V. SZÍN.
Hol van Rántási? hogy nem segít tányért váltani? Mit? ő váltana? Inkább kinyalja.
Ha itt a finomabb munkára csak egy-két kéz van s az is piszkos, az már disznóság!
Félrébb ezekkel a lóczákkal; tolják arrább a pohárszéket; vigyázzatok az ezüstneműre. Czimbora, tégy félre nekem egy kis marczipánt; s ha szeretsz, mondd meg a portásnak, hogy bocsássa be Fenkő Zsuzsit meg Nellit. Hé, Antal, Rántási!
No, mi kell?
Oda ben keresnek, hínak, kiáltanak és szidnak a nagy teremben.
Nem lehet az ember itt is, ott is.
Csak vígan, fiúk! egy kis kitartás! úgy is a mienk a mulatság vége. | (Bemennek.) |
Isten hozott, urak! Sok drága hölgy,
Kit nem kínoz tyúkszem, víg tánczra vár.
Ah, hölgyeim, egy tánczra melyitek
Ad kosarat? Ki még húzódozik:
Mernék fogadni, nincs tyúkszem hiján.
No, eltaláltam? – Csak tessék, urak! –
Volt ám idő, mikor még magam is
Álarcz alól szép szókat suttogék
Szépek fülébe, s tetszett is nekik.
A szép idő! örökre oda van!
– Isten hozott, urak! – Húzd rá, zenész!
– Helyet, helyet! – Most, lányka, tánczra perdülj!
(Zene, tánczolnak.) |
Oltsátok a tüzet ki, nagy meleg van.
E rögtönzött mulatság mily dicső!
– Csak ülj le, bátya! kérlek, csak maradj.
Tőlünk a táncz már úgyis elmaradt.
Ugyan mikor volt, a mikor te s én
Álarczba’ voltunk?
Harmincz éve, szentem!
Dehogy! Ne mondd! Nincs még, nincs annyi még!
Lucentio násza óta, bár mikép
Siet a pünkösd, csak huszonöt év telt.
S álarczba’ voltunk ott!
De több, de több! |
Ugyan ne mondd! Alig két éve, hogy
Gyámság alatt állt még.
Ki az a hölgy,
Ki amaz ifjú karját ékiti?
Nem ismerem.
Ah, úgy ragyogni tőle |
Úgy függ az éj sötét arczúlatán,
Mint drága ékszer a néger fülén
Viselni nem való, nem földi fény!
Fehér galamb így száll varjú seregben,
Mint társi közt e hölgy, ha tova lebben.
Ha végzi tánczát, meglesem, hol ül,
Hadd üdvözüljek érintésitűl!
Szerettem én már? Esküdd el, szemem!
Mert szépet eddig nem láttam, so’sem!
A hang után itélve: Montague ez.
A kardomat, fiú! E nyomorult
Még ide jönni mer, s álarcz alatt,
Gúnyolni s meggyalázni ünnepünket?
Ősim nevére, a nagy ég előtt,
Bűnnek se tartanám megölni őt!
Öcsém uram, mit dúl fúl, mit dühöng?
Bátyám, az egy Montague, ellenünk!
A nyomorult bosszúnkra jött ide,
Gúnyt szórni ünnepélyünk képibe!
Az ifjú Romeo?
Ő, a czudar! |
Csak csöndesedj’, öcsém; hagyd békin őt,
Derék nemesnek látszik; s izgat
Megvallva, városszerte úgy dicsérik,
Mint jó erkölcsű s tisztes ifiat.
A város minden kincseért se venném
Magamra, hogy nálam bántsák meg őt;
Tűrd hát el, és ne is figyelj reá.
Ez akaratom. Azt ha tiszteled,
Nézz nyájasan, simítsd el e redőt,
Mert ünnepünkhöz rosszúl illenék ez!
De annál jobban ily czudar vendéghez.
Nem tűröm őt!
De meg kell tűrnöd őt! |
Az ember! Ki az úr itt: te, vagy én?
Nem tűröd őt? Uram bocsá! talán
Vérengzést zúdítsz vendégeim közt?
Legény vagy a csárdában! Gyönyörű!
De, bátya, ez gyalázat!
Csitt legyen, |
E vakmerőség! Azt mondom, vigyázz
Magadra. – Jól van, rajta, kedvesim!
Berzenkedő kakaska, még te mersz?
Egy szót se, vagy… Hejh, több gyertyát ide!
Gyalázat! várj csak! megtanítlak én!
Vígan, barátim!
Erőszakolt türelem, s féktelen düh…
Egész testem remeg e küzdelemtül.
Inkább megyek! – De majd e vakmerőség
Epévé fordítandja édelgését! | (El.) |
Ha megfertőzi tán e durva kéz
E drága oltárt: bűnömnek bocsánat!
Két ajkam, e két piruló zarándok,
Az érintést csókkal lemosni kész.
Kegyes kezedet nagyon is megbántod:
Hisz az csak ájtatot mutatni kész.
A szentnek is van keze, jó zarándok,
S zarándok és szent csókja: kézbe kéz.
Szentnek s zarándoknak nincs ajka szinte?
Van, ámde annak imádság a tiszte.
Hagyd, drága szent, az ajknak, mit a kéz tesz:
Add meg, mit esd, ne hajtsd hitét kétséghez.
A szent nem mozdul, bár kérést megadhat.
Ne mozdulj hát, míg elveszem az adottat.
(Megcsókolja.) |
Így hát a bűn ajkamra szálla által.
Ajkamról, bűn? – Új, édes bűnre késztesz,
Add vissza hát!
A csókhoz, látom, értesz. |
Kisasszony, édes anyja szólitá.
És ki az anyja?
Ejnye, ifju úr,
Még azt se tudja? Hát a házi asszony;
Jó s bölcs s erényes asszonyság pedig;
Dajkája meg épen magam valék;
És mondhatom, ki birni fogja őt,
Nem lesz szegény.
Ah! ő hát Capulet! |
Jerünk, öcsém! a játék sokra megy.
Az úgy van! árát szivem adja meg.
Ne még, ura, ne készülődjetek.
Még hátra van tán némi frissitő.
Hát, csak…? Köszönöm, édes uraim,
A sziveségteket! Jó éjszakát!
Fáklyákat, hejh! – Jerünk feküdni hát!
Lelkemre, csakugyan késő idő van.
Megyek feküdni én is.
(Mind el, Julián és a Dajkán kívül.) |
Jer csak, dadám. Ki az a fiatal?
A vén Tiberio egyetlen fia.
Hát az, ki ott megy, az ajtóban ép?
Úgy vélem, az ifjú Petrucchio.
Hát az a másik, az, a ki nem tánczolt?
Nem ismerem.
Tudd meg nevét! Ha tán |
(A Dajka távozik.) |
Egy Montague, a neve Romeo,
Nagy ellenségtek egyetlen fia.
Szerelmem sarja hát egy gyűlölt névnek?
Korán láttam, s ah későn ismerém meg!
Oh, csuda-szerelem a gyűlöletben,
Hogy épen ellenségem’ kell szeretnem!
Mi az, mi az?
Egy kis dalt tanulék |
(Ben Julia nevét kiáltják.) |
No, jerünk, kicsim! |
(Elmennek.) |
A régi vágy kihalt, nyomába lépni
Sietve támad im új szerelem;
S ki még előbb oly szép volt, az iménti,
Most Juliához mérve fénytelen.
Most Romeo szeret s szeretve van,
Egymást a kölcsönláng lebűvölé.
Vélt ellenéhez sóhajt újtalan,
S vágygyal kap az édes maszlag felé.
Ellennek tartva, zárt ajtókra lel,
Nincs alkalom szerelmet vallani;
Eped a lány is, s hogy mondhassa el,
Hogy őt is megbűvölte valami?
De szenvedélyök falnak s zárnak nyitja, |
S a kínt kéjjé cserélni megtanítja! |