BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
Ha a dajka számítási képességében megbízunk (I. felv. III. Szín), Romeo és Julia keletkezését 1591-re tehetjük. A földrengés ugyanis, melyről az előbb említett jelenetben mondja, hogy tizenegy év előtt történt, az 1580-ik év ápril 6-án volt Anglia egy részében érezhető; az pedig épen Shakspere szokásai közé tartozott, hogy korának egyes nevezetesebb eseményeit beleszőtte drámáiba, és ily módon többször adott magyarázóinak chronologiai útmutatást. Nem lehetetlen, hogy a dajka elbeszélésében is erre a földrengésre tett czélzást, mely közönségének még élénk emlékezetében élt. De ha a hígvelejű és sokat fecsegő dajkának számoló tehetségében nem is bízunk meg tökéletesen, s nem tartjuk lehetetlennek, hogy egy-két évvel elhibázhatta számítását: annyit a dráma benső ismertető jeleinek alapján nagy valószinűséggel állíthatunk, hogy a XVI. század utolsó tizedének első felében készült, 1591. és 1594. között. A költő ifjabb korára utalnak a nyelv és verselés, az olaszos szójátékok, gyakori rímek s az ötlábú jambusokkal váltakozó alexandrinus sorok, úgyszintén a dúsgazdag képek, az ellentétek többszörös használata. 1598-ban Meres már mint Shaksperenek legkedveltebb darabját idézi.
Nyomtatásban először 1597-ben jelent meg; ennek szövege azonban sok tekintetben különbözik a két év mulva Cuthbert Burby kiadásában megjelent drámától. Minden későbbi kiadás ez utóbbinak szövegét vette alapúl; az 1597-ki kiadás vagy jogosulatlan és elrontott volt, vagy maga a költő dolgozta át munkáját s adta neki azt a formáját, melyben a későbbi kiadásban megjelent.
Romeo és Julia, a szerelem tragédiája, Lessing szerint az egyetlen Shakspere tragédiái közt, melyet a szerelem sugalt, már a költő életében legkedveltebb darabjai közé tartozott s azóta is megtartotta népszerűségét az egész világ közönsége előtt. Alig van Shaksperenek drámája, melyet örömestebb és többször néznek meg, s mely őszintébb, tisztább és fölemelőbb hatást gyakorolna a szívre. Mennél általánosabb valamely szenvedély, annál mélyebb és kiterjedtebb a hatás, melyet a színpadról tesz, mert annál többen vannak, kik megértik, vele éreznek és bele élik magukat. A szerelem minden szenvedély között a legáltalánosabb, és a szerelem minden faja közt legszebb, legmeghatóbb, legelragadóbb az ifjú szivek szerelme. Legörömestebb gyönyörködünk boldogságán, legmélyebben megindulunk boldogtalanságán.
A boldogtalan szerelem története minden nemzet és korszak költőinek kiváló szeretettel feldolgozott tárgya. Ifjú szerelmesek, kiket elszakít egymástól és halálba űz a körülmények hatalma, vagy az emberek rosszasága vagy valami szerencsétlen tévedés. Korról korra, népekről népekre hagyományosan szállnak át e boldogtalan szeretők alakjai, változtatva neveiket s megtartva lényegöket, sőt néha történetök egyes részleteit is. Ilyen Romeo és Julia meséje, mely sok képzelmet foglalkoztatott s nagy útat tett déltől éjszakig, míg a brit költő kezében nagyszerű tragédiává idomult. Forrása Bandello olasz elbeszélése volt, mely Francziaországba került s innen Boisteau franczia átdolgozásában Angliába. Mily népszerűvé lett ez országban, mutatja a számos feldolgozás, melyben jóval Shakspere előtt részesült. Arthur Brooke költeménye (The tragical history of Romeus and Juliet, written first in Italian by Bandell, and now in English, by Ar. Br.) 1562-ben jelent meg, s szerzője mondja, hogy e költemény tárgyát már azelőtt látta színpadi előadásba. Ennek a drámának azonban semmi nyoma sincs már s nehéz volna eldönteni, ismeretes volt-e Shakspere előtt? Brooke költeményét használta s az olasz tárgyat angollá tette Garter, 1565-ben (Tragical and true history, which happened between two English lovers.) „Két angol szerető tragikus és igaz története” czím alatt. Paynter novella gyüjteményében (1567) szintén előfordúl „Rhomeo és Julietta igaz és állhatatos szerelmének története”, s a londoni könyvárus czéh lajstromába ugyane század végén egy ballada van bejegyezve szintén ezzel a czímmel.
Különben Bandello, kiből közvetve mindezek merítettek, maga sem az első forrás. Az ő elbeszélése is régibb mondák alapján készült. Ezek közűl a legrégibb, Massuccio elbeszélése 1470-ből való. A szeretők neve Marietto és Gianetta, a történet színhelye Siena, de a későbbi mondának lényeges főbb vonásai itt is feltalálhatók: a titkos házasság, a nő rokonának megöletése a férj által, a száműzetés, a házasságra való kényszerítés, az altató, a hírnök elkésése. De a katasztrófa más: Marietto önkényűleg visszatér a száműzetésből, elfogják és kivégzik, véres fejét a város kapujára tűzik ki, Gianetta meglátja és kétségbeesésében kolostorba megy, hol nemsokára meghal.
Mind e megelőző feldolgozások közűl Brooke költeménye volt Shakspere drámájának közvetlen forrása. Minden részlet, melyben az angol költemény eltér az olasz és franczia feldolgozásoktól, a drámában is feltalálható különösen a fecsegő dajka komikus alakja egyedül Brooke költeményében fordul elő teljes valóságában. Ez a költemény hat és hétlábú rímes jambusokban van írva s mintegy háromezer versből áll, tehát körülbelűl oly terjedelmű, mint maga a dráma. Előszó és egy olasz formájú sonett előzi meg, mely röviden egybefoglalva előadja az egész mesét. Figyelmet érdemel az előszónak prédikáló hangja s a nagy erkölcsi szigorúság, melylyel az előadandó történet hőseit megitéli. „E tragikus történet, kedves olvasó – mondja többek közt – oly czélból iratott, hogy egy boldogtalan szerelmes pár állítson eléd, kik tisztátlan vágyaiknak engedik át magukat, megvetik szüleik és barátjaik tekintélyét és tanácsát, balga vén asszonyokat és babonás szerzeteseket tesznek meghittjeikké és tanácsadóikká, szembeszállnak minden veszélylyel vágyaik kielégítése végett, visszaélnek a törvényes házasság tisztes nevével, hogy elpalástolják az alattomos kéjelgés szégyenét és végűl becstelen élet által boldogtalan halálra jutnak. Példájok, nyájas olvasó, az legyen reád nézve, a mi a részeg és emberi alakukból kivetkőzött lacedaemoniai rabszolgák látványa volt a szabadszülött gyermekekre nézve, kiknek azért mutatták meg őket, hogy undort gerjeszszenek bennök ily állati aljasság iránt.”
Ily szigorú ítélet talált forrásában Shakspere ama szerelmi történtről, melyet a tavasz minden virágával felékesítve, a déli nap meleg verőfényében vezet végig szemünk előtt. A lélek megittasúl a mindent magával ragadó szerelemnek ez igaz hangjain, érzékeink elbódulnak a pazar gazdaságú virágok édes illatától, mely részegítővé teszi magát a levegőt, a mint beszívjuk, és szemünk elkáprázik a gazdag színpompától, mely ezerféle változatva csillog a vakító napsugárban. De ha a mámor elmúlik, ha agyunk visszanyeri hideg nyugodt itéletét és szemünk biztos tekintettel hatol a ragyogó felszinen keresztűl a dolog lényegébe: észreveszszük, hogy a prédikátor erkölcsi méltatlankodása, melylyel kárhoztató ítéletet mond a mértéktelen vágyakra, találkozik a költő felséges tárgyilagosságával, mely a szenvedély túlságában rámutat a tragikus vétségre. Romeo és Julia szerelme, mely hirtelen és heves fellángolásában, ellenállhatatlanságában és mértéktelenségében letöri a társadalmi és családi viszonyok minden korlátját, magában hordja már a gyilkos magvat, melyből a halál fája kel ki. A mely emberen egy szenvedély oly kizárólagos erőt vesz, hogy egészen elenyészik benne, s minden más gondolat, érzés, czél és törekvés számára megszűnik létezni, az többé nem való az életre, mely oly sokféle igénynyel van az ember iránt s annyi mindenféle kötelességet ró reá. Csak az számolhat hosszú életre e földön, ki a természet rendes útján halad, melynek sövényét mindkét oldalon a bölcs mérséklet állította fel. A kit e járt útról, akár jobbra, akár balra, kiragad szenvedélyének mértéktelensége, annak el kell buknia, s akár rettegéssel, akár csodálattal nézünk a közülünk kiemelkedő alakra, akár elégtételt, akár szánakozást érzünk veszte fölött: megnyugvást lelünk a gondolatban, hogy elbukásában csak az élet örök törvénye teljesült.
De térjünk vissza Brooke költeményére. Az előszó és a sonett után elmondja, hogy Veronában Escalus uralkodása alatt nagy szerencsétlenség történt, mely fölött még most is könyeznek azok a kik látták. Két nagytekintélyű, de egymással ellenséges család élt ott, a Capulet és Montague család, melynek gyűlölködését a fejedelem képtelen volt megszűntetni. A montague család egy ifjú tagja, Romeus, szerelmes volt egy szép szűzbe, kinek szigorúságát nem tudta legyőzni és azért epedésében úgy olvadott, mint „hó a napon”. Ez amaz első, úgyszólván diákos szerelme az ifjúnak, melynek gyökere inkább a szemben van, mint a szívben, s melyet Shakspere átvett a drámába, mert minden magyarázatnál jobban megérteti Romeo szerelemre vágyó szivét, mely addig keresi tárgyát, míg végre az igazira akad.
A szerelmesek első találkozása Capulet báljában történik, hova Romeus hivatlanúl és álarczosan hatol be. Midőn az álarczokat le kell vetni, visszavonúl egy zúgba, de a viaszfáklyák fényénél ráismernek, s mindnyájan, de különösen a hölgyek csodálják szépségét. De az ő szemét csak egy leány foglalja el, Julia, kinek látása rögtön elfeledteti vele első szerelmét. „Mint a deszkából egyik szög a másikat, úgy hajtja ki lelkéből az új láng a régit.” Julia is reá tekint s az ifjú úgy elhomályosítja szemében a többieket, mint Phoebus a csillagokat. A fáklyatáncz után Romeus közel jut ülőhelyéhez s a táncz végén helyet foglal egyik oldalán, míg a másikon Mercutio ül, „ki sok elmésséggel bírt és ügyes volt a beszédben;” különös sajátsága gyanánt említi, hogy „keze hidegebb volt a hónál, még ha szorosan a tűz fölé tartotta is.” Ez minden, mit Brooke Mercutioról mond s e nehány vonásból alkotta meg Shakspere egyik leghumorosabb alakját.
Az ifjak kölcsönös szerelmi vallomása gyorsan megtörténik, mielőtt egymás nevét ismernék; Romeus egy lovagtól tudja meg, Julia dajkájától kérdezősködik, tettetett közönynyel, előbb két más ifjú nevét kérdezve. Másnap Romeus az ablakban látja Juliát s mindketten gyöngéd pillantásokkal üdvözlik egymást. Így tart ez nehány napig; majd éjjel jár Julia ablaka alá s itt ismétlik újra vallomásaikat. Romeus aztán tanácsért fordul Lorenzo atyához, ki nem volt, mint legtöbb társa, „durva, otromba, bolond”, hanem a theologia doktora, tanult, művelt ember, s oly jártas a természettudományokban, hogy többen varázslónak tartották. Midőn látta, hogy Romeust hiába óvja szenvedélye ellen, egy napi gondolkozási időt kért. Julia pedig dajkáját avatja titkába, kit dús jutalom igéretével Romeushoz küld követűl. A titkos esküvő megtörténik. Julia gyónás ürügye alatt meglátogatja Lorenzo atyát s ez czellájában összeesketi Romeussal. A dajka kötéllétrát szerez, melynek segítségével az ifjú férj éjjel neje szobájába hatol, s egy-két hónap így telik el a legnagyobb boldogságban.
Ekkor következik a sorsfordulat. A húsvéti ünnepet követő napon egy csapat Capulet, a bátor Tybalt vezetése alatt, találkozik az utczán egy csoport Montague-al. Szokásuk szerint véres harczra szállnak, melynek zaja fellármázza az egész várost. Romeus oda siet s hiába inti békére a küzdőket. Tybalt sértő gúnyszavakkal fogadja engesztelő fellépését, sőt kardjával is feléje vág. Végre Romeus is elveszti türelmét, kardot ránt s Tybalt nemsokára holtan fekszik lábai előtt. A harcz zajára elősietett fejedelem száműzetésre itéli Romeust s nem halálra, mert a jelenvoltak tanúsága szerint csak Tybalt ingerlése következtében ragadt fegyvert. Julia kétségbeesése leírhatatlan lett e hír hallatára; halálszerű ájulásba esett, melyből csak nagy nehezen hozhatta éltre a dajka, ki aztán Lorenzohoz siet tanácsért. Itt van elrejtőzve Romeus, „titkos és kényelmes helyen, hol a barát ifjabb éveiben szép barátnőit szokta volt fogadni.” Száműzetésének híre vad kétségbeesésbe ejti az ifjút, melyből alig tudják magához téríteni a barát férfias szavai.
Éjjel még egyszer, utoljára találkoznak a szeretők. Julia eleinte követni akarja férjét, de belátja, hogy ez mindkettejöket a legnagyobb veszélybe döntené; ellenben megigéri Romeus, hogy ha rövid idő alatt kegyelmet nem nyer, fegyveres erővel tér vissza Mantuából s elragadja nejét.
Julia kesergése és könyei végre aggodalomba ejtik anyját, ki leánya bánatát annak tulajdonítja, hogy még mindig hajadon, holott társnői már férjnél vannak. Közli e nézetét Capulettel s ennek nincs kifogása Julia házassága ellen, ha méltó kérője akad. Ez is megjelenik nemsokára Páris gróf személyében, de Julia visszautasítja, mire az öreg Capulet nagy haragra gyulva kijelenti térden könyörgő leányának, hogy kitagadás és örökös fogság vár reá, ha a jövő szerdán kezét nem nyújtja Páris grófnak.
A szorongatott leány ismét Lorenzohoz fordul segítségért, s ettől altató italt kap. A menyegző előtti éjszakán eltávolítja szobájából a dajkát, s hosszas töprengés és kétségek után felhajtja a végzetes italt. Reggelre megdermedve találják s halottnak vélik. Mialatt siratják és temetésére készülnek, Lorenzo John szerzetes társát levéllel Mantuába küldi Romeushoz. De Johnt a mantuai kolostorból, hova társért ment, a kitört pestis miatt nem bocsátják ki, Romeus nem kapja meg a levelet, s szolgájától tudja meg Julia halálhírét. Rögtön elhatározza, hogy ő is meg fog halni és egy szegény gyógyszerésztől gyorsan ölő mérget vásárol. Szolgáját aztán feszítő vassal előre küldi Veronába, levelet ír atyjához, melyben elmondja szerelme történetét; éjjel Veronába érkezik, szolgája segítségével felnyitja a sírt, azután átadja neki levelét és szigorúan megparancsolja, hogy eltávozzék. Erre megiszsza a mérget, szólítja Julia szellemét, kiért most áldozatúl adja magát, Tybaltét, ki most elégtételt nyer haláláért, irgalomért könyörög a Megváltóhoz és meghal a szeretett nő koporsója fölött.
Lorenzo, miután hiába várakozott Romeusra, egyedül indul a sírboltba, melynek közelében megtudja a szolgától Romeus megérkezését. Balsejtelemtől hajtva a sírboltba siet, hol már holtan találja az ifjút. Julia nemsokára fölébred, s megtudva Romeus halálát, megöli magát ennek tőrével. Lorenzo és Péter már előbb elmenekültek a közelgő zaj elől, s most őrök hatolnak a sírboltba, kiknek figyelmét az égő lámpa magára vonta volt. Kikutatván a temetőt, elfogták Lorenzot és Pétert, s börtönbe vetették. Másnap reggel a fejedelem nyilvános kihallgatás alá vetette a két fogolyt, s Lorenzo vallomásából megtudván az egész történetet, kegyelmet és büntetést osztott mindenkinek érdeme szerint. A Capulet és Montague család kibékült, a két szeretőnek márvány oszlopot emeltek, „és a mai napig nincs Veronában semmi, a mit méltóbb volna megnézni, mint Romeus és Juliája síremlékét.”
Így szól kivonatban Brooke költeménye. Körülbelűl ugyanazon időben, midőn a brit költő ennek alapján megírta a szerelem legnagyobb tragédiáját, a boldogtalan szeretők története hasonló alkotásra lelkesítette a spanyol nemzet drámai költőjét, a spanyol nemzeti dráma tulajdonképeni megalapítóját, Lope de Vegát. Shakspere drámája nehány évvel megelőzi ugyan a spanyolt, de semmi kétség sem lehet az iránt, hogy Lope de Vega nem ismerte az angol Romeo és Juliát. Mind a kettő az olasz forrásból merített; mind a kettő saját lelkének izzó kohójában olvasztotta meg az idegen anyagot, s a maga fajának és egyéniségének formájába öntötte át. A mély kedélyű, szívós lelkű, zordon erkölcsű éjszaki germán, a norman élelmesség és gyakorlatiasság s az ős skandináv rajongás és búskomor álmodozás e csodálatos vegyüléke, s más részről a heves, büszke, lobbanékony, lovagias és babonás spanyol között az ellentét soha sem volt nagyobb, mint épen e korban, midőn az eszmék áramlata mindkét nemzetet két ellenséges irány élére emelte, midőn az Armadát szétrombolták az angol hajósok és a „győzhetetlen hajóhad” menekülő romjai az új hit, a szabadság új eszméjének diadalát hirdették a világnak, s a szellemi élet súlypontja délről éjszakra vándorolt. A régi és az új világ két fő képviselőjének, a spanyol és az angol nemzetnek két legnagyobb költője, nem ismerve egymást, nem tudva egymásról, ugyanazt az anyagot dolgozta fel, s reánk nézve alig lehet valami érdekesebb, mint a két munka egybevetése.
Lope de Vega drámája (Castelvines y Monteses) szintén a veronai krónikát veszi alapúl. Romeo neve itt Roselo. Midőn az ellenséges család báljába hatol, a szép Julia láttára némán áll a meglepetéstől. Barátjai kérdezik, mit néz oly mereven? „Halálomat láttam”, felel az ifjú.
Lope de Vega drámája (Castelvines y Monteses) szintén a veronai krónikát veszi alapúl. Romeo neve itt Roselo. Midőn az ellenséges család báljába hatol, a szép Julia láttára némán áll a meglepetéstől. Barátjai kérdezik, mit néz oly mereven? „Halálomat láttam”, felel az ifjú.
– Igazad van, – mondja egyik rokona, – mert ha tovább is ily feltűnően nézesz, ellenségeink bizonyosan megölnek.
– Hadd nézzem tovább, Anselm, hadd nézzem ez égi angyalt, s aztán nem bánom, történjék velem akármi.
Roselo ezután Julia mellé lopózik s egyik oldalán foglal helyet, míg Otavio, ifjú lovag a Capulet családból, másik oldalán ül. Roselo látása épen úgy megbűvöli a leányt, mint ennek tekintete az ifjút. Csak őt látja s hozzá intézi minden szavát, melyet látszólag Otavionak mond. E beszélgetés (Royer ismertetése szerint) így hangzik.
JULIA.
Semmit sem láttam életemben, Otavio, mi úgy tetszett volna nekem, mint te.
Semmit sem láttam életemben, Otavio, mi úgy tetszett volna nekem, mint te.
OTAVIO.
A szerelem ezerszeres lánggal éget.
A szerelem ezerszeres lánggal éget.
ROSELO (halkan).
Mindezt számomra mondja.
Mindezt számomra mondja.
JULIA.
Ne véld könnyelműségnek e kegyet.
Ne véld könnyelműségnek e kegyet.
OTAVIO.
A szerelemben nincs könnyelműség.
A szerelemben nincs könnyelműség.
ROSELO (halkan Juliához).
Ennyire vakmerő volnék-e? Lehetséges-e ez, midőn első pillantásra megszerettelek?
Ennyire vakmerő volnék-e? Lehetséges-e ez, midőn első pillantásra megszerettelek?
JULIA.
Boldog vagyok, hogy láttalak. Bátor vagy és lovagias.
Boldog vagyok, hogy láttalak. Bátor vagy és lovagias.
OTAVIO.
Angyal leszek, ha szeretsz.
Angyal leszek, ha szeretsz.
JULIA.
Ki szeret engem?
Ki szeret engem?
OTAVIO.
Én.
Én.
ROSELO (halkan).
Én.
Én.
JULIA.
Ki lesz lovagom?
Ki lesz lovagom?
OTAVIO.
Én.
Én.
ROSELO (halkan).
Én.
Én.
JULIA.
Enyém lészsz?
Enyém lészsz?
OTAVIO.
Igen.
Igen.
ROSELO (halkan).
Igen.
Igen.
JULIA.
Nem árulsz el?
Nem árulsz el?
OTAVIO.
Nem.
Nem.
ROSELO (halkan).
Nem.
Nem.
JULIA.
Eljősz-e hozzám?
Eljősz-e hozzám?
OTAVIO.
El.
El.
ROSELO. (halkan).
El.
El.
JULIA.
Estére, nemde?
Estére, nemde?
OTAVIO.
Estére.
Estére.
ROSELO. (halkan).
Estére.
Estére.
JULIA.
Ki fog vezetni?
Ki fog vezetni?
OTAVIO.
A szerelem.
A szerelem.
ROSELO (halkan).
A szerelem.
A szerelem.
JULIA.
Hol találkozunk?
Hol találkozunk?
OTAVIO.
A kertben.
A kertben.
ROSELO (halkan).
A kertben.
A kertben.
JULIA.
Óvatosság!
Óvatosság!
OTAVIO.
Halálig!
Halálig!
ROSELO (halkan).
Halálig!
Halálig!
Celia, Julia duenája, (ki a dajkát pótolja), jelenti kisasszonyának, hogy az ifjú, kivel a bálban beszélt, nem más, mint Roselo, fia Arnoldnak, a Montés család fejének. „Hajh! sóhajt Julia, – miért lépett ez ifjú házunkba? Legalább tartotta volna meg álarczát: atyám nem haragudnék s én nem szerettem volna belé.”
CELIA.
Hallgass! Legnagyobb bolondság azt mondanod, hogy szereted.
Hallgass! Legnagyobb bolondság azt mondanod, hogy szereted.
A második felvonásban Roselo elbeszéli, hogy titkon megesküdött Juliával. A két család tagjai harczra kelnek az utczán, Roselo közbelép, de Otavio nem hallgat békítő szavaira és kihívja. Otavio holtan roskad a földre, barátjai a templomba viszik. A veronai herczeg elfogatja Roselot, és elrendeli, hogy Julia jelenjék meg, mint vádló, mert az elesett Otavio az ő vőlegénye volt. Julia feloldja a vád alól kedvesét, de a herczeg börtönben akarja tartani, míg a pörnek vége lesz.
Alig szabadult ki Roselo, megtudja, hogy új vetélytársa van, Páris gróf, az ő barátja és pártfogója. Hűtlennek véli Juliát s borzasztó haragra lobban. Ekkor jelenti barátja, Anselmi, hogy Julia meghalt a menyegzőn. Roselo sírva fakad, Anselmi kéri, hogy hallgassa végig elbeszélését. „Mi hallani valóm lehet még, ha Julia halott?” – „Hallgass reám, felel barátja. Aurelio (Shakspere Lőrincze) küld hozzád, izenve, hogy Celiának, kisasszonya számára, finom mérget adott, melytől két napig halottnak fog látszani. Tudósítsd Roselot – tevé hozzá – hogy menjen a templomba, hol a Capuletek ősei nyugosznak s hol el van temetve Otavio, hozza ki onnan kedvesét s távozzanak mindketten Francziaországba vagy Spanyolországba.”
Ezalatt Julia fölébred a sírboltban. Borzalom fogja el a homályban, a holttestek között. Ugyanazon gondolatok gyötrik, melyek Shakspere Juliájának lelkében támadnak, mielőtt megiszsza az altatót. Végre világosságot lát. Roselo lámpával a templomba hatol. Vele van inasa, a spanyol színmű állandó alakja, a grasioso, ki egyre-másra hányja a kereszteket s retteg a kísértetektől. El is ejti a lámpát, s Roselo a homályban nem talál Julia sírjára. Végre hallja hangját, hozzá rohan, kiemeli a koporsóból s mindketten távoznak Veronából. Egy ideig pórruhában rejtőznek Verona környékén, míg végre rájok akad az öreg Capulet, megbocsát nekik, elismeri házasságukat s mindnyájan boldogok lesznek.
Így fejezte be a spanyol költő e szerelmi drámát, hogy tetszésére legyen közönségének, mely nem kedvelte a tragikus megoldást s megkivánta, hogy a fiatal szeretők végűl megkapják egymást. Shaksperet nem zavarták ily mulékony tekintetek, s a szerelem tragédiája, melyet megírt, az egész világ közönségének örök kincsévé lett.
Magyar fordításban Shakspere összes darabjai közűl Romeo és Julia jelent meg először, 1786-ban, Kún Szabó Sándor fordításában, mely azonban nem az eredeti alapján, hanem Weisse német átdolgozása után készült. Ezután meg három fordítása jelent meg, az eredeti szöveg alapján. Náray Antalé 1839-ben; Gondol Dánielé, mely szerint a nemzeti színházban is adták egész 1871-ig, midőn helyét Szász Károly fordítása foglalta el, mely a Kisfaludy-társaság Shakspere-kiadásában jelent meg.
