I. A dicsőség napjai.
I. A dicsőség napjai.
Bem hadjárata Nagy-Szeben első ostromától a piskii csatáig. – A piskii diadal. – A medgyesi csata. – Nagy-Szeben második ostroma és bevétele. – Bem kiveri úgy az oroszokat, mint az osztrákokat Erdélyből. – Görgei a Szepességen. – A branyiszkói diadal. – Dembinszki mint főparancsnok. – Görgei egyesülése a tiszai sereggel. – Forrongás a Dembinszki táborában …
Hó boritotta még a mezőket, de a tavasz rügyfakasztó szellője kezdett immár lengedezni. A zordon télre jött a mosolygó kikelet, a búbánat után: a teljesedő remény.
Ideje is. Hiszen maholnap egy éve, hogy ősi szabadságáért kénytelen viaskodni a magyar. Mennyi szivtépő keserv érte ezen rövid idő alatt. Mennyi kedves halottja került a földbe. Mennyi vére omlott el. Oh, milyen rettenetes esztendő vala ez! Beillenék egy századnak.
De a tengernyi szenvedés között, mint tűzben a vas, legalább megedződtünk. Az ujoncz honvédfiuból, aki néhány hónap előtt jóformán még a puskájával sem tudott bánni, fegyelmezett vitéz katona lőn. Most már nem ijedt meg az ellenséges ágyútól, hanem szuronyt szegezett és elfoglalta azt.
Immár egy hatalmas, számban és erőben megizmosult honvédsereg állott a császári hadakkal szemközt. A Szűzmáriás nemzetiszín lobogó diadallal járt a csatapiaczokon. Szó sincs róla, vesztettünk mi is; hisz a hadiszerencse forgandó. De veszteségünk is dicső vala.
Bem útja Gálfalvától Piskiig maga egy hősköltemény. Ha a szabadságharczból egyéb emlékünk nem maradt volna, mint ez a titáni küzdelem, a szörnyü harczoknak ez a lánczolata; ismételjük, ha egyéb nem maradt volna: még akkor is csodálattal kellene meghajolnunk az 1848–49-iki magyar honvédek előtt.
Bem tábornok, a tihuczai győzelem után, mint tudjuk, Beszterczén állapodott meg. Ez volt Erdélyben a legelső pihenője. De itt sem maradt sokáig. Csakhamar visszafordult, hogy a gondjaira bizott szép országrészt egészen fölszabaditsa az osztrák járom alól.
Mert Urbán kiüzetésével az ellenséges haderőnek csak egy kis része semmisült meg. A zöm, Puchner vezetése alatt, még büntetlenül garázdálkodék. Egyáltalán, mindaddig szó sem lehetett uralmunk visszaállitásáról, mig Puchner parancsolt a szászföldön. Pedig ő vala itt az úr. Az osztrák hadviselés szálai egész Erdélyből Nagy-Szebenben futottak össze. Riebel, Gedeon, Kalliany stb. innen indultak hóditó útjaikra, s ide menekültek, ha baj volt.
A lángeszü Bem csakhamar rájött, hogy Erdély birhatásának kulcsa voltakép Nagy-Szebenben fekszik. Elhatározta tehát, hogy beveszi Szebent, s itt, a saját tenyésző fészkében lép a pártütés sárkányának a fejére. Koczkáztató vállalat, de Bem nem törődött az akadályokkal.
Mindenekelőtt azonban egy kis erőt akart gyüjteni a székely nép közt. Szász-Régenen át, január 13-án érkezett Maros-Vásárhelyre, ahol, mondanunk sem kell, a legnagyobb lelkesedéssel fogadtatott. A góbé csodálkozva nézte ezt a forradásosarczu törődött öreg embert, akinek nyomán, mint a hű eb, a dicsőség jár. Vajjon miféle babonája lehet, hogy igy fél tőle az ellenség? …
A székely nép, multévi szerencsétlen hadviselése óta, alig mozdult ki bérczes otthonából. Azzal a szilaj erővel, lobogó harczivágygyal, amely sajátja volt, még most sem feküdt neki a küzdelemnek. Buzgott, lelkesedett a nemzet ügyeért, de a harcz förgetege nem sodorta magával. Megvolt ennek is az oka. Hiányzottak a tettrekész, bátor és önfeláldozó vezérei. Sombori, mint tudjuk, a hidvégi csatavesztés után anynyira elveszté önbizalmát, hogy deczember 28-án Árapatakán meghódolt Gedeon tábornok előtt; Droschner Ferencz pedig, a csíkiek ezredese a szó szoros értelmében összejátszott Puchnerrel, s minden követ megmozdított, hogy a székely nép az ellenséghez csatlakozzék.
De amint Bem közzéjök toppan: egyszerre megváltozik a helyzet. A székely népből, mint a lángözön, kitör a lelkesedés. Nem törődik többé sem az árapataki szerződéssel, sem a Droschner csábitásaival, hanem tömörül „Bem apó” köré. Gábor Áron ágyui, környezve a székely honvédség által, csakhamar a Bem táborában dörögnek.
Bemnek egyik legelső teendője, hogy az áruló Droschner eltávolittassék a Székely-földről. Mindjárt másnap a következő rendeletet bocsájtotta ki:
A orsovai korona-kápolna.
Rendelet.
Droschner cs. kir. ezredes, az első számu székely végvidék parancsnoka, az agyagfalvi népgyülésen a székely nép előtt a magyar alkotmányra esküt tett, s annak megvédelmezésére ünnepélyesen ajánlkozott.
Esküjét azonban megszegte, hűtlen lett, az ellenséghez állott; sőt a vezénylete alatt levő székely népet annyira fanatizálta, hogy az, a saját testvérei és az alkotmány ellen csaknem ellenséges indulattal viseltetik.
Ezen cs. kir. ezredes hazaáruló és csábitó vétke miatt hivatalából letétetik, s haditörvényszék elé állittatik.
Főhadiszállás Marosvásárhely, jan. 14. 1849.
Bem, tábornok
Ámde, Droschner nem várta be a haditörvényszék itéletét. Megszökött, hogy később, esküjét szegve, mint muszkavezető szerepeljen. Helyére, szintén ezredesi ranggal, Gál Sándor, egy lelkes és megbizható férfiu, neveztetik ki.
Bem aztán az ujonczozáshoz fog. Az első székely vadász-zászlóalj, Jenei József őrnagy parancsnoksága alatt, január 21-én már fel is esküszik. Majd jött a többi; a kicsiny Székelyföld csak úgy ontotta magából a honvédek raját.
Igyen rendet csinálva, január 16-án Bem kimozdul Marosvásárhelyről, hogy Szeben alá nyomuljon.
Csakhogy Puchner sem maradt veszteg. Az osztrák főhadparancsnok, mint láttuk, úgy megrettent, hogy nemcsak a mócz felkelő bandákat uszitá ellenünk, hanem orosz segélyhez is folyamodott. De addig is, míg a kérdés dülőre jut: maga akart megbírkózni a lengyel szabadsághőssel. Hatezer fegyverest 30 ágyuval küld tehát Kalliany tábornok vezetése alatt, Marosvásárhely felé, hogy tartóztassa fel Bemet előnyomulásában.
Január 17-én Gálfalvá-nál találkozik a két ellenséges haderő. Összecsapásuk heves, elszánt. Gálfalva utczáin, amelyet a császáriak tartanak megszállva, csakhamar végigsöpör a honvédszurony. Erre Kalliany Szőkefalván veti meg a lábát, de innen is kiűzetik. Eközben Bethlen Gergely, ki a jobbszárnyat vezette, egy ügyes mozdulattal az osztrákok háta mögé kerül. Mikor Pókafalva felől megdördülnek a honvédágyuk: az egész császári sereg rémült futásnak ered, legelől maga Kalliany tábornok, utána a tisztikar, leghátul zagyva tömegben a legénység. Meg sem állnak Szebenig. Veszteségünk elég nagy volt: 80 ember; de a császáriaké kétszerannyi: 160 halott és sebesült, ezenfelől 200 fogoly.
Bem tábornok vaserélylyel nyomon követé a futamló ellenséget. Január 18-án már Medgyesen volt, másnap pedig Szebenhez alig két mérföldnyire: Vizaknánál ütött tábort. Eltökélt szándoka volt, hogy Szebent, bármi áron, birtokába keriti. Megüzente tehát a Tardán őrködő Czecznek, hogy dandárával azonnal keljen útra, de úgy igyekezzék, hogy január 21-én pittymalatkor okvetlenül Szeben előtt legyen.
Csak most riad meg igazán Puchner. Összes hadcsapatjait sietősen Szebenbe rendeli; a szászokhoz és a románokhoz pedig a következő érdekes és jellemző szózattal fordul:
Kiáltvány.
Az aggodalom és kishitüség szavai hallatszottak. A mi csapatunk erős és vitéz; mindennap nő. A legrövidebb idő alatt túlhaladja az ellenség számát. Tizenhat gyalogsági századból, 12 ágyuütegből és 4 lovassági századból álló két csapattest érkezik ma, vagy holnap ide. Windischgrätz herezeg tábornagy győztes seregével előre tör, Schlick gróf altábornagy bevette Nagyváradot és most Erdély felé közeledik.
Hitelt érdemlő értesitések szerint Urbán ezredes megerősödve segitségünkre siet. Hol van tehát az ok a csüggedésre?
És ti hű szászok és románok, akik oly örömmel és sietve esküdtetek hűséget a császárnak, a ti karjaitok ne számitana semmit, nem volna bizalmatok önmagatokban, a kik sok ezer bátor férfiut számláltok soraitokban?
Fel tehát szászok, fel románok! Segitsétek a császár csapatjainak megvédeni a barátságos Nagyszeben hű alattvalóit a forradalmárok ellenében.
Mindenki jöjjön, aki képes fegyvert ragadni és harczoljon becsületesen! És ha mindnyájan bátran küzdünk: a győzelem sikere nem maradhat el. Legyetek bátrak, hű szászok és románok. A mult év október 18-án az igazságszerető szászok ötvenszer rosszabbul álltak, mint ma, mégis mindegyitek telve volt a legnagyobb bizalommal. És ma, mikor a siker felett nem lehet kétségtek s ez az áldatlan polgárháboru nemsokára véget ér, ma nem biznátok? Lehetetlen az.
Nagy-Szeben, 1849. jan. 19.
Báró Puchner, parancsnokoló tábornok.
Bruckenthal Sámuel, a szász nemzetőrség parancsnoka hasonló kép tollat ragad, s hosszabb kiáltványnyal fordul szepegő vitézeihez. „Ne féljünk, – igy biztatja őket és önmagát, – hiszen hátunk mögött áll a felséges császár.”
Szükség is volt a bátoritásra. A szász atyafiak táborában valóságos pánik ütött ki. A vagyonosabb rész, összeszedvén értékes holmiját, rémülten menekült Oláhország felé.
Ilyen hatása volt Bem elhatározó föllépésének. Pedig hadereje, miután több helyütt őrséget kellett hátrahagynia, alig állott néhány ezer emberből. A létszám, jan. 20-án, midőn Szeben megvételére indult, hivatalos kimutatás szerint a következő volt:
Gyalogság.
Bem személyes vezetése alatt:
| A 4-ik honvédzászlóalj | 900 ember |
| A bécsi legió | 400 ember |
| A 2-ik székely zászlóalj | 750 ember |
| Az 55-ik honvédzászlóaljból | 400 ember |
Czecz parancsnoksága alatt Tordán:
| A 11-ik honvédzászlóalj | 900 ember |
| A 31-ik honvédzászlóaljból | 400 ember |
| Együtt: | 3750 ember. |
Lovasság.
Bem vezetése alatt:
| Egy osztály Mátyás-huszár | 240 ember |
| Egy osztály Székely-huszár | 300 ember |
| Egy század Vilmos-huszár | 100 ember |
Czecz dandáránál:
| Egy század Mátyás-huszár | 160 ember |
| A Kresz-vértesekből | 75 ember |
| Együtt: | 875 ember. |
Tüzérség.
Bemnél:
| Két üteg hatfontos | 12 ágyu |
| Egy félüteg debreczeni ágyu | 6 ágyú |
Czecznél:
| Két üteg | 12 ágyu |
| Együtt: | 30 ágyu. |
Bem hadereje tehát mindössze: 4625 emberből és 30 ágyuból állott.
Az ellenséges haderő pedig, csupán Szebennél, ez volt:
| Két gyalogdandár | 6000 ember |
| Egy lovasdandár | 1000 ember |
| A szebeni mozgó nemzetőrség | 4000 ember |
| Oláh népfelkelő | 3000 ember |
| Összesen: | 14000 ember. |
Ezenfelül 30 sánczágyu, s 24 tábori ágyu. Gedeon dandára – mintegy 3000 fegyveres 20 ágyuval, – már útban volt Szeben felé.
Kossuth Lajos arczképei.
Puchner tehát 74 ágyuval 17000 embert tudott állitani Bemnek 4625 főnyi serege és 30 ágyuja ellenében.
S Bem tábornok mégis kisérletet tőn, hogy a szebeni bástyatorony ormára kitüzze a magyar lobogót.
Nagy-Szeben, a fondor szászoknak ez az ősrégi fészke, a Szeben folyó mellett, a Kerbunár, Csóva és Gupári hegyek éjszaki ágának utolsó lejtőjén fekszik. Vidéke festői, de zordon. Lakosainak száma 1848–49-ben: tizennégyezer; takarékos, jómodu nép. Szeben tulajdonkép két részből áll: az Óvárosból s az Ujvárosból. Az Óváros dombon épült, közvetlenül alatta pedig az Ujváros terül el. A városhoz közel téres mező van; csatornák szeldelik keresztül, füzesek boritják. A mező fölött a nagycsűri és hammersdorfi magaslatok uralkodnak.
Nagy-Szeben, mint a szászoknak csaknem valamennyi városa, bástyaszerü kőfallal volt keritve. Főkép az Óváros beillett volna kisebb erődnek. Mikor a háboru kitört, a szebeni magisztrátus semmi áldozattól sem riadt vissza, hogy városuk mentől jobban megerősittessék. A bástyafalakat kitatarozták, az alsóvárost pedig hatalmas földsánczokkal övezték körül. De maga Puchner is a kezükre járt; ágyukat adott nekik, a várost pedig nagyszámu őrséggel rakta meg.
Hisz Puchnernek is ez volt székhelye és a hadiszertára. Legtöbbnyire itt táborozott. Most is, a gálfalvai csatavesztés után egyenesen idemenekült, hogy fölvegye a küzdelmet, ha ugyan még lehetséges, az előnyomuló honvédcsapatokkal.
Bem azt hitte, hogy Szeben föltétlenül meghódol előtte. Minden pillanatban várta a fehérzászlós hirnök megjelenését. De bizony nem jött. Ekkor, – január 20-án, – három medgyesi szászt küldött Szebenbe. Ám, ezek is eredménytelenül tértek vissza.
Erre a nem várt konok visszautasitásra, amely különben a Puchner műve volt, Bem, mint mondják, egészen kijött a sodrából. Még azon éjjel a szomszédos Nagy-Csűr alá nyomult, s másnap, január 21-én reggeli 7 órakor a támadáshoz fogott.
– A koczka el van vetve. Hadd kezdődjék hát Isten nevében a viadal! – szólt gróf Teleki Sándorhoz az ő mély, csöndes hangján.
Borongós, hideg idő volt. Szeben mintha ködfátyolba burkolózott volna, csak tornyai emelkedtek ki a szürke páratömegből.
Mikes Kelemen vezette a középhadat, Bethlen Gergely a balszárny élén állott, Czecz érkező dandárának pedig a jobbszárnyat kellett volna képezni.
A császári haderő Szeben előtt volt elhelyezve: a gyalogság a külváros földsánczaiban, a lovasság pedig a hammersdorfi sikon.
Valami megmagyarázhatlan, titokzatos csönd borult a komor tájra. Még a havasok szellője is elült, mintha nem akarná zavarni a készülő nagy harczjátékot.
A középhad csöndben, éber óvatosággal húzódik Szeben alá. Elől a gyalogság, mögötte az ágyú-ütegek. Kisérve táborkara által, Bem is velök tart. Pejlovon ül, viseltes köpönyeg van rajta. Olyan derült, mintha sétálni menne.
Az alsóvárostól körülbelül ezerötszáz lépésnyire egy hid van, a Czibin nevü patakon visz keresztül. Egész idáig nyomul seregünk.
A tüzérség épp ütegeinek a fölállitásához fog, midőn a közeli földsánczból ágyúlövés dördül el. S a golyó talál: Mikes Kelemen dandárparancsnok, Erdély egyik legderekabb leventéje, halva rogyik össze. Egy másik ágyulövés Bem hadsegédjének: Térei főhadnagynak oltja ki ifju életét. A harmadik lövés gróf Teleki Sándor tábori futár lovát söpri el.
Az előnyomuló hadcsapat megáll. Nagy zavar keletkezik. Csak Bem tábornok marad nyugodtan. Leszáll paripájáról, odamegyen Mikes vérbefagyott holttestéhez és homlokon csókolja. A vezér bucsúzása ez sírbatérő bajnokától. Aztán int, hogy a dandár három-négyszáz lépéssel vonuljon hátrább. Itt, egész nyugalommal, mintha misem történt volna, elhelyezi ágyuit, s legott hozzáfog Szeben vivásához. Déli tiz óráig szakadatlanul folyik a bombázás. Eközben a 2-ik székely zászlóalj, s a bécsi légió három rohamot intéz a földsánczok ellen. De siker nélkül, a császáriak rettentő kartácstüze elől hátrálni kénytelenek.
A hammersdorfi síkon is megindul a harcz. Itt a Bethlen-dandár küzd a vértesekkel.
A halottak és sebesültek száma egyre nő; a bécsi légióból alig maradt száz ember. A többi mind ott fekszik véresen, merevedő testtel a sánczok alatt. Mennyi édes remény száll velök a sírba! …
Ez is nagy csapás Bem tábornokra; de még több veszteség is éri: ágyui közül immár öt van leszerelve. Hanem azért áll rendületlen.
Délfelé, úgy tizenegy óra tájban, mikor legnagyobb a veszély, Vizakna felől riadó hangzik. A köd felszáll, s ragyogó napfény árad szét. Ugy tündöklik erdő-mező, mintha az ég aranyos szemfedőt borított volna a szegény elvérzett katonákra.
De a napfényben megcsillan az érkező honvéd-dandár fegyvere is.
– Itt van Czecz! Éljen! Éljen! – tör ki a csüggedő harczosok ajkán az örömkiáltás.
S csakugyan Czecz érkezett meg; késve ugyan, de mégis elég jókor.
S a harcz förgetege ismét kitör, most még talán szilajabbul, mint annak előtte.
Az ujonnan érkező csapat csakhamar szintén harczba elegyedik. A 11-ik honvédzászlóalj, a rettenthetlen Inczédy Samu vezetése alatt, a 31-ik zászlóaljjal, a melynek a hős Dobay József az őrnagya, csaknem versenyre kél, hogy melyikök tűzi ki hamarább Szeben falára a trikolort.
A megtizedelt középhad eközben meginog. A honvédek szivébe a megrettenés lopózik. Valami űzi-hajtja őket, hátrább, egyre hátrább; talán nem is a kartácstűz, hanem a gyáva életösztön. Egyszerre, mintha vezényszóra történnék, az egész csapat visszafordul, s rendetlen futással iramlik Nagy-Csűr felé.
Ebben a pillanatban a bástyafalról megzendül a „Gotterhalte.” Az egyik szász zenekar fujja; gúnyosan, kárörvendve.
– Ez már mégis szemtelenség! – kiáltja haragosan Bem:
Ezzel egyik ágyuját a muzsikusok felé irányozza, s közzéjök durran. A zene elhallgat, a nagyszakállu karmester véres fővel hull a kótatartójára. Sohsem dirigál ez többé Gotterhaltét.
A középhad futamodása miatt a Czecz-féle dandár is kénytelen volt fölhagyni a meddő küzdelemmel, s Ladámos felé hátrált.
A csata elveszett; 257 halottunk feküdt a küzdőtéren, sebesültjeink száma pedig több volt száznál, köztük több tiszt. A császáriak vesztesége: 94 halott, s 121 sebesült.
Csak most tünt ki egész fönségében Bem hadvezéri nagysága. Körülötte minden összetört, egyedül ő maradt rendületlen, hidegvérü, gondolkozó.
– A gyalogság hadd fusson, de mi helyünkön maradunk! szól Adorján tüzérparancsnokhoz.
S kétóra hosszáig folyvást ott áll megingatlanul a nagycsűri padnalon Szebennek csaknem a kapui előtt. Alkonyatkor aztán ment tovább, lassan, meg-megállva, ujolag lőve, mintha ő volna a győztes.
Esti nyolczkor érkezett Szelindekre. Itt akart a véres tusa után megpihenni.
Szelindek közel fekszik Szebenhez, alig két mérföldnyire. Nagy s csinos falu, népe vegyesen: szász és oláh.
Bem épp nyugvóra készül, mikor jelentik, hogy nyomukban az ellenség. Losenau ezredes, egy dragonyos osztály élén már kanyarodik a hegyi úton.
– Nem tesz semmit, hadd jőjjön! – válaszol Bem. Ezzel kimegy, ágyuit az országuttal szemben az ottani póstamester kertjében fölállitja, s nyugodtan vár.
Losenau kevély diadalérzettel csörtet előre. A dragonyoscsapat már a falu alatt van, alig ezer lépésnyire: mikor Bem, váratlanul, hirtelen közzéjök kartácsol.
Gál Dániel, Háromszék kormánybiztosa.
– Elég! – fordul Bem ámuló tisztjeihez. Mehetünk uraim aludni.
S csakugyan elég volt. A dragonyos csapat menten visszafordult, s meg sem állt Nagy-Csűrig.
A sebzett oroszlánt nem merték ezúttal tovább üldözni. Csaknem az egész osztrák haderő Szeben falai közzé húzódott. Másnap, január 22-én, Puchner elnöklete alatt haditanács volt, s a generalis uraknak a nehéz gondtól ugyancsak főtt a feje, hogy mitévők legyenek azzal a szívós és makacs lengyellel, akit „csavargó” gyanánt, „miután holléte nem tudatik,” épp most köröztet a k. k. vésztörvényszék. S ha még aznap este meg nem érkezett volna Gedeon: valószinü, hogy egészen fölhagynak Bem további üldözésével. Igy azonban az lőn a határozat, hogy kifujván magokat, ismét utána nyomulnak, s ha nem tudják megsemmisiteni, legalább elüzik Szeben tájékáról.
Bem tehát, ellenségeinek a gyámoltalanságából egy-kétnapi nyugalomhoz jutott. Medgyes felé még nyitva volt előtte az út, bántatlanul elmenekülhetett volna. De maradt. Nem volt ez önfejü makacsság tőle, hanem bölcs előrelátás. Nagyon jól tudta, hogyha igyen megverve távozik Szeben alól: Erdély fölött megint összecsapnak a vész eltemető hullámai. Az ébredő lelkesedés ujra kialszik, a honvédsereg züllésnek indul, s aztán csakhamar vége lesz mindennek.
Elhatározta, hogy nem mozdul, bármi történjék is; elhatározta, hogy küzd-harczol az utolsó emberig. Majd csak megfordul a hadiszerencse, s előbb-utóbb győzni fog ellenein. Pedig rosszul állott; serege megritkult, a lőszer fogytán. Ezenfelől még a székely-zászlóaljat is, amely az ősztől fogvást szakadatlanul harczban volt, haza kellett bocsájtania.
Igaz, hogy Magyarországból is, a Székelyföldről is friss csapatokat várt. De a segélyhad késett. A hazatérő székely katonaság által megüzente tehát Gál Sándor ezredesnek, hogy az uj székely zászlóaljakkal haladéktalanul nyomuljon Szeben felé; Kossuth Lajoshoz pedig gyorsfutárt menesztett, s sürgetőleg kérte, hogy a kilátásba helyezett segedelem indittassék mielőbb útnak, mert baj van.
S balsejtelme csakhamar valósult. Január 24-én, épp delet harangoztak, egyszerre csak jön a riasztó hir, hogy az ellenség megint támadni készül. Ugy volt. A császári had zöme, Kalliany tábornok vezetése alatt, Nagy-Csűrről, – egy másik dandár pedig Balázsfalva felől nyomult előre.
Bem, kettéosztott csapataival mindakét helyen elfogadta az ütközetet. A nagyúton maga vezényelt, Balázsfalva felől pedig Czecz, aki előtte való nap ismét a fősereghez csatlakozott.
Késő estig folyik a viadal. Kisded seregünk minden oldalon önfeláldozó hősiességgel veri vissza az ellenség megujuló rohamait.
De ujabb vészhír kel szárnyra, hogy az ellenség harmadik oldalról: Vizakna felől is közeleg. S csakugyan, Riebel őrnagy jött egy erős csapattal.
Bem sietve magához rendeli Zsurmay (előbb: Zsurmánszki) Lipót huszárszázadost, a tartalék-lovasság parancsnokát és igy szól hozzá:
– Kapitány úr! Az ellenség két felől már fut. A harmadik helyütt vágjon be ön.
S Zsurmay, mint a szélvihar, úgy vágtat huszárjai élén, le a dombról a közeledő Riebel ellen.
Éjfélre jár az idő, mikor elcsitul a harcz. A győzelem a miénk. Az ellenség minden ponton szégyenkezve visszahuzódik.
Bem annyira meg volt elégedve csapatainak vitéz magatartásával, hogy másnap, jan. 25-én a tisztek legnagyobb részét előléptette. Kemény Farkas vezérőrnaggyá neveztetett ki, Bethlen és Kiss Sándor az alezredesi rangot kapták; Makrai László, Pereczi Péter, Zsurmay Lipót, Szabó Nándor, Kofler Bódog, Keresztessy Imre, Csutak Kálmán stb. őrnagyok lettek.
Egyideig tehát megint nyugta volt Bemnek. De csak négy-öt napig. A szelindeki völgy csakhamar ujabb véres küzdelemnek lőn a szinhelye.
… Január 30-án, – irja Czecz, akinek, mint tudjuk, szintén dicső szerep jutott ezekben az emlékezetes harczokban, – Puchner összes haderejével ujra elindult Szelindek felé, miközben Gedeon brassóvidéki csapatjait is magához vonta. Két dandár 12 és 18 fontos tábori ágyúkkal a homloktámadásra; egy dandár a szász nemzetőrség által támogatva a völgyben jobbszárny gyanánt; s egy fél dandár Kakasfalvától a hegyeken keresztül a balszárnyban nyomult előre. Ez utóbbi helységből egy fél dandár Rüsz felé vonult, s Bem háta mögött megszállta a magaslatokat. Délután egy óra felé jelentették a portyázók a tábornoknak, hogy ellenség közeleg.
Bem tudomást sem véve az egész dologról, nyugodtan folytatta ebédjét. Tisztjei a plébániaháznál vígan voltak, mert a kolozsvári czigányok is eljöttek Czecz hadoszlopával. Midőn a kiküldött portyázók az ellenség közeledését minden kétségen kivül helyezték, a rüszi hegyekről egyszerre csak megszólaltak az ágyuk és a tüzércsata a homlokzatról, ugyszintén mindkét szárnyról megkezdődött. A császáriak azt hitték, hogy Bemet meglepték, de e csalódásuk rövid ideig tartott. Bem csapatjai az első riadóra sorakoztak.
A negyedik honvédzászlóalj elfoglalta a homlok előtti magaslatokat, az 55-ik honvédzászlóaljnak jutott az ellenséges jobbszárny, a Kemény dandárának a balszárny visszaverése. A 11. és 31. zászlóalj egy eskadron Mátyás-huszárral és 6 ágyuval, Czecz vezérőrnagy alatt Rüsz ellen kezdett működni; mig a többi lovasság tartalékul a helységben maradt. Délután két órakor mindkét részről iszonyu ágyuzás kezdődött; Bem tábornok, ki az ellenséges központ ellen dolgozott, abban oly károkat tett ágyuival, hogy a császári tüzérségnek időnként el kellett hallgatnia, mig a leszerelt ágyukat másokkal cserélték föl. Hasztalan törekedett az ellenség granátjaival felgyujtani a helységet, vagy a lovasság soraiban az utczákon kárt tenni, vagy végül szuronytámadások által a gyalogságot a hegyoldalakról leszoritani; Bem rendületlenül állott, mint egy hadisten; s katonái követték példáját.
Egyetlen egy honvéd sem tágitott helyéről, ámbár a felgyujtott helység lángjai már ruhájokba kezdtek kapkodni és a golyózápor mindenütt halált és pusztitást okozott. Délutáni 4 óráig nem tudott az ellenség egy talpalatnyi földet elvenni; sőt ellenkezőleg Czetznek sikerült jól irányzott ágyutűz által a rüszi féldandár ágyuit lefegyverezni. Néhány önkéntes pedig a 14. zászlóaljból négykézláb csuszva fölmászott azon meredek hegyre, melyen az ütegek állottak és majdnem hatalmába kerité az ágyukat, de az ellenség jónak látta, tágitva e hősök elől, az erdőbe menekülni. Alig vette észre Kemény zászlóalja, hogy a hátul álló ellenség megugrott, a védő harczból támadó lett és Kemény a vele szemközt álló és folytonos küzdés közt Kakasfalva felé visszahuzódó ellenség ellen szuronytámadást intézett.
Az 55. zászlóalj ily módon folytonos sakkban tartotta a támadókat a jobb szárnyon, hogy óriási túlsulyuk daczára egy lépést sem merészkedének előre tenni, sőt mihelyt a nap lehanyatlott, visszavonulni kezdtek. A nemzetőrségnek is derék része van a dicsőségben. A központon nyakasan küzdött az ellenség, de minden igyekezete, irtózatos kartácszápor által kicsikarni az utat a helységbe, Bem és derék katonái rettenthetlenségén meghiusult. Hat órakor már határozottan a mi részünkre dőlt el a csata. S ámbár a csapatok még 8 órakor is harczoltak, ez a császáriak részéről a hiuság kielégitésére, Bem részéről pedig azért történt, hogy a sikert biztositsa s övéit az éjjeli harcz borzasztó szépségeiben gyönyörködtesse.
Budavár ostromának haditérképe.
Végre esti 8 órakor az ellenséges központ is visszavonult és kijelenté, hogy Bem állása bevehetlen! Csapataink Szelindek meleg házaiban igen jól találták magukat, mig a császáriak a nagycsűri erdőségekben táboroztak. Bem eközben fölhasználni igyekezett a kivivott csata előnyeit. 31-én reggel valamennyi csapatait kiállitotta és Kemény ezredest az egész gyalogsággal kiküldötte a Nagy-Csűr felé vivő útra, mig maga a lovasság és tüzérséggel a Ladámos-völgyében Vizakna felé fordult és egyfél órai előnyomulás után a magaslatokat megmászva a császáriakat Nagy-Csűr és Szelindek között Vizaknával egyenlő vonalban féluton elérte. E manöver által kényszeritve voltak a császáriak támadásuk megujitására vonatkozó minden tervükről lemondani és a lehető leghamarább Szebenbe vonulni, ha csak nem akarták magukat annak a veszélynek kitenni, hogy a magyar sereg ez egyetlen utjokat is elvágja. Bem mosolyogva nézte, mint vonul vissza az ellenség és visszament ujólag Szelindekre, hogy csapatainak egy kis nyugalmat szerezhessen …
Bauer Lajos vezérkari őrnagy, Bem főhadsegéde pedig hátrahagyott jegyzeteiben igy mondja el a szelindeki csata lefolyását:
… Kis seregünk ellen jan. 30-án Puchner három oszlopot indított el; az egyiket, mely mintegy 4000 főből és 30 darab ágyúból állt, egyenes vonalban N.-Csűrön át szembe; a másodikat, mely mintegy 2500 főből és 12 ágyúból volt összeállítva, Ladámos és Kakasfalva felé: jobb oldalunkba; végre a harmadikat, mely a másodikkal hasonló erejü volt, Rösz felé hátunk mögé inditotta. Ha ezekhez számitjuk az oláhokat, tehát négyszeres erő ellen kellett Bemnek kedvezőtlen állásából védekezni.
Ezen a napon reggel, a szemle alkalmával, néhány perczre elhagyván Bemet, ő ezalatt a 4-ik honvédzászlóaljat rendelte az előőrsök felváltására. Midőn visszatértem, nem tudván ezen intézkedését, én a 27-ik zászlóaljat rendeltem ki ugyanazon czélra.
Igy történt, hogy 11 órakor, midőn a fölváltás ideje volt, elnézésből egyszerre két zászlóalj állott föl Bem szállása előtt, s egyszerre két törzstiszt is jelenté magát szolgálatra. Ugyanezen perczben a portyázásból visszatérő parancsnok jelenti, hogy közeleg az ellenség. Néhány percz mulva a többi oldalokról visszatérő portyázók is hasonlót jelentének, mire Bem karonfogott, mondván:
– Saját szemeimmel kell látnom, mielőtt elhiszem.
A ház előtt egy dombon fölállított kilencz darab ágyúhoz érve, csakugyan láttuk közeledni a császáriakat. Bem, mint ilyenkor rendesen, szinte örömmel mondá:
– Igenis, jön!
S ezzel hirtelen Adorján tüzérszázadoshoz fordulva, kérdé:
– Látja százados úr azon bokrocskát ott elől?
– Igenis! – volt a felelet.
– Legyen szives kapitány úr megmagyarázni, melyik bokrot érti? – kérdi tovább az öreg gondos vezér.
És miután a százados a kitüzött bokrot helyesen megmagyarázta, Bem elrendelé, hogy mindaddig, amíg az ellenség ahhoz a bokorhoz nem érkezik, egyetlen lövés sem történjék; de akkor csak lőni, lőni, lőni sebesen. Ha erre meghátrál az ellenség, el kell hallgatni, s ismét csak akkor lőni: ha azon vonalba jön.
– Értette százados úr? No most mehetünk.
A két zászlóalj kirendelése jól esett ki, mert elfogadhattuk az ellenséget csatakészen.
Bem a két kirendelt zászlóaljat Szelindek előtt egy sánczba helyezte el. Azután lóra ült, s az eközben minden dobszó nélkül, az ellenség közelgésének hírére maguktól kiállott zászlóaljakat a többi oldalra vezette.
Az 55-ik honvédzászlóaljat és a Juhász őrnagy zászlóalját 6 ágyúval Kemény Farkas alezredes vezénylete alatt Ladámos felé; a 11-ik és a 31-ik honvédzászlóaljat pedig, s egy század Mátyás-huszárt, Czecz vezénylete alatt 6 ágyúval Rösz felé rendelte, de azon meghagyással, hogy védelmi állásukból most az egyszer támadásba át ne menjenek.
A Mátyás-huszárok többi két századát s a Pereczi-féle lovasságot a templom előtti utczában, a Vilmos- és a Szatmári-huszárokat a nagy-selyki utczában helyezte el, de úgy, hogy a házak által az ellenség ágyuitól teljesen fedve voltak. Ez volt a tartalék.
A bécsi legió maradványa s a szatmári önkénytes osztály Bem szállásának az udvarán állottak, a szemben jött ellenség ellen működő 12 ágyu fedezésére.
Mig ezen fölállitás történt: ezalatt az ellenség, melynek tizenkét fontos ágyui is voltak, rég megkezdte az ágyuzást. De a mieink csaknem egy fél óráig némán hallgattak, a mi az ellenséget nagy zavarba hozta, látván ágyuinkat, s nem érthetvén okát némaságuknak. Nekibátorodik tehát és közeleg. Mikor azonban a bokor irányában ér, oly rettenetes tűzzel fogadtatik, hogy egy percz alatt kénytelen két összerombolt ágyuját elhordani, a második perczben pedig meghátrálni. Ekkor ágyuink ujra elnémulnak.
De foly már a véres harcz mindenütt. Az öreg vezér látván, hogy a szebeni részen jól megy a dolog, elmegyen a többi oldal megszemlélésére; s midőn látja, hogy mindenütt jól megy: ismét visszatér helyére.
Hiába erőlködik az ellenség, hiába küldi zászlóaljait ujabb meg ujabb rohamra: az ifju oroszlánok és őrei az ágyuk, mindannyiszor nagy veszteséggel visszaverik. Már öt órája, hogy foly a véres játék, s még egy lábnyit sem közelithetett az ellen. Ujra megindul vezérünk látogatóba az oldal-állásokba. A 11-ik honvédzászlóalj csodákat művel. Czecz alezredes első volt e napon, ki visszaverte a császáriakat.
Mindenfelé hátrál az ellenség, csak a szebeni vonalon nem akar a főhad takarodni. Öreg oroszlánunk már szinte vesziteni kezdi béketürését, midőn megpillantja a szász vadász-zászlóaljat valami görcsös lábrángatózással „hurrá”-t orditva, de egy késfoknyit sem haladva előre. – Bem akaratlanul elkaczagja magát.
E perczben érkezik oda báró Kemény Farkas alezredes a Juhász őrnagy zászlóaljával. Bem Keményhez fordul:
– Kergesse el azokat az ordító kutyákat amonnan!
– Tartalék nélkűl? – kérdezé Kemény Farkas.
– Itt a tartalék! – mutatott Bem ágyuira.
Még egy pillanat, – s az ugrálva hurrázók eszeveszettül szaladni kezdtek. Rajtuk is maradt örökre a „hurráh-vadászok” csúf nevezet.
Ezután csakhamar vége volt itt is a küzdelemnek. Az ellenség minden vonalon futott Szeben felé.
Veszteségünk 6 sebesült és 2 halott; az ellenség pedig 60 halottat hagyott a csatatéren, s legalább hat annyi sebesültet vitt magával. Sérült és összerombolt ágyuja legalább tiz volt. Szebenbe érkezve azt kürtölték, hogy szelindeki állásunk, amely pedig a lehető legrosszabb volt, bevehetetlen …
Puchner, mint látjuk, rövid időközben immár harmadszor kap ki. De most már csakugyan félreteszi a szégyenérzetet, s ujra ir Lüders tábornagynak. Arról szó sincs, – igy könyörög, – hogy az orosz segélyhadat valamelyes baj érné. Hiszen nem is kell verekednie. Csak szállja meg Brassót és Szebent, hogy a császári hadsereg akadálytalanul működhessék.
És az, első szotnya kozák, gyászos hírnöke a későbbi nagy orosz inváziónak, 1849 február 2-án, Engelhardt tábornok vezetése alatt, csakugyan átlépi Erdély határát, s még aznap Brassóba vonul; február 4-én pedig, Skariatin tábornokkal az élén, megjön a második orosz csapat, s a szászok örömujjongása közt Nagy-Szebenben helyezkedik el. A két dandár együttvéve hatezer főnyi lehetett.
Puchner megint legény a gáton. Nem fél többé. Hisz mögötte az orosz.
– Átkozott lázadója! – igy fenyegeti Bemet. – No majd elbánok én most vele. Fogadom, hogy egy hét mulva a szebeni börtönben ül.
Ami nélkülözhető fegyverese csak volt a közelben, mind Szebenhez rendelé. Medgyes és Déva között pedig mindenfelé futárok röppentek szét, hogy a szász és az oláh népfölkelés álljon talpra, legyen éber, s ne engedje kisiklani a magyar hadat. S csakhamar megmozdul az egész vidék, lázasan, mohó prédaszomjjal, mintha valami nagy hajtóvadászat lenne készülőben.
Bem pedig csak mosolyog. Sebforradásos arczán a hősi elszántság derüje ömlik el. Olyan mint a viharmadár, amely akkor van elemében, ha mennydörög, zúg, csattog körülötte. Önbizalmát még növeli az a hír, hogy a magyarországi segélyhad, Beke József alezredes vezetése mellett, Arad felől már közeleg, s egy-két nap mulva Déván lesz.
Bem, a további védekezésre nézvést a nála szokásos nyugalommal teszi meg intézkedéseit. Attól tart csupán, hogy az érkező honvéddandár ebben az ellenséges áradatban elsodortatik útjának irányától. Hogy ez be ne következzék: egészen Déváig egy erős csapatot küld eléje. A hadcsapat, – 6 ágyuval, a 11-ik és az 55-ik honvédzászlóalj és három század Mátyás-huszár, – a rettenthetlen Kemény Farkas parancsnoksága alatt, febr. 1-én indul el Szerdahelyen, Szászvároson át Déva felé. Bem pedig ezalatt Szelindekről Vizaknára, tehát Szebenhez még közelebb huzódik.
Az első orosz csapatok Erdélyben.
(Egykoru kép.)
Vizakna ősrégi székely város, igen gazdag sóforrásokkal. Szebentől mintegy három órányira zord völgykatlanban fekszik. Mindenfelől hegyek koszorúzzák, csupán a város déli részén terül el egy kisebbszerű lapály; az eleje ennek is hepehupás, teli beomlott bányaüregekkel, vizmosta árkokkal. Nagy-Szebentől Vizakna felé erre megy az országút.
Vizakna mindenesetre jobb hadállás a szelindeki egérfogónál. Aztán Dévához is közelebb van. Bem tehát itt akart megvonulni Kemény visszaérkezéseig. Abban reménykedett, hogy néhány napig, bármi történjék is, föntarthatja magát. Ekkor aztán, ha megjön a segélyhad, ismét a támadáshoz fog.
Még igy is vakmerő elhatározás. Hiszen Kemény távozása után alig volt kétezer fegyverbiró katonája; ez is elrongyosodott, fáradt, csüggeteg.
– Nincs semmi ok a félelemre, megvédenek ágyuim, – válaszolta Bem az aggódó Czecznek.
Igaz, ágyuja maradt még elegendő: huszonnégy darab. Hanem az ágyuhoz lőszer is kell, ez pedig fogyatékán volt. Egy hevesebb csata, s vége az összes készletnek. Nagyon jól tudta ezt Bem is, de bízott szerencsecsillagában.
Puchner talán még örült Bem ilyetén helycseréjének. Annál gyorsabban végezhet vele. S tizezer főnyi hadával legott útra kelt, hogy az „átkozott rebellis”-t megsemmisitse és elfogja.
Február 4-én virradatkor, – vasárnap volt, – Bem néhány tisztjével épp reggelizett, mikor az egyik huszárőrs jelenti, hogy Szeben felől jön az ellenség. Bem azonnal lóra ül, s Czecz, Zsurmay, Bethlen Gergely és Petőfi Sándor társaságában szemlére vágtat.
A huszárőrsnek igaza volt, az ellenség óvatos harczirendben csakugyan Vizakna felé nyomult.
Bem egy-két rövid szóval gyorsan rendelkezik. Seregét három részre osztja: Bethlen Gergelynek jut a balszárny, Zsurmaynak a jobb, ő maga pedig Czecz ezredessel együtt a középhad élére áll. A honvédsereg Vizakna előtt hosszu félkörben csatárlánczczá fejlődik. Jó szolgálatot tesz most a régi bányaüreg, s a vizmosta árok. Az egész középhad ezek mögé rejtőzik. A megvillanó puskacsöveknél alig látni egyebet.
Ám, a visszavonulás eshetőségére is gondol Bem. Intézkedik, hogy valamennyi podgyászos szekér utrakész legyen. A gyülekezőhely: Vizakna főutczája. Baj esetén Szerdahely felé huzódjanak. De csak akkor szabad mozdulniok, ha tőle irásos parancs érkezik. A rendelet szigoru végrehajtásával főhadsegédjét: Bauer Lajos vezérőrnagyot bizza meg.
Utolsó parancsszava már az ellenség ágyudörejében vész el. Az öreg vezér, szokása szerint, egy ideig nyugodtan vár; csak mikor a császári had lőtávolba ér: bődülnek el az ő csataoroszlánai is.
Négy óra hosszáig tart immár a rettentő ágyuharcz a nélkül, hogy Puchner csak egy talpalatnyival is előbbre tudna férközni. Déltájt aztán ujabb próbát tesz: jobbszárnyunk ellen nyomul, hogy megkerülje. De a vitéz Zsurmay résen áll. A 4-ik honvédzászlóaljjal szuronyszegezve visszaüzi a támadókat.
Erre az ellenség úgy megretten, hogy fölhagy a további támadással, s a közeli magaslatokra húzódik. Számos halott, két tönkrement ágyu, s egy lőszeres kocsi marad a csatatéren. Bem a lőszeres kocsinak örül leginkább, erről tölti immár ágyuit.
Ha Bem tábornok megelégszik az elért sikerrel: a győzelem ismét csak az övé. De olthatlan dicsőségszomja nem hagyja nyugodni. Kitör födött állásából és vakmerően az ellenség üldözésére indul.
Puchner csak most látja, minő kicsiny az a csapat, amely elől ő meghátrált. Hiszen Bemnek sem födözete, sem tartalékja. Ezekkel ugyan könnyedén elbánhat.
S néhány percz mulva már sikong a havas ormokon a csatakürt. Az ellenség, mint az áradat, lezúdul a hegyekről, s szilaj dühhel maroknyi seregünkre veti magát.
S az ágyuk bömbölő zenéje mellett csakhamar ujra megkezdődik a haláltáncz. A honvéd most is vitézül küzd, de így szemtől-szemben nem képes megbirkózni a négyszeres túlerővel. Egyszerre aztán meginog a balszárny, s visszavonul; a közép is csakhamar bátorságát veszti, s szintugy hátrálni kezd.
Ebben a pillanatban közvetlenül Bem előtt egy ágyugolyó furódik a földbe. Bem fölveszi a golyóbist, megforgatja kezeiben, s elkomorodva így szól:
– Itt az orosz! Ez az ágyugolyó nyolczfontos, ilyen pedig az osztrákoknál nincs! ezt az oroszoktól kapták kölcsön. Hátrálnunk kell innen.
Erről a golyóról tudta meg az éleseszü Bem, hogy az orosz segélycsapatok Erdélybe törtek.
S tény, hogy nem maradhat itten többé. Szégyen bár, de hátrálnia kell, ha seregét megakarja menteni a végpusztulástól.
A visszavonulás kezdetben elég jól megy, de bennt a városban teljesen fölbomlik a rend. A Szerdahely felé vezető útat elállja a sok podgyászos kocsi. Bauer pedig nem mozdul, vár a tábornok irásos parancsára. Végre megérkezik a futár az irásbeli üzenettel, hogy sietve induljon. De már késő. Az ellenség menekülő honvédjeink után iramodik, s hátulról reájok tör.
Egy vértestiszt, csapatjával egyenesen Bemhez vágtat, s bizony foglyul ejti, ha nincs ott Simonyi Simon huszárőrnagy. Az ifju hős épp a legválságosabb pillanatban Bem elé ugrik, két vértes-katonát agyonlő, a tisztnek pedig egy hatalmas kardvágással a nyaktörzsig hasitja ketté a fejét.
A város alatt szélesmedrű patak folyik; Viza a neve. A patakon egy rozoga fahid. Erre viszen az út Szerdahelynek. Itt tolong tarka összevisszaságban a menekvő tömeg. Ámde, a harmadik társzekér alatt, amelyen épp a hadipénztár van, nagy robajjal beszakad a hid.
A zürzavar most még rettentőbb. Összetorlódik minden: kocsi, ember, ágyu. A társzekerekkel és az ágyukkal immár senki sem gondol. Hadd veszszenek. Csak menekülni, csak menekülni! … Puchnernek talán sohsem volt könnyebb hadakozása ennél. Bokáig gázol a magyar vérben.
Délután lesz, mire a honvédsereg, halálos szorongatás közt roppant küzdelemmel kivergődhetik Vizaknáról. De minő állapotban! A tüzérség csaknem egészen lekonczoltatott, a bécsi légióból immár csak húsz ember van, a 4-ik honvédzászlóalj megtizedelve, a Mátyás-huszárok svadronjából a felerész hiányzik. Több, mint ötszáz halottunk maradt a vizaknai csatamezőn.
De odalett az összes podgyász is; ezenkivűl a hadipénztár, tizenegy töltényszekér, s az ágyukból, ami Bemnek legjobban fáj, tizenhat darab.
Ez volt az első komoly vereség, mely Bemet érte, mióta Erdély földjén jár. Vajjon kiheveri-e? A legtöbben azt hitték, hogy vége mindennek. De Bem tábornok nem tudja, mi a csüggedés. Szomoru, hallgatag, de bízó lelkében erős a hit, hogy jóra fordul még minden.
Most is, a visszavonulás alkalmával, ő a legutolsó. Mikor figyelmeztetik, hogy ne tegye ki magát a veszélynek, bús mosolylyal válaszolja:
– Én a predesztináczió hive vagyok. Ha odafönnt akként van elvégezve, hogy el kell pusztulnom: úgyis hiábavaló minden. Különben érettem, a beteges öreg emberért nem kár. Csak ez az ifju sereg menekedjék meg, amelyre még nagy szüksége van a szabadságnak.
Libényi János merénylete I. Ferencz József császár ellen 1853. febr. 18.
(Bécsben festett egykoru kép.)
Aztán csapatainak a háta mögé áll, s azon igyekszik, hogy megmaradó nyolcz ágyujával seregétől elriaszsza az üldöző ellenséget. Hogyne rajongott volna érte a honvéd? …
S Losenau ezredes, látván, hogy a sebzett oroszlán még mindig tud harapni, csakhamar visszahuzódik.
Csapataink további üldözésével egészen fölhagytak aznap. Puchner megpihent babérjain. Pedig hát az ő vesztesége sem megvetendő. Csaknem kétszáz emberének az életébe került ez a véres győzelem.
A mi halottjaink közül háromszáz a „Nagy-Akna” nevezetü régi bányaüregbe temettetett. A sorsnak különös játéka, hogy ezekből a holt vitézekből 1890 jul. 3-án, tehát negyvenegy év mulva egyszerre csak felbukkant hét ember. Testükön a föloszlásnak semmi jele. Mintha csak aludnának. A sósviz csodálatos módon megőrizte tetemeiket az enyészettől. A dolog országszerte nagy feltünést okozott akkor. Sokat beszéltek és irtak róla. Az odavaló nép babonás félelemmel járult a hősök teteméhez, s találgatta: miért jöttek vissza. Talán bizony azért, hogy megnézzék: szabad-e még a haza, érdemes volt-e érte meghalni? …
Bem, a vizaknai csatavesztés után tagadhatlanul igen szomoru helyzetbe került. Csak nyolcz ágyuval rendelkezett immár. Lőszere semmi; talán húsz töltés egy-egy ágyura. Csapatai pedig a szakadatlan harcz közepette annyira megfogytak, hogy alig volt több 1200 emberénél. S elől, hátul, mindenfelé: ellenség. Valóban kétségbeejtő állapot.
Egyetlen egy menedéke volt, ha mentől hamarább egyesül a magyarországi segélyhadakkal. Elhatározta, hogy megkisérli; s Szerdahelyen, Szász-Sebesen, Szászvároson át lehető gyorsasággal Dévára nyomul.
Alkony borult a tájra, mikor Szerdahelyre érkezett. Itt akart megpihenni, mielőbb tovább húzódnék. A tábor sebesültjeit és betegeit azonban mintegy ötven főnyi kisérettel a következő állomáshely: Szászsebes felé inditá. Hadd menjenek szép lassan előre. Bántódásuk úgysem lesz, hiszen a sebesült harczosokat még a legvadabb ellenség is kiméli.
Ámde számitáson kivül hagyta, hogy mind a két városban szász nép lakik; ez a ravasz álnok faj, amely első felbujtója volt az oláhságnak, s amely Erdélyre zuditá a muszkát.
– Az a legnagyobb boldogságom, ha egy magyart látok meghalva, – dícsekedett egy szász-sebesi előkelő polgár.
Már Szerdahelyen kimutatták a foguk fehérét. Bezárkóztak lakásaikba, s onnan az ablakfüggöny megül kárörvendve nézték katonáink vergődését. Az éhező honvéd egy betevő falathoz nem tudott jutni. Még pénzért sem. Harácsolhattak volna, mint cselekedte az osztrák a magyar községekben, de Bem mindig visszatartotta seregét az efféle erőszakoskodásoktól.
– Inkább nélkülözzünk, – mondotta gyakran, – de fegyvereinkhez ne tapadjon a rablás szégyenbélyege.
S a honvédsereg, a szászok gyűlölködése miatt, a piaczon kényszerül táborozni. De csak éjfélig marad itt, ekkor aztán ismét megyen tovább: Szász-Sebes felé.
Pittymallatkor, Szász-Sebes közelében, egy fuvarosember jelentkezik Bem tábornoknál. Arcza dúlt, foszlányos ruháján vérfoltok.
– Tábornok úr, – kezdi a jövevény székelyes kiejtéssel, miközben szinte reszket a felindulástól, – a szász-sebesiek az éjszaka összes betegeinket leöldösték.
– Lehetetlen! És a kisérő csapat? – kérdi meglepetve Bem.
– Az is odavan. Magam is csak annak köszönhetem szabadulásomat, hogy oláhul értek. Azt mondtam, oláh népfelkelő vagyok, s Szelindeknél fogságba estem. Erre nagy nehezen megkegyelmeztek.
A fuvaros, ki a sebesültek szállításánál volt alkalmazva, igazat mondott. A szász-sebesi polgárság csakugyan legyilkolta betegeinket. S minő gaz módon, minő hitvány árulással!
A sebesültek fogadtatása rendkivül szivélyes volt. A szász atyafiak csaknem hajbakaptak fölöttük. A részvét vígasztaló szava, üditő étel-ital, puha meleg ágy, gondos ápolókéz várta őket mindenütt. Sőt még kisérőiknek is jut a ritka vendégszeretet bőségéből.
Pedig mindez csak szinlelés, mindez avégből történik, hogy a beteg honvéd és a kisérője gyanutlanul elszenderedjék.
Két órakor éjfél után egyszerre csak éktelen zsivaj kerekedik a város bejárata előtt. Majd egy ágyulövés dördül el, s roppant orditozás között a lomkereki oláhtábor négy-ötszáz főnyi bandája ront a városba. Nyomában pedig a gyulafehérvári őrség.
Csak erre vár a gonoszlelkü nép. Hiszen ő a rendezője a szőrnyü szinjátéknak. Gyilkot ragad, s a betörőkkel egyesülvén, a védtelen magyarokra tör.
S megkezdődik az irtóztató mészárlás. Előbb az őrcsapattal végeznek, aztán a szegény betegekre kerül a sor. S ágyaikban, orozva valamennyit legyilkolják.
Az egész sebesült-szállítmányból csak a székely fuvaros, s egy markotányosné menekült meg. A többi mind ott veszett.
A székely fuvaros előadása oly meggyőző volt, hogy nem lehetett hirének valóságában kételkedni. S midőn még néhány hajmeresztő részletet itt elmond, Bem haragragyuló arczczal fordul környezetéhez:
– Tehetetlen betegeket legyilkolni! Minő nyomorult gyávaság ez. Óh, a bestiák! No, de meglakolnak.
A gyászos hír szájról-szájhoz röppen, s csakhamar tudja mindenki. A honvédsereg, az elkeseredéstől üzetve, most még jobban siet.
Aranypalástját kezdi éppen bontogatni a felkelő nap, midőn Bem tábornok, mint a bosszuállás démona, Szász-Sebes felett a dombtetőn megjelenik. Néhány percz mulva már dörögnek kartácsszóró ágyui. Eközben a honvédgyalogság lezúdúl a hegyről, s szuronyszegezve a városba tör. Nincs előtte akadály: keresztültör mindenen. Az oláhok vad bődüléssel menekülnek haza, a gyulafehérvári őrség is csakhamar kereket old.
Reggel hétkor Bem tábornok már a szász-sebesi tanácsház disztermében itélkezik a bűnösök felett. De csak a négy főkolompos lövetik főbe, a többi kegyelmet kap. A föltétel az, hogy serege, mig itt táborozik, mindennel elláttassék.
Szász-Sebes hasonlólag Nagy-Szebenhez szintén zárt város. Igaz, hogy körfala gyönge, düledező; de a szelindeki és a vizaknai hadállásokhoz képest mégis valóságos erőd. Végre egy pont, a hol a halálra fáradt honvédsereg kipihenheti magát.
De alig fognak az ebédhez: már ismét szól a riadó. Itt az ellenség. Egy vértes-osztálylyal és hat ágyuval a fürge Losenau ezredes jön.
– Bármi történjék is, de ez éjjel itt fogunk aludni! – szól Bem a gyülekezéskor.
S rögtön intézkedik. A város kapuit eltorlaszoltatja, a bástyaormon pedig ágyukat helyez el. A gyulafehérvári őrség két lőszeres kocsit felejtett Szász-Sebesen; s igy töltésben sincs ezuttal hiány.
Losenau délután két órakor ér Szász-Sebes alá, s azonnal a falak lövetéséhez fog. Bem nyugodtan hallgatja az ágyubömbölést, s csak akkor válaszol, – ritkán, egyszer-egyszer, – ha biztos, hogy golyója talál.
Egész délután tart, ez ingerkedő ágyujáték. A falakon itt-ott rés támad, de Losenau még sem tud a városba hatolni. Végre is fölhagy a meddő ostrommal, s a közeli Rohóra húzódik.
Bemnek tehát mégis igaza volt. A honvédsereg, a támadás daczára Szász-Sebesen aludt. Pedig talán jobb lett volna, ha az éj sötétjében tovamenekül.
Losenau ugyanis csak előpostája volt a közeledő veszedelemnek. Még az éjszaka a haderő zömével, megérkezett maga Puchner is.
Másnap, – február 6-án – virradatkor Szász-Sebes egészen körülzároltatott. A kijáratoknál, az országutak keresztezésénél, a hegyormokon; egyszóval, mindenfelé: ellenség. Negyven ágyuval, több mint tizezer ember lesi Puchner jeladását a támadás megkezdésére.
Bem tábornok, mint tudjuk, alig rendelkezett ezer-ezerkétszáz harczossal; nyolcz ágyujából pedig már csak hat volt. Aztán nemcsak kivül, de bennt: a városban is ádáz ellenséggel volt környezve. A szász atyafiak ábrázata megint kigömbölyödött, s gúnyos mosolylyal nézték csapatunk szorongattatását.
Délelőtt tizenegy órakor egy táborkövet jelentkezik Bemnél. Truszkolánszky a neve, s főhadnagy a vérteseknél. Puchner küldi, ugymond – azzal a megbizással, hogy Bemet megadásra szólítsa fel. Minden oldalról körül van véve, az ellenállás tehát ugy is hasztalan.
Bem még csak beszélni sem akar vele. Mint a ketreczbezárt oroszlán, ugy jár-kel kicsiny szobájában. Apró szürke szemeiben a harag villáma czikkázik. Nem; inkább Szász-Sebes romjai alá temetkezik, de nem hódol meg az osztrák előtt.
Midőn értesül, hogy a táborkövet lengyel születésü, még nagyobb haragra lobban.
– Annál rosszabb. Egy lengyellel, ki most osztrák szolgálatban van, még csak szóbaállni sem akarok.
Eközben egy czirkálócsapat tér vissza, s jelenti Bemnek, hogy Szászváros felé még nyitva az út; valószinüleg megkéstek az elzárásával.
Bem arczáról egyszerre eltünnek a gond sötét fellegei.
– Bravó! Hisz akkor nincs baj. Ön, ezredes ur, – fordul Czeczhez, – szedje össze a csapatokat, s azonnal induljon! Bethlen Gergelynek pedig legyen szives megmondani, hogy a parlamentairt mindaddig tartsa szóval, mig csak ki nem vonulnak ebből az átkozott fészekből.
Minden ugy történik.
Körülbelül egy óra telik el a készülődéssel; ekkor Bem hívatja a a segédtisztjét.
– Mondja meg a parlamentairnek, hogy én nem alkuszom egy olyan sereg vezéreivel, akik a magyar békeköveteket, mint az Schwechátnál Ivánkával történt, elfogdossák. Ez a válaszom Puchnernek.
)
A táborkövet, persze, az egész esetről mitsem tud. Ő a Szerdahely felé nyiló kapun megy ki, az átellenes kijárón pedig, amely a szászvárosi országutra vezet, a magyar sereg távozik.
Bem kevély üzenetére, természetes, csak ágyuval lehet válaszolni. S Puchner jelt ad a támadásra. Hadd szóljon hát az ágyu! S megkezdődik az ostrom.
Stutterheim tábornok, Puchner egyik alvezére, egyenesen a vaspántos kapu ellen törtet. De mi ez? A bástyafalnál, a kapu fölött, egy szász atyafi dülleszkedik, kezeiben sárgafekete zászló, amelylyel az előnyomuló csapatok felé integet.
Stutterheim csodálkozva áll meg. A szász atyafi pedig, a mint csak a torkán kifér, leordítja:
– Hagyjanak fel a hiábavaló lövöldözéssel, a magyar sereg már nincs itt!
– Hová lett?
– Elment a másik kapun, Szászváros felé.
– Lehetetlen!
– De bizony úgy van. Tessék besétálni, ha nem hiszik.
A szászok nagy sietve félrehányják a kapu elől a torlaszt, s a császári sereg bevonul.
Puchner majd szétpukkad dühében. Tehát csakugyan igaz! Az üldözött vad kimenekült a hajtásból. Nosza utána! S az egész osztrák had, mint egy óriási kopófalka, a menekülők nyomán száguld.
Iszonytató hajsza kerekedik. Bem, igaz, egy órai előnyben van üldözői fölött, de helyzete igy is rendkivül válságos. Elől, hátul ellenség. Sibó, Benczencz, Gyalmár községekben ezernyi ezer oláh felkelő lesi. És zúgnak a félrevert harangok, s jobbról-balról fölhangzik a mócztábor csataorditása.
De a honvédsereg keresztűltör most a poklokon is. Elől, utat csinálva, Czecz megyen; leghátul pedig Bem halad, s ágyuival az osztrákokat igyekszik távoltartani.
Igy érnek Szászvároshoz. Azonban itt is ellenség fogadja őket. Seregünk csak erős küzdelemmel, szuronyszegezve képes a városba hatolni.
E közben beesteledik. Puchner kifáradván az üldözésben, Balomir mellett táborba száll.
Bem tábornok tehát, szivós kitartásával ujolag időt nyert. Pedig legfőkép erre volt szüksége. Igaz, megint távolodék Szebentől, de közelebb jutott a czéljához. Hiszen Szászvárostól Déva alig van három órajárásnyira; a Kemény-dandár nem lehet messzi.
Ha fölkereshetnék! De ki vállalkozik arra, hogy most, éjjel, az oláh táborokon keresztül Déváig menjen? És előlép gr. Bethlen Gergely ezredes.
– Én! – mondja szilárd elhatározással. – Azonnal indulok, s bárhol van Kemény: okvetlenül föl fogom keresni.
Ezzel nyomban lóra ül, s két Kossuth-huszár kiséretében, nekivág a sötét éjszakának.
Hajnalfelé már vissza is jön. Paripájáról csak ugy szakad a tajték; maga is olyan fáradt, hogy alig bir a nyeregből leszállani. De barna nemes arczán az öröm napfénye ragyog. Jó híreket hoz. Kemény dandárjának az első csapatai a közelben: Pisken állanak; a magyarországi segélyhad egyrésze Déván táboroz, a zöm pedig reggel okvetlen megérkezik.
– Hála Istennek! – tör ki Bem szivéből a hálaadó fohász, s Bethlen Gergelyt gyöngéd szeretettel magához öleli.
Most már ismét a régi ember; hallgatag, de szivélyes. Gyorsan, látható jókedvvel teszi meg intézkedéseit. Keménynek megüzeni, hogy sietve nyomuljon Szászváros felé, Czecznek pedig utasítást ad az egyesülés gyors keresztülvitelére; aztán szállására vonul, hogy nyugodtan kipihenhesse magát, – egy hónap óta először.
Ámde, alig dől le, már fölzavarják. Puchner Szászváros előtt van, s támadásra készül.
– Nem baj, – válaszolja Bem, – talán csak megbirkozunk véle. Hisz Kemény egy-két óra mulva itt lesz.
S négy ágyújával (már csak ennyi volt) lőszer nélkül, vakmerően elfogadja az ütközetet. Épp kezdődik a viadal, midőn trombita harsog, és jön a várva-várt első segélycsapat: két szakasz az 55-ik honvédzászlóaljból, s a bihari lovasnemzetőrség egy osztálya. Bár elmaradtak volna!
A bihari nemzetőrség ugyanis, amint az első gránát közzéje csapódik, megfordul, s neki a szaladásnak. Erre aztán az egész sereg zavarba jön; s szintén hátrálni kezd.
Bem tábornok, mint mindig, most is a legutolsó a visszavonulásban. Rendületlenül áll kedves ágyui mellett. Pedig az ellenség már-már körülözönli. Egy granátos őrmester egészen közelébe férkőzik, s egyik ágyúnkra, elfoglalandó, ráteszi a kezét.
– Nyomorult! Te az én ágyuimat akarod? Vissza! – dörgi haragosan Bem; s lovagkorbácsával olyat vág a gránátos arczára, hogy az visszatántorodik.
E pillanatban egy közvitéz vállhoz kapja fegyverét és Bemre czéloz. A fegyver eldördül, s a golyó a vezér jobbkezének a középujját zúzza össze.
Csak most tör elő Dobay őrnagy egy honvédcsapat élén, s a veszélyben forgó tábornokot az ágyukkal együtt rövid küzdelem után szerencsésen megmenti.
Erre Bem a csapatok további vezetését átadja Czecz ezredesnek, s ő maga Piskire megyen. Csak itt nézeti meg az ujját. A tábori orvos fejcsóválva aggodalmaskodik:
– Biz ez igen súlyos sebesülés. Azonnal le kell vágni, hogy el ne üszkösödjék.
– Hát csak rajta, de minden teketória nélkül.
S Bemnek egy arczizma sem mozdul meg a műtét alatt. Sőt, midőn egyik-másik tisztje sajnálkozni kezd fölötte, hirtelen közbevág:
– Minő komédia! Egy haszontalan ujjammal kevesebb van. Inkább arra vigyázzanak, hogy az ellenség mostani állásukból ki ne szoritsa önöket.
Köszöntéskép megbillenti fejét, s egész nyugodtan lovagol tovább, Déva felé.
Puchner megszállotta Szászvárost, s aznap csupán Keménynyel a piski hid mellett volt egy kis előőrsi csatája.
Másnap, febr. 8-án délben végre megjött Beke ezredes is, a magyarországi segélyhad zömével. Bem tábornoknak tehát ismét volt szép s erős serege, s ujolag hozzáfoghatott Erdély fölszabaditásának nagy munkájához.
Csapatainak létszáma most már ez:
A gyalogság.
| A 11-ik honvédzászlóalj | 800 ember |
| A 4-ik honvédzászlóalj | 700 ember |
| A 31-ik zászlóaljból | 400 ember |
| Az 1-ső székely zászlóalj | 900 ember |
| A 3-ik Máriássy-zászlóalj | 800 ember |
| A torontáli őrség | 100 ember |
| Az 55-ik honvédzászlóaljból | 600 ember |
| Aradi mozgók | 200 ember |
| Kemény zászlóalja | 200 ember |
| A 24-ik honvédzászlóalj, vagyis a fehérsipkások | 900 ember |
| 5600 ember. |
Lovasság.
| Egy osztály Würtemberg-huszár | 300 ember |
| Három svadron Mátyás-huszár | 300 ember |
| Egy osztály bihari őrség | 400 ember |
| 1000 ember |
Tüzérség.
| Különböző minőségü ágyu | 28 darab. |
Bem ujabb serege tehát 6600 fegyveresből s 28 ágyuból állott. Zsurmay, a vizaknai ütközet zürzavarában mintegy 4-500 emberrel Medgyes felé szakadt, s azóta nem tért vissza.
Ezzel szemben az ellenséges haderő ilyen vala:
| Három gyalogdandár | 9000 ember |
| Egy lovasdandár | 2800 ember |
| Oláh népfelkelés | 5000 ember |
| Összesen: | 16800 ember. |
Ezenfelől 40 ágyu. A szász nemzetőrség úgy látszik, megelégelte az eddigi dicsőséget, s a muszkák védőszárnyai alatt otthon maradt.
Tehát 17000 ember 6500 ellen, 40 ágyu 28 ellen! Ilyen volt a számarány az osztrák és a magyar csapatok között febr. 8-án: a történelmi nevezetességü piski csata előtt.
Már febr. 8-án alkonyatkor megkezdődött az előcsatározás. Egy portyázó-csapat a piski hidnál megtámadta Kemény dandárát. Kemény azt hivén, hogy az egész császári haderő ellene zúdul, megretten, s futár által segélyt kér Remtől.
Bem ekkor már Déván volt. Azonnal magához hivatja Czecz ezredest, s igy szól hozzá:
– Menjen, s tegyen amit tehet. Ha a hid elveszett, Erdély is oda van!
Képletes intelem, de az aggódó vezér bölcs előrelátása sugárzik ki minden szavából. Voltakép azt jelenti, hogy szedjük össze magunkat, mert ha ez a csata is elvész: lehetetlen többé megbirkóznunk a túlhatalmasodott zsarnoksággal.
Puchner szintén igen jól tudta, hogy döntő mérkőzés előtt áll. Ha győz: ismét ura Erdélynek. Bem hitelét veszti, a magyar sereg szétszóródik.
Mindakét fél tehát nagy erővel készült az összecsapásra.
Piski egy szerény hátszegvidéki falu, a Sztrigy, (Stryg, Strehl) nevezetü folyócska partján. A Sztrigy e helyütt rendkivül sebes folyásu, s Piskitől nem messzi zuhogó robajjal ömlik a Marosba.
A község előtt téres mező van, beszegélyezve domblánczolattal. A Déva felől vezető országút éppen Piskinél metszi át a Sztrigyet, amelyen egy erős, körülbelül húsz öl hosszu fahid visz keresztül. A hid jobboldalán egy kocsma, egy vámszedőház, s több melléképület áll.
Keresve sem lehetett volna ennél alkalmatosabb csatateret találni.
Az éj zavartalanul folyik le. De már kora hajnalban mindenfelé élénk nyüzsgés támad. Megkezdődött a rendezkedés.
Az osztrák sereg egyrésze a hiddal szemközt, Piski felett, a magaslatokon helyezkedik el. A központ a Pádról vezető uton áll; a jobbszárny lovassága egész a Maros-partig ereszkedik, túl a Maroson pedig az oláh népfelkelők táboroznak.
A magyar had a Sztrigy túlpartján vigyáz. A hidat, mint tudjuk, Kemény Farkas védi; jobbról-balról a dombokon egy-egy őrcsapat. A fősereg még Déván táboroz.
Péntek, február 9-ike. Tiszta, derűs reggel.
Még nincs hat óra, midőn a piski magaslatokról az első ágyúlövés eldördül. S erre az egész vonalon megkezdődik a szóváltás – ágyúkkal. Mintha csak jóreggelt kivánnának egymásnak.
Kilencz óra tájt az ellenség végre előnyomul. A Bianchi-ezred egy zászlóalja rohammal beveszi a fogadót, majd egy vadász-csapat tör elő, s a 11-ik honvédzászlóaljat leszorítja a hidról.
Ámde a közeli füzesekből ismét megszólal néhány magyar-ágyú. A 11-ik honvédzászlóalj szuronyt szegez és rohan vissza; de amint a hidfeljáróhoz ér: csodálkozva veszi észre, hogy a Bianchi-gyalogosok kezében a megadás jeléül fehérkendő lobog.
Pillanatnyi szünet áll be, miközben Kemény Farkas a hidra lovagol. Erre az ellenséges csapat eldobja a fehérkendőt, s a gyanutlan Keményre támad. Azt hiszi: Bem, s el akarják fogni. A mieink persze nem engedik, mire rettentő viadal támad. Ember-ember ellen küzd, szuronynyal, puskaagygyal, kézzel, aki hogy birja. Kemény, a kinek már lovát is elvitték, csak nagy bajjal tud kiszabadulni a kelepczéből.
E perczben érkezik meg Czecz Déváról a fősereggel.
… Az álnok Bianchi-gyalogság épp a Kemény lovát akarta elvezetni, – beszéli tovább Czecz, – mikor a hidhoz értem; képzelni lehet bámulatomat a roppant zavar fölött, amelyet még az is növelt, hogy úgy a császáriaknak, mint a Máriássy-féle zászlóaljnak, mely szintén a hidon tolongott, egyforma fehérbőrös fegyverzete volt.
Néhány közkatona már engem is körülfogott, s azt követelte, hogy adjam át a kardomat. Erre megfordítottam lovamat, s a Máriássy-zászlóaljnak és a tüzérségnek tüzet parancsoltam.
A hidon iszonyu kéztusa fejlődött ki, a szurony és golyó minden irányban halált szórva ugyancsak működött, az ágyúkat ujra és pedig sokkal előnyösebben elhelyezték és ez intézkedés által növelték az ellenség ijedelmét. A Bianchi ezredből egy zászlóalj csaknem minden tisztjét elvesztette.
E pillanatban Bem is megérkezett, a 11. és 55. zászlóaljat, kik ez idő alatt megint összeszedték magukat, ismét átküldte a folyón és megrohantatta velük a magaslatokat, mig a Mátyás-huszárok és a bihari őrség sebes vágtatva űzték le a hidról az ellenséget a sikságra: a Würtemberg-huszárok és a székely zászlóalj, mely az ellenséges jobbszárny ellen működött, ott kelt át a Sztrigyen, a hol az a Marosba ömlik. A császáriak folytonos harcz között minden ponton visszavonultak. A Maros partjától a Piski mögött levő dombokig és túl az erdőségig egész nagy ütközet folyt. Bem utoljára tüzérségét is átszállitotta a hidon, és szokott modorban használta fel a kivivott sikert. Az ellenség lassankint kezdett engedni Pád felé. Bem gyalogsága hegyen völgyön keresztűl utána iramlott. A Würtemberg-huszárok fényes támadást intéztek és visszaverték az ellenséges vérteseket.
A Mátyás-huszárok is megtámadták a velük szemközt levő ellenséges lovasságot, mely alkalommal azonban, miután a közbüleső helyen egy árokban vadászok voltak elbujva, az előnyomulásnál élénk tüzelés fogadta őket. Ez a körülmény visszafordulni kényszerité őket s innen a Sztrigy felé futottak. A bihari lovasságot is oly zavarba hozta ez az egynehány ágyulövés, hogy még azt sem várták be, mig a huszárok megfordulnak, már is visszanyargaltak a hidon.
Az 55-ik zászlóalj fönn a hegyeken ellövődözte készletét és Bem előnyomulásának gyorsasága mellett lehetetlen volt egy másikkal még idejekorán fölváltani, s igy történt, hogy midőn meglátta a lovasságot tágítani, szintén megfordult. A Máriássy-zászlóalj, ugy szintén a többi csapat is igy tett.
Sajnálkozva vette észre Bem, hogy a megnyert csata ujra elveszett. Semmi áron sem akart visszamenni a hidon, utóbb azonban őt is magával sodorta az áramlat. A derék Würtemberg-huszárok hősiessége volt ahhoz szükséges, hogy az osztrákok gyors üldözése mellett tüzérségünk megmenekült.
Bem hadserege föl volt bomolva, s nem volt emberi szó, mely e szabálytalan tömegből ujra hasznavehető alakot tudott volna képezni.
Az ellenség nyakunkon ült, több ágyunkat lefegyverezte, a csatamezőn tömérdek halott és sebesült feküdt, növelve az általános rémületet. A Déva felé futás vágya a bihariak példája után oly ragadós lett, hogy sem kérés, sem fenyegetés, sem tényleges közbelépés nem volt képes megállitani a futamodókat. Ekkor mondta Bem ez emlékezetes szavakat:
– Vagy visszaveszem a hidat, vagy meghalok!
Én, megértve e szavak nagy jelentőségét, kértem a tábornokot, hagyja békével a futókat. Én ugyanis már előre készülvén ez esetre, a Szemeria és Dédács közt fekvő halomsort jelöltem ki gyűlhelyül, honnan az egész utnak és a sikságnak ura volt a sereg. Szerencsére a két székely szakasz, mely az éjt Dédácson töltötte és az ütközet alatt az oláh fölkelőkkel viaskodott, szép sorban ott állott a dombsor alatt, ezek által elfogattam a rendetlenűl futó gyalogságot, Bethlen vezérőrnagy által Würtemberg huszárokból az egész dombsor hosszában kordont huzattam, melyen halálbüntetés alatt tiltva volt keresztülmenni.
E rendszabály alkalmazása által félóránál rövidebb idő alatt ujra megalakultak a zászlóaljak és nemsokára helyre lőn állitva a csatarend. Eközben Bem is igen előnyösen állittatta fel ütegeit az uton és az utszéli dombokon.
A császáriak e szerint rendületlenül szétszórt tömeg helyett egy igen tekintélyes csapatot láttak maguk előtt jó rendben és előnyösen elhelyezve.
Elkeseredve ujból megkezdették tehát a harczot, s iszonyún tüzelve seregünk balszárnyát igyekeztek megkerülni. Bem azonban még idején észrevette szándékukat, s a jobbszárnyat a torontáli zászlóaljjal megkerülé. Az ellenség ágyúzására csak koronkint válaszolt, mert már alkonyodni kezdett.
Puchner, noha lőkészlete már alig volt, mégis heves ágyútüzzel akarta csapatainkat helyükről kiszorítani. De nem sikerült. Folyvást több és több térhez jutottunk. Az ellenség ágyúi azonban egyszerre csak elnémulnak. Kétségtelen volt, hogy Puchner ellövődözte puskaporát. Erre Bem minden oldalról szuronyrohamot intézett az ingadozó császáriak ellen, s rövid harcz után visszaüzte őket a hidon.
Az ütközet sorsa eldőlt. Az ellenség minden ponton hátrálni kezdett. Bem azonban utána, s egész Pádig kergeté; s csak az éj beálltával hagyott fel az üldözéssel.
A hatvani út.
(Egykoru rajz után.)
Pádon csaknem valamennyi ház osztrák halottakkal és sebesültekkel volt teli. Ebből következtetve veszteségük mintegy hétezer emberre tehető. Sok tisztjük is elesett, köztük a derék lovasezredes: Losenau is. Ezenfelől több ágyú is került birtokunkba.
Mi körülbelöl 5–600 embert vesztettünk. De Bem tábornok ismét megvetette lábát Erdélyben, s e győzelem erkölcsi hatása alatt ujolag a támadó harczhoz fogott…
Molnár Lajos honvéd főhadnagy, ki szintén résztvett a dicsőséges ütközetben – térképvázlatának mintegy magyarázatául – ekként öszszegezi a csata lefolyását:
1-ső harczállás 10 óra körül délelőtt.
(A) Báró Kemény Farkas parancsnoksága alatt reggel óta csatázó honvédsereg a piskii-hid baloldalán levő völgytorkolatba vonult, a hol állást foglalt.
(B) A Sztrigy folyó balpartján levő erdő a piskii hidfő körül telve volt ellenséges gyalogsággal; ezek az országutat és a hidfőt tartották megszállva.
2-ik hadállás, 10 1/2 órakor.
(C) A magyar segélyhad az országuton előre haladván, megérkezik a harcztérre. A csapat egyrésze rögtön az erdőség és a hidfő ostromára indul, s az ellenséggel összevegyülve átvonul a hidon a Sztrigy jobb partjára.
(B) Az erdőségben levő ellenség összevegyül az ostromlókkal, a kézi csatát kerülve, fölhágy az erdőség és a hid védelmével. Hátrálni akar, de a hidnak kocsiutját fölszedve találja. Ekkor a gyalogjárón közösen az ostromlókkal tör át.
3-ik hadállás, 11 órakor.
(D) A honvédsereg szuronyszegezve ostromolja a piskii kocsmát. Megkezdődik a szemtől-szembe való küzdelem, eleintén ritkább, majd sürűbb puskatűz kiséretében. A harcz egyre nagyobb téren folyik. A kocsma sövénykeritése hosszában, s az országút jobb és baloldalán levő szántóföldeken puskatussal és szuronynyal viaskodó csapatok képződnek. Egy félüteg ágyu körül erős küzdelem foly.
(E) Az ellenség egy osztálya sürű lövésekkel fogadja a kocsma ostromlóit. Szuronyharcz fejlődik. A szántóföldön levő félütegnél levagdalják az ágyuslovak köteleit. Az ágyuk körül a harcz még rettentőbb. Ezalatt a hegyoldalban levő tartalékcsapat szuronyszegezve előrohan. A másik perczben egy kibontakozó ágyu-üteg a hidat kezdi kartácsolni, s a veszendő ágyukat is visszafoglalja.
(C) Ekkor a honvédcsapat visszavonulva, a balparti erdőségben foglal helyet, s innen golyózáport zúdít az ellenségre. Eközben a 2-ik osztály lép a küzdőtérre. A visszavonuló csapatokkal egyesül, áthalad a hidon és az ellenségre tör.
Az ellenség hátravonul, s erős ágyuzás közt iparkodik ujólag helyet foglalni.
(F) A honvédek folyvást bontakoznak a hidon át. A hid kocsiutja gyorsan bepallóztatik, s a tüzérség és a lovasság is előnyomul. Most a honvédség a balkéz felőli magaslat ostromlásához fog, majd a hegyderékban állást foglal, s rövid idő mulva az egész honvédsereg a tüzérség tüzelése közt csatarendben kibontakozik.
(G) Az ellenség minden ponton hátrál, s csak egy ágyulövésnyi távolságra állapodik meg. Ekkor csatarendbe áll, s tüzérsége ismét lőni kezd.
A hegy derekán a fegyverropogás, a sík mezőn pedig, az országuttól balra, az ágyutűz mind a két részről folyton tart.
4-dik hadállás, délután 3 órakor.
(G) Az ellenség egész erejével ostromra nyomul, a lovasság megtámadja ágyú-ütegeinket, a balszárny pedig az előtte fekvő magaslatokat ostromolja.
(F) A honvédek visszavonulnak, a huszárság védi a hátrálókat és fedezi ágyuinkat. De a balparton, körülbelül egy ágyulövésnyire megállapodik a sereg, s csatasorba áll.
(R) Az ellenség követi a visszavonulókat, ismét elfoglalja a hidat, úgyszintén az erdőséget. Itt megállapodik, s a gyülekező honvédekre kezd ágyuzni.
5-ik hadállás, délután 5 órakor.
(H) Az országút melletti dombon (jobb kézre) honvédtüzérek foglalnak helyet, s lövöldözik az ellenfél ágyuit. Eközben a zászlóaljak ujra sereglenek. A honvédsereg csatarendbe áll, első sorba: a gyalogság, a második sorba: a lovasság. Sietve ostromcsapatok alakulnak és a honvédség egész erejével megint előnyomul. A balszárnyon a 11-ik honvédzászlóalj gyorsan haladva mellőzi az erdőt, a jéggel boritott Sztrigyen nyomul át, s az ellenséget oldalba támadja.
(R) Az ellenség ágyui elhallgatnak, a tüzérség hátrál. Immár csak puskatüzzel fogadja előnyomuló csapatainkat, de csakhamar egészen visszahuzódik.
A honvédsereg elfoglalja az erdőséget, átvonul a hidon s üldözi az ellenséget. Este félhétkor a csatának vége.
Inczédi Sámuel ezredes pedig, a fényes diadal egyik hőse, Gyalui Farkas kolozsvári hirlapirónak 1889-ben, élte alkonyán igy mondta el a piski csata előzményeit és lezajlását:
… Bem tábornok rendeletéből, a vizaknai szomoru végü csata előtt, báró Kemény Farkas vezénylete mellett a 11-ik zászlóalj, továbbá egy lovas szakasz és egy félüteg tüzérség Halmágyra (Zarándmegyébe) küldetett, hogy behozza onnan Beke ezredest 3000 emberrel. Beke ugyanis azt üzente Bemnek, hogy nem mer maga elindúlni, mert attól fél, hogy a rendes utakat az ellenség aláaknáztatta.
A kiküldött sereg Déváig nyomult. Déván azonban rosz sejtelemtől nyugtalanitva elhatározták a vezetők, hogy visszamaradnak és csak kisebb csapatot küldenek Beke fölkeresésére. Harmincz önkéntes vállalkozott, a kik Szigethy Miklós százados vezetése alatt el is indultak Halmágyra.
A főcsapat Déván maradt.
Néhány napig időztek ott; egy éjszaka Salamon oláh néptribun meg is támadta őket. Az egyik házat már fel is gyujtották az oláhok. A honvédeknek ki volt adva parancsban, hogy riadó alkalmával ne sokat öltözködjenek, hanem a puskát, szuronyt, a tölténytartót öltsék fel és aztán: előre! Igy történt most is. A honvédség nagyrésze a legnagyobb pongyolában rohant ki a riadóra, de fegyveresen; s igy kiverte a támadókat. Százötvenen felül estek el oláhok közül, kiket én másnap eltemettettem.
Nemsokára megjött a Beke 3000 embere Szigethy kalauzolása mellett Dévára.
De ugyanekkor halálra fáradtan, gőzölgő lovon érkezett Szászvárosból Bethlen Gergely gróf ezredes is, azzal a szomorú hirrel, hogy Bem Vizaknánál vereséget szenvedett, seregét az osztrákok szétverték. Bem maga seregének a maradékával Déva felé jön, az osztrákok üldözik. Mivel a Beke segédcsapatai el voltak fáradva: csupán a 11-ik zászlóalj, Horváth kapitány vezetése mellett egy század Kossuth-huszár és a tüzérség gyorsan előre indult Bem elé. Ahogy azonban Piskit elhagyták: Szászváros felől az ágyudörgést hallottak. Nem tartották tanácsosnak, hogy tovább menjenek, hanem visszatértek a piskii hidhoz. Ugy számitottak, hogy a hid környékén sokkal inkább használhatnak Bemnek, mint a távolabb levő téres helyen, hol csapatjuk csekély számát is láthatja az ellenség.
Állást foglaltak tehát a piskii hidnál. Ez a hid közönséges fahid volt, mely a Sztrigy vizén vezetett által. A hidat két részre osztotta egy választógerenda. Az egyik részt lebontották azért, hogy annál nehezebben jöhessen át az ellenség. A Sztrigy vizén erős jégzajlás volt e napon.
Délután 1 óra tájban érkezett meg Bem, maroknyi elnyomorodott csapatja kiséretében.
A hidnál, hol a Kemény csapatjai várakoztak, a halálra csigázott tábornok éles, elijesztő hangon igy szólt hozzánk:
– Látják! Látják! semmim sincs egyebem, csak a zsebkendőm! Azok az átkozottak mindent elvettek!
Ezután kijelentette, hogy Dévára vonul, mert pihenésre van szüksége. Meghagyta, hogy a piskii hidat az utolsó csepp vérig védjük.
A tábornok csakugyan Dévára ment. Az ellenség alig egy óra mulva már a nyomában volt. A zajló Strigyen nem gázolhatott keresztül, a hidra veté magát. Tizezer főnél több volt ez a sereg, mely Puchner vezetése mellett üldözte Bemet. Az első rohamot a 11-ik zászlóalj, a huszárság és a félüteg tüzérség keményen visszaverte. Ezután az ellenség jól távolra visszavonult. Csapatunk azonban egész éjjel át ébren volt.
A főtisztek vacsora után egy csűrben huzódtak meg. Kora reggel épp ezt a csűrt kezdte ágyúzni az ellenség. Valaki nyilván elárulta éjjeli tanyánkat. Szerencsére azonban baj nem történt, mert gyorsan kijöttünk a csűrből.
A csűr lövetése után az ellenség támadni kezdett. Kemény Farkas báró a hidra vezényelte a huszárságot. Horváth Miklós kapitány vezeté őket; s mindjárt a roham elején öt golyó érte a kapitányt, aki azonnal meghalt. A huszárság erre visszakanyarodott a hidról. Most a 11-ik zászlóalj vonult előre nagy tűzzel. Az ellenség ekkor követte el azt a hirhedt „fehérzászló” csinyt. Az erős roham közepette ugyanis hirtelen fehér kendőket tűztek szuronyaikra. Erre a honvédek rögtön beszüntették a támadást és gyanutlanul közeledtek. Tisztjeink beszélgetni kezdtek a kegyelmet kérő osztrák tisztekkel. Br. Kemény Farkas szintén oda sietett lóháton. „Ön Bem tábornok”? kérdezte tőle az egyik osztrák tiszt. „Én vagyok!” – válaszol félig tréfásan Kemény. E pillanatban a tiszt neki vágott kardjával, s az erős vágást alig tudta félreugratás által kikerülni Kemény. Ekkor a honvédség teljes erővel veté magát a támadókra, s szuronyszegezve szétkergette őket. Eszeveszetten menekült az ellenség. Visszavonulásában egy útszéli fogadó pinczéjében százon felül rejtőztek el az osztrák katonák közül. A honvédek a pinczeablakokon át lődösték le őket.
A visszavonuló osztrákok Piski háta megett a hegylánczolatra vonultak; erre a honvédsereg a szemközti magaslatra húzódott. Alant pedig a Bem és Beke csapatai állottak. A magaslaton a honvédek közt azonban hirtelen, váratlanul óriási pánik támadt. „Nincs töltény!” kiáltotta el valaki. Futótűzként terjedt ez a rémkiáltás és eszeveszetten rohantak le rendetlen futásban a magaslatról. Az ellenség, persze, közzéjök lövet. A futó csapat nekirohant a hídnak, melyen éppen átvonultak a Beke csapatai. Ezek is zavarba jöttek, már-már hátulról gombolyaggá szorítja őket a rohanó honvédség, – ámde ekkor gyors elhatározásával beleugrom a zajló Sztrigybe és erre utánnam jön az egész 11-ik zászlóalj. S valamennyien átgázolunk a vizen anélkül, hogy baj esett volna. Ha ez nem történik: óriási zürzavar támad a hídon, s az ellenség aligha meg nem semmisíti egész seregünket.
Eközben Puchner uj rohamra vezényel, és át is tör a hídon. Azonban ekkorra már rendezkedtek a csapataink és vitézül visszaverték a támadókat. Ekkor esett el Losenau osztrák ezredes, kit egy magyar ágyúgolyó terített le. Az osztrákok vesztesége igen nagy volt; több mint ezer emberük esett el, vagy 600-an pedig megsebesültek. A mi veszteségünk holtakban és sebesültekben: 500 ember.
E szép győzelem után Bem üldözni kezdte az osztrákokat, kiknek egyrésze Szász-Sebes, másrésze Gyulafehérvár felé hátrált…
A nagy összecsapás, mint Czecz és Inczédi följegyzéseiből látjuk, mindakét félnek óriási áldozatába került. „A piski hid körül, beszéli egy szemtanu, – rakással feküdt a sok holttetem, a zajló Sztrigy pedig még másnap is piroslott a vértől.”
Bem, ráköszöntvén az éjszaka, csak Pádig üldözhette az ellenséget. Másnap, február 10-én azonban ismét tovább nyomult, Puchner után, Szász-Sebes felé.
Az osztrák had vezére csak most ijed meg igazán. Azt gondolja, hogy a győzelemittas honvédsereg egyenesen Szebennek tör. De hát mi lesz akkor? Mit szól hozzá az orosz? Ezt minden áron meg kell akadályoznia. Végső elszánással ujabb ütközetre készül tehát. Ő maga Szász-Sebes előtt helyezkedik el, Stutterheim tábornok Alvinczre siet, Kalliani pedig Szász-Pianon áll lesbe. A terv az, hogy Bem ne zavartassék, csak hadd jöjjön egész gyanútlanul; de mikor Szász-Sebes alá ér: mind a három oldalról hírtelen megrohanják és körülkeritik.
A terv tagadhatlanul ügyes. Ámde, a ravasz Bem túljár elleneinek az eszén. Teszi magát, mintha az egész dologról mitsem tudna; csak megy jámbor nyugalommal előre. Szász-Sebesnél azonban váratlanul Alvincz felé csap, itt meglepi és szétszórja a Stutterheim dandárát; s aztán Gyulafehérvár előtt, az erőd ágyuinak csaknem a lőtávolában, Limba és Csüged közt óriási fáradsággal átkel a hegyeken, s a Küküllő-völgybe ereszkedik. Február 11-én már Bervén vacsoráz; február 15-én pedig; általános meglepetés közt, Medgyesre vonul.
Gróf Bethlen Gergely, honvédezredes.
A „Közlöny” hivatalos jelentése a piski diadalról igy hangzik:
Bem tábornok, hogy a segitséggel, amely a Maros völgyén hozzáutasittatott, egyesülhessen, Dévára vonult. S miután ott a várt segéderővel febr. 8-án egyesült, nyomban megfordulva, február 9-én reggel félkilencz órakor előre nyomult, hogy Medgyesnél a székely segéderőt magához vonja, s a több pontokon elhelyezett csapatokat összevonva az ellenség erejét és fészkét egész erővel megtámadhassa. Utjában 9-én az ellenség főereje által, mely 6 zászlóalj gyalogságból, 2 osztály lovasból és 5 ágyu-ütegből (30 ágyuból) állott, a Piski melletti hidnál megtámadtatott. De ámbár egész seregünk a csata kezdetekor még nem érkezett meg: mindazonáltal 10 órán tartott makacs és véres ütközet után este 6 órakor az ellenség oly nyomatékkal visszaveretett, hogy vad és rendetlen futásban volt kénytelen menedéket keresni és egy ágyuját is vitézeink kezében hagyni.
Bem tábornok a futamló ellenséget az éj daczára Pádig üldözte, s másnap 10-én az ellenség üldözését és seregeink előnyomulását Szászvároson át Szász-Sebesig folytatta; s bár oda késő éjjel érkezett, pihenés nélkül még azon éjjel oldalt Alvinczre vonult, s ott az ellenség egy zászlóalját egészen szétverte.
A következő nap, 11-én, egy ügyesen kiszámitott cselmozdulat segitségével előhaladását a gyula-fehérvári vár tátongó ágyui és a Szász-Sebesen összpontosult ellenséges hadsereg között, a Maros és Küküllő közti hegyeken át szerencsésen folytatván, estve Bervére érkezett. Győzelemkoszorúzott seregének a roppant fáradalmak után egynapi pihenést engedvén, egész összpontositott erejével Medgyesre, az ellenség fő és utolsó fészke ellen nyomult.
A Piski mellett levő hidnál vivott kemény ütközetben az ellenség holtakban és sebesültekben 1000 embert vesztett; közöttük van a legvitézebbek egyike: Losenau ezredes.
E dicső diadalt részünkről holtakban és sebesültekben 500 hősnek hazafivére pecsételte meg. Az ellenséget maga Puchner vezette.
Bem tábornok úgy ezen előnyomulással, mely által nemcsak az ellenséget verte meg, de vitéz seregeinek egyesülését is eszközlötte, s hadseregének Kolozsvárral megszakadva volt összeköttetését ujra kinyitotta és biztositotta; valamint az e végett előbb Dévára történt remek visszavonulásával is vezéri dicsőségének koszorujába egy ujabb boglárt tűzött, s a hozzája csatlakozott uj seregeket dicsően avatta be a győzelem utjába.
Személyét illetőleg megjegyzendő, hogy a Dévára történt visszavonulás közben egy puskagolyó jobb kezének középujját szétzúzván, a hős tábornok saját inasa által vágatta le a szétzúzott ujjat és sebét beköttetvén, mintha semmi sem történt volna, odament a hol a veszély legnagyobb volt …
Bem azt hitte, hogy Medgyes tornyán is császári zászló leng, s ha egy kis pihenőhöz akar jutni, megint csak szuronyhoz kell folyamodnia. Ámde, kellemesen csalódott. A határnál, viharedzett csapatainak az élén, a daliás Zsurmay fogadta.
Zsurmay, mint tudjuk, a vizaknai ütközet alkalmával elszakadt Bem seregétől, s Medgyes felé sodortatott. Itt aztán megvetette a lábát, s váltakozó szerencsével báró Heydte dragonyos őrnagy ellen harczolt. A pályabér Medgyes volt; s hol ő szoritotta ki a császáriakat a városból, hol emezek őtet.
Történt, hogy febr. 8-án Heydte őrnagynak kedvezett a hadiszerencse. A szász lakosság ennek öröméül fényesen kivilágította a várost.
De másnap előrobog Zsurmay, s kiveri Heydte dandárát Medgyesről. A győztes elé, amint az már a medgyesieknél szokásban volt, hódoló küldöttség járul.
– Talán bizony engemet is kivilágitással akarnak megtisztelni? – pirit reájok Zsurmay.
A deputáczió tagjai ijedten összenéznek.
– Ha úgy parancsolja az őrnagy úr! – hajlong a polgármester.
– Dehogy parancsolom, – kedélyeskedik Zsurmay. – Menynyibe is került az a tegnapi illumináczió?
– Körülbelül kétezer forintba, – felel siránkozva a polgármester, úgy okoskodván, hogy ha ilyen nagy összeget mond, Zsurmay szive bizonyára meglágyul.
– No, én megkimélem a fáradságtól a várost, – válaszol Zsurmay, – nekem nem kell a kivilágitás…
– Oh kérem, kérem! – vág közbe mély bókolással a polgármester.
– Igen, igen, nekem nem kell a kivilágitás, – folytatja Zsurmay kissé emeltebb és szigoru hangon – nekem csak a kétezer forint kell.
A szász atyafiak mosolygós ábrázata hirtelen elsavanyodik. De azért félóra mulva már együtt van a pénz, s Zsurmay jókedvvel száguld tovább Marosvásárhely felé.
Alig távozik Zsurmay, jön megint Heydte báró. De már ennek fele sem tréfa. A polgármester felölti diszruháját és kisiet eléje.
– Mi csak örülünk, – ugymond – ha ismét a báró urhoz lesz szerencsénk. De ebben az esetben sziveskedjék annyi haderőről gondoskodni, hogy a város megtartható legyen, mert nekünk sem pénzünk, sem kedvünk minden második nap kétezer forint kivilágitási költséget fizetni.
Mit válaszolt erre a dragonyos őrnagy, – nem jegyezte fel a krónika; de annyi tény, hogy ezúttal nem vette igénybe a medgyesiek vendégszeretetét, hanem rövid pihenő után a barátságosabb Segesvár földsánczai közzé huzódott. De itt sem volt sokáig nyugodalma, a székely mozgalom csakhamar tovább űzte.
Mert ekkoron az egész székely nemzet már talpon volt. Bem nevének a dicsőitésétől viszhangzott hegyvölgy.
Február 4-én a sepsi-szent-györgyi táborhelyről három-négyezer székely kerekedik fel, hogy Bemnek, aki ez időtájt Vizaknán szorongott, a segedelmére menjen.
S vígan, bátor szivvel legott eI is indulának. Ámde Szent-Péter és Hermany között váratlan akadály gördül nemes igyekezetük elé. Utjokat állja Engelhardt, aki azt képzeli, hogy a székelyhad Brassó ellen nyomul. A székely-dandár harczba ereszkedik; s noha gyöngébb az orosz seregnél, öt óra hosszáig tartja magát, keményen és vitézül. S csak mikor több ágyuja megyen tönkre: huzódik vissza kellő rendben Sepsi-Szent-György felé. Ez volt az első mérközésünk a szabadságharczban az éjszaki kolosszussal; a legelső oroszt pedig Horváth István huszárőrnagy vágta le.
S a segélynyujtás szép terve, Engelhardt miatt, fájdalom, meghiusult. De amint Bem tábornok Medgyesre érkezik: a székely nép az első kinálkozó alkalmat megragadja, hogy tömegesen hozzácsatlakozzék. Gál Sándor ezredes a székely sereggel febr. 15-én már Udvarhelyen táboroz, másnap febr. 16-án Segesvárt szállja meg.
S Medgyes utczáin csakhamar fölhangzik a székely fiuk édesbús nótája. Február 16-án egyszerre három székely-zászlóalj vonul be; a következő nap pedig megjön a hires 12-ik honvédzászlóalj: 900 hős levente, Háromszék ifjuságának a virágából. Aztán egy svadron Mátyáshuszár, majd egy üteg ágyu a Gábor Áron műhelyéből.
Bem boldog. A székely nép harczias vágya, lángoló lelkesedése uj erőt ad szivének. Derűs kedélyhangulatban járja körül a táborhelyeket. S amint ez az igénytelen kis öreg ember, tipegő járással, botjára támaszkodva elhalad egy-egy csapat előtt, a székely honvéd arcza lángra gyűl, s ajkáról akaratlanul kitör az üdvözlés:
– Éljen Bem apó! Éljen a mi vezérünk!
Bem pedig odafordul a kiséretéhez, s igy szól:
– Most már az orosztól sem félek. Majd meglássák, hogy rövid idő alatt Szeben a mienk lesz.
De a verőfényes idő mintha egy perczre elkomorodnék. Az a bosszantó hír jön, hogy Urbán ismét Erdélybe tört. S a hír igaznak bizonyult.
Bem tábornok, mikor Urbánt oly nagy hévvel kiűzte Erdélyből, a bukovinai határ védelméül, Riczkó Ignácz ezredes parancsnoksága alatt, egy figyelő dandárt hagyott.
Maga Riczkó Beszterczén szállásolt, a borgói szoros őrizetét pedig egy kicsiny, mintegy háromszáz főnyi seregre bizta. Az őrcsapat a borgói völgy szélén: Marosényben táborozott, s a parancsnoka: Koffler őrnagy volt.
Urbán, aki folyvást a határszélen lesekedett, a besztercze-vidéki oláhok utján csakhamar értesült a határszél lanyha őrizetéről. Ime, az olcsó babér! Fogja magát, s febr. 5-én vert seregének a maradékával, körülbelül 900 emberrel átmászik a tihuczai havasokon, Kofflert meglepi és csapatostól együtt elfogja.
Czetz János, Bem táborkari főnöke.
(Egykoru arczképe után.)
Erre még nagyobb vérszemet kap, s csakhamar ujolag Erdélybe lopózik. Malkovszky altábornagy, a bukovinai hadparancsnok is vele jön immár; még pedig hatalmas, körülbelül négyezer főnyi hadosztálylyal.
A betörés hirére Riczkó elhuzódik Beszterczéről, s lejebb: Király-Németiben sánczolja el magát.
A császári haderő, amelyet, persze, Urbán kalauzol, Riczkó után siet, s február 14-én megrohanja. Erős küzdelem fejlődik. A kicsiny honvédsereg (két zászlóalj, 400 lengyel) oroszlánbátorsággal vív, maga Riczkó jár legelől. Háromizben üzik vissza az ellenséget. De Urbán sem tágit, negyedszer is rohamra vezényel.
Riczkó zászlót ragad a kezébe, s szóval-tettel lelkesíti katonáit.
– Utánam fiuk! Csak még ezt az egy rohamot verjük vissza, s győztünk!
E pillanatban, mintha mellen taszitották volna, erős lökést érez. Néhány lépésnyire még botorkál, s aztán összerogyik. Atilláján, épp a szive fölött, kibuggyan a piros meleg vér. Az utána nyomuló honvéd lehajol hozzá, hogy segitsen néki.
– Golyó talált… Nem baj… Csak előre fiaim! – suttogja a vezér elhaló hangon.
S örökre bezárul ajaka.
Riczkó halálának a hirére roppant zavar támad. A sereg bátorságát vesziti, fölhagy az ellenállással, s Kolozsvár felé menekül.
A futamló csapatokat Tóth Ágoston ezredes, a kolozsvári térparancsnok szedegeti össze.
Bem febr. 18-án értesült Riczkó szerencsétlen sorsáról.
– Kár érte, vitéz ember volt, – mondotta részvéttel, – de megboszuljuk halálát.
S harmadnap, – febr. 20-án már egy válogatott székely-dandár, – 3850 ember 14 ágyuval, – nyomul Besztercze felé, Urbán ellen.
E közben Bem a következő fölhivást intézi a székelyekhez:
Székelyek!
Őseitekhez méltóknak bizonyítottátok be magatokat, fegyvert ragadtatok a magyar nemzet és a szabadság védelmére. Köszönetet mondok érte nektek a magyar kormány s a szabadság nevében. De még nehéz munka vár reánk, mert a zsarnokság nem nyugszik s legutolsó erejét is elnyomásunkra és kiirtásunkra szedi össze; sőt ezen pokoli műve elérhetése végett szövetséget köt halálos elleneinkkel: az oroszokkal. Mindenekelőtt nekünk azon kell igyekeznünk, hogy Bukovina felőli határszéleinket biztosítsuk, mert az oláh egy hűségtelen nép. Én nekik általános bűnbocsánatot adtam, de azok, kik Urbánnal az országból kikergettettek, nem tértek vissza; azok pedig, kik hon maradtak, az ellenséggel áruló egyetértésben voltak, mi által 3 század a legjobb katonáimból, 2 ágyúm s egy szakasz huszárom álnokul eloroztattak. Ezen árulásnak lett azon következménye, hogy az ellenség Beszterczénél betört, mely reánk nézve felette ártalmas, mivel hadimunkálatainkat akadályoztatja. Nekünk arra kell törekednünk, hogy egy másodszori beütését az ellenségnek, ha, őt visszavertük, lehetlenné tegyük és ezen határszélekre oly férfiakat telepítni, kikben bizhatunk és ilyen férfiak ti vagytok, székelyek! Ezt kivánja a jogosság s saját fentartásunk kötelessége.
Felszólitom tehát minden székely családfőket 26–40 évig, hogy azonnal Maros-Vásárhelyen jelenjenek meg, hol négy zászlóaljba felosztva s a föld és birtok elfoglalhatásában seregeink által gyámolítva, valóságos birtokukba ünnepélyesen be is fognak vezettetni. Különös előnyökkel fognak bírni azok, kik fegyveresen azonnal Maros-Vásárhelyt megjelennek, mert mihelyt egy század összegyül, azonnal a birtok elfoglalása végett a beszterczei parancsnokság alá fognak rendeltetni. Tisztekké csak oly egyének fognak neveztetni, kik már mint olyanok szolgáltak. A föld kiosztása, az igazság és jogosság szerint egy közületek választandó bizottmány vezérlete alatt fog történni, a magyar kormány főfelügyelete alatt.
Medgyes, február 22-én 1849.
A felső erdélyi tábor fővezére:
Bem tábornok.
Bem szemei előtt, mint fölhivásából látjuk, kettős czél lebegett: a határvédelem, s a beszterczevidéki magyarság erősitése. De a nagyszabásu terv nem létesülhetett. Alkalmatlan volt hozzá az idő.
Bem, kibocsájtván fölhivását, febr. 23-án maga is a sereg után megy. Jöttének puszta hire elegendő, hogy Urbán kitakarodjék Beszterczéről. Az ijedt osztrák had előbb Borgó-Zsozsénynál, majd Borgó-Prundnál huzódik meg. De itt sincs maradása; Bem utána tör, s febr. 26-án mindakét helyről kiveri. Urbán hanyathomlok fut Erdélyből, s Kimpolungig meg sem áll. Hasonlókép cselekszik Molkovszky tábornok is.
A diadalmas vezér néhány intézkedést tesz, gondoskodik a bukovinai határ erélyesebb védelméről, s aztán visszasiet Medgyesre. Épp jókor, nagy szükség volt reá. Jött az ellenség.
A piski viadal után az osztrák haderő Nagy-Szebenben gyült össze. Tanakodtak: mi légyen a teendő. Épp e napokban érkezett Szebenbe Van der Nüll ezredes, egy uj katonai szaktekintély. Egyenesen az olasz harcztérről jött, s pedig azért, hogy az öreg Puchnernek segédkezzék. Azt mondták, hogy Van der Nüll hires stratéga, a hadviselés tudománya a kisujjában van. Van der Nüll azzal az inditványnyal lépett elő, hogy Bem üldözését a legerélyesebben folytatni kell. Mert ha nem támadnak, ők, majd támad Bem. Jobb, ha megelőzik.
S úgy lőn, amint Van der Nüll tanácsolá. Február 28-án az egész császári sereg – 16 ezer ember és 45 ágyu – Medgyes ellen indult. A fővezér: Kalliany; a dandárparancsnokok pedig: Van der Nüll, Stutterheim és Uracca. Van der Nüll, a híres stratéga megy legelől, s márcz. 1-jén alkonyatkor már Medgyes közelében Kis-Kapusnál üt tábort. Másnap márcz. 2-án reggel aztán nagy tűzzel hozzáfog a támadáshoz.
A magyar sereg – 9760 gyalog, 1420 lovas, 40 ágyu – Medgyes és Ekemező közt a Nagy-Küküllő jobbpartján helyezkedék el. Lejtős mező; előtte az országut, s egy zuhogó hegyipatak.
A Nagy-Küküllő túlsópartján egy útszéli csárda gubbaszkodik; nagy, erős épület, bástyaszerü vastag fallal keritve. Van der Nüll itt foglal állást.
Az ütközet, mint rendesen, ágyuharczczal kezdődik.
Tiz óra tájt Bem tábornok magához inti báró Bánffy János alezredest.
– Ott van az a kocsma épület. Vegye magához a 11-ik és a 24-ik zászlóaljat, s minden áron foglalja el.
A két zászlóalj, mint a szélvihar, úgy robog. Ekemezőnél átsiet a Küküllő hidján, s egyenesen a csárda ellen nyomul.
Rémséges küzdelem fejlődik. A 11-ik zászlóalj – beszéli egy szemtanu, – kartács és golyózápor közt érkezik a kocsmához, aztán szuronyt szegez, s egy félóráig tartó makacs harcz után kiveri az ellenséges gyalogságot az épületből. Ez azonban tüzérségének a födözete alatt csakhamar tömörül és ujból elfoglalja a kocsmát. A 24-ik zászlóalj meginog, s e miatt a 11-ik zászlóalj is hátrálni kénytelen. De nem telik bele tiz percz: s a 11-ik zászlóalj, a hős Inczédy vezetése alatt, ismét előrohan, s megint övé a csárda. Öt óra hosszáig tart ez az irtóztató tusa a kocsmaház birtokáért. Ozsonnatájt a lovasság is harczba elegyedik. S ott kavarog a csárda körül az egész viaskodó had: vasas és huszár; granátos és honvéd a legnagyobb zürzavarban. Huszáraink szilaj rohamának azonban most sem képes ellenállni a vasasnémet. Meghátrál. Erre gyalogságunk szaporán rendezkedik, s erejének végső megfeszítésével elűzi az osztrák hadat a csárda tájékáról.
Van der Nüll, a híres stratéga, Kis-Kapuson át Asszonynépe felé menekül, s a hegység sürű rengetegeibe búvik. Bem innen is ki akarta űzni, de késő volt már: kilencz óra.
Az osztrák csapatok üldözése Branyiszkónál.
(Egykoru vázlat után).
A győzelem szép volt, de sok derék vitézünk életébe került. Egymaga a 11-ik honvédzászlóalj nem kevesebb, mint háromszáz emberét vesztette; több tisztje pedig, köztük Inczédy, megsebesült. De Inczédy sebére gyógyitó írt köt a figyelmes vezér: még aznap alezredessé nevezte ki.
Csakhogy ezzel nincs ám vége a küzdelemnek. Még az éj folyamán megérkezik Stutterheim, virradatkor pedig Uracca jön meg.
Másnap – febr. 3-án – délután három órakor az egész osztrák haderő ismét ellenünk zúdul tehát. Bem kissé előbbre huzódik, s a kocsma előtt veszen állást. A honvédsereg csatakész, de látszik rajta, hogy tegnapi lelkesedése megcsappant. Fáradt, tétovázó; nyugtalanságát még növeli, hogy tölténytáskája csaknem üres.
Bem heves ágyutüzzel fogadja az előnyomuló császáriakat. Egy lőszeres kocsija fölrobban, öt ágyuja leszereltetik, azonban nem tágit; lő és egyre lő. Egy ideig jól is megy a dolog. De mikor tusára kerül a sor: csapatainknál váratlanul megbomlik a harczirend.
Eközben Marosvásárhelyről és Musnáról uj segélycsapat érkezik: körülbelül 600 ember. Meg sem pihen: szuronytszegez és megy előre. Ámde, a harcz kedvezőtlen menetének immár ez sem képes uj fordulatot adni. Még egy végső kisérlet: s az egész vonalon megkezdődik a hátrálás.
Vesztettünk. A csapodár hadiszerencse, amely tegnap még reánk mosolygott, ma elfordult fegyvereinktől.
De a kétnapi bajvivásban maga az ellenség is úgy kimerült, hogy fölhagy csapataink üldözésével. Táborba száll és kötözgeti a fájó sebeit.
Bem pedig ezalatt megyen tovább. Erzsébetvárosig a Küküllő jobbpartján halad, itt átcsap a folyó balpartjára, s aztán fel: éjszakkeletnek. Márczius 5-én reggel Segesvárott van. Itt megállapodik, hogy szembeforduljon üldözőivel. Mert lehetetlen, hogy Puchner ki ne zsákmányolja előnyös helyzetét. Bizonyosan utána csörtet. Sietve gondoskodik tehát illendő fogadásáról. Segesvár előtt földsánczot épit, Marosvásárhelyről ujabb csapatokat von magához, kijavittatja fölszerelését s ágyuit.
De az ellenség csak nem jön. Elmulik egy nap, elmulik két nap: sehol semmi. Márczius 8-án végr e arról értesül, hogy az osztrák sereg Szent-Ágota felé délnek húzódik, nyilván azzal a czélzattal, hogy a háta mögé kerüljön, s elszakítsa a Székelyföldtől.
Bem azonban az ő csodálatos leleményeségével romba dönti Van der Nüll, a hires stratéga terveit. Hirtelenül fölkerekedik és Nagy-Szeben elé toppan. Márczius 11-én d. u. 3 órakor már Nagycsűrnél táboroz, s készül az ostromra.
A császári had eközben éber óvatosággal, mint a cserkésző vadászeb, Segesvár alá lopózik. De mi ez? A fészek üres. A földsánczokon sem ágyu, sem honvéd. Csak egy-két tábortűz lobog.
Hová tünt Bem? Jelenti az egyik kém, hogy Medgyes felé huzódott; majd jön a másik és azt ujságolja, hogy Bem Szebennek tart. Van der Nüll, a hires stratéga elszörnyülködik:
Képtelenség! Hisz ez ellenkezik minden magasabb haditudománynyal.
Puchner osztozik a Van der Nüll föltevésében, s nem hiszi, nem akarja elhinni, hogy Bem tábornok Szeben felé indult volna. Másfelé szökött az.
Kalliany tábornok az egyetlen, aki gyanitja a fenyegető veszélyt.
– Ne sokat töprengjünk, – kiált boszusan, – hanem: Szebenbe! Talán még jókor odaérhetünk.
De bizony késő volt már. Mire a nehézkes mozgásu sereg felczihelődött: Szeben sorsa felett megkondult a lélekharang.
Bem tábornok délután háromkor érkezett Szeben alá, s délután négy órakor a nagycsűri dombokról már menydörögtek ágyui.
Nagy-Szebent, mint tudjuk, négyezerfőnyi hadosztálylyal Skariatin orosz ezredes (később: tábornok) tartotta megszállva. De ezenfelől, helyőrség gyanánt, Phersman tábornok keze alatt, ezer-ezerkétszáz császári granátos is tanyázott a városban. Aztán ott lebzselt a szász nemzetőrség is: mintegy ezerötszáz ember. Nagy-Szeben védőserege tehát, mint látjuk, igen tekintélyes volt: körülbelül 6000 fegyveres. Ágyujok: 50-60 darab.
Skariatin eleinte kételkedett a támadás komolyságában. Azt hitte, hogy Bem Puchner elől bujdosik, s erre vivén utja, itt csak egykét lövést tesz, aztán menekül tovább. Hogyis merne ez az agyonüldözött ujoncz magyarcsapat az ő pihent, erős hada ellen föllépni?! Szó sincs.
De bezzeg nagyot néz, amint czirkáló kozákjai a Bem ágyutüze elől rémülten futni kezdenek. Hisz ez komoly dolog. Gyorsan előre! S az egész orosz-osztrák haderő a város előtt sietve csatasorba áll, hogy a nyilt mezőn birkozzék meg a vakmerő támadókkal. Skariatin maga veszi át a csapatok parancsnokságát; jár-kel, bátorit, intézkedik. De hasztalan. A Bem támadása oly rettentő, hogy Skariatin ritkuló csapataival együtt a külváros földsánczal mögé kénytelen menekülni.
Bem tábornok azonban, mint Istenharagja, utánok.
– Fel a sánczokra! – hangzik a vezényszó.
A székely honvéd csak most mutatja meg, hogy mennyi kitartás, mennyi őserő rejlik bátor szivében és izmos karjában. A legöldöklőbb golyózápor közepette ujra meg ujra előtör; s inkább meghal, de nem tágit. Este hét órakor már a földsáncz ormáról int utána nyomuló bajtársainak: „Ugy-e szépen csináltuk?”
De ez csak félgyőzelem. A belső város, ódon, erős bástyafalaival még hátra van. Ide húzódik az ellenség.
Pedig már egészen beesteledett. Az ég borus, tavaszi eső szitál. Olyan nagy a sötétség, hogy alig látni egy-két lépésnyire. Bem úgy segit a bajon, hogy granátokat szór a belsőváros házai közzé. S csakhamar itt is, amott is magas tűzoszlop csapódik fel. Igaz, most már lát a honvéd, ámde a tüzfény őt is megvilágítja. Az orosz katona pedig igen jó lövő. S a falak nyilásaiból, a bástyafokról gyilkos puskatűzzel igyekszik elriasztani csapatainkat.
E pillanatban érkezik meg a 11-ik honvédzászlóalj; Bethlen Gergely vezeti, mert Inczédy beteg.
A hős fiuk ajkán dal csendül meg, mintha lakodalomba jönnének. Igyen énekelve fognak a kapu vívásához. Három rohamuk azonban sikertelen marad. Sebaj. Negyedszer is szuronyt szegeznek. A Máriássy-zászlóalj is velök tart. A két zászlóalj rohama oly erős, hogy a kapu recsegni kezd. A fürge székelység pedig lajtorjákon kúszik fel a bástyákra…
Több mint kétszáz orosz fekszik immár a sánczok alatt. Skariatin hátrálót fuvat, s a város túlsó kapuján igyekszik elosonni. A szász nemzetőrség megdöbbenve áll a piacztéren: „mi lesz mostan?” A kapukat lankadó erővel más csak az osztrák sereg védi, abban a csalóka reményben: hátha megjön Puchner.
Egyszerre csak felzúg a beözönlő magyar csapatok örömrivalgása:
– Győztünk! Győztünk! Éljen Bem apó! Éljen a magyar!
A kevély orosz had pedig rémült ijedéssel fut egyenesen a verestoronyi szorosnak; nyomában az osztrák, majd a menekülő szász atyafiak hosszu karavánja.
… „S mi végre itt álltunk, – irja Kővári – Szeben piaczán. Az ellenküzdelem középpontja, a generalkommandó székhelye, a szászok fővárosa, a román komité tűzhelye a magyarok birtokában volt. A boszú pohara fenékig lett volna üríthető. De senkinek egy hajszála sem görbült meg. A kincstárak helyett honvédjeink a börtönök ajtóit törték fel, hogy a sinlődő magyar foglyokat megszabadítsák. A katonai laktanyából nő- és férfirabok örömkönyekben úszó arcza köszönté a szabadítókat. Itt a Köpecznél foglyul esett Pap Mihály őrnagy, hosszu ősz szakállal, lánczait zörgetve keresi három honvédtiszt fiát; ott Kemény Sámuel Kolozsvár kezese és Schopf Alajos vezeti honvédjeinket a generalkommandó és a román komité irományainak a lefoglalására; mások a zsákmányul esett fegyvertárak ajtóit állják el. A családi öröm és a harczivívmány diadalérzete egymást váltogatták” …
Bem tábornok még azon este, a fényes diadal első mámorában gyors futár által a következő rövid hadijelentést küldte Kossuthnak:
Részlet a kápolnai csatából.
(Egykoru rajz után.)
Istentől megáldott napunk vala ma, mert oly szerencsés voltam, hogy Nagy-Szebent végre-valahára sikerült ostrommal bevenni, s éjjeli egynegyed tizenkettőre a városba, mely torlaszokkal volt védve, bevonulni.
Engem az ellenség Segesvárnál be akart keriteni, hogy megsemmisitsen. A mig azonban az ellenség a mostani évszakban járhatatlan utakon bekerítésemmel vesződött: azalatt én az egyenes országuton Szeben felé indultam.
Szemközt álltunk 4000 orosz gyalogossal, mintegy 2000 főnyi osztrák gyalogsággal, s közel 600 kozákkal. Ágyujok nagyszámu. Délután négy óra tájban érkeztem Nagy-Szebenhez, s az ellenséget ott már csatarendben, s pedig a jan. 21-iki csatatéren felállitva találtam.
Én ujoncz székelyeimmel a város falaihoz szoritottam az ellenséget; itt azonban a sánczokat nagyrészt csak szuronyszegezve lehetett bevennünk. De bevettük. Elfoglaltam az ellenségtől több ágyut, több száz fegyvert, sok lőkészletet; a mennyiséget azonban még ma nem tudhatom.
Elfeledém megmondani, hogy több muszka foglyom is van.
U. i.
A mint jelentésemet végezém, szólottam az itteni tisztviselőkkel. Elmondtam nekik, hogy ügyűk mennyire igazságtalan; s biztositottam őket a felől, hogy a magyar kormány részükre bünbocsánatot ad, hanem ezentul elkövetendő vétségeik szigoruan büntettetni fognak. Ők mindent megigértek, még azt is, hogy a muszka intervenczió ellen óvást fognak emelni.
Bem csak másnap reggel vette számon diadalának anyagi eredményét. A hadizsákmány óriási volt. Huszonegy ágyu, egymillió puskatöltés, hatezer ágyugolyó, ötezer lőfegyver, tömérdek fölszerelés, élelmiczikk stb. jutott birtokába. A foglyok száma: ötszáztizennégy, közte százhuszonhárom orosz. De ezenfelül még az a tizenhat darab ágyúja is visszakerült, amit Vizaknánál oroztak el tőle.
Jellemző, hogy Puchner épp Szeben bevételének a napján neveztetett ki táborszernagygyá.
A vitéz férfiu azonban úgy megrémült, hogy egyenesen Bécsbe futott. Bem tábornokban pedig volt annyi humor, hogy a rendjeleit, a miket Szebenben felejtett, utánaküldte. Hadd vigye ezeket is magával! „S ez a gyalázatos futás – jegyzi meg igen helyesen Rüstow, – a legkisebb akadályul sem szolgált, hogy Puchner 1849. szeptember végén a testőrség másodkapitányául, októberben pedig Velencze kormányzójául ki ne neveztessék.”
… „A nagy-szebeni vereségért – beszéli a „Berliner Militär-Zeitung” haditudósítója – kizárólag Puchner a felelős; az ő mulasztásai következtében esett el Szeben. Puchner Medgyesnél Bemet tökéletesen megverte, de ahelyett, hogy hátráló ellenfelét üldözné, két napig Medgyesen vesztegel. Bem pedig ezalatt Segesvárott egész nyugodtan rendbeszedi és megerősíti seregét. Puchner töpreng, s uj haditervet kovácsol; elhatározza, hogy bekeriti és mindenestől elfogja ellenfelét. E czélból Szent-Agotán át hegyi utakon kilencz-tiz mérföldnyi kerülőt tesz; de a stratégiai hálóban éppen a segesvár-medgyesi főutat csaknem egészen nyitva hagyja. Bem az igazi hadvezér éleslátásával kikémleli a legalkalmasabb pillanatot, s mikor már félig be van keritve, márcz. 9-én Medgyesnél az országutat áttöri és Puchner főtámpontját: Nagy-Szebent rohanja meg. Bemnek ez a gyors, bátor és erélyes működése Puchner lassu és ingatag eljárásával szemben a legnagyobb ellentétet képezi”...
A győzelem oly kápráztató, hogy felujjong az egész magyar nemzet. Ámde, Bem tábornok nem bizakodik el. Hiszen még nincs vége a küzdelemnek, még nagyszámu ellenség tapossa Erdély virányait. Ott van Brassó: megrakva több mint háromezer orosz katonával; s ott van a Puchner-féle tizezer főnyi osztrák hadsereg.
Egy-két napig Szebenben időz, s aztán siet megint a csatamezőre. A zöm, – 8600 ember és 26 ágyu, – Czecz vezetése alatt Brassó felé megyen; maga Bem pedig, egy kisebb dandárral, Skariatin üldözésére indul.
De az oroszok vonulása oly gyors, hogy csak a Vöröstorony-szorosban Boicza mellett érheti utól őket. Menekülésök Phersmann tábornok által födöztetik. Egy váratlan oldaltámadás: s az osztrákok szintén futásnak erednek. Kilenczvennégy halottjuk marad a harcztéren; Bruckenthal Sámuel, a szász nemzetőrség parancsnoka pedig az Oltba fult.
Bem diadalérzettel tekint a menekülő Skariatin után. Minő kevélyen jött, s mily szégyenkezve távozik!
Most már csak a hegyszoros védelméről kell gondoskodnia. Az 55-ik honvédzászlóalj bizatik meg az őrizettel. Öt tizenkétfontos ágyut is hagy vitézeinek. Maga helyezi el az ágyukat, s aztán int, hogy a lovakat fogják ki, s vigyék Szebenbe. A tisztikar összenéz. Szinte látszik csodálkozó arczukon, mire gondolnak: „Hátha vissza kell vonulni?”
– Az ágyuk elől a lovakat, – ugymond Bem, mintegy feleletül a néma kérdésre, – azért vitettem el, hogy a tüzérségnek lehetetlenné tegyem a meghátrálást. Jegyezzék meg jól! Az orosz csak holttesteiken keresztül jöhet Erdélybe.
S még aznap visszafordul, hogy a Czecz táborához csatlakozzék.
A vitéz Czecz már ekkor győzedelmesen nyomult Brassó felé. Pedig az egész osztrák haderő sorompóba lépett ellene; mintegy nyolczezer ember, Kalliany tábornok vezetése alatt.
Az első összecsapás márcz. 14-én Fenyőfalva mögött a frekki hidnál volt. Az erős hidat, mely az Olt folyón visz keresztül, a Stutterheim-dandár védte. Czecz azonban bátor székelyeivel csakhamar kierőszakolta az átkelést.
Stutterheim visszavonulót fuvat, s csak Feketehalmon, a hol Kalliany várakozott reá, állapodik meg. Van der Nüll Brassó födözésére siet. Az a tervük, hogy itt még egyszer birokrakelnek az előnyomuló magyar csapatokkal. Hátha részökre dől a győzelem, hátha még kiköszörülhetik a csorbát.
Dehogy köszörülik! Czecz márczius 18-án reggel Vledény felől hirtelen meglepi őket és kiszoritja állásaikból. Az ütközet hevében érkezik meg Bem.
– Elő az ágyukkal! – kiáltja.
S néhány percz mulva valóságos röppentyü-eső hull az ellenség közzé. Nem lehet azt kiállani. S csakhamar az egész császári sereg ijedt futással menekül Vidombákon át Brassó felé. Kétszázhetvenhat halottjuk és sebesültjök omló vérétől ázik a csatatér. Ami veszteségünk: 12 halott és 50 sebesült.
Minden jel azt mutatja, hogy Brassó előtt ujabb összecsapás leszen. S több mint valószínü, hogy Engelhardt is kilép tartózkodó állásából. Hisz kénytelen vele.
Nagy ovatossággal nyomul tehát Bem Vidombák felé. Másnap, márcz. 19-én délelőtt ér a faluba. Az ellenség helyett azonban, a legnagyobb meglepetésére, Brassó város hódoló küldöttségét találja ott.
– Mi történt? Hol van Kalliany? Hol van Engelhardt? – kérdi csodálkozva az ősz vezér.
– Engelhardt tábornok, – válaszol a küldöttség feje, – az éjjel elhagyta Brassót, s a tömösi szoroson Oláhországba menekül. A császári sereg is vele ment.
A meglepő hír csakugyan igaz. És Bem tábornok még aznap – márcz. 19-én – délután 5 órakor csapatainak az örömrivalgása között Brassóba vonul.
Bem azonnal ir Kossuthnak, hogy a váratlan sikerről értesítse. A hadijelentés így szól:
Kossuth Lajos úrnak, a honvédelmi bizottmány Elnökének
Debreczenben.
F. hó 19-én reggel Vledényből seregemmel kiindulván, Feketehalom előtt, mely ott állást vőn, találkoztam az osztrák csapatokkal. Ámde, mintegy három óráig tartó harcz után seregem az ellenséget állásából kiverte és Feketehalmon túl Vidonbakig űzte.
Ma, épp Brassó ellen akarván nyomulni, tudomásomra jött, hogy az ellenség éjjel Brassó előtti állását elhagyva, az országból a temesi és törcsvávi szoroson kivonult.
Ez a hir valósult az által, hogy Brassó város küldöttsége ma reggel Vidonbakon előmbe jött, s föltétlen meghódolását jelentette. Én tehát összes csapataimmal ma délután 4 órakor Brassóba bevonultam; megtevém rendeléseimet, hogy a futó ellenség üldöztessék, s a két szoros a netaláni betörés ellen biztosittassék.
E szerint az erdélyi hadjáratnak vége van.
Brassó, 1849. márcz. 19. este 7 órakor.
Bem, tábornok.
Engelhardt kiüzetésének hírére a legnagyobb rémület szállja meg a benszoruló osztrák csapatokat. Heydte báró huszonhat órai szakadatlan futással a törcsvári hegyszoroson menekül ki. Reibel József őrnagy, a hátszegi oláh nép fölbujtója, álruhában szökik meg. Van der Nüll, a híres stratéga, úgy elpárolog, mint a kámfor. Fogaras és Déva, mindakettő jelentékeny erősség, önként meghódol. Csupán Gyulafehérvárott leng még a sárgafekete zászló; de Bem gondoskodik, hogy ez se maradjon ott sokáig. A vár ostromával Kemény Farkas alezredest bizza meg. Kemény helyére később Stein Miksa jött.
És Bem, ez a rideg, sápadt arczu öreg ember, ott áll mint egy hadisten, körülragyogva a dicsőség glóriájától.
S még nagyobbnak tünik fel, midőn látjuk, hogy a harag vasvesszeje helyett az engesztelődés olajágát veszi a kezébe. A szebeni lakosságnak kegyelmet ad, csupán azt köti ki, hogy az orosz betörés ellen nyilvánosan tiltakozzék. S a polgárság kénytelen-kelletlen meghajol Bem óhajtása előtt. Érdekes tiltakozásuk igy hangzik:
Nyilatkozat.
Bem J. urnak, a magyar hadsereg főtábornokának márczius 12-én kibocsátott kiáltványa folytán a nagyszebeni polgárság kijelenti, hogy magát a kiáltványban foglalt utasitásoknak aláveti, és azoknak engedelmeskedik. S miután Szebent a győzedelmes magyar csapatok e hó 11-én bevették és a városnak kellő oltalom biztosittatott, – formaszerüen és ünnepélyesen tiltakozik az orosz hatalom mindennemű beavatkozása ellen.
Nagy-Szeben törvényhatósága és közgyülése nevében:
Schreiber Simon, ideigl. polgármester.
Schelkes, aljegyző
Binder Traugott, hitszónok.
Majd Erdély népeihez fordul a hős vezér, s a szabadság nevében ekként hirdeti a békét:
Erdély népeihez!
Végre oly sok csapás után itt van a szerencsés nagy nap, amelyen nektek igazi örömmel hirdethetem, hogy a közös ellenség: az orosz és osztrák legyőzetvén Oláhországba menekült, s ezzel a béke kivivatott.
Isten áldása legyen ezen a napon. Én pedig parancsolom, hogy a legközelebbi vasárnapon minden vallásfelekezet szertartása szerint, ünnepélyes hálaadó istentisztelet tartassék, s ezen nagy nap jelentősége a szószékről hirdettessék.
A magyar kormány, – mely a valódi alkotmányos szabadság hive, mely a béke kedvéért szivesen felejti a multat, mely az elvakitott néppel soha háborút nem folytatott, – azt óhajtja, hogy a különféle nemzetiségek egyenlőség védpaizsa alatt a testvériségben egyesüljenek, azt óhajtja, hogy minden állampolgár szokott foglalatosságához visszatérjen, hogy ez az országrész mély sebeiből a béke és a polgári szabadság áldásai közt mielőbb kigyógyulhasson.
)
Hadállás febr. 26-án reggel s a csata kifejlődése.
A magyar kormány senkit nem akar elnyomni; főtörekvése oda irányul, hogy a béke áldásait elérhessük. E végből azon lesz, hogy az ellenséget a határoktól távoltartsa.
Erdély lakói! Ébredjetek valahára abból a mámorból, a melylyel benneteket a lelkiismeretlen ravaszság fogva tart, borzadjatok vissza az orosztól, amint visszaborzad attól egész Európa, s éljetek azokkal az alkotmányos jótéteményekkel, amiket nektek a világ legszebb alkotmánya: a magyar nyujt.
Ti pedig, elvakultak, térjetek vissza honotokba. A magyar kormány meg fog nektek bocsájtani; hiszen ugyis eléggé meg vagytok büntetve a lélekismeret furdalása által, mely benneteket hosszu éveken át üldözni fog, midőn kegyetlenségeitekre fognak emlékeztetni, s midőn a közvélemény elitél.
Magyarok, szászok, románok! Nyujtsatok egymásnak testvérileg kezet, távoztassatok el minden gyülölséget, s boldogok lesztek.
Brassó, márcz. 21. 1849.
Bem J. tábornok.
Sugározzék a kegyelem az eltévelyedettre; csak aztán hű maradjon ehhez a szenvedő hazához, amely nyugodalmas otthont, puha kenyeret és éltető szabadságot ad néki.
Kossuth e miatt meg is neheztelt Bemre. Azt mondta, hogy Bem túlengedékeny, az ilyetén nagylelküségnek nincs helye forradalmi időkben. Lehet. De ki tudná, melyikök gondolkozott helyesebben? …
A dicsőség fénye átragyogott a Királyhágó bérczein, és bearanyozta az Alföld rónáit is. Derengeni kezdett ide át Magyarországon is.
A Felső-Tiszához, mint valami óriás medenczébe, az egész országból özönleni kezdtek a csapatok. Látszott a készülődésekből, hogy itt, ezen a vidéken kell eldőlni a sorsdöntő nagy mérkőzésnek. Dembinszki, a leendő fővezér, a Klapka táborában volt már. Vécsey, Damjanich, Görgei útban.
Görgei, mint tudjuk, a bányavárosokból a Szepességre huzódott, hogy kerülővel bár, a Tiszához ereszkedjék. Ámde, még mindig válságos helyzetben volt. A háta megett az üldöző Jablonovszki állt, előtte pedig Schlick. Csakis Eperjesnek mehetett. De az idevezető útvonalon is ellenség; még pedig a legveszélyesebb ponton: Branyiszkónál.
Branyiszkó, egyik alacsonyabb gerincze annak a zord hegylánczolatnak, amely Sárosmegye és a Szepesség között terjeszkedik. E hegygerinczen viszen keresztül az országút Lőcséről Eperjes felé. Az út czikczakkos, úgynevezett szerpentin; s úgy fel, mint le több kanyarulattal. Kitünő hadállás. Itt helyezkedék el Deym vezérőrnagy, Schlick egyik alvezére, háromezer emberrel és hat ágyuval.
Görgeinek, mint emlitettük, csakis Branyiszkón át lehetett Eperjesre jutni. Halogatásra nem volt idő, mert Jablonovszky már alig volt egy-két napi járásnyira tőle. Megbizta tehát Guyont, hogy birkózzék meg Deym seregével, s üzze el a branyiszkói magaslatokról.
Guyon, a rettenthetlen hős, február 5-én fogott a súlyos föladat megoldásához. Dandára mindegy 4000 főnyi, ágyuja: 11. Gyalogságának legnagyobb része azonban turóczi és zólyomi tót fiu; abból a jámbor ruthén-fajból való, amely bekalandozza a világot, de mint a gólyamadár a fészkéhez, ujra meg ujra visszatér égbenyuló hegyei közzé. Fegyver alig volt a kezükben, két hét előtt ujonczozták őket.
Hát bizony ezekkel a tót honvédekkel vakmerőség volt Branyiszkót ostromolni. És Guyon mégis megostromolta. Eleinte nehezen ment a dolog. Az ujoncz sereg félt az ágyútól.
– Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen! – kiáltja Guyon az ő sajátos beszédmodorában.
S fenyegetését be is váltja, ámde ez sem használ.
Ekkor előlép egy ifju szerzetes, Guyon tábori papja. Erdőssy Imre a neve. Kezében feszület.
– Utánam kedves testvéreim, velünk az Isten! Miénk lesz a győzelem!
Szól hozzájuk anyanyelvükön, s a magasra emelt kereszttel az ellenség legsürűbb tömege közzé vegyül. Aztán hátra néz és kérdi:
– Hát hagyjátok a keresztet?
– Dehogy hagyjuk! Dehogy hagyjuk! – kiáltják lángragyuló arczczal.
És az ujonczsereg Erdőssy után rohan, szuronyszegezve a hegytetőre ér, s roppant küzdelemmel tova űzi az ellenséget.
A kereszt, vallásuk szent jelvénye hősökké avatta őket.
Platthy István honvédőrnagy, akinek szintén dicsőséges része volt a branyiszkói győzelemben, igy irja le az ütközet lezajlását:
Aki látta a branyiszkói tekervényes úttal biró, tömkelegszerü magaslatot, nem kell tudományos katonának lennie, hogy az itt vívott siker nagyszerűségét kétségbe vonja.
Guyon serege Branyiszkó alatt a következő volt:
Egy csapat Ujházy-féle vadász; egy század tiroli vadász, egy zászlóalj utász, négy zászlóalj gyalog honvéd; egy osztály huszár.
Ezen dandárral Guyon a korotnoki kocsmának tartott. Maga a vendéglős elszökött, s a helység népének a legnagyobb része szintén elhagyá.
A branyiszkói hegységgel szemben a harakóczi hegyláncz. Erre állitá fel Guyon ágyutelepeit.
Ezen időközben ugyancsak a Szepességből Coronidesz nevü guerilla-főnök érkezett a kocsmába és fölkérte Guyont, hogy adna neki egy zászlóalj gyalogságot rendelkezésére, amellyel az ismert hegyekben az ellent egészen megkerülné; igérve, hogy ezen működés által a győzelemnek biztosan nézhetünk elé.
Guyon azt felelte, hogy ő nem ismeri, de ha seregéből ismerné valaki, hozza elő, s majd akkor bővebben értekezik vele. Ki sem ismerte őt csapatainkból. Azonban egy Kail nevü harakóczi magyar érzelmü közbirtokos Guyonhoz jött, s mondá: „Ezredes úr, én ezen urat ismerem, ő mérnök volt, s még a branyiszkói hegyeket is ő mérte fel.”
Guyon értekezvén a megbizott vendéggel, a következő disposicziót tette:
1. Coronidesz rendelkezése alá bocsájtatik az egész utász-zászlóalj, amelyben esak az első sornak voltak fegyverei; ezenkivül egy század tiroli vadász, s egy század Ujházy-féle vadász; továbbá néhány huszár-trombitás s végül két ágyu. A huszár-trombitásoknak az volt a feladatuk, hogy az adott jelre a hegyek közt riadót fujjanak, s nagy lármát üssenek.
2. Mikovinyi őrnagy zászlóaljával a harakóczi völgyön nyomul előre, s az ellent szintén oldalt támadja meg.
3. A megmaradó kilencz ágyu a harakóczi hegylánczon, az ellenség ágyuival szemközt állittatik.
4. Az ellenség által megszállott csűr ellen Földváry Albert a 33-ik zászlóalj egy osztályával nyomul.
5. Pethő Vilmos őrnagy a 33-ik zászlóaljtól két osztálylyal a tekervényes branyiszkói országuton, a hegyi kanyarulatoknak egyenest.
6. A két másik zászlóalj képezi a tartalékot.
A támadás csak akkor kezdődhetik, mikor Coronidesz jelt ad, hogy a megkerülés szerenesésen megtörtént.
Korotnoknál a németektől elfogott röppentyü-üteg állíttatott fel, mit maga Guyon igazgatott; azonban nem értvén hozzá, a kisütött rakéta rendesen csapataink közé hullott. Végre is egy tiroli vadász mint szakértő önként ajánlkozott az üteg igazítására, s ez alkalommal igen kitüntette magát.
Február 5-ike volt.
A Coronidesz-féle ágyu jelt adott. Az erdős hegyekben rettentő trombitaharsogás s iszonyu moraj, amit Coronidesz két üres hordóba tett lövés által csinált. Mindez az ellenséget egészen megzavarta.
Guyon ekkor közébe lép a seregnek és elkiáltja magát: „Előre!” E pillanatban hallatszottak a vezérek szavai minden felől:
– Osztályos tömegek jobbra! Indulj!
Az ágyuk a mi részünkről hatályosan működtek a császáriakkal szemközt.
Mikovinyit a völgyben visszalöki az ellen, de összeszedi magát. Másodizben ismét visszaverik, s a zászlóalj vad futásnak ered. Ekkor lövetett reájuk Guyon, s egy tiszt és tiz közlegény harczképtelenné tétetett; Mikovinyi ismét rendezi zászlóalját, s nagy nehezen, de mégis, – miután a csűrből Földváry kiszoritá az ellenséget, – sikerült neki az előnyomulás.
Földváry Albertet a csűrben rejtőzködő császáriak egy izben szintén visszanyomták. Ekkor a mi derék tábori papunk – Erdőssi – kezében a feszülettel itt terem és igy szól a honvédekhez:
– Előre, kedves véreim, velünk az Isten! Mienk lesz a győzelem.
Egy fiatal iskolatanitót, ki csapatunkhoz jött azon reményben, hogy Guyon majd tisztirangra emeli, a páter karonfogta, s azt mondá neki:
– Itt az idő és a hely, a hol kivánata teljesülhet. Jöjjön velem, s még ma hadnagy lesz.
A szegény fiu örült az alkalmon, s a páter oldalán a többivel együtt a csűrre rohant. Egy lövés, – s az első halott az ifju tanitó volt. De a csűr elfoglaltatott.
Pethő Vilmos két osztálylyal a meredek hegyi országuton fölfelé, a szokott hősies elszántsággal nyomult előre; s pár pillanat alatt az első kanyarulat már kezeink közt volt. A többi kanyarulatot is rövid időn egymás után elfoglaltuk. Deym felbomlott hadserege rendetlen futásnak eredt.
A hegytetőre fölérvén Guyon, a nádor-, ekkor a Sobri-huszárok közül tizenötöt rohamra vezényel, mire egy öreg huszár, kit mindnyájan Csősz bácsinak neveztünk, csatakészen Guyon mellett terem, aki igy szól neki:
– Csősz bácsi, nincs mit inni. Amott a kocsmában, hol még a német vendégeskedik, igen jó papramorgó van. Kérem, hozzon csak egy itallal.
– Értem, ezredes uram, meglesz, – válaszol Csősz bácsi; s a másik pillanatban mint a villám ugratott előre végig az országuton a tizenöt huszár.
Az osztrák gyalogság maradékai az árkokban feküdtek, s bántatlanul hagyták előre menni a tizenöt dühös huszárt. A kocsma és környéke teli volt német lovasokkal, akik, mihelyt észrevették a huszárokat, lóhalálban iramodtak tovább.
A mint a tizenöt huszár a kocsmához ért, még maradt benn néhány császári lovas. Csősz bácsi leszáll a paripájáról, belép közzéjök, s a remegő zsidó kocsmárosra rászól:
– Kérek egy itcze snapszot.
Erdőssy Imre, a branyiszkói hős pap.
A német lovasok elámultak e bátorságon, Csősz bácsi pedig a mint a pálinkát megkapta, feléjök fordulva reájok rivall:
– Ti pedig foglyaim vagytok!
Elrémülve kértek pardont; a mit meg is kaptak, mert huszárjaink foglyok gyanánt hozták őket magukkal.
Csősz bácsi hiven teljesíté a kiadott parancsot, s elhozta nekünk a papramorgót; amiből aztán továbbhaladásunk közben ittunk egyet-egyet Branyiszkó emlékére.
Ily veszélyek közt futott Deym szétszórt seregével Eperjesre. Este mi is Sirokára értünk, hol az ellenséggel elfutott gazdák szállásain jó lakomát csaptunk, s a legénységet jól megvendégeltük.
Másnap Eperjesre nyomultunk. Az ellenség ki, mi pedig be. S megint jó szállás és bő lakoma várt reánk.
Eperjesre érvén, az első napiparancsra a 33-ik zászlóaljunk tizenöt napi dupla lénungot kapott, s engem Görgei branyiszkói kapitánynak nevezett ki. Zászlónkra aranyos himzetü betükkel egy nagy szalagot tűzött ezen egyszerü, de sokat jelentő felirattal: „Branyiszkó, február 5. 1849.”
Pethő Vilmos, a roham vezetője, akiről Platthy is oly magasztalólag ir, ekként beszéli el a diadalmas hegyicsata lefolyását:
– Tudvalevő, – ugymond Pethő – hogy Branyiszkón szerpentin-út vezet keresztül, amely a hegy csúcsáig nem kevesebb mint huszonkét kanyarulatot tesz. Ezeknek a kanyarulatoknak mindegyikét megszállva tartotta az ellenség. Helyzete, természetesen szerfölött előnyös volt. Nem úgy a miénk. Katonáim éhesek voltak, a hideg dermesztő. Előkerítettem egy hordó spirituszt, azt föleresztettem vizzel, s ihatott minden legény, amennyit csak akart. Aztán megnyugtattam őket, ne féljenek, mert az ellenség, mely magasabb helyen áll, a fejünk felett fog ellövödözni; csak az első rohamnál legyenek bátrak, a többi magától jön. Ha elfoglaljuk az első állást, a másikba már a hátráló ellenséggel együtt vonulunk be. Ugyis történt. A küzdelmünk tényleg az első rohamnál volt a legerősebb. Az ellenség ereje kanyarulatról-kanyarulatra gyöngült. Csakhamar a tetőn voltunk. Ami azután következett, az már gyerekjáték. Az ellenség futott, mi pedig üldöztük. Mi körülbelől 120 embert vesztettünk, az osztrákok közül azonban három száznál többen maradtak a csatatéren. Valami száz emberük pedig fogságba került. A győzelem annál szebb volt, mert a csatát legnagyobbrészt ujoncz honvédekkel vivtuk.
Görgei pedig „Mein Leben und Wirken in Ungarn” czimü munkájában igy emlékszik meg a branyiszkói csata előzményeiről:
A Branyiszkón átvezető út tisztességes nagyitások következtében hegyi átjáró (Pass) hírében állott, s azonfelül nyugatról bevehetetlennek tartaték. Branyiszkót megrohanni akkor annyit tett, mint a bikát szarván ragadni. De éppen ez volt az, amibe én, kevés zászlóalj kivételével, megbizhatlan gyalogságomat végre-valahára belevezetni akartam.
Guyon osztályának gyalogságát képezték: a 33-ik honvédzászlóalj, melyet jan. 21-én Windschachtnál tökéletesen szétvertek; a 14-ik honvédzászlóalj, melyet a következő napon, midőn a Selmeczről előnyomulni törekvő Collesz ezredes bekerítő osztályát kellett volna megtámadnia, mihelyt az ellenséges vadászok lőni kezdtek, rögtön megtagadta a szolgálatot, továbbá egy zászlóalj úgynevezett utász, egy szakasz önkéntes magyar vadász és két honvédzászlóalj, mely tizennégy nappal azelőtt egészen faragatlan ujonczokból Zólyomban állittatott ki. A 33-ik és a 13-ik zászlóaljak a windschachti és selmeczi napok óta gyávaság hirében állottak, s megvoltak érve a tizedelésre. Az ugynevezett utászok és a mintegy harmincz főből álló magyar vadászok ismeretlen mennyiségben valának, mivel még nem állottak próbán; a két tót zászlóalj tizennégynapos katonáitól mit lehetett volna várni.
A többi három hadosztálynak legalább volt egy-két már kipróbált zászlóalja. Azonban ha Branyiszkót ezek fogták volna megrohanni, ez a hadseregben csekély szenzácziót idézett volna elő; mert hiszen mindenki megvolt arról előre is győződve, hogy ez a néhány zászlóalj az ellenséggel szemben mindig kitünően elvégzi kötelességét. Sőt attól lehetett félni, hogyha Branyiszkón a legjobb csapatok vivják ki a győzedelmet, azon rögeszme fog lábra kapni, mintha ezen kedvező eredményt csakis ezen zászlóaljaktól lehetne várni. Ezért rendeltetett Guyon osztálya egyedül az ellenségnek Branyiszkón levő hadállása megtámadására; miközben a támogatására kirendelt balszárny Szepes-Váraljára, Kmetty osztálya pedig a Hernádmentén haladó útra rendeltetett ki. Aulich hadosztálya, mint a hátvéd tartaléka a Poprádvölgyben maradt, a főhadiszállás Lőcsén volt …
Duschek Ferencz, az 1849-iki magyar pénzügyminiszter.
(1870-ben megjelent arczkép után.)
Görgei úgy beszél, mintha Branyiszkó csak azért támadtatott volna meg, hogy néhány félénkebb honvédzászlóalj ereje kipróbáltassék.
Pedig nem egészen igy áll a dolog. Görgeinek, ha két tűz közzé nem akart jutni, menekülnie kellett a vendégszerető Szepességről is. Hiszen az ellenség megint csaknem körülrajzotta. Schlick egyik portyázó csapatja febr. 2-án éjjel immár egész Iglóig lopódzott, s a várost röppentyűkkel fölgyujtván, alvó táborunkra tört. A honvédsereg, szerencsére, még idejekorán fölriadt, s másfél óráig tartó makacs utczai harcz után kiüzte a vakmerő császáriakat. Guyon ez alkalommal jutott az első röppentyü-telephez.
– Lám, – szólt örvendve, – mégis csak jó az Isten, mert a mink nem volt, azt is adott. S igy tehát mindig csak: előre! Lesz fegyver, lesz ágyu is elég.
S harmadnap, – febr. 5-én – az aggódó Görgei rendeletéből a dandár csakugyan előrenyomult és hősiességével megnyitotta az Eperjes felé vezető utat. Február 7-én már a főhadiszállás is Eperjesen volt.
Görgei ilykép végleg megszabadult üldözőitől, s most már csak a kedvező alkalmat leste, hogy Klapka hadseregével egyesüljön.
Dembinszki már ekkor szintén a harcztéren működött; egy ideig mint Perczel tanácsadója, csakhamar mint önálló parancsnok, aztán mint fővezér. Gyors fölemelkedéséhez maga az indulatos Perczel szolgált első lépcsőül.
A kormány ugyanis január végén a szorongatott Klapka segélyére a Perczel hadtestéből egy dandárt akart küldeni. A dandár összeállitásával és elvezetésével Dembinszki bizatott meg. Perczel azonban ellenszegült a rendeletnek.
– Ezt a sereget, – szólt daczczal, – én toborzottam össze, tehát csakis én rendelkezem fölötte. Már pedig én egyetlen katonát sem engedhetek át.
Dembinszki meggyőzni próbálta. A sereg, – ugymond, – bárki toborzotta is, a hazáé. Aztán csak az imént csatlakozott táborához a kormány intézkedéséből 3600 ember. Most ezekre a katonákra már veszélyesebb ponton van szükség. Hazafiúi kötelessége tehát, hogy a hadügyminiszter fölhivásának engedelmeskedjék.
De Perczel nem tágitott.
– Én a tábornagy úr személyét fölötte tisztelem; de már engedjen meg, Ön nem lehet abban a helyzetben, hogy az én viszonyom felett a magyar kormányhoz, helyes itéletet mondjon. Nekem, – folytatta elboruló arczczal, komoran – ellenségeim vannak Debreczenben, kik dicsőségemnek és előmenetelemnek ellenségei.
Pedig dehogy voltak! Perczel nagy szervező képességét, hű odaadását talán senki sem becsülte jobban Kossuthnál.
„Képzelni helyzetemet! – irja Dembinszki emlékirataiban. Mi jót remélhettem én a magyar ügyre, ha a tábornokok igy viselkednek a kormánynyal szemben? Hazamentem tehát, s levelet irtam Perczelnek, hivatkozván hazafiui érzelmeire, lelkére kötöttem az egységes, egyöntetü eljárás szükségét; megjegyeztem, hogy ha továbbra is megmarad vonakodásánál, kénytelen leszek a kormánynak jelentést tenni. Végül arra kértem, hogy elhatározását tudassa velem irásban.”
Kossuth imája a kápolnai elesettek felett 1849. febr. 27.
(Egykoru kép.)
Estefelé aztán megjött a Perczel válasza. Inkább visszavonul, de hadtestének a szétforgácsolásába nem egyezik, nem egyezhetik.
Tábornagy úr!
Személyes okok nem engedik, hogy a magyar kormánynak engedelmeskedjem. Nem engedhetem a saját magam által alkotott hadtestet szétszórni. Én tehát leteszem a parancsnokságot s visszavonulok a szolgálattól.
S miután én Önnek, altábornagy úr, nem csak hiréből, de a szolnoki csata alatt tanusitott magaviseletéből is azt a meggyőződést szereztem, hogy csapataim vezetését jó kezekbe teszem le: kérem Önt, sziveskedjék átvenni az egész hadtest parancsnokságát.
Szolnok, 1849. jan. 26.
Tisztelettel:
Perczel.
Dembinszki erre összehivatta a törzstiszteket, s igy szólt hozzájok:
– Uraim! Ide gyüjtöttem önöket, hogy azt a különös helyzetet, amelybe jutottam, önökkel közöljem. Itt van a kormány parancsa, hogy a hadtestből 4600 embert azonnal magamhoz vegyek, s menjek vele Klapka ezredes segitségére. Perczel tábornok úr azonban azt hiszi, hogy a csapat átadását megrendelő parancsot előttem ismeretlen okokból nem teljesítheti. Itt van levele, melyben az egész hadtest parancsnokságát nekem adja át. Kérve-kértem a tábornok urat, vonja vissza határozatát; ő azonban megmaradt annál rendületlenül. Én mint szigoru katona ily esetekben nem ismerhetek egyebet, mint föltétlen engedelmességet! Átveszem tehát a hadtest parancsnokságát, de csak azért, hogy a kormány parancsát teljesítsem. Ön, Kazinczy alezredes úr, magával viszi a maga gyaloghadosztályát, ön, Hertelendy ezredes úr 450 huszárt helyez el egy őrnagy parancsnoksága alá; ön, Glancz százados, veszi a saját ütegét és még négy ágyut. Ez lesz a hadosztály, melylyel holnap indulok a kijelölt irányban. Az itt maradó sereg vezetését, addig is, mig a kormány máskép intézkedik, Hertelendy ezredes úrra, mint rangban legidősebb törzstisztre bizom.
A szilárd föllépés megtette hatását. Egyetlen kifogásoló hang sem emelkedett. A tisztikar, mintha semmi sem történt volna, egészen nyugodtan fogott Dembinszki parancsainak a végrehajtásához.
Mikor Perczel látta, hogy tisztjei zugolódás nélkül hajolnak meg az uj vezér előtt: sietve podgyászolt, s még az nap elutazott. Szive teli volt lobogó haraggal és emésztő keserüséggel. Debreczenbe ment, ahol egy darabig zsörtölődött, aztán ujolag elővette kardját és sietett a harczmezőre, hogy a ráczok ellen viaskodjék. Ilyen volt Perczel; szertelen, lobbanékony, de egyik leghűbb és legvitézebb katonája a szenvedő hazának.
Dembinszki a dologról jelentést tett a kormánynak, s aztán a következő nap, a parancshoz képest, Klapkának a segélyére indult. Január 29-én már Tisza-Füreden volt.
A kormány, úgy látszik, még örült Perczel neheztelő visszavonulásának; legalább könnyebben keresztülviheti tervét. Alig érkezik Dembinszki Tisza-Füredre, már ott az okmány, amely szerint nem csak a Perczel-féle hadtest parancsnokául neveztetik ki, hanem Klapka György is alája rendeltetik. Az erre vonatkozó hadiparancs igy szól:
Hadparancs.
A szolnok-török-szentmiklósi, tiszafüredi és tokajtáji seregek munkálatára hozandó egység tekintetéből, ezen seregek fővezéréül Dembinszky Henrik altábornagy lőn kinevezve.
Alatta a szolnoktáji vagyis közép-tiszamelléki seregosztály parancsnoksága, az erről önként lemondott és érdemeinek kellő méltánylásával másutt alkalmazandó Perczel Mór tábornok úr helyébe, Répássy tábornok úrra bizatott.
Debreczen, jan. 28. 1849.
A honvédelmi bizottmány rendeletéből.
Mednyánszky Sándor honvédezredes.
(Egykoru arczkép.)
Dembinszki, átvevén a két hadtest főparancsnokságát, a következő lendületes szózattal fordult csapataihoz:
Vitéz harczfiak!
A honvédelmi bizottmány jóváhagyásával, a hadügyminiszterium által a feltiszai és a középmagyarországi hadseregek fővezéréül neveztetvén ki, azt minden parancsnokságom alatti csapatoknak ezennel tudtára adom; alkalmat vevén egyszersmind elmondani azt, mit tenni magamnak czélul kitűztem, s azt, mit seregeimtől megvárok.
Ami engem illet: én feladatomnak ismerem a szakadatlan munkásságot, én dolgozni fogok pihenés nélkül, s mig győzni nem fogunk, éjem és nappalom közt különbség nem leend.
És a folytonos munkássághoz elővigyázatot fogok csatolni, nehogy a karjaink hű védelmére bizott szent ügy biztos diadala koczkáztatva legyen.
Isten adja, hogy fáradozásaim és hadi tapasztaltságom seregeim bizalmát megnyerhessék! mert a bizalom az emberi erőt megkettőzteti.
De ezen bizalmon kivül, melyet alámrendeltjeimtől megvárok s melyet Istenemre megérdemelni törekszendek, még sziveitekhez is van szólásom.
Magyarok! fiai e hazának, melynek megmentésére fegyvert ragadtatok!
Németek! kik megértétek, hogy a valódi szabadság Magyarország szent ügyének diadalától függ s ép azért oly számosan álltok harczsoraiban!
Olaszok! szülöttjei a szép Itáliának, kik jól tudjátok, hogy a Duna és Tisza partjain nyerendő győzelem a Po és Lombardia gyönyörü téreit is felszabadítandja!
Lengyelek! honfitársaim! kiket a világ a szabadságharczosok elősoraiban látni megszokott!
És ti, fiai bármely vidékeknek, kiket a közveszély felriasztott, kiket a közczél, a szabadság egyesitett!
Felhivlak titeket, hogy áthatva kötelességeitek érzetétől, pillanatig se feledjétek, mikép a vitézség bár első, de nem egyetlen erénye a katonának.
Kitürés és nélkülözni tudás azon két főkellék, melytől áthatva lenni tartozik a katona, nehogy a kényelem utáni kora vágyódásaival a hazának veszedelmeit és terheltetését nevelje.
Szóval, tanuljuk elfeledni saját személyünket, hogy kizárólag csak az általunk védett szent ügynek diadalára gondolhassunk! Vonuljon vissza az önszeretet a lemondás előtt, mely a legnagyobb személyes erény!
Legyünk olyanok, mint a szorgalmas arató, ki nem hátra tekint, hogy a már megtett munkálatok szemléletén gyönyörködjék, hanem tűzpillanatokkal előre néz, látni mennyi van még levágni való?
Bizalom vezéreitek iránt, kik érdemeiteket méltányolni s az ország kormányának tudtára adni fogják!
Szem előtt tartása a nagy czélnak, melyet elérni törekszünk.
Ez legyen irányadója viseleteteknek!
Éljen a magyar haza!
Éljen a szabadság! s éljenek mindazok, kik a hazának, kik a szabadságnak bátor és rettenthetlen harczosai.
Polgár, jan. 30. 1849.
Dembinszki Henrik, altábornagy.
A kiáltvány tagadhatatlanul szép: higgadt, mégis lelkesítő. S ha Dembinszki maga is az itt megjelölt ösvényen halad, valószinüleg sok keserűségtől szabadul meg. De csakhamar letér róla. Ideges lesz, mint egy századvégi asszony, s fönhéjázó, mint egy udvaroncz. Alvezéreivel sokszor ugy bánik, mintha nem is rangbéli munkatársai lennének, de a cselédjei. Pedig el kell ismernünk, hogy kiváló tehetség volt, aki a csatamező nagy sakktábláján is a siker reményével tudott áttekinteni. S még sem szerették a modora miatt.
Klapkával febr. 4-én Rakamazon találkozik először, s febr. 6-án, tehát harmadnap, már összezördül véle.
Schlick, mint tudjuk, immár egész Tokajig nyomult, s azon mesterkedett, hogy átkelve a Tiszán, Debreczen felé húzódjék. De amint hírét veszi, hogy Görgei a Szepességen a háta mögött tanyáz, fölhagy a támadással, s visszasiet Kassára.
Az ifju Klapka csak úgy lángol a dicsvágytól: szeretne a hátráló Schlick után rohanni; Dembinszki azonban, ki ekkor már főparancsnok, visszatartja. Klapka a meggyőzés terére lép, hátha mégis enged a makacs vezér.
– Görgei – szól tiszteletteljesen, – előreláthatólag szintén Kassa felé fog nyomulni; s ha ez megtörténik: Schlick két tűz közé szorul.
– Lárifári, – válaszol fitymálólag Dembinszki. – Schlick nem olyan bolond, hogy Kassán bevárja az Önök támadását. Ha látni fogja, hogy baj van, szépen elmenekül valamelyik oldalúton.
– Nem lesz rá ideje.
Dembinszki idegesen felugrik. Nincs reá semmi ok, de szinte reszket a haragtól.
– Ne vesztegessük hiába a szót, – kiáltja. – Én azért vagyok itt, hogy parancsoljak, ön pedig azért, hogy engedelmeskedjék.
Ezzel vége szakad a beszélgetésnek. S hogy botrány nem kerekedett belőle, az csakis Klapka higgadtságának köszönhető.
Dembinszki, amint az az ideges embereknél rendszerint történni szokott, csakhamar megbánja kitörését. Még az nap átüzen Klapkának, hogy jól van, mehet Schlick után, de csakis egyetlen egy dandárral.
S Klapka, ámbátor a történtek után megcsappant a kedve, febr. 7-én mégis útrakel. Hidas-Németiig nincs semmi akadály; itt azonban ellenség táboroz: a Hernád folyó hidját a Schlick csapatjai tartják megszállva. Klapka nem sokat tétováz: megtámadja őket és szuronyrohammal keresztültör az égő hidon. Másnap már Kassa körül jár. Szina mellett aztán megállapodik, azzal az elhatározással, hogy csak akkor támad ujolag, ha a Görgei ágyui Kassa felől megdördülnek.
Ámde, Görgei csak febr. 8-án tudja meg, hogy Klapka a Schlick nyomában jár. Sietve kimozdul tehát eperjesi táborhelyéről, hogy ő is Kassa felé törjön; hanem Lemesnél fönnakad: a Tarcza hidját lerombolta az elővigyázó Schulzig. Két napra van szükség, amig gyakorlatlan utászaink egy uj hídat képesek összetákolni. Február 10-én végre kész az átjáró, s Görgei éber óvatossággal nyomul tovább. De sehol semmi ellenség. Támadást várt, s ime, a kassai nép barátságos mosolya üdvözli.
Schlick ekkor már búcsút vett Kassától; febr. 8-án éjjel Torna felé osont, hogy, ha ugyan lehetséges, a Windischgrätz seregeihez csatlakozzék.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyuffy Dezső gyüjteményében.)
Ozsonnatájt megjön Klapka is. Szép, sugártermetü férfi, egyik legdaliálisabb vitéze a honvédseregnek. Amint csapatai élén, ficzánkoló pejparipáján bevonul a városba: a nők csókot szórnak feléje.
S Kassa, ez a régi hires város, a Rákócziak és Bethlenek ősi fészke, ismét szabad. Utczáin megzendül az édes magyar szó, templomaiban a hálaadó zsolozsma.
Görgei és Klapka együtt vacsoráznak, jókedvvel, derüs hangulatban. Poharazás közt aztán megbeszélik a további haditeendőket. Megállapodásuk az, hogy Klapka Schlick után siet, s ahol éri, ott zúzza össze; Görgei pedig Götz és Jablonowszki serege ellen fordul.
Tervök azonban dugába dölt. Másnap, febr. 11-én Dembinszkitől egy mérgeshangú parancs érkezik, hogy Klapka azonnal térjen vissza Miskolcz vidékére, „ahol nagyobb szükség lesz reá, mint az üres Kassán.” Klapka tehát visszaindult.
Ekkor Görgei, hogy Schlick még se menekedjék oly könnyen, a Piller dandárát küldi utána. De a Schlick hátrálása oly gyors, hogy Piller febr. 13-án Szén nevü községnél már csak utócsapataira bukkan,. s meg is kergeti őket.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Ugyanaz nap – febr. 13-án, – Dembinszki pedig Tornaalja közelében oldalról intéz támadást Schlick haderejének a zöme ellen; hanem olyan kis erővel, hogy kisérlete eredménytelen maradt. Schlick aztán zavartalanul húzódott tovább. Február 15-én már Rimaszombaton volt, majd Losonczra ment, s Balassa-Gyarmaton és Váczon át csakhamar összeköttetésbe lépett a Windischgrätz seregével.
Valószinü, hogy ha csapataink egyöntetübb működést fejtenek ki, mozgásuk ha gyorsabb: Schlick ugy jár, mint annak idején Róth és Philippovics.
Hogy Schlick milyen szorult helyzetben volt: az legjobban kitünik az osztrák hivatalos hadijelentésből.
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
„ … Gróf Schlick altábornagy helyzete – igy szól a többi közt a hadijelentés – felette veszedelmes s kritikus volt. Az egyik (északi) oldalon állottak Görgei előcsapatai Budamértől egy lövésnyire, tehát alig három órányira Kassától, a másik (déli) oldalon állott Klapka és Dembinszki alatt az egyesült ellenséges hadtest, birtokában a három mértföldnyire fekvő Hidas-Németinek s a Hernád ottani átjárójának. Görgei, Klapka és Dembinszki tehát oly közel állottak már egymáshoz hogy a pillanat, midőn egyesült erővel támadhatnak az ellenségre anélkül, hogy amaz hátba támadhatná meg őket, már elmult. Ily súlyos körülmények közt Schlick altábornagy még 8-án este haditanácsot hivott össze, mely a teendőket körülményesen megbeszélné és megfontolná. Három esetet kellett tekintetbe venni: 1. Vajjon az egész egyesült erővel nem kellene-e Eperjesen keresztül felé Galicziába törni; vagy 2. Kassán megállapodni; vagy végre 3. be nem várva a döntő támadást, Moldau-on, Tornán keresztül Tornaaljára és Rimaszombatra vonulni, s Windischgrätz herczeggel egyesülni, s igy az elvesztett erőt ujra visszanyerni. Ez utóbbi ajánlat fogadtatott el egyhangulag, mint a legtermészetesebb és a helyzetnek leginkább megfelelő …”
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
Schlick tehát szerencsésen megmenekült. Pedig vajmi könnyen elfoghatták volna. Ki volt a hibás: Klapka-e, Görgei, avagy az uj vezér, bajos eldönteni. Tény, hogy egyik a másikat vádolta mulasztással, sőt rosszakarattal. A bűnbak elvégre is Klapka lőn. Kossuth is őt hibáztatta.
… „Klapka ezredes – úgymond Dembinszkihez intézett egyik levelében, – derék ember, de neki egész életében sokat kell tennie, mig helyre hozza ama roppant hibáját, hogy Schlicket nem üldözte, vagy nem fogta el. Borzasztó! Isten őt kezeinkbe adta, s Klapka megszabadulni engedi. Schlick most már Pest felé megy. Már rég azon törte fejét, hogy a főhaderővel egyesüljön; mi nem érjük el többé. Klapka megérdemelné, hogy haditörvényszék elé állittassék. Hogy ujra birjuk Kassát, Abauj-, Sáros- és Szepesmegyékkel együtt: nagy előny; valamint az is, hogy Görgei serege, remélem, egyesült. De mindezekhez Klapkának nem volt szüksége, hogy az üres Kassára vonuljon és az ellenséget oldalt elmenni engedje.”
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezű bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében.)
A kassai, vagy talán helyesebben: a tornaaljai kudarcz csakhamar feledésbe merült. Maga Dembinszki, akinek merész gondolatok rajzottak a fejében, terelte el róla a figyelmet.
… „Miután engem – irja Kossuthnak, – a kormány bizalma jelentékeny haderő élére állitott, abban a helyzetben vagyok, hogy saját haditervemmel léphetek elő. Én a dolgot igen fontosnak tartom, s azért nem is merem szándékaimat futár által közölni; de ha csak negyven szabad órát nyerhetek az ellenségtől: akkor tüstént Debreczenbe megyek, s Önnek elnök Ur és a hadügyminiszternek élőszóval terjesztem elő tervemet. Ámde szükségem van, először, egy hidfőre Tisza-Fürednél; másodszor Egyeken egy nagy élelmezési raktárra, amely 40,000 embert hat héten át képes legyen ellátni. Mert az első nagy ütközet, melyet vivandok, Mező-Kövesd és Eger közt leszen. S mivel az ellenség, legalább úgy hiszem, itt ezen a ponton 40,000 embert fog állitani ellenünk, gondoskodnom kell, hogy egy hasonló erejü magyar sereg szükségleteit könnyen fedezhessem...”
Lapok Tassy Béla olmützi emlékkönyvéből.
(A honvédfoglyok sajátkezü bejegyzésével. – Eredetije Hattyúffy Dezső gyüjteményében)
Dembinszki, mint látjuk, döntő mérközésre akarta kényszeríteni Windischgrätz herczeget, még pedig oly ponton, amely reánk nézvést a legelőnyösebbnek látszott. Különben maga Windischgrätz is azon volt, hogy mielőbb ütközhessék. Seregeit Szolnok és Abony vidékén kezdé összevonni, s csak kedvező alkalomra várt, hogy egész haderejével ellenünk törhessen.
Nálunk is, túlfelől is elkezdődött tehát a hadijáték: csapatok ide-oda tologatása, élelmiszer-gyüjtés stb., amely a nagy ütközeteket szokta megelőzni.
Kossuth lázas érdeklődéssel kisérte Dembinszkinek a hadmozdulatait. „Mindent elkövetek, amit ember megtehet, – igy biztatja, – hogy nagyszabásu terve sikerüljön.” Ujabb meg ujabb hatáskörrel erősíti, hogy mielőbb a fővezérségig emelkedjék. Február 8-án Vécsey, ki már Török-Szent-Miklóson volt, febr. 9-én pedig a Szentes felől közeledő Damjanich helyeztetik parancsnoksága alá. Egyedül Görgei van még hátra. Ez a legkeményebb dió.
Görgei még mindig ugy viselkedik, mintha a nemzettől, kormánytól teljesen független volna. Befolyása és tekintélye még nagyobb, mint a váczi pártos szózat kibocsájtásakor. Hiszen neki köszönhető, – ugy mondják tisztjei, – hogy az ellenség Debreczentől elvonatott; a bányavárosokból való menekülése pedig – zeng tovább a dicsének, – igazi mestermű. Még a branyiszkói diadal virágaiból is az ő feje köré fonnak koszorút.
Kossuth attól tart, hogy megcsappan seregünk harczikedve, ha Görgeit, épp most, midőn a legnépszerűbb, elmozdítja állásától. Aztán még mindig bizik benne; bizik fényes tehetségében, bizik honszerelmében. Csak valamelyes ürügyet kell keresni, hogy a fegyelem sorompói közzé szoríttassék, talán a helyes útra fog térni. Hisz még nem késő.
Az ürügyet végre megtalálja az öreg Mészáros, ki azzal a tervvel lép elő, hogy csapataink, az egységes működés okából, hadtestekre osztassanak.
Úgyis történt. Erre aztán jött a folyomány. Miután Dembinszki már eddig is négy hadtest fölött parancsnokol: természetes, hogy a fővezér csakis ő lehet, s igy a feldunai hadsereg is alája rendelendő.
És február 12-én csakugyan megjelenik a kormányrendelet:
Az egység szempontjából a Görgei Artúr tábornok vezetése alatti 16-ik magyar kir. hadosztály Dembinszki Henrik altábornagy főparancsnoksága alá helyeztetik. A hadosztály az uj beosztás szerint a „7-ik hadtest” elnevezést veszi föl. Az erdélyrészi seregek továbbra is Bem tábornok önálló vezetése alatt maradnak.
A kinevezés hírére valóságos forrongás támad a Görgei táborában. Főkép a tisztikar izgatott rendkivül.
– Ki az a Dembinszki? Hiszen még a nevét sem hallottuk. Azt sem tudni, honnan csöppent ide, – kiált az egyik.
– Hát a vezéri állásokat már csupa idegen jövevényekkel töltik be? Erdélyben Bem, itt Dembinszki. Hisz ez szégyen mindnyájunkra, de gyalázat a nemzetre is, – dühöng a másik.
– Aztán csak hadosztály! Tizenhatezer emberből álló sereg csak hadosztály. Jó hogy nem dandár, vagy épen népfelkelő csapat, – gunyolódik a harmadik.
És igy tovább. A kifakadásoknak se vége, se hossza. Görgei pedig hallgat.
A törzstisztek értekezletet tartanak. Bayer ezredes, Görgeinek a bizalmasa és kegyencze viszi a vezérhangot.
– Dembinszki kinevezésével, – igy szól a többi közt, – a nemzeti becsület van megsértve. Épp ezért kötelességünk ez ellen állást foglalni. Azt inditványozom tehát, mondjuk ki, hogy nekünk más vezér nem kell, csakis Görgei.
– Helyes! – pattan fel Kmetty. – Én tovább megyek, s egész nyiltan kijelentem, hogy kész vagyok Görgeit még abban az esetben is követni, ha a debreczeni firkászok ellen vezet bennünket.
Aulich az egyetlen, ki szót mer emelni Dembinszki mellett.
– Én Dembinszki kinevezésében, – ugymond, – nem látom megsértve a nemzeti becsületet. Mi nem a tábornagy személyének, hanem az ügynek szolgálunk; s azok után, miket Dembinszki jelleméről és katonai tehetségéről tudunk, nekem úgy tetszik, hogy a kormány választása szerencsés.
De hiába beszél, nem hallgatnak reá. Csillapító, higgadt intelme elvész a szenvedélyes kifakadások zajában.
A határozat az, hogy Dembinszki nem kell, a feldunai hadsereg ezután is Görgeit tekinti vezérének.
A határozatot, irásban foglalva, nyomban közlik Görgeivel.
Görgei azonban eszélyesebb tisztjeinél. Belátja, hogy kenyértörésig, legalább még most, nem szabad vinnie a dolgot. Azért sietve álarczot vált és az önmegadó üldözött ember szerepében lép fel.
– Köszönöm bizalmukat, – fordul a küldöttséghez, – mit tagadnám, jól esik ragaszkodásuknak ez a kifejezése. Mindazonáltal mégis azt a tanácsot adom, hogy hajoljanak meg a felsőbb parancs előtt, amint magam is teszem, aki pedig legjobban ismerem a kormány hibáit.
És még aznap a következő napiparancsot adja ki:
Napiparancs.
A február 12-én kibocsájtott hadügyminiszteri rendelet a felső-dunai hadtestet „a magyar királyi XVI-ik hadosztály” elnevezése alatt Dembinszki altábornagy fővezérlete alá helyezi.
A midőn ezt én az összes XVI-ik hadosztálylyal hivatalosan tudatom, ünnepélyesen fölszólitom az alattam álló minden törzs- és főtiszt urakat, hogy ezen látszólagos megalázást ugyanazon egykedvüséggel vegyék, a minővel én hadtestparancsnoki önállóságomról lemondok, magamat az országgyülés rendeletének és Dembinszki altábornagynak, mint mondják, harczban megőszült érdemes hadvezérnek, önkényt alávetem.
Kassa, 1849. febr. 14.
Görgei, tábornok.
Ime Görgei, a fondorkodó. Egyik szavával engedelmességre int, ugyanekkor pedig a másik szavával bujtogat. „A látszólagos megalázást vegyék ugyanolyan egykedvüséggel, mint a mily egykedvűen én mondok le önállóságomról,” – igy beszél tisztjeihez: Vajjon szabad-e egy katonának, bármily magasrangu is, eféle sértő birálat alá venni a felsőbbség intézkedését? Hol van itt a köteles tisztelet, hol a fegyelem?
A napiparancs még olaj a tűzre. A tisztikar tovább megy, s elhatározza, hogy érzelmeiről a kormányt is értesiteni fogja. Hadd tudják Debreczenben is, mikép gondolkozik a feldunai sereg. Zúber őrnagy a hirnök. Zuber el is indúl, de csak Hajdú-Böszörményig juthat. Itt súlyos baj éri. Hajbakap a szállásadójával, aki a czivódás hevében úgy összekaszabolja; hogy hetekig kénytelen az ágyat őrizni.
E közben Dembinszki, már mint kinevezett fővezér, parancsot intéz Görgeihez, hogy seregének a zömével tüstént induljon Miskolcz felé. A hivatalos irat mellett még egy magánlevél is feküdt. Tartalma, Dembinszki szerint, ez volt:
Tábornok úr!
A kormány megtisztelő jelét adta bizalmának, midőn az ország fegyveres erejét az én parancsnokságom alá helyezte.
E bizalmat nem igazolhatom a haza javára, ha nem nyerek bizonyosságot afelől, hogy alantasaimnál is hasonló bizalomra számithatok. Mondja meg tehát nekem egy katona őszinteségével, mint bajtárs: vajjon az ön bizalmára számithatok-e?
Putnok, 1849. febr. 14.
Bajtársi üdvözlettel:
Dembinszki.
Görgei úgy tesz, mintha a magánlevelet meg sem kapta volna, hallgatással mellőzi. Csupán a rendeletre válaszol, még pedig ilyen érdes hangon:
Altábornagy úr!
Vettem parancsát, melyben meghagyja, hogy seregem zömével Miskolczra jöjjek, s Kassát csak egy kisebb csapattal tartsam megszállva. Ezt lehetetlen tennem, miután seregem alig tesz ki 15,000 embert.
Különben is figyelmeztetnem kell Önt Kassa és Eperjes fontosságára, miután ezek biztositják összeköttetésünket Galicziával. Ha Kassát elhagyom, a Szepesség jó szelleme elvész.
Mindezek oly megjegyzések, amiket egy oly tapasztalt hadvezér, mint Ön, méltánylás nélkül nem hagyhat. Ha azonban Ön ezek daczára is megmarad parancsa mellett, akkor természetesen engedelmeskedni fogok.
Kassa, febr. 16. 1849.
Görgei.
Az uj fővezér, ami nála ugyancsak gyakori eset volt, kijön a sodrából, s a következő ujabb parancscsal suhint végig a kötekedő Görgein:
Tábornok úr!
Vettem levelét, Önnek teljesen igaza van. Kassa és Eperjes fontos helyek, Debreczen és Nagy-Várad azonban még fontosabbak. A Szepesség szelleme, valamint az egész országé is csak egy nyert csata után emelkedhetik fel. Hogy a csatát megnyerjük, egyesülnünk kell.
Azt irja Ön, hogy Kassát nem tarthatja, ha seregének zömével Miskolczot kell megszállania. Ez is igaz, ha Önnek csak 15,000 embere van. De én azért intéztem Önhöz ama parancsot, mert a kormány által hozzám intézett kimutatás az Ön erejét 22,000-re becsüli.
De minthogy Ön olyan gyönge, azonnal ki fogja üriteni Kassát és Miskolczra és a környéken fekvő községekbe vonul. Főhadiszállását, kérem, Miskolczon üsse fel.
Miskolcz, febr. 18. 1849.
Dembinszki.
Görgei, az ujabb rendelethez képest, nagy nehezen végre mégis kimozdul Kassáról, hogy a Dembinszki seregeihez csatlakozzék. De nem ugy jön, mint egy jó bajtárs, hanem mint ádáz ellenfél. Arczán a bosszuérzet sötétlik. Komor, hallgatag, s csak alkalomra les, hogy, mint a keselyü, lecsapjon a gyűlölt idegenre, akit a sors dicsőségének az útjába görditett.
És a haza, ez az ezer sebtől vérező szegény magyar haza? Eh, ki gondol most a hazával, mikor személyes ügyeinket kell elintézni.
S nagy fekete szárnyaival, mint egy haragos felhő, ismét közeledik a viszály, hogy megbénitsa erőinket, eloltsa lelkesedésünk tüzét.
Oh, hogy soha sem okulunk!
Érdemjel-kiosztás.
