Gazdasági élet a fürdő előtti korokban

Teljes szövegű keresés

Gazdasági élet a fürdő előtti korokban
A legfontosabb gazdasági tevékenység itt hosszú évszázadokig a földművelés és az állattenyésztés volt. A földművelésen belül mindvégig a gabonatermesztésé a vezető szerep; vidékünk kedvező talaj- és éghajlati adottságokkal rendelkezik. A Répce termékeny öntéstalaján korszakokon át nagy szerepet játszott a rét- és legelőgazdálkodás. A Répce menti rétek kövérségét Fényes Elek is érdemesnek tartotta megemlíteni statisztikai szótáraiban. A felsőbüki kastélyhoz már a feudalizmus századaiban kertészet tartozott; 1754-ből ismerjük Kertész Mátyás és Péró András hivatásos felsőbüki kertészek nevét. Bár századunkra a büki szőlő- és borkultúra igen megfogyatkozott, nem volt ez így még a XVIII. században. Az 1728. évi népösszeírás csepregi részében olvasható a büki illetőségű csepregi szőlőbirtokosok neve, szám szerint 156 személyé, ami azt jelenti, hogy a bükiek többségének ekkoriban volt szőleje a csepregi szőlőhegyen!
Az ipari növények közül a kender volt általános; részben saját ruházkodásuk céljaira, részben – a jobbágyok – úrbéri kötelezettségük teljesítése végett is termesztették. Cukorrépát a büki cukorgyár szükségleteire kezdtek termeszteni, elsősorban a gyár saját gazdaságában.
A takarmánynövények termesztése az állattenyésztés belterjessé válása idején, a múlt század második felében lendült fel. A marhatartásban a szilaj magyar marhát ekkor váltották fel az istállózó tartásra alkalmas fajták. A marhahizlalás (a göbölyözés) ekkortájt az egyik legpiacképesebb foglalatosságnak számított, segített átvészelni gazdáink számára az 1870-es években beköszöntő gabonaválságot, a gabona külpiaci árának esését. Pár évtizeddel korábban a juhtenyésztés talán még a szarvasmarha-tartásnál is jelentékenyebb szerepet töltött be. Felsőbüki Nagy Pál gazdasága is foglalkozott ezzel.
Az 1895. évi VIII. törvénycikk alapján végrehajtott statisztikai összeírás adatai beszédes képet nyújtanak a termelés szerkezetéről, miközben olyan kuriózumokról is tájékoztatnak, hogy például hány mandulafa volt vagy hány méhcsalád élt a XIX. század végén az egyes helységekben.
A birtokszerkezet az elmúlt százötven év során többet változott, mint a korábbi évszázadokban. A gróf Jankovich család birtokát a Markovicsok örökölték, akik bérbe adták azt a cukorgyárnak. A Felsőbüki Nagy Pál halála után még megmaradt birtok később szintén a cukorgyáré lett. A cukorgyár birtokából 1900-ban 687 katasztrális hold saját terület feküdt Bük határában. Ezenfelül Markovics Katalin 144 katasztrális holdját is bérelték. A gyár a kor színvonalán álló gazdasági épületeket és cselédlakásokat emelt, korszerű agrotechnikát és termelési módszereket honosított meg.
A második világháború előtti korszak birtokviszonyait az 1941. évi adatokkal szemléltethetjük. Ekkor Bük mezőgazdasági népessége 1621 főre rúgott. 778 volt az önállók és 208 a segítő családtagok száma. Közülük egy katasztrális holdnál kisebb területen 256-an, egy–három holdon 174-en, három–öt holdon 103-an, öt–tíz holdon 185-en, tíz–húsz holdon 174-en, húsz–ötven holdon 66-an, ötven katasztrális holdnál nagyobb birtokon 16-an gazdálkodtak, s 12-en tartoztak a népszámlálás „egyéb önálló és segítő családtagja” rovatába.
Feltűnően nagy a törpebirtokosok száma, amelyet a húszas években végrehajtott Nagyatádi-féle földbirtokreform megnövelt. De viszonylag jelentős a komolyabb parasztbirtokok száma is. Tudnivaló ehhez, hogy a büki cukorgyár 1925–1930 között felszámolta uradalmát. A saját tulajdonában volt birtokrészét eladta, azt a parasztság, illetve – száz holdat – a gróf Szapáry család vásárolta meg. A cukorgyár bérelt birtokrésze pedig visszakerült a tulajdonoshoz, gróf Szapáry Györgyhöz, aki Markovics Máriával kötött házassága révén lett büki birtokos. Birtoka részben Csepreg, részben Bük határában feküdt.
A Szapáry-birtokon főként gabonát, cukorrépát és kukoricát termeltek, de előfordult a kender, a len, a köles, a mustár és a repce is. A takarmánynövények közül a legfontosabb helyet a lucerna és a lóhere foglalta el, de bíborherét is vetettek.
A cukorgyári időkben jellemző marhahizlalást a Szapáry-birtokon a tehenészet fejlesztése váltotta fel. Tehénállományuk nyolcvan–száz között mozgott. A tejet mindennap tejeskocsival vitték ki a vasútállomásra, és Sopronba szállították.
Híres sertéstenyészetükben főként mangalicát tartottak. A lóállományt egy mén, tíz–tizenöt pár igásló és három pár parádésló alkotta. A csikók száma húsz körül alakult.
Az uradalom büszkesége az erdő volt, amelyet saját erdészük kezelt. Az őszi szarvasbőgések idején a külföldi vadászok a lelőtt állatok után magas díjakat fizettek. A kitermelt fa egy részét ipari célra adták el, másik része tűzifaként került piacra. A cselédség díjazásában (konvenciójában) szereplő famennyiség is a grófi erdőből került ki. Az uradalmat északról a meggyespusztai Valkó-birtok és a Bauer-féle tormáspusztai uradalom, keletről a lócsi gazdák és a büki plébánia birtoka, délről Bük gazdáinak, nyugatról Csepreg gazdáinak területe határolta. Alkalmi munkásainak nagy része a büki zsellérek és törpebirtokosok közül került ki, míg a cselédség jórészt más helységekből került Bükre. (A cselédek névsorát lásd a Függelék VI-ban.)
Az orosz megszállás után száz holdat hagytak meg gróf Szapáry Paula tulajdonában, a többit kiosztották. Szétporciózták a maradék állatállományt és a munkaeszközöket is. Ekkor hat volt cseléd Szapáry Paulával szövetkezett, s a mezőgazdasági diplomával rendelkező grófnő irányítását elfogadva 1949 elejéig közösen gazdálkodtak. Az ebben a nem kolhoz típusú szövetkezetben dolgozó egykori cselédek később úgy nyilatkoztak, hogy sohasem volt annyi gabonájuk és jövedelmük, mint azokban az években. 1949 februárjában a maradék száz hold földet is elvették Szapáry Paulától. Ezen és a hozzáadott állami tartalék-területen alakult meg 1949. március 17-én a Lenin Mgtsz. Az alapító tagokat Tomáspusztáról és Visztapusztáról költöztették Bükre, mert a volt cselédek és a büki gazdák nem voltak hajlandók a téeszalakításra.
Mint föntebb már szóltunk róla, az ötvenes években még három téeszcsé alakult, s legkésőbb 1956-ban valamennyi teljesen föl is oszlott. Csak a Lenin Tsz egy része maradt meg, amelyet központilag erősen támogattak – még propagandafilmet is készítettek róla –, hogy példája vonzó legyen a kívülmaradtak előtt. Az 1959-ben alsóbüki központtal újra megalakított Kossuth Tsz inkább a növénytermesztésben, a Lenin inkább az állattenyésztésben ért el jobb eredményeket. Az egy tehénre jutó 4631 literes átlagos évi tejhozam a legjobb volt Vas megye termelőszövetkezetei között a hatvanas évek legelején. A Lenin Tsz istállójában élt ekkor az ország legmagasabb tejhozamú tehene, Szellő, amelynek évi teljesítménye 10 695 kilogramm tej volt. A Kossuth Tsz is igyekezett fejleszteni állattenyésztését, s 1962-ben állami támogatással fölépítette száz férőhelyes istállóját.
Nagy problémát jelentett a mindjobban kiöregedő tagság utánpótlása. (Az új nemzedékek az ötvenes évek parasztságellenes politikája miatt, s persze a részben erőszakolt urbanizáció vonzására elmenekültek a mezőgazdaságból.) A gépesítés, kivált a betakarítás gépesítése segített pótolni a hiányzó munkaerőt. Az ekkortájt elharapózó vegyszerhasználat pedig a terméseredmények mennyiségi gyarapodását hozta.
1966–67 telén végbement a két tsz egyesítése. Tsz-elnök Horváth Tibor, a Lenin Tsz addigi elnöke lett, helyettese pedig Patthy Sándor, a Kossuth Tsz traktorosa. Az ezt követő években növelni tudták a teljesítményt – részben az új tevékenységi formák (broilercsirke-tenyésztés, cementárugyártás stb.) keretében.
A büki ipar a múlt század harmadik harmadáig a hagyományos kézművességre és a háziiparra, továbbá a vízimalmok működtetésére korlátozódott.
A répcei malmok nagy szerepét jelzi az újkorban, hogy az ezekben dolgozó molnármesterek, „Pulyatol fogua az Rába uizeigh” – néhány más, Sopron megye területén lévő patak molnáraival együtt – szükségesnek tartották, hogy céhet alakítsanak és „rendeléseket” hozzanak, „az my elöttwnk ualo molnar mestereknek reghi szertartasok szerinth”. E célból 1614. július 23-án összegyűltek Csepreg városában, megválasztották céhmesterüket, Rátky Menyhért salamonfalvai molnárját: Balázs mestert, és melléje tizenkét molnárt esküdtnek. 18 pontból álló szabályzatot alkottak, amely mindenre kiterjed: őrletőkkel való bánásmód, tisztességtelen verseny, az ünnepek megtartása, egymás kölcsönös megsegítése és így tovább. Az inasok tanulóidejét három évben szabták meg, a szabaduló mesterlegénytől pedig megkövetelték, „hogi külseö belseö kerekeket megh chinalny, es forgo keöuet megh tudgion faragny tisztessegesen annak az my az eö rendy”. A céh jegyzőkönyve négy idetartozó büki malmot sorolt fel, tulajdonosaik szerint: 1. Megyeri Zsigmond, 2. Horvát Péter és Horvát Ferenc, 3. Horvát Bálint és 4. Török János malmát.
A törökök 1683-as Bécs elleni hadjárata során az összes répcei malom megsemmisült, majd újabbak épültek. 1754-ből ismerjük Nagy Pál felsőbüki molnár nevét. (Az utolsó büki vízimalmok 1960 körül szüntették be működésüket. A malmok duzzasztógátjainak előtere azonban még ezután is – nagyjából 1970-ig – kitűnő nyári fürdőként „üzemelt”. Úszásra alkalmas, romantikus környezetű, frissítő vizű szabadstrandok voltak ezek, a büki fiatalság nyári társas életének színterei. A Bük és Csepreg között működő „turbinmalom” egykor a cukorgyár teljes áramellátását biztosította.)
Ismerjük még a „Bükön lakozo bőcsületes ifju Szabó Mihály” nevét, akinek a részére a csepregi csizmadiacéh 1752. január 10-én mesterlevelet állított ki. 1754-ből a következő büki takácsok nevét őrizte meg a Nádasdy-féle összeírás: Németh János, Nemes István, Horváth Ferenc, Takács Ferenc (alsóbükiek), Németh György, Sipos István (középbükiek), Takács József, Böndicz Miklós (felsőbükiek). A büki takácsok céhbe szerveződtek, a buda-pesti Egyetemi Könyvtárban őrzött céhlevelük 1761-es keltezésű. 1754-ből tudunk más mesterekről is. Középbükről Halász János és Videman Jakab mészárosok, Felsőbükről pedig Holrab Ferenc kovács neve maradt fenn az említett összeírásnak köszönhetően.
A polgári korszakban népes volt Bük iparostársadalma. A birtokosságot szolgáló olyan ősi mesterségek mellé, mint a kovács vagy a bognár, felsorakoztak a munkamegosztás magasabb szintjére jellemző fodrász, pék, szabó és más professziók. A cukorgyár és a nagybirtok számos szakembernek adott munkát, akik közül némelyek idegen ajkú településekről, esetenként külföldről költöztek ide. A jó ellátottságra példa, hogy kovácsműhelyből öt is volt a faluban. Bennük századunk első felében még ősi módon, gépek nélkül folyt a nehéz munka. A felsőbüki Gyurácz József Hunyadi utcai műhelye az 1950-es években sem nagyon különbözött a századokkal korábbi kovácsműhelyektől; benne emberi erővel végezték az egyik legnehezebb műveletet, a fújtatást is.
1945 után mintegy száz kisiparos dolgozott Bükön. Egy részük az ötvenes években megalakította a – később változó nevű – Büki Kisipari Termelőszövetkezetet (Ktsz-t). Telephelyül a Baross utcai dr.Takács-féle ház telkének hátulsó részét kapták meg. A szövetkezet fontos szerepet töltött be Bükön a „szocializmus építésének” évtizedeiben. Más ipari vagy ipari munkát is végző üzemek is létesültek ekkor, például a nőket – a ktsz szervezeti keretein belül – foglalkoztató fonalelőkészítő üzem és a tanács költségvetési üzeme.
A nagyipar a már sokszor említett cukorgyárral jelent meg Bükön, amely az 1865. szeptember 20-án megnyitott Sopron–Nagykanizsa vasútvonalnak köszönhette idetelepítését. Az 1913. október 13-án a forgalomnak át-adott Zalabér–Sárvár–Kőszeg (később csak: Sárvár–Répcevis) vasút tovább javította a falu közlekedési kapcsolatrendszerét.
Luft Antal sziléziai rézöntő és Gonzales Károly bécsi gépgyári mérnök 1854-ben hozták létre a nagycenki cukorgyárat, majd Gonzales Károly 1867-ben megalapította a büki gyárat – iparvágányt is építtetett a vasútállomáshoz –, amely 1869-től a Nagycenki Cukorgyárak Részvénytársulatához tartozott. Ennek igazgatótanácsába az alapítók: Luft Antal, Gonzales Károly, id. Patzenhofer Konrád, Rothermann Rudolf, Lenk Samu és Rupprecht János kerültek. A társaság alaptőkéje másfél millió forint volt, ez ezerötszáz darab, egyenként ezer forint értékű részvényre oszlott. A részvények számottevő részét már ekkor megszerezte a Schoeller és Tsa cég, s a részvénytársaság irányításában is jelentős szerepet vitt Schoeller Gusztáv és Fülöp is.
A felsőbüki gyár termelése különösen a csepregi cukorgyár l886. évi meg-szűnése után lendült fel. Tulajdonosai a technika legfrissebb vívmányaival szerelték föl. A huszonnégy órás üzemben 350 férfi és 48 nő dolgozott ekkor 120–200, illetve 90–110 fillér napibérért. Rajtuk kívül 38 főmunkást és hét tisztviselőt alkalmaztak. Az 1888. évi adatok szerint a cukortermelés 75–85 ezer mázsa közt mozgott, az áru többsége fehér cukor volt. Ebből mintegy 25 ezer mázsát belföldön adtak el, a többit Fiumén vagy Trieszten át a levantei országokba vitték. Törökország, Görögország és Tunisz voltak a fő vásárlók.
Az 1886 körüli visszaesés után az első világháborút megelőző évekig fokozatosan emelkedett a termelés. 1910-ben 147 ezer mázsa fehér cukrot produkáltak. A feldolgozott cukorrépa mennyisége a következőképpen alakult (métermázsában): 1872/73: 196 421, 1880/81: 401 408, 1885/86: 299 655, 1890/91: 481 284, 1895/96: 434 560, 1900/01: 771 253, 1905/06: 819 672, 1910/11: 662 000, 1915/16: 255 000.
A technikai változásokat jellemzi, hogy az alkalmazott erőgépek teljesítménye 1910-ben az 1880. évinek nyolcszorosára emelkedett. A technikai megújulás a versenyben maradás kulcskérdése volt. Ezért is nagy jelentőségű Riedinger Károly büki művezető 1880-ban bevezetett találmánya, az úgynevezett répaúsztató, amely hamarosan világszerte elterjedt. Lényege, hogy a (Répcéből) szivattyúkkal kiemelt vizet a mosóház kellő eséssel haladó csatornáiba vezették, ahol az a répát magával sodorta, olcsón és jól megmosta. A répaúsztató és -mosó rendszer – a „rina” – maradványai ma is megvannak Bükön. Ipari műemlékké nyilvánításának szándéka már évekkel ezelőtt megfogalmazódott.
A cukorgyár és a hozzá tartozó nagybirtok megoldotta a büki és a környékbeli zsellérség megélhetési gondjait. 1910-ben 706 főnek adott munkát a cég.
Az első világháború alatt már elavulófélben volt a gyár fölszerelése. A felújítás sokba került volna. A háború vége felé bizonytalan, nehézségekkel terhes jövő elé néztek a gyártulajdonosok is. Bizonyosság nincsen, de Szabó József több tényezőt számba vevő értékelése alapján valószínű, hogy a jól bebiztosított gyár nem véletlenül égett le 1917. március 12-ének éjszakáján. A munkáslakások megmaradtak. S nem volt véletlen az sem, hogy a gyárat nem építették újjá, s fokozatosan – 1930-ig – uradalmukat is felszámolták a tulajdonos külföldi tőkések. (Az uradalom magas szinten foglalkozott növénynemesítéssel. Az 1920-as években itt kezdte pályáját a később világhírre jutott, Kossuth-díjjal kitüntetett cukorrépa-nemesítő, Sedlmayr Kurt.) A gyár alkalmazottainak nagy része elhagyta Büköt; 1930-ig több mint ötszáz fővel, majd 1941-ig további 105 fővel, 2447-re apadt a falu lélekszáma.
A gyáriparnak azonban nem a cukorgyár volt az egyetlen képviselője a századforduló virágzó nagyközségében. Működött itt téglagyár is, nem kevesebb, mint három – igaz, mindösszesen 21 főt foglalkoztattak (1910-ben). Hogy ez az iparág már a XVIII. században jelen volt Bükön, arra korábban, a büki cigánysággal kapcsolatban utaltunk: Czompó Sándor felsőbüki téglagyártó üzemében 1751-ben cigányokat foglalkoztatott.
A cukorgyári tőkések a gyár építéséhez szükséges téglát helyben gyártották, majd ezután piacra is termeltek, míg a cukorgyár meg nem szűnt.
1896-ban Középbükön a Feiglstock fivérek alapítottak téglagyárat, amely a mai sporttelep helyén 1934-ig működött. A sportpálya korszerűsítésekor jórészt feltöltött, Feiglstock Béniről elnevezett Béni-tó a téglagyártáshoz használatos agyag bányászása során keletkezett.
Balogh Ferenc jómódú gazda a XX. század első évtizedében előbb az alsóbüki Répce mellett, a Ligetben, majd a közeli erdő alatt építtette föl téglagyárát, amely 1930 körül szintén megszűnt.
A kereskedelem önálló gazdasági ágazatként ugyancsak a polgári korszakban jelent meg Bükön. Két jellegadó kör képviselte: a főként zsidó kis- és nagykereskedők és az úgynevezett Hangya Szövetkezet, amely aztán a szovjet rendszerben a „szocialista” típusú szövetkezetnek adta át a helyét.
Érdekes színfolt volt a vándorkereskedelem, amely csak a második világháború utáni évtizedekben sorvadt el. (Hogy majd a rendszerváltozás után újratámadjon, lásd hazai jégkrémárusok, dinnyések, kínai vándorkereske-dők.) 1984-ben végzett alsóbüki néprajzi gyűjtésem alkalmával többen emlegették a „bosznyákokat”, akiknek kis bojtos sapkájuk volt, kampósbotot, szagosmeggyfát meg mindenféle csecsebecsét árultak. Mások Kőszeg környékéről deszkát hoztak; „ez ollan kevert níp vuót” – mondta az akkor 92 éves Balogh Kálmán. Tóth Sándor szerint járt ide a „rongyás zsidó”, a meszes, Léka környékéről pedig olyan árusok, akik kutyafogattal közlekedtek, és többek közt favillát árultak. A „bosznyákok” az ő emlékei szerint zsebórát, borotvát, fésűt, kést is kínáltak.

Cséplés Bükön a XX. század elején. Kép a soproni múzeum gyűjteményéből (Reprodukció: Adorján Attila)

Gróf Szapáry György és Markovics Mária gyermekeikkel: Gyulával, Paulával és Klementinával

Gróf Szapáry Paula

Fürdőzők a Jakab-strandon az 1940-es években

Az alsóbüki Jakab-féle malomnál „üzemelő” strand az 1940-es években

A büki cukorgyár a századfordulón

Büki képeslap a XX. század elejéről (Kőszegfalviné Pajor Klára gyűjteményéből)

Büki képeslap 1899-ből (Molnár József gyűjteményéből)

Knédl büki cukorgyári gazdatiszt a XX. század elején (szombathelyi Savaria Múzeum, reprodukció: Székely Anikó)

Riedinger Károly répaúsztatójának metszete

Csikor Béla, a cukorgyár kantinosa, később felsőbüki vendéglős. Bécsi tanulóidejében, a XX. század elején készült kép

Büki vasutasok 1946 táján. Elöl Pető György állomásfőnök a kisfiával, hátul kalapban Bajontai Imre forgalmista

Büki képeslap az 1920 körüli évekből (Molnár József gyűjteményéből)

A hajtókán Filácz László pályamester. 1930-as évek

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages







Arcanum Újságok

Arcanum Újságok
Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem