II. SZÍN.
Ugyanott. Trónterem.
Király, királyné, Hamlet, Polonius, Laertes, Voltimand, Cornelius, Urak és Kisérők jönnek.
KIRÁLY.
Bár Hamlet édes testvérünk halála’
Emléke még új, és úgy illenék,
Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká borúljon:
De annyiban már a természeten
Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért, ángyunkat egykor, most királynénk’,
E harczos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel – a szemünk
Mosolygva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyászszal nász között,
Egyensúlyozva bánatot s gyönyört –
Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs
Tanácsitokkal, melyeket nekünk
Szabadon adátok ez iránt: köszönjük. –
Már most, az ifjú Fortinbras, mikép
Tudjátok is, nem adva ránk sokat,
Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála
Miatt ez ország összevissza van,
Kalandos álmakkal szövetkezék,
S követséggel sem átalt háborítni,
Az atyja elvesztette földeket
Kiadni kérvén, melyek jog szerint
Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most
Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:
Így áll az ügy: mi a norvég királynak,
Az ifjú Fortinbras bátyjának – a ki
Mint ágybafekvő és erőtlen agg,
Aligha sejti öcscse szándokát –
Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,
Holott csak úgy is népéből telik
Újoncz, csapatszám s minden a mi kell.
Most hát, jó Voltimand, Cornelius,
Ti lesztek üdvözlésem átvivői
Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb
Kört számotokra, mint itt írva van.
Jó útat; és a gyorsaság legyen
Legjobb ajánlat hűségtek felől.
Bár Hamlet édes testvérünk halála’
Emléke még új, és úgy illenék,
Hogy gyászba’ hordjuk szívünket, s egész
Országunk egy bús homlokká borúljon:
De annyiban már a természeten
Győzött az ész, hogy míg bölcs fájdalommal
Siratjuk őt, megemlékszünk magunkról.
Azért, ángyunkat egykor, most királynénk’,
E harczos állam trónja özvegyét,
Mintegy kopár örömmel – a szemünk
Mosolygva egyik, a másik könyezve,
Kéjjel koporsók, gyászszal nász között,
Egyensúlyozva bánatot s gyönyört –
Nőül vevők; nem ellenkezve bölcs
Tanácsitokkal, melyeket nekünk
Szabadon adátok ez iránt: köszönjük. –
Már most, az ifjú Fortinbras, mikép
Tudjátok is, nem adva ránk sokat,
Vagy oly hiszemben, hogy bátyánk halála
Miatt ez ország összevissza van,
Kalandos álmakkal szövetkezék,
S követséggel sem átalt háborítni,
Az atyja elvesztette földeket
Kiadni kérvén, melyek jog szerint
Bátyámra szálltak. Ennyit róla. Most
Magunkra térve, s hogy mért e gyülés:
Így áll az ügy: mi a norvég királynak,
Az ifjú Fortinbras bátyjának – a ki
Mint ágybafekvő és erőtlen agg,
Aligha sejti öcscse szándokát –
Írtunk, ne hagyja többre menni ezt,
Holott csak úgy is népéből telik
Újoncz, csapatszám s minden a mi kell.
Most hát, jó Voltimand, Cornelius,
Ti lesztek üdvözlésem átvivői
Az agg királyhoz; nem szabván nagyobb
Kört számotokra, mint itt írva van.
Jó útat; és a gyorsaság legyen
Legjobb ajánlat hűségtek felől.
CORNELIUS. VOLTIMAND.
Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.
Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.
KIRÁLY.
Nem kétkedünk: jó útat, híveim.
Nos hát, Laertes, mondd, mi jóba’ jársz?
Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?
A dán király előtt okos beszéd
Nem vész hijába; mit kérnél, Laertes,
Hogy kérve lenne s nem megadva is?
A szívvel a fő nem közelb rokon,
A száj iránt kéz nem szolgálatosb,
Mint e királyi-szék atyád iránt.
Mit kérsz, Laertes?
Nem kétkedünk: jó útat, híveim.
| Voltimand és Cornelius el.) |
Kérésed volna: szólj, mi az, Laertes?
A dán király előtt okos beszéd
Nem vész hijába; mit kérnél, Laertes,
Hogy kérve lenne s nem megadva is?
A szívvel a fő nem közelb rokon,
A száj iránt kéz nem szolgálatosb,
Mint e királyi-szék atyád iránt.
Mit kérsz, Laertes?
LAERTES.
Kegyét, s szabadságot, hogy Franczia-
Országba visszatérhessek, ki onnan
Koronázásra vágytam volt haza,
Hűség jeléül. Most, végezve tisztem’,
Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva
fogadnák a kegyes bocsánatot.
| Fölséges királyom |
Országba visszatérhessek, ki onnan
Koronázásra vágytam volt haza,
Hűség jeléül. Most, végezve tisztem’,
Frankhonba szállnak vágyaim, s hajolva
fogadnák a kegyes bocsánatot.
KIRÁLY.
S atyád ereszt? Mit szól Polonius?
S atyád ereszt? Mit szól Polonius?
POLONIUS.
Igen, királyom; zaklatásival
A lassú engedélyt kicsikará,
S én szándokát nehéz jóváhagyással
Pecsételém; már most bocsássa, kérem.
Igen, királyom; zaklatásival
A lassú engedélyt kicsikará,
S én szándokát nehéz jóváhagyással
Pecsételém; már most bocsássa, kérem.
KIRÁLY.
Éld hát, Laertes, szép világodat;
Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel. –
De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam. –
Éld hát, Laertes, szép világodat;
Sajátod a kor s kéj: élvezd örömmel. –
De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam. –
HAMLET (félre).
Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv
Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv
KIRÁLY.
Még rajtad egyre felhők csüngenek?
Még rajtad egyre felhők csüngenek?
HAMLET.
Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.
Dehogy; nagyon is bánt a nap, uram.
)
KIRÁLYNÉ.
Jó Hamlet, ezt az éjszint dobd le már,
S a dán királyra vess nyájasb szemet.
Nehéz pillád’ ne süsd alá örökké,
Keresve mintegy a por közt atyádat.
Tudod, közös, hogy meghal a ki él,
S természet útján szebb valóra kél.
Jó Hamlet, ezt az éjszint dobd le már,
S a dán királyra vess nyájasb szemet.
Nehéz pillád’ ne süsd alá örökké,
Keresve mintegy a por közt atyádat.
Tudod, közös, hogy meghal a ki él,
S természet útján szebb valóra kél.
HAMLET.
Igen, asszonyom, közös.
Igen, asszonyom, közös.
KIRÁLYNÉ.
Látszik tehát előtted annyira
Különösnek?
| Ha az: miért |
Különösnek?
HAMLET.
Látszik, asszonyom! az is
Valóban; látszik-ot nem ismerek.
Nem e sötétszín köntös, jó anyám,
Sem a szokott gyász öltözet, sem az
Erőltetett mell zúgó sohaja,
Nem a szemekben duzzadó patak,
A csüggedő tartásu arcz, meg a
Bú többi módja, színe és alakja
Jelölhet engem voltakép: ezek,
Valóban, látszanak, mert játszhatók;
Az enyém belül van, és nem látja szem,
Csak dísze és boglára gyász mezem.
Látszik, asszonyom! az is
Valóban; látszik-ot nem ismerek.
Nem e sötétszín köntös, jó anyám,
Sem a szokott gyász öltözet, sem az
Erőltetett mell zúgó sohaja,
Nem a szemekben duzzadó patak,
A csüggedő tartásu arcz, meg a
Bú többi módja, színe és alakja
Jelölhet engem voltakép: ezek,
Valóban, látszanak, mert játszhatók;
Az enyém belül van, és nem látja szem,
Csak dísze és boglára gyász mezem.
KIRÁLY.
Szép tőled, és ajánlja szíved’, Hamlet,
Leróni mind e gyász-adót atyádnak.
De lásd, atyád is vesztett egy atyát,
A vesztő újra mást, meg mást; s az élő
Siratta egykorig fiúi tiszte
Szerint. De így megátalkodni a
Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,
Nem férfias bú; Isten elleni
Rugódozás, mely gyarló szívet és
Nem béketűrő elmét árul el,
És bárdolatlan, együgyű eszet.
Mert, a mi, tudjuk, meg kell hogy legyen,
És oly közös, mint érzékink alá
Eső akármi: mért izgága daczczal
Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az ég,
Bűn a halott, bűn a természet ellen,
Fonák az észnek, melynél az atyák
Halála közhely s szűntelen kiáltja,
Az első hullától a ma kimultig,
Hogy: „így kell lenni.” Vágd földhöz tehát,
Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;
Mert a világgal éreztetni kell,
Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;
S mi nem kevésbbé gyöngéden fogunk
Szeretni, mint legjobb nemző atya
Édes fiát. Mi czélod illeti,
Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,
Ez óhajtásunk ellen van nagyon:
Tégy is le, kérlek, erről, és maradj
Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben,
Mint első udvaroncz, öcsénk s fiúnk,
Szép tőled, és ajánlja szíved’, Hamlet,
Leróni mind e gyász-adót atyádnak.
De lásd, atyád is vesztett egy atyát,
A vesztő újra mást, meg mást; s az élő
Siratta egykorig fiúi tiszte
Szerint. De így megátalkodni a
Bánatban: ez vétkes nyakaskodás,
Nem férfias bú; Isten elleni
Rugódozás, mely gyarló szívet és
Nem béketűrő elmét árul el,
És bárdolatlan, együgyű eszet.
Mert, a mi, tudjuk, meg kell hogy legyen,
És oly közös, mint érzékink alá
Eső akármi: mért izgága daczczal
Szívünkre venni? Fúj! Ez bűn az ég,
Bűn a halott, bűn a természet ellen,
Fonák az észnek, melynél az atyák
Halála közhely s szűntelen kiáltja,
Az első hullától a ma kimultig,
Hogy: „így kell lenni.” Vágd földhöz tehát,
Kérünk, e gyáva bút, s tekints atyádul;
Mert a világgal éreztetni kell,
Hogy trónusunkhoz legközelb te állsz;
S mi nem kevésbbé gyöngéden fogunk
Szeretni, mint legjobb nemző atya
Édes fiát. Mi czélod illeti,
Hogy Wittenbergbe visszamenj tanulni,
Ez óhajtásunk ellen van nagyon:
Tégy is le, kérlek, erről, és maradj
Nyájas szemünk előtt, szíves körünkben,
Mint első udvaroncz, öcsénk s fiúnk,
KIRÁLYNÉ.
Ne hagyd hijába kérni jó anyádat:
Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.
Ne hagyd hijába kérni jó anyádat:
Maradj, ne menj Wittenbergába, Hamlet.
HAMLET.
Úgy engedelmes lészek, asszonyom.
Úgy engedelmes lészek, asszonyom.
KIRÁLY.
Ez már fiúi szép válasz: maradj
S légy a mi másunk. – Asszonyom, jerünk;
Hamlet szelíd és kész megegyezése
Mosoly gyanánt ül szívemen; minek
Örömére ma ne csengjen billikom,
Hogy a felhőknek ágyú meg ne mondja;
Az ég is a királyi áldomást,
A földi dörgést zengje vissza. Jertek.
(Harsonák. Király, Királyné, Urak stb. Polonius és Laertes el.)
Ez már fiúi szép válasz: maradj
S légy a mi másunk. – Asszonyom, jerünk;
Hamlet szelíd és kész megegyezése
Mosoly gyanánt ül szívemen; minek
Örömére ma ne csengjen billikom,
Hogy a felhőknek ágyú meg ne mondja;
Az ég is a királyi áldomást,
A földi dörgést zengje vissza. Jertek.
(Harsonák. Király, Királyné, Urak stb. Polonius és Laertes el.)
HAMLET.
Oh, hogy nem olvad, nem hígul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!
Vagy mért szegezte az Örökkévaló
Az öngyilkosság ellen kánonát?
Oh Isten! Isten! mily únott, üres,
Nyomasztó nékem e világi üzlet!
Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,
Hogy magva hulljon; dudva és üszög
Kövér tanyája. Oh, megérni ezt!
Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még,
S egy oly király, kihez e mostani:
Hyperion mellett szatir; ki úgy
Élt-halt anyámér’, hogy kímélte még a
Fúvó szelektül is. Ég és pokol!
Eszembe kelle jutni? Szenvedélylyel
Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát
Növelte volna tápja: s ímhol egy
Hó múlva már – de jobb feledni ezt.
Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy
Rövid hó: még czipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki,
Niobe módra könynyé válva; – s ím
(Oh Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna) ím ő, épen ő,
Atyám öcscsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.
Egy hó alatt – még tettetett könyének
Ki sírt szeméből el se tűnt sava,
S ő újra házas. Oh, gonosz hamarság,
Vérnászi ágyba így sietnie!
Ez jóra nem visz, nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.
Horatio, Bernardo és Marcellus jönnek.
Oh, hogy nem olvad, nem hígul s enyész
Harmattá e nagyon, nagyon merő hús!
Vagy mért szegezte az Örökkévaló
Az öngyilkosság ellen kánonát?
Oh Isten! Isten! mily únott, üres,
Nyomasztó nékem e világi üzlet!
Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész,
Hogy magva hulljon; dudva és üszög
Kövér tanyája. Oh, megérni ezt!
Két-hónapos halott! – nem, annyi sincs még,
S egy oly király, kihez e mostani:
Hyperion mellett szatir; ki úgy
Élt-halt anyámér’, hogy kímélte még a
Fúvó szelektül is. Ég és pokol!
Eszembe kelle jutni? Szenvedélylyel
Csüggött anyám is férjén, mintha vágyát
Növelte volna tápja: s ímhol egy
Hó múlva már – de jobb feledni ezt.
Gyarlóság, asszony a neved! – Csak egy
Rövid hó: még czipője sem szakadt el,
Melyben atyám testét kisérte ki,
Niobe módra könynyé válva; – s ím
(Oh Isten! egy barom, egy oktalan
Tovább gyászolna) ím ő, épen ő,
Atyám öcscsével egybekél, ki úgy
Sem húz atyámra, mint én Herculesre.
Egy hó alatt – még tettetett könyének
Ki sírt szeméből el se tűnt sava,
S ő újra házas. Oh, gonosz hamarság,
Vérnászi ágyba így sietnie!
Ez jóra nem visz, nem vihet soha;
De törj meg, szívem, mert nem szólhat a száj.
Horatio, Bernardo és Marcellus jönnek.
HORATIO.
Üdv, jó királyfi.
Üdv, jó királyfi.
HAMLET.
Horatio, – vagy tévedek?
| Örvendek látásodon: |
HORATIO.
Szegény s örökké hű szolgád, uram.
| De az, |
HAMLET.
Nem úgy: „barátom”; váltsunk ily nevet,
S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio? –
Marcellus, nemde?
Nem úgy: „barátom”; váltsunk ily nevet,
S mi hoz Wittenbergből haza, Horatio? –
Marcellus, nemde?
MARCELLUS.
| Jó uram – |
HAMLET.
Örvendve látlak; jó estét. – No de
Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?
Örvendve látlak; jó estét. – No de
Igazán, mi hoz Wittenbergből haza?
HORATIO.
Korhelykedési hajlam, jó uram.
Korhelykedési hajlam, jó uram.
HAMLET.
Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;
Magad se tégy fülemen erőszakot,
Hogy elhitesd ez önvádat velem.
Korhely te nem vagy, én tudom. De hát
Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,
Majd megtanítunk inni emberűl.
Rossz emberedtől nem tűrném el ezt;
Magad se tégy fülemen erőszakot,
Hogy elhitesd ez önvádat velem.
Korhely te nem vagy, én tudom. De hát
Mi dolgod Helsingőrben? Na, ne félj,
Majd megtanítunk inni emberűl.
HORATIO.
Atyád végtisztességét látni jöttem.
Atyád végtisztességét látni jöttem.
HAMLET.
Kérlek, tanúló-pajtásom, ne csúfolj;
Inkább anyám nászára, gondolom.
Kérlek, tanúló-pajtásom, ne csúfolj;
Inkább anyám nászára, gondolom.
HORATIO.
Igazán, uram, az is meglett hamar.
Igazán, uram, az is meglett hamar.
HAMLET.
Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!
Torról maradt hidegsültből kiállt
A nászi asztal. Oh, Horatio,
Inkább halálos ellenségemet
A mennybe’ láttam volna, mint megérjem
Azt a napot. – Atyám – ni, mintha látnám
Atyámat.
Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!
Torról maradt hidegsültből kiállt
A nászi asztal. Oh, Horatio,
Inkább halálos ellenségemet
A mennybe’ láttam volna, mint megérjem
Azt a napot. – Atyám – ni, mintha látnám
Atyámat.
HORATIO.
Hol uram?
Hol uram?
HAMLET.
| Lelkem szemében. |
HORATIO.
Én láttam egyszer: oly derék király volt.
Én láttam egyszer: oly derék király volt.
HAMLET.
Ő volt az ember, vedd akármi részben,
Mását e földön nem látok soha.
Ő volt az ember, vedd akármi részben,
Mását e földön nem látok soha.
HORATIO.
Úgy tartom, a múlt éjjel láttam is.
Úgy tartom, a múlt éjjel láttam is.
HAMLET.
Láttad? kit?
Láttad? kit?
HORATIO.
| A királyt, uram, atyádat. |
HAMLET.
Atyámat, a királyt!
Atyámat, a királyt!
HORATIO.
Füled figyelme az álmélkodást,
Míg elbeszélem a csodát, mire
Tanúm e két úr is.
| Enyhítse kissé |
Míg elbeszélem a csodát, mire
Tanúm e két úr is.
HAMLET.
Halljam tehát.
| Az istenért! |
HORATIO.
Éjjel, hogy őrsön álltak ez urak,
Marcellus és Bernard, mélységes éjfél
Halotti csendjén, ez történt velök:
Tetőtül talpig érczbe öltözött
Alak, hasonló idvezült atyádhoz,
Termett eléjök, s méltóságosan,
Lassan tovább ment; háromszor haladt el
Ijedve káprázó szemeik előtt,
Csak mint pálczája hossza; míg ezek,
Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,
Némán álltak, nem merve szólni hozzá.
Rémes titokban ezt közlik velem,
És harmad éjjel őrt állok velök;
S a hogy leírták, pontban, az időt,
A tárgy alakját, minden szó igaz lesz,
A tünemény jő. Ismerém atyádat:
A két kezem nem egyformább.
| Egymás utáni két |
Marcellus és Bernard, mélységes éjfél
Halotti csendjén, ez történt velök:
Tetőtül talpig érczbe öltözött
Alak, hasonló idvezült atyádhoz,
Termett eléjök, s méltóságosan,
Lassan tovább ment; háromszor haladt el
Ijedve káprázó szemeik előtt,
Csak mint pálczája hossza; míg ezek,
Kocsonyává fagyva szinte félsz miatt,
Némán álltak, nem merve szólni hozzá.
Rémes titokban ezt közlik velem,
És harmad éjjel őrt állok velök;
S a hogy leírták, pontban, az időt,
A tárgy alakját, minden szó igaz lesz,
A tünemény jő. Ismerém atyádat:
A két kezem nem egyformább.
HAMLET.
Esett ez?
| De hol |
HORATIO.
A teren, hol őrködénk.
A teren, hol őrködénk.
HAMLET.
Hozzá se szóltatok?
Hozzá se szóltatok?
HORATIO.
De nem felelt; egy ízbe’ mintha már
Fejét emelte s úgy tett volna, mint
Ki szólni készül: ám, az éjkakas
Harsányt kiálta, s ennek hallatára
Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen
Eltűnt szemünk elől.
| Szólottam én, |
Fejét emelte s úgy tett volna, mint
Ki szólni készül: ám, az éjkakas
Harsányt kiálta, s ennek hallatára
Csak elhanyatlott és nagy-hirtelen
Eltűnt szemünk elől.
HAMLET.
| Megfoghatatlan. |
HORATIO.
De mint hogy élek, oly való, uram;
S veled közölni tisztünknek hivők.
De mint hogy élek, oly való, uram;
S veled közölni tisztünknek hivők.
HAMLET.
Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.
Őrködtök-é ma?
Igazán, urak, nagy szög fejemben ez.
Őrködtök-é ma?
MIND.
| Őrködünk, uram. |
HAMLET.
Pánczélosan volt?
Pánczélosan volt?
MIND.
| Úgy, uram. |
HAMLET.
Talpig?
| Tetőtül |
MIND.
Fejtől bokáig úgy, uram.
Fejtől bokáig úgy, uram.
HAMLET.
Akkor nem is láttátok arczát?
Akkor nem is láttátok arczát?
HORATIO.
Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.
Tisztán, uram! rostélya nyitva volt.
HAMLET.
No! és mogorva volt?
No! és mogorva volt?
HORATIO.
Inkább bú, mint harag.
| Ábrázatán |
HAMLET.
| Halvány? piros? |
HORATIO.
Fölötte halvány.
Fölötte halvány.
HAMLET.
Szegezte?
| És szemét reátok |
HORATIO.
Mindig.
Mindig.
HAMLET.
| Hogy nem voltam ott! |
HORATIO.
Szörnyen leverte voln’ fenségedet.
Szörnyen leverte voln’ fenségedet.
HAMLET.
Lehet, lehet. Soká időzött?
Lehet, lehet. Soká időzött?
HORATIO.
Míg halkan százig olvas valaki.
Míg halkan százig olvas valaki.
MARCELLUS. BERNARDO.
Tovább, tovább.
Tovább, tovább.
HORATIO.
| Az én láttomra, nem. |
HAMLET.
Szakálla szürkés, nemde?
Szakálla szürkés, nemde?
HORATIO.
Éltébe’ láttam: oly ezüst-deres.
| A minőnek |
HAMLET.
Ma-éjjel én is őrt állok: talán
Eljő megint.
Ma-éjjel én is őrt állok: talán
Eljő megint.
HORATIO.
El, én kezeskedem.
El, én kezeskedem.
HAMLET.
Ha hős atyám alakját vészi föl,
Megszólítom, ha mindjárt a pokol
Tátong reám s parancsol hallgatást.
Kérlek, ha eddig e látvány titok,
Tartsátok azt tovább is rejtve még;
S akármi olyas történjék ez éjjel,
Vegyétek észre bár, de nyelvre ne;
Jóságtok díja meglesz. Járjatok
Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön
Találkozunk.
Ha hős atyám alakját vészi föl,
Megszólítom, ha mindjárt a pokol
Tátong reám s parancsol hallgatást.
Kérlek, ha eddig e látvány titok,
Tartsátok azt tovább is rejtve még;
S akármi olyas történjék ez éjjel,
Vegyétek észre bár, de nyelvre ne;
Jóságtok díja meglesz. Járjatok
Békével. Úgy éjfél előtt, az őrsön
Találkozunk.
MIND.
| Tisztünk fönségedé. |
HAMLET.
Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.
Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz.
Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!
Csitt, lélek, addig. Rút csiny nem marad,
Barátságtok, s viszont. Most áldjon Isten.
| (Horatio, Marcellus és Bernardo el.) |
Rút cselt gyanítok: bár éj volna már!
Csitt, lélek, addig. Rút csiny nem marad,
| Borítsa bár egész föld, föld alatt. | (El.) |
