III. SZÍN.
Hol a leányom? Dajka, hivd be csak.
A mily szent, hogy tíz esztendős koromban
Még szűz valék: már hivtam is! madárkám!
Báránykám! – Ejh, hol is van! – Julia!
Julia jő. |
Mi az? ki hítt?
Anyád. |
Im itt vagyok. |
Azt akartam mondani…
Menj, dajka, hagyj magunkra, mert titok.
Csak jöszte vissza mégis: most jutott
Eszembe, itt kell lenned e beszéden.
Tudod, leányom immár szép korú.
Megmondom egy órára, mily idős.
Még nincs tizennégy.
Tizennégy fogamra |
Mennyire van Vasas Szent Péter napja.
Két hét, néhány nap.
Úgy körül-belül. |
Ő és Zsuzsóm (a jó Isten nyugosszon
Minden jó lelket!) egy-korúk valának.
Zsuzsóm az égbe’ van már; nem valék
Méltó reá! De mondom, hogy Vasas
Szent Péter éjszakáján tölti bé
A tizennégyet. Esküszöm, hogy akkor.
A földrengésnek most tizenegy éve,
S én épen az nap – óh be jól tudom,
Sohsem felejtem – választám el őt.
Emlőmre épen ürmöt kentem, és
A galambdúcznál ültem a napon.
Nagysád, az úrral, Mantuába’ volt.
– Hejh, jó fejem van! – Aztán, a hogy mondám,
A mint az ürmöt emlőm bimbaján
Megízlelé – keserű volt neki! –
A kis bohó csak ferdén néze ár
És elbocsátá kisded ajkiról.
Recs! a galambducz! Én, vesd el magad’,
Nem kelle űzni, úgy futottam. – Ah,
Ennek tizenegy éve. Akkor állt
Magába’ már, sőt úgy ödöngve járt is,
Minden körül; és az előtti nap
Zúzá be a fejét. S szegény uram
– Nyugossza ég, tréfás ember vala –
Fölkapta a földről. „Ejnye no,” aszongya,
„Hát arcra estél! Majd esel te még
Hanyatt is,” úgymond, „ majd ha több eszed lesz,
Úgy-é, Julácska?” S a szent szűzre mondom,
Elhagyt’ a sírást, s azt mondá: „Igen.”
No lám, a tréfa szó hogy bételik!
Ha ezer évet élek, sem fogom
Soha feledni: „Úgy-e, kis Julácska?”
S a kis bohó szepegve szólt: „Igen.”
Elég, öreg! kérlek, fogd bé a szádat!
Jól van, nagysága. De nem állhatom,
Hogy ne nevessek, ha eszembe jut,
Pedig abba hagyt’ a sirást s szólt: „Igen.”
Pedig biz’ Isten, a kis homloka
Föl volt dagadva, mint egy tyúktojás,
Oly csunya volt, sírt is keservesen.
„Hát arczra estél?” mind az én uram.
„Ha majd nagyobb lészsz, majd esel hanyatt,
Ugy-é, Julám?” S csitt lett, s mondá: „Igen!”
Csitt hát te is, dadácska, csitt, ha mondom.
Nem mukkanok már. Megvan. Áldjon Isten.
Sohsem szoptattam gyönyörűbb babát,
S csak azt megérjem, hogy férjhez mehess,
Mást nem kivánok.
Épen a felől |
Mit szólsz: nem volna férjhez menni kedved?
Ily tisztességről nem is álmodám még.
Biz az! Tisztesség! Csak dajkád ne volnék,
Azt mondanám: bölcseséget szopál.
Most gondolnod kell arra. Ifiabb
Főrangú hölgyek Veronában itt
Anyák levének; én ha nem csalódom,
Anyád valék e korban, melyben im
Te még leány vagy. Egy szóval tehát,
A büszke Páris kéri kezedet.
Ez férfi már! S mily férfi! a világon
Sincsen különb! Oly szép, mint egy viasz báb!
Verona nem nyitott még szebb virágot.
Virág! valóban a legszebb virág!
Mit szólsz? Szeretnéd-é ez ifiút?
Ma, estélyünkön meglátandod őt.
Olvass gyönyört arczának könyviből,
Mit abba a szépség keze ira föl.
Figyelj meg rajta minden kis vonást,
S lásd, mint emeli fényben egy a mást.
Mi rajta tán homályos lenne még:
Világos lesz, csak nézd meg szép szemét.
A szerelem e könyve még kötetlen;
Szebbé leend, hozzá illő kötetben,
Mert úgy illik, mint vízbe a halak:
A szép belsőhöz a szép kül-alak:
A könyv is úgy szép: arany foglalatját
Ha szép arany kötésben tartogatják.
Úgy tartsd te is, mi rajta, benne szép:
Azzal kisebbé nem lészsz semmikép!
Kisebb! dehogy! sőt inkább vastagabb.
Rossz férj, ki mellett nő sovány marad!
Csak mondd ki: tetszik-é Páris neked?
Igyekszem, hogy tessék, a mint lehet.
Szemem nyilát mélyebbre sem lövellem,
Csak mint tanácslod, csakhogy kedved’ leljem.
Szolga jő.
Asszonyom, a vendégek itt vannak; a vacsora föl van tálalva; nagysádat is hivták, a kisasszonyt keresik, a dajkát szidják a konyhán; csupa zavar mindenütt. Én futok, fölszolgálni. Kérem, jőjenek azonnal! | (El.) |
Menj csak; megyünk. Lányom, gondolj a grófra!
Menj, angyalom, szép éjt várj szép napodra! | (Mind el.) |