III. A népakarat diadala. | 1848/49-es szabadságharc története

III. A népakarat diadala.

A kamarilla. – A bécsi márcz. 13-iki forradalom. – A császári várlak ostroma. – Metternich bukása. – A magyar országgyülés 72 tagu küldöttsége Bécsben. – Kossuth és a bécsi nép. – A küldöttség a királynál. – A reformok megadása. – Batthyány gróf kinevezése miniszterelnökké. Visszatérés. – Az ünneplő Pozsony.

Mi az a kamarilla?

Spanyol eredetű szó, mely azt jelenti: kamarácska. Politikai értelemben, VII. Ferdinánd uralkodása alatt, a spanyolok kezdték legelőször használni; „kamarilla” névvel illetvén az udvari-pártot, amely titkos cselszövényekkel és ravasz fondorlatokkal zsarnokoskodott a virányos szép ország felett.

Ez a találó elnevezés aztán szétterjedt mindenfelé, ahol hasonló kotteriák hatalmaskodtak a népeken. Igy jutott el a „kamarilla” szó hozzánk is, midőn a negyvenes évek elején a beteges és erélytelen V. Ferdinánd kezeiből egy felelősségnélküli „udvari párt” ragadta magához az államkormányzat gyeplőit.

Jókai Mór, a jubiláris író egyik komoly történeti munkájában ekként magyarázza meg a kamarilla szó jelentőségét:

… „Kamarilla. Milyen szép csengésű név! Mintha csak egy pásztor-idyll naiv hősnője volna. Ez a szép hangzású név volt Magyarországnak és Ausztriának átoknemtője: aki fürdött vérnek tengerében, megemésztett milliárdokat, melegedett égő városoknál, vigadott milliók jajkiáltásainál s széttépett, erős lánczokat, miket Istenkéz alkotott: testvért testvérhez, apát fiúhoz, nemzetet királyához kötő szeretet lánczait. Alkották a kamarillát mindazok a bukott nagyságok, kiknek kezéből a hatalom kiesett a márcziusi forradalom következtében, s akik nem akartak abban megnyugodni, hogy a hajdani önkény uralmát ezentúl a népjog kormányzata váltsa fel. Semmi eszköztől sem riadtak vissza” …

A koszorús író e magyarázata alapjában helyes, csak egy kis időszámítási tévedés csúszott bele. A kamarilla ugyanis nem a márcziusi forradalom után, hanem azt megelőzőleg sokkal előbb, mindjárt V. Ferdinánd trónralépése alkalmával kezdte meg kárhozatos működését. Aknamunkáját már a negyvenes évek elején ugyancsak sínylette a nemzet; 1848 tavaszán pedig, mikor az udvarnál újabb meg újabb akadályokat gördítenek reform-törekvéseink elé, már félig levetett álarczczal dolgozott. Sőt, midőn a bécsi márczius 13-iki forradalmat vérbefojtani akarták: egész nyiltan szállott síkra hatalmi érdekeinek a megvédelmezésére. Ugy Bécsben, mint Pozsonyban és Pesten márczius elején névszerint ismerték már a kamarilla, vagyis a reakczionárius „udvari-párt” tagjait.

Ez „udvari-párt” vezetője Lajos főherczeg volt, (sz. 1784 † 1864), aki mint az uralkodó nagybátyja, azt hitte, hogy neki nemcsak joga, de kötelessége a birodalom államügyeibe a család érdekeinek megfelelőleg befolyni. Lajos főherczeg, mint már említettük, csaknem a tútor szerepét vitte a gyámoltalan V. Ferdinánd mellett. Véleménye, szava, úgyis mint a status-konferenczia elnökének, döntő súlylyal bírt mindenben. Midőn az elárult Magyarország áldott földjére a háború üszkét dobták, midőn attól tartott, hogy a rohanó események árját nem lesz képes föntartani: 1848 őszén visszavonult és Ferencz Károly főherczegre ruházta hatalmát.

Ferencz Károly (sz. 1802 † 1878.) főherczeg befolyását még az is tetemesen növelte, hogy, mint a gyermektelen V. Ferdinánd egyetlen fitestvére, reá, illetőleg gyermekeire volt szállandó a korona. Ő volt a törvényes trónutód.

Mindkét főherczeg politikáját természetesen a hagyományos összbirodalmi eszme irányította. S a magyarokkal, kik oly szívósan ellentálltak a beolvasztási törekvéseknek, már csak ezért sem rokonszenveztek. Azt tartották, hogy a zabolázatlan és forradalmakra hajló magyar fajt csakis szuronyokkal lehet és kell fékentartani. Ujításokról, engedményekről persze tudni sem akartak. A Habsburg-ház jogara alá került országokat egyáltalán úgy tekintették, mintha azok az uralkodó-család egyszerű magánbirtokai lennének, a nép pedig e birtokok tartozéka.

A többi főherczegek, u. m. János Baptiszt (1782–1859), Albrecht (szül. 1817), Vilmos (szül. 1827), többé-kevésbbé hasonló nézeteket vallottak.

A bécsi kamarilla.

De, az „udvari-párt” legtevékenyebb és talán a legbefolyásosabb tagja mégis Zsófia főherczegasszony volt.

Zsófia főherczegnő (szül. 1805 † 1872) Miksa-József bajor király leánya volt. Tizenkilencz éves korában ment férjhez Ferencz Károly osztrák főherczeghez. Házasságukból négy fiú és egy leány született; u. m. Ferencz József jelenlegi uralkodónk, Miksa, az oly tragikus véget ért mexikói császár, továbbá Károly Lajos, s Lajos Viktor főherczegek és Mária Anna főherczegnő, ki azonban még ötesztendős korában elhalt.

Zsófia főherczegasszony, mint életírói följegyezték, igen éles eszű és magasratörő ambiczióval bíró nő volt. Kedvteléssel űzte a politikát, melynek szövevényeiben oly nagy jártassággal bírt, mint a legtökéletesebb diplomata. A családi-tanácskozások alkalmával, melyeken mindig résztvett, még férje, Ferencz Károly főherczeg is meghajolt nézetei előtt. Azt lehet mondani, hogy Zsófia főherczegasszony volt az „udvari-párt” láthatatlan feje.

Az uralkodó-család e tagjai köré csoportosultak aztán azok a csinált nagyságok, akik, hogy az udvar fényében sütkérezhessenek, készen állottak bárminő szerep elvállalására. S ezek a derék jó urak, hogy az udvar kegyét megtartsák, még a főherczegeken is igyekeztek túltenni a reakczionárius nézetekben. Eszközei voltak az udvarnak; de öntudatos eszközei, kik önfeláldozó szolgálataik fejében hatalom és fény után áhitoztak.

Ezek közt az első helyet Metternich birodalmi főkanczellár foglalta el.

Metternich Lothár Venczel herczeg 1773-ban Koblenczben született. Még a század első évében, 1801-ben lépett állami szolgálatba, s gyorsan emelkedett egész a kanczellárságig. Öntelt, gőgös, középkori feudális nézetekkel telített bürokrata volt, aki az adózó népnek, még természetadta emberi jogát is tagadva, durva önkénynyel közel három évtizedig hatalmaskodott fölötte. Nevét gyülölettel ejtették ki mindenütt. Állásához a legutolsó pillanatig ideges görcsösséggel ragaszkodott. Ártatlan emberek vérének kellett folynia, hogy a felzúduló népharag állásából elsöpörhesse.

Az „udvari-párt” eszközeinek sorában jelentékeny szerep jutott gróf Kolowrat államminiszternek is.

Kolowrat Ferencz Antal gróf régi cseh főúri családból 1778-ban Prágában született. Még Ferencz császár alatt 1826-ban lett államminiszterré. Ez állásában, melyet V. Ferdinánd alatt is megtartott, a leghűbb segéde volt a főkanczellárnak a bürokrata kormányzásban. De simulékonyabb ember volt, mint Metternich; igyekezett alkalmazkodni a változó viszonyokhoz. Ugy intézte működését, hogy a népszerütlenség még az ő tetteiért is Metternichet érje. S midőn a bécsi nép oly ellenállhatatlan erővel követelte Metternich eltávolítását: Kolowrat gróf volt az első, aki a kanczellár ellen fordult, lázasan sürgetve, hogy mondjon le. Feláldozta mesterét, csakhogy maga megmaradhasson a hatalmi polczon. S részben czélját is érte, mert Metternich után, az első alkotmányos osztrák miniszteriumnak Kolowrat is tagja lett. Ámde, ezen uj állásában is a régi reakcionárius bürokrata maradt, ugy, hogy csakhamar őt is lomtárba dobták.

Lajos főherczeggel együtt, – ki egyuttal az elnökséget is vitte, – Metternich és Kolowrat képezték a hirhedt „államtanács”-ot, amelynek tudvalevőleg titkos műhelyében szülemlett meg majdnem valamennyi szabadságtipró eszme és intézkedés.

Ezek valának a „kamarilla” oszlopos tagjai, akik, – Metternich kivételével, – mindvégig megtartották befolyásukat. Aztán következtek a többiek, mint Windischgrätz, Latour, gr. Fiquelmont, Lamberg, Jellasich, Grünne gróf, báró Kübeck; majd az apróbb népség: Inzaghi, Hartig, Lebzelter, Pilgramm, Sedlniczky stb., valamint azoknak a névtelen élősdieknek a hada, akiket, mint az éjipillét a gyertyaláng, az ismeretlenség homályából odavonz és fogvatart a fejedelmi udvarok fénye.

A kamarillának természetesem a birodalom minden részében voltak teremtményei és eszközei, akiket czéljaira felhasználhatott. Sajnos, akadtak ilyenek Magyarországon is bőven.

A magyar mágnások legnagyobb része kétségtelenül nem igen rokonszenvezett a reformmozgalmakkal. A demokracia támadását látták e mozgalomban az oligarchia ellen. Féltették ősi előjogaikat, dús jövedelmük megcsappanását. De azért e főurak közül a legtöbben, midőn kenyértörésre került a sor, mégsem állták utját a nemzet törekvéseinek. Duzzogva félrevonultak falusi kastélyaikba, vagy külföldre utaztak, mig elvonul a vihar. Ezekben sokkal nagyobb volt az önbecs, hogysem odadobták volna magukat a bécsi hatalom vak eszközéül.

Ámde, volt a magyar arisztokraciának egy másik része, – igaz, csak csekély része, – a mely minden tartózkodás félretételével mindvégig a kamarilla kezére dolgozott. E gyászmagyarok előbb a szabadelvü alkotmányos reformok megbuktatásán fáradoztak: későbben pedig, midőn a kamarilla lángbaboritá az országot: egész nyiltan a gyujtogatók, a haza legádázabb ellenségei közzé álltak. Szirmay István gróf önkéntes csapatot toborz nemzete ellen, Zichy Ferencz gróf az oroszhordákat vezeti hazája földjére. Aztán a többiek: Forgách Sándor, Pálffy Móritz, Pálffy Lipót, Apponyi Károly, Cziráky József, Zichy Pál, Almássy Móritz grófok, Majthényi László báró stb., kik részint mint muszkavezetők, majd mint császári biztosok segitik kínpadra vonszolni ezer sebtől vérző hazájukat. E sötét alakok működése képezi a szabadságharcz legszomorúbb részét.

S noha a kamarilla hidrája mindenfelé ilyen erős csápokat eresztett: a közhangulat valódi állásáról a bécsi udvari körök mégsem voltak eléggé tájékozódva. Eleintén számba sem vették a mozgalmakat. Azt hitték, hogy muló láz az egész, amelyet ha éppen kell, drasztikus kúrával gyorsan eloszlathatnak.

Midőn Metternich a párisi forradalom kitörésének és Lajos Fülöp király lemondásának hirét vette, igy kiáltott fel: „Leköszönni, leköszönhet mindenki. Az uj kormány törvénytelen ugyan, de ezt végezze Francziaország magával.” S midőn a Burgban egyik félénkebb főherczegnő szóba hozta, hogy talán mégis kellene némi reformot engedni a népnek, Ferencz Károly főherczeg állitólag egész ingerülten ekként válaszolt: „Nincs szükség reformra. A nép majd lecsendesedik, az izgatókkal elbánunk.” Midőn pedig István főherczeg-nádor a pozsonyi diétán történtekről számolt be: az volt a vélemény, hogy a rakonczátlankodó magyar országgyűlést rövidesen fel kell oszlatni.

Pedig úgy Ausztriában, mint Magyarországon már sokkal általánosabb és mélyebb volt az elkeseredés a fennálló kormányrendszer ellen, hogysem az eféle erőszakoskodások elfojthatták volna a népharag kitörését.

A bécsi lakosság közt a párisi forradalom híre talán még nagyobb izgalmat keltett, mint nálunk. A franczia köztársaság kikiáltása olthatatlan szabadságvágyat ébresztett a leigázott nép körében, amely szilaj gyűlölettel fordult Metternich rendszere ellen. Már február 29-én, tehát mindjárt a párisi legelső riasztó hirek megérkezése után, az ugynevezett karinthiai kapu egyik oszlopára ismeretlen kéz a következő felirásu plakátot ragasztotta:

„Egy hó alatt Metternich megbukott!
Éljen az alkotmányos Ausztria!”

A pozsonyi országgyülés küldöttsége.
(Fogadtatott V. Ferdinánd által 1848. márczius 16-án.)

Az izgatottságot még növelte a félelem, hogy a külföldi események Ausztriát könnyen pénzügyi bukásba sodorhatják, aminek aztán pénzdevalváció leszen a következménye. Tényleg, a bécsi bank iránti bizalom egyszerre annyira megingott, hogy a nép immár alig akarta a papirpénzt elfogadni. Emellett nyomon követték egymást az ujabb, meg ujabb felvillanyozó hirek, hogy a nép itt is, amott is merészen kibontá a szabadság győzelmes lobogóját. Márczius 2-án már a közeli Münchenben ült diadalt a forradalom. De sőt a szomszéd apró német államocskák népe sem maradt érintetlen az alkotmányos reformok hő vágyától. Márczius 3-án Nassauban, márcz. 7-én Szász-Meiningenben, márcz. 10-én Weimarban és Hohenzollern-Sigmaringen-ben, márcz. 10-én Oldenburgban, Szász-Koburg-Góthaban stb. vivta ki a nép a legszabadelvűbb engedményeket, ugyszólván minden vérontás nélkül. Csak erősen akarnia kellett: s nyomban teljesültek kivánságai. Ezek mind roppant izgatólag hatottak Bécs lakosságára.

De a pozsonyi országgyűlés heves vitái is élénk befolyást gyakoroltak a bécsi nép fogékony kedélyvilágára. Ámbár a czenzurának éber gondja volt arra, hogy a lapok mentől kevesebbet hozzanak a magyarországi eseményekről: a császárváros lakossága azonban, ez őrködés daczára, mégis hűen értesült mindenről, ami a pozsonyi diétán történt. Már a közelségnél fogva is, úgyszólván majd minden nap akadt valaki, aki vagy Bécsből Pozsonyba, vagy innen Bécsbe utazott, s értesüléseit odahaza természetesen elbeszélte. Sőt voltak Bécsben olyanok is, akik önként, csupa hazafias buzgalomból közvetlen összeköttetést tartottak fenn a magyar ellenzék vezérférfiaival. Ilyen volt a többi közt egy magyar származásu nagykereskedő, aki a vendéglősök segélyével valóságos titkos rendőrséget szervezett, s aki ez úton jobban értesült Bécs forradalmi hangulatáról, mint maga a hivatalos policzia. E nagykereskedő aztán időközönként kéz alatt bizalmas értesítéseket küldött Pozsonyba is: a liberális-párt vezetőinek, akik e kedvező hirek benyomása alatt persze, még annál szilárdabban álltak követeléseik mellett. Viszont a bécsi nép a magyar nemzet felbuzdulásából meritett erőt és bátorságot, hogy szembeszálljon a gyűlöletes rendszerrel, mely oly hosszu idő óta leigázva tartotta. A hatás tehát kölcsönös volt és mint delejes-áram, gyorsabb keringésbe hozta nálunk is, túlnan is, az emberek vérét.

A bécsi reform-mozgalmak központját az úgynevezett „Olvasóegylet” képezte, ahol szórakozás ürügye alatt naponként találkoztak azok, kik a dolgok rendjével elégedetlenek valának, s akik különösen a párisi forradalom sikerén felbátorodva, mind hangosabban fakadtak ki Metternich ellen.

Részlet a prágai márcziusi forradalomból.
(A diákok fegyverkezése.)

Méltó a feljegyzésre, hogy a reform-mozgalomnak egyik fővezetője Bach Sándor ügyvéd volt, ugyanazon Bach, aki később a reakció zsoldjába szegődve, mint osztrák belügyminiszter nálunk is oly szomorú hírnévre vergődött.

A szabadelvü törekvések másik gyúpontja az egyetem volt. A bécsi ifjuság, épp úgy mint nálunk, szintén túláradó lelkesedéssel buzgott a liberális reformokért. A külvárosok félreeső kávéházaiban s rejtettebb vendéglőiben folyvást gyűlésezett, tanakodott a teendők felett. S ez a titkos forrongás hovatovább szélesebb hullámgyűrüket vetett. A forradalom eddig ismeretlen láza lepte el csakhamar az egész lakosságot. De elégedetlenségüknek tettekben még nem mertek kifejezést adni. Csak zugolódtak, csak forrongtak. Vágyaiknak eleintén nem is igen volt más czélja, mint a gyűlölt Metternichtől való szabadulás. Tovább nem gondoltak.

Kossuth hatalmas felirati beszédje azonban egyszerre határozott irányt jelölt törekvéseiknek. Mint a sötétben tévelygőre a felbukkanó fény: úgy hatott e beszéd a bécsi népre. Most már látta a végczélhoz vezető ösvényt; most már tudta, hogy mit követeljen, ha Metternichtől sikerül szabadulnia. Alkotmányt, szabadelvü institucziókat.

„Leirhatatlan a hatás, – irja egy kortanu, – melyet Kossuth e beszédje Ausztriában, de különösen Bécsben előidézett. Sőt anélkül, hogy a hatást túlbecsülnők, állithatjuk, hogy az európai kontinensen alig volt még beszéd, amely hasonló s nagyobb horderővel bíró benyomást hagyott volna hátra.”

Kossuth e lángragyujtó beszédjét márczius 4-én a reform-mozgalom vezetői már ismerték, s irányt és bátorságot meritettek belőle.

Az „Olvasó-Egylet” vezetői legott tanácskozásra gyűltek össze s a nép kivánságát a következő 11 pontba foglalták össze:

1. Meghatározott tárczákkal miniszterium s a kormányhatóságok átalakítása és kevesbítése.

2. A közigazgatás teljes reformálása, a községek önkormányzati joga az előljárók szabad választásával; az adók igazságos és egyenlő felosztása, mindennemü birtok szabad birtoklása bárki által; az egyedáruságok, lottók eltörlése, iparszabadság, hitelintézetek felállitása.

3. A rendi alkotmány kiterjesztése a polgári- és parasztosztályokra képviselet alapján; az állam évi jövedelmeinek és bevételeinek rendes elszámolása; az adó megajánlásának, avagy megtagadásának joga, az országrendi ülések nyilvánossága stb.

4. Egyesült országgyülés az egész birodalmat érdeklő indítványok, törvények tárgyában.

5. Szóbeli tárgyalás nyilvánossága, a jelenlegi titkos és inquiziciószerű törvénykezés megszüntetése.

6. A cenzura eltörlése, sajtótörvények, sajtószabadság.

7. Szabad vallásgyakorlat, vallásegyenlőség, egyes vallások kiváltságainak megszüntetése

8. A rendőri önkény korlátozása.

9. Reformok a népnevelésben, tanszabadság, a fönnálló rendszer megváltoztatása, tanügyekben a papi befolyás megszüntetése.

10. Általános népfölfegyverzés, a polgári őrhad rendezése, vagyon és személybiztonság, a fennálló katonaság alkotmányszerü szervezése.

11. Általános kérelmezési jog az országgyűléshez, vagy a trón zsámolyához.

Az orsz. küldöttség elindulása Pozsonyból Bécsbe 1848. márczius 14-én.
(Az orsz. 48–49-iki ereklyemuzeum egykoru rajza.)

Az „Olvasó-Egylet” bátor kezdeményezése örömriadallal fogadtatott a császárvárosban. A első határozott szó kimondatván, most már minden habozás és félénkség nélkül nyilatkozni mertek mások is. A bécsi „Iparegylet” tovább menvén, már nyilt ülésen, szemtől-szembe Ferencz Károly főherczegnek, – ki az ülést legmagasabb látogatásával megtisztelni vélte, – hangoztatta a rendszerváltozás szükséges voltát. Erre aztán napról-napra szélesebb arányokat öltött a mozgalom. Peticiók özönével kezdték ostromolni a császárt. Alig volt olyan egyesület, társulat, intézet Bécsben, a mely kérvényével ne járult volna a trón zsámolyához, esdekelve szabadelvü instituciókért. De a Burgban rideg zárkózottsággal fogadták a nép óhajtását. A legtöbb kérvény nem is jutott Ferdinánd elé. Engedményekről tudni sem akartak.

Az udvari-körök e rideg magatartása azonban a lakosságot nem riasztotta vissza; sőt a békülékenység helyett most már az elszántság és dacz vert gyökeret a nép szivében. Azért sem tágit. Ám, ha csukvák előtte a Burg kapui: kerülő uton, a rendek közvetítésével férkőzik az uralkodó szivéhez.

Az alsó-ausztriai rendek ülésezése épp küszöbön állott. Márczius 13-ára hivattak össze. A polgárság azt határozta tehát, hogy számos aláirással ellátott kérvényt szerkeszt, s azt küldöttségileg a rendeknek adja át, felkérvén őket, hogy eszközöljék ki a császárnál a nép kivánalmainak teljesítését.

A polgárság peticiója a következő kivánságokat tartalmazta:

1. Az államháztartás költségeinek haladéktalan közzététele. 2. A nép minden osztályát és érdekeit képviselő parlament összehívása. 3. A képviselőház adómegajánlási, ellenőrzési és törvényhozási joga. 4. Sajtóviszonyok rendezése. 5. A törvénykezés nyilvánossága. 6. Hatóságok és községek rendezése. 7. Földmivelés, ipar, kereskedelem és népnevelés fejlesztése.

Hasonló irányu mozgalom indult meg az egyetemi ifjuság körében is. Ezek kérvényt szerkesztettek, még pedig egyenesen a császárhoz intézve. Az ifjuság ezeket kivánta:

1. Népképviseletet, 2. sajtó- és szólásszabadságot, 3. a népnevelés emelését és tanszabadságot, 4. a hitfelekezetek egyenjogusitását és 5. a törvényszéki tárgyalások nyilvánosságát.

A nép elhatározását s bátorságát még növelték a Prágából, Gráczból és Brünnből érkező forradalmi hirek.

Márcz. 13-án már kora reggel szokatlan élénkség volt észlelhető Bécs utczáin. Különösen az Alser-külváros, az orvosnövendékek negyede öltött forrongó képet. A medikusok már hét órakor egészen elözönlötték a városrészben fekvő közkórház környékét. A legtöbb tanuló ólmosbotot hozott magával. Helyenként a gyári munkások kezdtek csoportosulni, aztán jöttek az iparos-segédek; különösen a szabók és czipészek közül jelentek meg számosan. Mondják, hogy több műhelyből maga a mester küldte el legényeit, hogy a tanulókhoz csatlakozzanak, s ha tettre kerül a dolog, legyenek segítségükre. Úgy tetszett, mintha titokzatos kezek intézték volna a készülő tüntetést. Erre vall az is, hogy már hajnalban a Szent-István templom falára valaki egy nagy plakátot ragasztott, amely a következő felhivást tartalmazta:

„Bécsiek! Szabadítsátok meg jó császártokat, Ferdinándot ellenségeinek kezéből. Ki Ausztria javát kivánja: annak kivánnia kell a jelenlegi kormány bukását.”

Csakhamar óriási tömeg verődött össze az utczákon. Különösen az egyetem körül volt roppant a tolongás. Egy intésre aztán, a tanulóifjuság vezetése alatt megindult a menet a rendek háza (Landhaus) felé. „Le az önkényuralommal!” „Igazságot akarunk!” „Éljen a szabadság!” kiáltások között hömpölygött tovább az emberáradat.

A menet végre megérkezett a rendek háza elé, hol egy fiatal orvos: dr. Fischhof Adolf tartott gyújtó beszédet. Fischhof, ki kórházi segédorvos volt, épp hazafelé igyekezett, midőn a tüntetők tömege a rendek házához ért. A kiváncsiságtól ösztökélve erre vette útját s pillanatra megállott. Az óriási sokaság ott morajlott sűrü, zárt sorokban az épület előtt. Senki sem tudta, mi légyen most a teendő. Maguk a vezetők is tétovázva álltak meg a döntő lépés előtt. Ekkor Fischhof a pillanat heve által elragadtatva, beszélni kezdett. Először nem hallgatták, de amint erős baritonhangja, mint a harangcsöngés kivált a zsivajból, lassanként több és több szem fordult feléje. „Halljuk! halljuk!” kiáltották minden oldalról.

És Fischhof, kit négy fiatalember vállára kapott, gyönyörű beszédben ecsetelte az elnyomott nép vágyait és törekvéseit.

… „Az idő sürget, – így szólt a többi közt, – s talán csak ez a pillanat a miénk. Mondjuk ki azért gyorsan, röviden, de határozottan, mit kivánunk és mi az, amiért el vagyunk készülve a legvégsőre.

Mindenekelőtt sajtószabadságot kivánunk. Egyesek kivánatai, mig csak elszigetelten mondatnak ki, nem vétetnek figyelembe; olyanok mint a vizcseppek, melyek, ha egyenként hullnak le, a föld beiszsza azokat, homokban elvesznek, a légben elpárolognak, de ha kivánataink a sajtó ezer, meg ezer csatornáin összefolynak: akkor lassanként hatalmas ellenállhatatlan árjává válnak a közvéleménynek, s jaj azon kormánynak, mely az állam hajóját a közvélemény árja ellenében merné vezetni. Azért mindenek előtt a legerősebben hangsulyozzuk a sajtószabadságot…”

Ezután kifejté, hogy a sajtószabadság mellett népképviseleti országgyűlésre is szüksége van a népnek. Továbbá fel kell szabadítani a békóba vert lelküsmeretet és tanrendszert.

A nép fokozódó lelkesedéssel fogadta Fischhof szavait, mely gondolatainak s érzelmeinek oly hű kifejezését képezte. Midőn bevégezte beszédjét, ezer meg ezer ember kérdezte: „Ki a szónok?” „A nevét!”

– A rendőrség Damokles-kardja lebeg ugyan fejem felett, felelte Fischhof bátor, elszánt hangon, – de én azt mondom, amit Hutten: „én vagyok ki mertem, dr. Fischhof.”

A fiatal orvos rögtönzött szónoklata lázba hozta a tömeget. Hisz ez volt az első szabad szó, mely hosszú idők óta Ausztriában nyiltan elhangzott. Fischhof egyszerre a legnépszerűbb ember lett Bécsben.

Fischhof beszédje után egy másik fiatal orvos, dr. Goldmark emelt szót és azt indítványozta, hogy most már menjenek fel a rendek házába és ott élőszóval adják elő kivánságaikat; a küldöttség vezetője és a nép szószólója Fischhof legyen.

Ugy történt. A küldöttséget Montecuccoli gr. tartományi marschall és a rendek elnöke fogadta, kijelentvén, hogy a rendek készek a nép kivánságait támogatni és egy külön küldöttség által Ő felsége a császár elé juttatni.

Mig az ülésteremben ezek lefolytak: azalatt a rendek házának udvara, – melyet zsufolásig elözönlött a nép, – emlékezetes esemény szinhelye lett.

Az utczáról egy fiatal ember furakodott az udvaron álló tömeg közé, s kezében papirost lobogtatva, felhevült arczczal kiáltozta:

– Kossuth beszédjét hozom! Halljuk, halljuk Kossuth hires beszédjét!

Kossuth felirati beszédje, mint már említettük, rendkivüli hatást keltett Bécsben. Mindjárt annak elmondása után többféle fordításban keringett a közönség közt, s márczius 12-én többeket el is fogott a rendőrség, a mint nyilvános helyeken azt felolvasni merészkedtek. A nép, a nagy tömeg e beszédnek tehát csak egyes lopva olvasott töredékeit ismerte.

Kossuth említésére mintha megbűvölték volna a tömeget. Előbb csak csöndesen, mintegy felvilágosításul szájról-szájra szállt a neve, aztán egyszerre mint valami varázsütésre ötvenezer torokból hangzott fel az égrengető kiáltás: „Éljen Kossuth! Éljen Kossuth!”

Az üdvözlő rivalgás lecsillapodásával az iménti fiatal ember, – Goldner Miksának hivták, – szólalt fel:

– Polgártársak, – kiálta Goldner a kezében tartott papirost szétbontva, – felolvasom önöknek Kossuth Lajosnak, a szabadság e dicső bajnokának azon beszédjét, amelyet márczius 3-án a magyar országgyülésen tartott.

– Halljuk! Halljuk! – kiáltották a körülállók és fölkapva Goldnert az udvaron levő födeles kút tetejére emelték, hogy jobban hallhassa a közönség.

Jelenetek az 1848-iki bécsi forradalomból.

Goldner a beszédet, – a melyet egy Bécsben lakó magyar fiu: Kálozdi Mór forditott németre, – olvasni kezdte; de az izgatottságtól is fátyolozott gyönge hangját a tömeg nem értette meg jól. Erre egy husz-huszonkétéves orvostanhallgató: Putz, mint az evet a kút födelén termett és Goldnertől átvette a kéziratot.

Most tehát Putz olvasta a beszédet. Érczes, csengő hangja az udvar minden zugában tisztán hallatszott, egész azon pontig, midőn Kossuth az osztrák örökös tartományok számára alkotmányt követel, csöndes figyelemmel hallgatta a felolvasást a közönség. E pontnál azonban oly óriási tetszés-zaj tört ki, hogy perczekig tartott, mig Putz az olvasást folytathatta.

A hatás innentől perczről-perczre nőtt. A tömeg, mely még soha sem hallott ily merészen kimondott igazságokat, nem tudott betelni a beszéd szépségével. Egyes pontok felolvasását kétszer-háromszor kellett ismételnie Putznak.

Midőn a felolvasó a beszéd végén eme ponthoz ért: … „tudom én, hogy elvénhedt rendszernek, mint elvénhedt embernek, nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől,” – az ittasult tömeg tombolva követelte annak ujabb meg ujabb elmondását.

Az „elvénhedt ember”-re tett czélzás lázig fokozta a szenvedélyeket. És felhangzott az első forradalmi kiáltás:

– Le Metternichhel! Le Lajos főherczeggel! Le a kormánynyal! Kossuth beszéde rövid félóra alatt átgyúrta, átalakitotta a népet. Nem volt ez többé a policzájtól remegő jámbor polgárság, mely egy kis utczai demonstrációban is nagy dolgot lát, hanem fanatizált forradalmi tömeg; a mely jogaiért kész vérét is ontani. Kipirult arczczal, láztól égő szemekkel követelte most a nép Metternich eltávolitását a kormányrúdtól. S ezt a csodálatos, átalakitó hatást Kossuth beszéde okozta.

Liechtenstein herczeg, midőn Kossuth beszédének felolvasása után az ülésterem ablakából az udvarra tekintett, állitólag ezt a találó megjegyzést tette:

– Ezek többé nem bécsiek, ezek forradalmár magyarok.

A Burgban a nagyarányu tüntetés hirére sietősen megtettek minden intézkedést, hogy az esetleges zendülés a legerélyesebben elnyomassék. Albrecht főherczeg, Bécs katonai parancsnoka, különben már 12-én megtette az első intézkedéseket egy eshetőleges kitörés ellen. Az egyes csapatparancsnokok rendeletet kaptak, hogy a kaszárnyákban az összes csapatokat készenlétben tartsák. A gyalogságnál minden egyes közember hatvan darab éles töltést kapott. A Burg védelmére két zászlóalj granátos, egy zászlóalj gyalogság és egy üteg tüzérség rendeltetett ki. A kincstári épületek, mint az állampénztár, fegyvertár, zálogház stb. erős katonai fedezet alá helyeztettek.

Ez előleges intézkedésekkel, – úgy hitték, – a császári lak és a középületek eléggé megvédetnek ugyan, de a forrongó tömeg megfékezésére mégis a legerélyesebb rendszabályok alkalmazását határozták el. Albrecht főherczeg tehát a megállapodáshoz képest menten kiadta a parancsolatot, hogy a kaszárnyákból az összes katonaság harczkészen vonuljon ki, szállja meg az élénkebb forgalmu utczákat és tereket, – s ha szükséges: használja fegyverét.

Metternich bukása 1848. márczius 13-án.
(Egykoru rajz.)

A rendek-házához, ahol legnagyobb volt a csoportosulás külön zászlóaljat vezényeltek, azzal az utasitással, hogy a tömeget üzze szét.

A rendek ép felfüggesztették az ülést, midőn a katonaság az udvart megszállta. A nép óhajtásához képest ugyanis egyenesen az ülésből a rendek egy küldöttsége ment a Burgba, hogy kihallgatást kérve a császárnál, előadja a nép kivánságait. A közönség, amely a legnagyobb izgalommal várta az audiencia eredményét, a katonaság váratlan felvonulására egy pillanatra megdöbbent, de már a másik perczben annál nagyobb erővel tört ki haragja és elkeseredése. A tömeg éktelen lármával: fütyüléssel, kurjongatással, pisszegéssel fogadta a katonaságot. Az előcsapatot kövekkel kezdték hajigálni. A vezénylő százados egy tégladarab által homlokon találva, véres fővel bukott a kövezetre. Erre a katonaság sortüzet ad, majd szuronyszegezve rohan a menekülő népre. Roppant zürzavar támad. A haldoklók, sebesültek jajszava közé a düh kiáltása vegyül. A közönség védekezni kezd. A találékonyabbak felrohannak a rendiház üléstermébe s az összezuzott butordarabokat dobálják a katonaságra. Közbe pisztolylövések durrannak. Egy marczona, óriási termetü munkás, akit lábikrán szúrnak, visszafordul: az utána rohanó katonát torkon ragadja, magasan a levegőbe emeli s megfojtva, mint a békát a földhöz csapja.

A véres összeütközés egész Bécsben roppant izgalmat keltett. A rémület, düh és a bosszu kiáltásai hangzottak mindenfelé.

– Polgárvér folyt! – orditozták utczáról-utczára. – Fegyvertelen népre lőttek. Ez bosszuért kiált. Le a hóhérokkal, kik védtelen népet gyilkolnak! Átok reá, ki ezt parancsolta!

És a bosszuállás fékvesztett őrjöngése szállta meg a népet. Ki mit kaphatott a kezeügyébe: dorongot, kést, fegyvert stb., azzal rohant az utczára, hogy megboszulja az ártatlanul ontott vért.

A forradalom lángja lobogott fel egyszerre egész Bécs városában.

A düh oly nagy volt, hogy egy öreg tábornokot egy hasábfával ütöttek le a lováról. Hasonlókép járt volna Albrecht főherczeg is, ha sarkantyuba nem kapja lovát s idejekorán el nem menekül. Kőzápor hullt nyomába, egy darab fa arczon is találta, úgy hogy összetört a szemüvege. Erre azután a város több részén megindult az utczai harcz a nép és a katonaság közt. Egy helyütt a tömeg tégladarabokkal verte vissza az előszáguldó dragonyosokat; más helyütt hevenyészett torlaszokból védte magát. Egyik csapat ostrom alá fogta a fegyvertárt, véres tusát folytatva a védő katonasággal. Egy másik csoport a Burgba igyekezett behatolni. A komor császári laknak az udvari szinház melletti részén egyetlen ablaktáblája sem maradt épségben. A vasrostélyokat kiszaggatták, s ezzel fölfegyverkezve nyomultak előre, megrohanva az udvari gyógyszertárt; amelyből a fal áttörésével egyenesen a császár lakosztályába lehetett volna jutni. Ez eshetőséggel azonban, úgylátszik, számot vetettek a Burgban, mert a gyógyszertár szobáit már eleve eltorlaszolták. A tömeg, mely roppant izgalmában nem ért rá a torlaszok széthányásával foglalkozni, zúzva-törve mindent ami útjában állt, tova vonult, hogy más oldalról kisértse meg a bejuthatást.

A Burgban most már csakugyan megijedtek. Az ijedelmet még növelték a beérkezett ujabb, meg ujabb hirek; hogy a katonaság immár nem bir a feldühödt nép titáni erejével. A császár láztól gyötörve, betegen zárkózott lakosztályába. Az uralkodó-család férfi tagjai pedig Lajos termeiben gyűltek össze, ahol Metternich, Kolowrat s a többi udvari méltóságok meghallgatásával az államtanács úgyszólván permanenciában ülésezett. Iderendelték Latour és Windischgrätz tábornokokat is, hogy a katonai intézkedésekre nézve szolgáljanak utbaigazitással.

Metternich futása.
(A bécsi márcziusi forradalom idején megjelent gúnykép.)

Lázas izgalom közt folyt a tanácskozás, melyet meg-megszakitott a felhangzó rémes csatazaj, a puskaropogás, a harczoló nép idegrázó üvöltése. Eközben tisztek, lakájok tarka egyvelegben jöttek-mentek majd hirekkel, majd parancsokkal. Időnként rémült arczczal, kisírt szemekkel egy-egy főherczegnő is benézett, hogy vigaszt és megnyugtatást merítsen.

A tanácskozás folyamán Metternich herczeg azt javasolta, hogy a katonaság csak a Burg védelmére szoritkozzék s kerüljön addig minden kihivást, mig gyors futárok által Csehországból és Morvából kellő számu hadcsapatok nem rendeltetnek Bécsbe. Ekkor aztán minden kimélet félretételével kell elbánni a zendülőkkel.

Windischgrätz herczegnek viszont az volt a nézete, hogy a meglevő katonasággal is lehet rendet csinálni, ha nagyobb erélylyel lépnek fel. „Csakhogy, – úgymond, – a forradalmakat nem puskával, hanem ágyuval szokás leverni.”

A többség azonban nem osztozott Windischgrätz nézetében. Az agyonbombázástól nem annyira a népet sajnálták, mint inkább az épületeket. Hosszu izgalmas vita után végre abban állapodtak meg, hogy előbb a polgárőrség kirendelésével próbálják lecsillapítani a népet; s csak akkor, ha ez nem sikerülne, nyulnak a Metternich és Windischgrätz által javasolt végső eszközökhöz.

Ámde, elkéstek e mentő eszmével is. A polgárőrség – mely bizonyos katonai szervezettel birt, s igy fegyverrel is el volt látva, – már ekkor szivvel-lélekkel a néphez csatlakozott. Sőt parancsnokuk vezetése alatt külön küldöttséget is menesztettek a Burgba, hogy szószólói legyenek a nép kivánságainak.

A polgárőrség küldöttsége már ott találta a rendek és az egyetemi ifjuság deputacióját. De egyiket sem engedték kihallgatásra. A rendiház tizenhéttagu küldöttsége már a délelőtt óta ott őgyelgett Lajos főherczeg előszobájában, anélkül, hogy szóba álltak volna vele.

– Ő felsége a császár, – szólt durva nyerseséggel egy udvari tanácsos a küldöttség tagjaihoz, – semmit sem enged magától kicsikartatni. Nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy Ő felsége hasonló helyzetben van mint a franczia király, vagy pedig olyan alkotmányt erőszakolhatnának reá, aminőt Lajos bajor király három óra alatt megadott.

A polgárőrség küldöttségének vezetője e goromba visszautasításra azonban nem hátrált meg, hanem erélyesen követelte, hogy ereszszék a császár elé a nép küldöttjeit. Erre azt felelték, hogy a császár fekvő beteg, s igy senkit sem fogadhat; de Lajos főherczeg hajlandó meghallgatni őket.

A küldöttség kelletlenül bár, Lajos főherczeg fogadótermébe vonult. A szomszéd szobában egyre folyt az izgalmas tanácskozás, melyben az összes főherczegek résztvettek; sőt később a polgárőrség küldöttségének néhány tagja is behivatott.

Az 1848-iki bécsi barrikádok térképe.

A tanácskozást ujabb rémhír zavarta meg. Egy tiszt azt jelenté, hogy a csőcselék betört a Mihály-templomba és ott mindent összerombolt. Majd egy másik hír érkezett, hogy a tömeg felgyujtotta Máriahilfet. E hirek a legnagyobb rémületbe ejtették a tanácskozókat. „Lajos főherczeg, – irja egy szemtanu, – e hirekre, melyek később valótlanoknak bizonyultak, szótlanul rogyott egy támlásszékbe. Ferencz Károly kezeit tördelve rémülten igy kiáltott fel: „Istenem, mi lesz még ennek a vége!” Albrecht főherczeg földre szegezve tekintetét, heves léptekkel járt föl és alá a teremben; a többiek mintha megkövültek volna, némán, elmélyedve bámultak maguk elé. Csupán János főherczeg és Kolowrat gróf látszottak lélekjelenlétüket megtartani. A csendet a polgárőrség egy tisztjének Kolowrathoz intézett szavai törték meg:

– Kegyelmes uram, sürgősen szükséges, hogy most már történjék valami, ami a népet lecsendesíti!

– De hát mi történjék? – kérdi gr. Kolowrat.

– Miután excellenciád kérdezi, hát felelek, – felelé a tiszt. – Ha Metternich herczeg el tudja magát határozni, hogy lemond, jót állok a nyugalom gyors helyreállításáról.

A polgárőrség többi tisztje szintén Metternich lemondásában látta az egyetlen mentőeszközt.

Metternich e jelenet alkalmával a szomszéd szobában valami rendelet szerkesztésével volt elfoglalva. A főherczegek bementek hozzá. Hogy mi történt köztük, azt ma is a titok fátyola borítja, annyi tény, hogy Metternich az utolsó pillanatig görcsösen ragaszkodott állásához.

Midőn János főherczeg tudtára adta a küldöttségnek, hogy a kanczellár a nép óhajtásához képest leköszön, Metternich, ki a nyitvafelejtett ajtón keresztül meghallotta e szavakat, a terembe lépett és a keserüség hangján kiáltá:

– Hogyan? Ez volna a köszönet a birodalomnak és az uralkodóháznak tett félszázados hű szolgálatomért?

A küldöttség tagjai, – mint egy szemtanu beszéli – e szavakra gúnyos nevetésben törtek ki, amely porig sujtotta a kanczellárt. Vége lett egyszerre. Ez a kaczagás ölte meg.

– Herczeg, – válaszolt szavaira a küldöttség egyik tagja, csak lemondásával mentheti meg ön az uralkodóházat.

– Ha önök gondolják, hogy visszalépésem a nyugalmat helyre állítja, – felelte Metternich remegő hangon, – úgy állásomat Ő felsége kezeibe teszem.

Ezzel megfordult és lassu, imbolygó léptekkel hagyta el a termet.

Néhány percz mulva a tanácskozó szoba ajtai ismét kinyíltak és Metternich környezve az összes főherczegektől, lépett az elfogadóterembe. Levertség, komor hangulat uralkodott mindnyájok arczán; Metternich sápadt-fehér volt, mint a meszelt fal. A kiállott izgalmak megtörték gőgös alakját. De azért nyugodtságot erőltetve lépett elő s fordult a küldöttséghez:

A magyar orsz. küldöttség bevonulása Bécsbe 1848. márczius 15-én.
(Egykoru rajz.)

– Önök a polgárság nevében, – igy szólt, azon óhajtást fejezték ki, hogy leköszönjek. Kérdem: mi kifogásuk van személyem ellen?

– Herczegséged személye ellen semmi, de rendszere ellen tömérdek, – felelt bátor, szilárd hangon a polgárőrség küldöttségének vezetője.

Pillanatnyi nyomasztó csend állott be. Metternich mereven maga elé tekintett, majd lassu hangon töredezte:

– Ha igy van, örömmel teszem le állásomat ő felsége lábaihoz, – s ezzel könnyed fejbólintással eltávozott a teremből.

A főherczegek hallgatagon követték, mintha csak egy halottat kisértek volna ki. A küldöttség tagjai azonban szinte akaratlanul „Hoch”-kiáltásokban törtek ki, s örömsugárzó arczczal köszöntötték egy jobb korszak hajnalát.

A hivatalos „Wiener Zeitung” márczius 14-iki száma következőleg adta tudtára a világnak az óhajtva várt örömhirt:

„A titkos házi, udvari és államkanczellár, herczeg Metternich hivatalát Ő felsége kezébe letette.”

Egy rosz és ósdi rendszer bukott meg ezzel, mely közel félszázadon keresztül súlyos átok gyanánt nehezedett Ausztria népeire, s melynek sorvasztó hatását oly sokáig sinylette hazánk is.

Metternich bukása gr. Apponyi Györgyöt is magával sodorta. Leköszönt. Helyét ideiglenes minőségben Szögyény-Marich alkanczellár foglalta el.

István nádor márczius 13-án, – tehát épp a diadalmaskodó bécsi forradalom kitörésekor, – tért vissza Pozsonyba, ahol a legfeszültebb érdeklődéssel várták küldetésének eredményét. Első perczben az a hír kelt szárnyra, hogy a nádor hiában járt Bécsben. A legfelsőbb körök tudni sem akarnak engedményekről s igy Kossuth felirati javaslatát még tárgyalásra sem bocsájtják a felsőtáblán.

A szállongó hír természetesen nagy izgatottságot keltett a közönség körében. De a beavatottabb követekre is lehangolólag hatott a bizonytalanság. Pedig a hír nem volt igaz. Ugylátszik, a nyugtalanság szülte és a kétkedés hordta szét.

Maig is titok leple födi, hogy mit végzett a nádor a Burgban. Sok jel azt mutatja, hogy szilárd akarattal és őszinte szivvel szállott síkra a magyar ügy érdekében. Az udvarnak, mint tudjuk, először az volt a szándéka, hogy a kellemetlenkedő országgyülést rövidesen feloszlatja s ez uton szabadul meg a reformkövetelésektől. A politikai látóhatár sötétülése, a gyülemlő viharfelhők, de legkivált a bécsi nép növekedő forrongása utóbb mégis más nézetekre terelte az intézőköröket. Elállottak első tervüktől, amelynek végrehajtása, a bizonytalan viszonyok közt, esetleg végzetes következményeket vonhatott volna maga után. Időt akartak nyerni. Valószinü tehát, hogy István főherczeg szabad kezet nyert a teendőkre nézve. Azt az utasitást kaphatta, hogy a Kossuth-féle felirat tárgyalásának ne állja utját; sőt ha Bécsből aggodalmas hirek érkeznének, fogadtassa azt el a főrendek által is. Legalább lecsillapodnak a kedélyek. A reformok visszautasitására majd találnak később alkalmas ürügyet.

Részlet a magyarok bécsi fogadtatásából 1848. márczius 15-én.
(Az ereklye-muzeum képgyüjteményéből.)

A bécsi forradalom hire márczius 14-én reggel terjedt el Pozsonyban; mindenütt a legnagyobb izgalmat támasztva. Este már Pesten is tudták a hirt.

Az alsótábla nyomban ülést tartott. Kossuth a meleg rokonszenv hangján emlékezett meg a bécsi nép bátor elhatározásáról, örömmel vette tudomásul Metternich herczegnek s vele a magyar udvari kanczellárnak, Apponyinak a bukását, majd igy folytatta:

… „Nekünk most azon nagyszerű feladat jutott, hogy a mozgalmakat bölcsen vezessük, s azon kell lennünk, hogy a gyeplő kezeink közt maradjon, mert addíg: alkotmányos úton haladhatunk; de ha egyszer a gyeplő kezünkből kirántatik: akkor a következéseket az Isten tudja csak. Kivánatos ennélfogva, hogy a felirat korábban jusson fel a trónhoz, mint az események hire az országban elterjed. Senki se engedje magát túlragadtatni a kellő vonalon, de ezen vonalig mindent! …”

Azt inditványozta tehát, hogy a nádor szólíttassék fel a felsőház ülésének azonnal való összehivására. Továbbá, minthogy a bécsieknek a sajtószabadság megadatott, küldessék ki egy bizottság, mely a sajtótörvényről szóló törvényjavaslatot dolgozza ki. Végül „minthogy váratlan körülmények fejlődhetnek ki, hogy a belnyugalom az ország jóakaratu polgárainak védelme alatt maradjon: küldessék ki egy másik bizottmány is, amely nem napok, hanem órák alatt a hon védelme iránt terjeszszen elő javaslatot.”

Kossuth mind a három indítványát egy hangulag fogadta el az alsótábla. Az események ily meglepő alakulásán általános lett az öröm. Csak egy ember nem osztozott az örömben, csak egy férfiu arcza maradt komor: Széchenyi István grófé, aki megfejthetetlen, csodás sejtésektől megkapatva, igy szólott:

„Sokan örülnek, sokan búsulnak az események felett. Én még nem tudtam magamat elhatározni: örüljek-e, avagy búsuljak? Mert felfogásom szerint éppen annyi lehetőség van arra, hogy Magyarország egy szebb jövendőnek indul elébe, mint arra, hogy önmagában s magával küzdve, végóráját érje. Ezt mutatja más nemzetek példája, melyek ily pillanatokban vagy nagyra nőttek, vagy kimultak az élők sorából. A gyógyszer azonban kezünkben van. Nekem régi kedves óhajtásom, hogy Magyarország saját tengelye körül forogjon, mert e nélkül oly haladás lehetetlen, mely után a nemzet sóvárog. És azon hihetőség, hogy ez most megtörténhetik, örömmel tölti el szivemet. De aggasztja az, hogy a szomszédság tűzre lobbant, s mi magyarok szalmakörülményeink: – heves vérünk, könnyü fellobbasunk mellett, – oly közel vagyunk e tűzhöz. Vagy reform, vagy anarchia: ezek közt kell választani … Nemzetünk feladata, hogy az alkotmányos kifejlésnek basisa a dynastiának támasza legyen … Most, mindenek felett rendre van szükség. És nincs senki, aki jóviselete által jóltevőjévé ne lehessen a nemzetnek; de senki sincs oly kicsiny, hogy az ellenkezővel ne árthatna. Nincs ország a világon, melyben oly kevés politiális rend lenne; de nincs nemzet, melyre jobban hasson a becsületes őszinte szó … Szünjék meg minden párt, minden kaszt. Én eddig is csak a modorra nézve ellenkeztem, de a czélra nézve nem, s annak tisztaságát mindenkor elismerém.” …

Széchenyi e jóslatszerű intelmével kétségtelenül Kossuthra czélzott, a kinek törekvései ellen eddig is oly erős küzdelmet folytatott. De Kossuth páratlan népszerűsége, úgy látszik, lefegyverezte a „legnagyobb magyar”-t is, mert e szavaiban már az engesztelődés hangja rezdül meg. Egyetértésre int, s aztán nyomban menti magát, hogy ő csak Kossuth modorát kifogásolta, de szándékának tisztaságában soha sem kételkedett. Helyesli immár a czélt is, amelynek elérésére Kossuth törekszik, csak kellő óvatosságot ajánl.

Széchenyi e beszédje azért is emlékezetes, mert itt nyilatkozik meg először aggódó lelkének végzetszerű borúja és tépelődése, mely hovatovább növekedvén, nemsokára oly szörnyű örvénybe sodorta.

Tény, hogy Kossuth, kit az események oly csattanósan igazoltak, már ekkor feltétlen ura volt a helyzetnek. Népszerüsége és tekintélye annyira megnövekedett, hogy még leghatalmasabb ellenfele: Széchenyi is, bár hallgatagón, de kénytelen volt meghajolni előtte. Nemcsak az alsótábla, de az egész magyar társadalom immár a megingathatlan bizalom lelkesedésével követte kibontott lobogóját. Kossuth egyszerre a nemzet sorsának intézőjévé lett. Alakja egészen az előtérbe került, s a nagy dráma további eseményei csaknem kizárólag személye körül összpontosulnak.

A pozsonyi jurátusok Bécsbe érkezése 1848. márczius 16-án.
(Egykoru kép.)

István főherczeg, mihelyt hírét vette a bécsi forradalom kitörésének: azonnal, még a reggeli órákban magához hivatta gróf Keglevich Gábort, Majláth György országbirót, báró Vay Miklóst és gróf Széchenyi Istvánt és felvilágosítá őket a helyzet válságáról. Az értekezlet eredménye az lett, hogy a nádor még az nap, márczius 14. – délutánra a főrendeket sürgetős ülésre hívta össze, amelyen az alsótábla felirata lesz tárgyalandó.

Széchenyi elborult kedélylyel jött ki a nádor szobájából.

– Tengerként fog ömleni a vér és a haza el fog pusztulni, mondá gr. Zichy Edmund főlovászmesternek.

Az alsótábla, – miután most már kétségtelennek látszott, hogy az ókonzervativ főurak ellenzése a nádor intésére megszünik, – a feliratot a változott viszonyokhoz képest módosította. A feliratnak ugyanis több olyan pontja volt, amely csak általánosságban érinté a közvélemény óhajait. E homályos részeket az alsótábla, Kossuth indítványára, – világos és határozott szavakkal helyettesítette. Kimondta, hogy „a szellemi kifejlődés ápolásának szüksége” alatt: a népnevelés, a vallásegyenlőség, az esküdtszék és a sajtószabadság értendő; „a nemzeti erőnek egyesitése” pedig az Erdélylyel való unióra vonatkozik.

Ily értelemben kiegészítve került a Kossuth-féle felirati javaslat a főrendek elé. Rég volt oly nevezetes ülése a felsőtáblának, mint ez. Most kellett kitünnie, hogy a szabadelvü eszmék utat törtek-e maguknak a mágnások gyülekezetébe; most kellett eldőlnie, hogy a főurak a nemzet ellen vagy a nemzet mellett foglalnak-e állást? Az ülésterem karzatai szakadásig megteltek érdeklődő közönséggel. Megjelentek, persze, csak mint hallgatók, – az alsótábla vezérférfiai is, köztük Kossuth, akit éljenzéssel fogadott a karzati közönség. Künn az utczán zsibongó tömeg leste az eredményt.

Az ülésnek egyetlen tárgyát: a felirat képezte. De vitára, mint sokan hitték, nem került sor, mert annak felolvasása után nyomban felállott István főherczeg-nádor és a következőleg szólott:

„A felolvasott felirási javaslat felvételének mai napig elhalasztásáról azon eredményt merem reményleni, hogy a méltóságos főrendek magokévá teszik abbeli javaslatomat, miszerint e feliratot egész terjedelmében elfogadni sziveskedjenek”…

Csoda történt. A nádor szavait zúgó éljenzés szakitá félbe. „Elfogadjuk!” kiáltották a legaulikusabb főurak közül épp azok, akik egy hét előtt még csak tudni sem akartak a reformokról.

A nádor néhány másodpercznyi szünet után ekként folytatá beszédjét:

… „Midőn tehát a feliratra nézve a főrendeknek, mint látom, egyhangu határozatát kimondom: nyilvánitom azt is, miszerint az, hogy ez országgyűlés eredménydúsan végződjék, szilárd óhajtásom, forró kivánatom. Mit ma igérhetek: az, hogy e tekintetben személyes és hivatalos befolyásomat önálló szilárdsággal használni is fogom. Biztositom arról is a főrendeket, hogy alkotmányos kifejlődésünkre az országos rendekkel kezet fogni, a jövőben is tisztemnek tartom.”

A nádor beszéde után ujra felhangzott az „éljen”. De most már a karzat lelkes tüntetése is belevegyült. A kiengesztelődés meleg hangján üdvözölte a közönség a főurakat, akik végre mégis meghajoltak a nemzet akarata előtt.

A főrendiház határozata azonnal közöltetett az alsótáblával, ahol Kossuth azt az indítványt tette, hogy a feliratot a nádor vezetése alatt, az országgyűlés egy külön küldöttsége vigye Bécsbe és nyujtsa át a királynak.

A főrendiház az alsótábla ezen határozatát is elfogadta, s az országgyűlés mindkét házában azonnal megtörtént a küldöttségi tagok választása. Az elegyes küldöttség 72 tagból állott, a melyben az alsótábla 59, a főrendek táblája pedig 13 taggal képviseltette magát. A küldöttség tagjai lettek:

A mélt. FŐRR. táblája részéről: báró Vay Miklós koronaőr, Lonovics József csanádi püspök, Rajacsics József karlóczai érsek, herczeg Eszterházy Pál örökös sopronyi főispán, báró Perényi Zsigmond ugocsai főispán, gróf Károlyi György békési főispán, Tihanyi Ferencz temesi gróf, ifj. Majláth György baranyai főispán, gróf Batthyány Lajos, gróf Cziráky János, gróf Szapáry Antal, gróf Teleki László és végül báró Wenkheim Béla.

A tek. KK. és RR. táblája részéről: Zarka János királyi személynök, Ghyczy Kálmán nádori itélőmester, Bernáth Zsigmond Ung, Szemere Bertalan Borsod, gr. Andrássy Manó Torna, Szentiványi Károly Gömör, gr. Andrássy Gyula Zemplén, Schnée László Heves, Gábriel István Abauj, Radics Miklós Heves, Darvas Pál Gömör, Bükk Zsigmond Borsod, Bónis Sámuel Szabolcs, Bohus János Arad, Papszász Lajos Bihar, Biró Imre Arad, Babarczy Antal Csongrád, Rónay János Csongrád, Rónay János Csanád, Mánn József Mármaros, Kállay Menyhért Szabolcs, Tomcsányi József Békés, Asztalos Pál Mármaros, Dessewffy Jób Nógrád, Tarnóczy Kázmér Nyitra, Kossuth Lajos Pest, Szentkirályi Móricz Pest, báró Révay Simon Turócz, Olgyay Titusz Pozsony, Ruttkay István Zólyom, Justh József Turócz, Kubicza Pál Trencsén, Rakovszky Móritz Liptó, Pázmándy Dénes Komárom, gr. Széchenyi István Moson, Madarász László Somogy, Vidoss József Vas, Hunkár Antal Veszprém, Csúzy Pál Zala, Somssich Pál Baranya, Horváth László Fehér, Szabó Miklós Vas, Gaál Eduárd Tolna és Tolnai Károly Zalamegye követe; továbbá: Josipovich Antal túrmezei gróf, Fogthűy János Hajdukerület követe, Máriássy Gábor az egri, gr. Forgách Ágoston a pozsonyi, Daróczy Zsigmond a pécsi és Mericzay Antal a váczi káptalan követei; végül Házmán Ferencz Buda, Haader Pál Székesfehérvár, Hergessel Ferencz Győr, Martini Fridrik Sopron, Pitroff János Nagyszombat, Rényey Ferdinánd Szeged, Komlóssy Lajos Debreczen, Tóth Lőrincz Breznóbánya; Staniczky András Szatmár-Németi és Károlyi István gr. Pestváros követe.

A felirati javaslat győzelme élénk örömet keltett a hazafias érzelmű pozsonyi lakosság körében. Este az ifjuság Kossuthot, mint az alkotmányos reformok rettenthetetlen előharczosát, fáklyászenével ünnepelte.

Az országgyűlés küldöttsége, másnap, márczius 15-én reggel külön hajóval indult Bécsbe, hogy a királynak megvigye a nemzet kivánságait. A hajóállomásnál ott tolongott ugyszólván az egész Pozsony. Számosan, különösen a követek és az országgyűlési ifjúság köréből, önkényt csatlakoztak a küldöttséghez kiséretül. A Dunapartot elözönlő közönség éljenzéssel, kendőlobogtatással üdvözölte a távozókat. A lelkes tüntetést egy ritka és érdekes természeti tünemény az elragadtatásig fokozta.

Mint rendesen az ébredő tavasz e szakában, most is esős, borongós idő volt. A mint azonban a hajó a parti állomásról a Duna sík tükrére fordult, mintegy varázsütésre, egyszerre kiderült az égbolt és egy gyönyörű szép szivárvány tünt fel a kéklő távolban. A nap kibontakozott felhő-fátyolából és sugárözönével bearanyozta a hajót. E megkapó természeti tünemény láttára a közönség ujjongó lelkesedésben tört ki.

– Szerencsés jel! – kiáltották. Ime az Isten ujja, mely megjelöli utunk irányát. Fel tehát Bécsbe! Bizonyosan győzni fogunk.

A hajó már messze járt, kerekeinek kattogását már rég elnyelte a távolság, midőn a közönség még mindig elragadással szemlélte a tarkaszinű szép szivárványt: hazafias törekvései megvalósulásának ez égi jelét.

István főherczeg még előző este kocsin utazott Bécsbe, a hová gyorsfutárral szóllították. A Burgban ugyanis a legnagyobb aggodalommal voltak eltelve a magyarországi események iránt. Mindenféle rémhirek keltek szárnyra. Igy márczius 13-án éjjel azt az értesítést kapta Lajos főherczeg, hogy Magyarországon szintén kiütött a forradalom, s István nádort királynak kiáltották ki. Pozsonyban már alakulófélben van az ideiglenes kormány Kossuth elnöksége alatt.

Kossuth egy gyermekkel ölében beszédet intéz a bécsi néphez 1848. márcz. 16-án.
(Egykoru rajz után).

Ez izgalmas napokban, midőn annyi váratlan esemény történt, a legképtelenebb hír is hitelre talált. Elhitték ezt is. A bécsi nép örömmel ujságolta egymásnak, az uralkodó család körében pedig a legnagyobb rémületet támasztotta. Zsófia főherczegasszony e hír hallatára állítólag sirásra fakadt és igy kiáltott fel:

– Rettenetes! Magyarországot elvesztettük!

Ezekről a rémhírekről akart az udvar teljes bizonyosságot szerezni, s ezért hivták külön gyors-futárral István főherczeget Bécsbe, ahol a forrongás nemhogy csillapult volna, de perczről perczre nőtt.

A bécsi lakosság ugyanis keserüen csalatkozott, midőn azt hitte, hogy Metternich bukásával megnyerte az alkotmányt. Nem úgy történt. Elbocsáttatott ugyan Metternich, ki a nép dühe elől éj idején álruhában szökött meg Bécsből; de a remélt konstítucióról szó sem volt. Sőt ellenkezőleg. A Burgban a legerélyesebb intézkedéseket tették meg a forradalom véres elnyomására.

A várt alkotmány-pátens helyett márczius 14-én reggel az utczasarkokon a következő hirdetmény volt olvasható:

„Szilárdul elhatározva, trónja alapjának megrendítését nem engedni, Ő felsége a császár a rend és a csend helyreállítása végett elhatározta, hogy herczeg Windischgrätz Alfréd altábornagyot polgári és katonai teljhatalommal felruházza, kinek minden katonai és polgári hatóságot alárendel. Megvárja Ő felsége az összes polgárság minden időben tanusított ragaszkodásától, hogy vitéz hadseregével egyesülten a közrend helyreállítására irányzott törekvéseket és intézkedéseket teljes erejével támogatni fogja.

Herczeg Windischgrätz altábornagy, teljhatalmu katonai és polgári kormányzó.”

Alkotmány helyett tehát ostromállapot. Képzelni lehet a csalatkozott bécsi nép keserüségét, mikor a plakátokat olvasta. Elkeseredése még fokozódott, látván a tüzérség felvonulását dübörgő ágyuival. Vad dühhel újult meg ismét a harcz. A külvárosok egynémely része valóságos csatamezővé változott.

Jellemző e rendkivüli idők közhangulatára, hogy a császári katonaság közül számosan nemcsak rokonszenveztek a nép törekvéseivel, hanem lehetőleg kimélték is azt a kényszerült összeütközéseknél. Igy a többi közt egy Pillet nevü tűzmester nyiltan megtagadta az engedelmességet, midőn századosa ágyutüzet vezényelt a szemben álló tömegre.

– Én nem lövök a védtelen népre, – válaszolt daczosan, s az égő kanóczot a földre dobta.

A felbőszült nép e szívós és makacs önvédelme roppant lehangolólag hatott az uralkodóház tagjaira. Ujabb tanácskozások kezdődtek. Ismét keresték a mentő eszközöket. Valaki felvetette, hogy talán csillapítólag hatna az izgatott kedélyekre, ha a császár sétakocsizást tenne a belvárosban, s mutatná magát a népnek.

A szabadságharcz költői.
(Egykoru arczképek után.)

V. Ferdinánd erről először tudni sem akart. Félt, hogy esetleg merényletet intéznek ellene. Végre mégis rábeszélték, hogy délben Ferencz Károly és ennek legidősebb fia, Ferencz József főherczegek társaságában kikocsizik. Mielőtt azonban elindultak volna, meggyónt és megáldozott.

Aggodalma azonban nagyon is tulzott volt. A bécsi nép, – jól tudván, hogy az agg császár az erőszakoskodásoknak nem oka, – rokonszenves tüntetésekkel fogadta. Az uralkodót meglepte e nem várt fogadtatás. Elérzékenyülve hajtogatta fejét jobra-balra s ismételten mondogatta:

– Mindent megadok nektek, mindent!

Mig a császár sétakocsizását végezte: azalatt Lajos főherczeg lakosztályában tovább folytak a tanácskozások a népnek teendő engedmények felől. Az értekezleten résztvett István főherczeg is, aki egyátalán a leglelkesebb tüntetések központja volt bécsi időzése alatt. „Éljen Magyarország nádora, ki megváltásunkra jött!” – e szavakkal üdvözölte mindenütt a bécsi nép.

De István nádoron kivül, az uralkodócsalád majdnem valamennyi tagja résztvett e nagyfontosságú tanácskozáson. Ott volt Zsófia főherczegasszony is. Ezeken kivül több magasrangú hivatalnok, tábornok, mágnás; szóval az udvar kegyeltjei.

A tanácskozás most is rendkivül élénk és izgalmas mederben folyt. A kamarilla hívei Lajos főherczeg körül csoportosultak; mig azoknak, kik hajlandóságot mutattak az engedményekre, István főherczeg volt a szószólójuk. István főherczeg csodálkozását fejezte ki, hogy egyátalában még lehetőnek hiszik az absolutismus fentartását. A bécsi forradalmat, – így szólt tovább, – könnyen megelőzhette volna az udvar, ha kellő időben szabadelvü instituciókat. léptet életbe. A főherczeg a magyarországi helyzetet is rendkivüli komolynak fösté, ahol a háborgó közvéleményt szintén csakis engedményekkel, első sorban felelős miniszterium kinevezésével lehet lecsitítani. Ha tehát elkerülni akarják azt, hogy Magyarország a legnagyobb bonyodalmakba sodortassék: úgy arra kell rábirni Ő felségét, hogy Magyarország kormányának vezetését Batthyány és Kossuth pártjából választott férfiakra bizza.

Kossuth nevének említésére a szörnyülködés hangja morajlott, végig a termen.

– Csak ezt a nevet ne említsék itt, – jajdult fel Zsófia főherczegasszony és finom, fehér kezeivel betakarta füleit.

Lajos főherczeg alig tudott uralkodni magán. Kipirult arczczal fordult István főherczeg felé és indulatosan kiáltá:

– Ha ez megtörténik, minden el van veszve. S a császári család legjobban tenné, ha Angliában előre menedéket keresne.

A kamarilla többi tagja, különösen gróf Hartig és báró Pilgram szintén konokul ellenezte az István nádor által ajánlott engedményeket, azt mondván, hogy ezek megadása Magyarországnak Ausztriától való végleges elszakadására fogna vezetni.

A magyarok küldöttsége a bécsi egyetemen megköszöni a fogadtatást.
(Egykoru rajz.)

E közben híre érkezett a rokonszenves fogadtatásnak, amelyben a császárt a nép részesíti. Ez a kedvező körülmény István nádor részére billenté a mérleget. Azt hozta fel ugyanis, hogy a nép e kedvező hangulatát, mely a császár fogadtatásában nyilvánul, meg kell ragadni a nyugalom helyreállítására; ez pedig csak ugy érhető el, ha a kivánt alkotmány megadatik. Ez az egyetlen módja a forradalom gyors és sikeres lecsendesítésének. S noha Lajos főherczeg továbbra is mereven ragaszkodott visszautasító nézetéhez: ennek daczára az egybegyültek egyrésze, köztük János főherczeg, mégis megfontalandónak tartotta a nádor inditványát. Ujabb heves vita után végre abban történt a megállapodás, hogy az alkotmány engedélyezésére vonatkozó okmányt megszerkesztik és a császár elé terjesztik. Ám, döntse el ő a teendő lépések irányát. Bár vonakodva, ebbe Lajos főherczeg is beleegyezett, nyilván azon hiedelemben, hogy a császár vissza fogja utasítani az alkotmány-pátens aláirását.

Végre a császár kocsikázásából visszaérkezett, de az ijedtségtől annyira elgyöngült, hogy környezete ágyba akarta fektetni. Oly izgatott volt, hogy egyre sírt. Alig tért egy kissé magához, az összes főherczegeket és a tanácskozásban résztvett urakat magához hivatta.

„Nem birunk ez alkalommal tartott nagy tanácskozásról hiteles adatokkal, – irja Reschauer, – csak magasrangu egyének szóbeli hagyománya után közöljük, hogy a császár, midőn az alkotmány engedélyezésére vonatkozó leiratot vele közölték, azonnal késznek nyilatkozott azt aláirni. A császári-család több tagja, továbbá gróf Kolowrat, gr. Montecuccoli, gr. Latour, gr. Hoyos a pátens aláirása és kihirdetése mellett nyilatkoztak; Lajos főherczeg, Hartig, Pilgram azonban most is ellenkeztek.”

A császár egy pillanatig habozva állott, majd hirtelen elhatározás által megkapatva, kezébe ragadta a tollat, hogy a nagyfontosságu államokiratot aláirja. E perczben Lajos főherczeg a császár elé lépett, hogy még egy végső kisérletet tegyen.

– Mielőtt az aláirásra elhatározná magát felséged, – szólt ünnepélyes hangon, – figyelmeztetem dicsőült atyja Ferencz császár végperczeire, ki mielőtt szemeit örök álomra húnyta volna, meghagyta, hogy a birodalom kormányzását az ő szellemében folytassuk.

E szavak épp az ellenkező hatást tették Ferdinándra. Mintha egy másodperczre fellobbant volna lelkében a szunnyadó akaraterő: beteges, sápadt arcza haragra gyúlt, bágyadt tekintete megvillant, s telve méltatlankodó haraggal kiáltá:

– Császár vagyok-e én, vagy nem? Aláirom, így határoztam! S ezzel gyorsan alájegyezte nevét az alkotmány-iratnak. A reform hivei „Hoch” kiáltásokban törtek ki, a császár szemében pedig köny csillant meg s mint aki nagy dolgot végzett, midőn legyőzte gyöngeségét, kimerülten rogyott a karosszékbe.

Lajos főherczeg halotthalványan nézte végig a nevezetes cselekményt, majd megfordult, s fejét daczosan fölvetve, szó nélkül távozott a teremből. Pártja leverve, hallgatagon sompolygott utána.

A régi rendszer csak most bukott meg valójában, s úgy tetszett, hogy Ausztriára egy jobb korszak virradt.

Az alkotmány engedélyezésének hirét végtelen lelkesedéssel fogadta a nép. A boszuért lihegő harag helyét egyszerre az engesztelékenység hangos öröme váltotta fel. A barrikád-harczoknak hirtelen vége szakadt. Az ostromállapot megszünt. A katonaság legfelsőbb parancsszóra a városon kivül ütött tábort, s az őrszolgálatot mindenütt a polgári nemzetőrség vette át.

Az egész Bécs öröm-mámorban úszott, midőn a magyar országgyűlés küldöttsége Bécsbe megérkezett. Leirhatatlan az a lelkesedés, a melylyel a bécsi nép a magyarokat fogadta. A Jägerzeile, merre a bevonulás történt, csak úgy nyüzsgött a roppant embersokaságtól. Az ablakok megnyiltak: a férfiak kalapjaikat csóválták a levegőben, a nők kendőiket lobogtatták. Éljenrivalgás, virágdobálás, a fékevesztett örömnek százféle nyilvánulása fogadta lépten-nyomon a magyarokat. Számosan odatolongtak Kossuthhoz és csókolták kezét, ruháját.

A Fetzer-féle kávéház előtt már olyan torlódás támadt, hogy a magyarok kénytelenek voltak leszállani kocsijaikról. Itt tartotta Kossuth első rövid beszédjét. Természetesen a bécsi nép nyelvén: németül szólt, erősen magyaros kiejtéssel ugyan, de oly folyékonyan, annyi hévvel, hogy a közönség elragadtatással fogadta minden egyes kiejtett szavát.

Kossuth, a maga és társai nevében megköszönte e nem várt nagyszerű fogadtatást, majd a szabadságszerető bécsi nép hősies küzdelméről emlékezett meg magasztalólag. „Ausztria népei között még évszázadok mulva is, – mondá a többi közt, – nem lesz szív, mely titeket, bécsieket a felszabadítás körül kifejtett dicsőséges munkátokért áldólag ne emlitene.”

S midőn beszédje végén arra kérte a közönséget, hogy az út fáradalmaitól elcsigázott küldöttséget engedje át már most további feltartóztatás nélkül belvárosi szállására: azonnal helyet engedett a tömeg és a tengernyi nép éljenző sorfala közt vonultak a magyarok egész a Szent-István templomig. A menet élén nemzetiszin zászló alatt a küldöttséggel jött jurátusok haladtak; utánuk pedig a bécsi egyetemi fiatalság aranyhimzésü selyem vánkoson a megkoszorúzott alkotmány-pátenst vitte. A lelkes tüntetés lépten-nyomon megújult. Boldog volt, ki a magyar küldöttség egy-egy tagjával kezet szoríthatott. A jurátusok összeölelkeztek, összecsókolóztak a bécsi diáksággal. Számos hölgy, kinek nem volt kezeügyében virág, leoldotta nyakáról vagy hajából a tarka, szines szalagot és azt hajitotta az elvonuló menetre.

A szakadatlan tüntetések ily frenetikus kitörései közt érkezett a küldöttség szállására; a „Ferencz Károly” vendégfogadóba, ahol már a bécsi egyetemi ifjuság díszőrsége várta.

Ámde, a küldöttség tagjainak vajmi kevés idő jutott a pihenésre. A tömeg körűlvette a fogadót. A mint híre futott a magyarok megérkezésének, a messze külvárosokból újabb meg újabb csapatok özönlöttek a vendéglő elé, hogy lássák a magyarokat, de legkivált Kossuthot: az ünnepelt szónokot. Kossuth a felhangzó éljen-rivalgásokra a vendégfogadó ablakából intett köszönetet. De a tömeg nem elégedett meg csupán látásával, hallani is akarta őt. Kossuth végre kénytelen volt meghajolni a közönség sürgető kivánsága előtt és a népek testvériségéről oly elragadóan szép szónoklatot rögtönzött, aminőt a bécsiek még nem hallottak.

Hasonló hatásu beszédet mondott még Kossuth a bécsi egyetemen is, a hol a magyarok testületileg ,jelentek meg, hogy az ifjuságot, mint a reformok bátor kezdeményezőjét üdvözöljék. „E beszédek emléke – ,jegyezte fel egy jelenlevő, – örökké fenmarad Bécsben.” „Kossuth e két szónoklata, – mondja emlékiratában Löhner, – olyan volt, mint a harmonikus zuhatag.”

S míg a nép ily lelkesen tüntetett a magyarok mellett: azalatt a Burgban ismét megindult a cselszövés. A kamarilla csak az imént szenvedett veresége daczára sem adta fel a játszmát. Most a magyarok ellen fordult titkos befolyásának erejével. Előbb azt mondták, hogy a király beteg: az utóbbi napok izgalmai annyira kimeritették, hogy semmiféle küldöttséget sem fogadhat. Majd azzal a kifogással álltak elő, hogy a magyarok kivánságait összhangba kell hozni az örökös tartományok alkotmánykérdésével; ez pedig időt igényel. Menjenek tehát csak a deputátus urak szép nyugodtan haza, a feliratot majd átadja Lajos főherczeg Ő felségének.

A nádornak egész tekintélyét latba kellett vetnie, hogy a fogadtatást kieszközölje, amely márczius 16-án déli egy órára végre mégis kitüzetett.

Az első magyar miniszterelnök.
(Batthyány Lajos gróf.)

Az országos küldöttség felvonulása a Burgba ujabb várt alkalmul szolgált a bécsi népnek a magyarok melletti tüntetésre. Az utczák, a hol a küldöttségnek kellett elvonulnia, zsúfolásig megteltek közönséggel. A nép lelkesedését csak növelte az a ragyogó fény és páratlan pompa, amelyet a magyar urak ez alkalomból kifejtettek. Ősi magyar diszbe öltözött a küldöttség majdnem valamennyi tagja. A bogláros kalpagok, az aranypaszomántos menték, a drágaköves kardok szemkápráztató látványt nyujtottak. A menet élén, szintén diszbe öltözve, a jurátusok mentek. Legelől Szarvady Frigyes, – ki később, különösen az emigráció idején oly nagy szolgálatokat tett a magyar ügynek, – egy nagy selyem trikolort vitt. A küldöttég előtt, harsány dobpergés között, a bécsi nemzetőrség egy díszszázada haladt, utat törve a tömegben a menetnek.

A menet csak lépést haladhatott. Sőt a Mehlmarkton a torlódás olyan nagy lett, hogy kénytelenek voltak egy perczre megállani. A közönség ezt az alkalmat arra használta fel, hogy Kossuthot ujabb szónoklásra birja.

Kossuth mellett egy fiatal bécsi polgárasszony állott, karján mosolygós arczu, kedves, szőke gyermekkel.

Kossuth, egy hirtelen támadt ötlettől megkapatva, kivette az anya karjaiból a gyermeket, s azt megcsókolva magasra emelte.

– Ime, – szólt – a szabad Ausztria jövendő polgára. A mi hivatásunk, – így folytatá tovább, – szabadságért küzdeni, gyermekeink hivatása lesz e szabadság áldását élvezni, de azt fenn is tartani. Nézzétek e gyermeket! Ha felnő férfiuvá, akkor a szabadság már régen az összes emberiség közös birtoka leend. E gyermeké, az ifjuságé a jövő. Azért éljen a jobb jövő!

E megható jelenet, – a mint a fiucska édes mosoly közt kis kacsóival körülfonja a beszélő Kossuth nyakát, – kivált a nőkre oly mély hatást tett, hogy nem egynek köny gördült ki szeméből. Aztán körülözönlötték Kossuthot, kérve kérvén őt, hogy csókolja meg ennek is, annak is a gyermekét, mert az ő csókja bizonyára áldásthozó leend.

Csak nagynehezen, mintegy negyedórai feltartóztatás után indulhatott tovább a küldöttség és a közönség szakadatlan tüntetése közt ért a császári-lakhoz.

V. Ferdinánd a trónteremben fogadta a küldöttséget, amelynek vezetője és szónoka István főherczeg volt. A nádor átnyujtván a feliratot, lendületes beszédben kérte a királyt, hogy teljesítse a hű magyar nemzet kivánságait.

… „E kivánatok – így szólt a többi közt, – a nemzet alkotmányos életének, szellemi és anyagi javának, a kor igényei és a körülmények sürgős volta által szükségelt kifejtését tárgyazván, ez által a szellemi és anyagi erők azon lelkesült összhangzásának élénkítésére vannak irányozva, amelyben a jövendő minden eseményei közt a királyi szék rendíthetlen támaszát találandja fel.

A magyar nemzet, – így szólt tovább, – teljes bizalommal teszi le hő kivánságait a trón zsámolyához, meg levén győződve, hogy Felséged bizalmat tanusítand a nemzet iránt, mely valamint eddig törvényes fejedelmei hatalmának és dicsőségének mindenkoron a legszilárdabb oszlopa volt, úgy a jövendő idők viszontagsága között is mindig azon változatlan hűség és szeretet érzetétől lesz lelkesítve, melylyel alkotmányos szabadságáért s honáért hevülni soha meg nem szünik…

Batthyány Lajos grófné szül. Zichy Antónia.
(Barabás 1848-iki rajza.)

V. Ferdinánd a felirat átvétele után, töredezett magyarsággal, halk hangon ekként válaszolt:

„A magyar nemzet hűségi biztosítását köszönöm és kivánságait mielőbb sikeresíteni óhajtom. Szeretett Magyarországomban mindig biztam és annak hűségére ezentúl is számot tartok.”

E rövid válaszra, amelyben semmiféle határozott igéret nem volt, felhangzott ugyan a hagyományos „éljen”, de a távozó küldöttségi tagok lelkében akaratlanul felmerült az aggodalom, hogy a nemzet kivánságainak teljesülése elől az akadályok még most sem hárultak el egészen.

És ez az aggódás csakugyan jogosult volt, mert a főherczegek tényleg felhasználták minden befolyásukat, hogy a magyar küldöttség törekvéseit meghiusítsák.

És megindult ujólag a harcz a kamarilla és a kivánságaikhoz ragaszkodó magyarok közt.

István nádor törekvése odairányult, hogy a felirat még bécsi időzésük idején nyerjen kedvező elintézést s királyi kézirattal hatalmaztassék fel az alkotmányos reformok keresztűlvitelére. A nádor el is készíté a királyi kézirat vázlatát, amelyet mindjárt a kihallgatás után Szögyény-Marich alkanczellárnak adott át, hogy azt közölje a főherczegekkel.

Batthyány, Széchenyi, Eszterházy Pál herczeg, kiknek már előző időből magas összeköttetéseik voltak az udvarnál, szintén sokat fáradoztak az ügy érdekében.

Hogy mennyire feszült és ideges volt a hangulat ez emlékezetes napok alatt, – élénken jellemzi Eszterházy Pál herczeg esete.

Eszterházy ugyanis kihallgatást kért Lajos főherczegnél, hogy ha lehetséges, engedékenységre birja őt. A bejelentés után a főherczeg egyik segédtisztje által kiüzentette, hogy várakozzék.

Erre a dúsgazdag magyar főúr, haragra lobbanva, odafordul a segédtiszthez és hangosan, hogy a belső termekbe is behallatszott, imígy felel:

– Mondja meg a fenséges főherczeg úrnak, hogy most, midőn a korona megtartásáról, vagy elvesztéséről van szó, nincs ideje az udvari etikette formaságaihoz ragaszkodni.

Az osztrák lovasság fegyverzete és felszerelése 1848-49-ben.
(Az orsz. ereklyemúzeumban felvett csoportkép.)

Ez hatott. A másik pillanatban kinyilt a belső-terem ajtaja és a főherczeg maga jött Eszterházy elé.

A délután folyamán Ferencz Károly főherczegnél hosszas értekezlet tartatott, amelyen résztvett Szögyény és báró Jósika Samu erdélyi kanczellár is. A tanácskozás folyamán Szögyény előterjeszté a nádornak a királyi kéziratra vonatkozó szövegezését. Valamennyien ellene szóltak. Leghevesebben Jósika Samu, aki azzal állott elő, hogy a magyar országgyűlés kivánsága összeférhetetlen a pragmatica sanctióval. Az értekezlet azzal a határozattal végződött, hogy az összes erre vonatkozó iratok tétessenek át véleményadás czéljából a kanczellária országgyülési bizottságához.

Szögyény rögtön összehívta a bizottságot, amely kivüle Bartal, Zsedényi és Torkos tanácsosokból állott. Az értekezleten megjelent Jósika is, ki előbbeni merev álláspontjából engedve, most már azt tanácsolta, hogy a nádor kézirat-szövegezését vegyék csak tárgyalási alapul, de a pragmatica sanctio helyes értelmezésének megfelelő módosítást tegyenek rajta. Épp e fölött tanakodtak, midőn az ülésterembe lépett Vay Miklós koronaőr, kiről köztudomású volt, hogy éppenséggel nem rokonszenvezik Kossuth politikájával. Ámde, Vay is azon nézetének adott kifejezést, hogy helytelen dolog volna most, ez izgatott hangulatban visszautasitó választ adni a küldöttségnek, mert az a visszautasítás könnyen leterelhetné a magyar országgyűlést a törvényesség teréről. A bizottság tehát most már minden tétovázás nélkül abban állapodott meg, hogy a feliratban foglalt kivánságok teljesítése ajánltassék Ő felségének. Bartal György mindjárt meg is szerkesztette az István nádorhoz intézendő királyi kézirat szövegét, a melyet Szögyény nyomban közölt Ferencz Károly főherczeggel.

Ujabb értekezlet indult meg tehát, amelyre István nádor is meghivatott. A főherczegek meglepetve hallgatták végig a királyi kézirat szövegezését, aztán szemrehányásokat tettek Szögyénynek ez engedékenységért.

– Midőn István főherczeg Ő fensége állását kötötte e kivánságok teljesítéséhez, – válaszolt mentegetőleg Szögyény – a kanczellária nem adhatott más véleményt.

Lajos főherczeg most a nádorhoz fordult s tele keserű szemrehányással mondá:

– Neked fogjuk köszönni, ha elvesztjük Magyarországot.

– Belátom, hogy talán hibáztam, – válaszolt nyugodtan István főherczeg, – amiért öntől, kedves nagybátyám és Ő felségétől bocsánatot kérek, de nem tehettem másként. Egyébiránt most is megmaradok azon elhatározásom mellett, hogy visszautasitás esetén állásomat Ő felsége rendelkezésére bocsájtom.

– Bármi történjék is, – pattant ki erre Ferencz Károly főherczeg, – én mint praesumtiv-örökös ez engedményekhez nem adhatom beleegyezésemet.

Eközben egy újabb, meglepő, váratlan dolog hozta ijedtségbe az udvart. Megérkezett a pesti márczius 15-iki események hire. A bővebb részletek még hiányoztak ugyan, csak azt tudták, hogy a tömeg önkényüleg eltörölte a hírlap-czenzurát, kiszabadítá börtöneikből a status-foglyokat, demonstrál és fegyverkezik; de ez is elég volt, hogy a főherczegek makacs ellentállását megtörje.

E riasztó hir hatása alatt azt határozták tehát, hogy a kivánt kézirat kibocsátását fogják ajánlani a királynak. Később alkalomadtán, majd keresnek és találnak rá módot, hogy az engedmények teljes egészükben vagy legalább részben visszavonassanak.

Az udvar ezen időbeli izgatott hangulatáról, úgyszintén a magyar küldöttség bécsi időzéséről, érdekesen ad számot maga Kossuth ama felolvasásai egyikében, amiket az ötvenes évek elején a magyar ügy érdekében Angliában tartott.

… Amint korszerü politikai javitásaink Pozsonyban az országgyűlés mindkét tábláján keresztül mentek, – így szól Kossuth e felolvasásában, – országos küldöttség lett István főherczeg nádor vezetése alatt Bécsbe menesztve, hogy a királyi szentesítést kieszközölje. Tagja voltam e küldöttségnek. Gőzösre szálltunk a parton ezernyi ezer nép örömkiáltásai között, mely minket magyar argonautáknak nevezett, kik utrakeltünk az igazság aranygyapjának keresésére. Amint gőzösünk a Duna habjait szelve, előre tört, felséges szivárvány-iv tárult fel a légben hajónk előtt, mintegy diadalkapu-boltozat a sokat zaklatott magyar nép soká késett boldogságának templomához. Az irás ama mithikus tüneményére emlékeztetett, melyet örök szövetség jelének mond a hitrege isten és a föld élő teremtményei között. A természet is ünnepelni látszott a magyar nép loyalitását, melylyel békeszövetségre nyujtá ki kezét az őt századokon át méltatlanul sanyargatott fejedelmi ház felé.

Bécs forradalmi állapotban volt. A polgárvér kiontása miatt feldühödött nép kényszeritette az udvart, hogy a Windischgrätz parancsnoksága alatt állott harminczezer főnyi hadsereget a várostól több órai távolba elparancsolja. A város kapui a nép kezében voltak s a fölfegyverzett polgárok nagy vigyázattal őrködtek minden ki- és bejárat felett. Ilyen volt Bécs a magyar „argonauták” idején.

De én még csak nem is álmodtam a dolgok felől, mik reám Bécsben vártak. Idegen földön idegen voltam, kit személyesen a császári városban alig ismert valaki, de még hangzott a húr a felvillanyozott bécsi nép szivében, melyet számára szabadságot követelő szavaim rezgésbe hoztak, – s én, az igénytelen idegen, oly határtalan ragaszkodással láttam magamat körülvéve, mely a válságok perczeiben a gyenge kéznek is hatalmat ad: hajtva vagy visszatartva, de belemarkolhatni a történelem kerekének küllőibe.

Lázasan ingerült százezer ember kiséretében érkeztem szállásomra. Este a nép frenetikus ujjongásai között miriád lámpa fényénél szemlét tartottam az utczákon felállított ötvenezernyi polgári katona felett, s a mint a császári lak elé értem, melynek sötét, hallgatag ablakai mögül a büszke császárok ivadékai remegve lesték a végzet itéletét, – végig czikázott agyamon a gondolat, hogy mi történhétnék a Burgnak ügyefogyott gazdáival, kiknek minden oltalma a Burg udvarán tanyázott két dragonyos századból állott s kik előtt az elzárt városból minden kimenet elvágva volt, mi történhetnék velük egy negyed óra alatt, ha én a körültem tátongó puskaporos aknába az élő szó szikráját vetném bele, ott a hol az irott szó is lángot gyujtott, mely az absolutizmus százados épületét elhamvasztotta. De engem, ki csak igazságot jöttem keresni hazámnak, nem vitt kisértetbe az alkalom.

Vártunk. Nap múlt el nap után s ők ott a Burgban a kamarilla ármányainak habjai által hányatva határozatra jutni nem birtak. Megtagadni tőlünk az igazságot még nem volt bátorságuk, – megadni nem volt erkölcsük. Haboztak, lesve amaz ostoba valószinütlenségek egyikét, melyekkel a sors szeszélye a Habsburgokat oly sokszor megmentette, s ezt lesve forralták a gonoszságok terveit. Én megsokallottam a kínos bizonytalanságot, mely az általános forrongás közben Magyarországon a hosszutűrés fonalát megszakithatná (minek az ország fővárosában már is jelei mutatkoztak) és felmentem a Burgba egyedül, kiséretlenül, s híven előadva a helyzetet, kijelentettem, hogy határozott választ kivánok: akarnak-e hazámnak igazságot szolgáltatni, vagy nem? – mert ha ily választ nem kapok, megyek oda, ahová követi kötelességem hiv; s ha én elmegyek megmondani nemzetemnek, hogy igazságra nem számithat: tudhatják, hogy mi lesz a következés.

Erre a gyermektelen császár trónörökös testvére, a hatalmat kezelő Ferencz Károly főherczeg azt felelé, hogy „Őfelsége elísmeri kivánságaink igazságát, szivesen is teljesítené, csak Bécs nyugodt volna, nehogy úgy látszassék, hogy nem szabad akaratból, nem atyai szivének sugallatából, hanem forradalom nyomása alatt szolgáltatott hű magyar nemzetének igazságot.”

– Adja nekem fenséged becsületszavát, – felelém – hogy meg is adják s becsületesen meg is tartják, a mivel jog s igazság szerint nemzetemnek tartoznak, s én nyugalmat szerzek az osztrák-háznak Bécsben.

– És az osztrák-ház önnek örök hálára lesz kötelezve, – mondá a főherczeg és szavát adta, és adott szavát meleg kézszorítással kisérte.

– Az egyedüli hála, melyet kivánok: igazság nemzetem iránt, – válaszolám. Fölemelt fővel mondhatom, hogy ez nap az osztrák-háznak leghívebb, legönzéstelenebb támasza én valék, s mert hittem a jó erejében a gonosz felett, tettem nekik szolgálatot, minél nagyobbat ember nem tehet.

És az igazság, melyre szavukat adták?

A szabadságharcz irói.
(Egykoru arczképek után.)

Szegény, szegény hazám! mire jutottál! – Azonban szavukat adták: én elmentem a várból számot adni az országos küldöttségnek eljárásom felől s helyeslését kapva, értekezésbe bocsájtkoztam a bécsi mozgalom vezetőivel, kiket nem volt nehéz meggyőznöm, hogy a magyar reformok szentesítése Ausztria alkotmányos életének érdekében áll. Megtétettek a rendelkezések, hogy Bécsben nyugalom legyen. Én felkérettem a császárt István főherczeg által, hogy másnap tegyen nyilt kocsiban sétakocsizást a városban, fejemmel állván jót, hogy öröm és lelkesedés kitörésével fog fogadtatni.

Ugy történt. – Aztán gróf Batthyány Lajos kijelölt miniszterelnökünk (kinek loyalis hűségét később golyóval fizették meg!) és herczeg Eszterházy és én késő éjjel az udvarhoz hivattunk. István főherczeg a császárhoz vezetett, ki Ferencz Károly főherczeg jelenlétében tudtomra adta, hogy nemzetünk kivánságai teljesítetnek, másnap a királyi szentesítés ünnepélyes alakban megtörténik s gr. Batthyány Lajos a független magyar felelős miniszterium megalakításával megbizatik.

És ugy lőn. A királyi szentesítés megadatván, hazánk alkotmánya és függetlensége intézvényes biztosítékokkal lett körülvéve; mi őszinte magyarok egy barátságos búcsúszót intézve Bécs lakosaihoz, melyben őket az uralkodóház iránti hűség érzetére buzditottuk, azon bizalomban hagytuk el a császári székvárost, hogy hazánk közgazdászati tekintetben nem leszen többé idegen érdekek áldozata.”

Amint Kossuth ezen elbeszéléséből is kitűnik, az udvar csakis a forradalomtól való félelem hatása alatt adta beleegyezését a magyar miniszterium alakitásához.

A főherczegek különösen Kossuth személye ellen viseltettek legyőzhetetlen ellenszenvvel. Őt okolták, hogy a magyar nemzet ily követelésekkel áll elő; sőt a bécsi forradalom kitörését is csaknem kizárólag Kossuth agitációjának tulajdonitották. S midőn az események kényszerű hatása alatt végre mégis meghajoltak: legalább azt kötötték ki, hogy az alakítandó uj kormány tagjai közé Kossuth ne vétessék fel.

A nádor magára, vállalta, hogy a főherczegek e kivánságát közölni fogja magával Kossuth Lajossal.

István főherczeg este nyolcz órakor csakugyan magához kérette Kossuthot, aki e látogatását és annak eredményét, egy alkalommal, már turini visszavonultsága idején, maga beszélte el Ábrai Károly írónak.

Kossuth megérkezésekor, – így írja le Ábrai egyik emlékjegyzetében Kossuth e visszaemlékezését, – a nádor komoly arczán valamely bánat felhője látszott borongani. Lassan, mintha maga is röstellené, adta elő, hogy a császári család tagjai bizonyosan téves információk alapján félnek Kossuthtól, hogy a kezébe adott hatalmat esetleg szenvedett üldöztetései megtorlására fogja felhasználni.

Kossuth sietett biztosítani a nádort, hogy éppenséggel nem akar a kormány tagja lenni; egyedüli jutalmul azt óhajtja, hogy mint a szabad hazának független polgára élhessen.

A nádor arcza pillanatra felderült:

Az 1848–49-iki magyar honvédség fegyvergyakorlatai.
(Az 1848-iki honvéd-oktató könyvből.)

– Tehát ön csakugyan nem kiván miniszter lenni – kérdezte szinte csodálkozva.

– Biztositom királyi fönségedet, – válaszolta Kossuth, hogy ez lenne a legnagyobb áldozat, amit hazámnak hoznom kellene.

– Ez esetben kérem, legyen szives még kevés ideig várni, mert Batthyány Lajos grófot is magamhoz kérettem.

Batthyány grófot nehány percz mulva csakugyan bejelentették. A nádor arra kérte Kossuthot, hogy a szomszéd teremben várja be beszélgetésök eredményét.

Nem sokáig kellett várnia. Alig tiz percz mulva a nádor egyik belső segédtisztje által már hivatta.

– A gróf, – e szavakkal fogadta Kossuthot a nádor, – lehetetlennek tartja, hogy ön nélkül miniszterium alakitható legyen.

– Bármily kabinet, fönség, – szólalt meg Batthyány, Kossuth nélkül huszonnégy óráig sem tarthatná fönn magát, mert hazánkban az alkotmányos szabadság és ennek biztosítéka most a Kossuth nevével van összeforrva.

Kossuth ellenvetéseket próbált tenni, de Batthyány kijelentette, hogy nála nélkül meg sem kisérli a kabinet-alakítást.

– Akkor nincs más mód, – mondá a nádor, – mint hogy megteszem az utolsó lépést; s vagy megnyerem még ma a miniszterium alakitásához a szükséges legfelső beleegyezést, vagy visszabocsájtva állásomat Ő felsége rendelkezésére, mint hazám egyszerü polgára fogok önökkel visszatérni, hogy résztvegyek a nemzet jogainak kiküzdésében. Most térjenek szállásukra s várják be, mig üzenni fogok.

Remény és aggodalom közt hagyták el a nádort, a lázbeteg nyugtalan türelmetlenségével várva vendéglői lakásukon az események végkifejlését.

Mintegy másfélórai kínos várakozás után végre a nádor egyik segédtisztje kopogtatott be hozzájuk, azzal az üzenettel, hogy jöjjenek azonnal a főherczeghez a Burgba. A nádor mindjárt belépésük alkalmával hevesen ragadta meg Batthyány gróf kezét.

– A nemzet óhajtása teljesült, – mondá örömteljes arczczal. S én a legnagyobb jutalomnak tartom, hogy ennek eszközlésében nekem is volt némi részem. Jöjjenek, – folytatá, – a király várja önöket.

Eszterházy Pál herczeggel együtt, ki megérkezésük alkalmával már ott volt, a király elé vezették őket.

Esti tíz óra már elmult. A Burg folyosóinak titokzatos csöndjét csak a szolgálatra kirendelt őrség halk lépteinek zaja zavarta meg.

Az 1848–49-iki magyar honvédség fegyvergyakorlatai.
(Az 1848-iki honvéd-oktató könyvből.)

V. Ferdinánd dolgozó-szobájában fogadta a belépőket. A császári család tagjai közül egyedül Ferencz Károly főherczeg volt jelen.

Ferdinánd a nádor felé fordulva, kijelenté, hogy a magyar nemzetnek független magyar miniszterium alkotása iránti kivánságát elfogadja, s hogy már holnap meg fog jelenni az erre vonatkozó, s a nádorhoz intézett kézirat.

A magyarok mélyen meghajolva fogadták e kijelentését; a nádor pedig meleg szavakban köszönte meg a király jóakaratát, biztosítván őt a magyar nemzet hűségéről és hódolatáról.

A hivatalos fogadtatás után, az úgynevezett cercle alkalmával olyan jelenet játszódott le, amely mindennél jobban jellemzi V. Ferdinánd félénk természetét és naiv kedélyvilágát.

Mint a csíntevő gyermek, ki büntetéstől tart, kezeit összetéve fordult István főherczeghez, s panaszos, esdő hangon, sajátos bécsi népszólással könyörögte:

– Aber i’ bitt dich, nimm mir meinen Thron nitt! … (Kérlek, ne vedd el a trónomat!)

S midőn a nádor biztosította, hogy ő továbbra is csupán leghűségesebb alattvalója akar maradni: boldog mosoly jelent meg sápadt beteges arczán. S most már egész vidáman, mintha egy nagy kő esett volna le szivéről, szólt Kossuth Lajoshoz:

– Ugy-e ha ön lesz finánczminiszter, majd sok pénzt fog adni nekem?

„Kitörni készülő mosolyunkat, – jegyezte meg Kossuth e jelenet elbeszélésekor, – elfojtotta a fájdalom érzete. „Szegény gyermek-király!” – sóhajtánk fel magunkban.

Bécs közönsége a legnagyobb érdeklődéssel kisérte azt a szivós küzdelmet, amelyet a magyarok küldetésük sikere érdekében kifejtettek. Egész délután nagy tömegek hullámzottak a Burg előtt. A közönség nyugtalanságát még fokozta az a sok különféle hír, amely a délután folyamán szárnyra kelt. Majd azt ujságolták, hogy a császárt a nagy izgalmak miatt ideggörcsös-roham lepte meg; majd meg annak terjedt el a híre, hogy a küldöttségi tagokat el akarják fogni.

Este végre minden kétséget eloszlatott Kossuth, Batthyány és Eszterházy visszaérkezése a Burgból, akik bécsi barátjaikkal nyomban tudatták a kivívott eredményt.

A bécsi nép együtt örült a magyarokkal. „Éljen a császár! Éljen Batthyány Lajos magyar miniszterelnök!” hangzott végig Bécs utczáin.

AZ ELLENSÉG TÁBORA.
Az osztrák és orosz hadsereg, továbbá az oláh, szerb és hurbanista lázadók fegyverzete és felszerelése 1848–49-ben.

Ugyanezen este még egy csomó jurátus érkezett Pozsonyból, akik fáklyafény mellett a Rákóczy-induló harsogása közt tartották bevonulásukat a császárvárosba. Szállást nem kaphatván, a Lipótváros korcsmáiban széledtek el. Az „Arany bárány”-nál egész éjszakán szólt a vidám czigánymuzsika. S úgy itt, mint a többi vendéglőben, a bécsi nép pittymallatig együtt mulatozott a jókedvű magyar fiúkkal, éltetvén a népszabadságot és testvériséget.

Másnap, márczius 17-én István főherczeg a király következő kéziratát vette:

Kedves öcsém, fönséges főherczeg, Nádor úr! Azon alázatos felírásból, melyet Magyarországom rendei nevében Kedveltséged által kezemhez vettem, megértvén a hű magyar nemzet kivánságait, semmit nem kések atyai szivem tiszta sugallatából kijelenteni: hogy mindazon kivánságoknak teljesítésére, melyektől kedvelt Magyarországom boldogsága és alkotmányos felvirágzása már most feltételezve van, szivesen fordítandom gondjaimat. És ez okból tudtul adom Kedveltségednek, hogy miután Kedveltséged, mint az ország rendeinek egyhangú akaratával elválasztott s általam megerősített nádor s királyi helytartóm a törvények értelmében teljes hatalommal fel van ruházva, ezen országot a hozzákapcsolt részekkel együtt, a korona egységének és birodalommali kapcsolatnak épségben tartása mellett, az országbóli távollétem alatt, a törvény és alkotmány ösvényén kormányozni; én a hű karok és rendeknek egy, a honi törvények értelmében független, felelős miniszterium alkotása iránti kivánatát elfogadni hajlandó vagyok; – Kedveltségedet egyszersmind felhatalmazván, miszerint e végre a Kedveltséged által előttem megnevezett férfiakból nekem teljesen alkalmatos egyéneket jelöljön ki; egyúttal pedig oda munkálkodjék, hogy ezeknek hatásköre iránt czélszerű tövényjavaslatok, – a karok és rendek által is helyes és kedveltnek tartott ama legszorosb kapocsnak kellő méltánylásával, mely a pragmatica sanctio által egyesült s atyai gondoskodásomra egyformán jogosított örökös tartományaim között létezik, – az országos felirásban érintett egyéb törvényjavaslatokkal együtt a karok és rendek által terveztessenek és további elhatározásom alá mielébb terjesztessenek. Adja Kedveltséged e soraim foglalatát, mely kedvelt Magyarországom mindenkor atyailag ápolt boldogsága iránti atyáskodó indulatomból származik, mint a Kedveltséged által elémbe terjesztett kivánságokra tett legfelsőbb válaszomat, az ország rendeinek tudomására.

Bécs, böjtmáshó 17-én 1848.

Ferdinánd, s. k.

Az országgyűlési küldöttség tehát czélját érte. A biztosíték, hogy az alkotmányos reformok, annyi küzdelem után, végrevalahára mégis megvalósulnak, immár ott feküdt a nádor kezében. Most már csak a nemzettől függ, – úgy hitték legalább az öröm e perczeiben, – hogy a király igérete mielőbb valósággá legyen, az írott szó testet öltsön.

A nádor, mint királyi helytartó, kapott meghatalmazása alapján Batthyány Lajos grófot legott a független magyar miniszterium elnökévé nevezte ki, s egyúttal megbízta őt a kormány alakításával.

A küldöttségnek nem volt tovább mit keresnie Bécsben. Sietett haza, hogy az újjáalakítás korszakalkotó nagy munkájához mielőbb hozzáfoghasson. Mielőtt azonban hajóra szállt volna, meleghangú bucsúszózatot intézett a bécsi néphez, mely a magyarokat a rokonszenv annyi jelével halmozta el. E bucsúszózat a következőleg hangzott:

Bécs polgáraihoz!

Ausztria népeinek szabadsága feltámadt. Azon veszélyes irány, mely a népek közötti egyenetlenséget ápolta, nem létezik többé. Ezentúl a kapocs, mely mindnyájunkat a szeretett uralkodóház jogara alatt egyesít, nem a közös szolgaság, hanem a közös szabadság köteléke, mely tartós, állandó, elszakíthatatlan mindnyájunkra nézve, mert mindnyájunk által ápoltatik.

Testvérek! A mi kivánságaink teljesítvék. Felelős magyar miniszterium, a nemzeti képviselők többségéből alakítva, – a szabad sajtó és a közvélemény által ellenőrizve, fogja Magyarország ügyeit vezetni. Ez kezességül szolgál, hogy a ti kivánataitok sem maradnak teljesítetlenül.

Testvérek! Mi egygyek leszünk a szabadságban, erősek az egyetértésben, hatalmasak az összeköttetésben, melyeket kölcsönös vonzalom, őszinte bizalom és az uralkodóház iránti közös szeretet még inkább megerősíteni fognak.

Testvérek! Ti éreztétek, hogy ügyünk közös. A szives fogadtatás, melyben részesítettetek bennünket, örökre szivünkbe vésve marad. Üdvkiáltásaitokra a feleletet hazánk földjéről fogjátok visszhangozva hallani.

Testvérek! Köszönjük a szives fogadtatást, a melyre az uralkodóházra, a közös szabadságra, Ausztria népeinek testvériségére szivünkből fakadó háromszoros „éljen”-nel felelünk.

Bécs, 1848. márczius 17-én.

A magyar országgyűlés küldöttsége.

A bécsi egyetemi hallgatósághoz pedig Szarvady Frigyes intézett a magyar ifjúság nevében hasonlóan meleghangú bucsúszót.

A küldöttség bécsi útját természetesen az egész ország a legfeszűltebb érdeklődéssel kisérte. Tudta mindenki, hogy az alkotmányos reformok sorsa forog koczkán. S amily aggodalommal volt eltelve a közönség a bizonytalanság első napjaiban: épp oly kitörő örömmel fogadta a kedvező hireket. Különösen Pozsonyban és Pesten lesték lázas türelmetlenséggel a Bécsből érkező tudósításokat. Pest különben már ekkor benne volt a forradalomban. Épp azon a napon, midőn az országgyűlés küldöttsége a legjobb reménységgel eltelve vígan hajókázott a császárváros felé: Pesten a márcziusi ifjuság, – merész elhatározással megelőzvén az eseményeket, – maga csinált egy darab történetet. S mikor a küldöttség aggódva járta az audiencziákat, hogy a nemzet kivánságainak teljesítését kiesdekelje: maga a türelmét vesztett nép részben már megvalósítá azokat.

Midőn az országos küldöttség útra kelt, hogy a kivívott reformokat elhozza a nemzetnek: a pesti váratlan események csodálatos lefolyását már ismerték az egész országban. Ismerték Pozsonyban is. De a pozsonyiak eleve értesültek már a Bécsben történt dolgokról is.

A pozsonyi hajóállomásnál tehát a visszaérkező küldöttségi tagokat a győzelmes forradalom hevétől lelkesedésre gyuladt újjongó tömeg üdvözölte. Különösen Batthyány és Kossuth ünneplésével nem tudott betelni az örvendező közönség. Sűrű csoportokban, rivalgó éljenzés közt kisérte a két vezérférfiút a Zöld-fába, a hol szállva voltak.

Kossuth a vendéglő erkélyéről rögtönzött beszédben köszönte meg a rokonszenves tüntetést.

Jelenet a bécsi forradalomból.
(A Jäger-barrikád ostroma.)

… Mint a magyar szabadság hirnökei, – így szólt többi közt Kossuth, üdvözöljük Magyarhon szabadságának napját.

Megjöttünk Bécs falai közül, hol az absolutismusnak századokon keresztűl tartogatott rendszere összedőlt.

Testvéri szeretettel fogadtattunk azon nép által, mely a szabadság kivivásának tettére Pozsony falai közül kapta a biztató szót. A mi közelségünknek híre Ausztria számára az alkotmány magadásának percze volt. Hiszszük és reméljük, hogy a szomszéd birodalom népei azon alkotmányt, mely most szóban van, tetté fogják érlelni.

Mi minket illet, még nem sok hetek előtt az volt kivánságunk, hogy reformjainkban, törvényeinkben, közigazgatásunkban nem Bécs, hanem Buda felé haladjunk. Most már nem Buda felé haladunk, hanem törvényhozásunkban, szóval a nemzet jövendőjének intézésében Budán benn vagyunk.

A magyar megtartotta és megtartja e nehéz napokban is hűségét a király iránt s a király nevében István főherczeg, teljes hatalommal felruházott királyi helytartó fogja a független felelős magyar miniszterium által Budáról kormányozni az országot. …

Most Kossuth bemutatta a közönségnek az első független felelős magyar miniszterelnököt, Batthyány Lajos személyében, s kezét a gróf vállára téve, imígyen folytatá:

… Ime! Itt azon férfiu, kit a nemzet kivánsága következtében a király akarata a nemzet felelős miniszteriumának első alkotója és elnökévé kinevezett. Azt gondolom, hogy az ő személyisége, az ő élete, az ő lelke biztosítják a nemzetet, miszerint az, aminek ennek következtében történnie kell – magyar földön, magyar lélek által, magyar kezekkel, – kevés napok alatt végre lesz hajtva.

Mi más törvényeket Bécsből nem hozánk, nekünk más törvények nem kellettek: nekünk felelős miniszterium kellett.

Nehány nappal ezelőtt némelyekre nézve közülünk talán veszély perczei voltak. De ezen túl vagyunk. Most a munka napja következik. A munka napja nehezebb, mint a veszélyé, mert a veszély az egyest éri csak, ellenben a munka gyümölcse az egész hazáé.

E munka tekintetében uraim, oly közszellemre van szükség, mely áthatva a szabadság lelkesedésétől, azon meggyőződés által vezéreltessék, hogy a szabadságnak megszilárdulására jogszerü rend és jogszerű nyugalom kell …

Végül magasztalólag emlékezett meg az ifjuságról, amelyben a pezsgő vér a férfias komolysággal egyesült, midőn a reformok kivívásáért oly bátran síkra szállott. Aztán felhívta a polgárságot, hogy az újjáalakítás e nagy munkája alatt az ország nyugalmára és békéjére ügyeljen.

Kossuth után Batthyány szólt röviden. Igéretet – úgymond – nem tesz, hanem azt őszintén mondhatja, hogy minden munkásságát kizárólag fontos feladatának a teljesítésére fogja fordítani. De, hogy eredményt érjen el: szüksége van a nemzet bizalmára. Ezt kéri csupán.

Ezután Kossuth emelt még egyszer szót és a legnagyobb elismeréssel adózott István főherczegnek, a ki nádori méltóságát is kész volt koczkára tenni, csakhogy a nemzet kivánságai teljesíttessenek.

Pozsony városának az egész szabadságharczban talán ez volt a legszebb napja. Még a zárkózottabb németajkú polgárság is kivette részét a közörömből; idegen nyelven bár, de azért hazafias érzéstől megdobbanó szívvel éltette a magyar nemzet újjászületésének kezdeményezőit.

Másnap a küldöttség az országgyűlésnek számolt be bécsi útjáról. A tett jelentés alapján viszont az országgyűlés egy nyilatkozatban tudatta e hírt a nemzettel. E kiáltványszerű nyilatkozat többi közt így hangzott:

… „Azon országos választmány, mely az alsó és felső táblának az országgyűlési teendők tárgyában egy akarattal megállapitott felirata ő felsége elé leendő terjesztése végett Bécsbe felküldetett, a legnagyobb sikerrel járt el hivatásában:

Márczius hó 16-án a küldöttség a fenséges nádornak vezérlete alatt ő felsége koronás királyunk által kegyelmesen fogadtatván, a nemzet hő kivánatait magában foglaló felirást a trónnak zsámolyához letette. Mely alkalommal kijelentette ő felsége, hogy folytonosan atyai szívén viselvén a trónja alatt álló népeknek boldogságát, az általa különösen kedvelt magyar nemzet óhajtását mielőbb sikeresiteni óhajtja.

Jósika Samu báró.

És még azon a naponta nádorhoz intézett kegyelmes leirata szerint megegyezvén abban, hogy a magyar beldolgoknak önállólag leendő kormányzása végett egy független felelős magyar miniszterium haladéktalanul összeszerkesztessék és aktivitásba lépjen, e czélból a nádort, mint törvényeink értelmében királyi helytartót felhatalmazni méltóztatott, hogy gróf Batthyány Lajost a törvények értelmében független magyar miniszterium elnökévé kinevezvén, a gróf minisztertársait belátása szerint akként s oly számmal tegye legfelsőbb királyi megerősítés végett javaslatba, a mint azt a miniszterium feladatához s minisztertársai törvények utján meghatározandó hatásköréhez és felelősségéhez képest szükségesnek itéli. A nemzetnek képviseleti táblája, elfogulatlanul tekintve vissza a történtekre, akként van meggyőződve, hogy mindazon összes sérelmeknek, melyek e nemzet alkotmányán századokon ejtettek, alapoka, valamint szinte a nemzet alkotmányos szabadsága kifejlésének, az összes nép anyagi és szellemi hátramaradásának egyedüli akadálya abban fekszik, hogy a nemzet nem független magyar felelős miniszterium által kormányoztatott eddigelé.

Egy szabad, alkotmányos országban ugy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalomnak szoros összhangzásban kell lennie. Mindkettőt csak oly egyének gyakorolhatják sikerrel, kik a nemzet többsége akaratának kifolyásai.

Hazánkban már a törvényhozói hatalom nem gyakoroltatott mindig az öszszes nemzet érdekében.

Országgyűlésünk csak a nemzet egy részének képviselője.

A végrehajtó hatalom pedig a nemzeten kivűl álló idegen elemekre lévén bízva, a megalkotott korszerű törvényeknek jótékony hatását a végrehajtásban többnyire meghiusítá.

Ezeknél fogva a kk. és rr. a teendők elsejének tartják, mely minden más alkotmányos törekvéseinknek szilárd alapját képezendi, a végrehajtó hatalomnak akkénti átalakítását, hogy ez az összes nemzet többsége akaratából legyen kénytelen meriteni minden erejét.

Ugy vannak a kk. és rr. meggyőződve, hogy minden idegen hatalomtól független felelős magyar miniszterium az, mely békés átalakulásunknak, az összes nép boldogságának lehetőségét foglalja magában, és midőn az ekkép alakítandó miniszterium elnökévé gróf Batthyány Lajos neveztetett ki; azon miniszterium alakításával megbizatott, mely által a nádor mint a királynak távollétében, törvényes teljhatalmú helytartója az országot a haza szívéből, Budapestről kormányozandja.

A képviseleti tábla egyrészről alkotmányos szabadságunk kifejlését most már a miniszterium hatáskörének és felelősségének törvény által minél előbb leendő meghatározása által garantirozva lenni látja, míg más részről a törvényhozói hatalomnak, az országgyűlésnek oly összeszerkesztését látja szükségesnek, mely képviseleti alapra fektetve, az összes magyar nemzet többsége akaratának erőteljes, méltó organuma legyen. Melyért is jelen országgyűlést nem tartja hivatva lenni arra, hogy mindazon törvények részletes kidolgozásába és megállapításába ereszkedjék, melyek a nemzet boldogságának felvirágzására általában szükségesek. Sőt úgy van meggyőződve, hogy törvény által meghatározván az alapokat, melyeken a képviseleti rendszer szerint néhány hónap alatt Pesten tartandó országgyűlés alakíttassék, mindazon törvényeknek alkotását, melyek az ország belbékéjének és a nemzeti szabadságnak biztosítása végett rögtöni intézkedést nem kivánnak: az ezen Pesten tartandó nemzeti gyűlésre halaszsza. Ennek folytán halaszthatlannak tartja még ez országgyűlésen:

1. Az új kormányzási rendszernek, a felelős miniszteriumnak törvény általi körülírását és megállapítását.

2. A Pesten rövid idő alatt tartandó országgyűlésnek képviseleti alapra fektetett szerkesztési módját.

3. A közteherviselésnek minden közterhekre nézve az ország minden lakosaira egyenlően leendő kiterjesztését és életbeléptetését.

4. Az úrbéri viszonyoknak a magánbirtokosokra nézve közállományi kárpótlás melletti megszüntetését.

5. Az ország belbékéjének és szabadságának fenntartása végett a nemzeti őrseregnek azonnali felállítását.

6. A censura eltörlésével a sajtószabadságnak esküdtszéki instituczióval való biztosítását.

Kaszás nemzetőrök.
(Pettenkofen rajza.)

Az országos karok és rendek kijelentik, hogy mindazon tárgyaknak főbb elemeiben törvény által még ez országgyűlésen nehány rövid nap alatt okvetlenűl leendő elintézése után a jelen körülményekben törvényhozói kötelességüket befejezettnek lenni gondolják, és meg vannak győződve, hogy addig is, míg a közelebbi országgyűlés Pesten, mint az összes nemzet többsége akaratának képviseleti alapra fektetett kifolyása, a haza boldogsága s felvirágzására czélzó részletes törvényeket alkotand, fenséges nádorunknak, mint teljes hatalommal ellátott helytartónak, gróf Batthyány Lajosnak mint miniszterelnöknek s az általa választandó és ő felsége által megerősítendő minisztertársainak személyeikbe fektetett bizalom a haza minden egyes polgárát lelkesíteni fogja a tulajdon szentségének sérthetetlen megőrzése mellett a közbéke és rend fenntartására.”

A nép akarata tehát mégis csak diadalt aratott a cselszövényeken. A magyar nemzet czélját érte. Alkotmányhoz juttatta a szövetséges osztrák népet, a saját államéletét pedig a szabadság alapján korszerűleg rendezhette be.

Ki hihette volna az öröm ez első mámorában, hogy a tett engedmények csakhamar visszavonatnak és a királyi szó szentségében bízó magyar nemzet ellen máris újabb árulás forraltatik? Ki hihette volna? …

A ministerium kinevezéséről szóló kir. kézirat felolvasása a múzeum előtt.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem