredek és zordonabb havasai már csekélyebb fűterméssel szolgálnak, s a rajtuk lévő legelőterületeket is többnyire sziklás és jégárral borított helyek szakítják meg, igen gyakran pedig csupán juhoknak és kecskéknek valók.
A vorarlbergi alpesi legelők egész területe mintegy 90.000 hektár, s a közelükben lévő erdei legelőkkel együtt bízvást több, mint 1.000 négyszögkilométerre tehető, tehát az egész tartomány harmadrészénél is nagyobb.
Használhatóságuk szerint tehéntartó, illetőleg tejgazdasági alpesi legelőket, vegyes legelőket, továbbá rideg állatok számára és juhoknak való hegyi legelőket különböztetnek meg. Lovak számára való havasi legelők Vorarlbergben nincsenek, hanem igen is vannak úgy nevezett „Rossstände”-űl, vagyis kizárólag lólegelőkűl értékesített területek, a melyeknek ingoványos talaján csakis savanyú széna terem. A fejős kecskéket a tehénlegelők közelében tartják, míg a még fejés alatt nem állókat a juhokkal csapják egyűvé. Előhavasok, a minők kiált az alvidéken vannak nagyobb számmal, az olyan füves területek, a melyek ugyan már a magasb hegységen feküsznek s a tulajdonképeni havason-legeltetés idejének kezdetén és végén kerülnek lelegeltetés alá, e közben azonban nyaranta kaszálókúl is szolgálnak s első sorban mégis szénatermesztésre valók. Ép ezért ezek nem is tartoznak a tulajdonképeni havasterületek sorába, hanem a rétek, vagy kaszálók („Heugüter”) közé, s mint ilyenek rendesen magánbirtokok. Ellenben a tulajdonképeni, vagyis kizárólag legeltetési czélokra szolgáló havasok a felvidéken jobbára községi vagy szövetkezeti birtokok, míg az alvidéken és az elővidék hegyi községeiben az érdekszövetkezeti és magánbirtoki havasok a számosabbak.
A felvidéki kerületek hegységeinek havasi legelői többnyire igen távol feküsznek a községektől, sokszor az erdővidék fölött több órányi távolban s 2.000–3.000 méternyire a tengerszín fölött, nem egy helyütt már a legzordonabb szirtek és jégárak körében s meg-megszaggatva szirtomladékok és lavinaomlások törmelékhalmaitól. Ellenben sokkal nyájasabb képet tárnak elénk az alsó- és az előhegyvidék szelídebb tájainak havasai. Ezek többnyire mész- és dolomithegyeken terülnek el és ritkán érnek föl 2.000–2.200 méternyi magasságig, e mellett a hegység uralkodó alakúlatánál fogva többnyire szelíd hajlású lejtők és fensíkok, melyeknek tágas térein a legbujább fűtermés díszlik. Azért is épen ezeken virágzik legszebben a havasi tejgazdaság, a mely itt czélszerű berendezésű s csinos gazdasági épületekben folyik s a marha és a legelőterület gondozása tekintetében is bátran kiállja a versenyt bármely más alpesi ország tejgazdasági berendezésével. Ott ellenben, a hol a természet mostohább és kevesebbet nyújt s e kevés is csak költséges, fáradságos és nagyon bizonytalan úton-módon érhető el, mint pl. Bludenz és Montavon kerületeinek nagyobb részében, – ott bizony a vorarlbergi havasi legelők gazdálkodási berendezése és egész értékesítési módozata is sokkal alacsonyabb színvonalon áll.
