MAGYAR ÉLETKÉPEK – ÉLETKÉPEK (1843-1848)
MAGYAR ÉLETKÉPEK – ÉLETKÉPEK (1843-1848)
1843-ban a Honderűvel egyszerre indult egy újabb irodalmi vállalkozás, a verseket, novellákat és életképeket tartalmazó Magyar Életképek. A vegyes műfajú szépirodalmi antológia havonta egyszer jelent meg 96 lapon Frankenburg Adolf szerkesztésében. Frankenburg Adolf (1811 – 1884) a Sopron megyei Németkeresztúron született, apja az Esterházy hercegek gazdatisztje volt. Sopronban, Pécsett, Győrött, Szombathelyen, Egerben végezte iskoláit, a jogot pedig Pozsonyban. Félévig gazdasági akadémiára járt Keszthelyen, majd kadétnak állt egy lovasezredbe. Széchenyi István titkáraként is próbálkozott, később jószágbérlőként kereste helyét a világban. Miután sehol nem tudott gyökeret verni, Pestre ment. Előbb a Tudós Társaságnál lett írnok, majd 1838-tól kincstári fogalmazó. Frankenburg irodalmi pályájának az akadémiai hivatalnokoskodás szabta meg irányát. Az 1830-as években az Akadémia és az irodalmi élet irányítását kézben tartó triász esküdt ellensége lett, a fiatal ellenzéki, jórészt a polgári, kispolgári, népi írókhoz, a „zajgókhoz” csatlakozott. Ebből a baráti körből került ki az Athenaeum ellenzéke, és a reformkori magyar újságírás legtöbb munkása. Frankenburg lapoknál segédeskedett, mire önállósíthatta magát. Sokfelé járt, sokat látott, sok ember között fordult meg, ügyes szemű, jó tollú „újdondász” volt, a Pesti Hírlapnál és a Regélő Pesti Divatlapnál is dolgozott. 1842-ben folyamodott Budapesti Divatlap címen indítandó irodalmi divatlap engedélyezéséért. Az engedély azonban 1843-ra nem érkezett meg. Ekkor Frankenburg elhatározta, hogy kijátssza a Könyvvizsgáló Hivatalt, és megindítja lapját. Havonta egyszer jelentette meg a Magyar Életképeket, csak szépirodalmat közölt, kiadványát tehát nem tekinthették periodikának a sajtótermékeket ellenőrző hivatalnokok. Miután 1844 januárjáig megkapta a lap szabadalmát, az 1844. év elejétől megindíthatta az előbb kéthetenként, majd 1844 júliustól hetenként kiadott, két íven jelentkező Életképeket. Az Életképek kiállításának egyszerűségével, a hangostól, feltűnőtől való idegenkedésével már külsejével is sokak tetszését megnyerte. Címoldalán – mindvégig – egyetlen díszként a Nemzeti Színház rajza kapott helyet, utalva arra a fontosságra, amit a lap a pesti magyar színháznak, általában a színháznak a nemzeti nyelv és irodalom terjesztésében tulajdonított. (1846-tól a Nemzeti Színház hivatalos lapja lett.) Előfizetési díja félévre öt Ft, helyben, postán hat Ft volt, annyi, mint a többi divatlapé. Frankenburg mindvégig Landerer és Heckenast nyomdájában dolgoztatott, kiadóhivatala a Hatvani utcai Horváth-házban kapott helyet.
Frankenburg értett ahhoz, hogy megválassza munkatársait és ahhoz is, hogy lapját bevezesse. Fáy András személyében megtalálta a legalkalmasabbat, akinek beköszöntőjével indíthatta kiadványát. Fáy Andrást méltán elismert regénye, a Bélteky ház, elbeszéléseinek, állatmeséinek sora, a nőneveléssel foglalkozó munkája, nem utolsó sorban pedig közéleti tevékenysége nagy tekintélyhez és népszerűséghez 619juttatta. A magyar irodalom és a rendi ellenzék ismert és nemes alakja ajánlotta a magyar nők és az írók pártfogásába a Magyar Életképeket. A lap feladataként azt jelöli meg, hogy a hazai életből és történelemből vett olvasmányok segítségével terjessze a nemzetiséget, a műveltséget és népszerűsítse irodalmunkat. Nem elégszik meg a szórakoztatással – írja Fáy –, hanem a „fiatal gyönge szíveket és kedélyeket nemzetiség és erkölcs tiszta érzelmei által” képezni kívánja. Fáy szájában súlyt kaptak a szavak, így például az a felszólítása is, amellyel a vállalat támogatására buzdította az írókat. Fáyt aggasztotta a kevés számú „hivatottak és készültek” hallgatása, amely előbb-utóbb irodalmi káoszra és kontárkodásra vezet.
Frankenburg jót s jól adott, a füzetek tartalma gazdag volt és változatos: a történelmi tárgyú elbeszélések, a korból vett elbeszélések, a friss hangú életképek a termés legjavából választattak. Kiemelkedő darabja Garay Az obsitosa, Szemere Miklós Ferkó cigánya, Kuthy Egy iskolai kalandja és Vajda Péter magyarországi úti rajza. A Magyar Életképek kritikusai – Bajza és Erdélyi – elégedettek voltak, Erdélyi követendő példaként ajánlotta a szerkesztők figyelmébe Az obsitost és Ney történeti elbeszéléseit, általában „a nálunk legújabban parlagon heverő népirodalmat”, a történeti mondák feldolgozását és a magyar élet ábrázolását. A Magyar Életképek munkatársai a kor legtöbbet dolgozó, a lapokat megtöltő írói voltak: Vajda Péter, Kuthy, Garay, Erdélyi, Gaal, Ney, Hazucha, Nagy Ignác, Tárkányi, Császár, a nagy tehetségnek indult, de fiatalon elhalt Lukács Lajos, Bérczy Károly, Petőfi és Jókai. Közöttük már ott voltak a régebbi nagy nevek mellett azok, akik a magyar irodalom új derékhadát adták. Polgári szemléletű írók voltak, sokat járták az országot, ismerték a nép életét és új hanggal, új látásmóddal jelentkeztek. A Magyar Életképek megnyerte a közönség tetszését. Az első hat füzet után az előfizetők száma elérte a nyolcszázat. Később számuk 1200 – 1400 körül mozgott, csak 1848-ban esett vissza, amikor az év második felében 500-ra csökkent.
Az 1844-es első félévben már szabályos irodalmi divatlappá alakult, hetenként kétszer jelent meg. Ekkor még kereste a helyét, ami meglátszott színvonalán; az előző évit nem tudta elérni. Ebben az évben az addig kizárólag szépirodalmi művek mellett megjelentek a könnyedebb stílusú, tudományos szintű értekezések, könyvismertetések és a művészeti életről készült tudósítások. A lap adott divatképeket és zenei mellékleteket. Frankenburg a nemzetiség bensőleges művelését, s terjesztését jelölte meg célként, kiegészítve – mint már 1843-ban is – a műveltség nemzeties szellemének terjesztésével. Az Életképek irodalmi divatlappá lett, tehát meg kellett tartania a műfaj törvényeit: elől hosszú beszély, novella, „kép” vagy vers állott, ezután jöttek az ismert rovatok: népismertetés, úti levelek, értekezések és a tárcába tartozó közlemények (Literatúra, Zenészeti figyelmező, Hangászati figyelmező, Darázsok, Tréfa, Kényes pontok), ez utóbbiak Frankenburg tollából. A „frankenburgiális vitzek” nem voltak népszerűek íróink körében, és nem is elsősorban élük miatt. Frankenburg észrevette az élet fonák helyzeteit, meglátta az emberi gyöngeségeket, azokat hatásosan, de a felszínen maradva és sokszor bántóan, sebet ejtve figurázta ki. Petrichevich Horváth Lázárt és a Honderűt tekintette elsősorban riválisának és irodalmi ellenfelének. A Regélő Pesti Divatlappal kevesebbet 620polemizált. Attól kezdve mérgesedett el a hang, amikor Vahot Imre lett a Pesti Divatlap szerkesztője. A polémiák helyett 1844-ben Frankenburg legkedvesebb rovatában, a laptól színben megkülönböztetett rózsaszín borítón az aktualitásokkal teletűzdelt, vicceivel fűszerezett Mi hír Budán? című rovatban foglalkozott a laptársakkal, valamint a főváros és a vidék híreivel.
Az 1844-es évben az Életképeket elöntötték a „levelek” : Irodalmi levelek Toldytól, Aestheticai levelek Beély Fidéltől, Belföldi levelezések, Levelek Saroltához, Külföldi levelek, sőt még Jósika Miklós is „levelekben” közölte Az isten ujja című regényét. Az Életképek 1844-es évfolyamában Vajda Péter könnyed hangú, de mindig komoly, a magyar társadalmat gyötrő kérdésekkel foglalkozott erkölcsi indíttatású írásaiban (Haszonlesés, Semmi fölül az ostobaságon, Visszaélések, Korunk ördöge). A műfajnak mestere volt Vajda Péter.
Az Életképeknek ekkor még nem alakult ki sajátos arculata, bár érdekesebb írásai, közleményei figyelmet érdemelnek. Szépirodalmi anyaga a kor javát adja, de nem válik el különösebben a másik két divatlaptól. Frankenburg jó írókkal tudott dolgozni, mert bőkezűen fizetett. A novellák, képek, utazások ívéért 10 –15 Ft-ot, egy-egy versért 2-5 Ft-ot adott.
Új a Literatúra rovatban jelentkezett, mégpedig a színvonal igénye, a Literatúrában ugyanúgy, mint a Zenészeti, illetve Hangászati Figyelmezőben (Hazucha) és a Művészeti Figyelmezőben (Ney, Henszlmann), ahol még a rövidebb bírálatokban is a szakszerűség, a tárgyban való elmélyedés jelei mutatkoznak. Meglátszik a kritikákon a felemásság; népszerűtlen a műfaj, bátortalan a kritikai hang, mert fél a szerkesztő, a kritikus, hogy elriasztja az előfizetőket, ám dolgozik bennük a felelősségérzet, hogy szakszerű kritikával próbálják elejét venni az irodalmi igénytelenségnek, annak, amire Fáy András okkal figyelmeztetett. Megszületetett egy kompromisszum: Toldy Irodalmi és Beély Fidél Aestheticai leveleinek s egyéb kisebb „művészeti” cikkeknek közlése. Beély hölgyekhez szól, eklektikus, népszerű modorban fogalmazott általánosságokat ad, „a szép hatalmáról és hatályáról”, „a szép meghatározásáról” stb. Az esztétikai meghatározásokat, a törvények kimondását kerüli, empirista módon esztetizál. Igénye csak annyi, ami akkor nem volt kevés, hogy a közönséget megbarátkoztassa a művészi látással, a tudatosabb, nemcsak a szórakoztatást kínáló, a cselekményre figyelő olvasással.
Az Életképek az elmagyarosodó városi polgárok, valamint a honoráciorok igényére figyelt, a hazai városi polgárság ízlésnormáit igyekezett követni, melynek gyermeke volt Frankenburg, Toldy és Beély Fidél. Frankenburg lapjával ezt az életformát népszerűsítette a gyorsan fejlődő, magyarosodó városokban, az akkor formálódó magyar polgárság, kispolgárság körében. A szerkesztő könnyed hangú csevegéseivel és az értekezésekkel, amelyekbe némi tudományosságot igyekezett becsempészni, kapatta rá közönségét a csiszoltabb, pallérozottabb gondolkodásra, társalgásra. Mindehhez hozzátartozott a hölgyközönség nevelése és a 40-es évek Magyarországán természetesen a nemzetiség gondolatának ápolása.
Az Életképek kevésbé adtak képet a kor politikai és társadalmi életéről, mint akár a Pesti Divatlap, akár a Honderű. Frankenburg napi hírei, a pesti élet furcsaságait bemutató rovatai napi kuriózumoknál és pletykáknál nem nyújtottak többet.
621Az Életképek igényesebb művészeti írásaiban szakszerűbb, mint a kor divatlapjai, de hiányzik belőle az élet pezsgése vagy vahoti hangszerelésű lármája. Frankenburg helyzete magyarázza az óvatosságot és a nagyobb távolságtartást. Hivatalnok volt és német polgárok gyermeke. A korban hangadó magyar nemesi világ idegen, sok vonatkozásában érthetetlen és ellenszenves volt számára, elsősorban az egész „fatális osztályszellem”, amiről lapjában – elsősorban Vajda Péter írásaiban – annyi szó esett. Az Életképek igényessége, tárgyilagosabb szemlélete, ironikus látásmódja, különállása Frankenburg és munkatársai, például Vajda és Hazucha-Kelmenfy-Vas Andor szemléletét tükrözi.
1845-ben az Életképek kiteljesedett. Ez volt az első év, amikor mindvégig engedéllyel és hetenként megjelenő, a közönségnél bevezetett orgánum lett, ami nagyobb önbizalmat adott a szerkesztőnek. Határozott iránya, iránycikkekben népszerűsített programja kezdett körvonalazódni. A szerkesztő és a munkatársak előtt a polgári Magyarország képe lebegett, amelyben megszűnik a születési előjog, leomlanak a társadalmi válaszfalak, amelyből száműzettetik az évszázados álom, a tespedés. Vajda Péter újévi beköszöntőjéből egy gazdag Magyarország álomképe bontakozik ki, iparral, jól művelt földekkel, iskolákkal, utakkal, dolgos, tanult és becsületes polgárokkal. Olyan ország képe, amely a polgári erények birtokában él azokkal a lehetőségekkel, amelyeket számára természeti lehetőségei és szorgos népe biztosítanak.
A fejlődés sürgető vágya, a tenni akarás, a tettre buzdítás kap hangot Vajda egyéb cikkeiben is (Van-e pénz Magyarországon, Egyéni és polgári megelégedés, Anyagi és szellemi érdek). Ennek a polgári társadalmi berendezkedést népszerűsítő, ipart pártoló, műveltségterjesztő törekvésnek rendeltettek alá az 1845-ös év cikkei. Az 1844 októberében megalakult Védegylettel, a Gazdasági Egyesülettel foglalkozó hírek, közlemények száma megnövekedett, az Életképek jobban kapcsolódott az országos érdekekhez, a politikai sajtót és a közvéleményt foglalkoztató kérdésekhez.
Az 1845-ös év írói – Bajza, Czuczor, Vajda, Erdélyi és a már népszerű Petőfi – mellett több a kevésbé ismert vagy éppen induló író. Terjedelemben és súlyban is több hely jutott a kulturális élet eseményeinek és egyes művek bemutatásának (Irodalom, Természet, Szobrászat), és nagy teret kapott a Humoristica, Frankenburg kedvelt rovata. 1845-ben folytatódik az a tendencia, amelynek jelei az előző évben mutatkoztak: a szakszerűség, a tárgyiasabb bírálat és az érdeklődés a tudományok iránt. Ennek jele például a Pénztan és a Régiségek rovat. Megváltozott az útirajzok, beszámolók tartalma, igénye, elsősorban Tóth Lőrinc angliai és Irínyi József franciaországi leveleiben. Irínyi cikksorozata, a Páris és a franciák szenzáció számba ment, új gondolatokkal és írásmóddal jelentkezett. Irínyi nemcsak leírja a látottakat, hanem értelmezi, elemzi azokat, s mindezt „franciás”, könnyed modorban. Röviden és a nálunk megszokott dagály nélkül szólt komoly dolgokról („kis dolgokat is érdekesen és csípősen és nagy dolgokat is egyszerűen és pajkosan … előadni” ). A polgári demokrácia és a franciák híve lett nyugateurópai útja után; cikksorozatában a politikus sajtóról értekezett. Minden mondata tanúsítja, hogy a polgárosult központi állam népszerűsítését vállalta feladatának. 622Határozottsága és szókimondása a politikától eddig tartózkodó Életképek fordulatát jelezte. Irínyi a szerkesztőtől, az egész újságtól, sőt minden egyes számtól határozott politikai állásfoglalást kívánt: elveket, eszméket kell egy lapnak megvitatnia – írja – „Minden politikai lapnak magasabb eszméket, elveket kell kitűzni, saját politikai rendszerrel kell bírni – így Irínyi –, amelyek védelme alatt és szemüvege alá helyezve vevén tekintetbe minden tárgyat, nyilatkozik a napi eseményekről, a közvetlen teendőről… . Az olyan lap, amely maga se tudja, mit akar … épen semmi valódi élettel nem bír, még csak nem is jó napszámos”. Az időszaki sajtó fő célja Irínyi szerint: a közfigyelem ébresztése, összpontosítva tartása. Nyelve egyszerű legyen, világos, rövid, széles körben is érthető. Feladata, hogy tudassa a bel- és külföldi híreket, tájékoztassa a polgárokat jogaikról, „felvigyázni a kormány, megye, város és minden aprócska kényúr tetteire, … bepanaszolni a közönség előtt … minden jogtalanságot”. Irínyi olyan mondatokat fogalmaz, amelyek sem az Életképekben, sem a társlapokban korábban nem jelentek meg: „Elmondani a nemzet minden hiányait, vágyait, szükségét és szenvedéseit. Megtámadni minden hibát, minden visszaélést, ha saját pártjának tagja által követtetett is el, sőt ezen esetben még sokkal szigorúbban, mert ez növeli leginkább a pártnak erkölcsi tekintélyét. Védeni az igazságot, a nemzeti nagyságot, tekintetet és érdekeket kívül, s a jólétet, szabadságot és rendet belül … Beszélni a közvélemény nevében, de beszélni a közvéleménynek is.”
Az igényt megfogalmazta Irínyi, de az Életképek – és a divatlapok – ekkor még csak alig vagy igen kevéssé tudtak annak megfelelni. Az azonban szemmel látható, hogy az Életképek az év folyamán egyre inkább mágnesként maga köré vonzotta azokat az írókat, akik elhatárolták magukat a vahoti Pesti Divatlap hangoskodásától és prakticista szerkesztői politikájától. Az Életképek munkatársai hittek egy polgári Magyarország kialakulásának lehetőségében. Erről álmodott és ezt hirdette Irínyi mellett Vajda Péter, erről gondolkodott Erdélyi János, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Hazucha. Irínyi a politikától várt sokat, Erdélyi, Vajda és Pulszky a tudomány megkedveltetésétől, a neveléstől. A művelt férfit és asszonyt tették példává, aki megveti a felszínest, a divat majmolást.
Az 1845-ös Életképek a „franciás” Irínyi – mint kortársai nevezték D’Irigny – mellett helyt adott azoknak is, akik politikai kérdésekben másként vélekedtek, így a centralistákkal szemben álló Pulszky Ferencnek és Erdélyi Jánosnak. Pulszky Ferenc Az élet és művészet és A magyar ifjúság című cikkében a nemzetiség terjedését vizsgálva szomorúan állapítja meg, hogy irodalmunk elfranciásodott. Véleménye szerint ahhoz, hogy íróink elforduljanak a francia iránytól, hogy egész művelődésünk egészségesebb szellemű lehessen, szükséges a népi elemnek mélyebb vizsgálata és a régi magyarországi műemlékek studiuma. A nép és a múlt ismerete szoktat le a dagályról, a deklamálásról – a köznemesség és a köznemesi politika, a szív-politika jellemzőiről – költészetünkben és társadalmi életünkben. Erdélyi János, aki jóllehet a Pesti Divatlap kiadója volt, nyugat-európai utazásából megtérve az Életképeknek adta írásait, költeményeket és cikkeket. Bírálta a hazai állapotokat, sürgette a „való tudományokkal” való foglalkozást, amelyek megóvnak a délibábok kergetésétől, a divat, a felszínesség előtti hajbókolástól. Erdélyi 623Irodalmunk terjesztése ügyében, című írása a magyar könyvkiadás, az írók és a könyvkereskedők helyzetével foglalkozott, és élénk visszhangot keltett. Német- és franciaországi tapasztalatait hasonlította össze a magyarországiakkal. A jelenlegi könyvkiadás és könyvterjesztés, összegezte Erdélyi, gátolja a magyar irodalom kibontakozását, ezért sürgős változtatásokat javasol. Megállapításainak igazsága többeket elgondokodtatott, és hozzájárult ahhoz, hogy megalakuljon a Népkönyvkiadó Társaság, amely feladatának tartotta a magyar irodalom megszabadítását a német könyvárusok zsarnokságától.
Frankenburg az 1845-ös esztendőben indította meg Garay János közreműködésével a Hírlapszemlét, amely ebben a formájában mindössze az év júniusáig élt. A lapok szemlézése az Életképeket a korábbi viszonylag partmenti, szélcsendes oldalról kisodorta a viharos tengerre: a Honderű és a Pesti Divatlap támadásainak középpontjába. A példán felbuzdulva indította meg Vahot is a maga Lapszemléjét, újabb tápot adva ezzel a személyeskedő polémiáknak. Garay érzékelte az irodalomban és az Életképekben is bekövetkezett fordulatot: a hírlapok és divatlapok egyre jobban politizálnak, követve az országos változást.
Az Életképek történetében fontos eseményként tartható számon – későbbi kihatásában – annak a tíz fiatal írónak nagyjelentőségű elhatározása, amellyel szembefordulva Vahot Imre „szerkesztői önkényével”, „üzletemberi” eljárásával egy új, saját orgánum indítására szövetkeztek. 1846 áprilisában Petőfi köré tömörülve Berecz Károly, Degré Alajos, Jókai Mór, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Obernyik Károly, Pákh Albert, Pálffy Albert és Tompa Mihály kijelentette, hogy egyetlen divatlapnak sem adják írásaikat, mert Pesti Füzetek címen önálló lap engedélyezését kérték. A felsoroltak irodalmi nézeteikben, politikai felfogásukban mást és mást képviseltek, mint ahogy tehetségben, emberségben sem voltak egyformák. Abban azonban egyek voltak, hogy mindnyájan vallották a társadalmi átalakulás szükségességét, szemben állottak a feudalizmus kasztrendszerével, lomha és fejlődésre képtelen gazdasági szerkezetével, az irodalmi élet korszerűtlen intézményeivel. A rossz megtestesítője szemükben Vahot Imre volt. 1846 novemberében megkapták kérelmük elutasítását, tehát fórum nélkül maradtak. A Pesti Divatlaphoz és Vahothoz nem kéredzkedhettek vissza, legalábbis nagyobb részük elutasította ezt a lehetőséget. A lélektani pillanatot jól használta ki Frankenburg, amikor 1846 novemberében nyílt levelet intézett a Tízekhez. Arra kérte a fiatal írókat, hogy bontsák fel egymással kötött szerződésüket, szűntessék meg az írói sztrájkot. Javaslatát indokolja: „… míg Önök visszavonultak a lapirodalom teréről, addig az előbb szellemi kisebbségben tartott irodalmi töredék kapott túlnyomóságra, azon ismeretlen középszerűségek küzdték fel magukat nyilvános kárával a szépirodalomnak úgy, mint a közönségnek … Veterán íróink nagyobb része … most már örömestebb élvezi nyugalmát, vagy az élet nehezebb fáradalmaival harcol; önök azok, kiknek most, ha valaha, kell egyesült erővel fellépniök a síkra, hogy azon, ismerve az irányt, mit honfinak és becsületes embernek követni kell, az igazság és honérzet diadalát kivíni segítsék . .” Nyílt levelével megnyitotta számukra az Életképeket, amikor felajánlotta lapját, hogy ott valósítsák meg céljaikat. Frankenburg – mint írta – „minden önzés és ámítás nélkül, nemcsak a magam, 624hanem a közügy érdekében” szólította fel a Tízeket, hogy „kezdjék meg újra a hatást, mire erkölcsi és honfiúi tekintetben önlelkök sugallásától fel vannak hivatva, emelve a divatlapok közül bármelyiket nélkülözött munkálataikkal …” Amikor ezeket a szavakat írta, jól tudta, hogy a három divatlap közül egyedül az Életképek jöhetnek számításba. Valóban. Petőfivel az élen a Tízek több tagja ettől kezdve Frankenburg lapjának munkatársa lett. Az 1846. november 21-i számban megjelent nyilatkozatban ígérték meg közreműködésüket.
Az 1846-os események valójában azt a fordulatot készítették elő, amely 1847 júniusában következett be, amikor Frankenburg átadta helyét és lapját Jókai Mórnak, valamint a Petőfi és Vasvári vezette Fiatal Magyarországnak, a márciusi ifjak táborának.
Az Életképek szerkesztőváltozásának előzményei közé tartozik – a Tízek meghívása előtt –, hogy Frankenburgot, aki kamarai tisztviselő volt, felettesei az 1846-os év folyamán több alkalommal figyelmeztették, hogy hagyjon fel az Életképek szerkesztésével, esetleg csatlakozzék a Honderűhöz. Legfelsőbb helyen rossz néven vették, hogy Frankenburg kormányhivatalnok létére egy nagy példányszámú és népszerű ellenzéki lapnak a szerkesztője. Biztosították, hogy anyagilag nem jár rosszul, ha hallgat szavukra. A budai és bécsi tárgyalásokkal párhuzamosan Frankenburg kapcsolatban állott a Kossuth irányította ellenzékkel is. Tájékoztatta őket a lapját fenyegető veszedelmekről. Kossuth és az ellenzék több tagja szerződésben biztosította Frankenburgot és családját arra az eshetőségre, ha olvasóinak száma csökkenne, vagy ha a lap szelleme következtében elvesztené állását. A szerződést Kossuth, Batthyány Kázmér, Teleki László, Ráday Gedeon és Pulszky Ferenc írta alá 1846. szeptember 10-én. Ezután – az ellenzék biztosítékának és támogatásának tudatában – Frankenburg Nyílt levelet intézett az olvasókhoz, újabb programot fogalmazva meg. Igazán újat nem mondott, mert a lap korábbi megnyilatkozásaiból, cikkeiből kivehető volt az irány, amelyet 1845-től kezdve követett az Életképek. Frankenburg az irodalom hivatásáról szólva ekképp fogalmazott: „A nemzetiséget a polgárosodással s műveltséggel kapcsolatba hozni, emerre ráütni a nemzetiség zománcát s a nemzetiséget a polgárosodás pecsétjével megszentesíteni, a magyart műveltté s a műveltséget magyarrá tenni, a polgári szabadságot társadalmi erénnyé fejleszteni.” Majd bejelentette utalva a Tízekre, hogy kezdettől vállalt feladatát és vallott elvét még inkább alkalma lesz megvalósítani, mert „oly férfiakat nyertem meg lapjaim szellemi s anyagi pártfogóiul – írja –, kiknek nevei alkotók, fenntartók s elsőrendű bajnokok gyanánt csaknem mindennel azonosítva vannak, mit az utóbbi évek társas mozgalmai szépet, nemest és dicsőt felmutathatnak”. (Az Életképek történetének ezt a szakaszát Tamás Anna kutatásai nyomán foglaljuk össze.)
Az Életképek tartalmát, színvonalát tekintve az 1846-os esztendőben megerősödtek azok a tendenciák, amelyek 1845-ben feltűntek. A szépirodalomban a nagy újdonságot Arany János és – az év novemberétől – Petőfi költeményei jelentették. Érlelődtek az események – a Tízek csatlakozása, Frankenburg lemondása –, amelyek ugyancsak módosították a lap korábbi profilját. Ebben az esztendőben Frankenburg nagyobb szerepet szánt a társaséleti cikkeknek. Az első időben csak szórakoztatást, „mulatást” kínáló divatlapban 1846-ban több helyet 625kapnak azok a kérdések, amelyek fojtogatták a jelenre, a magyar valóságra figyelő íróinkat: a „socialis élet”, a nép nyomora, az osztálykorlátok igazságtalansága, a műveltség alacsony szintje stb. Kelmenfy László Szegény embert még az ág is húzza című írásában realista módjára olyan együttérző hangon szól a szegény ember, a nép bajáról, ahogy legfeljebb Vajda Péternél olvashatta a divatlap közönsége. A társadalmi összeforrás, az érdekegyesítés szükségességét Karacs Teréz (Még egy hang a társadalmi összeforrásról) fejtegeti. Pongrácz Lajos, a lelkes Kossuth-hívő Társas eszmék című cikkében az „elkülönülés”, az osztályok közötti merev határok eltüntetésének lehetőségéről, a jelen „férgek emésztette socialis életről” elmélkedik. Mélyebben vizsgálja a társadalmi kérdéseket, elméleti vonatkozásokra is figyel Mészáros Károly. Medgyes Lajos, dési református pap erdélyi tárgyú, a nevelés kérdéseit vitató, a népiskolák felállításának elodázhatatlanságát hangoztató írásai éppúgy figyelmet érdemelnek, mint szépirodalmi művei.
1847-ben az Életképek nagy változások előtt állt. Az év februárjában, mint Frankenburg Emlékirataiban számol be róla, egyenesen a főkancellárhoz, Apponyi grófhoz hívták Bécsbe. Apponyi „főúri nyájassággal” fogadta és kijelentette, hogy a dolog nem mehet tovább, döntenie kell a lap sorsáról. Frankenburg ismét a halogató taktikához folyamodott, hallgatva Kossuthra, aki arra biztatta, hogy várja meg, míg a kancellár lép.
A kancellár néhány hónap múlva valóban lépett, megoldva azt a megoldhatatlannak látszó helyzetet, amelynek felszámolására a budai helytartótanács tehetetlennek bizonyult: Frankenburgot Bécsbe rendelték, udvari tolmácsnak nevezték ki; ezzel pedig lehetetlenné vált szerkesztősége. Az ellenzék vezetői által adott szerződés aláírói – Kossuth és Teleki kivételével – nem vállalták az anyagi felelősséget, Frankenburg belátására bízták az Életképek sorsának eligazítását. Frankenburg az Életképeket mindenáron meg akarta menteni, fölment tehát Bécsbe. Jóakarói segítségével sikerült elérnie, hogy az Életképek kiadási jogát továbbra is megtarthassa és a szerkesztéssel Jókai Mór bízattassék meg, ki „a lap eddigi szellemének megőrzésére nézve mind nekem, mind a közönségnek elegendő kezességet nyújtott”. Frankenburg emlékirataiban hallgat az eredeti és valóságos motívumokról, de az kétségtelen, hogy lépésével a magyar irodalomnak, elsősorban magának Jókainak igen sokat használt. Jókai Önéletírásában röviden szólt az irodalmi divatlapokról, jellemezve mindegyiket: „Ahogy a konzervatív párt politikai lapjának satellese volt az arisztokrata Honderű, a neutrális táblabíró világ orgánumának a Pesti Divatlap: úgy csatlakozott a liberális reformok közlönyéhez a demokrata Életképek s amilyen harcok folytak amazok között a politika magas régióiban, nem kevesebb eréllyel küzdöttek emezek az esztétika, poézis és társadalmi élet mezején. Én a liberális irányzatú szépirodalmi lapnak, az Életképeknek lettem a szerkesztője. Ebbe a lapba dolgoztak a magyar költővilág legkiválóbb matadorai. Különösen az ifjú nemzedék s annak vezérszelleme, Petőfi, kivel legbensőbb barátság fűzött össze évek óta.” Jókai majd ötven évvel később írt emlékezései a részleteket nem említik, de ítéleteit is túlságosan sommássá tette a félszázados távlat, amely egybemosta a lapok közötti különbségeket. A kor hangulatát azonban jól idézik szavai.
626Frankenburg 1847. május 29-én jelentette be olvasóinak, hogy lapját átengedi Jókai Mórnak, aki „az Életképek szellemét és irányát az eddigihez híven és változatlanul fenntartani képes leend”. Jókai megvált a Jelenkortól, melynek újdondásza volt. Március 31-én írta alá szerződését Frankenburggal, melynek értelmében 1849. július 1-ig ő végzi a lap „szellemi kiállítását”. Félévi fizetésként 700 Ft-ban állapodtak meg, ami tekintélyes összeg volt. Segédszerkesztőként Pálffy Albertet és Berecz Károlyt vette maga mellé. Jelentős szerepet juttatott lapjában Sükei Károlynak. Jókai az Életképek „szellemi kiállítása” – irányítása, szervezése – mellett sokat dolgozott a lapba, számos rovatot ő írt, ha nem is állandóan.
Az 1847-es év második felétől, attól kezdve, hogy Jókai az Életképek szerkesztője lett, de már korábban is, amikor a szerkesztőváltozásnak híre ment, megindultak a találgatások, az aggódások, majd a támadások. A Magyar Szépirodalmi Szemle először csak aggodalmaskodott: vajon az „ifjú és szépreményű” Jókaiban a „nemes buzgalom” mellett van-e annyi „esztétikai és társaséleti műveltség”, amennyi egy irodalmi divatlap szerkesztéséhez kell. Később azt latolgatta: alkalmas-e egyáltalán a szerkesztésre Jókai. A Honderű már az elején éles hangon támadta az új szerkesztőt, sőt írói tehetségét is kétségbe vonta. (A támadásnak egy momentuma érdekes, az a megnyilatkozás, amellyel Petrichevich Horváth – utólag – elismeri, hogy az Életképeknek korábban volt befolyása, még ha az rossz irányba hatott is, ez pedig „a művészetet és a tudományt egyenlő erővel elnyomó irány” volt.) A Honderű kifogásolta a lap stílusát; „szecskastílt” emlegetett, azt a „style coupé” -t, amelyet Irínyi már korábban dicsért, mert benne az újságírói írásmodor egyik fő újdonságát látta. A Honderű Jókaitól még azt a „bizonyos ügyességet, bizonyos savoir faire” -t is elvitatta. Vahot Imre, a Pesti Divatlap vezére szintén nem lelkesedett az új szerkesztőért, de a Honderűnél tárgyilagosabban ítélt. Az írót, akit fél évvel azelőtt „nagytehetségű, lángképzeletű” -ként méltatott, nem szidta. Jókaiban a lapcsináláshoz nem értő újoncot, az ide-oda kapkodó szerkesztőt látta, akit hirtelen jött hatalma megszédített.
Az új szerkesztő a lap június 5-i számában adott programot. „Az irodalom hivatása az igazságot terjeszteni … az igazságnak tetsző alakot adni …Őrt állni az emberiség örök jogai felett, felrázni az alvó erőt gyáva tespedéséből, fogyasztani a szűkkeblűség birodalmát, s mi legfőbb: tudni szólani és tenni a jó ügyért … Ezért nem értünk egyet azon irodalmi töredékkel, mely … ily elveket mondat ki: A költészet maga magának cél, a költészetnek ne legyen iránya.” Jókai is „iránycikkeket” ígért, mint korábban Vahot Imre tette.
Az Életképek és a Fiatal Magyarország terveit Petőfi fogalmazta meg Arany Jánosnak írt levelében 1847 augusztusában: „Én a népköltészet képviselőit akartam egyesíteni. Miért az Életképekben? Mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a legjobb fejek, mert annak szerkesztője egyik főtagja a fiatal Magyarországnak, hova mind azokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot akarók, azon fiatal Magyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni … Szóval az Életképek legnekünkvalóbb orgánum … én ezekért híttalak az Életképekhez .” Szavai 627nemcsak törekvésüket, hanem a lapot is jellemzik, bár azok a különbségek, amelyek Petőfi és Jókai között később kiütköztek, valójában már ekkor megvoltak.
Részletesebben Sükei Károly szólt az Életképek „irányáról” a három divatlapot szemléző Irodalmi ellenőr című rovatában és Előtájékozás című cikkében. Sükei Károly (1827 – 1854) a „Hulló csillagok” közé tartozott (ez volt 1851-ben, Pesten kiadott egyetlen verseskötetének címe). Ifjú társai ünnepelték, de hamar megfeledkeztek róla. Nagyenyeden járta a középiskolát, a jogot Kolozsvárt kezdte. 1845-ben abbahagyta tanulmányait, az irodalomnak és az irodalomból élt. Költőként indult, újságíró lett. 1848 márciusától a Forradalmi Csarnok tagja volt. Honvédnak csapott fel, Perczel Mór mellett segédtisztként szolgált. 1850-ben a Pesti Naplónak dolgozott, 1853 végétől a losonci ev. ref. középiskolában magyar irodalmat tanított. Versein kívül két angol regény fordítása maradt fenn kötetben, az egyik A hiúság vására. Sükeit kortársai szellemdús, élénken vitatkozó, gunyoros, kitűnő emlékező tehetségű, éles ítéletű ifjúként ismerték. Különc módjára, bohémként élt. Társaira nagy hatással volt, Jókai zseniként emlegette. Az idősebb, érettebb nemzedék tagjai nem ily egyoldalú képet alkottak róla. Vitathatatlan képességei, széles körű ismeretei mellett látták azt a zűrzavart is, amelyben nagy olvasottságával együtt a kellőképpen le nem tisztult, nem rendszerezett ismeretanyag kavargott.
Sükei így ír: „Minthogy lapjaink a fiatal irodalom által képviselt önálló irány orgánuma leendnek – azok számára, kik nincsenek istenöktől oly finom érzékkel megáldva, hogy hallani tudják a fűnek növését – elmondjuk irányunk eszmeváltozatát prózai nyelven”. A szenvedély ábrázolásának polgárjogát hirdeti a „szellemi rugalmatlanság” mozdulatlanságával szemben; ők – az Életképek fiataljai – szeretik a „jelenkort rontva teremtő romantikájával, a szabadszelleműséget, a jelenkor filozófiáját”. „Irányunk központja a népszellem – írja Sükei. – És ha a művészet nap, mely látköre tárgyaiból gyűjti a világosság sugarait, úgy a látkörnek a nyilvános népéletnek kell lennie …” Programcikkében használja azt a párhuzamot is, amely Anteus és az anyaföld, illetve a művészet és az élet szoros kapcsolatát, összefüggését hivatott megvilágítani.
A fiatal irodalom, a romantika küldetéséről szól, „küldetésünk igéi” -t óhajtja terjeszteni. Sükei mellett Egressy Gábor (A művészet szabadsága, Indítvány a szellemhonosítás ügyében), Vasvári Pál (Az emberiség földi célja és a világszellem fejlődése). Jókai (Észarisztokrácia) és Irínyi József (Visegrád) című írásai képviselik az Életképek irányát. „Szeretem századunkat – írja Irínyi – …, mivel az osztályfalakat óriási erővel döngeti, az összes emberiséget nagyban és komolyan vezeti az egyenlőség felé, a gépekkel teljesen a szellem urasága alá helyezi az anyagot …”
Az Életképek Jókai és Sükei megfogalmazta programnyilatkozatainak szemlélete újnak hatott irodalmunkban a legfiatalabb írói nemzedék számára, valójában azonban a már nyolc-tíz évvel korábban jelentkezett írói csoportosulás, a Kazinczy Gábor és Erdélyi János nevével jelzett Ifjú Magyarország körében ismeretes volt. Az Életképek fiatal munkatársai sokat merítettek abból a forrásból, amelyből egykor a „fiatal literatura” tagjai: Heine, a Junges Deutschland, valamint követőik műveiből. A különbség a tíz év alatt bekövetkezett társadalmi, 628politikai és irodalmi fejlődés adta változásokból, az újabb nemzedék másfele is tájékozódó érdeklődéséből adódott. A változott politikai-társadalmi légkörben, a kiteljesedett irodalmi életben, az akkor nagy példányszámú divatlapok hasábjain másként csengtek és más értelmet nyertek „az ügy szolgálatáról”, „a mozgalom literatúráról”, az irodalom „irányáról” elhangzó szavak, mint tíz évvel korábban az Ifjú Magyarország baráti köreiben vagy a kézről-kézre adott írásokban fejtegetett gondolatok. Így állott elő az a furcsa helyzet, hogy az Életképek vitapartnerei – a Magyar Szépirodalmi Szemle és a Pesti Divatlap szerkesztője – Erdélyi János és Vahot Imre maguk is egykor a „jungdeutsch” eszmék hívei, sok tekintetben azonos alapon álltak. Az alap azonos volt, de Erdélyit ekkor már nagy távolság választotta el Vahottól. Az időközben eltelt egy évtized alatt az idősebb nemzedék, az egykori „fiatal literatúra” tagjai korábbi elveikből sokat megőriztek, de jó néhányat meg is haladtak. Ebből a fáziseltolódásból eredtek jórészt a közöttük kipattant viták. Erdélyi a nemzeti irodalomnak a népköltészetből való megújulását segítette elméleti és gyűjtői tevékenységével. Később, miután látta az általa gyámolított irány veszélyeit, irodalmunk horizontjának európaivá tágításán fáradozott. Vahot Imre – a nagy kerülő után – éppen 1847-ben tért vissza ifjúságának eszményeihez, mint arra a Pesti Divatlap 1847-es évfolyamának ismertetésénél szó volt. (Vasvári Pál és Irínyi József is az Életképek munkatársa volt, ők máshonnan indultak, messzebb jutottak, radikalizmusuk, forradalmiságuk mélyebbről fakadt, mint Jókaié vagy Sükeié. Miután azonban Jókai és Sükei volt a hangadó, elsősorban az utóbbiakra értjük a mondottakat.)
A Jókai szerkesztette Életképek kiemelkedő darabjai a Petőfi-versek: mintegy harminc vers, amelyeket a költő 1846 végétől 1848 márciusig adott a lapnak. Közöttük van a tíz Júlia-vers, a Beszél a fákkal a bús őszi szél …, a szabadság szerelem ihlet egyik legszebb megnyilvánulása. A legfontosabb munkatársak az idősebb nemzetékből Vörösmarty, Garay, a fiatalabbak közül Szelestey László, Mentovich Ferenc, Berecz Károly, Kerényi Frigyes, Lisznyai Kálmán, Samarjay és az erdélyi Dózsa Dániel. Az Életképek kevesebb újdonsággal szolgált a novella, az életkép vagy a népies elbeszélés terén, bár szerkesztőjét, Jókait már a legtehetségesebb prózaírók között tartották számon.
Az Életképek a Nemzeti Színház hivatalos lapjaként szerepelt. Figyelmet érdemelnek azok az írások, amelyek a magyar dráma, a színház helyzetével és a színre került darabokkal foglalkoznak. Az 1846-os évfolyamban a színházi rovat vezetője a Silvester néven jelentkező kritikus. Színészeti leveleiben az öncélú művészet ellen lép fel, hangoztatja a művészet és élet kölcsönhatását. Kijelenti, hogy a dráma a kor érdekeinek, valamint a nemzetiségnek szolgálatában áll. Ismét felszínre kerül az 1842 – 1843-as, az Athenaeum és a Regélő Pesti Divatlap hasábjain folyt drámavita, amelynek küzdőfelei Bajza és Henszlmann Imre voltak. Silvester Henszlmann felfogásához áll közelebb: a cselekmény helyett a belső fejlődést, a pszichológiát, a jellemábrázolást követeli és elítéli a felszínes, elsősorban a színi hatásra építő francia drámák hazai bemutatását.
Silvester után Kelmenfy-Vas Andor veszi át a színházi rovatot. A Shakespeare-hagyomány nála is erős, akárcsak Henszlmann-nál. Ő is a jellemábrázolás elsődlegességét 629hangoztatja. A francia drámák színrevitele ellen Shakespeare műveiből veszi példáit és ellenérveit. Az 1846-os Életképek véleménye megoszlik Czakó Zsigmond Leonájának értékelésében. Kelmenfy nem szereti a darab romantikus túlzásait, egy másik kritikus – Z – viszont védelmébe veszi. Az Életképek lesz a színhelye később azoknak a vitatkozásoknak, tiltakozásoknak, amelyek 1847-ben a Nemzeti Színház, az igazgató Ráday, illetve Czakó között folytak. Ugyancsak az Életképek közli – hivatalból – a liberális nemesség nyilatkozatát, amellyel lezárják a Czakó elindította tollharcot.
A dráma kérdéseivel Drámairodalmunk s a színbíráló választmány című cikkében Ábrányi Emil, a gazdag és művelt Szabolcs megyei földbirtokos foglalkozik, aki a Honderűben is kitűnő tanulmányokkal jelentkezett. A művészet és társadalom összefüggéséről, kölcsönhatásáról értekezik. A drámától megköveteli a „társasági hasznosság” -ot, amely azonos a nemzeti érdekkel. Példáit és mintáit a világirodalomból veszi: Shakespeare, Moličre, Alfieri és Voltaire. Cikke több vonatkozásában egyezik Silvester konklúzióival, például ahol történelmi példákkal igazolja az irodalom és az élet kölcsönhatását, vagy ahol azt állítja, hogy a francia romantika, a borzalmak irodalma a francia forradalom okozta megrázkódtatás nyomán jött létre. A dráma célját az erkölcsök megnemesítésében jelöli meg, erkölcsös pedig az, ami „a nagyobb rész” érdeke. Ábrányi tanulmánya ugyancsak a jung-deutsch írók ismeretét tanúsítja. Az 1847-es évfolyam színi kritikái jellemzőbbek a lap egészére és a szerkesztő felfogására, mint például Ábrányi tanulmánya. A színi kritikák elsősorban nem elemzések, inkább az előadással, mint a darabbal foglalkoznak. Kivétel Petőfi ismertetése a II. Richárd előadásáról, amelyben a költő annak ellenére, hogy Shakespeare előtti hódolatát kifejezi, mégis a francia darabok színre vitelét pártolja, mert a franciák – mint írja – „tettek és tesznek, s ha nem is tesznek, legalább ver szívök az emberiség javáért, míg ti csak a magatok javát keresitek vagy még azt sem”.
A színi kritikák összességükben mégsem adnak képet az Életképek színi bírálóinak felfogásáról, mert a mindenkori kritikus nézetei érvényesülnek: egyszer vallják a színi hatás elvét, pártolják a francia drámákat, másszor viszont Shakespeare-t tekintik példaképnek.
Az Életképek a politikus, a társadalom érdekét, az ügyet szolgáló irodalom, az irányzatos művek létjogosultságát hirdette. Ez volt az a kérdés, amely körül kavargott a vita a laptársakkal, elsősorban a Magyar Szépirodalmi Szemlével és a Pesti Divatlappal, különösen pedig a két szerkesztővel: Erdélyi Jánossal, illetve Vahot Imrével. A Magyar Szépirodalmi Szemlével folyó polémiák valójában egy korábbi – 1845 második felében megindult – kritikai lap közleményeihez kapcsolódnak, az Irodalmi Őrhöz, ahhoz a laphoz, amelyet az Életképek szerkesztője, Frankenburg Adolf indított, legfontosabb munkatársa pedig a későbbi Szemle szerkesztője, Erdélyi, illetve másik legtöbbet dolgozó kritikusa, Henszlmann Imre volt.
Az 1847-es esztendőben Petőfi csatlakozása, Jókai szerkesztősége, a Fiatal Magyarország közreműködése a magyar irodalom eseményévé avatta az Életképek megjelenését. Állandó munkatársként egyetlen író hiányzott, de ő is beállt a sorba 1848 januárjában, amikor Vahot Imrének adott szava lejárt: Arany János. 6301848 márciusában az Életképek borítóján is ott díszlett a jelszó: „Egyenlőség, szabadság, testvériség!” Alcímként pedig Nép szava került az immár ötéves Életképek cím alá. Március 23-án a két cím helyet cserél: a forradalmi Nép szava kerül az élre, az Életképek pedig a második sorba. Áprilistól kezdve szerkesztőként Petőfi neve is felkerült a borítóra, Jókaié mellé, mint a változást a hírek között bejelentették. A felelős szerkesztők, illetve nevük sorrendjének felcserélésében kifejezésre jutott Petőfinek a forradalmi időkben vitt szerepe.
Az 1848-as évfolyamra a két felelős szerkesztő egyéniségének és forradalmi útjának kettéválása nyomja rá bélyegét. Jókai nem követte a Petőfi – Vasvári Pál képviselte irányt, olyannyira, hogy Petőfi ki akart lépni a laptól; miután azonban az év végéig kötötte szerződése, továbbra is az Életképeknek adta verseit. (Jókai az 1848. május 21-i szám címlapjáról leveszi a Nép szava alcímet.) Jókai egyre több névvel és név nélkül közölt írásában tájékoztatja olvasóit. Ezekben egy, a radikális márciusi ifjúságtól egyre inkább távolodó politikus arcképe rajzolódik ki. Jókai írásai, miként lapja, tükrözik azt a kettősséget, amely az egész magyar forradalomban megmutatkozott. Petőfi, Vasvári és Egressy írásai képviselik a meg nem alkuvó forradalmi hangot. A Tízek egysége, az összetartó erő nem állta ki az 1848-as esztendő viharait.
Jókai az év decemberében a jelentőségében, tekintélyében megcsappant, előfizetőiben megfogyatkozott Életképek nevében búcsúzik el olvasóitól: „E lapok utolsó számával szerkesztőségem ideje letelt. Ha hazám istene komolyabb gondokat nem adott volna rám, tán soha nem váltam volna meg e tértől … Azáltal, hogy én eltávozom tőle, e lap nem változik, sőt hiszem, hogy jobb leend … üdv minden igaznak, áldás a hazára!” Jókai szavai nemcsak a szerkesztő búcsúszavai voltak, hanem az Életképeké is, mert a lap Buda elestével megszűnt. 1849 után sem címe, sem programja, sem munkatársainak szövetsége nem újulhatott meg. Az Életképek a nemzeti, művelt Magyarország, a polgári társadalmi átalakulás jelszavával indult, majd a forradalom szellemi előkészítésén fáradozott.
Az Életképek körül kavargó vitákat az 1845-46-os években – eltekintve a Hírlapi méh lapszemléitől – jórészt a lap kritikai mellékletében, az Irodalmi Őrben megjelent bírálatokban fejtegetett nézetek váltották ki. Az Irodalmi Őr mindössze másfél évet élt, ennek ellenére három olyan kérdés megvitatását indította el, amelyek az irodalmi élet középpontjába kerültek: az irányköltészet, az ideál és reál (egyéni és eszményi), valamint a népköltő, illetve nemzeti költő, azaz népköltészet és nemzeti költészet kapcsolatának kérdését.
