Az Irodalmi Őr
Az Irodalmi Őr
Az Irodalmi Őr az Életképek ingyenes mellékleteként indult 1845 júliusában. Első száma 1845. július 13-án, az utolsó 1846. december 19-én jelent meg. A három félévben 21 szám látott napvilágot 230 lapnyi terjedelemben. A melléklet előbb hetenként, később kéthetenként jelentkezett fél vagy egy íven: szépirodalmi műveket és tudományos népszerűsítő köteteket bírált, illetve ismertetett. A lapon 631hiányzik a műfaj megjelölése. A szerkesztő, Frankenburg úgy vélekedhetett, hogy „nomen est omen”, az Irodalmi Őr őre, ellenőre, azaz bírálója az irodalomnak.
A Magyar Életképek csak szépirodalmat közölt. 1844-től kezdve az Életképek „inkább csak ismertetői, mint bírálói szerepre” vállalkozott és adott néhány könyvismertetést, azt is meglehetősen ötletszerűen. 1845-ben azonban, miután „közóhajtássá vált”, „a legérzettebb szükségek közé számított” egy kritikai folyóirat, mint Frankenburg Emlékirataiban (Pest, 1868) megállapította, maga is érezte, hogy cselekednie kell. Az Életképek a művészet, a tudomány és a kritika pártolása terén nem használta ki a körülmények adta lehetőségeit. Az Életképeket ért bírálatok, amelyek a társlapokban és egyebütt elhangzottak, valamint a kritika szükségességének felismerése juttatták el Frankenburgot ahhoz, hogy megindítsa lapja kritikai mellékletét. A feladat tudatosításában, a vállalkozás kiteljesedésében mint maga beismeri, nagy szerepe volt „irodalmunk több bajnokai” -nak, a későbbi munkatársaknak, akik támogatásukról biztosították. Frankenburg többször emlegeti a „buzdítókat”, nevükről azonban hallgat. A közös célkitűzést a Vezérszó fogalmazta meg. Az Irodalmi Őr figyelemmel kíséri – ígéri a Vezérszó – az újonnan megjelenő műveket, különös tekintettel a szépirodalomra. Alapos, szigorú, nyílt, tárgyszerű bírálatokat fog adni, amelyekben tekintettel lesznek az írói érzékenységre, de csak addig, ameddig nem sérti az irodalom érdekeit. Vallják, hogy az irodalom egészséges fejlődése megköveteli a bírálatot, mintahogy a magára hagyott közönség ízlésének, ítéletének formálása, irányítása is. A határozottság és a tudatosan vállalt szolgálat mellett újdonság az elvet követő, szakszerű kritika igénye („tudomány vagy művészet alapelveiből induló bírálat” ). Felismerik a kritika – mint önálló műfaj – létjogosultságát és követelik jogait. Az Irodalmi Őr bevezetőjében a kritikus céh öntudata nyilatkozik meg. Kialakulását segítette, hogy a bírálók saját fórumban léphettek fel, mely otthona lett a többé-kevésbé egységes szemléletű, szigorú követelésekkel fellépő, elszánt, a népszerűtlenséget az irodalom érdekében vállaló kritikusoknak.
A munkatársak névsora teljes bizonyossággal nem állítható össze, jó részük álnév, jegy, jel, szám vagy törtszám mögé húzódott. Névvel vagy minden kétséget kizáróan azonosítható álnévvel, jeggyel – eddigi tudomásunk szerint – a következők írtak: Atádi (Golub) Vilmos, Bitnitz Lajos, Bulyovszky Gyula, Császár Ferenc, Erdélyi János, Henszlmann Imre, Kelmenfy-Hazucha-Vas Andor, Ney Ferenc, Szathmáry Pap Károly és Tóth Lőrinc, valamint a szerkesztő, Frankenburg Adolf. (Gyanítjuk, hogy Pulszky Ferenc is dolgozott az Őrnek.) Az álnevek közül csak a „Galamb” néven fellépő kritikus azonosítható Atádi személyében. A latin és görög ábécé betűit használó bírálók kilétét nem sikerült felfedni, X és X + Y kivételével. Ez utóbbiak mögött Erdélyi János rejtőzött. A számokat – 12, 88 – feltehetően Erdélyi, illetve – 45, 268 – Henszlmann Imre választotta. A két név, illetve jegy nélküli írás – a Vörösmarty-bírálat és Bajza Világtörténetének ismertetése – kétségen kívül Erdélyi Jánosé.
Az Irodalmi Őrben megjelent kritikák áttekintése után megállapítható, hogy leggyakrabban Erdélyi János, Henszlmann és Kelmenfy jelentkezett.
A három félév cikkeinek a megbírált művek, műfajok és kritikák szerinti áttekintése 632bizonyos tendenciákat mutat: az első félévhez viszonyítva (7) jelentősen csökkent a tudományos művekről írt bírálatok száma (1, illetve 2). Következésképp: a tudományos művek ismertetését tehát megkezdték, de a közönség érdektelensége miatt fel kellett hagyniok vele. A II –III. félévben emelkedik az úti rajzok bemutatásának száma. A szépírók közül a lap legtöbbet Vörösmartyval, Eötvössel és Petőfivel foglalkozott. E három írót megkülönböztetett figyelemmel kísérték. A műfajok szerinti vizsgálódás azt mutatja, hogy az érdeklődés előterében a próza állt (Eötvös regényéről, A falu jegyzőjéről Kelmenfy és Henszlmann kritikája; Nagy Ignác, Kelmenfy, Pálffy, Jókai egy-egy művéről). Verseskötettel öt bírálat foglalkozott [Petőfivel kettő (Császár és „12” ), Sujánszky, Samarjay, Császár egy-egy kötetével egy], drámával pedig öt kritika.
Figyelmet érdemel már az a körülmény is, hogy az Életképek kritikai mellékletének első félévében hét szépirodalmi és hét tudományos, illetve népszerű tudományos, ismeretterjesztő mű, valamint egy útirajz bírálata jelent meg. A második félévben hirtelen megbillent az egyensúly. Az arány a III. félévben is ugyanaz maradt. A lap másfél esztendős fennállása alatt a nem szépirodalmi művek bírálatai közül a legjelentősebb Bajza Világtörténetének név és jegy nélkül, valamint Irínyi nyugat-európai utazási könyvének X jellel, Szemere Bertalan útikönyvének Ney Ferenc nevével és Tóth Lőrinc útirajzának „88” jellel megjelent kritikája.
A szokatlanul terjedelmes bírálatok nemcsak a Bajza név nélküli, Irínyi és Tóth X, illetve „88” jel mögé rejtőző kritikusa, Erdélyi János és Szemere bírálója, Ney Ferenc, hanem az egész kritikusi gárda felfogásáról adnak képet, de arról a szerepről is, amit a művelődésnek, a tudományoknak, illetve az irodalomnak tulajdonítottak „az átalakulás korában”. Összefüggnek az Irodalmi Őrben megjelent nagy feltűnést keltő egyéb bírálattal, sőt a szépirodalmi művek kritikái is csak az előbbiekkel együtt érthetőek. Megadják azt a keretet, amely magyarázatául szolgál a Vörösmarty-tanulmánynak, A falu jegyzőjéről írt két kritikának éppúgy, mint a Petőfi költészetével foglalkozó bírálatoknak.
A Bajza-féle Világtörténet kritikusa – korábbi nézeteit meghaladva – immár nagyobb szerepet szán a nemzet életében a tudománynak. „Nemzetet hatalmassá, naggyá s dicsővé csak a tetté vált tudomány tehet.” Erdélyi felismeri a tudomány, elsősorban a történettudomány hatalmas nevelő erejét, amely a veszélyeket magában rejtő átalakulási korban a jelen sorskérdéseiben gyakorlati eligazítást adhat. A történelem tanulmányozása, a tények és összefüggések tudatosulása, a történelem menetének felismerése az olvasóval megkedvelteti „a nagyot s dicsőt”, és segít, hogy „a történetírás által jobb történet csinálására buzdítson”. A történelemkönyv olvasása az elmét a valóra, a realitásra irányítja, a képzelet országában bolyongó kedélyt az ész, az értelem igazsága felé, az illúziók világából az ismeretek, a tények világába vezeti.
Módosult a történetíró eszmény, a példa immár Bajza: „Előadása szabatos, tömött, rövid és mégis világos … Szabatossága nem pusztán szóbeli, azt a fogalom s ítélet praecisioja teszi annak, mert … köztünk … kevés, de igen kevés van, kinek fejében annyi logikai ész s nyugodt megfontolás s ennélfogva helyes ítélet összpontosulna, mint Bajzáéban.” Megváltozott Erdélyi igénye, amelyet 633közönségével szemben támaszt: ne csak „mulatás”, hanem „tanulás” végett olvassanak. Erdélyi, több kritikus-társához hasonlóan, nyugat-európai utazása alatt látta, hogy a józan, gyakorlatias gondolkodásmód, a kritikus szemlélet és „a tetté vált tudomány” milyen gazdaggá és hatalmassá tehet egy országot, mint például tette Angliát, Franciaországot. Az Őr kritikusai erőltetik tehát a tudomány népszerűsítését, mert sokat várnak tőle: a hazai téveszmék, a burjánzó előítéletek eloszlatását. Aggódnak az ország jövője felett. Úgy látják, hogy a magyar társadalom illúziókat melenget, ábrándokat kerget. Hasznosnak tartják az idegen világ, más népek megismerését, amely a hazai olvasók horizontját szélesíti. Országunk európai keretbe való állítása, saját dolgaink és a külföld összevetése pedig az önismeretre nevel. Innen az útirajz-, útleírás-ismertetések nagy száma, elsősorban azoké, amelyek hírt adnak politikai rendszerekről, beszámolnak a népek életéről s mindezt hazai szempontból, azaz „magyar szemmel”, „magyar értelemmel” teszik. Az utazó„úti rajzot” adjon s ne „úti érzeményt”, objektíven lásson és ítéljen – hangzik a kritikusi szó. („Utazások olvasása ész s értelmiség fejlesztésére a legalkalmasabb s legkamatozóbb eszközök …” „a jelen történetének kézikönyvei, s mint a múltat a históriából, úgy a jelent … nemcsak a hírlapokból, de az utazásokból tanuljuk ismerni …”, „az útleírás … a história és a geográfia elméletének mintegy gyakorlati alkalmazása …” )
Az Irodalmi Őr munkatársai nagy jelentőséget tulajdonítanak a nemzet életében az irodalomnak, annak az irodalomnak, amely megfelel a kor követelményeinek (a jelenhez szól, a kor kérdéseihez kapcsolódik, „nem egyedül szép szókat ad, hanem eszméket, örök időkre elgondolt igazságokat” ), a jövőt szolgálja („újjászületésünk csakugyan az irodalom terjedésétől függ és feltételeztetik …”). Az Őr kritikusai számára az irodalom korábbi egyeduralma megtörik a nemzeti művelődésben, mert lassan felnő mellé a tudomány. Az Irodalmi Őr munkatársai – a 30-as évek végén – megismerkedtek a jung-deutsch eszmékkel. Hittek az irodalom és az élet elválaszthatatlanságában, a „mozgalomliteratúrában”, az „ügy szolgálatában”, tehát ellene voltak az öncélú irodalomnak. Hűek maradtak felfogásukhoz, időközben azonban felismerték a tudomány nagy jelentőségét a „modern” korban, az irodalmat és az életet megtermékenyítő, kiteljesítő kapcsolatát. A negyvenes évek második felében az irodalom mellett sokat vártak a tudománytól az ország sorsának javítása terén, szükségszerűen csökkent szemükben az irodalom jelentősége. Az irodalom szerepéről vallott nézetek módosulásával együtt változott az író helyének és feladatának megítélése a társadalom életében, megnőttek tehát vele szemben a követelmények. Az író immár nemcsak vátesz, herderi őr, hanem tudományosan képzett polgár és hazafi. Ehhez szükséges a tanultság, a magasabb emberi és kritikusi mérce alkalmazása.
Az Irodalmi Őr szépirodalmi műveket rostáló írásai ebben az összefüggésben értelmezendők, ebben az összefüggésben válnak jelentőssé a bírálók által recenzeált írói művek, a felvetett kérdések. Három kérdés foglalt el az Irodalmi Őrben központi helyet, akkor mindhárom nagy visszhangot keltett: az egyéni és eszményi, az irányköltészet kérdése, valamint a népköltő, illetve nemzeti költő, népköltészet és nemzeti költészet összefüggése.
634Egyöntetű elismeréssel fogadták a nyolc ív terjedelmű Vörösmarty-tanulmányt, amelyben Erdélyi János név nélkül bírálta a költő Minden Munkáinak 1845-ös, Bajza – Toldy-féle kiadását. Bár a kritikus népszerűtlen feladatáról a Vezérszóban történt említés, a nagyobb igény és a kényszerű szigor szükségessége itt kapja meg indoklását. A szigor az íróval és a közönséggel szembeni felelősségből fakad: „Szigor az igaznak kimondásában, bár vérig ható, mindenkor fő kötelesség, nem azért, hogy a mű jobbíttassék, hanem az író s a világ, … szigorú követeléssel az írók iránt … bírálói tiszttel jár együtt.” Erdélyi megmutatja, hogy a szigorú bírálat, az igényesség nem csökkenti az írói és emberi tekintélyt. A kritikaellenes hangulatot oszlatja, mert kitüntetésnek, az írói mű iránti méltánylásnak tekinti, hogy Vörösmarty művét vizsgálja, azét az íróét, „aki még eddig nem volt bírálva”. („Örüljön az, kiről szólnak, mert figyelemre van méltatva, mert jaj az írónak, ki szóba sem jő. … Részemről én csak olyan író szeretnék lenni valaha, ki fölött mennél többet versenyeznek a tudósok.” )
A hazai irodalmi normákon túllépve a kritikus világirodalmi mércét állít. Az igényből, a tudományos „műbírói” szemléletből következik, hogy első kérdésként az alkotói tudatosságot veti fel: megtartja-e Vörösmarty a művészet, mégpedig az „új poézis” szabályait s vajon segítette-e studiumokkal művészi-írói fejlődését. A világirodalmi mérce – Goethe, Chateaubriand, Byron – igen magas. Az itthon ünnepelt „koszorús költő” -nek, Vörösmartynak megadja Erdélyi a nagy elismerést, de „művészi” rangját az elmélyült studiumok hiánya miatt vitatja. Vörösmartyban a lírikust tartotta a legnagyobbnak, a kortársi felfogással ellentétben. Vörösmarty nagy költő – állapítja meg a kritikus –, munkássága alkalmas arra, hogy az „új poézis”, a magyar nemzeti romantika szabályai levonassanak belőle. A szabályokat semmilyen elmélet nem adja készen, a kritikusok vonják le a műalkotásokból, hogy azután a szabályok összeállván egységes stílust adjanak. A magyar nemzeti romantika, a hazai új poézis meghatározója, Erdélyi „esztétikai nézeteinek alaptétele” ; az egyéniség elve. Az írótól egyéniségek ábrázolását várja, melyeknek „jegyei senki másra nem illenek, hanem csak magára, melyek aztán őt minden más egyéniségtől elválasztják”. Az új irodalom „az egyéniség vallásával” aratta győzelmét az eszményire épülő klasszicizmus felett – állapítja meg Erdélyi. A romantika művészi szabadsága szétfeszítette az idealizálás normáit, Hugora hivatkozik: „Le romantisme, c’est la liberalité dans l’art.” Az egyéni elve, a belőle fakadó esztétikai követelmény logikus végiggondolása Erdélyit alapgondolatához vezeti: „Világos, hogy az egyéniség vallása (értsd: a romantika) együtt jár a szabad emberiség vagy emberi szabadság vallásával, hogy csak a tiszta egyéniség igazán emberi méltóság s ennek a művészetben visszaadása legfőbb dicsőség.” A kortársi irodalom első kritikai normája tehát az egyéni elve, az emberi szabadság vallása.
A tanulmány másik, a kor irodalmát megtermékenyítő eszméje a népi és nemzeti elem összekapcsolása, amelyre – a kritikus szerint – ugyancsak Vörösmarty mutatott példát. A költő a népi formákat gondolatokkal „feldúsítva” beépítette a nemzeti irodalomba. Bárha – hangzik az óhaj – íróink többet használnának fel a magyar népköltészetből, mondavilágból, töredékeiből, és forgatnák a régi ponyvairodalom termékeit! A példa Az ősz bajnok (1833) című vers, amelyben a költő 635Ilosvai Selymes Péter Toldijára támaszkodott. A nemzeti irodalom képe Erdélyi szemében 1845 végén kiszélesedett; a népköltészet mellett a nemzeti múlt, a történelmi és irodalmi hagyományok feldolgozása is beletartozik. Nemzeti irodalmunk íve e három pillér között feszült: a művelt irodalom, a népköltészet, valamint a nemzeti hagyomány, a múlt alkotják tartó elemeit. (A tanulmány irodalmunkat megtermékenyítő hatására egy példa: ez a részlet az Irodalmi Őr 1845. november 1-i számában jelent meg, Arany Toldija 1846-ban készült, nem függetlenül Erdélyi tanulmányától, mint azt Harmos Sándor kimutatta.)
A gondolatgazdag bírálat, amelyben először fogalmazódott meg a későbbi nagy tanulmány, az Egyéni és eszményi elve, Vörösmarty művével illusztrálja az „új poézis”, a nemzeti romantika legfontosabb szabályait, ennek alapján állítja fel az irodalmi normarendszert. Az új irodalom főbb jellemzői tehát: a korhoz, helyhez, néphez kötött egyéniség ábrázolása, amely a hazait, nemzetit, a sajátost, azaz a magyar valóságot jeleníti meg. Hozzátartozik a tartalom és a forma harmóniája; mindez együtt adja a nemzetit, a népit és a magyar múltat ötvöző, a valóságos, a konkrét felé mutató, azaz a nemzetivé „polgárosuló” magyar romantikát.
Az Irodalmi Őrben – mint szépirodalmi műfaj – a próza került az élre társadalmi hasznossága miatt. („Semmire sincs nagyobb szükségünk, mint élvezhető regényekre”, ez segít legédesebb alakban beadni „az egészséges világnézet, nemzeti érzelem adagait … azt, ami a tudományban igen száraz lenne a magyar közönségnek.” ) A próza iránti figyelem önmagában is indokolná azt a kivételes helyet, amelyet Eötvös „irányregénye” kapott az Irodalmi Őrben, a kivételes figyelem ebben az esetben mégis az „irányköltészet” -kérdését illette. Mindkét bírálat gerincét – Kelmenfy Lászlóét és Henszlmann Imréét – az eötvösi ars poeticához fűzött reflexiók alkotják. Kelmenfy – általában az Irodalmi Őr – nem vitatja a műfaj létjogosultságát („megadjuk követeléseit … megkívánjuk egyszersmind, hogy e követelések ne a költészet rovására történjenek” ). Vitatja azonban az „irányregény” kizárólagosságát, általában az „irányköltészet” -ét, mert az irodalom körének szűkítését veszélyesnek tartja Magyarországon, ahol úgysem virul az olvasási kedv. Úgy véli, hogy nem egyedül az irányköltészet feladata a létező hibák orvoslása. Azzal sem ért egyet, hogy csak az irányköltészet nemesítheti az érzelmeket. Ha ugyanis mindazt elvetjük, ami nem „iránymű”, akkor elvetendők Shakespeare, Homérosz és Milton művei is. Vajon a felsoroltak „különváltak a kor érdekeitől?”, vajon – az eötvösi megfogalmazás szerint – nem „a kor érdekeit szolgálták?” – kérdezi. Kelmenfy azt vallja, hogy nem választható szét ennyire mereven az általános emberi és az irány költészete.
A falu jegyzője az első „irányregény” Magyarországon, ami önmagában elismerést érdemel – mondja ki a kritikus –, pusztán szépműtani követeléseket támasztani a művel szemben azonban lehetetlen. Ha azonban „mint költői művet, pusztán mint regényt” tekintjük, az esetben felesleges a sok elmélkedés, publicisztikai részlet. Kelmenfy ellentmondást lát az írói szándék és a megvalósítás között. Az író hatni akart, a politikai célt szolgálni, ezért „irányregényt” írt. Jogosságát elismeri Kelmenfy. Eötvös azonban következetlen volt önmagához, mert teletömte regényét fárasztó publicisztikai részletekkel, amelyek lankasztják a 636figyelmet, elkedvetlenítik az olvasót. Az író maga fordult ezáltal kitűzött célja ellen. Kelmenfy felismeri a regény nagy jelentőségét, meglátja értékeit. Fenntartás nélkül dícséri a kitűnő leírásokat, a nőalakok ábrázolását, a magyar élet festését, szatírikus hangját, és ami eddig kritikánkban ismeretlen szempont, kiemeli iróniáját, amelyet a regény „fényoldalának” tart. A kritikus tanácsai – az ökonomikusabb szerkesztés, a fejezetek élén álló elmefuttatások elhagyása, a publicisztikai részek megrövidítése – nem voltak szélbe kiáltott szavak, mert az újabb, 1865-ös kiadás a feleslegesnek ítélt részletek nélkül jelent meg. Kelmenfyt valójában az eötvösi cél szolgálata vezette, hogy a fontos és hasznos könyv minél több olvasóhoz eljusson. A kritikus az íróval szemben egyetlen súlyosabb kifogást emelt, amikor elítélte a nyelv pongyolaságát.
Eötvös másik kritikusa, Henszlmann Imre sem tör pálcát az irányköltészet felett, de megkérdőjelezi szükségességét az írói ábrázolás esztétikai normáiról vallott felfogásából következően. Lehetetlennek tartja, hogy a „valódi” író, ha tárgyát saját korából meríti, művéből kirekessze korának viszonyait. A tárgy, illetve a szereplők magukon viselik a kor bélyegét, így szolgálják az esztétikai és a politikai célt. Henszlmann jobban bízik a tárgyból, a cselekményből és a jellemábrázolásból kifejlő esztétikai hatás katartikus erejében, mint az „irányban”. Elméleti alapról indítja bírálatát. A regény hibáinak eredete: az általános elnyomta a konkrétot, az eszményi az egyénit. Az író közvetlen politikai hatásra törekedett, nem tett eleget az egyéni elvének, amivel maga mondott le a politikai célkitűzést szolgáló eszközökről. Ebből fakad a regény szerkezeti, jellemábrázolásbeli gyengesége, a motiváció fogyatékossága. Henszlmann példái Shakespeare alakjai, élő, cselekvő, „a tökéletes egyéniségig fejlesztett” emberek (Jágó, III. Richard, szemben Macskaházyval vagy Nyúzóval). Mintaszerűnek tartja Zátonyi alakját, mert szemünk láttára alakul át gazemberré.
A kritikus okfejtése, amellyel megmagyarázza, hogy miért nem érhette el a regény és az eötvösi irányköltészet a célt, ugyancsak az egyéni elvén alapszik. Az irány eszmékből, az egyéni elvére épülő költészet az egyénből, a valóságból indul ki, állapítja meg Henszlmann. Ha tehát „az irány túlnyomó leend az egyénin: azonban a művészet fénypontja az egyedi fejlődés és fejlesztés, a filozófiának maradván az általánosság, mert a művészet életet teremt, más életet pedig nem ismerünk, nem fogadhatunk el, mint az egyedit, mint az egyedben megjelenőt … minél általánosabbak tehát a művészetben a jellemek, annál élettelenebbek, annál hidegebbek, annál kevésbé bírják emberi érdekeinket gerjeszteni … az irányköltészet minél inkább bizonyos és körülírt célhoz törekszik, annál jobban kénytelen uralkodó eszméjét kiemelni, annál inkább kénytelen az általános eszméjének az egyedi életet, azaz a jellemeket, a személyességeket alárendelni, vagyis személyeit annál általánosabban tartani”.
Henszlmann fejtegetése – Eötvös regényét illusztrációs anyagként használva – irodalmunk egészére vonatkozott: az egyéni elvének követelése a kiindulás, ebből következik a jellemábrázolás, a német, illetve francia divat elleni tiltakozás. Henszlmann sokat vár irodalmunk önerejéből jövő fejlődésétől. A külföldi irodalmak közül az angolt, a gyakorlatias, a humor, a szatíra eszközeit alkalmazó 637angol írók tanulmányozását ajánlja. Passzív népünknek, amely százados sérelmeit hánytorgatja, olyan ostorra van szüksége, mondja Henszlmann, mint az angol irónia, az angol regény, nem pedig a német eredetű, némi hugói ízzel fűszerezett hazai „irányköltészet” -re, melynek első terméke A falu jegyzője.
Az első hazai „irányregény” bírálói nem azt hibáztatják a műben, hogy az író kiáll a polgári átalakulásért, pellengérre állítja a társadalmi visszásságokat, hanem azért, mert Eötvös vétett önnön célja ellen, ezzel vétett az egyénire épülő, „új poézis” ellen is. Lemondott a korszerű ábrázolásról, a művészi hatásról. A két kritikus a művészi követelmények ki nem elégítését rója fel Eötvösnek, nem pedig a mű tendenciáját. Kelmenfy és Henszlmann is felismerte és hidette a társadalmi haladás szükségességét. Szigoruk, igényük éppen elkötelezettségükből fakadt, minden idegszálukkal tiltakoztak a visszaélések, az elmaradott hazai viszonyok ellen, azért kérték számon az „irányregénytől” az igazi művészi erőt, a művészi hatást, hogy a társadalmi célkitűzést, a regény politikai hatását erősítsék.
Az Irodalmi Őr Vörösmarty-tanulmánya felvázolta a kritikus által eszményinek tekintett irodalomképet, melynek tartóoszlopai a nemzeti mellett a népköltészet és a történeti, irodalmi múlt. Az új irodalom alapelve: az egyénire, a jellegzetesre, azaz a helyhez, korhoz, néphez kötött valóságra támaszkodó ábrázolása. A falu jegyzőjének két bírálata az irányköltészetről fejti ki nézeteit. Az irányköltészet kizárólagosságát nem fogadják el. A lap kritikusai úgy vélik, hogy ha a politikai és a művészi hatás együtt van jelen, akkor érvényesül a politikai és művészi cél, akkor jön létre remekmű.
A népköltő, nemzeti költő, ill. népköltészet és nemzeti költészet kapcsolatának, a kor harmadik fontos esztétikai kérdésének megvitatására Petőfi költészete adott alkalmat. Petőfi költeményeivel két bíráló foglalkozott, köztük azonban hiányzott az az elvi egyetértés, ami A falu jegyzője két kritikáját rokonította. Először Császár Ferenc írt a költőről 1845 augusztusában, másodszor 1846 márciusában „12”. A szám mögött Erdélyi Jánost gyanítjuk. Császár azt kívánta illusztrálni, hová vezetnek a mégoly tehetséges költőnél is „a műérdektől vezérlett kritika hiánya” és „a pajtások túlzott magasztalásai”. Császár az elvekre alapozott kritika nélkülözhetetlenségét kívánta bizonyítani, ami önmagában méltánylandó lett volna. A baj ott volt, hogy Császár elvei, amelyekre bírálata épült, túlhaladottak és konzervatívok voltak, károsan befolyásolhatták volna az irodalmi fejlődést.
A kritikus Petőfi költészetének első korszakát nagy elismeréssel illeti, verseit – mint írja – „egyszerűség, keresetlen csín”, mélyebb érzés, egészséges majd keserű humor, derült kedély jellemzi. A második korszakban a költő eltávolodott első korszakától és – Császár szerint – visszaélt „a költészet istenének szép és égi ajándokával”, csúfot űzött a költészetből: „Pusztai vadság, csárdai pajkosság” árad dalaiból. Császárt aggódással tölti el, hogy a szépen indult költő „aljasságba esik” és műveinek kezdeti szép egyszerűsége „pongyolaságba csap át”.
Császár felfogása csak annyiban jellemző az Irodalmi Őr egészére, amennyiben az igényt, a művészi stúdiumok szükségességét hangsúlyozza. Szigorával nem tért el a lap többi kritikusától. Erdélyi a nemzet „koszorús költőjéről”, a nála 14 évvel idősebb, köztiszteletben álló Vörösmartyról állapította meg, hogy csak 638költőnek ítéli, de még nem művésznek. Itt fordítva volt: Császár volt 16 évvel idősebb, tekintélyes közhivatalnok, a megbírált költő pedig éppen indult a pályán. Császárt nem a fiatal költő iránti rosszindulat vezette, hanem ízléséből fakadó konzervativizmusa, kritikusi felfogásából eredő szűklátókörűsége.
Császár nem értette Petőfi költészetét. Nem értette az „új poézis” költészeti elveit sem, amelyeket az Irodalmi Őr hirdetett. Innen erednek tévedései, amelyeket a „12” jelű bíráló (feltehetően Erdélyi János) olvasott fejére. „12” nem hímez-hámoz. Megállapítja, hogy Császár igazságtalan volt és ezért perújrafelvételt csinál, amire az alkalmat a Versek II. kötetének és a Szerelem gyöngyeinek megjelenése adta. Elismeri, hogy Császár meglátta Petőfi „kiapadhatatlan költői kincsét”, helyteleníti azonban, hogy hagyta magát megtéveszteni a látszattól, „az erőteljes, mondhatni shakespeare-i kifejezések” -től, amelyeket a költő használ. Császár tévedett, szűk határt szabott a művészetnek – folytatja „12” –, mert nem igaz, hogy csak Lamartine és Dante költő, költő Béranger és Heine is. Miért lenne kevésbé költői tárgy – kérdezi „12” – a „Falu kalapácsának” kalandjai, mint a „sima szalonok bűnei”?
„12” megvédi Petőfit a vádak ellen, de a költőtől ő is nagyobb műgondot kér. Hangsúlyozza a stúdiumok, az elméleti tanulmányok, az önképzés fontosságát. Arra kéri a költőt, viselje el a kritikát.
A kritikus rehabilitálja Petőfit tárgyválasztásáért, „jellemzetességért” is. Kis kitérővel kioktatja Császárt, hogy a műalkotás értékét nem a választott tárgy adja, hanem, hogy a költő miként dolgozza fel tárgyát. Petőfi nagy érdeméül tudja be, hogy műveit „a magasabb műveltséget nélkülöző nép is megértheti, szeretheti”. A legnagyobb elismerést akkor fejezi ki, amikor megállapítja, hogy Petőfi egyszerre nemzeti költő és népköltő. Nemzeti költő, mert tárgyát a nemzet kebeléből meríti, annak ízléséhez, kedélyéhez alkalmazkodik. Nemzetéhez szól, irányítja, neveli nemzetét és erőteljes, szép magyar nyelven ír. Népköltő, mert versei egyszerűek, közérthetőek, az iskolázatlan nép is élvezheti, szeretheti őket. Végül „12” annak a kívánságának ad kifejezést, hogy a költő verseivel tovább is „örvendeztesse a magyar nemzetet, s annak nagy tömegét, a népet”. A kritikus, immáron Petőfi művét választva illusztrációs anyagnak, újabb esztétikai normát, újabb kritikusi mércét állít fel: a nemzet-népi vagy nép-nemzeti költőét, a mintát Petőfi költészetében jelölve meg. Császár tévedései abból erednek – sugallják „12” szavai –, hogy nem ismerte fel az új esztétikai alapelvet, az „egyénit”, azaz a „jellemzetest”. Elmarasztalja Császárt, mert félreértette Petőfi költészetét, rontotta az Irodalmi Őr munkatársainak, az új kritikát követelő „műbíráknak” hitelét. A gyors kiigazításnak egyik mozgatója a kritikusi mundér becsületének helyreállítása lehetett, de az sem volt mellékes, hogy mindezt „12” Petőfi verseiről mondotta el. Császár kritikája ugyanis felháborította a közvéleményt és Frankenburgot arra késztette, hogy ellenkritikát hozzon, amelynek megjelenését 1846. január 3-án bejelentette.
A nemzeti és népi költészet kapcsolatának gondolatára rímel Szathmáry Pap Károly rövid ismertetése a Magyar Népdalok és Mondák kötetéről. A gyűjtemény 639a legcsattanósabb válasz azoknak, akik szerint „a népnek nincs költészete, szelleme szárnyaszegett”.
Az Irodalmi Őr kisebb kritikái többé-kevésbé az ismertetett elveket képviselik. A folyóirat esztétikai felfogásában messzebb jutott, mint az Életképek. Míg Beély Fidél a „szép természet”, a „művészi szép” elméletét fejtegette, az Irodalmi Őr munkatársai már a valóságábrázolás irányába haladtak.
A folyóirat itt ismertetett kritikáiban észlelhető a törekvés a filozófiai megalapozottságú irodalomkritikai rendszer kidolgozására. A fogalmi tisztázás, a pontos definíciók meghatározása az irodalom-kritika tudományos diszciplínaként való felfogásából eredt. A kritikusokat a történelem, a társadalom iránti érdeklődés, sőt elkötelezettség mellett bizonyos természettudományos tájékozottság jellemezte, még azokat is, akik korábban nem folytattak természettudományi stúdiumokat. (Henszlmann, Kelmenfy, Ney orvosnak készült, Bitnitz matematikát tanult.) Erdélyinél felismerhető a törekvés a tudományos pontosságra, a fogalmak megvilágítására, ehhez nemegyszer a természettudomány köréből, illetve a természetből veszi példáit.
Frankenburg Adolf jó lehetett divatlap-szerkesztőnek, de kritikai folyóirat irányítására, egy kritikai orgánum szellemi arculatának kialakítására nem futotta erejéből. Valószínűleg ő maga sem mérte fel, hogy mire vállalkozott, amikor hölgyközönségre tekintő, ízléséhez alkalmazkodó divatlapja mellékleteként megindította az Őrt. Azt hihette, hogy igényes és nagy várakozást ébresztő előszóval, képzett és jószándékú bírálók felsorakoztatásával mindent megtett annak sikeréért. Arra már nem gondolt, hogy szerkesztői koncepció, határozott világkép és esztétikai nézetek nélkül lapja előbb-utóbb a kormányos nélküli hajó sorsára jut hazai, kritika-ellenességéről ismert irodalmi életünk tengerén. Az Őrt valójában nem szerkesztette senki, számai „csak úgy” álltak össze. Így kerülhettek egymás mellé nagy tanulmányok és egy-két oldalas, semmitmondó recenziók, elméleti művek és zsurnalista színesek nagy összevisszaságban, távlatra tekintő, filozófiai indíttatású elemzések és a napi érdeklődést kielégítő vagy a pipereasztal-irodalom híreit tartalmazó írások. (Az Irodalmi Újdonságok rovatban Frankenburg 29 sort adott Obonyay János értekezésének a közhasznú szépítőszerek ártalmairól.) Az Őrt, az igényes kritikai lapot még reklámfogásra is használta! Mutatványként egy szonettet közölt Császár megjelenés előtt álló kötetéből, bár az Őr szépirodalmat egyáltalán nem adott. Frankenburg ízlésrendszere mellett szerkesztői elvtelensége mutatkozott meg a Császár Ferenc iránti megkülönböztetett előzékenységben és kedvezésben. Költeményeiről B. Gy. kritikáját közölte, aki a szerzőt jelentős költőnek kijáró elismeréssel méltatta. A bírálat nemcsak B. Gy. melléfogása, aránytévesztése volt, hanem a szerkesztőé is.
Az elvtelen, végig nem gondolt, ötletekre hagyatkozó szerkesztés jó példája Petőfi felemás, ellentmondásos értékelése. Frankenburg először Császárt kérte fel bírálóul, csak az ő kritikájának kedvezőtlen fogadtatása után jött rá arra, hogy hibát követett el és valamit tennie kell. Ekkor fordult – Császárt ellensúlyozandó – a „12” jel mögé rejtőző kritikushoz, aki értette, következésképp elismeréssel fogadta a Versek II. kötetét és a Szerelem gyöngyeit. Ugyancsak a koncepció 640hiányára vall, hogy az Őr hallgatott jelentős új kiadásokról, így például a Csokonai-, Berzsenyi- és Kölcsey-életművet bemutató kötetekről, ugyanakkor hosszan foglalkozott Császárral és négy tömött oldalt szentelt a műkedvelő Éliássy István színművének.
Az Irodalmi Őrt azonban minden felemássága és hibája ellenére is kritikai irodalmunk jelentős orgánumának kell tartanunk. Olyan írások jelentek meg benne – elsősorban Erdélyi János és Henszlmann Imre művei –, amelyek irodalmi kritikánk legjobb hagyományait képviselik. Olyan kritikusok jutottak benne szóhoz, akik közönségüket gondolkodásra, önismeretre nevelték, a polgári tudat kimunkálásán fáradoztak, olyan társadalom formálásán, amely nemcsak külsőségekben követi a polgárosult Európát, hanem az elemző, vizsgálódó képesség mozgósításával elfogadja és meghonosítja a polgári vívmányokat. Innen a lapban a tudomány fontosságának hangsúlyozása, a polgári európai és a magyar gondolkodás szembesítése vagy a líra helyett a próza pártolása. A lírára jellemző érzelmi hazafiassággal szemben a regény és az útleírások valósághoz kapcsolódó, abból táplálkozó aktualitását emelték ki, a tettre – és nem a szavakra – kész patriotizmust. Az Őr néhány tanulmányában jelentkezik a hazai valóság bemutatásának igénye, az „egyéni” elvének érvényesítése.
Az Életképek kritikai melléklapja csak Janus-arcúságával együtt érthető és ítélhető meg. Egyik arca a múltba tekint, a frankenburgi ízlést és szerkesztői üzleti érdeket szolgálja, a másik a jövőbe, a Kisfaludy Társaság kritikai lapja, a Magyar Szépirodalmi Szemle felé, amelynek szerkesztője, valamint „szemlei bizottmány” -ának két tagja az Irodalmi Őr legtöbbet dolgozó munkatársa volt. Ezekkel a munkatársakkal és írásokkal a lapnak részben sikerült betöltenie azt az űrt, amely a Figyelmező megszűnésével támadt, megteremtve a folytonosságot a triász lapjai és a Magyar Szépirodalmi Szemle között.
IRODALOM
Frankenburg Adolf: Emlékiratok 1–3. köt. Bp. 1868. – Ferenczy Zoltán: Ki volt Dardanus? = EPhK 1915. 672-673. – Goriupp Alisz: Az Életképek szerkesztőváltozása 1847-ben. = MKsz 1930. 282– 288. – Lesi Viktor: A Frankenburg-féle Életképek. Debrecen, 1941. 781. – Tamás Anna: Őrségváltás az Életképeknél. = It 1959. 371-382. – Szekeres László: Jókai, az 1848-as Életképek szerkesztője. = Jókai Mór: Cikkek és beszédek. 2. köt. Bp. 1967. 489-507. – Tamás Anna: Az Életképek (1846-1848). Bp. 1970. 221 1. – T. Erdélyi Ilona: Ki volt a „12” -es bíráló? = It 1972. 367 – 382.
