II. SZÍN.
Barkloughly-kastélynak mondátok azt ott?
Igen, uram. S hogy tetszik itt a lég
Felségednek, a tengeré után?
Felette jól; sirhatnám örömemben,
Hogy birodalmam földén állhatok.
Oh drága föld, kezemmel üdvözöllek,
Míg árulók patkókkal tipranak.
Mint hű anya, rég látott gyermekét
Föllelve, köny- s mosolylyal játszadoz:
Úgy üdvözlek, mosolygva, sirva én,
S megsimogatlak e királyi kézzel.
Oh ne tápláld királyod ellenit,
Ne adj gyönyört, kéjt holló-vágyaiknak;
Útjokba küldd a pókot, mérgivel,
S a ronda békát, hogy az áruló
Láb megriadjon, mely téged merész
Lépésivel vadul tiporni jő.
Hints útaikra szurdaló csalánt,
S ha kebleden virágot szedni nyúlnak:
Őrzesd kigyóval, mely két nyelvet öltsön
Bántóira s halálos mérgivel
Királyod ellenségit ölje meg.
Ne nevessétek bohó szavam’, urak:
E föld fölérez még s köveiből
Hősök születnek, míg királyukat
Rút árulás el bírná tiprani.
Uram, ne félj; ki királylyá teve,
Meg is bír, bárki ellen védeni.
Az ég segélyét meg kell ám ragadni,
Mellőzni nem, mert ég ha jót akar,
S mi megvetők azt: vakmerően el-
Taszítjuk a kegyelmet, mit ajánl.
Azaz, felettébb hanyagok vagyunk;
S Bolingbroke addig, míg mi bízva itt
Mit sem teszünk, erőben gyarapúl.
Csüggedt szavú te! hát azt sem tudod,
Hogy míg az ég elrejti fényszemét
S túl-földön azzal más világra néz,
Itt tolvajok, rablók látatlanul
Üzik veszélyes mesterségöket;
De föld alatti útjából ha újra
Tüzet vet a nap kelet ormira
S a bűnbarlangba szórja fény-nyilát:
Akkor gyilok, rablás s a ronda bűn
– Az éj-palást letépve vállaikról –
Önnönmagától reszket, meztelen!
Így jár a tolvaj áruló Borlingbroke,
Ki itt az éjen át tombolva dőzsölt,
Míg mink a föld túl-oldalán valánk:
Most trónba lépni hogyha lát megint,
Pirulva rejti árulásit el,
A napvilágot nem tűrhetve, csak
Reszket, magától félve, rút bünében.
A nagy sivár tenger minden vize
Sem mossa el fölkent király fejéről
A balzsamot, se földiek szava
Az úrtól tett királyt le nem teszi.
S a hány vitézt Bolingbroke ellenünk
Fegyverbe állít: arany-koronánk
Védéül annyi égi angyal áll;
S ember lehull, hol angyalok csatáznak,
Az igazat szent Isten védi meg.
Salisbury jő.
Isten hozott, lord. Messze van hadad?
Sem messze, sem közel, felség, csupán
E gyönge karban. Nyelvem bút beszél
S kétségbesésnél nincs egyéb szava.
Egy napi késés, félek, éjt boríta
Minden napodra, oh felséges úr.
A tegnapot hozd vissza – és tizenkét
Ezer vitézed azzal visszajő.
Ma, oh ma! késő, gyász-ma! mindened’
Ez egy napért kell mind elvesztened,
Mert hadaink holt-híredet vevén,
Átmentek! – Árván, így maradtam én!
Erőt, uram! Mért sápad arczod el?
Imént még húszezernek vére égett
Arczomban. Elfutottak. S e miatt
Nincs-é okom halványnak lenni, míg
Meg-annyi vér arczomba gyűl megint?
Ki megmaradni vágy, tőlem szalad,
Mert büszkeségem napja lehalad!
Vigasztalódj’; gondold meg, hogy ki vagy?
Majd elfelejtém! – Nem vagyok király?
Ébredj föl, lomha felség! Aluszol.
Nem húszezer már a király neve?
Föl, föl, nevem! Egy rossz alattvaló kelt
Csak ellened! Mit néztek így, alá,
Király kedvelti? Nem vagyunk-e felség?
Föl s égre nézzünk. Bátyánk York, tudom,
Elég erős minket megóvni még.
Ki jő?
Scroop jő.
Legyen több jó napod, szerencséd,
Fölséges úr, mint én hirűl hozok.
Fülem, szivem készen van egyaránt;
A legrosszabb, mit mondhatsz is, világi
Vesztés csupán. Szólj, veszve trónusom?
Gondot adott csak, s gondot veszteni
Kész nyereség. Oly nagyra vágy Bolingbroke,
Mint én vagyok? – Nagyobb nem is lehet,
Ha Istent szolgál; azt szolgálom én is,
És így egyenlő társ vagyok vele.
Föllázad népem? – Nem gátolhatom,
Bár Isten ellen szintúgy szeg hitet,
Mint ellenem. – Kiálts vészt, gyászt! – Halál
A legnagyobb; de az is ránk talál.
Örűlök, hogy felséged a sötét
Balsors hirére így fegyverzve van.
Mint vésznapon a felhőszakadás,
Mely földagaszt minden ezüst folyót,
Hogy vízbe fojtja partját, mintha csak
Szétfolyna könyben az egész világ:
Úgy áradoz Bolingbroke bősz dühe
Túl partjain, s szegény országodat
Vassal födi s vasnál keményb szivekkel.
Őszek borítják kopasz homlokuk’
Sisakkal ellened, lányhangu ifjak
Erőtetik zord hangra torkukat
S pánczélba búnak ellened, király!
Alamizsnásid is, kétszerte gyilkos
Ébenfa ijt görbítnek ellened;
Sőt nők is hoznak rozsdás nyársakat,
Mind ellened! Agg, ifjú pártot üt,
S több baj, mint elmondhatnám, mindenütt!
Jól, jól elmondtad ezt a bús mesét.
Hol a wiltshirei gróf? hol van Bagot?
Hol Green? Hová lett Bushy? Hogy’ hagyák
Veszélyes ellenünket, gáttalan
Így birtokunkra törni? Hogyha győzünk:
Fejök lesz érte váltság! – Fogadom,
Békét kötöttek Bolingbroke-kal ők is!
Békét, valóban. Békén vannak ők.
Oh nyomorúk! kigyók! hitetlenek!
Kutyák, farkcsóválók mindenkinek!
Háromszor három Júdás! Viperák!
Itt melengettem – s most vérembe rág!
Békét kötöttek? – Majd készítek én
Harczot nekik, a pokol fenekén…
Oh látom, a legédesb szeretet,
Ha megfordul, vad gyűlöletre vál.
Vedd vissza átkod’. Fejökkel köték
S nem kézzel ők a békét. Szörnyü bék’!
Kínos halált szenvedtek ők; megölve
S elásva vannak rideg öblü földbe!
Hát, Bushy, Green, s a wiltshirei gróf, halott?
Igen. Bristolba’ hullt le a fejök.
S atyám, a herczeg, merre van hadával?
Mindegy, akárhol. Vígaszt senki se
Szóljon. Beszéljünk sírról, gyász- s halálról.
A porba, sírva, véssünk sírirat
Betűit. Vagy tegyünk végrendelést;
– De mégse! Hisz miről is rendelkeznénk,
Mint hogy a sírnak hagyjuk tetemünk’!
Bolingbroke-é bizalmunk, életünk;
Az egy halál csak, a mi még mienk!
S az a kevés szikár föld, a mi még ez
Elomló csontvázt befödni elég lesz.
Az Istenért! üljünk a földre le,
S mondjunk mesét, királyok estiről:
Ezt mint tevék le, mint esett el az,
Ezt mint kisérték, a kiket megölt,
Azt nője ölte, úgy fojták meg ezt!
Megölve mind! Mert a keretbe’, mely
Király halandó homlokát köríti,
Udvart a vén halál tart, s e bohócz
Gúnyt szórva űl ott s pompáját vigyorgja.
Még lélekzelni hagyja, egy kicsinyt
Játszodni is királydit: féljenek
Tekintetétől, míg magárul ő is
Kezd képzelődni, hogy tán így vagy úgy,
Romolhatatlan érczű teste van;
S ha elhivé: akkor jő s egy silány
Szálkával ezt az érczet átdöfi –
S jó éjszakát, király! – Mit süvegeltek? –
Mért húsnak, vérnek e gúnytisztelet?
El e szokásos czifra hódolattal!
Csak félreismerétek engemet!
Kenyérrel élek, mint ti, éhezem,
Szűkölködöm, busúlok… Így tehát
Ki mondaná még, hogy király vagyok?
Uram, a bölcs nem sír jelen bajon,
De a jövő baj útját vágja el.
A félelem lehangol; félni hát
Az ellenségnek ád erőt, uram,
S így gyöngeséged önmagadnak árt.
Félj csak s megölnek; tán, ha küzdesz is, meg;
De küzdve halni: legyőzött halál;
Halj félve: hitvány rablélek valál!
Apámnak serge volt. Kérdj hírt felőle;
Ha ép tag az: egész test lesz belőle.
Méltán dorgálsz! – De jövök már, kevély!
Én sem kiméllek, hát te se kimélj!
A félelemnek láza elmulék,
S föllelem magam’, a minő valék.
Szólj Scroop, hol leljük bátyám seregét?
Vidáman szólj, bár homlokod setét.
Minő az ég, derült vagy fölleges:
Abból szokás ítélni a napot.
Bús homlokomról ítélj s ne keress
Szavamba’ mást! Mást én nem mondhatok.
Beszédem a kínpad: egymás után
Hozom kíneszközim’: még hátra van
A rossza. Bátyád York, Herefordhoz állt
És mind föladta már az éjszakot;
S a déli rész is mind fegyverben áll – s ah
Mellette mind!
Elég! Légy átkozott, te, |
Szelíd útáról, melyen indulék!
Mit szólotok most? Van-e még vigasz?
Az égre, azt halálig gyűlölöm,
Ki még valami vígaszt szól nekem.
Flint-várba el! – Elhalni bánatomba’,
Király, királyi bútól földre nyomva.
Hadaim’ elbocsátom! Menjenek
Oda, hol a remény vetésinek
Van földje még! – Enyém mind oda van.
– Egy szót se! Minden tanács hasztalan.
Egy szót, uram –
Hallgass! Kétszerte sért, |
Küldjétek szét hadaim’! Oszoljanak.
Richard az éjfél, Bolingbroke a nap! | (Mind el.) |