VII. SZÍN.
Ádáz atya, és álnok mostoha,
S egy hóbortos, kérvén egy özvegyet,
Kinek férjét számüzték. – Oh e férj:
Búm legfőbb koronája! s ez örök
Kinzások érte! – Loptak volna el,
Mint két testvéremet, boldogság volna.
Mily nyomorú a csillogó vágy, s áldott,
Ki – bár alant – szerény tetszéseként
Fűszerszi csöndes életét. – Ki az?
Pisanio és Jachimo jönnek.
Urnőm, ez érdemes nemes Rómából
Urunkról hoz hirt.
Sápadsz, asszonyom? |
S szivéből üdvözli fenségedet. | (Levelet ad át.) |
Sir, köszönöm. Köszöntlek szivesen.
Fölötte dús a küszöbön kivül!
(Magában.) Ha ily anyagból készült lelke is,
Úgy ő csak az arab madár, s oda
A fogadás. Merészség, légy barátom!
Bátorság, fegyverezz tetőtől talpig
Fel engemet, különben, mint a párthus,
Harczolnom futva kell, vagy egyenest
Csak futnom.
„Ő igen jeles férfiú, kinek szívessége nagyon véghetetlenűl lekötelezett. Bánj vele ahhoz képest, a mennyire hűségedet becsülöd.
Leonatus.” |
De szívem kellő közepe hevült
A többin s hálásan veszi. – Köszöntlek
Uram, úgy, a hogy szóval csak birom
S nyomát is lásd mindenben, a mi csak
Tőlem telik.
Legszebb hölgy, köszönöm. –
Mit! Őrültek vagyunk? A természet
Adott szemet, látnunk az ég ivét,
A föld és tenger dús szinét; s a mely
Ott fen a tűz-köröket s a part iker-
Kováit ismeri külön: s ily drága
Üveggel szép és rút közt nem tudunk
Különbséget?
Mit bámulsz, jó uram?
Szemünk nem a hibás: hülye s majom
Két ily nő közt ennek nyihog, s amazt
Fintorgatással elitéli; sem
Itéletünk: a szépség ez ügyében
Bölcs lenne a bamba s eltökélt; se nem
A vágy: az éhezőt hányásra készti,
Nem hogy csábitsa élvezésre a
Piszok, ily tiszta fönség mellett.
Miről beszélsz?
A bételt akarat (e jóllakott
S ki nem elégitett vágy, e telt hordó,
De mely folyik) először elrabolván
A bárányt, úgy nyul a belekhez.
Jó sir, |
Köszönöm, |
Legényem, hol hagyám. Ő idegen
És barátságtalan.
Oda készültem, |
Őt üdvözölni, sir. | (Elmegy.) |
Hát jól van férjem? Kérlek, nincs baja?
Jól, asszonyom.
Jó kedvü-e? Reménylem, az.
Kiváló |
S vilám: őt csak a figurás
Angolnak hivják.
Itthon inkább hajlott |
Miért.
Mélának még nem láttam őt.
Van egy frank társa, pompás egy moszjő,
Ki hon, mint látszik, szeretőt hagyott,
S a ki sürü fohászokat sohajt,
Mig a vidám brit (értem férjedet)
Nevet tüdőszakadtig, így kiáltva:
„Jaj! oldalam! ha gondolom, hogy ember,
Kit történet, a hir s tapasztalás
Tanítá meg, hogy mi a nő, de sőt
– Nem állván rajt’ – minek kell lennie,
Epedjen bizonyos bilincs után
Szabad óráiban!”
Ezt mondta férjem? |
Ezt, és kaczajtól vizbe fult szemekkel
Üdülés vele lenni, s hallani, miként
Tréfál a frankkal: Isten látja, hogy
Sok férfi gáncsra érdemes.
De ő, |
Nem; hanem vehetné |
Mi több a jónál; de téged, ki minden
Képességén túlérő kincse vagy:
Habár egy részt csodálnom kell, de másrészt
Kell szánnom is.
Mit szánsz, uram? |
Két lelket |
Egyik én vagyok, uram?
Te rám tekintesz: mondd mi vészt látsz bennem,
Mi szánalomra kelt?
Mit? Oh, nyomor! |
Börtönben mécsvilágnál.
Kérlek, sir, |
Miért szánsz engem?
Mások szánnak; én |
De istent illet, megboszulni ezt,
Nem engem szólni róla.
Te mintha tudnál rólam valamit,
Vagy olyat a mi rám vonatkozik:
Kérlek (a bajt gyanitni csak, gyakorta
Gyötrőbb, mint tudni, mert a bizonyosnak
Vagy már nincs gyógyszere, vagy, idején
Megtudva, még gyógyitható), födözd fel,
Mi az, mi egyszer fékez, majd tüzel?
Enyim ha volna, rajt’ fürösztni ajkam’,
Ez arcz; s e kéz, mely érintésivel,
Mindegyik érintésivel hüségi
Esküt csikar ki az érző kebelből;
S e termet, mely szilaj szemem forgását
Rabbá teszi, lelánczolván magához:
S én nyálamat folyatnám (ó veszettség!)
Oly ajkon, mely közös, a Capitol
Lépcsőjeként, s szorongatnék kezet,
Mit óránkénti csalárdság (csalárdság
Mint munka) tett keménynyé, oly szempárba
Kacsintván, mely silány s vakult, miként
Avas kanócz, mit bűzös faggyu éleszt:
Úgy illenék, hogy a pokol tetézze
Minden kinjával lázadásom’!
Félek, |
S magát. |
Kolduscseréjét: bájod az, a mi
Legnémább bensőmből nyelvemre így
Varázsolá e hirt.
Ne halljak többet! |
Oh drága lélek, szánalommal ejti
Meg szivemet ügyed s megbetegit:
Oly nőt, ki ily szép és kivel egy trón jár,
Megkétszerző a legnagyobb királyt,
Egy sorba tenni ringyókkal, kiket
Saját szekrényed kincsén megvehetsz!
Nyavalyás rimákkal, kik díjért enyelgnek
Mind a kórsággal, melytől rothadást
Fog a természet! meggenyedt anyaggal,
A mely megmérgezi a mérget! Állj
Boszút, vagy a ki szült, nem volt királyné,
S te nagy törzsedtől elmaradsz.
Boszút! |
(Mert szivem olyan, hogy e két fülem
Sem ejti meg hamar), ha ez igaz:
Hogy álljak én boszút?
Élnék-e én |
Diána papnője, holott ő más-más
Tanyákon hentereg költségeden
S gyalázatodra!? Állj boszút! s én édes
Gyönyörödnek szentelem magam’, nemesbet
Nálánál, a ki megtagadta ágyad’,
S szerelmedet hűn s biztosan fogom
Megőrzeni.
Hej, hó, Pisanio!
Szolgálatom’ hadd nyomjam ajakadra.
El! Átkozom fülem’, hogy ily soká
Meghallgatott. Ha voln’ becsületed,
Regédet az erényért mondod el,
S nem a kerested ritka aljas czélért.
Nemest sértél, ki olyan távol áll
Hiredtől, mint magad a becsülettől;
S oly nőt kisértesz, a ki tégedet
Megvet, mint ördögöt. Pisanio!
Ez a merény adassék tudtaul
Király atyámnak: ha helyesli, hogy
Egy vakmerő idegen, mint római
Bordélyban, alkudjék itt udvarában,
És állati vágyát így tárja fel
Nekünk: úgy udvarával nem sokat
Törődik és leányát semmire
Sem becsüli. Hej, hó, Pisanio!
Oh, boldog Leonatus! mondhatom
Bizalmadat megérdemli a hit,
Mit nőd irántad táplál, s jó hitét
Remek jóságod. Áldva éljetek!
Bocsáss meg. Csak kitudni mondtam ezt,
Vajjon bizamad vert-e mély gyökért?
S most halld olyannak férjedet, a milyen:
A leghűbb fajta ő, oly szent varázsló,
Hogy társaságokat bűvöl körébe,
S a szivek fele övé.
Te megtérsz. |
Égből |
S a tisztelet egy neme halandókénál
Különb szint ád neki. Zokon ne vedd
Hát, legdicsőbb herczegnő, hogy kisértni
Merészelém, miként fogadsz ily álhirt,
Mi csak helyesléssel tisztelte meg
Józan itéleted’ e ritka férfi
Választásában, ki – a mint tudod –
Nem véthet. Csak, hogy szeretem, az készte,
Hogy így kisértselek; de tégedet
Az istenek polyvátlanul különbbé
Teremtenek mindenkinél. Bocsáss meg.
Már jól van minden: használd udvarunkon
Hatalmamat.
Hálásan köszönöm.
Majd feledém: egy kis, s még is – mivel
Férjedre is vonatkozik – jelentős
Kéréssel hozzád fordulok; egyéb
Nemes barátaimmal én is részes
Vagyok ez ügyben.
Kérlek, sir, mi az? |
Tizenketted magunkkal én s urad
(E szárnynak legjobb tolla) összeget
Gyüjténk, a császárnak ajándokot
Veendők, s én, mint megbizott, Frankhonban
Már vettem is: egy ritka művü vértet
S kiváló alakú gyémántokat.
Értékök nagy, és én mint idegen
Aggódva keresek biztos helyet
Nekik. Nem vennéd szives pártfogásod
Alá?
Örömmel, s biztosságukért
Becsületem’ vedd zálogul; s mert férjem
Is részes benn’, hálószobámba rejtem.
Szekrényben őrzik még szolgáim; ám
Bátor leszek majd hozzád küldeni:
Csupán ez éjre, holnap utazom.
Oh nem.
De, kérlek: mert ha hosszura |
Szavam szenvedne s Galliábul engem
Csak a szándék s igéretem hozott
A tengeren át, hogy meglássalak.
Én köszönöm e fáradságodat;
De holnap még nem mégy.
Kell, asszonyom: |
Levélben üdvözölnöd, irj az éjjel.
Időm lejárt már, mi ajándokunk
Gyöngéd voltába vág.
Jól van: irok. |
Úgy küldöm. Üdvöz légy, uram. | (Elmennek.) |