IV. JELENET.
Ah ő az. Épen most ment erre el,
Őrülten, mint a feldúlt tengerek,
Fennhangon énekelvén s koszorúja
Vadfüstikék, tikhúr, bogáncs, bürök,
Kakukvirág, konkoly s minden, mi gyom
Az éltető gabnák között terem.
Egy század menjen értte, kutassa ki
Holdanként a magasb vetéseket,
És hozza őt előnkbe. A tudomány
Mit képes tenni, elrabolt eszét
Hogy visszaadja? Ki rajta segítni bír,
Minden más kincsem légyen az övé.
Van eszköz, asszonyom. Legelső
Természetes dajkánk, a nyúgalom,
Mit nélkülöz. De vannak füveink,
Hatók azt visszahozni. S erejök
Képes bezárni a bánat szemét.
Ti szent csodák, s minden fel nem fedett
Erői a földnek, sarjadjatok fel
Könyűimen, hogy enyhet és segélyt
Nyújthassatok szegény jó betegemnek.
Keressétek, míg féktelen dühe
Fel nem dúlandja éltét, mely magát
Vezetni nem képes.
Hírnök jő.
Asszonyom! |
Útban van erre.
Azt előbb tudók már, |
Ó kedves jó atyám, ez a te ügyed,
Miért most sikra szállok. A hatalmas
Frankhon megszánta búmat s szüntelen
Esdő könyűimet. Nem felfuvalkodás,
Mi harczra inditott, de vonzalom,
Hő vonzalom s szegény atyám joga.
Ó vajha már láthatnám s hallanám őt. | (Elmennek.) |