III. SZÍN.

Teljes szövegű keresés

Az Öreg juhász kunyhója.
Florizel, Perdita.
FLORIZEL.
E szokatlan öltöny új bájt kölcsönöz
Minden tagodnak. Nem pásztorleány,
Tavasz szülötte: Flóra vagy. E nap
A pajkos istenek találkozása,
S te köztük a királyné!
PERDITA.
Oh kegyes
Uram! különczködésedért nekem
Szólnom sem illik, megbocsáss, hogy azt
Csak említem: magas személyed’, a
Hon szemefényét, e parasztruhával
Homályosítod el, s engem, szegényt,
Fölékesítesz, istennő gyanánt!
Szokásaink a tréfát eltürik
És sok bohóság van itt napi renden;
Különben, e ruhában látva téged,
Pirúlni fognék, mintha tűkörül
Nekem, szegénynek, vetted volna föl.
FLORIZEL.
Áldott a nap, midőn solymom, apád
Földén repült át!
PERDITA.
Jóra adja ég!
E nagy köz engem ijeszt, te uram
Félést nem ismersz. Most is reszketek
A gondolatra, hátha – mint magad –
Apád esetleg erre jönne! Ah!
Mit szólna, drága művét ily silány
Kötésbe’ látva! Jaj, mit szólna? S én
E rám nem illő dús ruhában, ah,
Hogy állanám ki szigorú szemét?
FLORIZEL.
Ne gondolj másra, mint vígságra most.
Az istenek, ha istenségök olykor
A szerelemnek meghajolt, barom
Külsőt vevének. A nagy Jupiter
Mint bika, bőgött. Neptun kos leve,
És bégetett; a ragyogó Napisten,
Apoll’, szegény juhász lett, mint magam.
Ők sem cseréltek alakot dicsőbb
Szépség miatt, – sem ilyen tiszta czéllal,
Mert vágyam nem száll a becsületen túl
S nem ég hevebben, mint hűségem.
PERDITA.
Oh!
De czélod meg nem állhat, ha atyád
Hatalma, (s úgy fog lenni) ellenáll.
Kettő közűl, hajh, szükséges lesz egy:
Vagy a te vágyad ér véget, vagy az
Én életem!
FLORIZEL.
Szép Perditám, e bús
Eszmékkel, oh, ne vond setétbe innep-
Napunk vigalmát. Vagy tied leszek,
Vagy nem apámé, édesem; mivel
Sem magamé, sem másé lenni nem
Tudok, ha csak tied nem. És ehez
Ragaszkodom, bár nemet mond a sors.
Örülj, szívecském! Fojtsd e gondokat
Agyadban el; jönnek vendégeid,
Derítsd föl arczod; mintha ez ama
Nász napja volna, mely hogy eljövend:
Megesküvénk.
PERDITA.
Jó istenné, Szerencse!
Kedvezz nekünk!
Öreg Juhász, Ifjú juhász, Polixenes és Camillo álruhában, – Mopsa, Dorcas és Mások jönnek.
FLORIZEL.
Jönnek vendégeid;
Fogadd vidáman őket; minden arcz
Piruljon az örömtől.
ÖREG JUHÁSZ.
Ej, leányom!
Mikor öregem élt még: – e napon
Pinczér, sütő, szakács volt; szolgalány
S gazdasszony együtt, elfogadni és
Szolgálni kész; dalt, tánczot inditott;
Most itt, amott majd; asztalfőn – s megint
A konyhatűznél; most ennek karán,
Majd annak. Arcza a munkátul égett
S attól, – mivel tüzét oltá, koczantván
Mindenkivel. Te elvonúlsz, – holott
Gazdasszony, nem vendég vagy. Jer, fogadd
Ez ismeretlen jó barátokat,
Így ismerők s barátok lesznek ők.
Jer, mit pirúlsz? Mutasd annak magad,
Mi vagy: ez ünnep házi asszonyának.
Jer, üdvözölj a nyíretésen: így lesz
Nyájad szerencsés.
PERDITA (Polixeneshez).
Uram, üdvözöllek!
Apám akarja, hogy gazdasszonyi
Tisztet viseljek. (Camillohoz.) Az isten hozott!
Add a virágokat, Dorcas! Urak!
Itt számotokra rozmarin, ruta,
Mik illatoznak s zöldek télen is.
Jóllét s hű emlék jusson részetekbe!
Isten hozott.
POLIXENES.
Te, szép pásztorleány,
Korunkhoz illő télvirágokat
Nyújtasz nekünk.
PERDITA.
Ha vénül már az év,
Még mielőtt a nyár kihal s fagyos
Tél megszületnék: szép virágok a
Szélrózsa és a csíkos szegfüvek,
A természetnek, mondják, korcs szülötti;
Falusi kert nem termi; oltoványt
Nem is kerestem.
POLIXENES.
És miért veted meg,
Szép lányka, őket?
PERDITA.
Mondják, nem csak a
Természet által, mesterségtül is
Van tarkaságuk.
POLIXENES.
Hadd legyen! Mi a
Természeten segít, az eszköz is, a
Természeté. A mesterség fölött,
Mely a természetet bírálja, van
A természet művészete! Hiszen:
Vad tőbe oltunk, lányka, jobb rügyet,
S a durva kérget nemes fajjal így
Termékenyítjük; oly művészet ez,
Mi megjavítja, módosítja a
Természetet, s természet maga is!
PERDITA.
Igaz.
POLIXENES.
Szerezz hát tarka szegfüvet
Kertedbe, és korcsnak ne mondd!
PERDITA.
Egy ásó-
Csapást se tészek ültetéseért.
Mint nem kivánnám, ha kifestve volnék,
Hogy e fiú szeressen és nejűl
Óhajtson. – Itt virágok számotokra:
Itt ménta, borsfű, majorána; itt
Hajnalka, mely a nappal alszik el
És véle kél, könyezve. Nyárközép
Virági mind – s remélem, ily közép-
Korú urakhoz illenek.
CAMILLO.
Juhod
Ha volnék: elhagynám a legelőt
S tekintetedtől élnék.
PERDITA.
Jaj! de oly
Soványnyá lennél, hogy a téli szél
Átfújna rajtad. – Most, legszebb barátom,
Bár volna itt tavasz virága, mely
Korodhoz illik, – s hozzátok, kik a
Szűz ágakon még lányfejet viseltek! –
Persephoné! bárcsak virágaid
Volnának itt, miket réműlten el-
Ejtél kezedből, Plutó szekerétől!
A hóvirág, mely eljő, mielőtt
A fecske merne, – s márczius szelét
Szépségivel fegyverzi le. Setét
Viola, kékebb, mint Junó szeme,
S édesb mint a Cythére sóhaja;
Bús primula, mely szűzen hervad el
Előbb, mint érzené a nap hevét!
(Sok lány is így jár!) – százszorszép rükercz;
Császárszakál, a büszke liljomok,
Fehér királynők! – Mind ez kellene,
Hogy koszorúba kötném – és velök
Behinteném édes barátomat!
FLORIZEL.
Mint a halottat?
PERDITA.
Nem; mint nyoszolyát, min
Játszszék a szerelem. Nem mint a halottat,
Vagy bár ha úgy: nem eltemetni, csak
Nyugtatni keblemen. Vedd e virágot;
Pünkösti játék, úgy tetszik nekem,
Mindez; bizonynyal e ruha tesz ily
Hatást reám.
FLORIZEL.
Bár mit szólasz, teszesz,
Az úgy a legjobb. Ha szólsz: azt kivánom,
Hogy szólj szünetlen; ha dalolsz: ohajtom,
Dalolva végezd minden dolgodat,
Végy, adj, oszsz alamizsnát, könyörögj,
Dalolva mind! Ha tánczolsz: azt szeretném,
Hab légy a tengeren, hogy mást ne tégy,
Tánczolj örökké, rengve, szűntelen!
Mert minden egyes tetted – (oly csodás
Szünetlenűl!) megkoronázza azt,
Mit épen akkor tészsz! hogy benned így
Királynő minden mozdulat!
PERDITA.
Doricles,
Túlságosan dicsérsz; s ha ifjuságod
S a tiszta vér, mely átragyogja azt,
Nem mondanák, hogy hű s őszinte vagy:
Félnék, Doricles, hogy csalárd uton
Nyerél meg!
FLORIZEL.
Hidd el, oly kevés okod
Van félni, mint nekem szándékom, azt
Előidézni. Jöszte, vár a táncz;
Nyújtsd kis kezed; gerlék így párosulnak,
Válhatlanúl!
PERDITA.
Oh, arra esküszöm.
POLIXENES.
A legcsinosb parasztleányka ez,
Ki zöld mezőn csak ugrált valaha!
Mit szól, tesz, az mind magasabbra mutat,
Mint ő maga, nemesb, mint helyzete!
CAMILLO.
Most valamit szólt a fiú, mitől
Pirúl szegény. E lányka, mondhatom,
Tej- s vaj-királynő.
IFJÚ JUHÁSZ.
Rajta, játszszatok!
DORCAS.
Mopsát kerülgesd! Fokhagymát elé,
Hogy csókja ízesebb legyen.
MOPSA.
Beszélj csak!
IFJÚ JUHÁSZ.
Egy szót se! Szépen viseljük magunk!
Csak játszszatok!(Zene. Táncz.)
POLIXENES.
Kérlek, derék juhász,
Ki e csinos pásztorfiú, leányod
Tánczossa?
ÖREG JUHÁSZ.
Az Doricles. Vagyonosnak
Mondá magát. Csak tőle hallom, és
Mégis hiszem. Úgy néz ki, mint maga
Az igazság. Azt mondja: szereti
Leányomat, s azt is hiszem. Soha
A hold a vízre nem néz oly merőn,
Mint ő megáll s olvas szemében; és nincs
(Valót beszélve) egy félcsók különbség:
Hogy jobban egymást melyik szereti!
POLIXENES.
Ügyesen tánczol.
ÖREG JUHÁSZ.
Mindent úgy tesz ő,
Bár én dicsérem, a kinek nem illik.
Ha majd Doricles férje lesz, tudom,
Olyat talál, miről nem álmodik.
Szolga jő.
SZOLGA.
Nagyuram! ha a házalót hallhatná, ki az ajtó előtt van, soha többet síp- és dobszóra nem tánczolna, még a duda sem indíthatná meg! Sebesebben énekli a nótákat, mint kend pénzt olvas! s úgy önti magából, mintha balladákat evett volna, s minden fül kitágul hallatára.
IFJÚ JUHÁSZ.
Jobbkor sem jöhetett volna. Jőjön be. Szörnyen szeretem a balladákat, kivált ha bús történet, víg nótára téve: vagy tréfás tárgy, gyászos hangon énekelve.
SZOLGA.
Tud ő éneket, férfiaknak, nőknek, minden ívásuaknak. Egy divatárus jobban el nem láthatja keztyűvel vevőit. Legszebb szerelmi dalok, leányoknak: minden illetlenség nélkül ám, a mi ritkaság; ily finom nyomatékkal mint „diridongó” és „hejjehujja” – meg: „csípd meg bogár!” – S ha valami tátott szájú suhancz illetlenűl akarna szólni s juhász kapcsot akarna adni, ez azt felelteti a leánynyal: „ejnye no, galambom, – ne nyulj hozzám ha mondom!” s ezzel kifizeti és útat ad neki: „ejnye no, galambon, – ne nyulj hozzám, ha mondom.”
POLIXENES.
Derék gyerek.
IFJÚ JUHÁSZ.
Bizisten, rendkívül mívelt ficzkó lehet. Van-e valami finom áruja?
SZOLGA.
Szalagjai minden színűek, akár a szivárvány; csipkéje több, mint mennyit egész Csehország prókátorai, tudós képpel, fodraikban elviselhetnének, ha nagyban vennék is; fonal, pamut, kendők, vászon, – minden van nála, s valamennyit megénekli, mintha istenek s istennők volnának. Azt hinné az ember egy asszonyingről, hogy angyal, oly szépen énekel az ujjacskája s karöltöcskéje fölött.
IFJÚ JUHÁSZ.
Kérlek, hívd be; de énekelve jőjön ám.
PERDITA.
Intsd meg, hogy illetlen szókat ne használjon énekiben.
IFJÚ JUHÁSZ.
Ohó! vannak házalók, kikben több lakik, mint gondolnád hugocskám.
PERDITA.
Igaz, bátyám, mintsem gondolhatnám is.
Autolycus dalolva jő.
AUTOLYCUS.
Vászon, fehér, mint a friss hó,
Fátyol, barna, mint a holló,
Keztyű, lágy, mint rózsa fodra,
Álcza, arczra vagy orrodra.
Gyűrü, nyakláncz, drága tő,
Hölgyszobába füstölő,
Csipkekendők, drága rojtok,
Fülbevalók, arany bajtok:
Szolgálhatok mindenekkel,
Tetőtől talpig, mi csak kell; –
Vegyetek, vegyetek!
Mert különben szépetek
Zúgolódik; – vegyetek!
IFJÚ JUHÁSZ.
Ha szerelmes nem volnék Mopsába, egy krajzczárt sem csalnál ki zsebemből; de mivel már ily rabja vagyok, – hadd fonjon be még egynehány szalag erejéig!
MOPSA.
Az innepre igérted ugyan, de most sem késő.
DORCAS.
Többet is igért ő neked, – vagy valaki hazudott.
MOPSA.
Neked mindent megadott, a mit igért! talán többet is, – a mit szégyen is volna visszaadnod.
IFJÚ JUHÁSZ.
Hát már nincs illendőség a leányok közt? alsó szoknyáikat mutogatják ott, hol arczaikat kellene viselniök? Nincs idő a fejésnél vagy lefekvéskor, vagy a kemencze szájánál effélékről beszélni, hogy így eljár a szájatok tisztességes vendégek előtt? – Szerencsére suttogva beszélnek. Fogjátok be a szátokat, szó se legyen!
MOPSA.
Én elvégeztem. Jer, egy tarka szalagot s egy illatos keztyűt igértél.
IFJÚ JUHÁSZ.
Nem mondtam, hogy rászedtek az úton s elvesztettem minden pénzemet?
AUTOLYCUS.
Igazán, uram, a környékben elég csaló csavarog, azért az embernek mindig vigyázni kell.
IFJÚ JUHÁSZ.
Te ne félj barátom, itt semmid el nem vész.
AUTOLYCUS.
Remélem, uram, mert sok becses jószág van nálam.
IFJÚ JUHÁSZ.
Mik ezek itt? Balladák?
MOPSA.
Kérlek végy nehányat. Halálba szeretem a nyomtatott balladákat, azokról legalább bizonyos az ember, hogy igazak.
AUTOLYCUS.
Itt van egy; igen bús dallamra: hogy egy uzsorás neje miképp szült húsz pénzes erszényt és hogy jött étvágya kigyó fejekre és rántott békára.
MOPSA.
Vajjon igaz?
AUTOLYCUS.
Igaz ám, s csak egy hónapja történt.
DORCAS.
Isten mentsen, uzsoráshoz menni férjhez!
AUTOLYCUS.
Itt van alatta a bába neve, Szájasiné asszony, s öt vagy hat komaasszonyé, kik jelen voltak. Miért is árulnék én hazugságokat?
MOPSA.
Kérlek, vedd meg.
IFJÚ JUHÁSZ.
Tedd hát külön. Lássunk még több balladát; azután veszünk egyebet is.
AUTOLYCUS.
Itt egy más ballada, egy halról, mely a parton jelent meg, szerda napon, ápril nyolcvanadikán, negyvenezer ölnyire a tenger szine fölött, az énekelte ezt a balladát a leányok kőszívűsége ellen; azt hiszik: asszony volt, ki hideg hallá változott, mert nem hajlott ahoz, ki őt szerette. Igen szomorú ének s szintoly igaz!
DORCAS.
Hiszed, hogy igaz?
AUTOLYCUS.
Öt tisztviselő aláírta, s több tanú van reá, mint a mennyi batyumba elférne.
IFJÚ JUHÁSZ.
Tedd külön ezt is. Mást.
AUTOLYCUS.
Ez víg dal, de igen csinos ám.
MOPSA.
Úgy, úgy, vegyünk egynehány vigat.
AUTOLYCUS.
No ez igen víg, arra a nótára: „két leány kért egy legényt” – A nyugoti vidéken egy leány sincs ki ezt ne dalolná. Nagyon keresett dal, azt mondhatom.
MOPSA.
Mi is tudjuk. Ha egyik hangot elénekled, itt is meghallhatod. Három hangra van.
DORCAS.
Egy hónapja tudjuk már.
AUTOLYCUS.
A magam részét szívesen eléneklem; hiszen mesterségem. Hát csak rajta.
Dal.
AUTOLYCUS.
Pusztulj nekem menni kell.
Hogy hova? – nem mondom el.
DORCAS.
Hova?
MOPSA.
Oh hova?
DORCAS.
Hova?
MOPSA.
Azt fogadtad esküvel:
Nem lesz titkod; most felelj!
DORCAS.
Nekem is! Vigy hát oda.
MOPSA.
Csürbe vagy malomba mészsz?
DORCAS.
Bármelyikbe; kárba vész.
AUTOLYCUS.
Egybe sem.
DORCAS.
Hogy?
AUTOLYCUS.
Egybe sem.
DORCAS.
Esküvél, hogy hivem lészsz.
MOPSA.
Hogy mindent kedvemre tészsz.
KETTEN.
Vigy magaddal kedvesem!
IFJÚ JUHÁSZ.
Magunk közt majd végig énekeljük. Apám a vendég úrral komoly beszédbe elegyedett, ne zavarjuk őket. Jöszte, hozd utánam batyudat. Lányok, mindkettőtöknek veszek valamit. Kalmár barátom, hadd válogassak a javából. Jertek leányok!
AUTOLYCUS (félre).
Majd megfizettetlek én!
(Dalol.) Szalagot, – szépet,
Dalokat, – képet,
Vegyetek lányok, vegyetek.
Sok drága kelmét,
India selymét, –
Válaszszatok – nem sietek!
Kinek nincs pénze:
Ingyen is nézze;
Pénz ha van: minden tietek!
(Ifjú juhász, Mopsa, Dorcas, Autolycus el.)
Szolga jő.
SZOLGA.
Uram, itt van három béres, három bojtár, három ökörpásztor s három kanász; ezek egészen szőrös embereknek öltöztek, szatyrosoknak mondják magokat; valami tánczot járnak, miről a leányok azt mondják, hogy csupa bakugrás, mert nekik nincs részök benne. De ők azon véleményben vannak (ha csak némelyeknek nem lesz igen parasztos, a kik kerengőnél egyebet nem szeretnek) – hogy nagyon fog tetszeni.
ÖREG JUHÁSZ.
Eredj, nem kell; már is igen sok parasztos bolondság volt. Tudom, uram, csak unalmatokra vagyunk.
POLIXENES.
Azoknak szerzesz unalmat, kik nekünk mulatságot szereznek. Kérlek, hadd lássuk ezt a négy háromságot.
SZOLGA.
Egyik három, mint maga vallja, a király előtt tánczolt, s a három közt nem a legutolsó, a melyik két öl hosszat el nem tud ugrani.
ÖREG JUHÁSZ.
Ne fecsegj. Ha ezen jó uraknak tetszik, hát jőjenek be; de csak gyorsan.
SZOLGA.
Hisz az ajtóban állnak.(El.)
Szolga visszajő; vele tizenkét paraszt, satyroknak öltözve. Tánczolnak, azután el.
POLIXENES.
Majd többet is fogsz tudni még, atyus.
– Nem ment-e sokra? Elválasztom őket,
Az együgyü sokat mond. – Szép juhász!
Valamivel oly tele a szived,
Hogy nem vigadhatsz. – Mikor ifju voltam,
S ilyen szerelmes: én csecsebecsékkel
Elhalmozám lánykámat, és neki
Megvettem volna egy egész selyem-
Boltot, hogy azt elébe öntsem. És
Te elbocsátod ezt? – te mitse’ vészsz?
Ha szép lánykád ezt arra magyarázná,
Hogy szerelem s jó szív benned szegény,
Zavarba jönnél felelet miatt,
Ha boldogul kivánod birni őt.
FLORIZEL.
Hja, öreg úr! tudom, hogy nem örül
Ő ilyeseknek. Ajándékaim,
Melyekre vár, szívembe rejtve és
Bezárva vannak, s az már mind övé,
Bár még nem adtam át. Oh halld, szivem
Szavát ez agg előtt, ki úgy hiszem,
Tudott szeretni egykor. Add kezed;
E kéz, mely oly lágy mint galambpehely,
S olyan fehér is, vagy mint mór foga,
Vagy mint a friss hó, mit észak szele
Kétszer szitált meg, –
POLIXENES.
No’s hogy lesz tovább?
A kis paraszt hogy mossa a kezet,
Mely tiszta úgy is. – Megzavartalak;
Folytasd, – óhajtom tudni, mit fogadsz.
FLORIZEL.
Halld, s légy tanúm.
POLIXENES.
Szomszédom is?
FLORIZEL.
Az is,
S mind, a ki itt van, – és a föld s az ég!
Ha volnék első koronás király
S méltó reá, – volnék legszebb fiú,
Ki csak szemet büvölt, – ha tudományom
S erőm nagyobb vón’ mint akárkié:
Megvetni tudnám mind ezt nélküle,
Vagy neki adnám mind, szolgálni őt, –
Vagy önmagában hagynám veszni!
POLIXENES.
Szép
S nemes szavak!
CAMILLO.
Mély érzelemre vallók!
ÖREG JUHÁSZ.
S te is, leányom, ezt mondhatd neki?
PERDITA.
Én nem tudok ily jól beszélni, sem
Érezni jobban; de saját szivem
Tükrébe látom, mily tiszta az övé!
ÖREG JUHÁSZ.
Úgy áll a vásár. Fogjatok kezet,
S ti, jó urak, legyetek a tanúk:
A lány övé, – és annyi hozományt
Adok vele, a mennyi neki van!
FLORIZEL.
Azzal csak a leány erénye ér fel:
Egynek halála többet ad nekem, mint
Most álmodod. Bámulnod, – ennyi most
Elég. Jerünk, ím e tanúk előtt
Kössük meg a szerződést.
ÖREG JUHÁSZ.
Add kezed,
Te is, leány!
POLIXENES.
Lassan, fiú, megállj!
Van-é apád?
FLORIZEL.
Van, mit akarsz vele?
POLIXENES.
Tud erről?
FLORIZEL.
Nem, s nem is kell tudnia.
POLIXENES.
Úgy gondolom: fia nászünnepén
Első s legillőbb vendég az apa.
De újra kérdem: nem lett-é apád
Okos dologra képtelen? Talán
Aggkor miatt tehetlen? Nyomorék?
Nem lát? Siket? Embert nem ismerő?
Vagy birtokát vezetni nem tudó?
Fekvő beteg? Elérte második
Gyermekkorát?
FLORIZEL.
Nem, jó uram! Sőt ép
És magabiróbb, mint korában a
Legtöbben.
POLIXENES.
Ősz hajamra, ha ez így van:
Megsérted őt, s nem bánsz fiúilag
Vele. Helyén van, hogy fiam maga
Válaszsza nőjét; de szintoly helyes,
Az apát is, – kinek minden gyönyöre
Méltó utódok, megkérdezni ily
Fontos dologban.
FLORIZEL.
Mind megengedem.
De más okért, mit tudni nem neked
Való, uram, e tárgyról nem lehet
Atyámat értesítnem.
POLIXENES.
Értesítsd őt!
FLORIZEL.
Nem én.
POLIXENES.
De kérlek.
FLORIZEL.
Mondom, nem lehet.
ÖREG JUHÁSZ.
Tedd hát, fiam. Ha választásodat
Megérti: búra nem leend oka.
FLORIZEL.
Nem, nem lehet. – Az eljegyzésre most!
POLIXENES.
Az elválásra, gyermek!
(fölfedi magát)
kit fiamnak
Nem szólitok! Méltatlan arra! Mit!
Királyi pálcza örököse! ki
Pásztorgamó után nyúl! Vén gonosz, te!
Sajnálom: élted a bitó csak egy
Héttel kurtítja meg! S te bűvölő
Varázs-boszorkány! jól ismerted a
Királyi prédát, kit lebűvölél!
ÖREG JUHÁSZ.
Oh jaj, szivem!
POLIXENES.
Tövis szaggassa meg
Szépségedet, míg úgy lealjasúl,
Mint származásod. Szerelmes bolond te,
Ha megtudom, hogy csak sóhajtasz is,
Nem látva ezt itt, (mert nem is fogod)
Úgy kitagadlak, mintha nem fiam, –
Még rokonom se’ volnál, ha csak Ádám
Apánk után nem. Megjegyezd szavam.
És most kövess. Téged, paraszt, habár
Méltó harag van rajtad: elkerűl
Halálcsapása most. – Te bűvölő,
Bojtárhoz illő társ – s hozzája is,
Ki (minket is ha nem gyalázna meg)
Még rád se méltó, – hogyha még neki
Kinyitod a reteszt, s megöleled
Karoddal őt – várj! majd találok oly
Halál nemét, mi néked oly kegyetlen
Lesz, mint te arra gyönge.(El.)
PERDITA.
Vége van!
Nem ijedék meg; egyszer, kétszer is
Készen valék, nyiltan kimondani,
Hogy az a nap, mely udvarára süt,
Arczát a kunyhótól sem rejti el
S csak úgy mosolyg ránk!
(Florizelhez) Csak menj, herczegem.
Megmondtam én, hogy ez lesz vége! Most
Gondolj a helyzetedre, kérlek. Én,
Álmombul éber, királynéskodásom
Nem tart tovább; juhaimat fejem,
S mellette – sírok.
CAMILLO.
No öreg? Te nem
Szólsz? – Halva vagy?
ÖREG JUHÁSZ.
Nem szólhatok
És tudni nem merem a mit tudok.
(Florizelhez)
Egy nyolczvanhárom éves őszt tevél
Tönkre, uram! – ki azt hivé, nyugodtan
Hallhat meg; úgy! az ágyban, hol apám
Végsőt lehelt; s hogy tisztes csontjai
Mellett fogok pihenni: azt hivém!
S most – tán bakó ad rám hálóruhát
S fektet le paptól áldatlan helyen!
(Perditához)
Te átkozott, ki jól tudád, hogy ő
Herczeg, s magad még eljegyzéd vele!
Jaj, jaj! Ha mindjárt meghalok: halálom
Óhajtva jő!(El.)
FLORIZEL.
Mit néztek úgy reám?
Csak bús vagyok, nem ijedt! Elhaladt –
Nem múlt el! A mi voltam, az vagyok:
Elébb törő, ha hátra rántanak,
Zablának szívesen nem engedő.
CAMILLO.
Kegyelmes úr, atyádat ismered;
Most szót se’ tűr, – (nem czélod, gondolom,
Azt megkisértni) – s félek, még kevésbbé
Tűrhetne téged. Míg haragja múl,
Kérlek, ne lépj elébe.
FLORIZEL.
Nem fogok.
Camillo, nemde?
CAMILLO.
Az vagyok, uram.
PERDITA.
Nem mondtam-e, hogy ilyen vége lesz?
Hogy méltóságom addig tart csupán,
Míg tudva nincs?
FLORIZEL.
Nem foszthat tőle más meg,
Mint hitszegésem! ám előbb szakad be
A két világsark, összezúzva minden
Lét magvait! – Kedves, vidulj! Atyám
Tagadj ki birtokodból! Ám, szerelmem
Enyém marad!
CAMILLO.
Oh fogadj szót, uram! –
FLORIZEL.
Igen, szívemnek! Ha annak szavát
Tagadja elmém: bölcs vagyok. Ha nem,
Úgy kedvesebb az őrjöngés nekem,
Hadd jőjön az.
CAMILLO.
Ez csak kétségb’esés!
FLORIZEL.
Mondd annak; ám, esküm betölti s így
Erénynek kell azt tartanom. – Camillo,
Bohémiámért, a fényért, mi tőlem
Itt elmarad, sőt mindenért, mit a
Nap lát, a föld szül, és a tengerek
Vak mélye rejt: szépemnek tett hitem
Meg nem töröm. Kérlek tehát, ha még
Atyám barátja vagy, – ha sínlené
Távoztom’ ő (mert nem remélem, ah!
Őt látni többé!) jó szóval csitítsd
Dühét, míg én a sorssal küzködöm
Eztán. Legyen tudtoddal, és neki
Mondd meg: tengerre szálltam kedvesemmel,
Kit itt a földön meg nem tarthaték!
S im, a mi kell, ép’ egy hajó van itt
(Bár ily nagy útra készületlen is),
Hová megyek, mi czélom, – tudnotok
Nem volna jó, jobb elhallgatnom azt.
CAMILLO.
Oh vajha szíved lágyabb volna a
Tanácsra, vagy keményebb ily nagy el-
Határozásra!
FLORIZEL.
Várj csak Perditám!
(Camillohoz) Mindjárt tied vagytok.
(Perditával beszél.)
CAMILLO (magában).
Rendíthetetlen!
Indúlni kész. Minő szerencse most,
Ha fel tudom használni e szökést:
Megóvni őt, szolgálni érdekét,
Meglátni szép Szicziliám s szegény
Boldogtalan királyomat, kiért
Oly szomjú lelkem!
FLORIZEL.
No’s derék Camillo,
E sok szokatlan gond úgy elnyomott, hogy
Az illemet feledtem.(Indúl.)
CAMILLO.
Azt hiszem,
Tudtodra van, uram, atyád iránt
Szeretetem, hűségem.
FLORIZEL.
Nemesen
Szolgáltad őt; atyámnak zene: ha
Rólad beszél; s egyik főgondja, oly
Jutalmat adni, mint hálája nagy.
CAMILLO.
Ha hát hiszed, hogy szeretem atyádat,
S érette, a mi hozzá legközelb van,
Téged: hagyd, én mutassam útadat,
(Ha jól kigondolt fontos terved ily
Változtatást tűr) – és becsületemre!
Oly helyre viszlek, hogy fenséged illőn
Fogadtatik; bízvást ölelheted
Szép kedvesed, (kitől, – tapasztalom –
Csak a halál, – mitől megóvjon ég –
Választhat el!) nőül veheted őt.
S a míg te távol, én igyekszem itt
Apád haragját úgy hangolni, hogy
Megegyezését adja!
FLORIZEL.
Szólj, Camillo!
Hogyan lehet meg e csaknem csoda?
Hadd mondjalak embernél többnek, és
Higyek neked.
CAMILLO.
Szólj, elhatározád-e,
Hová menendesz?
FLORIZEL.
Azt nem. Ám, mikép
A vaktörténet anyja hirtelen
Lépéseinknek: meg kell vallanunk, hogy
Rabok vagyunk a sors alatt, s a szél
Szárnyán, pehelykék!
CAMILLO.
Úgy figyelj reám!
Ha rendületlen szándokod, ide
Hagynod hazád, – Szicziliába menj,
És szép aráddal, mert az lesz, tudom,
Mutasd be ott Leontesnek magad,
Úgy lesz fogadva, mint ágytársadat
Megilleti. Úgy tetszik, mintha már
Látnám Leontest, tárt karral, könyes
Szemmel, hogy üdvözöl; bocsánatot
Kér tőled (a fiútól apja helyt!);
Arád kezét csókolja; gondolatját
Harag s szeretet közt úgy osztja meg, hogy
Pokolra küldi azt, s növesztené
Gyorsabban ezt, időnél, gondolatnál.
FLORIZEL.
De, jó Camillo, mi színt adhatok
Ez utazásnak?
CAMILLO.
Atyád külde, mondd:
Üdvözli őt s vigaszt küld általad.
Hogyan köszöntsd őt, – izenet gyanánt
Mit mondj neki, – (mit csak hárman tudunk)
Mind azt fölírom; majd az útasít
Minden dologban, s téged úgy mutat föl,
Mint ki apádnak hoztad el szivét
És lelke mélyiből szólsz.
FLORIZEL.
Köszönöm.
Foganatos terv.
CAMILLO.
Többel bíztató, mint
Útlan habokra, álmodban se látott
Partokra bízni magad, bizonyos
Veszélynek adva át, reménytelen,
Egy baj, ha győzve, mással állni szembe;
S csak egy híved lesz, horgonyod; s az is
Tán ott ragad meg, hol nem szívesen
Maradsz. Tudod, a szerelemnek is
Csak a szerencse kapcsa, – és a balsors
Széttépi rózsaszinét, életét!
PERDITA.
Félig való: balsors letépheti
Az arcz szinét, de nincs hatalma a
Szív életén!
CAMILLO.
Te mondod ezt, leányka?
Úgy gondolom, apád sem nemze több
Ily gyermeket!
FLORIZEL.
Érzése által ő oly
Magas, Camillo, a mily alacsony
Eredete.
CAMILLO.
Nem mondhatom: mi kár,
Hogy nem tanúlt, mert látom, mestere
Sok bölcsnek.
PERDITA.
Oh uram, köszönetem
Csak pirulás!
FLORIZEL.
Oh édes Perditám! –
De ah, tövisen állunk. Jó Camillo;
Atyám mentője egykor, most enyém,
Hű orvosunk! Tanácsolj, mit tegyünk?
Királyilag ruházva sem vagyunk:
Szicziliában úgy jelenni meg!
CAMILLO.
Herczeg, ne félj! Tudod, hogy birtokim
Mind ott feküsznek; én gondom legyen
Téged királyilag ellátni, mintha
Számomra játsznál szerepet. Tehát
Hogy lásd, mikép nem lesz hiány, – figyelj.
(Halkan beszélgetnek.)
Autolycus jő.
AUTOLYCUS.
Hahaha! De bizony a becsűlet! s csókos barátja, a bizalom, bizony együgyü filkó. Minden ringyrongyot eladtam; egy hamis kő, egy szalag, tükör, hajkenőcs, melltű, zsebkönyv, ballada, kés, czérnatekercs, keztyű, czipőcsat, karperecz, csontgyűrű, – egy, de csak egy sem maradt. Azon veszekesznek, melyik vehessen előbb, mintha minden limlom szentelve volna s szerencsét hozna vevőjének. Azt is láttam, kinek áll legjobb karban az erszénye, s a mit láttam, nem is mulasztom el hasznomra fordítani. Fiatal bolondom, kinek csak valami híja van, hogy nem okos ember, úgy belészeretett a lánydalokba, hogy nem tágított, míg szöveget, dallamot meg nem kapott; ez pedig úgy hozzám hajtotta a nyáj többi részét, hogy minden érzékeik fülökbe szálltak;
minden szoknyához hozzá nyulhattam volna, egy sem érzett; akár minden erszény zsinórját elmetszhetém, – kulcsot reszelhettem vala le lánczáról, nem láttak, nem hallottak semmit, csak az én bolondom dalait s azok sületlenségét! Ez öntudatlanság állapotában ünnepi erszényeik nagy részét levágtam s elcsíptem, – s ha az öreg nem jött volna még, leánya s a királyfi ellen kurjongatva, elűzni varjaimat a dögről, nem maradt volna élve egy erszény, az egész seregben.
Camillo, Florizel, Perdita előtérbe jönnek.
CAMILLO.
Nem! így egyszerre érkezik veled
Levelem oda, s mindent földerít.
FLORIZEL.
S a mit Leontestől kieszközölsz –
CAMILLO.
Megnyugtatandj’ atyádat.
PERDITA.
Áldva légy!
Minden szavad sikert hoz.
CAMILLO.
Ki ez itt?
Használjuk őt fel! Semmit el ne hagyjunk,
Mi jó szolgálatot tehet.
AUTOLYCUS.
Ha ezek kihallgattak, – úgy fölakadok!
CAMILLO.
Hej ficzkó! Mitől reszketsz úgy? Ne félj, nem akarunk mi bántani.
AUTOLYCUS.
Szegény ördög vagyok, uram.
CAMILLO.
No csak maradj is annak; senki azt tőled ellopni nem akarja. De a mi szegénységed külső ábrázatát illeti, azon egy kis fordítást teszünk. Csak vetkezzél le mindjárt, mert hallod-e, igen sietős; s cserélj ruhát ezzel az úrral. Ámbár a veszteség rá nézve így is világos, – megállj csak, még ez ráadásúl!
AUTOLYCUS.
Szegény ördög vagyok, uram, (félre) ismerlek.
CAMILLO.
No kérlek, siess. Az ifjú úr félig már levetkezett.
AUTOLYCUS.
Komolyan beszélsz-e, uram? (félre) Érzem a büzét.
FLORIZEL.
Kérlek, siess.
AUTOLYCUS.
Látom, komoly dolog, de lelkiismeretem még sem engedi.
CAMILLO.
Gombolózz’ csak, gombolózz’!
(Florizel és Autolycus ruhát cserélnek.)
Boldog királyné! (vajha jóslatom
Így teljesűljön) vonúlj hátra most
A sűrűbe. Vedd ifjad fövegét,
Húzd jól szemedre, rejtsd el arczodat.
Öltözz’ is át, s a hogy tudod, takard el
Azt, a mi vagy s a mit mutatsz, hogy így
(Mert félek a szemektől) a hajóra
Titokban érhess.
PERDITA.
Úgy áll, látom, a
Játék, hogy abban rám is jut szerep.
CAMILLO.
Nincs mit tegyünk. – No készen vagytok-e?
FLORIZEL.
Ha most atyám találna, nem nevezne
Fiának.
CAMILLO.
A kalap nem lesz tiéd!
Jerünk, kisasszony! – Hordozzon szerencse.
AUTOLYCUS.
Alázszolgája!
FLORIZEL.
Oh Perditám! – Hogy is feledtük azt!
Egy szóra, kérlek.(Titkon beszélnek.)
CAMILLO.
Első teendőm: a király előtt
Felfedni e szökést s hogy merre mentek.
Remélem, azzal rábirom: nyomon
Utánok indul ő is, én vele
Meglátom újra szép Szicziliámat,
Hová mint beteg asszonyt von a vágy.
FLORIZEL.
Szerencse légy velünk. Jerünk, Camillo,
A partra.
CAMILLO.
Annál jobb, minél előbb.
(Florizel, Perdita, Camillo el.)
AUTOLYCUS.
Értem a dolgot, értem. Nyitott fül, éles szem, gyors kéz, mind szükséges a zsebvágónak; a jó orr is hasznos, hogy szagláljon munkát a többi érzékeknek. Mostanában, látom, a gazember az előmeneteles. Micsoda csere ez, ráadás nélkül is! Micsoda ráadás még ez, ily cseréhez! Igazán, az idén sokat elnéznek az istenek, s mindent extempore megtehetünk. Maga a herczeg rosszban sántikál; szökik az apjától, e czölönkkel a lábán. Ha gondolnám, hogy becsületes dolog volna ezt bejelenteni a királynak, bizony meg – nem tenném; még nagyobb kutyaságnak tartom eltitkolni, s ennyiben hű maradok mesterségemhez.
Öreg juhász és Ifjú juhász jönnek.
Félre! félre! itt még több alkalom nyílik a gyors észnek! Minden utczasarok, minden bolt, templom, törvényszék, akasztás, ad dolgot az életre való embernek.(Félrevonúl.)
IFJÚ JUHÁSZ.
Ej, ej, micsoda ember vagy! csak meg kell mondanod a királynak, hogy kitett gyermek, s nem a te csontod és véred.
ÖREG JUHÁSZ.
De csak hallgass meg.
IFJÚ JUHÁSZ.
De csak te hallgass meg.
ÖREG JUHÁSZ.
No hát szólj.
IFJÚ JUHÁSZ.
Ő nem levén csontod és véred, a királyt a te csontod és véred nem bántotta meg, s tehát ő sem büntetheti a te csontodat és véredet. Mutasd meg a holmikat, miket vele találtál, azokat a titkos dolgokat mind, – azon kívül, a mit magával hordoz. Ha azt megteszed, hadd fütyöljön a törvény, mindenről jót állok.
ÖREG JUHÁSZ.
Meg is mondok a királynak mindent; minden szót, meg én, a fia minden hamisságát. Mondhatom is, hogy nem tiszta ember se apjához, se hozzám; abban járni, hogy engem a király nászurává tegyen!
IFJÚ JUHÁSZ.
Az ám, nászurává! Az még legkevesebb, a mi reád nézett! s akkor a véred drágábbá lett volna, isten tudja mennyivel, uncziája!
AUTOLYCUS (félre).
Igen okosan! Ostobák!
ÖREG JUHÁSZ.
No, menjünk a királyhoz. Majd tépi a szakállát azon, a mi e csomagban van.
AUTOLYCUS (félre).
Nem tudom, e feladás mennyiben gátolhatná az úrfi szökését!
IFJÚ JUHÁSZ.
Csak adná isten, hogy a palotában legyen.
AUTOLYCUS (félre).
Bár természettel becsületes nem vagyok, néha az vagyok történetesen. – Zsebre most ezzel a szatócskinövéssel! (álszakállát leveszi) – Hé parasztok! Honnan? meddig?
ÖREG JUHÁSZ.
A palotába, nagyságod engedelmével.
AUTOLYCUS.
Mi dolgotok ott? Kivel? E csomag tartalma? Lakhelyetek? Nevetek? Korotok? Vagyonotok? Származástok? Minden, a mi a dologhoz tartozik! Ki vele!
IFJÚ JUHÁSZ.
Csak együgyü emberek vagyunk, uram.
AUTOLYCUS.
Hazugság, mert ügyes-bajosok vagytok. Hazugságokat nem akarok hallani. Csak szatócsokhoz illik az. Azok reánk katonákra sokszor fognak hazugságot, de mi azért vert aranynyal s nem veréssel szoktunk fizetni, – azért nem hagyják rajtunk a hazugságot.
IFJÚ JUHÁSZ.
Nagysád is majd hazugságot fogott ránk, ha jó idején észre nem veszi magát.
ÖREG JUHÁSZ.
Az udvarhoz tetszik-e tartozni nagysádnak?
AUTOLYCUS.
Akár tetszik, akár nem, oda tartozom. Nem látod-e az udvari divatot ruhámon? Lépésem nem az udvari ütemre tart-e? Nem érzesz-e udvari szagot rajtam? Nem sugárzok-e udvari megvetést alacsonyvoltodra? Azt hiszed, azért hogy szóba állok veled s bajodról kérdezősködöm, nem vagyok udvari ember? Udvari vagyok tetőtől talpig, olyan pedig, ki dolgodat elémozdíthatja vagy visszalökheti, azért parancsolom, mindent adj elé!
ÖREG JUHÁSZ.
Uram, dolgom a királyt illeti.
AUTOLYCUS.
Van-e ügyvivőd hozzá?
ÖREG JUHÁSZ.
Nem tudom, – engedelemmel –
IFJÚ JUHÁSZ.
Ügyvivőnek mondják az udvarnál a fáczánt; – mondd, hogy nincs.
ÖREG JUHÁSZ.
Nincs uram, nincs fáczánom, se hím, se nőstény.
AUTOLYCUS.
Mi jó, hogy nem vagyok ily együgyü!
De születhettem volna én is így;
Meg nem vetem hát!
IFJÚ JUHÁSZ.
Bizonynyal ez igen nagy úr az udvarnál.
ÖREG JUHÁSZ.
A ruhája szép, de nem jól áll neki.
IFJÚ JUHÁSZ.
Minél különösebb, annál urasabb.
Nagy úr, fogadom. A fogvájás módja is elárulja.
AUTOLYCUS.
E podgyász? Mi van e podgyászban?
Miféle szelencze ez?
ÖREG JUHÁSZ.
Uram, e csomagban és e szelenczében oly titkok vannak, miket másnak nem szabad tudni, egyedül a királynak, s a mit meg is tud azonnal, ha bejuthatok ő felségéhez.
AUTOLYCUS.
Öreg, hiába fáradtál.
ÖREG JUHÁSZ.
Miért, uram!
AUTOLYCUS.
A király nincs a palotában, egy új hajóra ment, hogy búskomorságát elűzze s szellőzzék; mert ha komoly dolgokat felfoghatsz, tudd meg, hogy a király tele van búbánattal.
ÖREG JUHÁSZ.
Mondják, uram. Fia miatt, ki – úgy hallszik – egy juhász leányát vette feleségűl.
AUTOLYCUS.
Ha azt a juhászt még be nem fogták, ugyancsak fusson! az átok mi reá száll, a kínok mikkel gyötörni fogják, egy férfi gerinczét s egy fenevad szívét is megtörnék.
IFJÚ JUHÁSZ.
Azt hiszed, uram?
AUTOLYCUS.
Nem csak ő fog pedig minden kigondolható kínokat szenvedni, hanem minden rokonsága, habár ötvened ízen is, hóhérkézre jut, a mi ámbár szomorú dolog, de szükséges. Egy vén birkanyúzó, egy ürühajtsár, olyat vegyen a fejébe, hogy a lányából felség legyen! Némelyek azt mondják, megkövezik. De én azt mondom, az igen szelíd halál volna neki. Trónunkat juhász kunyhóba vonni alá! Minden halál igen kevés, a legkegyetlenebb is igen könnyű ennek!
IFJÚ JUHÁSZ.
Van-e a vén embernek fia, uram? Engedelmeddel, uram?
AUTOLYCUS.
Van fia, kit elevenen megnyúznak, aztán mézzel bekenve, darázsfészek fölé állítják. Akkor ott hagyják, míg három s fél negyedrésznyire meghal. Akkor ismét életre hozzák borszeszszel vagy más meleg itallal; – azután, azon nyersen és a legforróbb napon, mit csak a naptár jövendől, kőfalhoz támasztják, a hol a déli nap legjobban süti s mind addig a napba kell néznie, míg a legyek agyon nem szúrják. – De minek beszélünk e gaz árulókról, kiknek gyötrelmein csak mosolyogni kell, vétkök ily iszonyú levén! Mondjátok csak, mert becsületes, jámbor embereknek látszotok, – mi dolgotok van a királylyal? Én meglehetős tekintélyben állván, a hajóra vezetlek, melyen mulat, beviszlek ő felségéhez, érdeketekben szólni fogok vele, s ha valaki – a királyon kívül – segíthet rajtatok: az előttetek áll.
IFJÚ JUHÁSZ.
Hatalmas úrnak látszik; csapj föl vele; adj neki pénzt, mert ámbár a hatalom makacs medve, aranynyal többnyire orránál fogva vezethető. Mutasd meg erszényed belsejét keze külsejének, minden meglesz. Gondold meg: megkövezve, elevenen megnyúzva!
ÖREG JUHÁSZ.
Engedelmeddel, uram, ha méltóztatnék nagyságod dolgunkat elvállalni, itt van most minden pénzem, de még ennyit hozok s addig e fiút zálogban hagyom, míg azt is elhozhatom.
AUTOLYCUS.
Miután elvégzem, a mit mondék?
ÖREG JUHÁSZ.
Úgy, uram, úgy.
AUTOLYCUS.
Jó, hát csak ezt a felét add ide most. – Részes vagy te is a dologban?
IFJÚ JUHÁSZ.
Néminémüleg; de bár veszedelmes állásban vagyok, remélem, csak nem nyúznak meg.
AUTOLYCUS.
Oh, az csak a juhász fiát illeti! Akaszszák fel! Példát kell rajta mutatni!
IFJÚ JUHÁSZ.
Jó vigasztalás. Menjünk a királyhoz, hogy mutassuk meg neki csudadolgainkat; hadd tudja meg, hogy nem leányod, nekem sem húgom, különben végünk van. Uram, annyit adok neked, mint az öregem, ha dolgunk jó véget ér; s a mellett, a mint mondta, zálogban maradok, míg a pénzt elhozza.
AUTOLYCUS.
Bízom bennetek. Indúljatok csak előre a tengerpart felé; jobb kézre menjetek. Csak átpillantok a sövényen; nyomotokban leszek.
IFJÚ JUHÁSZ.
Ez az ember merő áldás nekünk. Igazán, merő áldás.
ÖREG JUHÁSZ.
Menjünk előre, a mint parancsolta. Az isten rendelte őt, hogy jól tegyen velünk.
(Öreg és Ifjú juhász el.)
AUTOLYCUS.
Ha kedvem volna is becsületes lenni, látom, a sors nem akarja, a sűlt galamb számba repűl. Kettős haszon kerülget: pénz, s alkalom a herczegnek szolgálnom, a mi – ki tudja, mikép fordúlhat még hasznomra? Ezt a két vak hörcsögöt hozzá viszem a hajóra; ha jónak látja ismét partra tenni őket s ha nem érdekli a panasz, mit a király elébe akarnak adni, hadd nevezzen túlságos szolgálati készségemért kujonnak; én e czím ellen, s mind a mi vele jár, vértezve vagyok. Hozzá viszem ezeket; lehet még ebből valami.(El.)

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem