Erdei honfoglalás | Száz Magyar Falu

Erdei honfoglalás

Az 1760-as évek végén nagy horderejű változások következtek be a diósgyőri koronauradalom történetében. 1770-re a würzburgi származású, egri lakatosmester, Fazola Henrik irányításával a kor technikai fejlettségének színvonalán álló vasolvasztót építettek a Bükkben, a mai Ómassán. Ennek tevékenységét hamarosan vasverő hámor is kiegészítette. A vasolvasztás folyamatosan nagy mennyiségű faszenet és égetett meszet igényelt. Az uradalom a különböző kincstári birtokokról nagy számban telepített be favágókat, szén- és mészégetőket a vashámor számára fontos adalékanyagok biztosítására. A Bükk erdőségeinek eddig háborítatlan részein csattogtak a fejszék, füstöltek a szénégető boksák, világítottak a mészégető kemencék. Újhuta közelében, a Répás nevezetű hegyrészen – ahol később Répáshuta települése kialakult – is intenzív fakitermelésbe kezdtek, ami veszélyt jelentett az üveghuta jövőbeni faellátására.

Az 1770-es években a bükki üveggyártás jövője többször is veszélybe került. Először az erdőgazdálkodás új törekvései okoztak nyersanyagellátási gondokat. Mária Terézia felvilágosult nézeteken alapuló abszolutista törekvései gyakran jövőbe mutatóak voltak. Az uralkodónőnek köszönhető az erdők védelméről szóló első törvényünk megszületése, amely részleteiben napjainkig példaértékű. Az országos törvényen alapuló diósgyőri uradalmi erdőgazdálkodási tervet Kneidiger András kamarai mérnök készítette el 1772-ben. A kincstári birtokot kezelő szepesi magyar kamara egyetértésével Kneidiger száz egyenlő részre osztotta az uradalmi erdőséget, és az egyes sávokat pontos évszámmal ellátva 1879-ig megjelölte a fakitermelés irányát. Rendkívül fontos volt, hogy az erdőgazdálkodási terv kötelezővé tette a kiirtott területek újratelepítését. A Kneidiger-féle terv első változata csak a vashámor szükségletének korlátozásától tekintett el. Látva azonban, hogy az üveghuta működéséhez is nagyobb erdőre van szükség, az üzem számára is egy nagyobb kiterjedésű területet jelöltek ki, 8000 hold erdőt, ami legalább 20 évre biztosította az üvegkészítés létét.

1774-ben ismét veszélybe került az üveghuta további sorsa. Az év elején Simonides János személyében új bérlő vette át. A bérlő Óhutáról származott, a családnév korán feltűnik az üvegesek között. Simonides nagy reménnyel kezdett az újhutai üzem fejlesztésébe, de a huta „Véletlen tűz támadás” következtében leégett. Maga a hutásmester is tetemes anyagi károkat szenvedett, „…materiákban melly porra lett többet mind 600 Rhforintokat”. Ezen kívül – mint ezt a vármegyéhez írott segélykérésekben megfogalmazta – „…aprólékon kívül Nyolcz Szamos Marhaimtól fosztattam meg”. Simonides gondjait a természeti csapáson túl a munkaerőhiány is fokozta. Valószínű, hogy a huta leégése után a szakmunkások egy része eltávozott, mert a kis lakótelep, amely 1774-re már 37 épületből állott, szintén a tűz martaléka lett. Simonides János végül is segítséget kapott Borsod vármegyétől és az uradalom vezetőitől. 1775 augusztusában már állott az új üzem, amely 12 öl hosszúságú, 6 öl 2 láb szélességű volt. Az üveghutát a korábbi tűzeset ellenére ismét fából építették, és zsindellyel fedtek a mályinkai, kisgyőri és felsőgyőri jobbágyok robotban. Simonides János hosszú időre megteremtette az üveggyártás feltételeit. Míg a korábbi időszakokban csak három, legfeljebb öt évre kötött az uradalom bérleti szerződést, 1776-ban a hutásmesternek húsz évre sikerült ez évi 600 rajnai forintért. Két évtized nagy idő egy vállalkozó számára. Hosszú távú tervezést enged, a termelés során folyamatos fejlesztést, építkezést. Simonides János sikeres vállalkozónak bizonyult. Bérbe vette Kisgyőr határában a Somogy és Belvács nevezetű réteket, és így biztosította az üzem igásállatainak takarmányozását. Megszerezte az egyre növekvő falu italmérési jogát. Új szakmunkásokat csábított betelepedésre Nógrádból a Hrinyova hutából és az Abaúj vármegyei Hollóház és Vágáshutából. A hitéletre is gondot fordított és 1777-ben feleségével, Katherine Schályival, azaz Sályi Katalinnal fakápolnát építtetett. Az üzem termelésének bővülésével és az új telepesek megérkeztével a kis falu is egyre növekedett, a kiirtott erdőségben sorra épültek faházak, amelyek többnyire szoba-konyhásak voltak és csak egy kis kertecske tartozott hozzájuk. A falu legnagyobb háza a bérlőé volt: két szoba, konyha és kamra osztatú. A II. József korabeli katonai felmérések szerint a huta a mai község központjában, az erdészház kertjében állott. A térkép szerint a mai Táncsics utca jobb oldalán, a hutaépület mellett és a Jókai utca elején helyezkedtek el a lakóépületek.

Az újhutai üzem termeléséről nem készültek gazdasági kimutatások, mert a bérleti szerződés megkötése után nem tartozott az a koronauradalom hatáskörébe. Azonban bizton állítható, hogy munkásainak létszámát tekintve Borsod vármegye egyik legnagyobb ipari létesítménye volt a XVIII. század utolsó harmadában. Egyedül a mintegy száz munkást foglalkoztató Fazola-féle vasgyár volt nála jelentősebb.

Újhuta településén 1769-ben 63-an éltek. A tűzvész után közel 40-en elköltöztek, de az új üzem felépülte után alig 15 év múlva, 1790-ben már 274-en éltek a községben. Vagyis a lélekszám majdnem megtízszereződött. Egy 1796/97. évi összeírás ad pontos képet az üveghuta „működéséről és szükségleteiről gondoskodók” számáról:

A kimutatásból érzékelhető, hogy az üvegfúvó szakmunkások száma átlagosnak tekinthető, akiket 25-en szolgáltak ki. Ha figyelembe vesszük, hogy a 31 munkás mellett nyolc rokkant és kegydíjas is szerepel az összeírásban, akkor 39 főt foglalkoztatott az üzem. Ugyanis a rokkantakat és kegydíjasokat sokszor behívták munkára, a késztermékek csomagolására, szállítására és értékesítésére. Az összeírásban szereplők családtagjai is kereseti lehetőséget találtak az üzemben. A nők művelték a bérlő kis földterületét, segédkeztek az üvegek osztályozásában és a szállításra való előkészítésben. Áztatott zsúpszalmába tekerték az üvegeket, hogy azok a hosszabb szállítások törődéseit elviseljék. A nagyobbacska gyerekekre bízták az üvegkészítő formák kezelését és az elkészült üvegek hűtőkemencébe rakását. Amikor a mesterek elkezdték az üveg fúvását, a gyerekek helyezték eléjük a formát. Miután az üveg elkészült, szétnyitották a formát és a mesterek a fúvópipán lévő edényt kiemelték, majd a gyerekek elé tartották, hogy azok egy üvegcsepp segítségével vaspálcát forrasszanak az edény aljára. A fúvócsőről lekerült meleg terméket a vaspálca segítségével a hűtőkemencébe vitték, ahol egy hirtelen mozdulattal letörték a pálcát az üvegről. Ennek következtében egy kagylószerű, emberi köldök formájú törésfelület keletkezett az üvegek alján, amelyet nem csiszoltak le, s így ez akár kormeghatározó jellegű is lehet a XVIII. századi üvegtermékeknél.

Az újhutai üzem alkalmazotti létszámát dokumentáló összeírás végeredményben azt tükrözi, hogy a település teljes lakosságának biztosított megélhetést az üvegkészítés, a korabeli átlagos családi létszámot figyelembe véve mintegy kétszáz embernek.

A történeti forrásokban 1797 nyarán említették utoljára üvegkészítő helyként Újhutát. Az év végén már tőle mintegy tíz kilométerre nyugatra, a Bükk Répás nevezetű erdejében működött az üveghuta, s mellette hamarosan kialakult Répáshuta települése. Az óhutai és az újhutai üvegkészítés szoros kapcsolatban állott egymással, hiszen az óhutai üzemet telepítették át Újhutára és a munkások is átköltöztek az új telephelyre. Répáshután az újhutai üzemtől függetlenül indult meg az üveggyártás. A XVIII. század végén a Bükk hegység nyugati lejtőjén, a diósgyőri koronauradalom gazdasági egységén kívül több kis üveghuta működött. Így Hutabércen, Kőhután és Visnyó határában gyártottak üveget. Ezek a parányi üzemek a Dédes és Sajószentpéter környéki bortermő vidékeken kedvelt lopók, butéliák és kancsók gyártásával tudták ideig-óráig fenntartani magukat. Az újhutai üzem utolsó éveiben szűnt meg az üvegkészítés Hutabércen és Kőhután. Ugyanekkor stagnált a termelés Visnyó hutájában is.

Az üveggyártók és családtagjaik két alternatíva közül választhattak. Vagy megpróbálkoznak a földműveléssel és erdőgazdálkodással, és így zsellérekké válnak, vagy pedig valahol tovább folytatják mesterségüket, az üvegkészítést. A munkások egy része az előbbi, míg másik része az utóbbi lehetőség mellett döntött. Az üvegesek egy része Dédesen telepedett le, míg a többiek egy vállalkozó hívására a legszükségesebb eszközökkel felszerelve egy új üveghuta építésébe kezdtek. Az új üveghuta helyét a diósgyőri koronauradalom erdőgazdálkodási terve alapján jelölték ki. Andreas Kneidiger kamarai mérnök tervei szerint 1787–1795 között a Nagy Páltól Nagy Répásig terjedő erdőrészeken lehetett nagyobb fakitermelésbe kezdeni, s így csak erre a vidékre lehetett a rendkívül faigényes üveghutát építeni. Az új üzem építtetője, majd bérlője, Stuller János a Nógrád megyei Hrinyova hutából származott. Természetesen felmerül a kérdés, hogy miért nem az újhutaiak kezdtek új üveghuta építésébe, ami mesterségük folytatását és egyben megélhetésüket biztosította volna? Erre a magyarázat az, hogy egyedül a hutásmester lett volna képes egy új üzem építésének finanszírozására, azonban idősebb kora miatt már nem látott perspektívát az üveggyártás újrakezdésében.

A répáshutai üzem települése, illetve az újhutai üveggyártás befejezése alapvetően megváltoztatta az újhutaiak életét. Az újhutaiak először az első választási lehetőséggel éltek. Favágók, szén- és mészégetők lettek, s az erdei irtásokon állatokat legeltettek, a legfontosabb élelmiszereket termelték. Azonban a fiatalok és a munkaképes középkorúak folyamatosan beköltöztek a Fazola Henrik által létesített vasverő hámor mellett egyre inkább kifejlődő településekre, Alsó- és Felső-Hámorba, illetve Diósgyőrbe. Az üvegkészítő szakembereket különböző felső-magyarországi hutákba csalogatták el, hét család pedig Bácskában próbált szerencsét.

Az elvándorlási folyamat eredményeként Újhuta 1807-ben 383 lelket számláló lakossága 1824-re 109-re csökkent. 1807-ben a 383 lakosból száz gyermek volt, 1828-ban már mindössze hat, ami önmagában is az életképes családok elvándorlását igazolja. 1831-ben pedig úgy tűnt, hogy véglegesen megszűnik Újhuta, mert az ország északi–északkeleti vidékein végigsöprő kolerajárvány ezt a települést is elérte, és még meglévő lakosságának majdnem felét, 109 főből 54-et ragadott magával. Priviczer Antal plébános ekképpen emlékezett meg a tragikus eseményről a halotti anyakönyvben: „Ebben az időben a legszomorúbb Istenostorozása érte a községeket, amely gyorsan érte el az embereket és ennek neve tulajdonképpen a cholera betegség volt. Ez a colera az egész Magyarországon majdnem minden megyében közel azonos módon szedte áldozatait. Ami a koronauradalom tartozékait illeti Diósgyőrben, Újhután és Óhután 24–48 óra alatt és 5–10 nap alatt a colerában számosan meghaltak. 1831. július 12–augusztus 2. között zajlott le ez a szörnyű csapás, amely a legnagyobb félelem között tartotta a lakosságot. Kérjük az Istent, aki örökké uralkodik, szabadítsa meg az embereket.” A falu azonban rendkívül gyorsan életre kelt, lakosságának száma megsokszorozódott. 1848-ban – amikor az ország népét a polgári átalakulás eseményei foglalkoztatták és elkezdődött a szabadságharc –, már 390-en éltek a településen, mit sem tudva a nagy horderejű eseményekről, vagy teljes közömbösséggel viseltetve azok iránt. Volt viszont a falunak egy nagy szülöttje, aki kiemelkedő szerepet játszott a forradalom időszakában: a világosi fegyverletétel után a bírósági kihallgatásokon újhutai születésűnek vallotta magát Stuller Ferenc. Kossuth Lajos titkára volt a Pénzügyminisztériumban, majd az Országos Honvédelmi Bizottmány titkáraként és a kormányzó irodaszemélyzetének főnökeként tevékenykedett fontos megbizatásokat teljesítve.

Újhuta újjászületését döntően annak köszönhette, hogy a diósgyőri kincstári uradalom 11 594 katasztrális holdas, a Bükk hegység keleti részén öszszefüggő erdőbirtokán intenzív erdőgazdálkodás bontakozott ki, és a fa értékesítése, hasznosítása óriási perspektívát kínált. 1810 után az uradalmi erdőségeket 5 kerületre osztották, melyek közül az egyik az újhutai volt, és Újhután megalakult az erdőgondnoksági hivatal. 1818-ban minden erdőgondnokság számára előírták az üzemterv készítését, amelyben részletesen foglalkozni kellett a fakitermeléssel és az erdők felújításával. Az újhutai erdőgondnokságra háruló kitermelési és újratelepítési feladatok jelentős számú munkaerőt igényeltek, amit nem lehetett jobbágymunkával biztosítani, hanem csakis letelepített, szakértelemmel rendelkező munkásokkal. Az uradalom elsősorban a felvidéki kincstári birtokokon toborzott.

Fényes Elek 1851-ben megjelent, Magyarország településeit bemutató munkájában a bükki hutatelepülések központjaként Újhutát említi. A 92 lakóépületből álló falu valójában csak a vallási élet központja volt, mivel a másik két hutatelepülés az újhutai egyház plébániájának filiáléjaként funkcionált. Újhuta 390 lakosából csak hárman voltak más vallásúak. Két fő görög katolikus és egy zsidó, aki az uradalmi korcsma bérlője volt. A felnőtt lakosságból 39-en voltak favágók, míg a többiek fuvarosok. Az ipart mindössze két foltozó varga képviselte. A települést kincstári erdők vették körbe, s a falu állatállománya csak bérelt erdei legelőkön juthatott táplálékhoz. A lakosság a lakóházak körüli kis kertecskékben termelhette meg a legszükségesebb zöldségféléket és a táplálkozásában alapvető fontosságú burgonyát. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás, majd az azt szabályozó, 1853-ban kiadott úrbéri pátens némi javulást hozott a lakosság életében. A falu legelőhöz, réthez, erdőhöz, és az erdőkben némi földhöz jutott, amelyet egyben tartva közösen használtak a közbirtokosság keretében. A házhelyek és kertek is a lakosság tulajdonába kerültek. 1853-ban a falu határát 4687 katasztrális holdban állapították meg, amiből döntő rész, 4294 katasztrális hold erdő volt. Mindössze 191 katasztrális holdat tett ki a szántóföld területe. A viszonylag nagy kiterjedésű határból 4266 katasztrális hold erdő kincstári birtok maradt, tehát ily módon csak 191 katasztrális hold erdő és 230 katasztrális hold legelő, rét jutott a lakosságnak. A határ nagysága, annak művelés és tulajdonjog szerinti területei alapján egyértelmű, hogy Újhuta lakosságának továbbra is egyedül a kincstári erdészet biztosíthatott a megélhetéshez szükséges munkalehetőséget.

Újhuta 1848-ig közigazgatásilag telepítvényes községnek számított, mivel minden földterület kincstári tulajdonnak minősült, beleértve a házhelyeket is. A település vezetője az üveghuta működése idején a hutabérlő volt, majd ezt követően a kincstár által kijelölt bíró tartotta a kapcsolatot a lakosság és az uradalmi hivatalok között. A kiegyezést követő közigazgatási reform a községi törvényben szereplő kategóriák közül a falu besorolást juttatta a településnek a lakosság száma és a település fejlettsége alapján. 1902-ben kisközség, s ebben a státuszában élte meg a két világháború közötti időszakot is.

Az 1870–71-ben végrehajtott közigazgatási reform után Újhuta életét a képviselő-testület irányította a testület tagjai közül választott bíró vezetésével. Az 1800-as évek végéig a képviselő-testület tíz tagú volt, majd ezt követően 12 tagúvá vált, de közülük csak hatot választottak, a többiek a legtöbb adót fizetők, az úgynevezett virilisták közül kerültek ki. A falu elöljárósága, képviselő-testülete alapvetően közigazgatási feladatot látott el. Végrehajtotta a járás és a vármegye rendelkezéseit, szabályozta a település életét. Gondoskodott a falukép kialakításáról az utcák szabályozásával, lakóépületek építési engedélyeinek kiadásával. Döntött a közmunka kivetésekről, a helyi adókról és gazdálkodott a település vagyonával. A falunak több alkalmazottja is volt. Így a kisbíró, szülésznő, körorvos, halottkém, postás, tanító, csordás, bikatartó, kútbíró és éjjeliőr. A falunak volt saját kovácsműhelye, és 1881-től a regálé jog megvásárlása után mészárszéke, amelyhez jégverem is kapcsolódott, valamint kocsmája. A kovácsműhelyt, a kocsmát és a mészárszéket árverésen adták bérbe. A falu alkalmazottjai közül helyi sajátosságokat tükröz a kútbíró, postás és éjjeliőr feladatköre. A vízhiány, illetve a nagyon rossz minőségű ivóvíz nagy szerepet játszott abban, hogy 1831-ben a kolerajárvány sok áldozatot szedett a faluban. A XIX. század második felében két ásott kútja volt a falunak, amelyek nyáron nagyobb szárazság idején kiszáradtak, vagy nagyon kevés vizet adtak. A kútbíró feladata volt a víz igazságos szétosztása, a kutak karbantartása.

Az éjjeliőr munkája azért volt nagyon fontos, mert a férfiak sokszor hetekre, hónapokra eltávoztak a faluból erdei munkára, vagy az Alföldre mentek meszet árulni. Természetes, hogy az otthon maradott öregek, nők, gyermekek biztonsága nem lehetett közömbös. Újhutára 1920 után települt állandó csendőrőrs. Előtte, 1885-től csak alkalmanként tért be a csendőrjárőr a faluba az esetleges bűncselekmények felderítésére. Ilyenkor egy ideiglenes szálláshelyet és istállót biztosítottak számukra. A csendőrőrshöz hasonlóan igen későn, csak 1928-ban létesült posta a községben. Addig a falu maga alkalmazott postást, akinek az volt a feladata, hogy hetente kétszer kihozza a helybeliek leveleit, küldeményeit a legközelebbi, diósgyőr-vasgyári postaállomásról.

Az elöljáróság rendszeresen szabotálta a körjegyzőség községi tűzoltóság felállítására vonatkozó utasításait. Arra hivatkoztak, hogy a házak szétszórtan épültek „…nem egymáshoz közel, általános tűzveszélytől nem kell tartani, így tűzoltóságra nincsen szükség.” A XIX. század második felében csak egyetlen komolyabb tűzeset volt a faluban, s a sors fintora, hogy éppen a községháza égett le 1884 nyarán.

Az 1860-as évektől jelentősen javultak a lakosság életkörülményei és ez kihatott a település fejlődésére is. Az épület- és tűzifa iránt növekvő igény arra ösztönözte a kincstári erdőhivatalt, hogy fokozza a fakitermelést. A tűzifa nagyobb részét, évente átlagosan 30–35 űrköbmétert szállítottak a miskolci faraktárba és adtak el Miskolc lakosságának. 1864-ben kezdték el építeni a diósgyőri vasgyárat és a termelés megindulása után évente mintegy 20–27 ezer mázsa faszenet, 5–6 ezer űrköbméter tűzifát és igen jelentékeny mennyiségű bányafát igényelt a gyár a kincstári erdészettől. Nagy favásárló lett a Hámorban létesült, a Zartl testvérek hajlított bútorgyára is, ahol nemcsak bútorkészítéssel, hanem parketta előállításával is foglalkoztak. Az óriási famennyiség kitermelésében az újhutai erdőgondnokságnak jutott jelentős rész. Újhuta lakossága a település kedvező földrajzi helyzetével élve egyre inkább a fa Miskolcra való szállításával kezdett foglalkozni, a fáradságos fakitermelő munkát átengedve a kedvezőtlenebb helyzetben lévő répáshutaiaknak. A változó körülmények leginkább az úthálózat „korszerűsítésében” tették érdekeltté az újhutaiakat.

Újhuta fő közlekedési útvonalai, szekérútjai három irányba vezettek. Az egyik Hollós felé, Répáshuta és a Hór patak völgyén Bükkzsérc, Cserépfalu, Cserépváralja megközelítését tette lehetővé. Ez az útvonal azonban csak Répáshutáig volt igazán fontos a fa elszállítása miatt, mivel a cserépi uradalom tulajdonosa, Coburg herceg gyakran megtiltotta a Hór-völgyi út használatát. A másik útvonal Hámorba vezetett. Ez azonban egyre inkább elvesztette jelentőségét a hámori vasgyártás beszüntetése és a diósgyőri vasgyár felépülését követően. Újhuta létét döntően a harmadik, Óhután át Diósgyőrbe, majd innen Miskolcra vezető útvonal határozta meg, amely ugyan eléggé kanyargós és nagy szintkülönbségű volt, de mégis életfontosságú. Az elöljáróság a falusiak közmunkájának döntő részét minden évben ennek az útszakasznak a karbantartására irányította. A közmunka átlagosan két nap gyalog, vagy egy nap igás munkavégzést jelentett családonként. Azonban szükség szerint ennek növeléséről is dönthettek. Az útépítés nagyon fontossá vált 1878-ban. Ebben az évben, egy óriási esőzés után a Bükkből lezúduló víztömeg gyakorlatilag elsodorta Miskolc belvárosát. Az árvíz elpusztította az Újhutával szomszédos Óhutát is, és elmosta az Újhutáról Diósgyőrbe vezető fő közlekedési útvonalat is. Ezek után Újhuta elöljárósága kényszerűségből is a miskolci bagolyhegyi út közmunkában való felépítéséről határozott. A szekeresek – a házas és házatlan zsellérek – az átlagost tízszeresen meghaladó közmunkát vállalva az év végére újjáépítették az utat. A munkálatok jelentőségéről ekképpen olvashatunk a község jegyzőkönyvében: „Miután az út megkészítésével a községnél Miskolcz és Óhutára való közlekedés megkönnyíttetett, s továbbá hogy azon út 1878 ik évben elkészült jegyzőkönyvileg megörökíteni rendeltetett.”

Újhuta viszonylag megnövekedett gazdasági jelentősége tükröződött a lakosság számának folyamatos emelkedésében és a bükki huta- és hámortelepülések központjává válásában. 1869–1900 között a népesség száma szinte megduplázódott, 476-ról 858-ra növekedett. 1889-ben Hámorból Újhutára helyezték át a körjegyzőséget, ezzel is deklarálva a falu megváltozott szerepkörét. 1895-ben új, a faluhoz méltó községháza építéséről határozott az elöljáróság, amelyet a honfoglalás ezredik évfordulóján vettek birtokba. A falu elöljárósága ünnepi közgyűlésén jegyzőkönyvben megörökítették: „Istennek hálát adva fogadalmat teszünk előtte arról, hogy őseink példáját követve egy szívvel és lélekkel kijelentjük: Hogy hazánkat és királyunkat bármikor is valami veszély, vagy balsors fenyegetni, készek leszünk értök életünket és vérünket feláldozni.” Ezt követően Pogonyi Bernát plébános, a falu egyik virilise emelkedett szólásra. 50 forintos alapítványt tett az iskolának, mely összeg kamatját minden évben a magyar történelmet legjobban elsajátító diáknak kell odaítélni. „…indítványozza továbbá, hogy kinek-kinek nem magyar hangzású neve van és hajlandónak véli, hogy szintén az ezredéves ünnepély emlékére magyar hangzású nevet vegyen fel, mely czélokra az indítványozó a szükséges anyakönyvi kivonatok díjtalan szállítását ajánlja meg mindazoknak, kik az iránt hozzá ezen ünnepélyes évben fordulnak.” A plébános javaslatára Újhuta lakosságának nagy része vett fel kényszerből vagy önszántából új nevet. A Matiscsák, Flekács, Kohulák, Pavliscsák családnevek történelmi, vagy jó hangzású magyar családnevekké változtak, mint Rákóczi, Petőfi, Pálfi, Füredi, Hegyközi.

Az elöljáróság, de főként a plébános és a tanító hazafias lelkesedése a millenniumi ünnepség után sem csökkent. Minden alkalmat megragadtak magyarságuk bizonyítására, a szegény szlovák származású lakosság magyarrá nevelésére. Kivették részüket az Erzsébet királynő kultusz megteremtésében. 1906-ban Rákóczi hamvainak hazahozatalakor egész napos ünnepséget szerveztek, amelyen a magyarul alig beszélő gyermekeknek verseket kellett szavalni, és kuruc nótákat énekelni. Este a település legmagasabb csúcsán, a Messzelátón húsz szekér fát meggyújtva égett az örömtűz. Folyamatos kérvényekkel ostromolták a vármegyei elöljáróságot új tanítói álláshely létesítésére, mert az egyetlen kántortanító csak részben tudja ellátni a mintegy 160 iskolaköteles, „egészen tót ajkú gyerekek” magyar nyelvre tanítását. A falu számtalan megoldásra váró problémáját hanyagolva legnagyobb gondjuk óvoda felállítása volt, „mivel a lakosság tót anyanyelvű, s a tanköteles gyermek magyarul nem tud, amikor iskolába felkerül”.

Miközben az elöljáróság energiájának nagyobb részét a lakosság magyarosítására fordította, egyre égetőbben jelentkeztek a megélhetési gondok. A fakitermelés, az erdőgazdálkodás súlypontja az évek előrehaladtával természetszerűleg Újhutától egyre távolabbra került. Az erdők újratelepítésében, a csemeték ültetésében már inkább a nőknek jutott szerep. A természetes gazdasági kényszer változtatásra kényszerítette Újhuta gyorsan növekvő lakosságának egy részét. Termőföldvásárlás vagy a településtől távoli munkavállalás jelenthetett megoldást. A kincstár nem mutatott hajlandóságot nagyobb földterületek átadására. 1903-ban száz katasztrális hold földművelésre alkalmas területet, 1906-ban pedig ezer katasztrális hold legelőt adtak el a községnek. Ez a földterület azonban jelentéktelen volt a növekvő lakosság megélhetésének biztosításában. Így a munkaképes férfiak egy része a diósgyőri vasgyárban talált munkalehetőséget. 1900–1910 között több mint 40-en jártak be mindennap 30 kilométert gyalogolva a vasgyárba, vagyis majdnem annyian, mint az otthon erdei munkát, fuvarozást végzők együttesen.

Az 1910-es évek előtt a falu közigazgatási és településjogi kategóriájában is bizonyos változások következtek be. Az 1940-ig Újhuta néven említett falu 1873-ig telepítvényes községnek minősült. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás, majd az ezt szabályozó úrbéri pátens után – igaz, hogy a falunak elkülönítettek földterületeket – de jogi helyzetét nem rendezték. 1873-ban jutott csak a helység a magyar közigazgatás legalsó fokára, és a helységnévtárban egy régi nevén szerepelt: Új-Hutta. 1905-ben a község elöljárósága határozatot hozott, hogy a jövőben Újhuta legyen a falu elnevezése, mert „…A magyar írás és könnyebbség tekintetéből is jobban megfelel a helynév így”. Ezután már mindig így használták a község nevét.

1. Simonides János hutásmester

szakmunkások

2. Opferhaler Mihály

3. Maticsák Benedek

4. Wagner Ferenc

5. Maticsák István

6. Stoller Jakab

7. Schir Ignác

kemencemester

8. Maticsák János

fűtők

9. Czibula Pál