IV. Az első független magyar ministerium.

Teljes szövegű keresés

IV. Az első független magyar ministerium.
A pesti polgárok küldöttsége a rendek tábláján. – A reform-országgyülés működése, – Az 1848-iki törvények. – Az első független felelős magyar miniszterium. – Batthyány Lajos gróf, Szemere Bertalan, gr. Széchenyi István, Eötvös József báró, Klauzál Gábor, Deák Ferencz, Mészáros Lázár és Eszterházy Pál herczeg élet- és jellemrajza. – A szabadsajtó 1848–49-iki termékei. – A reform-törvények szentesitésének akadálya. – Vihar az országgyülésen. – Forradalmi hangulat Pesten. – A király végre szentesiti a törvényeket. – A pozsonyi országgyülés berekesztése. – A miniszterek megérkezése Budapestre.
A bécsi út fényes sikere országszerte a legcsapongóbb örömet fakasztotta. István nádort mindenütt a hála és elismerés magasztalásai közt éltette az ünneplő közönség. Kossuth neve egygyé lett az alkotmányos szabadsággal. Batthyány Lajos gróf kipróbált hazafiságában, szabadelvű gondolkozásában és nemes jellemében mindenki teljes biztosítékát látta, hogy az új kormány képes lesz megvalósítani az újjáalakítás nagy művét.
De velünk örvendeztek, – mint már említettük, – a nemzetiségék is. Nemcsak a szerb, az oláh, a tót; de még Horvátország lakossága is, melynek körében Kossuth és Batthyány neve ekkor még éppen oly népszerű valamint akár a magyar alföld rónáján. Az anyaországhoz való ragaszkodás számos jelével tüntettek. A bécsi kamarilla ekkor még nem látta elérkezettnek az időt, hogy közzéjük hajítsa a bujtogatás gyujtogató üszkét.
A nemzet tehát a legrózsásabb reménységgel tekintett a jobb jövendő felé. Azt hitte, hogy egy szebb, egy boldogabb korszak nyílik meg előtte, mely a zavartalan béke és az alkotmányos szabadság áldásait hozza meg az ország minden lakosa számára. Nem is gyanította akkoron még senki, hogy ez az édes öröm olyan hamar mérhetlen gyászszá fog változni, hogy oly közel vannak a megpróbáltatás szörnyű napjai.
Maga az országgyűlés is megerősödött bizalommal és felfrissült munkakedvvel fogott a szükséges reformok megalkotásához. Minthogy a népképviseletről s annak keresztülviteléről törvényes intézkedés még nem létezett, a rendi országgyűlést feloszlatni és népképviselet alapján újat összehívni, legalább, addig, míg az új kormány meg nem alakul, lehetetlenség volt. Abban állapodtak meg tehát, hogy az országgyűlés, mielőtt szétoszlanék, előbb meghozza a parlamentális kormányrendszer életbeléptetéséhez szükséges alapvető törvényeket. De, hogy működésének mégis legalább egy kis demokratikus színezetet adjon: alkotmányozó gyűlésnek jelenté ki magát; s a városi és egyházi képviselőknek szintoly szavazati jogot adott, mint a minővel a megyei követek bírtak,
A tárgyalandó reform-javaslatok előkészítése közben, márczius 19-én – érkezett Pozsonyba Kálóczy Károly városi tanácsos és Hajnik Pál ügyvéd vezetése alatt a pesti küldöttség, hogy a márczius 15-iki határozat értelmében a tizenkét pontban foglalt peticziót átadja. Velük jött, a tanszabadságra vonatkozó kérvényével, az egyetemi ifjúság küldöttsége is. A küldöttség mindenekelőtt Kossuthot kereste fel, hogy üdvözölje őt a reformok érdekében kifejtett sikeres működéseért.
Ezután István főherczegnél tisztelegtek, ki felhozta, hogy az ismert előzmények után, a küldöttségnek immár fölösleges Bécsbe fáradnia. A küldöttség a nádor felvilágosító szavai után, el is állott tervezett bécsi útjától.
Az országgyűlés déli 12 órakor fogadta a küldöttséget, de nem az országos, hanem a kerületi ülésen, a melynek elnöksége történetesen épp Széchenyi István grófra esett. A rendek nagy számmal gyűltek össze, hogy részesei legyenek az érdekes és a maga nemében páratlanul álló fogadtatásnak.
A küldöttség az ülésterem előrészében, szemközt az elnöki-székkel félkörben állott fel. Az elhelyezkedés után előlépett a küldöttség szónoka: Hajnik Pál, – s mintha nem is a rendekhez, de egyenesen a hazához szólna, – a következő szép beszédben tolmácsolta a főváros kivánságait:
Fölséges Haza! Magyarország hiveinek, a minden érdekekben testvérileg egybeforrott buda-pesti számos lakosságának bizodalma részesíte bennünket azon magas szerencsében, hogy a fölséges haza előtt az ő küldötteik gyanánt megjelenhessünk. A fölséges haza előtt tudva lesznek a Buda-Pesten legközelebb kifejtett nagyszerü események.

Wesselényi Miklós báró.
Nagyszerüek azon eseményeknek eredményei is, mert a kifejtett mozgalmak forrongásának közepette a rend, a közbátorság, a törvényhatóságok tekintélye és azoknak rendes működése egy pillanatig sem zavartatott meg. (Éljenzés.) Fölséges uralkodó királyunk és általában az uralkodó-család, iránti hűség és bizalom pedig mindenfelé hangosan nyilatkozott.
Küldetésünk czélja: hogy az egybeforrott összes lakosság által folyó évi márczius 15-ik napján egyértelemmel elfogadott peticiót a fölséges hazának benyujtsuk.
Midőn azt, mint hazánk jövendő boldogságának és fölvirágzásának egyedüli zálogát a fölséges hazának ezennel hódoló tiszteletünk jelentése mellett tiszteletteljesen bemutatni szerencsénk volna; ugyanahhoz még egy, az egyetemi tanuló-ifjuság által készített, s az egyetemi tanárok aláirásai által is ezeknek sajátukká tett kivánatát bátor vagyok csatolni, mely az eddigelé elhanyagolt tanulási és tanítási tárgyakra vonatkozik.
Ezen ifjuság az, mely a márczius 15-én kifejlett mozgalmak közepette dicső elszántsággal és önfeláldozással, – kezet fogva a lakossággal, – odaműködött és működni fog mindaddig, mig a rend helyreállítva nem lesz, hogy a rend, közbátorság és törvényhatóságok tekintélye meg ne zavartassék és a féktelenségek ellen biztosíttassék. Csak az ő megfeszített erejének köszönthetjük, hogy a szabadság diadalnapja a vérengzés szinpadává nem változott. Midőn tehát a buda-pesti összes lakosság peticióját az egyetemi ifjuság kivánataival együtt a felséges hazának ezennel benyujtani szerencsém van (mindakét kérvényt gróf Széchenyi István elnöknek nyujtja át), egyszersmind küldőim nevében azon magas megtiszteltetést, miszerint a Rendek minket testületileg elfogadni kegyesek voltak, alázatosan köszönve, magunkat és küldőinket magas kegyelmükbe ajánljuk.
Az éljenzéssel fogadott beszéd után Széchenyi István elnök a rendekhez fordult és felkérte őket, hogy nyilatkozzanak: miként óhajtják elintézni a küldöttség két kérvényét. E felhívásra Kossuth, mint Pestmegye követe, állott fel és a rendek részéről a következőkben felelt a küldöttségnek:
A körülmények fontosságánál fogva, a haza szivére: Buda-Pestre nézve két körülményt kell megemlítenem. Egyik az: miszerint a testvér fővárosi lakosság hazafiui hangulata egyike legyen azon biztosítékoknak, hogy a haza alkotmányának átalakulása a közjó, közszabadság és közdicsőség érdekében valósággal végrehajtva, és pedig szerencsésen végrehajtva legyen. A második pedig az, hogy a nemzet kivánatainak előmozdításában a főváros azon készséggel, mellyel nekünk segédkezet nyujt, nyújtson segédkezet elsőben is azon rendnek fönntartására, mely a szabadság kivánatára támaszkodik; mely rend nélkül a munka szerencsés véghezvitele bizonytalan; mely rend lehet, egyszersmind megszerzője a nemzet számára azon dicsőségnek, hogy amit más nemzetek polgárvér özönével szerezhették csak meg: nálunk a békés átalakulás és kasztok privilégiumainak a nemzet és a nép szabadságába átolvasztása polgári vér ontása nélkül történhetik.
E magasztos hivatást látom Buda-Pest lakosaiban összpontosítva. Mindazonáltal annyit megjegyezni el nem mulaszthatok, miszerint tökéletes reményem, hitem és bizodalmam az, hogy azon főhely, mely megyei hatóságának követi-székemet köszönhetem, azon város, melynek polgársága akkor, midőn megyém parancsára követnek jöttem, a bizodalom szavával üdvözlött engemet, tökéletesen méltányolni fogja azon meggyőződésemnek a kimondását: miszerint én Buda-Pest város lakosságát e hazában kimondhatlan nyomatékosnak tartom, de urának soha tartani nem fogom. E nemzetnek szabadsága van, s minden tagja szabad akar lenni és e szót: „nemzet” valamint semmi kaszt, úgy semmi város magának nem arrogálhatja; a 15 milliónyi magyar teszi egészben a hazát és nemzetet.
A mozgalmak közepette tehát, midőn örömmel értettem részemről, hogy Buda-Pest városának érdemes lakossága osztozott azon érzetben, melylyel mi is lelkesítteténk, midőn a fejedelem trónja előtt felszólaltunk, t. i. a királyi szék iránti hűség érzetében: úgy reménylem, osztozik annak érzetében is, hogy csak a nemzet az, akit illet a nemzet sorsának eldöntése; s hogy osztozik abban is; hogy ez a nemzet jogainak, hivatásának s rendeltetésének érzetében oly erős, miszerint mindenkit, kinek ollyas gondolat jutna eszébe, letiporni tudna. Ezeket kötelességemnek láttam megjegyezni.
Mi a peticiót illeti, – mert a rendkivüli körülményeknél fogva rendkivüli fontosságot tulajdonítok annak, hogy Buda-Pest lakossága kölcsönös hazafiui szeretettől lelkesíttetve a törvényhozás elébe azon bizalommal járult, melyhez a megnyugvás és remény kötve van, meggyőződve arról, hogy a törvényhozás fölfogván a maga hivatását, megfogja tenni mind azt, mit a nemzet boldogságára és szabadságára nézve szükségesnek érez, – az volna alázatos indítványom:
Hogy a t. RR. a szokott közönséges pillanatokban alkotott formáktól méltóztassanak annyiban eltérni, hogy a részünkről tisztelettel, szeretettel és bizodalommal fogadott küldöttség jelenlétében olvastassék föl a petició és az egyetemi ifjuság kérelemlevele, hogy igy éppen a felolvasás által a küldöttség meggyőződhessék arról, hogy – Istennek hála, – a törvényhozó-test eddigi munkálataiban oly szerencsés volt találkozni a nemzet óhajtásaival, miképen a buda-pesti lakosságnak óhajtásaival is. Isten adja, hogy minden további lépésünk is olyan legyen, hogy találkozzék a nemzet kivánságaival.
A dolog tárgyalására nézve azon vélekedésben vagyok, minthogy perczeink fontosak, – s határozatunk az, hogy az országgyűlés a nemzet sorsának intézésére csak azon perczig érzi magát hivatva, amelyben előálland a képviseleti rendszer alapján összehivandó országgyűlés, mely Pestről gyakorolja hatalmát és ennek eszközlésében missiónk perczei fontosak, sokat kell kevés órák, pár nap alatt tenni, – a tárgyalás siettethetik az által, hogy fölolvastatás után a petició adassék ki a választmánynak, mely ha olyat látna benne, mit tüstént formulázni lehet: azt törvénybeigtatás végett terjessze a RR. elébe, s a mennyiben a kérelmet formulázni nem lehet, mondaná ki vélekedését. Ez véleményem a dolog tárgyalására nézve.
Erre a kerületi ülés jegyzője, a rendek éber figyelme közt felolvassa a pesti polgárság peticzióját és az egyetemi ifjuság kérvényét. A felolvasás befejeztével ismét Kossuth emelt szót és beszédét imigy folytatta:
Egy pár szót lesz még szerencsém szólani. Valóban, ha valaha, most óhajtottam volna, hogy Isten adja meg e perczben azon hangot (szónok nagyon el volt rekedve), miszerint lelkem örömének megfelelő szóval és hanggal fejezhessem ki t. Rendek előtt a mostan vett hírre benső szivbeli örömömet.
Azon szó, mely közértelemmel kimondatott, hogy tudniillik a trón mindaddig biztosítva nincs, mig az összes monarchiának alkotmány nem adatik, a királyt minden uralkodó viszonyaiban alkotmányos instituciók nem környezendik, hatalmas visszhangra talált a szomszédban, és ott is megadta a lökést arra, mi itten történt.
Mi ezen lökés következtében a t. Rendek bizodalmából fölmenvén Bécsbe, nem ok nélkül mondottuk a szabadságban testvéreinknek, ausztriai barátainknak azt: hogy visszük haza a magyar felelős miniszteriumot, mint biztosítékát annak, hogy nekik is rövid nap alatt meg fog adatni. És ime, tisztelt Rendek, Ausztriának felelős miniszteriuma már van.
Már most a fölolvasott peticióra t. barátaink és atyánkfiai, a buda-pesti küldöttség és a t. Rendek annak felolvasásából méltóztattak meggyőződni az iránt: miszerint a fölolvasás tanujele lesz annak, hogy azon irányban vitte az országgyűlés munkálkodását, mint azt a nemzetnek általánosan és különösen Buda-Pest lakosságának óhajtása igényli. Legtöbb a peticiónak pontjai közül részint valósággal el van határozva, részint a részletes munkák tekintetében intézkedések tétettek; s a legtöbb e pontok közül azon teendők közt foglaltatik, mit a tek. RR. ez országgyűlésen elvégezni határoztak.
Csak kettő van, amit megjegyezni kivánok, mielőtt a peticionális választmány véleményét beadná. Egyik az: hogy Pest városa közönsége kimondhatatlan óhajtással várja, hogy az országgyűlés innen a határszélről az ország szivébe tétessék által. Ez a nemzetnek közóhajtása volt, s évek óta keblünk legforróbb vágyai közt ápoltuk.
De azt gondolom, miután a két tábla egyetértőleg elhatározta, hogy a jelen fontos perczek között, midőn a nemzet sorsa fölött hosszasabban intézkedni, részletesebb munkába bocsátkozni, a partialis reformokra kiterjeszkedni senki más missióval nem birhat, csak azok, kiket nem egyes osztályok, hanem az egész nemzet fog képviselőkül küldeni. Ezt az országgyűlés kimondván, kimondotta azt is, hogy ezen országgyűlés létele csak néhány napig tarthat, ameddig t. i. azt megteszi, mi a szabadságnak és a vele párosult rendnek tekintetében a jövő országgyűlésnek Pesten leendő összeüléseig okvetlen megkivántatik; s megkivántatik arra, hogy a magyar miniszterium törvény általi hatáskörrel legyen felruházva s a képviseleti országgyűlés Pestre összejöhessen. Csak addig tarthat ezen országgyűlés élete.
Ez kevés ideig tarthat csak, s reménylem Pest város közönsége által fogja látni, hogy hasznosabb az országgyűlésnek e kevés időt arra fordítani, hogy bevégezze munkáját itten, mert mig elmennénk Pestre, addig az országgyűlést itt bevégezhetjük. Ez által azon örömet készítjük Pest városának, hogy kebelében fogja látni a nemzet képviselőit. Minthogy ezen óhajtást sok oldalról halljuk, nem volt szükségtelen ezt kinyilatkoztatni.

A szabadságharcz nevezetesebb szereplői.
Mi a peticiónak egyéb tartalmát illeti, én tek. RR. azt is szükségesnek tartom kijelenteni, hogy a miket előre bocsátani szerencsém volt, miszerint missiónk kevés órákra van szorítva, nem gondolom, hogy valamely részletesebb munkáknak kidolgozására reá érhetnénk. Az pedig feltehető, hogy az országgyűlés mihamarább össze fog hívatni Pestre. Hogy a felelős kormány megállapításánál a szabadság és rend addig is biztosíttassék, míg összejövend az új országgyülés, intézkednünk kell; s már ezért is nagyobb munkálatokba nem igen ereszkedhetünk. Ez az én régens-ideám.
Ami különösen az egyetem peticióját illeti: az első pont, hogy a magyar egyetem a bécsitől függetleníttessék, már megtörtént akkor, midőn felelős miniszteriumot nyertünk. E tekintetben a bécsi egyetemnek több beleszólása nincs, csupán csak a szeretet és barátság hangján; beavatkozásról szó sem lehet többé. Hanem, ha szükségesnek tartják a tek. RR. kimondani, hogy az egyetem a nevelési ügyminiszterium hatósága alá tartozik, ezt meg lehet tenni, de nem szükséges.
Ami pedig a peticiónak többi részét illeti: lelkemből vannak irva a pontok és régi óhajtásaimat tolmácsolják, de azoknak tárgyalására most rá nem érünk, s azért most csak azon teendőnk lenne, hogy a miniszterium utasíttassék a közelebbi országgyűlésre beadandó törvényjavaslat elkészítésére. Ezen szempontból fogom fel a peticiót anélkül, hogy a peticionális választmánynak véleményét elzárni akarnám. Ezt csupán megnyugtatásul és kölcsönös bizodalom végett nem tartottam fölöslegesnek elmondani.
Kossuth után még Széchenyi szólt, s a maga részéről is üdvözölte a küldöttséget: a barátságos egyetértést, az országgyűlés iránti bizalmat és a rend további fentartását kötvén szívükre. Ezzel a fogadtatás véget ért.
A küldöttség még rnárczius 20-án is Pozsonyban maradt. Itt értésült először; hogy Batthyány Lajos gróf kapta a megbizást a miniszterium megalakítására. De már ekkor mindenféle aggodalomkeltő hírek szárnyaltak a közönség közt; így: hogy az új kormány népszerűtlen aulikus főurakból fog összeállíttatni, aztán, hogy a pénzügy, hadügy továbbra is az osztrák kormány fenhatósága alatt marad. A küldöttség tehát felhasználta az alkalmat, hogy Batthyány grófot fölkeresse és kifejezést adjon aggodalmainak. Batthyány azonban megnyugtatta őket, kijelentvén, hogy e hírlelések túlzottak, s ha a magyar miniszterium csonkán állíttatnék fel, azonnal beadná lemondását.
A küldöttség márczius 21-én távozott Pozsonyból és 22-én számolt eljárásáról. A pesti közönséget, de legkivált a közcsendi bizottmányt éppenséggel nem elégítette ki az eredmény. Már azt is zokon vették, hogy a küldöttség nem a plénum előtt fogadtatott, hanem csak a kerületi ülésen. De ennél még nagyobb elégedetlenséget szűlt Kossuth beszédjének ama része, amelyben dorgáló hangon szól a fővárosi mozgalomról, sőt annak eltiprásával fenyegetődzik; ha az esetlég túllépné a korlátokat. Kossuthnak lényegileg igaza volt, mert ez izgalmas és zavaros időkben az országgyűlésnek kétszeresen kellett vigyáznia, hogy működési szabadságát semmiféle illetéktelen külbefolyás meg ne bénítsa; mindazonáltal figyelmeztető szavai, – talán élesebb kifejezésüknél fogva, – kétségtelenül rossz vért szültek Pesten. Ugy mondják, hogy Nyáry Pál és Kossuth között e miatt támadt az az elhidegülés; a mely a két kiváló férfiút az események további folyamán is tartózkodóvá tette egymás iránt.
Ugyanazon időben, míg a pesti küldöttség Pozsonyt járta, az országgyűlés viszont – Keglevich Gábor gróf tárnokmester vezetése alatt, – Pestre küldött megbizottakat, hogy élő szóval is tudassák az ország fővárosával a nemzet óhajainak teljesülését. A két küldöttség útja keresztezte egymást. Az országgyűlés küldöttjei „a közcsendi bizottmány” ülésén közölték a kivívott örvendetes eredményt. Keglevich gróf rövid szavakkal mondta el idejövetelök czélját, Szentiványi pedig felolvasta a Karok s Rendek nyilatkozatát a legközelebbi teendőkre nézve.
S noha a pesti közönség a történtekről legnagyobbrészt már előzőleg értesült, mindazonáltal szerte a városban élénk örömet és nagy megelégedést keltett az országgyűlés e kitüntető figyelme.
Batthyány Lajos grófnak, mint az alakítandó új kormány fejének, legelső gondját a rend fentartása képezte. Attól tartott ugyanis, s ez az aggodalma nem is volt alaptalan, – hogy a nyolczszázados iga alól feloldozott nép, a szabadság mámorától megittasulva, rendzavarásokra vetemedik. Nyomban miniszterelnökké történt kinevezése után tehát figyelmeztető körlevelet intézett az összes törvényhatóságokhoz. E körlevél, mely az új miniszterelnöknek legelső hivatalos cselekedetét képezi, a következőleg szól:
 
Tisztelt törvényhatósági elnök úr!
Az események rendkivüli gyorsasága miatt még talán szét sem küldetett k. k. körlevél hiányában a mellékelve olvasható nádor főherczegi kinevező iratra hivatkozva, első és haladéktalan kötelességemnek tartom a törvényhatóságok fejeit, elnökeit és igy Önt is, uram Ő felsége nevében a polgári hűség kötelességeire hivatalosan felhívni és megbízni, hogy a közbéke és nyugalom fenntartására minden tekintélyüket, hatásukat, alárendeltjeiket erélyesen felhasználni és minden segédmódot igénybe venni; – a csend és népkedély bujtogatóira és a most még fennálló viszonyok netaláni tapodóira nézve pedig a törvények rendeletét szigoruan alkalmazni siessenek nehogy miniszterium és országgyűlés, mint az átalakulás és törvényesség organumai, a nagy és nehéz munka megoldásában kicsapongások, vagy időelőtti követelések által akadályoztassanak, s a nemzet boldogsága, mielőtt alkotmányos tökélyét elérné, zavartassék.
És még egyfelől törvényes köreiket és hatalmukat a statuspolgárok irányában igénybe veendik; hazafiuilag törekedjenek másfelől a nemzetben a bizodalom lelkét és nyugtató érzelmeit a nemzetszerző királyi felség s nádor főherczeg, mint szinte a törvényesség organumai iránt is gerjeszteni és öregbíteni; szóval: polgári és hivatalos erélylyel eszközölni azt, hogy a hon magához méltólag és boldogságát elősegítőleg érezze át a nemzeti szabadság első örömeit.
S mindennek pontos és hűséges teljesültét annál biztosabban várom és reménylem, minthogy valamint én a kormányzat eredményéről felelősséget vállaltam, úgy a törvényhatóságok elnökeit felelőssekké teszem mindazon nem remélhető zavarok és botrányokra nézve, melyek az általában nem várt hanyagságból, vagy egykedvüségből származnának.
Pozsony, márczius 17-én 1848.
Hazafiui üdvözlettel s teljes bizodalommal tisztelt törvényhatósági elnök urnak kötelezettje:
Gr. Batthyány Lajos s. k.
nemzeti miniszterelnök.
 
Batthyány e legelső körrendelete némi bepillantást enged a nemes gróf fenkölt gondolatvilágába. A nemzet boldogságába vetett erős hit és a király iránti rendületlen hűség nyilatkozik meg abban.
Gondoskodva ekként a rend fentartásáról, megnyugtatva a kedélyeket: az országgyűlés zavartalanul foghatott hozzá a korszakalkotó reform-törvények megalkotásához.
Bámulatos az a fáradhatatlan tevékenység, amit az országgyűlés ezen rövid idő alatt kifejtett. Nap-nap mellett, úgyszólván kora reggeltő késő estig tartottak az ülések. A bizottságok pedig legtöbbnyire éjjel dolgoztak, hogy az egyes javaslatokat a tárgyalásra idején előkészítsék. Alig két hét alatt nem kevesebb mint harmincz törvényjavaslatot alkottak meg; oly törvényeket, melyek közül csaknem mindegyik a mai Magyarország alkotmányának is egy-egy alapkövét képezi. A törvények a következők:
I. törvényczikk: József nádor emléke törvénybe igtattatik.
II. törvényczikk: István főherczeg Magyarország nádorává választatik.
III. törvényczikk: Független magyar felelős miniszterium alakításáról.
IV. törvényczikk: Az országgyűlés évenkénti üléseiről.
V. törvényczikk: Az országgyűlési követeknek népképviselet alapján választásáról.
VI. törvényczikk: Az 1836. 26. t.-czikk foganatosításáról (Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyék, továbbá Kővár vidéke és Zilah városa visszacsatolásáról.)
VII. törvényczikk: Magyarország és Erdély egyesítéséről.
VIII. törvényczikk: A közös teherviselésről.
IX. törvényczikk: Az urbér és az azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok (robot), dézsma és pénzbeli fizetések megszüntetéséről.
X. törvényczikk: Az összesítésről, legelő elkülönzésről és fajzásról.
XI. törvényczikk: Azon ügyekről, melyek eddig a földesuri hatóságok által intéztettek.
XII. törvényczikk: Az urbéri megszüntetett magán uri javadalmak státusadóssággá leendő átváltoztatásáról.
XIII. törvényczikk: A papi tized megszüntetéséről.
XIV. törvényczikk: A hitelintézetről.
XV. törvényczikk: Az ősiség eltörléséről.
XVI. törvényczikk: A megyei hatóságok ideiglenes gyakorlásáról.
XVII. törvényczikk: A megyei tisztiválasztásról.
XVIII. törvényczikk: A sajtótörvényről.
XIX. törvényczikk: A magyar egyetemről. (Tanszabadság.)
XX. törvényczikk: A vallás dolgában. (A vallásegyenlőségről.)
XXI. törvényczikk: A nemzeti színről és az ország czímeréről.
XXII. törvényczikk: A nemzeti őrseregről.
XXIII. törvényczikk: A szabad királyi városokról.
XXIV. törvényczikk: A községi választásokról.
XXV. törvényczikk: A Jász-Kun kerületekről.
XXVI. törvényczikk: A Hajdu kerületről.
XXVII. törvényczikk: Fiume és Buccari szabad tengeri kereskedési kerületről.
XXVIII. törvényczikk: A nádori méltósághoz kötött hivatalokról.
XXIX. törvényczikk: Az ország közhivatalnokairól.
XXX. törvényczikk: A felelős miniszterségnek a közlekedési tárgyak iránti teendőiről.
XXXI. törvényczikk: A szinházakról.
A megalkotott törvények, amint látjuk, hű kifejezői valának a nemzet törekvéseinek. A 12 pont, néhány nap alatt, mintegy varázsütésre, egyszerre megvalósult. Az alkotmányozó országgyűlés, a nemzet óhajtásához képest, felszabadítá a jobbágyságot, eltörülte a dézsmát és a papitizedet, megalkotá a népképviseleti országgyűlést, behozta a közös teherviselést, kimondotta Erdélynek Magyarországgal való egyesítését, összezúzta a sajtó bilincseit, törvénybe iktatá a vallásegyenlőséget, szervezte a nemzetőrséget, proklamálta a tanszabadságot, visszahelyezte megillető jogaiba a nemzeti színt és az ország czímerét.
A jobbágyság eltörlésével a hűbéri rendszer utolsó maradványa dőlt romba. A nép millióiról hullott le a megszégyenítő rabláncz. A honfentartó ős népelem visszanyerte emberi jogait.
De az országgyűlés még ennél is tovább ment. Nemcsak szabadságot adott a népnek, de egyúttal bevette azt az alkotmányosság sánczaiba; nemcsak egyenlővé tette a pórt egykori földesurával, hanem egyszersmind jogot adott neki, hogy szavazatával hozzászólhasson az ország dolgához is.
A népképviseletről szóló törvény, mely a parlamentáris kormányrendszer maiglan is fennálló alapját képezi, kétségtelenül egyik legbecsesebb alkotása az 1848-iki pozsonyi országgyűlésnek. E törvénynyel közel két millió ember jutott választói jogosultsághoz, miáltal a nemzet egyeteme nyert állandó befolyást az államügyek ellenőrzésére. És midőn kimondatott, hogy minden választó egyúttal választható is: ezzel a törvényhozás ajtai is megnyíltak a nép előtt.
A népképviselők száma, Erdélyen kívül, összesen 377-re tétetett. Ebből Horvátország három megyéjére 18, a horvát határőrvidékre 8, a szerémi végvidékre 3, a bánsági végvidékre szintén 3 képviselő esett. Erdély részére, azon esetre; ha az uniót elfogadja, 66 mandátum hagyatott. S így az összes képviselők száma Erdélylyel együtt 443-ban állapíttatott meg. Körülbelűl harminczezer lélekre és mintegy ötezer választóra esett egy-egy képviselő.
Természetesen, az országgyűlés működését is a parlamentarismusnak megfelelően kellett szabályozni. A két kamara-rendszer, mint ősi intézmény továbbra is fentartatott; sőt a felsőház belső szervezetéhez egyelőre nem is nyúltak, későbbre tartván fenn annak reformját. De annál nagyobb súlyt fektettek az alsóház korszerű ujjáalakítására. Az erre vonatkozó törvény főbb pontjai a következők:
Az országgyűlés évenkint tartatik, székhelye: Pest. A népképviselők mandátuma három évre szól. A királynak joga van, új választások kiirásával a törvényhozó-testületet előbb is feloszlatni; de az esetben az új országgyűlés három hónapon belül összehivandó. A képviselőház évről-évre maga választja elnökeit, a főrendiház elnökét és alelnökét azonban a király nevezi ki. Mindkét ház ülései nyilvánosak.
De a reformok között talán mégis a miniszterek működésére vonatkozó törvény volt a legfontosabb. Ez képezte sarokkövét a nemzet szabadságának új államéletében; ennek a törvénynek volt a hivatása, hogy idegen befolyásolások, rosszakaratu tanácsok ellenében. megvédelmezze az oly nagy küzdelemmel kivívott alkotmányt. A „Független magyar felelős miniszterium alakitásáról” szóló 1848: III. törvényczikk főalapelvét ugyanis az képezi, hogy a király, vagy helytartója a végrehajtó hatalmat a törvények értelmében csakis a független magyar miniszterium által gyakorolhatja; s bármely rendelete, parancsa, határozata és kinevezése csak úgy érvényes, ha az a Budapesten székelő miniszterek egyike által is aláiratik.
A kegyelmezési jog, a főbb világi és egyházi méltóságok kinevezése, a nemesség, a czimek és rendjelek adományozása továbbra is felségjogok maradtak ugyan, de kimondatott, hogy minden erre vonatkozó kir. kézirat csakis az illető miniszter ellenjegyzése mellett bocsájtható ki.

1848-49-iki honvédek és nemzetőrök.
(Egykoru rajz.)
S hogy a nemzet belügyeibe még félreértésből sem legyen oka, avagy ürügye a bécsi kormánynak beleavatkozni: a pozsonyi országgyűlés féltő gonddal a legapróbb részletekig állapította meg az egyes miniszteriumok hatáskörét. Ez alapvető törvények megalkotása körül kétségtelenül Kossuthé a legnagyobb érdem. Mások is bőségesen kivették ugyan részüket a korszakos munkából; így Szemere, ki a törvényjavaslatok előkészítésében fejtett ki roppant buzgalmat, így Deák Ferencz, a ki páratlan közjogi ismereteivel irányította az egyes javaslatok megfelelő helyes szövegezését, aztán Klauzál Gábor, Széchenyi gr., Szentkirályi stb., akik szintén nagy tevékenységet fejtettek ki; – de a reform-javaslatok vezéreszméi mégis csak Kossuthtól eredtek, s legnagyobbrészt az ő koncepciói szerint formáltattak. Kossuth védelmezte meg azokat, ha a törvényhozás egyik-másik tagja felszólalt ellenük, s midőn gyakorlatias megvalósításukra került a sor, Kossuth lehelt beléjük életet.
Akik eddig Kossuthban csak a merész politikust látták, most kénytelenek voltak elismeréssel adózni fényes alkotó tehetségének is. Még gr. Széchenyi István is, – ki mindig oly élesen, annyi szenvedélylyel támadta Kossuthot, – meghajolt előtte és szokatlan tisztelettel beszélt az ujjáalakulás körül szerzett érdemeiről.
„Bátrabbak, – így szól Kossuthra czélozva egyik hirlapi czikkében, amelyet épp a napokban írt, – bátrabbak, merészebbek, kikkel magasb láthatatlan hatalmak látszanak szorosb szövetségben lenni, rövid napok alatt oly alapra fektették hazánk jövendőjét, melyet – tisztelet, becsület, de igazság is, – velem együtt mi hangya-munkások tán soha, vagy csak generációk után lettünk volna képesek megalakítani.”
De maga Deák Ferencz 1867-ben, tehát már akkor, midőn e két nagy férfiú útjai egészen eltértek egymástól, egy képviselőházi felszólalása alkalmával ekként emlékezett meg Kossuth ezen időbeli működéséről:
… „Magyarország közjogának történetében legfontosabb korszakot képez azon átalakulás, mely 1847–1848-ban tétetett, mert e nélkül a korszak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég elsöpörték volna alkotmányunkat. Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak – Kossuthnak – nevével, aki azt 1848-ban megindította és ernyedetlen erélylyel keresztülvitte. Daczára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének azon része fönmaradt és fönn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva” …
Míg Kossuth és az országgyűlés fáradhatlan buzgósággal munkált a reform-törvények alkotásán: azalatt Batthyány az új kormány helyes összeállítására fordította összes erejét.
Nagy nehézségekkel járt ebbeli fáradozása. Nem azért, mintha kiváló férfiakban, jeles szakerőkben hiány lett volna. Válogathatott bennük. De vigyáznia kellett, hogy az új kormány összeállítása a közvélemény óhajtásának is megfeleljen, a bécsi udvarnak is tessék; ügyelnie kellett, hogy a miniszterium kebelében, – egyik, vagy másik tag befolyásának túlsúlyával, – a szükséges összhang meg ne zavartassék. Batthyány, ki a mérsékeltebb irány híve volt, különösen Kossuth heves temperamentumától tartott. Arra természetesen nem is gondolt, hogy Kossuthot mellőzze. Tudta nagyon jól, a bécsi intéző-köröknek is tudomására adta ismételten, hogy Kossuth nélkül; – kinek nevéhez füződött az ujjáalakulás dicsősége, – a miniszterium nem is képzelhető. Batthyány tehát arra törekedett, hogy oly férfiakat nyerjen meg a kabinet számára, akiknek mérsékletével Kossuth túlcsapongó hevét, politikai merészségét esetleg ellensúlyozhassa. Ezért birta rá Széchenyi István grófot, továbbá Deák Ferenczet és Eötvös József bárót, hogy vállaljának tárczát.
Az alsótábla márczius 23-iki ülésén Batthyány gróf végre bemutatta az első független felelős miniszterium tagjainak névsorát, még pedig a következő összeállításban:
Batthyány Lajos gróf tárcza nélkül kormányelnök, Szemere Bertalan belügy, Kossuth Lajos pénzügy, Széchenyi István gróf közlekedésügy, Eötvös József báró vallás- és közoktatásügy, Klauzál Gábor földmívelés, ipar és kereskedelem, Deák Ferencz igazságügy, Mészáros Lázár hadügyminiszter, s végül Eszterházy Pál herczeg az Ausztriával fennálló viszonyokra nézve, illetőleg a király személye körüli miniszter.
Az országgyűlés tetszéssel fogadta az előterjesztett névsort, mely kétségtelenül a magyar közélet legkiválóbbjait foglalta magában. De egyébként is szerencsés volt az összeállítás, mert az új kormány, melynek tagjai közt főurak is foglaltak helyet, ezáltal mintegy külsőleg is kifejezte a nemzet egybeforrását a szabadságban.
A miniszterium tagjai között, már állásánál fogva is, az első helyet Batthyány gróf foglalja el. Batthyány Lajos gróf született 1809-ben Pozsonyban. A Batthyány-család egyike a legrégiebbeknek hazánkban, eredetét a honfoglaló Örs vezértől származtatja. A család első ismert őse Renold vitéz, aki 1160 táján élt. A Batthyány nevet György esztergomi várkapitány vette fel, ki 1398-ban kapta adományul Batthyány birtokát. A család 1628-ban a báróságot nyerte, 1630-ban pedig grófi rangra emeltetett. A Batthyányiak hosszú századokon keresztül mindig fényes szerepet vittek hazánk történetében. Többen közülök a báni méltóságig emelkedtek, a család egyik sarja erdélyi püspök volt, egy másik pedig – Batthyány József – esztergomi érsek-bibornok. Legtöbben zászlósok, főispánok, majdnem valamennyi magas méltóságot viselő nagyúr, kinek szava súlylyal birt az ország dolgában.
Ilyen ősi és előkelő főuri családból származott Batthyány Lajos gróf, az első magyar miniszterelnök.
Sajátságos játéka a sorsnak, hogy az, aki később a nemzet megsiratott vértanuja lett: ifjú korában alig törte a magyar nyelvet. Anyja, aki korán özvegyen maradt; az akkori idők mágnás-szokásainak megfelelőleg egy bécsi nevelőintézetbe adta az alig tíz esztendős fiút. És hogy ez idegen német környezetben anyanyelvét egészen el nem felejté, az leginkább annak az igénytelen, magyar jobbágyfiúnak köszönhető, akit anyja inas gyanánt melléje adott, s aki később az élet viharában is mindvégig odaadó hű cselédje maradt.
Tizenhat éves koráig tartózkodott Batthyány e bécsi nevelőintézetben, a honnan mint kadét, az Olaszországban táborozó Miklós-huszárok ezredébe lépett, s csakhamar hadnagy lett.
A katonaélet vidám gondatlansága, az olasz égalj varázsa a fiatal huszárhadnagyra is megtette hatását. Zajos, pazar életet kezdett folytatni; marékkal szórva a pénzt és marékkal szakítva az élet örömeinek pompázó rózsáiból.
Végre is anyja lépett közbe és hazahívta a fiút. Batthyány, – ki ekkor még alig töltötte be 21-ik életévét, – meghajolt az anyai intés előtt; leköszönt tiszti-rangjáról, hazajött és átvette ikervári uradalmának kezelését.
Az új élet, a változott munkakör, vagy talán maga a rég nem látott anyaföld, – csodálatos átalakító hatást tett az ifjú lelkületére. Egyszerre elfordult a léha élettől, megkomolyodott és vasszorgalommal tanulni kezdett. Mindenekelőtt az elhanyagolt édes anyanyelvet sajátította el tökéletesen, aztán a törvénytudományoknak feküdt neki, majd a nemzet történelmét búvárolta át. Eközben, hogy ismereteit azáltal is öregbítse, nagyobb utazásokat tett a külföldön. 1834-ben megnősült, oltárhoz vezetvén Zichy Antónia grófnőt, ezt a fennkölt lelkü hölgyet, akinek alig egy évtized multán oly mérhetlen gyászt, annyi fájdalmat juttatott a haragvó balsors keserű osztályrészül.
Batthyány grófot a családalapítás most már egészen hazájához kötötte. Érdeklődött a közügyek iránt, eljárt a megyegyűlésekre, résztvett a politikai élet mozgalmaiban. 1839-ben már a pozsonyi országgyűlés főrendjei közt látjuk őt, a hol talpraesett felszólalásaival, s szabadelvü nézeteivel csakhamar a vezérférfiak sorába küzdötte fel magát.
Kossuthtal még az országos iparvédegyesület szervezése alkalmával ismerkedett meg. Bár társadalmi állásra, nevelésre, sőt jellemre nézve külömböztek is egymástól, mégis volt bennük valami közös vonás. Mindaketten egyaránt buzogtak a liberális reformokért, mindakettő nagy akaraterővel bírt, mindakettő lelkében olthatatlan lánggal égett a haza szerelme. De Batthyány nyugodtabb, mérsékeltebb, békülékenyebb s sokkal dinasztikusabb volt, mint Kossuth, kit gyakran elragadott heve, s aki a nemzet ezredéves jogait fölébe helyezte az uralkodóház érdekeinek. De a közös nagy czél: az alkotmányos reformok kiküzdése egyesítette a két hazafit. Míg Kossuth az alsótáblán harczolt a liberális párt élén, azalatt Batthyány a felsőház ellenzékét vezette csatára. S midőn végre a reformok kiküzdettek, midőn a parlamentális kormányforma alakításához a koronás király beleegyező szava elhangzott: maga Kossuth volt az, aki azt mondotta, hogy Batthyány gróf a legméltóbb és legalkalmasabb a miniszterelnöki méltóság betöltésére. S Batthyány csakugyan megfelelt a hozzáfűzött reményeknek. Önfeláldozó buzgalommal tölté be roppant felelősséggel járó állását. Minden erejét megfeszíté, hogy a nemzet és az uralkodóház közötti ellentéteket kiegyenlítse. Lángolóan szerette hazáját, de hű akart maradni királyához is. Ámde ennek összeegyeztetése, a kamarilla ármánya folytán, csakhamar lehetetlenné vált. Az uralkodó-család és a nemzet szembe kerültek egymással. Batthyány nem akart részese lenni ez élethalál-harcznak, s midőn a nép kitörő haragja a hitszegésért Lambergen állt bosszút – Batthyány gróf végleg lemondott miniszterelnöki állásáról. De hazaszeretete nem hagyta nyugodni. Ujolag megjelenik az országgyűlésen, hogy még egyszer megkisértse a nemzet és az uralkodó-család kibékítését. Ajánlatára az országgyűlés békekövetséget meneszt az előnyomuló Windischgrätz herczeghez, hogy megpróbálja a lehetetlent: az egyezkedést. A küldöttségben részt vesz maga Batthyány is; akit azonban a gőgös és elbizakodott Windischgrätz visszautasít.
Mélyen megszégyenítve tér vissza a nemes gróf a fővárosba, s reményvesztetten borong a haza sorsán. Az országgyűlést immár nem is követi Debreczenbe; pedig ha távozik, talán elkerülhette volna rettenetes sorsát. Windischgrätznek, amint a fővárosba teszi lábát, úgyszólván első teendője, hogy a gyanútlan Batthyány grófot elfogassa. A budai kazamata-börtönbe veti, majd Pozsonyba, Olmützbe, Laibachba hurczoltatja. A világosi gyásznap után ismét visszahozzák Budára és vértörvényszék elé állítják, a mely 1849. október 5-én bitóra itéli. Batthyány, hogy a megszégyenítő halálnemet elkerülje, sebet ejt nyakán, mire október 6-án az Ujépület udvarán agyonlövik. Igy esett az önkény áldozatául éppen az, ki a szabadságharcz vezéralakjai közül mindvégig leghívebb támasza maradt a dinasztiának, aki az utolsó perczig minden lehetőt megkisérlett, hogy a nemzetet az uralkodóházzal kibékítse. Nemes önfeláldozását golyóval hálálták meg. Porladó tetemei ott pihennek a budapesti kerepesi-úti temetőben, abban a díszes mauzoleumban; amelyet közadakozásból a gyászoló nemzet emelt sírja fölé.

A szabadságharcz hirlapjai.
Szemere Bertalan belügyminiszter. Született 1812. augusztus 27-én Vattán, Borsodmegyében. Tanulmányai befejeztével: 1832-ben Pozsonyba ment, ahol, mint az „országgyűlési ifjuság” tagja, élénk részt vett azokban a mozgalmakban, amelyek a szabadelvű reformokat szülték. 1836-ban beutazta Európát, s szerzett tapasztalatairól igen érdekes és tanulságos könyvben számolt be. De ezenkívül is gyakran fölkereste magvas tanulmányaival, szellemes dolgozataival az akkori folyóiratokat. Irodalmi munkásságáért a Tudományos Akadémia már 1840-ben tagjai közzé választotta.
Nyomósabb politikai szereplését az 1843-iki országgyűlésen kezdte meg, ahol szülőmegyéjét, Borsodot képviselte. Széleskörű ismereteivel, kiváló szónoki tehetségével csakhamar a diéta vezérlő tagjai közzé küzdötte fel magát. Különösen szervező tehetségét, mely főkép az egyes törvényjavaslatok alkotásánál tűnt ki, becsülték nagyra. Kossuthnak lelkes híve, hű követője maradt csaknem az utolsó napokig.
Szemerét egyik kortársa, Szilágyi Sándor ekként jellemzi: „Kisded ember, kedves, de untalan mosolygó vonásokkal. Rendesen Borsodmegye küldte az országgyűlésre. Beszédei szív és ész kifolyásai. Menydörögni soha sem hallottam őt, de igen szív- és észhez szólani, melynek húrjait csodálatosan tudta pengetni. Szónoklatában annyi a logicai rend, hogy e tekintetben az elsők sorából nem hagyhatni ki.”
Szemere az 1847–48-iki reform-országgyűlésen, már mint az ellenzék egyik vezére vitt fényes és döntő szerepet, úgy, hogy az első felelős miniszterium alakításakor a belügyi tárcza vezetése bizatott reá.
A Batthyány-miniszterium lemondása után a honvédelmi bizottmánynak lett a tagja, majd mint országos biztos szervezte a honvédelmet, s közben járt a Dembinszky és Görgei közötti viszály kiegyenlítésén. A függetlenségi nyilatkozat után Kossuth őt bízta meg az úgynevezett „forradalmi miniszterium” alakításával, melynek végiglen elnöke maradt, s egyúttal a belügyi tárczát is vitte.

Mészáros Lázár, 1848-iki hadügyminiszter.
Midőn hazánk ügye lehanyatlott, midőn a kibontakozásra nem volt remény: mint annyi mások, Szemere is a külföldön keresett menedéket. De távozása előtt, a gondjaira bízott koronát, – nehogy e szent jelvény a bitor ellenség kezébe kerüljön, a határszélen Orsovánál elásta. Bujdosó útja Törökországba vitte; innen Párisba ment, hol huzamosabb ideig lakott, majd Londonba űzte sorsa. 1865-ben végre kegyelmet nyert, de immár nem vehette hasznát számüzetése feloldásának. Testben-lélekben megtörve tért haza. Fényes elméje elsötétült, lelke világa kialudt, úgy hogy visszatérése után alig három évre 1869. január 18-án magához váltotta a halál.

A pesti rendőrség jelvénye 1848-ban.
Kossuth Lajos pénzügyminiszter. Kossuth tüneményszerű életének 1848-ig terjedő részét fenntebb már vázoltuk. Láttuk, hogy az egyszerü prókátor-fiu miként emelkedett a nemzet vezérévé.
Nehéz volna eldönteni, hogy Kossuth nélkül lett volna-e bátorsága az elárult nemzetnek fegyverrel védeni jogait, – de annyi tény, hogy a nemzet érzelmeinek, vágyainak, törekvéseinek senki sem tudott a kortársak közül olyan igaz és erőteljes kifejezést adni; mint éppen Kossuth. Mint ha keze folyvást ott nyugodott volna a nemzet szivén, mintha csak egészen belátott volna a magyar nép gondolatvilágába. És ez tette a nemzet vezérévé. Ebből magyarázható meg, hogy az események központja lett, hogy egy szavára a nép százezrei indultak véres tusára. És ez a határtalan bizalom akkor sem csökkent, midőn már minden elveszett. A népnek a szabadságharcz majd mindegyik főbb szereplője ellen volt vádló szava, csupán Kossuth állt előtte tisztán. Bolyongását a két világrészben féltő szeretettel kisérte, s csak tőle, csak általa várt szabadulást. S Kossuth a nép e törhetlen ragaszkodását kétségtelenül meg is érdemelte. Hisz legelső sorban Kossuth erélyének köszönhette, hogy a jobbágyság megszégyenítő bilincsei lehullottak kezeiről, hogy szabad polgára lett a szabad hazának.
Ámde Kossuth más tekintetben is magasan kivált a szabadságharcz vezéralakjai közül. Mint pénzügyminiszter, mint a honvédelmi bizottmány elnöke és mint kormányzó egyaránt oly bámulatos munkaerőt és szivósságot fejtett ki, amely páratlanul áll ujabb történelmünkben. Ugyszólván semmiből hadseregeket teremtett. Ott volt mindenütt, ahol cselekedni kellett. A csüggedőket lelkesítette, a viszálykodókat kibékíté. A világra szóló küzdelemnek ő volt a lelke, intézője, vezére, mindene.
Tagadhatlan, hogy Kossuth is követett el hibákat. Hiszen gyarló ember volt ő is, mint valamennyien. Talán többször elragadta a szenvedély heve, talán feltámadt lelkében olykor a becsvágy, talán egyszer-másszor elnézőbb volt mintsem kellett volna, talán nem tudta mindig jól megválasztani embereit, – ez mind lehet. De meg nem tagadható tőle, hogy minden cselekedetén, – lett légyen az jó, avagy hibás, arany fonalként húzódik keresztül a véghetetlen és lángoló hazaszeretet.

Honvédzászló-szentelés.
(1848-ban készült rajz.)
Széchenyi István gróf közlekedésügyi miniszter. Született 1791. szeptember 21-én Bécsben. Mint az akkori főuri nemzedék közül a legtöbben: Széchenyi is a katonai pályára lépett. Az 1809-iki insurrekcióban már mint főhadnagy szerepelt. A háború befejeztével a dzsidásokhoz, majd a huszárokhoz tették át. De a lánglelkű ifjú becsvágyát nem elégítette ki a fegyver-zaj. Kapitányi rangra emelkedett már, mikor egyszerre otthagyta a csillogó katonai pályát s mint Batthyány gr., ő is komoly tanulmányokhoz fogott. Eközben nagy utazásokat tett, bekalandozván majdnem egész Európát. Korszakos politikai működését az 1825-iki országgyűlésen kezdte meg. A nemzet épp akkor kezdett ébredezni százados szenderéből. Széchenyi oda állt az ébresztők közzé és páratlan buzgalmával, önzetlen áldozatkészséggel csodákat művelt. Az alkotások hosszu sora dicsőíti maiglan is munkásságát.
Kossuth politikai működésével eleintén sehogy sem tudott megbarátkozni. Éles harczot folytatott ellene. Utóbb azonban, midőn látta, hogy Kossuth agitációját siker koronázza, némileg kiengesztelődött iránta, sőt az első miniszteriumban tárczát vállalt vele.
Széchenyinél hatalmasabb szakerőt keresve sem lehetett volna találni a közlekedési ügyek élére. Megállapított tervvel, kész programmal vette át miniszteriumának vezetését. A vasuti vonalaknak egész sorát akarta létesíteni, amint azt „Javaslat a magyar közlekedésügy rendezéséről” szóló munkájában ritka szakértelemmel kifejté. Ámde a viharos események megakasztották szándékában. A viaskodó nemzetnek immár sem ideje, sem pénze nem volt, hogy a „legnagyobb magyar” nagyszabásu terveit megvalósítsa.
Széchenyi gróf, – sejtelmes lelkében előre látva a szörnyü örvényt, amely felé a nemzet tervszerüen sodortatik, – megtört reménynyel, elborult kedélylyel hagyta el miniszteri székét. Kinzó látományoktól gyötörtetve 1848. szeptember 5-én végleg eltávozott Pestről, s a döblingi ideggyógyintézetben keresett menedékhelyet, amelyet el sem hagyott többé. Néhány év mulva azonban lényegesen javult állapota, sőt 1856-ban annyira visszanyerte szellemének rugékonyságát, hogy ismét érdeklődni kezdett a haza ügyei iránt. Megujítá régi ismeretségeit, dolgozgatott. Ez időben írta „Blick” czímü munkáját, amely a Bach-rendszer megsemmisítő kritikáját képezte. Ez a hatalmas röpirat volt a nagy lángelmének utolsó fényes fellobbanása. Csakhamar ujólag erőt vett borongó lelkén a kétség, mely napról-napra növekedvén, 1860. ápril 7-én az öngyilkosságba űzte. Tragikus halálának megdöbbentő híre gyászba borította az egész országot. Tetemeit nagy pompával a nagyszombati sírboltba helyezték örök pihenőre. A hálás nemzet emlékét érczszoborban örökíté meg, amely a „legnagyobb magyar” egyik legmaradandóbb alkotása: az Akadémia előtt 1880. május 23-án lepleztetett le.
Eötvös József báró vallás- és közoktatásügyi miniszter. Született Budán, 1813. szept. 3-án. Tanulmányai befejeztével 1833-ban ügyvédi vizsgát tett. Aztán, hogy közigazgatási ismereteit gyarapítsa, Fejérmegye törvényhatóságának szolgálatába lépett, hol jegyző lett. De nem maradt itt sokáig. Lelkében már ekkor hatalmasan lobogott az a költői láng, amely később oly nagybecsű munkák alkotására serkenté. Visszavágyott és visszatért a fővárosba, s az udvari kancelláriánál vállalt, mint fogalmazó hivatalt. Ez időtájt írta „Karthausi” czímű bölcselmi regényét, mely ragyogó irályával, mély gondolataival, megkapó érzelemfestésével egyszerre ismertté és népszerüvé tette iróját. Innentől kezdve Eötvös széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki. Rövid időközök alatt, egymásután jelentek meg „A falu jegyzője,” „Magyarország 1514-ben,” a „Nővérek” stb. czímű ismert művei; ezenkívül több bájos költeménye és számos egyéb dolgozata a különböző folyóiratokban.

Kossuth-bankó.
Eötvös nyilvános politikai szereplését az 1843-iki pozsonyi országgyűlésen kezdte meg, ahol a főrendiházban foglalt helyet, s szónoki tehetségével csakhamar feltünt. Innentől kezdve élénk részt vett a közélet mozgalmaiban. Batthyány grófnak buzgón segédkezett a felsőházi ellenzék szervezésében. A megyék uralma ellen heves harczot folytatott ugyan, de azért egyik leglelkesebb híve volt a parlamentáris kormányrendszernek.
Az 1848-iki miniszteriumban Batthyány unszolására vállalta el a vallás- és közoktatásügyi tárczát. A zavaros időkben vajmi kevés tér nyílott működésének. De költői kedélyű természete nem tudta elviselni a háború borzalmait. Batthyány lemondása után tehát ő is letette tárczáját és visszavonult. Az 1849-iki események után egy ideig külföldön élt, s visszatérve, mint az Akadémia elnöke fejtett ki élénk irodalmi munkásságot. 1861-ben orsz. képviselő lett; az 1867-iki kiegyezés után pedig újra mint vallás- és közoktatásügyi miniszter foglalt helyet az Andrássy-kabinetben. A békés idő áldásait felhasználva, lázas tevékenységet fejtett ki elhanyagolt közoktatásügyünk rendezésére. A népnevelést a haladó kor igényeihez képest egészen átszervezte. Lerakta alapjait a középoktatásnak. Egyáltalán véve, e téren valóságos úttörő munkát végzett, s ezen időbeli működésére ma is hálás kegyelettel gondol a nemzet. Meghalt 1871. február 2-án. Emlékét szintén érczszobor őrzi.
Klauzál Gábor földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter. Született Pesten, 1804. november 18-án. Egyike az ellenzék azon vezérbajnokainak, kik a legernyedetlenebb szilárdsággal vívtak a régi kormánypárt ellen. Talpig becsületes, magyar ember, – jellemzi egyik életírója, – a kit az országgyűlés megríkatójának neveztek, mert senki sem tudott nálánál jobban szívhez szólni. Klauzál már az 1832-iki országgyülésen feltünt, s nevét a Deák Ferenczé mellett emlegették. Sőt az 1844-iki országgyűlésen, midőn Deák nem jelent meg a diétán, Klauzál volt az alsótábla ellenzékének a vezére. Az 1847–48-iki országgyűlésnek nem lehetett tagja, mert Csongrádmegyében, ahol fellépett, a kormány erőszakoskodásai miatt megbukott. De azért a bukás nem kedvetleníté el; sőt ellenkezőleg, még annál buzgóbban működött a reformok érlelésén. A pesti márczius 15-iki eseményeknél vezérszerepet vitt; s hogy a mozgalom oly fényes eredménynyel végződött, Nyáry mellett, Klauzál higgadtságának és erélyének köszönhető.
Batthyány grófhoz régi, meghitt barátság fűzte. Kétségtelenül ez is hozzájárult ahhoz, hogy Batthyány bevette a kabinetbe; de Klauzál különösen az iparügyek terén oly ritka szakértelemmel bírt, hogy nála hivatottabb ember e tárczára nem igen akadt volna az országgyűlésen.
De a szabadságharcz kitörése Klauzál szakszerű működésének is útját szegte; emellett még betegeskedett is. Batthyány gróf lemondásával tehát ő is letette tárczáját. Visszavonult, s csak 1861-ben lépett ki ismét a politikai küzdőtérre, midőn Szeged városa képviselőjévé választotta. Meghalt 1866. augusztus 3-án Szegeden.
Deák Ferencz igazságügyminiszter. Született 1803. okt. 17-én a zalamegyei Söjtörön. Középiskolái befejezésével Pestre jött és megszerezte az ügyvédi diplomát. Innét Zalába tért vissza, s eleintén mint ügyész, később mint az árvaszék elnöke, majd pedig mint táblabiró szolgálta szülőmegyéjét.
Az országgyülésre, leköszönő bátyja helyéré 1833-ban először Zalamegye küldte. Deák Ferencz alapos törvényismeretével, erős jogérzetével s éles politikai belátásával, úgyszintén keresetlen egyszerű, de meggyőző szónoklataival gyorsan tekintélyre vergődött. Az 1839–40-ki országgyűlésen már mint az alsótábla ellenzékének elismert vezére küzdött a nemzet alkotmányos jogaiért. 1843-ban ismét követté választatott, de a közteherviselés kérdéséből támadt erőszakoskodás miatt a mandátumot nem fogadta el s nem is vett részt az országgyűlésen. Deák már akkor annyira népszerű volt, hogy nem akadt ember, ki helyette a zalai követséget elvállalta volna, úgy hogy széke az egész országgyűlésen üresen maradt. Az 1847-iki országgyűlésre egészségi okokból nem vállalt mandátumot; de midőn a nemzet újjáalakulásának nagy kérdései napirendre kerültek, 1848. márcziusban megjelent az alsóházban, s az első felelős független miniszteriumban az igazságügyi tárczát vállalta el. Batthyány gróffal ő is leköszönt, de képviselői állását továbbra is megtartotta, s mint ilyen, tagja volt a Windischgrätzhez küldött békekövetségnek is. Midőn tapasztalta Windischgrätz visszautasító dölyfét, midőn látta, hogy a békés megegyezésre immár nincs remény: megrettenve a harcz borzalmaitól, kehidai birtokára vonult, ahol egész 1854-ig zajtalan visszavonultságban élt.
Amint azonban az önkény hosszú, rémes éjszakája után derengeni kezdett: Deák ismét megjelent a politikai küzdőtéren, s népszerűségének s bölcseségének latbavetésével mindent elkövetett, hogy az uralkodóházat a nemzettel kibékítse. Az 1867-iki kiegyezés, mely Deák szellemében és tervei szerint köttetett, végre meghozta a béke olajágát. Deák, – noha egyenesen neki köszönhette az uralkodóház, hogy a nemzet a közelmult iszonyaira a feledés fátyolát borítá, – visszautasított minden czímet, rangot, kitüntetést, amelylyel ismételten megkinálták. Élete végeig a nemes egyszerűség és a hazafias önzetlenség mintaképe maradt. Elhunyt 1876. január 28-án. Az országgyűlés a haza körül szerzett érdemeit törvénybe igtatta, az állam pedig szobrot állított emlékének.

Rozsnyó város szükségpénze 1849-ben.
Mészáros Lázár hadügyminiszter. Született 1796. február 20-án Baján, ahol atyja földbirtokos volt. Katonai pályáját a Bácsmegyében 1812-ben szervezett önkénytes csapatnál kezdte meg. E szabadcsapat feloszlatása után, főhadnagyi rangjának megtartása mellett a 7-ik huszárezredbe lépett, ahol 1837-ig szolgált, s ekkor mint őrnagy az 5-ik huszárezredbe tétetett át. 1842-ben alezredessé, 1845-ben ezredessé és ezredparancsnokká neveztetett ki.

Rozsnyó város szükségpénze 1849-ben.

Rozsnyó város szükségpénze 1849-ben.
Az első felelős miniszterium alakításakor Batthyány gróf figyelmét először Kossuth irányította Mészárosra, aki magyaros érzelmeinek az által is kifejezést adott, hogy állandó szorgalmas olvasója maradt a hazai hirlapoknak, katonáskodása alatt is. Kossuthnak, midőn még a „Pesti Hirlap”-ot szerkesztette, feltünt ez a szokatlan körülmény; s ebből azt következtette, hogy Mészáros nemcsak liberális gondolkozású ember lehet, de jó hazafi is, aki az osztrák katonai szolgálatban nem vesztette el érzékét a nemzet törekvései iránt.
S Kossuth nem is csalatkozott e feltevésében. Kezdetben nagyon sokan idegenkedtek Mészárostól; azt hitték, nem egyéb megcsontosodott osztrák katonánál, de csakhamar annyi jelét adta önfeláldozásának, hogy még azok is, kik máskülönben nem rokonszenveztek vele, kénytelenek voltak meghajolni tiszta hazafisága előtt.
Mészárost hadügyminiszterré történt kinevezése Olaszországban érte; s midőn Pestre jött, hogy állását elfoglalja, minisztertársai már erős munkában voltak. 1848. junius 7-én tábornokká neveztetett ki; egyidejüleg pedig külön kir. kézirattal a magyarországi összes katonaság – függetlenül az osztrák hadügyminisztertől, – kizárólag Mészáros parancsa alá helyeztetett.
A magyar nemzeti hadsereg felállítása körül Mészáros elévülhetlen érdemeket szerzett. Az első tíz honvédzászlóaljat ő szervezte és indította a harcztérre.
A függetlenségi nyilatkozat után lemondott hadügyminiszteri állásáról. A szabadságharcz vége felé Kossuth Mészárost nevezte ki Görgei helyére fővezérnek; de ez a kinevezés csak papiron maradt, mert Mészáros nem állhatott immár a hadak élére.
Mészáros Lázár nem sok jelét adta ugyan hadvezéri talentumának, mint hadügyminiszter pedig nem birt a kellő erélylyel, hogy a vetélkedő vezérek torzsalkodását megszüntesse; de az elvitathatlan, hogy mindvégig becsületes igyekezettel iparkodott megfelelni nehéz állása nagyarányú követelményeinek.
A világosi fegyverletétel után Dembinszkivel együtt török földre menekült. Sok hányattatás után végre egy nemesszívű angol hölgy Lady Longdale egwoodi birtokán talált zavartalan menedékhelyet, ahol 1858. november 6-án meghalt. Tetemeit az oxfordi grófok sírboltjába helyezték örök nyugovóra.
Eszterházy Pál herczeg, az Ausztriával fennálló közös viszonyok és külügyek minisztere. Született 1786. márczius 10-én. Fia a dúsgazdag és művészetkedvelő Miklós herczegnek, aki az úgynevezett „Eszterházy-képtár”-at, – mely jelenleg az ország közkincsét képezi, alapította.

Windischgrätz felfalja a szabadság bajnokait.
(Bécsben megjelent gúnykép.)
Eszterházy Pál a diplomácziai pályára lépett. 1810-ben már mint drezdai követ szolgálta az uralkodót, később pedig londoni nagykövetté neveztetett ki. E magas bizalmi állását egész 1842-ig viselte, ekkor leköszönt és hazatért, hogy roppant birtokainak kezelését vegye át. Innentől, noha a zajosabb szerepléstől tartózkodott, tevékeny részt vett a közügyekben. Ama kevés főurak közzé tartozott, kik őszintén rokonszenveztek az alkotmányos reformokkal; a parlamentáris rendszernek pedig, melyet angliai tartózkodása idején gyakorlatilag is megismert, nemcsak híve, de a mágnások között egyik lelkes szószólója is volt. Eszterházy belépése a kabinetbe mindenképen nyereség volt az új kormányra nézve. Fényes neve és nagy tekintélye egyrészt mintegy biztosítékul szolgált, hogy a főúri körökben nem ébred fel a reakczionárius ösztön az újítások ellen; másrészt azonban senki sem lehetett alkalmasabb az udvari ármányok meghiusítására, mint éppen Eszterházy, aki a diplomácziai sakkjáték furfangjait nemcsak ismerte, de kellő bátorsággal is bírt, hogy az esetleges fondorlatokkal nyiltan szembeszálljon. S Eszterházy rajta is volt, hogy derekasan megfeleljen a hozzáfűzött reményeknek. Hivatásához képest ott állt őrt a nemzet jogaiért a koronás király személyénél. Körültekintő éberségével nem egy készülő ármányt hiusított meg. Midőn azonban látta, hogy nem is kéz alatt, hanem egész nyiltan törnek a magyarok ellen: 1848. szeptemberben ő is lemondott állásáról.
A szabadságharcz leveretése után legtöbbnyire külföldön tartózkodott, s 1866. május 21-én halt meg Regensburgban.
A miniszterium valamennyi tagja, – mint e rövid életrajz-vázlatokból is látható, – igazi díszét képezte a magyar közéletnek. Súlylyal bíró férfiak, kikben egyaránt meg volt a készültség és az akaraterő, hogy az alkotmányos reformokat gyakorlatilag is keresztülvigyék. Ugy az országgyűlés, mint a közvélemény megnyugvással fogadta tehát a Batthyány gróf által bemutatott miniszteri névsort. Itt-ott hallatszott ugyan a gáncs szava, hogy az új kormány nem eléggé demokratikus, de ezzel a kifogással is hamar elhallgattak.
A közönség, amint az átalakulás ez izgalmas napjaiban természetes is volt, egyáltalán nagy érdeklődéssel kisérte a pozsonyi események folyását. Különösen Pesten volt roppant az érdeklődés. A „közcsendi bizottmány,” – mely ekkor már egész hatalommá nőtt, – nem egyszer a szabad kritika korlátait is túllépve, valósággal beleavatkozott az országgyűlés törvényalkotó működésébe. Külön követségeket menesztett Pozsonyba, követelve ennek, vagy amannak a törvénynek a nép akarata szerinti módosítását. Ez történt a többi közt a sajtótörvény tárgyalásánál is.
A cenzura váratlan és minden átmenet nélküli eltörlése, már az első napokban visszaélésekre szolgált alkalmul. Egyes bujtogatók, a sajtószabadság védelme alatt a meghasonlás magvát kezdték szórni a közönség közé, izgatva nemcsak az országgyűlés, de a tulajdon szentsége ellen is. Kivált a nemzetiségi vidékeken számos ilyféle röpirat forgott immár a nép kezén. Szerb, illyr, tót, oláh írók kezdtek hirtelen előbukkanni az ismeretlenség homályából.
Az országgyűlés, attól tartván, hogy a korlátlan sajtószabadság különösen a nemzetiségek közt még veszedelemmé fajulhat, védő-gátakat akart emelni a már is jelentkező visszaélések ellen. A sajtótörvény megalkotásánál tehát csak a cenzura végleges eltörlésére fektette a fősúlyt, egyebekben szigorú megszorításokat óhajtott. A sajtótörvény elkészítésével Szemere Bertalan bizatott meg. S Szemere javaslata nagyon is idomult a rendek óhajához. A napilapok megjelenhetését huszezer forint óvadékhoz kötötte. A sajtóvétségeknek pedig olyan hosszú sorát állapította meg, hogy a királytól kezdve az utolsó tisztviselőig, az országgyűléstől a legkisebb hatóságig mindenki védve volt a sajtó esetleges támadása ellenében.

A Zichy-uradalom szükségpénze 1849-ben.

Ung- és beregmegyei sóbankó 1849-ben.
A javaslatnak, főképen a lapok kauciójára vonatkozó része, nagy ingerültséget szült Pesten. A „közcsendi bizottmány” menten népgyűlést hirdetett, s az összesereglett tömeg jelenlétében nyilvánosan elégette a törvényjavaslat egyik példányát. Aztán megbízta Pulszky Ferenczet, hogy azonnal utazzék Pozsonyba, keresse fel Batthyány gróf miniszterelnököt és adja tudomására a közvélemény felzúdulását a reakcionárius javaslat miatt. A tüntetésnek meglett a kivánt hatása. A sajtótörvény az első tervezetnél tényleg sokkal szelidebb formában került szentesítés alá.
Ekkor különben már több élénken szerkesztett magyar lap szolgálta a közönséget. Az ujságok száma a sajtó felszabadításával még növekedett. Számos nagyobb-kisebb lap indult meg, köztük egy pár köztársasági irányú is. Szerkesztők és munkatársak, a harczi zaj közepette, persze sűrűn változtak. Némelyik lap e rövid másfél év alatt négy-öt szerkesztőt is cserélt. A távozók rendszerint a csatatérre mentek, hogy a letett írótoll helyett karddal szolgálják tovább a hazát. A szabadságharcz ismertebb lapjai ezek voltak:
„Nemzeti Ujság.” A legrégibb magyar lap. Még a század elején Kulcsár István táblabíró alapította. A szabadságharcz idején immár 42-ik évfolyamát futotta. A lap vezére Lipthay Sándor volt, szerkesztője pedig Illuch Oláh János. Legtovább és legkitartóbban Bulyovszky Gyula dolgozott bele.
„Pesti Hirlap.” A szabadelvű ellenzék főorganuma. 1840-ben még Kossuth alapította, kinek távozásával többször változtatott szerkesztőt. 1848. elején Csengery Antal szerkesztette, később báró Kemény Zsigmonddal együttesen vezették a lapot. A „Közlöny” megindításáig ez volt a kormány hivatalos lapja. Nevesebb munkatársai: Petőfi Sándor, Garay János, Hunfalvi Pál, Szathmáry Károly, Vasvári Pál; utóbb Jósika Miklós báró, Nagy Ignácz, Vörösmarty Mihály stb.
„Budapesti Hiradó.” 1848 előtt a konzervativ-párt szolgálatában állott. Márczius 15-én azonban komoran letette a régi zászlót, s befejezett tény gyanánt üdvözölte az újításokat. Vida Károly szerkesztette.
„Márczius tizenötödike.” Czíme mellett ezt a jelszót viselte a lap homlokán: „Nem kell táblabiró politika.” Szerkesztője Pálffy Albert volt, legtevékenyebb munkatársa pedig Csernátony Lajos.
„Közlöny.” Hivatalos lap. 1848. junius 8-án a kormány indította meg. A kinevezéseket, rendeleteket stb. közölte. Szerkesztette Gyurmán Adolf.
„Nép barátja.” Szerkesztették: Arany János és Vas Gereben (Radákovics J.) Irtak bele: Czuczor, Petőfi, Garay és Vajda János stb.

A zemplénmegyei Hegyalja szükségpénze 1849-ben.
„Kossuth Hirlapja.” Mint a czíme is mutatja, a Kossuth lapja volt. Ő indította meg a Batthyány-miniszterium lemondása után. Itt jelentek meg Kossuth ama lángragyujtó czikkei, amelyek fegyverbe állították a nép ezreit a betörő Jellasich ellen.
„Életképek.” Az „Esti Lapok” átvételéig Jókai szerkesztette. Az akkori irodalom majdnem valamennyi jelesét munkatársai közé sorozhatta.
„Munkások Ujsága.” Szerkesztette Táncsics Mihály. A socialdemokrata irányzatoknak hódolt.
„Jelenkor.” Szerkesztette: Helmeczi, később Királyi Pál.
„Népelem.” Szerkesztették: Madarász László és Madarász József.
„Esti Lapok.” A békepárt törekvéseit szolgálta. A debreczeni országgyűlés alatt Jókai Mór szerkesztette. Munkatársai voltak a többi közt: Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Hunfalvi, stb.
„Figyelmező.” Szerkesztette: Vida Károly.
„Religió.” Egyházi lap. Szerkesztette: Danielik János.
„Futár.” Szerkesztette: Bajza József.
„Radikal lap.” Szerkesztette: Mérei.
„Forradalom.” Szerkesztői voltak: Hatvani Imre és Magos Ernő.
„Respublika.” Szerkesztette: Erdélyi János, főmunkatársa pedig Szokolai István volt. A lap, mint czíme is magyarázza, a köztársasági eszméket képviselte. Szemere Bertalan számos czikket írt bele.
„Köztársasági Lapok.” Szerkesztette: Birányi Ákos. Szintén köztársasági irányú lap volt.
„Charivári” (Dongó). Az egyetlen számottevő élczlap a szabadságharcz alatt. Szeremlei adta ki, szerkesztője pedig Lauka Gusztáv volt.
A vidéken szintén több lap indult meg. Az erdélyrészi ujságok közül különösen kettő szolgálta derekasan a nemzet ügyét. Az egyik az „Ellenőr”, szerkesztője előbb Kőváry László, később Dózsa Dániel; a másik lap pedig a „Kolozsvári Hiradó”, amelynek szerkesztését Ócsvai Ferencz vezette. Később egy harmadik lap is támadt Kolozsvártt: a „Honvéd”, melynek Ócsvai vette át a szerkesztését. Ezenkivül megjelent Szegeden: a „Szegedi Hirlap” és a „Tisza-Vidéki Ujság”, Győrött: a „Hazánk”, Debreczenben: „Alföldi Hirlap”, „Debreczen-Nagyváradi Értesítő”, Komáromban: a „Komáromi Lapok”, Csikszeredán: „Hadi Lapok” stb.
Néhány német lap is volt. Pesten a „Pester Zeitung”, szerkesztője Glatz Eduárd, továbbá az „Opposition”, melyet Thownitz Gyula szerkesztett. A „Pester Zeitung” a váltakozó kormányokhoz idomította pártállását; szolgálta Kossuth politikáját, de szolgálta Windischgrätzet is, a szerint, ki volt a helyzet ura. Az „Opposition” már sokkal kitartóbban küzdött a nemzet ügye mellett. Ápril közepén keletkezett még egy harmadik német lap is, „Das Junge Ungarn”, de ez rövid életű volt. A vidéki német lapok közt különösen kettő érdemel említést: a „Pressburger Zeitung”, mely kivált eleintén, derekasan viselte magát, s a „Siebenbürger Volksfreund”, ez a nagyszebeni szász ujság, amely ádáz dühhel tört ellenünk. De megjelent Szebenben egy másik német lap is, a „Transilvania”, mely viszont a szabadelvű eszmék mellett küzdött.

Andrássy Gyula gróf 1848-ban.
(Egykoru kép után.)
Az átalakulás békés irányú lefolyásához kétségtelenül nagyban hozzájárult az akkori magyar sajtó hazafias magatartása. A nemzet egyeteme hamar beilleszkedett az új rendbe és őszinte örömmel fogadta az újításokat. Pedig egyes társadalmi osztályok valóban nagy és súlyos áldozatokat hoztak a reformokért. Nemcsak ősi kiváltságaikról mondottak le, hanem törzsvagyonuk tetemes részéről is; így: a papság a tizedről, a nemesség az úrbér hasznáról.
Különösen a köznemesség veszített sokat; némelyik mindenét. A mágnásosztály dús vagyonából könnyebben áldozhatott, maradt még neki elég. Az a kurta-nemes azonban, akinek majdnem összes fekvőségét egykét jobbágytelek képezte: az urbériség megszüntetésével úgyszólván mindenét elveszté. Joga volt ugyan a kárpótlásra, törvényhozásilag meg is igértetett neki a váltságösszeg, de ez időtájt nem juthatott egy polturához sem. És a köznemesség nemcsak nem zugolódott emiatt, hanem önkényt s örömmel hozta meg az áldozatot. És midőn a harczi kürtök megszólaltak: ismét ez a köznemesség volt a legelső, amely a csatatérre sietett, hogy vérét ontsa a haza szabadságáért. A kor haladó szelleme, a modern új áramlatok forgataga maholnap előreláthatólag végkép lesöpri a közélet teréről a régi nemességnek még a megmaradott romjait is; de az 1848–49-iki szabadságharcz alatt tanusított páratlan önfeláldozásának dicsőségét nem törülheti el soha.
A föld népe, mely legtöbbet nyert, természetesen túlcsapongó lelkesedéssel fogadta az újításokat. Ámde, legkivált a magyar köznép, e mozgalmas napokban is, józanelműségének, becsületességének és hazaszeretetének a legszebb bizonyságát szolgáltatta. Igaz, hogy a váratlanul jött nagy szabadság egyes helyeken megszilajította a műveletlenebb tömeget; – így Szatmármegyében s Közép-Szolnokmegyében, hol a kisbirtokosság az uradalmak ellen zúdult fel; így Békésben, hol a felszabadult jobbágyság újabb földosztást követelt. De ezek a rendbontások is, nem annyira a földmívelő nép kapzsisága, mint inkább régi pörösködések és jogtalannak vélt elbirtoklások miatt támadtak. A nép zöme elég nyugodtan viselkedett.
A pozsonyi alkotmányozó országgyűlés zavartalanul dolgozhatott tehát a reformokon. És dolgozott is kedvvel, szaporán. De hiába terjesztette fel Batthyány gróf egyik törvényjavaslatot a másik után jóváhagyás végett a királyhoz: azok szentesítése rejtélyes módon egyre késett. De napról-napra odáztatott az összminiszterium kinevezése is.
E gyanus és indokolatlan halogatás nyugtalanítani kezdte a tanácskozó rendeket. Az aggodalmat még növelte az a sok különös hír, amely az udvar köréből kiszivárgott. Számos jel azt mutatta, hogy a beteges V. Ferdinánd ismét a kamarilla befolyása alá került. S ugyis történt. Lajos főherczeg és véle a reakcionárius áramlat tényleg megint túlsúlyra vergődött a Burgban.

A zemplénmegyei Hegyalja szükségpénze 1849-ben.

Losoncz város szükségpénze 1849-ben.
A kamarilla, mihelyt érezte, hogy a közvetlen veszély elmult: nyomban hozzálátott az újabb fondorlatokhoz, hogy a régi rendszert visszaállítsa. Ausztriában ez könnyebben ment. Ott a hiszékeny népet már a miniszterium alakításánál rászedték. Az új osztrák kormány ugyanis Kolowrat elnöksége alatt, legnagyobbrészt az udvari-párt teremtményeiből állíttatott össze. Az alkotmányosságnak csak a külső mázát hagyták meg, de a kormányzat továbbra is reakcionárius maradt. Hiszen még a titkos államtanács is, – melyről a világ azt hitte, hogy Metternich bukásával megszünt, – tovább folytatta kárhozatos működését, vezetve és sugallva az elaggott, gyönge uralkodót. A titkos államtanács egyik tagja, – mint Bécs beavatott köreiben széltiben beszélték, – mindjárt Batthyány gróf kinevezése után felvetette az eszmét, hogy a követelő magyarokat a nemzetiségekkel, különösen a békétlenkedő horvátokkal kell megtörni. Ezt a tervet egyelőre elejtették ugyan, de nem tettek le róla; sőt kéz alatt már ekkor ki is jelölték azokat a személyeket, köztük első sorban Jellasichot, – akiket a nemzetiségek felbujtására alkalmasoknak véltek. A szörnyű árulás tehát, – mely később egész borzalmasságában keresztülvitetett, – már a pozsonyi alkotmányozó országgyűlés reform-tárgyalásai alatt, megbeszélés tárgyát képezte a Burgban.
Nehogy azonban idő előtt felköltsék a magyar nemzet gyanakodását, azt határozták, hogy az alkotmányos reformok életbeléptetését lehetőleg mindaddig húzzák-halasztják, míg az udvar a nyilt fellépésre kellő erőt gyűjthet. S ezzel most már egész tervszerüleg megkezdődött az a kétszínű játék, mely csakhamar oly rettenetes bonyodalmakba sodorta hazánkat.
A jámbor, s a pillanatnyi benyomásoknak engedő Ferdinándot könnyű volt behálózniok. Elhitették vele, hogy a magyarok követelésének teljesítésével szétbomlik az egységes birodalom, s ezzel az uralkodó család régi hatalma is meginog. Elhitették vele, hogy a forradalmár magyarok közvetlenül még az ő saját trónusát is veszélylyel fenyegetik. Elhitették vele, hogy adott szavát, mely úgyis a forradalom erőszakával csikartatott ki tőle, – ily válságos körülmények közt nem köteles beváltani; sőt a dinastia érdeke egyenesen azt parancsolja, hogy ne is váltsa be. Szomorú dolog, de történeti tény, hogy a kamarillának ezt a felfogását több magyar főúr is támogatta, köztük Apponyi György gróf és Jósika Samu báró. De volt az udvari pártnak egy olyan magyar születésű eszköze is, akit minden rosszra felhasználhattak. Ez Wirkner udvari tanácsos, az előző választások idején a legbuzgóbb kormánypárti kortes, e válságos időkben pedig a magyarországi titkos rendőrség főnöke. Neve megvetés tárgya volt az egész országban.
A hiszékeny uralkodó ekként elámítva és megrettenve, egészen a titkos államtanács hálójába került, s innentől a szegény király a kamarilla öntudatlan eszközénél csakugyan nem volt egyéb.
A pozsonyi rendek aggodalma tehát nagyon jogosult volt. S ezt az aggodalmat még növelte, hogy a szentesítés halogatásának még csak elfogadható okát sem adták. Amint felérkezett egyik vagy másik törvényjavaslat: egyszerüen félretették és mélységesen hallgattak. Utoljára is, István nádor volt kénytelen Bécsbe utazni, hogy e titokzatos eljárás nyitjára jőjjön, Itt aztán hamar megtudta a legridegebb valóságot. A kamarilla befolyására a király visszavont mindent. Még csak a miniszterek kinevezését sem akarta immár jóváhagyni, nemhogy a többi reform-törvényeket szentesítette volna. Azt mondták az udvarnál, hogy az egyes miniszterek hatáskörét nagyon is tágra szabta az országgyülés. Ez lazítaná azt a kapcsot, mely Magyarországot az örökös tartományokhoz fűzi. S épp ezért a hadügy és pénzügy vezetését semmi szin alatt nem engedhetik megosztani. Maradjon ez csak továbbra is az osztrák központi kormány kezében. Egyébként a többi törvényjavaslatok ellen is vannak aggályaik; igy a többi közt, az urbériség eltörlésére vonatkozó törvényjavaslat sem végrehajtható beterjesztett alakjában.
Hiába hozta fel a nádor, hogy az ilyetén eljárás megingatja a királyi szó szentségébe vetett hitet és aláássa a korona tekintélyét, nem használt semmit. A nádor igyekezete most már odairányult, hogy legalább foglalják irásba felhozott aggodalmaikat s amint illik, tudassák ezeket az országgyűléssel. Hátha talán mégis sikerül kölcsönös engedékenységgel kiegyenlíteni az ellentéteket. Nagy nehezen ezt megigérték.
A becsületes igyekezetű nádor leverten tért vissza Pozsonyba.
Márczius 28-án este Zsedényi Ede udvari tanácsos csakugyan meghozta Bécsből a nádor által kierőszakolt királyi választ, mely az országgyűlés márczius 29-iki elegyes ülésén olvastatott fel, roppant megütközést, óriási vihart támasztva. A leiratnak már a külső formája is mélyen lealázó volt az országgyűlésre, mert nem a király irta alá, hanem maga Zsedényi, mintha az egész másodrendű, jelentéktelen cancelláriai végzés lett volna. De a leirat belső tartalma még sértőbb, még meglepőbb volt. A király márczius 17-én ünnepélyesen tett és irásba foglalt minden igéretét visszavonta. E leirat, a többi közt, a következőket foglalta magában:
Ő császári és apostoli királyi Felsége nyilvánított legtisztább szándokának ösvényeit tehát továbbá is állhatatosan követvén, a független felelős magyar ministerium alakítása iránt készült s folyó hó 23-án kelt felirásukkal királyi jóváhagyása alá bocsátott törvényczikkre nézve, azt rendelte az országosan egybegyült Karoknak és Rendeknek – annak külön szakaszait illetőleg – kegyesen válaszoltatni: miszerint az első szakasz e szavakkal: „Ő Felségének a királynak személye szent és sérthetetlen” – fejeztessék be, ugy, mint melynek csak első része tartozik jelen törvény köréhez, mely Ő Felségének az országgyülése iránti jogaira nem terjeszkedhet. A 2-ik szakaszt akként kivánja szerkesztetni: „Ő Felségének az országbóli távollétében a mostani nádor s királyi helytartó főherczeg István az országban és ahhoz kapcsolt részekben sat.”
Az 5-ik szakaszhoz pedig, mely szerint a ministerium székhelye Buda-Pest, – azt kivánja világosan hozzátenni: miszerint Ő Felsége, tanácskozás végett a ministerek akármelyikét, bármikor maga elibe hívni magának fentartja. – Mi a 3-ik, 6-ik és 7-ik szakaszokat illeti, melyek egymással szoros összefüggésben állanak: legfőbb királyi tisztével járó kötelességei s fejedelmi jussainak és az állodalom épségének fentartása, ugy szintén a rögtönzés veszélyes következéseinek mellőzése végett, kegyesen figyelmezteti az országos KK. és RR.-ket: hogy azon tárgyak, melyek, – az eddig kezelt egyéb közigazgatásiakon kivül, – jelenleg a magy. kir. udv. cancellaria köréhez tartoznak, háromfélék legyenek. Az első rendűek ugyanis azok, melyek az egyházi s világi méltóságok, érsekek, püspökök és egyéb főpapok, ugy az ország zászlósai nevezését s a királyi adományozásokat illetik. Ezek iránt Ő Felségének kegyelmes elhatározása abban pontosul, hogy az illető ministernek előterjesztésére s illetőleg meghallgatásával, e kinevezések s adományozások továbbá is mindenkor egyenesen a koronás fejedelmet illessék.
A másik rendbeli tárgyak a kegyelmezés jogának gyakorlatára, a nemességnek, czímeknek és rendeknek adására (mikre nézve az illető ministereknek fenmarad előterjesztéseket tenni), továbbá az itt tartózkodó honfiaknak magánjogi törvényes viszonyaikra és a magyar udvari cancelláriát, mint törvényes hitelességű helyet illető mindennemű tárgyalásokra vonatkoznak; melyek iránt ugyan ezt, figyelmezve az 1687-iki 8-ik törv. czikkre, – maga törvényes hatóságában továbbá is megtartani kivánja. A 3-ik rendbelieket, a magánperlekedésekben formák hiánya miatt kivánt orvoslatok s visszahelyezhetési perek képezik; további törvényes rendelkezésig, szinte a mostani gyakorlatban hagyatni kivánja.
A királyi kincstár tekintetében végre, a királyi udvar fentartására szükséges s az összes állodalmi költségeknek, melyek az egész birodalom, tehát Magyarország és az ahhoz tartozó részek érdekében is tétetnek, Magyarországot illető arányos részének fedezése iránt Ő Felsége a KK. és RR.-nek nyilváníttatni rendelte: hogy az e végre Magyarországból jelenleg befolyt s kellőleg kimutatandó jövedelmek a birodalmi középponti pénztárba továbbá is beszolgáltassanak, ezeknek minden felebbemelése ellenben országgyülési egyezkedésnek tárgya legyen; minden vám és pénznemi s kereskedelmi intézkedések pedig az illető német örökös tartományi közigazgatási organumokkali kölcsönös értekezés utján történjenek. – Mikhez képest e szakaszok ujabban szerkesztendők lesznek.
A 12-ik szakasznak f) alatti pontja a fentebbek szerint levén módosítandó, a honvédelmi ministeriumra nézve kegyesen megjegyeztetni rendelte Ő Felsége, hogy e ministérium hatáskörének mindenekelőtt, az országosan egybegyült KK. és RR. által is kedveltnek tartott ama legszorosb kapocsnak kellő méltánylásától, mely a pragmatica sanctió által egyesült örökös tartományok közt létezik, különösen pedig Ő Felségének, mind a pragmatica sanctió fentartására, mind a fegyveres seregnek törvényszerü alkalmazása s a katonai hivatalokrai nevezésekre vonatkozó jussától – melyet Ő Felsége magának továbbá is fentart – kell szükségképen feltételezve lennie, ugy mint, melyekhez Ő Felsége nemcsak jussainak szentségénél fogva, hanem kedvelt Magyarországra s annak részei bátorsága s boldogitására törekedő atyai szándokához képest is, királyi tiszte s kötelessége szerint állandóan ragaszkodik. A törvény egyéb szakaszaira semmi észrevétel nem forogván fenn. Egyébiránt Ő császári és apostoli királyi kegyelmével kegyelmesen s állandóan hajlandó marad. – Ő császári és apostoli királyi Felsége által bőjtmáshó 28-án 1848. Zsedényi Eduárd m. k.”

Csányi László.
Igy hangzott a kir. leirat. A hány pont, annyi sérelem; egészében véve pedig nem egyéb, mint a nemzet reformtörekvéseinek teljes megsemmisítése.
A nádor királyi helytartóvá történt kinevezését odamagyarázták, hogy az csupán a főherczeg eddigi méltóságának a megerősítésére vonatkozik és semmiféle ujabb hatalomkört nem ruház rá. – Az udvari kancellária továbbra is fentartatik. Az egyházi és világi kinevezések ezután is Bécsben intéztetnek el. – Az összes kincstári jövedelem, úgy, miként eddigelé, folytatólag is a bécsi központi pénztárba leszen fizetendő. – A hadsereg fölötti rendelkezést az uralkodó továbbra is magának tartja fenn. – A külügyi kérdések intézése az udvari kancellária ügykörébe utaltatik.
A magyar miniszterium tehát, e leirat szerint, minden önálló hatáskör nélkül, a helytartótanács szinvonalára sülyesztve, egészen a bécsi kormánytól tétetik függővé. A pénzügyminiszter nem lett volna egyéb, mind a bécsi központi állampénztár adóbehajtója; a belügy- és igazságügyminiszternek a kancellária lett volna a felettes hatósága; a hadügyminiszter a bécsi katonai kormánynak maradt volna az alárendeltje. A király személye mellé rendelt miniszter, miután minden hatáskör megvonatott tőle, akár mindjárt letehette tárczáját.
A leirat felolvasása után elsőnek Batthyány Lajos gróf állott fel és a következőket mondotta:
E királyi válasz az én meggyőződésem szerint sem a nemzet törvényes igényeinek, sem az országos rendek méltányos várakozásának eleget nem tesz. (Kiáltások minden oldalról: Igaz! Igaz!) Azért minden további indokolás nélkül arra kérem ő fenségét, hogy hatályos közbenjárása által a királyi válasznak oly módoni átalakítását eszközölje, miszerint beváltassék Ő felségének azon szava: hogy Magyarországnak független felelős miniszteriumot kíván. Mert ha ez nem történik: én mind magam, mint társaim névében, kinyilatkoztatom, hogy a felelős miniszterséget elvállalni igy képesek nem vagyunk, s arra magunkat jogosítva nem érezzük.
Batthyány gróf nyugodt, de férfias és nyilt kifejezése után a nádor emelt szót:
A mostani komoly és nagyszerű pillanatban, – ugymond, – Magyarország jövője döntetik el. S e pillanatban (a miniszterhez fordulva) méltóságtok hazafiságához azon forró óhajtásomat intézem, hogy most azon fontos hivatalról, melyre általam az összes nemzet bizodalma által felhiva vannak, ne mondjanak le. Mert itt ünnepélyesen szavamat adom, hogy mindazon észrevételeket, melyeket a felelős miniszterek nekem e tárgyban átadni fognak, Ő felségénél nemcsak előterjeszteni, de átvinni is fogom. És ettől, ha kell, állásomat is függővé teszem.
A nádor szavait, nagy tetszés közt, zúgó éljenzéssel fogadták az országgyülés egybegyült rendei. Mintha nehéz kő esett volna le aggódó szivükről, midőn István főherczeg nemes elhatározását hallották. Batthyány nyomban ki is jelenté, hogy a miniszterium a nádor óhajtása előtt készséggel meghajol; s lemondását, vagy maradását bécsi közbenjárásának eredményétől teszi függővé.

Kossuth és a honvédsereg vezérei.
(Berlinben rajzolt egykoru kép.)
Ezután a második királyi leirat olvastatott fel, melynek éle a jobbágyság felszabadítása ellen irányult és az volt a veleje, hogy az urbériség tervezett megszüntetése, a fenyegető felvidéki inség miatt is, nagy károkat fogna okozni a földmívelésnek. A törvényjavaslatot tehát, mely alapjában véve különben helyes, fontolják meg ujabban a KK. és RR.
Az elegyes ülés után az alsótábla tartotta ülését, mely alkalommal Kossuth, Batthyány grófnál már sokkal erősebb szavakkal jellemezte az udvari körök eljárását.
Midőn az ülés megnyilt, azt kérdezte az elnök: felolvastassék-e ujolag a bécsi leirat?
… Azt gondolom, uraim, – szólt Kossuth felállva, – hogy eleget hallottunk, midőn kétszer hallottuk s e felolvasás elég volt arra, hogy minden becsületes magyar határozott véleményt képezzen magának a dologról.
Röviden akarok szólni, – folytatá tovább, – s azon higgadtsággal, melyben azon férfias elhatározottság fekszik, hogy akármi történjék bár, de a Bécsben játszott intriguák nem fognak czélt érni Magyarországon.
Megmondom véleményemet mindkét leiratra.
Ami az első leiratot illeti, az országgyűlés hallotta a miniszterek nyilatkozatát, hallotta, hogy a nádor e dologhoz saját állását kötötte hozzá. Részletekbe nem bocsájtkozom, de kimondom, hogy ezen leirat lázasztó gúny és könnyelmű játékűzés a trónnal, a hazával. És kik űzik e játékot? Az egész leiraton átlengő szellem nem más, mint hogy a gyűlöletes bürokráczia ezentul is maradjon meg Bécsben s a magyar független miniszterium Budán ne legyen egyéb, mint alacsony postahivatal, mint volt a helytartó-tanács. És ez emberek nem gondolnak az ausztriai ház jövőjével, nem gondolnak a polgárvérrel, mely ily eljárás után patakokban folyhat; ugyanazon perczben, midőn a király kimondá, hogy „felelős magyar miniszterium lesz”: előállanak a királyi szó szentségét megnyirbálni; nem kimélve azon nimbust, azon pietást, melynek a királyi név körül lengeni kell, ha csak azt minden fényétől s tekintélyétől meg nem akarják fosztani, s oda viszik a dolgot, hogy a nép hitét veszítse a királyi szó iránt. Ezeket látva, lelkem mélyében megbotránkozom; s látva, hogy e perczben is, midőn az adott királyi szó szerint Ő felségének más tanácsadója nem lehet Magyarország ügyeire nézve, mint a kinevezett első felelős miniszter, gróf Batthyány; még folyvást Lajos főherczegtől, kinek semmi befolyása nem lehet a magyar dolgokra, kinek erre semmi legkisebb joga sincs, mert nem ül trónon, nem is koronaörökös, nem is nádor, s meg gr. Hardigok, herczeg Windischgrätzek és isten tudja még kinek befolyásától függnek dolgaink.
A legmélyebben el kell keseredni mindnyájunknak, látva, hogy még most is ott állnak a dolgok, mikép a megbukott kanczellár és azon ember, kit nem akarok nevezni, ki itt éveken át a lélekvásárlás gyalázatos eszköze volt és báró Jósika erdélyi kanczellár, kinek a magyar dolgokhoz semmi törvényes szólása nem lehet, ezek adnak tanácsot a törvényesen erre hivatott magyar miniszter helyett.
Ezt látva, kinyilatkoztatom, hogy teljes bizodalmat helyezek ugyan a főherczeg-nádor férfias elszántságában, ki a dolgot rendbe hozni igérte, s remélem, hogy adott szavát lehető légrövidebb idő alatt beváltja; de ha ez nem történik: akkor vessenek számot magokkal, kik e dolgok okozói valának, s én Apponyit, Jósikát, Wirknert hazaárulással vádolva, proskribáltatni kivánom.

Magyar tábor a szabadságharcz alatt.
(Egykoru kép. – Eredetije az orsz. ereklyemuzeumban.)
Ami a második leiratot illeti, úgy veszem, hogy az urbéri tartozások megszüntetésének elve a leiratban is sanctionálva van; a mennyiben mégis a földmívelés fennakadása, fenyegető éhség s isten tudja minő rémképek miatt ujabb tárgyalás alá akarják vétetni a kérdést, kijelentem, hogy erre hajlandó teljességgel nem vagyok, s határozatilag ujra kimondatni kivánom, hogy a Rendek most már királyi beleegyezéssel is az urbéri tartozásokat visszavonhatatlanul megszüntessék.
Kossuth e haragos felszólalása hű kifejezését képezte az országgyűlés hangulatának. Csakugyan oly általános és nagy volt az elkeseredés, hogy az ülés után egyesek a legerősebb szavakkal jellemezték az udvari-párt ez alattomos eljárását.
Még az nap este megint ülés volt, a melyen a két királyi leiratra hozott határozatok olvastattak fel. Az első kir. leiratra ekképen szólt a válasz:
A KK. és RR. Őfelségének, koronás királyunknak azon királyi szavát, minélfogva egy felelős független magyar miniszterium alakításában megegyezett, szentnek és sérthetetlennek tekintvén mindazt, mi ezen királyi szót bármi részben meghiusithatná, a nemzet és a trón irányában, – ugyanazon bürokrácia maradványai által, mely az ausztriai népek uralkodása alatt egyesült népek jövendőjét koczkára tette, – vakmerően űzött játéknál egyébnek nem tekinthetik; vakmerőnek a kifejezés teljes értelme szerint, mert a királyi adott szó szentsége kétségbé nem hozathatik a nélkül, hogy a hit maga is a király iránt csorbát ne szenvedjen.
Mindazonáltal bizván ő főherczegségének, a nádornak szilárd, elhatározott kijelentésében: miszerint Ő felségénél eszközölni igérte, hogy a felelős miniszterium iránti törvény akként hagyassék helyben, mint azt megalkotni a nemzet megnyugtatására szükséges és a kérdésnek ekkénti megoldásához tulajdon állását kötötte hozzá; bizván továbbá, hogy a királyi akaraton győzelmet nem veendnek oly egyének, kiknek az ország sorsa felett intézkedni sem jogát, sem hivatását el nem ismerik. A nádor, királyi helytartó által önként nemes lélekkel ajánlott közbenjárásának sikerét a lehető legrövidebb idő alatt elvárják, azon elszánt indulattal, melyet a haza felett lebegő terhes pillanatok igényelnek” …
Az urbériség megszüntetésére vonatkozó második királyi leiratra csak rövid határozatban feleltek a rendek. Azt mondták, hogy miután a leiratból a törvényjavaslat helybenhagyása olvasható ki, annak ujabbi tárgyalása fölösleges.
István főherczeg másnap kora reggel csakugyan Bécsbe utazott, hogy rövid idő alatt immár harmadszor szálljon szembe a reakcióval.
A kamarilla ez ujabb cselfogása talán még nagyobb vihart támasztott a közönség körében, mint a rendeknél. A pozsonyi ifjuság a királyi leirat közkézen forgó példányait előbb nyilvánosan megégette, aztán Zsedényi ellen fordult haragjával. Kérdőre akarta vonni a királyi válasz törvényellenes aláirásáért. Keresték is mindenfelé, több házat egészen a padlásig felkutattak; de Zsedényi, szerencséjére, már ekkor megugrott Pozsonyból.
De még elkeseredettebb volt a hangulat Pesten. Már pusztán az a hír, hogy a király vonakodik megerősíteni a magyar miniszterium kinevezését, végtelen ingerültséget okozott. Szemere Bertalannak és Klauzál Gábornak – akik a nádor megbizásából, mint országos kir. biztosok a rend fentartása végett márcz. 23-ika óta már a fővárosban tartózkodtak, – minden tekintélyüket és összes befolyásukat latba kellett vetniök, hogy ez a fokozódó ingerültség túl ne csapjon a törvényesség korlátain.
A „közcsendi bizottmány” márczius 27-ikén délután 6 órára gyűlésre hívta össze a népet, hogy a fenyegető veszélylyel szemben még idejekorán állást foglaljon. A népgyűlésen, melyen óriási közönség jelent meg, Petőfi és Vasvári tartottak forradalmi hangu beszédeket. Vasvári azon gyanujának adott kifejezést, hogy Metternich még mindig Bécsben lappang, s ő ármánykodik a magyarok ellen.
… Ez ember, – igy szólt a többi közt, – ujra Bécsben van, ujra szövi titokban egyes szálait a hálónak, melybe nemzetünket zsákmányul akarja behorgonyozni. De istenemre mondom, ezt tenni most nem sikerülend. A zsarnoki kabinet megbukott, Metternich ennek romjai közt vajudik, s ha úgy akarja, ha bennünket kényszerít: mi még egyszer megrázandjuk a bűncsarnok oszlopait, mint Sámson az izraelitáknál s Metternich minden fajzatával együtt örökre el lesz temetve. E földön bűn nem marad megboszulatlanul …
Vasvári szónoklata a kitörésig tüzelte a lázas kedélyeket. A muzeumtér egyik részéből egyszerre csak a francziák forradalmi dala: a „Marseillese” zúg fel. A riadó leirhatatlan hatást tesz. Akkordjai odakapnak a szívhez, mámorossá teszik az elmét, lángragyujtják a vért. A másik pillanatban már ezer meg ezer ajk harsogja:
– Halál az árulókra! Össze kell hívni a nemzeti konventet, amely itéletet mondjon a bűnösök felett!
Eközben az égnek emelik ökölre szorított jobbjaikat és átkot szórva kiáltanak halált a nemzet ellenségeinek fejére.
Ugy tetszett, mintha e pillanatban Danton és Marat véres szellemárnya suhant volna végig az üvöltő tömeg fölött.
Nyárinak, kire még legjobban hallgatott a közönség, kellett közbelépni, hogy a népszenvedély ez elementáris kitörése lecsituljon.
Egy jó negyedóra telt el, míg a csönd annyira helyreállott, hogy Irányi felolvashatta a népgyűlés határozataként a „közcsendi bizottmány” következő kiáltványát:
 
Hazafiak!
Európa nagyobb része küzdött és kivívta az utóbbi időben a szabadság és jogegyenlőség elveit.
Magyarország is fellelkesült e szent ügyben.
A pesti 12 pont által, s részint az országgyülés által is ledöntettek azon korlátok, melyek az ország fiait különszakasztották.
Az urbéri viszonyok megszüntetve, a közös teherviselés meghatározva, a népképviselet és nemzetőrség elve kimondva, a sajtó bilincsei összetörve: szabad a föld, szabad az ember, ki e földet lakja, szabad a szellem. Nincs többé nemes és nem nemes, polgár és nem polgár, mindnyájan egyenlő fiai vagyunk Magyarországnak, osztozók annak minden jogaiban és minden terheiben.
A szabadság és jogegyenlőség, a vész pillanataiban egygyéolvadt nemzet közvéleménye és az országgyűlés által egyértelmüleg kimondva és elfogadva van. Ezeknek biztositására nem volt egyéb hátra, mint hogy a nemzet összes ügyei önálló magyar kormány, magyar felelős miniszterium által kezeltessenek.
Ez meg is igértetett. Ő felsége a magyar király gróf Batthyány Lajost felhatalmazta önálló magyar kormány alakitására.
Jogunk, sőt kötelességünk azt hinni és honfiaink előtt annak hitelt szerezni, hogy amit Ő felsége: V-ik Ferdinánd saját neve aláírásával megerősitett, az szent és visszavonhatlan.
Jogunk van követelni, hogy a nemzet minden ügyei a nemzet többsége kifolyásának, a magyar felelős kormánynak kezében legyenek.
Ez volna szabadságunk és függetlenségünk koronája és biztosítéka, s ez, tisztelt hazafiak, most veszélyeztetve van.
A régi országnyomorgató rendszer barátjai arra kivánják rábirni felséges királyunkat, hogy a had- és pénzügyet, – tehát a nemzet idegét és vérét, – a nemzeti magyar kormány kezéből kivegye s így királyi szent szavát álmagyarázatok által meghiusítsa.
Mi ezen czél ellen, mely kijátszása volna a nemzet igazságos követelésének s nyilt megcsalása a nemzetnek, határozottan tiltakozunk.
A pragmatica sanctio, melyben a nemzetnek s az országló háznak jogai kölcsönösen biztosítva vannak, kétoldalú kötés; eddig csak egyik része volt életben, mely az országló ház javát érdekli; jelenleg szükség, hogy kormányunk függetlenségének biztosításával másik része is teljesedésbe lépjen, a nemzet jogai is biztosittassanak.
A nemzet vérét áldozta a pragmatica sanctió egyik részéért, ugyanazt fogja tenni, ha kell, másik részéért is.
Azon tanácsosok, kik a jó fejedelemnek a nemzet kivánságaival ellenkezést tanácsolnak, nyiltan kijelentjük, nemcsak a nemzetnek, hanem a dynastiának is ellenségei, mert a dynastia érdekeivel játszanak.
Így érzünk, és nyilatkozunk mi, s hasonló érzelemre számolunk az egész országban.
Éljen a király, éljen a szabadság, éljen a magyar független felelős kormány!
A rend fentartására megbizott pestvárosi állandó választmány.”
 

Perczel Mór.
(A tábornok 1848-iki arczképe.)
E proklamácziót, melyet komoran hallgatott végig a nép, aztán kinyomatták sok ezer példányban, s szétszórták az egész országban.
A népgyülés hatása alatt Pest ismét forrongó képet öltött. A nép nemzetiszínű zászlók alatt, forradalmi dalokat énekelve járta be az utczákat. A nemzetőrség pedig ujult buzgalommal fogott a fegyvergyakorlatokhoz, hogy – ha szükséges, – karddal is megvédelmezhesse a nemzet jogait.
A közönség forrongását nemcsak állandósította, de még fokozta az a terjengő hír, hogy a főváros már legközelebb ostromállapot alá helyeztetik. Ez izgalmak közepette jutott nyilvánosságra, hogy Lederer tábornok főhadparancsnok a budai lőportoronyból éjjel titokban elszállíttatta a puskaport. A fekete-lobogós hajó harminczegy mázsa lőporral immár Promontor alatt evez.
Iszonyú harag fogta el a közönséget. Most már elhitte, hogy csakugyan árulást forralnak ellene. Rottenbiller egy század nemzetőrrel egy gyorsjáratu gőzhajón gyorsan útnak indult, hogy elfogja a lőporos hajót, ami Promontor alatt szerencsésen sikerült is.
Ezalatt Szemere kérdőre vonta Lederert. A tábornok eleintén tétovázott, majd azt mondta, hogy neki a dologról semmi tudomása sincs: később azonban bevallotta, hogy a lőpor, felsőbb rendeletre, Eszékre vala szállítandó.
A hadtestparancsnok e beismerése csak megerősíté a közönség gyanuját, hogy Bécsben csakugyan valami szörnyü meglepetésre készülnek. S ez a sejtelem nem is volt alapnélküli. Tény, – amint később ki is világlott, hogy a kamarilla, – persze a legnagyobb titokban, – már ekkor kezdte előkészíteni a ráczok és a horvátok pártütését, s a lefoglalt puskapor az alvidéki szerb lázadóknak volt szánva.
Ily riasztó hirek láza közepette, márczius 30-án értesült a pesti közönség a Zsedényi-féle kir. leirat tartalmáról. Az este 10 órakor érkező pozsonyi gőzhajó utasai hozták magukkal.
A gőzhajók érkezését e mozgalmas időkben nap-nap mellett nagy közönség várta, hogy mentől hamarább értesülhessen a bécsi és pozsonyi eseményekről. Ámbár későre járt már az idő, mégis nyüzsgő csoportok lepték a Duna partját, nyugtalanul várakozva a hajóra, amely tiz órakor végre megérkezett. Az egybegyült közönség azonnal megtudta a lesujtó valóságot. Egy jurátus, aki szintén a hajóval jött, mindjárt ott helyben, a legelső utczai-lámpás gyér világánál felolvasta a kir. választ.
A kir. leirat tartalmának hire a villám sebességével terjedt szét a fővárosban, mindenütt a legnagyobb fölháborodást támasztva. Egy félóra alatt már azok is talpon voltak, kik korábban tértek aludni. Sürű tömegekben gyülemlett a nép a Szabadságtérre, mely csakhamar megtelt rivalgó embersokasággal.
– Fegyverre! El akarnak árulni! – kiáltott egy harsány hang.
Az eldobott szikra egyszerre lángralobbantotta a háborgó szenvedélyeket. Az arczok haragra gyúltak, s mint az égzengés, ezernyi ezer ember ajkán tört ki a harczkiáltás:
– Fegyverre! Fegyverre! Le az árulókkal!
A nép már-már áttörte a törvényesség korlátait.
– Félre kell verni a harangokat! Meg kell rohanni a fegyvermagazint! – ordította ismét valaki.
Ez a tűzcsóva még jobban gyujtott.
– Helyes! Helyes! Félre kell verni a harangokat! – zúgta rá, mindinkább nekihevülve a tömeg.
S ha Szemere, Klauzál s Nyáry Pál még idején a helyszinére nem toppannak: a másik perczben már félrevert harangok kongása adja hirül a forradalom nyilt kitörését.
Klauzál vállalkozott rá, hogy a háborgó néptengert lecsillapítja. Szónoklatának minden varázsát kellett elővennie, hogy legalább meghallgassák. Elmondta, hogy ez utolsó lépésnek még nem érkezett el az ideje, mert az országgyülés erélyes határozatban felelt a kir. leiratra, a nádor pedig állását kötötte a nemzet kivánságainak teljesítéséhez. A főherczeg már Bécsben is van, a honnan bizonyosan a vívmányokkal fog visszatérni. Várják be tehát nyugodtan a nádor közbenjárásának eredményét.

Karlócza város pénz-utalványa 1849-ben.
Majd Szemere szólt, s egyebek közt azt indítványozta, hogy azon esetre, ha a reform javaslatok visszautasítása miatt a miniszterium csakugyan kénytelen volna lemondani: ideiglenes kormány állíttassék fel Pesten. Az erre vonatkozó előmunkálatok megtételére már most fel kell szólítani a megyei és városi hatóságokat, hogy két-két képviselőt küldjenek a fővárosba. S hogy az eshetőleges meglepetések készen találják a fővárost: mondassék ki, hogy minden épkézláb férfi köteles a nemzetőrségbe lépni.
A tömeg helyesléssel fogadta Szemere szavait, s a teendő intézkedések által némileg megnyugtatva, nagy nehezen szétoszlott.
S noha a reform-mozgalom vezetői minden lehetőt elkövettek a nép lecsillapítására, mindazonáltal maguk is a legnagyobb aggodalommal tekintettek a bizonytalan jövő elé. Már előző nap, – márczius 28-án, – Csányi László lakásán nagy értekezlet volt, ahol mintegy 30–40-en jelentek meg, köztük a két miniszterjelölt: Szemere és Klauzál; továbbá Perczel Mór, Nyáry, Petőfi, Vasvári, stb.
Az értekezlet folyamán Perczel azt az indítványt tette, hogy a város állandó választmányából Nemzeti konvent hivassék össze, miután „az országgyülés nem hű kifejezője a nemzetnek és nem bir elég erővel.” A túlnyomó többség azonban Perczel indítványát nem fogadta el, hanem abban állapodtak meg, hogy Perczel Mór és Farkas János utazzanak tüstént Pozsonyba és ha a miniszterium kinevezésére nincsen remény, be nem várva az országgyülés végét, hívják Pestre „a jobb embereket”, köztük a nádort is.
A forradalmi hangulat hasonló tünetei mutatkoztak a vidéken is. A reményeiben megcsalatkozott nép mindenfelé a legnagyobb felháborodással fogadta a kamarilla ez ujabb cselfogását.
S ez a háborgás, úgy látszik, segítségére volt István nádornak, aki ismét sorravette a főherczegeket, hogy engedékenységre birja őket. Eleintén – szokás szerint, – hallani sem akartak a kir. kézirat megmásításáról; a Magyarországból érkező aggasztó hirek azonban mégis puhítólag hatottak reájuk. Látták, minden jel azt mutatta, hogy Magyarországon csakugyan kitör a forradalom, ha tovább makacskodnak. Hát engedtek; legalább úgy szinlelték, hogy engednek, mig elkövetkezik a várt alkalom, hogy ismét elárulják a könnyen hivő nemzetet. Ismételt tanácskozások, megujuló hosszas viták után István főherczeget a király következő kéziratával térhetett vissza Pozsonyba:
 
Kedves öcsém, fenséges főherczeg nádor úr!

Teleki László gróf.
(1861-iki arczkép.)
A független felelős miniszterium alakítása iránt készült és az országos KK. és RR. által f. hó 23-án kelt felirásukkal királyi jóváhagyásom alá bocsájtott törvényczikkre nézve, f. hó 28-án kelt legfelsőbb válaszom folytán, királyi jóváhagyásomat atyai szándékom ujabb bizonyságául az országosan egybegyült KK. és RR.-nek azon határozott kijelentéssel kivánom tudtukra adatni; miként a felterjesztett törvényczikk 1. §-a érintett válaszom értelmében e szavakkal: „szent és sérthetetlen” végeztessék; a 2. §. pedig igy fejeztessék be: „s ez esetben a mostani nádor cs. kir. főherczeg Istvánnak személye hasonlókép sérthetetlen”; a 3-ik §-t illetőleg, az érsekek, püspökök, prépostok s apátoknak az illető magyar miniszter ellenjegyzései melletti kinevezését átruházhatlan apostoli királyi hatóságomhoz számítom; s azt, valamint az ország zászlósainak kinevezését, a kegyelmezés jogának gyakorlását, a nemességnek, czimeknek s rendeknek osztását is mindig az illető felelős miniszter ellenjegyzése mellett, egyenesen magamnak fenntartom. Ennek folytában tehát a 18-ik szakasz után külön szakaszban kimondandó lesz: hogy a fentemlitett s egyenesen magamnak tartott tárgyakat a személyem mellé rendelt felelős miniszter a mellette levő álladalmi tanácsosokkal és személyzettel fogja kezelni.
A 6-ik §-t illetőleg pedig arra kivánom a hű KK. és RR-et felszólítani, hogy addig is, mig azon közállodalmi költségek aránya iránt, melyek az összes birodalmat közösen érdeklik, kölcsönös értekezés után a jövő törvényhozás királyi megegyezésemmel intézkednék, kir. udvaromnak fentartásához s a közös diplomáciához és a magyar hadsereghez megkivántató különféle katonai testületek ellátására szükséges költségekről leendő beszámitás iránt jóváhagyásom mellett ideiglenes rendelkezés tétessék. Végre a honvédelmi miniszteriumot illetőleg, valamint a honvédelmi szerkezet s a környülállások szükségéhez képesti hadiajánlatok körüli rendelkezést a törvényhozás köréhez, a rendes katonaságnak az országbani elhelyezését és béke idejében alkalmazását pedig a királyi helytartónak, a felelős magyar miniszterium utján gyakorlandó kormányzáshoz tartozónak elismerem; ugy viszont a hű KK. és RR.-nek királyi házam s a pragmatica sanctióval szentesitett birodalmi kapocs iránti hű ragaszkodásuktól bizton várom: miként önként átlátandják, hogy a magyar hadseregnek az ország határain kivüli alkalmazása, nem különben a katonai hivatalokrai kinevezések a szükséges birodalmi összhangzás végett egyenesen csak legfelsőbb elhatározásomtól függhetnek, az esetbeni ellenjegyzés tehát a folyvást királyi személyem körül leendő miniszterre leszen bizandó.
S ezek azon észrevételek, melyekhez a felterjesztett törvényczikket alkalmaztatni kívánom.
Bécs, márczius 31., 1848.
Ferdinand, s. k.
 
A nádor tehát becsületesen beváltotta igéretét. Bár konok ellenzésre talált, mégis sikerült legyőznie a félrevezetett király képzelt aggályait. Igaz, hogy ez az ujabb leirat is erősen megnyirbálta a miniszterium hatáskörét, mindazonáltal lényegileg mégis az országgyülés által javasolt álláspontra helyezkedett.
Az országgyülés tehát, feledve a nemzettel űzött rút játékot, megnyugvással fogadta a királyi választ. Maga Kossuth adta ehhez az impulzust, midőn a kir. leirat felolvasása után igen szép és higgadt beszédben magyarázta annak tartalmát.
… Ha egyik-másik kedvencz eszménk – igy szólt a többi közt, – nincs is még e perczben biztositva: de most már van lehetség azokat kivívni … Vannak mindenféle egyének, – mondá tovább, – kik még egy pár hét előtt az absolutizmus hivei voltak, most pedig rajtam túlmennek, s én, ki a szabadság elveiért egy életen át küzdöttem, szenvedtem, mérsékeltebb vagyok náloknál. De éppen azt hiszem, hogy szavamnak lesz némi hatása, midőn azt kérem, azt remélem, hogy a nemzetben van elég erő valósággá érlelni azt, amit e leiratban bir, tartsa meg az erőnek azon nemes mérsékletét, melyben fekszik a szabadság diadala … Most pedig igyekezzünk befejezni az országgyülést és várjuk el, hogy a miniszterium teljesítse kötelességét. És én megvagyok győződve, hogy e nemzet nagy és boldog leszen …
Kossuth e szokatlanul mérsékelt és csillapitó beszéde végén azt indítványozta, hogy intézzenek köszönő feliratot a királyhoz és kérjék fel az ország mielőbbi látogatására. Hadd győződjék meg a korona felkent viselője személyesen, hogy „hűségünk nem puszta szó, hanem a magyar férfiasan szilárd és őszinte tud lenni nem csak szabadsága kivívásában, hanem fejedelme iránti hűségében is.”
A király a rendek e feliratára csakugyan megigérte, hogy kész teljesíteni „hű magyarjai” óhajtását. Ápril 10-ikén, – ha csak egészsége engedi, – lejön Pozsonyba és az országgyülés berekesztése alkalmával személyesen adja át a szentesitett reform-törvényeket.
A nemzet és az uralkodóház közt ismét helyreállott a megzavart egyetértés. A forrongás lecsillapult és a visszatorlásért kiáltó haragot felváltotta az édes öröm, mely még nagyobbra nőtt, midőn V. Ferdinánd a miniszterium kinevezéséről szóló kir. kéziratot ápril 7-én István nádor kezéhez megküldötte.
Már a nádorhoz intézett márczius 31-iki kir. levél is általánosan megnyugtató hatást keltett. A fővárosban másnap este már mindenki ismerte tartalmát, mert Klauzál, amint megkapta a leirat másolását: azonnal népgyülést hivatott össze s a nemzeti muzeum lépcsőzetéről éjjeli 12 órakor lobogó fáklyafénynél az összesereglett közönség örömujjongása közt felolvasta azt.
Pozsony lázas érdeklődéssel nézett az óhajtva várt király-látogatás elé. A lakosság mindent elkövetett, hogy a fogadtatás mentől szebb, minél nagyszerűbb legyen. A megérkezés napján, – ápril 10-én – az egész város zászlódíszt öltött. A morajló Duna partját hosszu vonalban elözönlötte az ünneplőbe öltözött közönség, hogy szive szerint üdvözölje az oly rég nem látott királyt.
Délután öt órakor, külön hajón végre megérkezett az uralkodó. Fényes kiséret követte. Eljött vele neje is: Mária Anna főherczegasszony, továbbá Ferencz Károly, a trónöröklő főherczeg és ennek fia: Ferencz József főherczeg.
Ágyudörgés, harangzúgás, a sok ezernyi nép rivalgó éljenzése közt történt a fejedelmi vendégek bevonulása. V. Ferdinánd sápatag arcza – mint egy szemtanu jegyezte fel, – kipirult az örömtől, amint e páratlan, lelkes tüntetést látta.
Másnap, – ápril 11-én, – már korán reggel: nyolcz órakor a rendek elegyes gyülést tartottak, hogy küldöttséget válaszszanak a király és családja üdvözlésére.
Az országgyülés küldöttsége István nádor vezetése alatt legelőször a királynál tisztelgett, aki az üdvözlő beszédre a következő magyar beszéddel felelt:
„Örömmel jöttem hozzátok, mert kedves magyar népemet most is olyannak találom, mint mindenkor tapasztaltam; s ezért kivánva kivánom a hű rendeket magam körül látni.”
E rövid, de bizalomteljes választ annál nagyobb örömmel fogadta a küldöttség, mert látta, hogy e szavak a gyermekded király szivéből fakadtak.
A küldöttség ezután a királynét kereste fel. E fogadtatásnál érdekes és történelmi emlékű jelenet játszódott le. A királyné nem birta a magyar nyelvet, németül pedig ez ünnepélyes perczekben nem akart beszélni. A küldöttség szónokának üdvözletére tehát diák nyelven válaszolt. A kifogástalan latinsággal elmondott beszéd a következőleg hangzott:
„Quod saepe alios testaber, esse mihi nobilis gentis hungariae erga ma studia longe gratissima, hoc non verbis solum inclitae deputationi huic significo, sed toto etiam pectore sentio. Cupio eam felicem et partae per avos nominis hungarici gloriae seris etiam in nepotibus parem. Atque hoc est, quod cunctis regni ordinibus referri peto.”
Képzelni lehet, mekkora lelkesedéssel fogadta a küldöttség a királyné e sajátos figyelmét a magyar nyelv iránt.
Végül még Ferencz Károly főherczeget keresték fel, aki köztudomásulag egyik legmakacsabb ellenzője volt a reformoknak, de aki ezuttal szintén áradozott a magyar nemzet dicsőítésétől.
„Kedvesen veszem, – igy felelt, – az országos rendeknek jeles küldöttsége által nyilvánított üdvözlését. Ugy tartom, hogy minden, amit a nemes lelkü nemzet és ennek nemzetisége dicső felvirágozására csak óhajtani lehetett, azon törvényekben, melyek szentesítése ünnepében résztvenni különös nyereségemnek tartom, bőven föllelhető. Senki a magyar névnek dicsőségét nálamnál jobban nem kivánhatja. Mit is e jeles küldöttség által az országosan egybegyült rendeknek válaszkép jelenteni kérek.”
Délelőtt tiz órára tüzetett ki az országgyülés ünnepélyes berekesztése.
Már kilencz órakor megkezdődött a rendek és a karok felvonulása a primási palotához. A mit csak vagyon és pompa nyujthat, – az mind ott ragyogott a mágnások díszöltözetén. Az öblös, nehézkes batárok toporzékoló paripáit színes bársonyba öltözött apródok vezették. Ugy tetszett, mintha a demokracia diadalának ez emlékezetes napján a letünő lovagkor még egyszer és utoljára bemutatni akarta volna régi fényét és ünnepét.
De a követek, az ifjuság, sőt a közönség is a legszebb, legdiszesebb ruháiba öltözött. Ünnepet ült mindenki: a népszabadság diadalának ünnepét.

Osztrák lovasság 1848–49-ben.
(Eredetije a bécsi czász. udv. muzeumban.)
Pont tiz órakor jelent meg a királyi pár, a két főherczeg és zászlós urak által kisérve. A király, ki huszártábornoki egyenruhát viselt, igen boldognak látszott. Mosolyogva intett köszönetet a riadó éljenre, miközben az ülésterem hátterében felállított trónszéken helyet foglalt, A királyné, kinek fejét koronás diadém ékesítette, a két főherczeggel együtt a fejedelmi vendégek részére fentartott külön-karzatra ment. Az ülésterem többi karzatait szintén előkelő s válogatott közönség lepte el. Az elhelyezkedés után következett a szentesített törvények ünnepélyes átadása. Batthyány Lajos gróf miniszterelnök rövid, de annál lelkesebb szavakkal üdvözölte a királyt, megköszönvén a nemzet iránt tanusított atyai jóindulatát. Erre a király a nemzetiszin szalaggal átkötött törvényeket átnyujtotta István főherczegnek, aztán igy szólt:
„Hű magyar nemzetemnek szivemből óhajtom boldogságát, mert abban találom magamét is. Amit tehát ennek elérésére tőlem kivánt, nemcsak teljesitettem, hanem királyi szavammal erősítve, ezennel által is adom neked kedves öcsém, s általad az egész nemzetnek, úgy mint kinek hűségében leli szivem legfőbb vigasztalását s gazdagságát.”
A lelkesedés és öröm hangos kitörése fogadta a király e szavait. Perczekig tartott az éljen-riadal, amely csak akkor csillapodott le, midőn István főherczeg kezdett szólani. A nádor mély, erős, érczes hangon, mely betöltötte a nagy terem minden zugolyát, – a következő lendületes beszédben köszönte meg a törvények szentesítését:
Felséges királyunk!
Nagyobb örömmel nem tölthette volna el felséged hív magyarjait, mint hogy ezen örökre emlékezetes országgyülés berekesztésére személyesen körünkben megjelenni méltóztatott.
Egy boldogított, háladatos nép környezi itt felséged királyi székét s a nemzet szive soha forróbb szeretettel, több hűséggel nem dobogott fejedelme iránt, mint dobog most felségedért, ki a jelen törvények szentesitése által honunk ujjáalkotója lett.
Szegény a nyelv, hogy ezért felségednek illő köszönetet mondhasson; hálánkat tetteink fogják bizonyíthatni. Mert valamint uj, életerős alapra fektetett ezen törvények által a magyar alkotmány: úgy biztosabb alapot nyer általunk azon szent frigy is, mely e hazát felségedhez és királyi házához édes kapocscsal köti.
Legyen isten áldása felségeden, koszorúzza hír és szerencse fejét, ezt óhajtjuk szivünk mélyéből, s magunkat s édes hazánkat felséged királyi kegyelmébe hódolattal ajánljuk.
A nádor e megkapóan szép beszédével az ünnepélyes szertartás véget ért. A király és családja, a rendek harsány éljenzése közt, elhagyta a termet.
Az országgyülés tagjai most a rendes ülésterembe mentek át, ahol a megalkotott harminczegy törvényczikk felolvasása következett. Felolvastatott a szentesitési záradék is, melyben kijelenti a Fölség:

Az 1848-iki törvények ünnepélyes szentesitése.
… „hogy a törvényczikkelyeket ezen levelünkbe szóról-szóra beigtatni és beiratni rendeltük, s azokat összesen s egyenként az azokban foglaltakkal helyeseknek, kedveseknek és elfogadottaknak vallván, hozzájuk királyi megegyezésünket és jóváhagyásunkat adtuk, s azokat királyi hatalmunknál fogva elfogadtuk, helybenhagytuk, helyeseltük és megerősítettük; biztosítván a hű Karokat és Rendeket a felől, hogy minden, a fennt beigtatott törvényczikkelyekben foglaltakat, mind minmagunk megtartjuk, mind más hiveink által megtartatjuk, miként is azokat jelen levelünk ereje és tanusága szerint elfogadjuk, helybenhagyjuk, helyeseljük és megerősitjük.”
Most a nádor emelt szót és a következő bucsubeszédet intézte az országgyülés egybegyült tagjaihoz:
Méltóságos főrendek! Tekintetes karok és rendek!
Urunk királyunk jelen országgyűlést berekesztvén, ezen alkalommal utolszor gyülekeztünk egybe.
Ha visszanézünk országos tanácskozásainkra, ha ezek eredményeit tekintjük, bátran el lehet mondanunk: hogy a jelen törvényhozás örökre nevezetes fog lenni hazánk évlapjaiban, mert általa nyertük meg azon alapot, amelyen egy uj alkotmány dicső temploma emelkedik.
De épen ezért, mert most saját kezünkbe van letéve nemzetünk sorsa, a törvényhozó testület tagjainak magasztos kötelességei korántsem szünnek meg, hanem csak változnak; s innen hazatérvén, mindnyájunk hazafias kötelessége őszintén azon törekedni: hogy az itt elért átalakulás, mely viszonyaink legmélyébe hat, az országgyűlés által adott irányban, békésen s igy üdvösen menjen át az életbe is.
Egyetértés és méltányosság legyen jelszavunk, nehogy egymás közt meghasonolva, valamikép akkor játszszuk el az igéret földét, midőn még küszöbét is alig léptük át.
Fogadják most már az országos rendek szives köszönetemet irántami bizalmukért, melyet az országgyülés folyama alatt sokszor és örömmel tapasztaltam, s melynek édes emlékét keblem megőrzendi.
S midőn ezúttal a törvényhozási elnökségtől végbúcsut veszek, kérem az országos rendeket, hogy azon uj pályán, melyet változott viszonyainknál fogva ő félsége elémbe tűzött, engem eddig tanusitott ragaszkodásukkal kisérni meg ne szünjenek. Én mindnyájuk iránt az maradok, aki eddig voltam.
Végezetül még Zarka János kir. személynök, az alsótábla elnöke szólt, s a rendek nevében meleghangu köszönetet mondott a nádornak a nemzet ujjáalakítása körül kifejtett hathatós és önfeláldozó közbenjárásáért.
Ezzel az utolsó rendi országgyülés véget ért. Az ülésterem, mely annyi nagy és heves vitának volt tanuja, csöndes lett, ajtai bezárultak, hogy sohse nyiljanak meg többé az ország rendei előtt. Pozsony pedig, mely közel két századon keresztül adott székhelyet a magyar országgyülésnek, szomorkodva látta elszéledni a karokat és rendeket, kik annyi pezsgést, zajt és eleven életet hoztak falai közé.
A miniszterek innen egyenesen Pestre utaztak, Hivatalos működésüket azzal akarták megkezdeni, hogy testületileg bemutassák magukat az ország fővárosának. Deák Ferencz és Eötvös József báró ápril 13-án, Batthyány, Kossuth és Széchenyi ápril 14-én érkeztek Pestre. Mészáros, a hadügyminiszter még Olaszországban ezredénél volt, Szemere és Klauzál pedig a nádor megbizásából, mint biztosok, már az előző hónap végétől a fővárosban időztek.

Kossuth megérkezése Pestre 1848. ápril 14-én.
(Egykoru eredetije az orsz. ereklyemuzeumban.
A főváros lakossága Batthyány és Kossuth érkezését ragadta meg, hogy a nemzet uj kormánya iránt szeretetének és ragaszkodásának külső kifejezést is adjon. Nagyszerü fényes fogadtatást rendezett tiszteletükre. Igazi nagy nemzeti ünnep vala ez, megszentelve a hazaszeretet fenséges lelkesedésével.
A hajó, mely a minisztereket hozta, a kedvezőtlen ídőjárás miatt csak este érkezett meg, noha a programm szerint már délután két órakor Pesten kellett volna lennie. Ennek daczára azonban óriási tömeg várta az érkezőket. A közönség a szeles, hideg és esős időben ott őgyelgett egész délután a Dunaparton, csakhogy „éljen”-t kiálthasson a reformkorszak e három nagy vezéralakjának. Ott volt a testvér főváros szine-java: a magisztrátus, a „közcsendi bizottmány”, az összes testületek, s a nép ezrei. A nemzetőrség teljes diszben szintén kivonult.
Az érkezetteket a hajóállomásnál a közönség nevében Vasvári Pál, e mézajku ifju szónok üdvözölte.
… A budapesti nép nevében jelentem meg önök üdvözletére, – igy kezdte beszédjét. – Nem kaszt, nem párt, nem felekezet bizott meg e feladattal, hanem a nép, amely 160.000 szabad honpolgárból áll …
Élénken emlékszünk 1838 márczius 15-ikére, – ekként folytatá tovább, midőn a Duna folyam kitört a türelem medréből s hatalmas árjaival elözönlé egész Buda-Pestet. A zabolázatlan árvíz romba dönté Buda-Pest ószerü épületeinek roskatag falait, hogy azoknak romjain e nagyszerü paloták emelkedjenek, melyek szemeink előtt fénytengerben usznak … Ez árvíz évtizedes napján az emberek imádkozni szoktak, hogy e vízözöni veszedelem többé meg ne történjék.
Ez idén Buda-Pest lakosai nem imádkoztak, hanem a tény mezejére léptek; kitörtek a türelem medréből s hatalmas hullámaikkal megrázkódtatták az egész Buda-Pestet, mint tiz év előtt a felbőszült Duna.
Ez idén leromboltattak a bécsi bürokracia és abszolutizmus intézményei, földre sujtattak mindazok, mit a zsarnokság 300 éven át épített. Azt hiszszük e városban a hatalom szót ezentúl csak az említse, ki a nép nevében beszél és csak akkor említse, midőn magáról a népről beszél.
Mi előkészítők az utat, – szólt befejezésül, – hogy ti polgártársaink, tisztelt miniszter urak e romok felett építhessétek fel a szabadság dicső csarnokait, Forradalmi mozgalmaink éppen egy hónapig tartottak, de e nép úgy tudja magát mérsékelni, miszerint ez éjen egészen lecsendesül és holnap már visszatérend a polgári élet magányába. E nép most kezeitekbe tesz egy forradalmi hatalmat s felelősségtekre bizza a nemzet sorsát. Ti egy ujjászületett, egy hatalmas nemzet előtt fogtok számolni eljárástokról, s ezért a haza szent ügyét figyelmetekbe ajánljuk” …
Az üdvözlő beszédre Batthyány gróf mondott a maga és minisztertársai nevében köszönetet; a legnagyobb elismerés hangján emlékezvén meg a főváros dicső közreműködéséről a reformok kivívása körül.
De a nagyszerű tüntetésből kivették méltó részüket a főváros hölgyei is, akik ötventagu küldöttséggel járultak a fogadtatás fényének emeléséhez; s feliratos babérkoszorút nyújtottak át Batthyány grófnak. Bájos, szívdobbantó látvány volt, amint az aranyfőkötős asszonyok és pártás leányok ez angyalserege kipirult arczczal, ragyogó tekintettel üdvözölte a győzedelmes – nemzet ünnepelt vezéreit. Batthyány gróf szemében köny csillant meg, Kossuth pedig elragadtatásában homlokon csókolta a küldöttség vezetőjét.
Este az egész főváros fénytengerben úszott. Ismétlődött a márczius 16-iki tündérest, kiegészitve nagyszabásu fáklyás-zenével, amelyet az örömittas lakosság az uj kormány tiszteletére rendezett.
A miniszterek megérkezésével a nemzet egy másik hő vágya is teljesült: Pest lett a kormány székhelye. Ezzel természetesen a „közcsendi bizottmány”, működése fölöslegessé vált. A bizottság, – melynek oly nevezetes, sőt döntő szerep jutott a reform-mozgalmakban, – ápril 15-én tartotta zárülését. „Miután a felelős nemzeti miniszterium Buda-Pesten átvette az ország kormányát: a közcsendi bizottmány hivatását befejezettnek tekinti s a rend további fenntartását a miniszterium kezébe örömmel leteszi,” – így szól utolsó jegyzőkönyvében, amely történeti emlékül a nemzeti muzeumban helyeztetett el.
Ápril 10-én a helytartó-tanács, ápril 15-én pedig a m. kir. udvari kanczellária oszlott szét. Beadta lemondását Jósika Samu báró, erdélyi kanczellár is.
A kormány ápril 16-án kezdte meg hivatalos működését s ezt a következő körrendelettel adta tudomására a törvényhatóságoknak és az ország népének:
Az országgyülés eloszolván, a hazának közkormányzását a törvények értelmében általvettük.
Midőn ezt a haza minden törvényhatóságaival s egyes polgáraival tudatjuk, felhíva érezzük magunkat kinyilatkoztatni: miként nemcsak közügyeinket igazgatni, hanem a további kifejlődést is előkészíteni és biztosítani tisztünk levén, ennek érdekében a nemzetnek és minden egyes honpolgárnak törvényes szabadságát s a rendet, mint a szabadság feltételét, hatalmunkban álló minden eszközökkel védeni és fenntartani kötelességünknek ismerendjük. Minélfogva a törvény nevében a hatóságoktól, egyes tisztviselőktől és a haza minden polgáraitól hazafiui közremunkálást kívánunk, megvárva azon engedelmességet, melylyel a törvényeknek mindenki tartozik.
Eljárásunkról annak idejében felelni úgy tartjuk kötelességünknek, mint dicsőségünknek.
Ápril 18-án István főherczeg érkezett a fővárosba. Fogadtatása talán még nagyszerűbb volt, mint a minisztereké.
A közönség nagyon jól ismerte azt az odaadó s szivós küzdelmet, amit a nádor a nemzet érdekeiért Bécsben kifejtett; tudta, hogy az alkotmányos reformok kivívásában mily nagy része van a népszerü főherczegnek is. E ritka önfeláldozásért tehát a hála és a szeretet ezerféle jeleivel tüntetett mellette.
A nemzet boldogsága tehát teljes volt. Megkapta azt, amire vágyakozott, aminek eléréséért háromszáz esztendő óta annyi drága mártirvér folyt. Végrevalahára valóban önálló és független lett, s államéletét a haladó kor szellemének megfelelően rendezhette be.
S mig a nemzet örömujjongással ünnepelte a kivívott reformokat: azalatt ott fennt Bécsben már kikoholták a szörnyü tervet, miként fűzzék ismét rablánczra a könnyenhivő magyart.

Az első honvédtoborzás Pesten.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages