I. SZÍN.
Hol Helicán úr? Ő majd válaszol. | (A mitylenei matrózhoz.) |
Mitylenéből ért egy sajka hozzánk,
Rajt’ a kormányzó, Lysimachus űl
S hajónkra kíván jönni. Mit parancsolsz?
Jőjön, ha tetszik. Hívj néhány urat.
Hé! uraim! hív a kegyelmes úr.
Egy pár Nemes jő.
Kegyelmes úr, hivott?
Urak! |
Fogadjuk őket nyájasan.
Az urak s a matrózok leszállanak s a sajkára kelnek át.)
Lysimachus s Urak jönnek onnan; a Tyrusi Nemesek és a Két Matróz.
Ez itt a férfi, a ki útasítást
Ad bármiben.
Üdv, tisztes úr! tartson meg, ójon ég!
És téged is, hogy túléld agg korom’,
S mint én kivánok, úgy halj.
Jót kivánsz. |
Megpillantám e szép hajót előttünk,
S megtudakozni jöttem honotok’.
Felelj előbb, mily méltóságban állsz.
Ama városban kormányzó vagyok.
Uram, hajónk
Tyrusi, s rajta maga a király,
Ki senkihez már három hónap óta
Egy szót se szólt, s csak annyi táppal élt,
Hogy tartogassa búját.
E meghasonlás mily okon alapszik?
Nagyon unalmas vón’ ismétlenem;
De fő bujának ott van kútfeje,
Hogy elveszíte kedves nőt s leányt.
Vaj nem lehetne látnunk?
Lehet;
De mit ér e látás? Nem szól senkihez.
Azért csak engedd látnom őt.
(Félrevonja a függönyt Perikles elől.)
Tekintsetek rá! Délczeg, szép alak volt,
Mig nem a bal sors őt eddig sülyeszté
Egy vészes éjszakán.
Üdv, üdv, királyom! tartson meg az ég!
Király úr, üdv!
Hijában minden, nem beszél veled.
Él Mitylenben egy leány, uram:
Fogadni mernék, az beszédre birná.
Jó eszme! Kétség nincs, hogy megbüvölné
Hangja zenéje s annyi ritka báj,
S megostromolná a siket fület,
Melynek betömvék mostan utjai.
Mindannyi közt a legszebb s okosabb,
Lánytársival most együtt múlat ő
Lombos szín-árnyban, mely ott a sziget
Partjához áll közel.
(A kisérő urak egyikének súg; ez el.) |
Hijába lesz! Ám mitsem mulatunk el,
Mi gyógyitásnak viseli nevét.
De hogyha eddig ért már kegyetek,
Engedd, hogy itten élelmet vegyünk:
Nem szenvedünk bár benne még hiányt, de
Nem friss, meguntuk.
Oh uram, e kérést |
Hernyót bocsatná minden oltoványra,
Pusztítni földünk’. – Ámde kérlek ujra,
Hadd végre hallnom bőven okait
Királyotok bujának.
Ülj hát le, mindent el fogok beszélni…
Lát’d, nem lehet: zavarnak.
Egy Úr, Marina s egy ifjú Lány jönnek.
Itt jő a hölgy, kiért
Küldék előbb. Légy üdvöz, szép leány!
Nem gyönyörű jelenség?
Deli hölgy. |
Oh hogyha tudnám biztosan, nemes törzs
S magas faj ivadéka: sohse vágynék
Jobb választásra s boldog volna nászom. –
Minden kegyet, mit nyujthat bőkezűség,
Szép hölgy, remélhetsz e beteg királytól;
Csodás hatásu művész-éneked
Ha csak egyetlen választ csal belőle:
Szent gyógyszered jutalmul azt nyeri.
Mindent megteszek, mi
Tőlem telik, hogy meggyógyítsam őt;
De senki rajtam s társamon kivül
Ne közelegjen hozzá.
Hagyjuk őt, |
(Marina énekel.) |
Figyelt dalodra?
Nem, még ránk se nézett. |
Most megszólitja, nézd.
Üdv, fejedelem! Hallgass meg, óh uram!
Hm! ha!
Leány vagyok, király!
Ki soh’se hítta ki a szemeket,
S mégis csodálták, mint az üstököst:
Azt mondja, a kín, melyet tűrt, fölér
A te kinoddal, híven mérlegelve.
Bár a kaján sors mélyen ledobott,
Olyan elődim vannak, kik hatalmas
Király urakkal álltak egy vonalban;
De rokonim’ kiirtá az idő
És e világ visszás szeszélyinek
Kötött le rabjaúl. – Elhallgatok;
De arczom ég s fülembe így susog
E láng: „Maradj itt, míg ő szólni fog!”
Sorsom… családja… fényes ősei…
Fölér az enyémmel!… Így mondád? hogyan?
Azt mondtam én, ha ismered családom’,
Oly zord irántam nem leszesz vala.
Hiszem. De kérlek, vesd reám szemed’!
Olyan hasonló… Mely hon lánya vagy,
Talán a parté?
Nem, nem! semmi parté; |
S csak az vagyok, minek mutatkozom.
Könyet szülök, én kínnal viselős!
Nőm mása e lény s ilyen lehetett
Az én leányom: nőm erős szemöldje,
Alakja ízről izre, oly sugár,
Oly ezüst a hangja s szeme drágakő
Dús foglalatban; lépte, mint Junóé…
Fülem’ táplálja s éhen elepeszti,
Minél tovább szól. – Hol tartózkodol?
Hol jövevény vagyok csak: a tetőről
Láthat’d a várost.
Hol neveltenek? |
Mely – mert tiéd – még dúsabb értékű.
Ha elbeszélném éltem’: megvetendő
Hazug mesének tűnnék föl neked.
Kérlek, beszélj: e szájból
Nem jöhet álság: mert hisz, mint a hűség,
Őszinte arczod, s mintha csak te volnál
Koronás igazság palotája, lakja.
Hiszek szavadnak, még ha lehetetlent
Mond is talán, mert ahhoz vagy hasonló,
Kit hőn szerettem. Szólj hát rokonidról.
Nem mondtad-é, midőn szemembe ötlél
S én visszalöktelek, hogy jó család
Szülöttje volnál?
Úgy mondám, valóban. |
Nevezd meg törzsed’! Nemde, úgy beszéléd,
Latrok kezéből gazságéba buktál,
S azt gondolod, ha mindkettőt kitárnók,
Fölérne a te kínod az enyémmel?
Mondék ilyest, s ez nem több, mint miért
– Hogy igaz is – gondolatom kezes.
Beszélj!
Ha szenvedésed ezred része lesz csak
Enyémnek: úgy te férfi vagy s leányként
Én szenvedék. De hisz te Tűrelem vagy
Királyi sírokon s a Szenvedélyre
Mosolygva nézesz. – Szólj most tieidről:
Hogy vesztek ők el? És neved, kegyes szűz?
Kérlek, beszélj. Jer, ülj mellém ide!
Nevem Marina.
Gúnyt űznek velem! |
Kaczajra birni rajtam a világot.
Királyom, türelem,
Vagy hallgatok.
Jó! békén maradok. |
Hallván neved’: Marina!
E nevet |
Király atyám.
Mit! te királyleány?
S neved Marina?
Mondád, hinni fogsz; |
Abbanhagyom.
De vér és hús vagy-é?
Jár érverésed? nem vagy tünde lény?
Lüktet! Tovább csak! Szólj, hol születél?
S miért adának ily nevet: Marina?
Mert tengeren születtem.
Tengeren! |
Anyám király leánya volt;
Meghalt világra jöttöm percziben:
Így mondta gyakran dajkám Lychorida,
Könyek között.
Oh, állj meg egy kicsit! |
Gúnyt űze bús bohókkal valaha!
Nem, nem lehet! Hisz lányom’ eltemették…
Hol nevelének? Hagyj hatolnom élted
Legmélyeig. Szólj, félbe nem szakitlak.
Hitel helyett gúny! Legjobb abbahagynom.
A mit beszélsz, én mindent elhiszek
Betű szerint. De, kérlek, monddsza csak,
Hol nevelének s hogy jutál e tájra?
Királyi nemzőm Tarsusban hagyott,
Mignem kegyetlen Kleon s gaz neje
Megölni törtek, és már egy latort
Béreltek is, ki gyilkot ránta rám,
Midőn kalóznép jött s megszabadíta;
És ide hoztak. Ah, de, jó uram,
Távozzam-é tán? Mért sirsz? Meglehet,
Csalónak gondolsz: nem vagyok, az égre!
Királyi Perikles lánya vagyok én,
Ha ugyan él a jó király Perikles!
Hé! Helicanus!
Felséged hivott? |
Te mindenekben bölcs, komoly, nemes
Tanácsosunk! te mondd meg, ha tudod,
Ki e leányka? vagy ki lehet ő,
Hogy úgy megríkatott?
Én nem tudom; |
Tisztelve szól csak.
Honnan származék, |
Nyugodtan ült és zokogott.
Oh Helicanus! üss meg, drága úr!
Sebet vágj rajtam! illess bármi kínnal,
Nehogy öröm rám zúgó tengere,
Halandóságom partjait ledöntvén,
Édességébe fojtson! Oh gyere,
Ki őt nemezted, a ki nemze téged,
Kit tenger szűlt, s Tarsusban eltemetve,
Itt lellek újra. – Térdre, Helicán!
Hálát az égnek, olyan hangosan, mint
Ha zeng a menny s ijeszt: ez itt Marina!
Még ezt az egyet: hogy hítták anyádat?
Elég szilárdul sohse áll igazság,
Ha nem is ébredt kétely ellene.
Előbb, királyom, hadd hallom czimed’.
Tyrusi Perikles. Ám ki isteni
Tudást mutattál eddig, ha királyném
Nevét tudod: országot örökölsz
S atyád Perikles másod élte lészsz.
Nem több-e lányod lenni, mint ha ezt
Mondom: Thaisa volt anyám neve?
Thaisa volt anyám, ki megszünék,
Midőn én élni kezdtem.
Áldjon meg Isten! Kelj föl, gyermekem vagy!
Hé! friss ruhát! Enyém ő, Helicán!
Nem hala meg Tarsusban, mint fene
Kleon ohajtá. – Mindent elbeszél majd,
S ekkor letérdelsz és megismered:
Valóban a te herczegnőd. – Ki ez?
Mitylenének kormányzó ura,
Ki hallva búsan-gyászos helyzeted’,
Meglátogatni jött.
Ölellek! – |
Álld őt meg, ég! De hallga! mily zene?
Mondj el, Marinám, mindent Helicánnak,
Hűn pontról pontra: mert ő kétli most is,
Hogy te vagy a leányom. Mily zene!
Én mit se hallok.
Nem?
Sphaerák zenéje: hallgasd csak, Marínám!
Nem jó zavarnunk; hagyjuk meg hitében.
Mi ritka hangok! Nem halljátok-é?
Hallom, királyom! | (Zene.) |
Oh mily mennyei! |
Száll szemeimre. Hagyjatok pihennem! (Elalszik.)
Vánkost feje alá.
(A függöny Perikles sátra előtt legördűl.) |
Jogos hitem valónak bizonyúl,
Rólatok is majd megemlékezem.
(Lysimachus, Helican, Marina s Kisérő Hölgye el.)