II. SZÍN.
Ugyanott. Julia kertje.
Julia és Lucetta jönnek.
JULIA.
De mondd, Lucetta, most magunk vagyunk,
Tanácslod-é nekem te a szerelmet?
De mondd, Lucetta, most magunk vagyunk,
Tanácslod-é nekem te a szerelmet?
LUCETTA.
Igen, úrnőm, szemesnek a világ.
Igen, úrnőm, szemesnek a világ.
JULIA.
És a nemes legények szép sorából,
Kiket naponkint itt látsz rajzani,
Mit vélsz, melyik legérdemesb reám?
És a nemes legények szép sorából,
Kiket naponkint itt látsz rajzani,
Mit vélsz, melyik legérdemesb reám?
LUCETTA.
Kérem, sorolja el nevök, s kitárom
Rövid eszem szerinti véleményem.
Kérem, sorolja el nevök, s kitárom
Rövid eszem szerinti véleményem.
JULIA.
Mit tartanál tehát szép Eglamourról?
Mit tartanál tehát szép Eglamourról?
LUCETTA.
Csinos lovag, szép, s jól beszél talán,
De ön helyén sohsem választanám.
Csinos lovag, szép, s jól beszél talán,
De ön helyén sohsem választanám.
JULIA.
Talán hát a gazdag Mercatio?
Talán hát a gazdag Mercatio?
LUCETTA.
Hiszen gazdag, de máskép, úgy… no jó.
Hiszen gazdag, de máskép, úgy… no jó.
JULIA.
Jobb lesz tehát tán Proteus, a nemes?
Jobb lesz tehát tán Proteus, a nemes?
LUCETTA.
O ég, szegény fejem nem érdemes…
O ég, szegény fejem nem érdemes…
JULIA.
Hogyan, e névre mért vagy ily zavart?
Hogyan, e névre mért vagy ily zavart?
LUCETTA.
Bocsánat, a szemérem visszatart,
Hogy én szegény bohó, érdemtelen,
Itéljek ily nemes, szép emberen.
Bocsánat, a szemérem visszatart,
Hogy én szegény bohó, érdemtelen,
Itéljek ily nemes, szép emberen.
JULIA.
S ha a többin igen, fölötte mért nem?
S ha a többin igen, fölötte mért nem?
LUCETTA.
Mert benne legtöbb mind között az érdem.
Mert benne legtöbb mind között az érdem.
JULIA.
Honnan tudod?
Honnan tudod?
LUCETTA.
Nincs más reá, csak asszonyos okom,
Úgy gondolom – no mert úgy gondolom.
Nincs más reá, csak asszonyos okom,
Úgy gondolom – no mert úgy gondolom.
JULIA.
Tanácslod-é, hogy szivem őt szeresse?
Tanácslod-é, hogy szivem őt szeresse?
LUCETTA.
Az ily szerelmet úrnőm meg ne vesse.
Az ily szerelmet úrnőm meg ne vesse.
JULIA.
De szivemért mind közt csak ő nem esdett.
De szivemért mind közt csak ő nem esdett.
LUCETTA.
Titkon szeret, ez is milyen nemes tett.
Titkon szeret, ez is milyen nemes tett.
JULIA.
De nem szerethet; szót sem ejte még.
De nem szerethet; szót sem ejte még.
LUCETTA.
Ó a lezárt tűz még több hévvel ég.
Ó a lezárt tűz még több hévvel ég.
JULIA.
Az nem szerethet, a ki nem mutatja.
Az nem szerethet, a ki nem mutatja.
LUCETTA.
S még úgy sem, a ki mindenütt fitatja.
S még úgy sem, a ki mindenütt fitatja.
JULIA.
Bár látnék át szivén.
Bár látnék át szivén.
LUCETTA.
| Olvassa ezt. |
)
JULIA.
„Juliának” – és kitől?
„Juliának” – és kitől?
LUCETTA.
| Ott benne van. |
JULIA.
Mondd, mondd, ki adta ezt neked?
Mondd, mondd, ki adta ezt neked?
LUCETTA.
Valentin úr inasa, és Proteus küldheté.
Önnek kivánta hozni, de arra járva én,
– Ha tévedék, bocsánat – ön helyett elvevém.
Valentin úr inasa, és Proteus küldheté.
Önnek kivánta hozni, de arra járva én,
– Ha tévedék, bocsánat – ön helyett elvevém.
JULIA.
Szerénységemre mondom, szép kerítő!
Hogy mersz te ily levélkét elfogadni,
Szép ifjúságom ellen sugni-bugni?
Hitemre, érdemes, nagy hivatal,
S te rá egészen méltó hivatalnok.
Ne a levél! Meglásd, hogy visszavidd,
Máskép szemem elébe ne kerűlj.
Szerénységemre mondom, szép kerítő!
Hogy mersz te ily levélkét elfogadni,
Szép ifjúságom ellen sugni-bugni?
Hitemre, érdemes, nagy hivatal,
S te rá egészen méltó hivatalnok.
Ne a levél! Meglásd, hogy visszavidd,
Máskép szemem elébe ne kerűlj.
LUCETTA.
Szolgálatom bér s nem haragra méltó.
Szolgálatom bér s nem haragra méltó.
JULIA.
Takarodol?
Takarodol?
LUCETTA.
| No hát csak tépelődjék. | (El.) |
JULIA.
S mégis, mi jó lett volna áttekintni.
De visszahívni szégyen volna már,
S felkérni arra, a miért leszidtam.
Milyen bolond! Hisz tudja: lyány vagyok,
S még sem erőszakolja rám levelét!
Hisz a leány szemérmiben „nem”-et mond,
De jobb szeretné, hogy „igen”-re értsék.
Fhű, e bohó szerelem mily viszás,
Makacs gyerekként dajkáját czibálja,
S rögtön alásan nyalja vesszejét.
Hogy szidtam el, mi mérgesen Lucettát,
Holott szerettem volna, hogy maradjon;
Hogy ránczolám, dühvel, szemöldököm,
Pedig belől szivem mosolyra késztet.
De im itt vezeklek, visszahívom őt,
S bocsánatot kérek csúf tettemért.
S mégis, mi jó lett volna áttekintni.
De visszahívni szégyen volna már,
S felkérni arra, a miért leszidtam.
Milyen bolond! Hisz tudja: lyány vagyok,
S még sem erőszakolja rám levelét!
Hisz a leány szemérmiben „nem”-et mond,
De jobb szeretné, hogy „igen”-re értsék.
Fhű, e bohó szerelem mily viszás,
Makacs gyerekként dajkáját czibálja,
S rögtön alásan nyalja vesszejét.
Hogy szidtam el, mi mérgesen Lucettát,
Holott szerettem volna, hogy maradjon;
Hogy ránczolám, dühvel, szemöldököm,
Pedig belől szivem mosolyra késztet.
De im itt vezeklek, visszahívom őt,
S bocsánatot kérek csúf tettemért.
| Lucetta, hé! | (Lucetta visszajő.) |
LUCETTA.
Parancsol a kisasszony?
Parancsol a kisasszony?
JULIA.
Közel van délidő?
Közel van délidő?
LUCETTA.
Hogy éhit ön ebédjén verje el,
S ne a cselédjén.
| Bár volna már, |
S ne a cselédjén.
JULIA.
Mi az, mit oly mohón veszesz föl?
Mi az, mit oly mohón veszesz föl?
LUCETTA.
Semmi.
Semmi.
JULIA.
Hát mért hajolsz?
Hát mért hajolsz?
LUCETTA.
Mit ép elejték.
| Fölvenni egy papirt, |
JULIA.
| S e papirka semmi? |
LUCETTA.
Semmi nekem szóló.
Semmi nekem szóló.
JULIA.
No akkor hagyd ott annak, a kinek szól.
No akkor hagyd ott annak, a kinek szól.
LUCETTA.
Hej a kinek szól, nem hazudik ez,
Ha félre nem csavarják a szavát.
Hej a kinek szól, nem hazudik ez,
Ha félre nem csavarják a szavát.
JULIA.
Tán verset írt hozzád szerelmesed?
Tán verset írt hozzád szerelmesed?
LUCETTA.
Hogy eldaloljam, kérem önt, szerezzen
Egy dalt reá, hisz ön le tudja tenni.
Hogy eldaloljam, kérem önt, szerezzen
Egy dalt reá, hisz ön le tudja tenni.
JULIA.
Le sem, föl sem teszek felőle semmit,
Legjobb, dalold „Fáj a szivem” dalára.
Le sem, föl sem teszek felőle semmit,
Legjobb, dalold „Fáj a szivem” dalára.
LUCETTA.
Ily lágy zenéhez ez nagyon nehéz;
De szép lehetne, hogy ha ön dalolná.
Ily lágy zenéhez ez nagyon nehéz;
De szép lehetne, hogy ha ön dalolná.
JULIA.
S mért nem te?
S mért nem te?
LUCETTA.
| Én nem érek oly magasra. |
JULIA.
Lássuk dalod. – Hogyan, tubám, mi ez?
Lássuk dalod. – Hogyan, tubám, mi ez?
LUCETTA.
Csak csendesen, előbb dalolja végig;
De még sem ép szerettem e szavát.
Csak csendesen, előbb dalolja végig;
De még sem ép szerettem e szavát.
JULIA.
Nem?
Nem?
LUCETTA.
| Nem, nagyon éles. |
JULIA.
nagyon belé csapsz.
| Te meg, babám, |
LUCETTA.
S ekként zavarja a harmoniát.
| Ön meg nem figyel rá, |
JULIA.
Te rontod el, hogy hívatlan bevágsz.
Te rontod el, hogy hívatlan bevágsz.
LUCETTA.
Én csak Proteusért vágtam belé.
Én csak Proteusért vágtam belé.
JULIA.
Ej, nem zavar tovább e fecsegés,
Szerelmi ömlengések halmaza. – (Eltépi a levelet.)
Menj, takarodj, hadd ott azt a papirt,
Még fölkaparná, engem mérgesítni.
Ej, nem zavar tovább e fecsegés,
Szerelmi ömlengések halmaza. – (Eltépi a levelet.)
Menj, takarodj, hadd ott azt a papirt,
Még fölkaparná, engem mérgesítni.
LUCETTA.
Széttépi, – hej pedig tudom, szeretné,
Széttépi, – hej pedig tudom, szeretné,
| Ha másszor is zavarná ily levél. | (El.) |
JULIA.
Bár másszor is bosszantana ilyessel!
Ó csúf kezek, ily szókat tépni szét;
Tolvaj darázs, a mézet megrabolni,
S megölni a méhet, mely azt szedé!
Minden darabját összecsókolom.
Ím rajta – „szép Julia.” – Csúf Julia!
De meglakolsz e csúnya tettedért,
A durva kőre szórom rossz neved,
S gunyolva gázolok gőgöd felett.
S itt írva – „bús sebzett szivü Proteus.”
Sebzett szegény név, keblem lesz az ágy:
Pihenj, a míg be nem heged sebed,
S én bekötöm malasztos csókjaimmal.
De két-, háromszor volt „Proteus” leírva:
Jó szél, ne lengj, egy szót se vigy odább,
Míg össze nem szedem minden szavát,
Saját nevem kivéve, mit vihar
Ragadjon zord, kopár szirtes hegyekre,
S onnan hajítson zúgó tengerárba.
Ni, egy soron itt kétszer is neve:
„Szegény Proteus, bús szenvedő Proteus
Szép Juliához.” – Ezt széjjel szakítom;
De mégse, nem, oly szépen illenek
A résztvevő és bús név együvé.
No, összehajtom, rátakarlak, így:
Csókold, öleld, czivódj, tedd a mi tetszik.
Lucetta visszajő.
Bár másszor is bosszantana ilyessel!
Ó csúf kezek, ily szókat tépni szét;
Tolvaj darázs, a mézet megrabolni,
S megölni a méhet, mely azt szedé!
Minden darabját összecsókolom.
Ím rajta – „szép Julia.” – Csúf Julia!
De meglakolsz e csúnya tettedért,
A durva kőre szórom rossz neved,
S gunyolva gázolok gőgöd felett.
S itt írva – „bús sebzett szivü Proteus.”
Sebzett szegény név, keblem lesz az ágy:
Pihenj, a míg be nem heged sebed,
S én bekötöm malasztos csókjaimmal.
De két-, háromszor volt „Proteus” leírva:
Jó szél, ne lengj, egy szót se vigy odább,
Míg össze nem szedem minden szavát,
Saját nevem kivéve, mit vihar
Ragadjon zord, kopár szirtes hegyekre,
S onnan hajítson zúgó tengerárba.
Ni, egy soron itt kétszer is neve:
„Szegény Proteus, bús szenvedő Proteus
Szép Juliához.” – Ezt széjjel szakítom;
De mégse, nem, oly szépen illenek
A résztvevő és bús név együvé.
No, összehajtom, rátakarlak, így:
Csókold, öleld, czivódj, tedd a mi tetszik.
Lucetta visszajő.
LUCETTA.
Kisasszony,
Tálalva van, és atyja várja önt.
Kisasszony,
Tálalva van, és atyja várja önt.
JULIA.
Jól van, gyerünk.
Jól van, gyerünk.
LUCETTA.
Hát e papirt hagyjuk, hírmondani?
Hát e papirt hagyjuk, hírmondani?
JULIA.
Ha becsbe tartod, szedd föl s rakd zsebedre.
Ha becsbe tartod, szedd föl s rakd zsebedre.
LUCETTA.
Hisz zsebre raktam érte már sokat;
De mégis elteszem, hogy meg ne hüljön.
Hisz zsebre raktam érte már sokat;
De mégis elteszem, hogy meg ne hüljön.
JULIA.
Látom, kegyedbe vetted.
Látom, kegyedbe vetted.
LUCETTA.
Csak lássa, s mondja a mit látni vél,
De én is átlátok már a szitán.
| Jó, kisasszony, |
De én is átlátok már a szitán.
JULIA.
Jer, jer; kérem tessék belől kerűlni.
Jer, jer; kérem tessék belől kerűlni.
| (Mindketten el.) |
