IV. SZÍN.
Belátod, Lepidus, s tudtodra van,
Hogy nagy vetélytársat gyűlölni: ez
Caesarnak nem szokása. Ámde nézd,
Mit Alexandriából írnak: Ő
Halász, boroz, tobzódva égeti
Az éji lámpát; és nem férfias,
Mint Cleopatra, s ez nem asszonyos,
Mint ő maga. – Alig méltóztatott el-
Fogadni hírnököm’, s megemlékezni, hogy
Uralkodó-társak vagyunk. – Együtt
Van benne minden bűnnek kivonatja,
Mi emberekre vonzólag hat.
Én |
Mi jó tulajdon, elhomályosítsa!
Hibái, mint az égnek foltjai,
Melyek ragyognak éj setétiben,
Vele születtek, és nem úgy szerezte;
Önkénytelenség, nem önakaratja
Ruházta rá.
Fölötte engedékeny
Vagy! Kéjelegjen ám Ptolemaeus
Ágyán, fizesse kéjeit koronákkal,
S versenyt igyék bár rabszolgáival,
Kószáljon utczán, fényes félbe’, vagy
Bár öklelőzzék izzadság-szagú
Rút csőcselékkel; mondd, hogy ez neki
Jól állhat (ámbár ritka ily tekintély,
Minek ne ártson ilyes!) – foltjait ő
Akkor se mentheti: könnyelműsége
Súlyát mi hordván. Csak üres időt
Ha töltne kéjjel, – csak a kéj-csömör
S aszott velői vonnák számadásra,
De ily időt harácsol el! mely őt
Dobzajjal hivja a gyönyörtűl el,
Saját hatalma s a mienk szavával:
Ezért szidalmat érdemel, mikép
A gyermeket szidjuk, ha ért eszével,
Józanság ellenére, pillanatnyi
Kéjért eladja a meggondolást.
Hirnök jő.
Új hír megint.
Parancsod teljesült. |
Nemes Caesar, a dolgok folyamáról.
Pompeius haddal áll a tengeren,
És megnyeré, úgy látszik, azokat, kik
Féltek Caesartól. Kikötőkbe tódul
A sok elégületlen; s azt kiáltják:
Hogy rajta mily méltatlanság esett!
Ezt vártam! Régi tanúság: hogy azt,
Ki fönnvan, óhajtják, míg följutott;
Ki meg leszállt, bár soha nem szerették,
Félelmes lesz, ha nélkülözni kezdik.
A népkegy: vizi liljom, változó
Árnak szolgája, fordul föl s alá, míg
Mozgása elrothasztja!
Halld tovább; |
Bírják a tengert, hajók élivel
Sebezve, szántva azt: Itáliára
Gyakran becsapnak; már a parti nép
Sápadva gondol rájok; bosszuért
Kiált a bátor ifjúság. Hajó sem
Járhat, hogy el ne fognák, mihelyst
Föltűn. Mert többeket lever neve,
Mint nyílt csatában serge Pompeiusnak!
Antonius, hagyd a gyönyörpohárt!
Mikor Modenából vert haddal futál,
Hol Pansa s Hirtius consulokat
Előbb legyőzted, sarkadon kisért az
Éhség; daczolni tudtál véle, bár
Bőségbe szokva, s jobban tűrted azt,
Mint a vademberek; lóhúgyot ittál,
S bűzhödt mocsárt, mely a baromnak is
Csömör! S a vad bokor fanyar bogyóját
Meg nem veté ínyed; sőt, mint a szarvas,
Ha legelőjét hó födé, fahéjt
Rágtál! S beszélik, hogy az Alpokon
Oly undorító húst evél, minek csak
Látása is megölt mást! S ime mindezt
(Szégyen reád, most!) olyan hősileg
Tűrted, hogy még csak arczod sem soványult
Miatta meg!
Kár érte!
Szégyene |
Ideje volna már nekünk is a
Hadhoz tekintenünk: Gyűjtsünk tanácsot.
Míg veszteg űlünk, Pompeius gyarapszik.
Holnapra, Caesar, bizonyost tudok
Majd mondani, hogy szárazon s vizen
Minő erővel rendelkezhetem.
Az én gondom se más. Isten veled.
Isten velünk, uram. Új hírt ha vészsz
A nagy világból, kérlek, azt közöld.
Biztos lehetsz; kötelességem is.
(Mindketten el.) |