I. SZÍN.
Mehetek-é tovább, ha itt szivem?
Fordúlj setét föld! és keresd napod’!
(Átmászik a falon s a kertbe beugrik.) |
Hejh, Romeo! Öcsém! hejh!
Volt esze, |
De erre jött s megmászta e falat.
Szólítsd, Mercutio.
Sőt felidézem. |
Jelenj meg egy sóhajtás képiben,
Mondj egy rímet csak s megelégszem azzal.
Sóhajts egy Ah-t, vagy Mondd: „szív – hív,” s elég.
Vénus komám-asszonynak adj egy jó szót,
Szólj enyelegve vak fattyával, a
Gonosz Kupidóval, ki oly jól talált,
Mikor Kophetua király a czigánylányt
Szerette meg. – Hijába! mit se hall.
Se mozdul, meg se mukkan. Oda van
Szegény majom! – Már jobban kell idéznem.
Idézlek Róza szép szeme nevében!
Nagy homloka, kis eperajkai,
Piczinyke lába, módos csípeje,
Darázs-dereka, rezgő czombjai
S annak melléki nevében! Jere,
Ten-alakodban jöszte és jelenj meg!
Ha hallaná, boszakodnék nagyon.
Miért? Az, elhiszem, boszantaná,
Ha kedvese ölébe idegent
Támasztanánk, s az ott merően állna,
Míg csak le nem bűvölné a leány.
Ez már bosszúság volna. Ám az én
Idézetem szép és becsületes,
Magát akarva feltámasztani
Imádottja nevében.
Ejh, jerünk. |
A nedves éjszakával társalog.
Szerelme vak, azért keres sötétet.
Ha a szerelem vak, czélt úgy sohsem érhet.
Mert noszpolyafa árnyékában ül,
S kivánja, hogy szép hölgye lenne bár
Ért noszpolya s ölébe hullana.
No, Romeo! jó éjt; én már megyek
Dunyhám alá. A szabad ég alatt
Igen hideg van, nem tudnék aludni.
Jösz-é? Jerünk!
Jerünk! úgy is hijába |
Keresni azt ki elrejtőzni vágy. | (El mindketten.) |