II. SZÍN.
Hidd el, rendkívül fáradt vagyok.
Annyira jutottunk? Azt hittem, hogy a fáradság nem is férhet ily magas vérhez.
Hozzám, biz’ Isten, oda fért, bár nagyságom mivolta pirul is azt elismerni. Nem lesz valami alacsonyság rám nézve, ha egy kis gyönge sört kivánok?
Egy herczegnek nem oly rosszúl kellett volna tanulnia, hogy csak ily gyönge compositio jusson eszébe.
Lehet, hogy vágyam nem herczegileg született, mert igazán, most ez a szegény teremtés, ez a gyönge sör jutott eszembe. Hanem ezen alacsony elmélkedések valóban egész únottá teszik nagyságomat. Mily gyalázat rám nézve, hogy nevedre emlékszem; hogy arczodat holnap megismerem; vagy hogy megjegyzem, hány pár selyem harisnyád van, t. i. ez ni! meg azok az egykori baraczkszínűek! vagy hogy sorozatot vezetek ingeidről, így: egy fölösleges, egy használatra. Ámbár ezt jobban tudja nálam a tekéző szoba felügyelője: mert akkor már szörnyű apály van körülted a vászon neműekben, mikor te ott nem csörömpölsz; és azt már rég nem tetted, minthogy német alfölded maradványai fölemésztették hollandi birtokodat, s Isten tudja, hogy a kik vásznad romjaiból kifelé visítanak, fogják-e örökölni annak birodalmát. A bábák ugyan azt mondják, hogy a gyermekek nem tehetnek róla, a világ szaporodik ez által s hatalmasan erősbűl a rokonság.
Hogy fér már össze ez a hitvány beszéd önnek hős tetteivel! Ugyan melyik derék ifjú herczeg tenné ezt, kinek atyja oly beteg, mint most az öné?
Mondjak neked valamit, Poins?
Igen, csakhogy valami derekat.
No megjárja a tiednél nem különb fők előtt.
Hát rajta! Várva várom azt a mondandó valamit.
Jó, elmondom. Nem volna illő szomorkodnom, midőn atyám beteg; ámbár mondhatom neked, kit, különb hiányában, barátomnak tetszik neveznem, szomorú tudnék lenni, még pedig igen szomorú.
Ily tárgy fölött aligha.
Biz azt hiszed, hogy konokságom- és fásultságomért én is oly vastagon vagyok beírva az ördög naplójába, mint te, meg Falstaff. Majd végin pattan az ostor. Különben mondhatom, bensőleg vérzik szivem, hogy atyám oly beteg, s csak azon méltó okból vagyok megfosztva keservem külső nyilvánításától, mert oly hitvány czimboraságom van, mint a tiéd.
Micsoda méltó ok?
Mit gondolnál rólam, ha sírnék?
Azt gondolnám, hogy ön a legherczegibb képmutató.
Mindenki azt gondolná, s áldott egy ficzkó vagy, hogy úgy gondolkozol, mint mindenki gondolkozik. Senkinek gondolata nem jár inkább az országúton, mint a tied: valóban mindenki képmutatónak fogna hinni. S vajon mi indítja nagybecsű gondolatodat így gondolkozni?
No, mert oly gonoszúl s oly erősen van ön Falstaffhoz csatolva.
Meg hozzád.
E napfényre mondom! énrólam csak jól beszélnek az emberek; saját füleimmel hallhatom; a legrosszabb, mit rólam mondhatnak, hogy ifjabb testvér vagyok és hogy a magam kezére élek, s e két dolgon, megvallom, nem segíthetek. Teringettét, itt jön Bardolph.
Meg a fiú, kit Falstaff mellé adtam. Mint keresztyént kapta tőlem, s íme a kövér kamasz majmot idomított belőle.
Bardolph és az Apród jönnek.
Isten áldja fenségedet.
Téged is, jó Bardolph.
Gyere no, te erényes szamár (az Apród-nak), te szemérmes bolond. Hát el kell pirulnod? No miért pirulsz? Micsoda szűzleányos katona vált belőled? Hát oly nagy dolog egy kétpintes kancsó szűziességét meghódítani?
Ép most szólított meg, mylord, egy vörös ablakredőnyön keresztűl s arcza legkisebb részét sem tudtam megkülönböztetni az ablaktól; végre szemeit vettem észre, s úgy tetszett, mintha két lyukat szúrt volna a sörárusné új szoknyáján s azon kandikálna keresztűl.
Hát nem betanult e kölyök?
Pusztulj, te két lábú tengeri nyúl, pusztulj.
Pusztulj, te Althea álmából való gaz; pusztulj.
Magyarázd meg, fiú, miféle álom az, he?
Hát, fenség, Althea azt álmodta, hogy egy tüzes üszköt szült: azért nevezem őt az ő álmának.
Egy tallért érő helyes magyarázat. Nesze! | (Pénzt ad neki.) |
Oh ha megtarthatnók e szép bimbót a férgektől! Nosza, itt van egy pár garas, óvjad magadat.
Ha nem fogsz gondoskodni, hogy ezt is közétek függeszszék, sérelem történik az akasztófán.
S hogy van urad, Bardolph?
Igen jól, mylord. Hallá, hogy fenséged Londonba jő, s e levelet küldi.
Teljes tisztelettel átadva. Hogy van urad, az a vénasszonyok nyara?
Testileg egészséges, sir.
Igen, de halhatatlan részének orvos kellene; hanem ő azzal nem gondol: hisz ha beteg, sem hal az meg.
Eltűröm e görvélynek, hogy oly bizalmas legyen hozzám, mint ebem; állja is a helyét: nézzétek, miként ír.
„John Falstaff lovag.” Ezt mindenkivel tudatja, valahányszor magát nevezni alkalma van. Ép, mint a kik a királylyal rokonok, ujjokat sem szúrhatják meg a nélkül, hogy azt ne mondják: most a király véréből ömlik egy kicsi. Hogyan? mond az egyik, mutatva, mintha nem tudná, s a felelet oly gyorsan kész, mint a pénzkölcsönzőnél a kalapemelés: én a király szegény rokona vagyok, uram.
Jó, legyenek velünk rokonok, vagy származtassák magokat akár Japhettől – de a levelet.
„Sir John Falstaff lovag, a király fiának, apja legközelebbjének, Henrik walesi herczegnek, üdvözlettel.” Ej, hiszen ez egész bizonyítvány.
Csitt!
„Utánozni akarom a rövidségben a híres rómaiakat.” – Bizonyosan a lélekzetvétel rövidségét érti. – „Ajánlom neked magamat, ajánlom magadat, s elhagylak magadat. Ne légy nagyon bizalmas Poins iránt, mert visszaél kegyeddel annyira, hogy azt esküszi, hogy te az ő húgát, Nellit el fogod venni. Bánd meg az elvesztegetett időt, a mint tudod. Isten veled. Tied igennel és nemmel (ez anynyit akar mondani, a mint használod): Falstaff Jankó meghitt barátimnak; John, öcséimnek, húgaimnak; sir John, egész Európának.” – Herczegem, én e levelet borba fogom mártani s megétetem vele.
Ez annyi volna, mint húsz-harmincz szavát visszahuzatni vele. Tehát csakugyan úgy emlegetsz, Edus? El kell vennem a húgodat?
Ne adjon Isten kisebb szerencsét a rimának, de én ezt sohse mondtam.
Így űzünk tréfát az idővel, s a bölcsek szellemei a föllegekben ülnek s gúlyolnak bennünket. Itt van urad Londonban?
Igen, mylord.
Hol vacsorál? Régi sertésóljában hizlalja-e még magát a régi vadkan?
Régi helyén, mylord, Eastcheapben.
Kik a czimborái?
Ephézusiak, mylord, a régi egyházból.
Esznek velök nők is?
Egy se, mylord, csak az öreg Fürge aszszony, meg Vászon Dorottya leányasszony.
Miféle jó madár lehet az?
Derék, nemes hölgy, sir, s uramnak rokona.
Oly rokona, mint a községi üsző a városi bikának. Nem lephetnők meg őket vacsoránál, Edus?
Árnyéka vagyok, fenség, s kisérni fogom.
Hé, fiú, s te Bardolph, egy szót se szóljatok uratoknak, hogy a városba érkeztem. Itt van hallgatástok jutalma.
Nincs nyelvem, sir.
Én meg majd uralkodom a magamén, sir.
Isten áldjon! Menjetek. (Bardolph, Apród el.) Ez a Vászon Dorottya valami országút lehet.
Mondhatom, oly annyira járt út, mint a London és Sz. Alban közötti.
Hogy láthatnók ez este saját szinében Falstaffot, a nélkül, hogy bennünket lássanak?
Öltsünk bőr zubbonyt és kötényt s szolgáljunk fel asztalánál, mint pinczérek.
Istenből bikává: rémítő hanyatlás! Ez volt Jupiter esete. Herczegből pinczérré: alacsony átalakulás! Ez lesz az enyim. Mert a czélt minden dolognál mérlegbe kell vetni a bohóskodással. Kövess, Edus. | (El mind.) |