III. SZÍN
Julia szobája.
Julia, a dajka jönnek.
JULIA.
Legjobb lesz e ruha. De, jó dadám,
Kérlek magamra hagyj ez éjszaka:
Oh mert sokat kell ám könyörgenem,
Hogy nyájasan tekintsen rám az ég:
Tudod, mi visszás s bűnös helyzetem.
Legjobb lesz e ruha. De, jó dadám,
Kérlek magamra hagyj ez éjszaka:
Oh mert sokat kell ám könyörgenem,
Hogy nyájasan tekintsen rám az ég:
Tudod, mi visszás s bűnös helyzetem.
Capuletné jő
CAPULETNÉ.
Hát sörgölődtök? Nincs szükség reám?
Hát sörgölődtök? Nincs szükség reám?
JULIA.
Nincs, asszony’ám: mind összeszedtük azt,
Mi holnap a szent alkalomra kell.
Kérlek tehát, most hagyjatok magam’;
Dajkámat is magadnál tartsd az éjjel:
Mert jól tudom, mind két kezed tele
A sok dologgal ennyi baj között.
Nincs, asszony’ám: mind összeszedtük azt,
Mi holnap a szent alkalomra kell.
Kérlek tehát, most hagyjatok magam’;
Dajkámat is magadnál tartsd az éjjel:
Mert jól tudom, mind két kezed tele
A sok dologgal ennyi baj között.
CAPULETNÉ.
Jó éjt. Feküdj’ le, és pihenj ki jól:
Most arra van szükséged.
Jó éjt. Feküdj’ le, és pihenj ki jól:
Most arra van szükséged.
JULIA.
(Capuletné, a dajka el.)
Ég tudja csak, mikor találkozunk!
Jégborzalom fut ereimen át,
Majd megfagy attól vérem melege.
Tán visszahívom, hadd bíztassanak.
Dadám! De mért! mi dolga volna itt?
Magamnak kell e gyászos jelenést
Lejátszanom. Jer, kis üvegcse, jer!
De hátha nem hat majd e keverék:
Hát holnap akkor a grófé leszek?
Nem, nem, ez a mentő szer! El veled!
De hátha méreg? melyet a barát
Azért adott, csalárdul, hogy megöljön,
Mert meggyalázná házasságom őt,
Ki Romeoval összeesketett.
Félek, hogy az. De még se! nem lehet!
Hisz oly kipróbált hű s szent ember ő.
De hátha majd a sírba tesznek, és
Fölérzenék előbb, mint Romeo
Megszabadítni jönne! Borzadok.
Nem fojt-e meg a bűzhödt kripta, melynek
Torkába nem jár tiszta fuvalom,
S megfuladok, míg eljő Romeo . . ?
Vagy bár nem is, de hátha ott, az éj
S halál iszonytató képzelmei,
A rémletes hely borzadályival,
Sírbolt-fenéken, régi csont-tanyán,
Hol század-évek óta őseim
Porrésze mind halomra hordva van,
Hol még Tybált, vadonnat-véresen
Halott lepelbe’ fekszik, hol a rémek
Éjféli órán zörögve kelnek: oh,
Jaj, jaj! ha tán korán találok ott
Ébredni! majd a fojtó döglelet
S rémes sikoj, minőt földből felásott
bódító nadragulya gyöke hallatt,
Hogy a ki hallja, megbódul legott:
Ha majd e rémes, szörnyű környezetben
Fölébredek: nem bomlik-é agyam meg?
S őrjülve játszom ősim csontival,
Kivonszolom véres leplébül a
Megölt Tybáltot, és dühömben egy
Csonttal talán szétlocscsantom velőm’!
Ha! Nem a bátyám lelke az? Romeot
Keresi tán, ki tőr hegyére szúrá
Testét! Ne bántsd! Tybált, megállj!
Oh Romeo, Romeo, rád köszöntöm ezt!
| Jó ’jszakát! |
Ég tudja csak, mikor találkozunk!
Jégborzalom fut ereimen át,
Majd megfagy attól vérem melege.
Tán visszahívom, hadd bíztassanak.
Dadám! De mért! mi dolga volna itt?
Magamnak kell e gyászos jelenést
Lejátszanom. Jer, kis üvegcse, jer!
De hátha nem hat majd e keverék:
Hát holnap akkor a grófé leszek?
Nem, nem, ez a mentő szer! El veled!
| (Tőrt tesz le.) |
Azért adott, csalárdul, hogy megöljön,
Mert meggyalázná házasságom őt,
Ki Romeoval összeesketett.
Félek, hogy az. De még se! nem lehet!
Hisz oly kipróbált hű s szent ember ő.
De hátha majd a sírba tesznek, és
Fölérzenék előbb, mint Romeo
Megszabadítni jönne! Borzadok.
Nem fojt-e meg a bűzhödt kripta, melynek
Torkába nem jár tiszta fuvalom,
S megfuladok, míg eljő Romeo . . ?
Vagy bár nem is, de hátha ott, az éj
S halál iszonytató képzelmei,
A rémletes hely borzadályival,
Sírbolt-fenéken, régi csont-tanyán,
Hol század-évek óta őseim
Porrésze mind halomra hordva van,
Hol még Tybált, vadonnat-véresen
Halott lepelbe’ fekszik, hol a rémek
Éjféli órán zörögve kelnek: oh,
Jaj, jaj! ha tán korán találok ott
Ébredni! majd a fojtó döglelet
S rémes sikoj, minőt földből felásott
bódító nadragulya gyöke hallatt,
Hogy a ki hallja, megbódul legott:
Ha majd e rémes, szörnyű környezetben
Fölébredek: nem bomlik-é agyam meg?
S őrjülve játszom ősim csontival,
Kivonszolom véres leplébül a
Megölt Tybáltot, és dühömben egy
Csonttal talán szétlocscsantom velőm’!
Ha! Nem a bátyám lelke az? Romeot
Keresi tán, ki tőr hegyére szúrá
Testét! Ne bántsd! Tybált, megállj!
Oh Romeo, Romeo, rád köszöntöm ezt!
| (Kiissza az üvegcsét s az ágyra veti magát.) |
)
