A hűség csapdájában | Száz Magyar Falu

A hűség csapdájában

A falu legismertebb szülötte Kovács Vilmos, az ő életéről, pályájáról szólunk kötetünk utolsó fejezetében. Nem költői és írói munkásságának, műveinek részletes elemzése a célunk, hanem annak vázolása, hogy miként lett a fiatalon mélyen baloldali elkötelezettségű alkotóból az 1960-as évek elejétől a kárpátaljai magyarság szószólója, érdekeinek következetes képviselője. Kovács Vilmos 1927. június 5-én született Gáton, édesapja Kovács Emil – az író szerint – „föld nélküli falusi kőműves”, valójában építési vállalkozó. Édesanyja, Kacsó Borbála 1936-ban, fiatalon, 33 évesen tüdővészben meghalt.

Kovács Vilmos 1933 és 1938 között végezte Gáton elemi iskolai tanulmányait. 1938-ban a válságba került Csehszlovákia mozgósította tartalékos haderejét, ekkor id. Kovács Emilt is behívták katonai szolgálatra, és csak az ország felbomlása után, hosszú hónapok múlva térhetett haza szülőfalujába. Felvállalt építési munkái félbemaradtak, tonnaszám felhalmozott építőanyagát addigra szétlopkodták. Közben a felfogadott munkásait fizetnie kellett, emiatt anyagilag tönkrement.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntéssel a két világháború közötti Kárpátalja síkvidéki részével, a Tiszaháttal együtt Gát is újra egyesült Magyarországgal. Erről az időszakról írta Kovács Vilmos a feltehetően 1971– 1972 fordulóján készült Önéletrajzában: „1938-ban – a történelmi Kárpátalja Magyarországhoz csatolásakor – apámat letartóztatták, s amikor hónapok múlva szabadon bocsátották, családunkat kitoloncolták a faluból. Beregszászban telepedtünk le, ahol elvégeztem a polgári iskola első osztályát. Egy év múlva Beregszászból is kitoloncoltak bennünket, ezután Munkácsra költöztünk. Itt elvégeztem a polgári iskolát, beiratkoztam a Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskolába, ahol 1945-ben érettségiztem.”

Az író öccse az előbbi időre így emlékezett vissza: „Az anyaországhoz való visszacsatolás után a szigorú vizsgálóbizottság elfogadta apánk magyarázatát. 1936-ig valóban a Csehszlovák Kommunista Párt tagja volt, ekkor kilépett a pártból, és minden kapcsolatot megszakított vele. A csatolt okmányok alapján a bizottság igazolta a csehek alatti magyar hazafias tevékenységét. Soha, sehonnan nem toloncolták ki családunkat. Beregszászba a nagyobb munkalehetőség és a taníttatásunk miatt költöztünk. Vilmos ott végezte a polgári iskola első osztályát. Igaz, hogy a beregszászi egy év alatt a rendőrség megfigyelte a házunkat. Apánknak itt kevés munkája akadt, ezért 1940-ben Munkácsra költöztünk, elvegyülni a káoszban, a felbolydult városban. Korábbi kommunista tevékenységéről soha nem beszélt, de templomba sem járt, de mi, gyerekek igen, mert kötelező volt.”

A háború alatti évekről írta Kovács Vilmos A nagy valóság című, számos önéletrajzi vonatkozású, sokat idézett munkájában: „...nem változott semmi, itt is éppen olyan volt a nyomor, a rendőri megfigyelés, az iskolában a pálca, ráadásul a megaláztatás... De annak a magyar legénykének már ébredezett az öntudata... és szilárd meggyőződése volt, hogy nem ő korcsosodott el, hanem a fasiszta rendszer!... Elérkezett 1944 felejthetetlen ősze! Megláttam házunk előtt az első szovjet katonát. Egészen fiatal volt, alig idősebb nálam. Vizet kért tőlem... Számomra nem egyszerű névtelen katona ő, hanem jó barát, aki megszabadította sokat szenvedett szülőföldemet az évszázados sötétségtől... És édestestvére annak a katonának is, aki Vasárnap volt című versemben él, s puskatussal leverte az első cöveket az osztott föld végébe... A dolgozó nép megszabadult évszázados bilincseitől és az ország más népeinek testvéri segítségével csodákat művelt.”

A cikk az író özvegye szerint „nem őszinte írás, mert amikor férjét alkotói létében a pártszervek és a hatóságok szorongatták, védekezésül mindig túlzóan hangsúlyozta baloldali meggyőződését és édesapja kommunista múltját”.

Kovács Emil emlékezésének idézete is ezt támasztja alá: „Gáton a Vörös Hadsereg felszabadító katonái nem földet osztottak géppisztollyal levert karóval, hanem rémületet. Apámat már az első éjszaka kis híján kivégezték, és bennünket, gyerekeket is vele együtt. Szerencsére túltette magát az eseten és más megalázásokon, és egy borzasztó háború velejárójának tekintette. Az igaz, hogy a munkácsi polgári iskolában a magyar időben két tanárunk gyakran sértegetett bennünket: »piszkos felvidéki kommunisták, elfajzott, összekeveredett nemzedék«. Ez az embertelen magatartás az ellenkező hatást váltotta ki a bátyámból. Egyre jobban kötődött a baloldali eszmékhez, és egyre nagyobb hatással volt rá József Attila, és a népi költők, írók, Illyés Gyula, Sinka István és Veres Péter. Mindez apai neveltetésünkből eredt, és anyánk erős szociális érzékenységéből.”

Az imént idézett Kovács Vilmos-önéletrajzból: „Kárpát-Ukrajna felszabadulása után apámat az ún. nemzeti bizottság elnökeként visszahelyezték Gátra. 1946-ban halt meg 44 éves korában.” (A költő téved, 1901-ben született apja 1945. augusztus 8-án hunyt el tragikus hirtelenséggel, szívrohamban Gáton.) Kovács Vilmos egy másik, 1969-ben készült kézírásos önéletrajzában a költő azt írta, hogy édesapját sem kímélte meg a Kárpátalját megszálló szovjet hadsereg, a berendezkedő kommunista diktatúra kényszermunkatáborba hurcolta mint a nép ellenségét. „Apámat ‘45-ben elvitték. Sok ezred magával. Egyetlen bűne, hogy magyar volt. Kommunista is, de ez akkor nem számított. Elpusztult.” A szovjet hatóságok 1944 novemberében Gáton sem deportálták a faluba korábban betelepített görög katolikus ruszinokat, mert ezt a nemzetiséget hivatalosan ukránnak minősítették.

A Munkácsi Felsőkereskedelmi Iskolában 1945 tavaszán tett érettségi vizsga után Kovács Vilmos 1945 és 1947 között a Beregszászi Terménykészletező Vállalat gáti kirendeltségének könyvelője. Életének erről a korszakáról így ír: „Kenyérgabonát készleteztem a lakosság számára a Terménykészletezőnél, a községi tanács titkáraként részt vettem a kolhoz szervezésében szülőfalumban, ahonnan családunkat egykor kitoloncolták.” A kárpátaljai magyarság deportálásának, az erőszakos kolhozosításnak, a padláslesöpréseknek a kora ez. A terménykészletező a mezőgazdasági termés begyűjtésének az állami szervezete volt. Az alig húszéves fiatalembert 1947 decemberében kinevezték szülőfaluja, Gát községi tanácsa végrehajtó bizottsága titkárának, amely tisztséget 1948 decemberéig töltötte be. Különösen érvényes az előbbi évekre 1969-ben írt önéletrajzának egyik sora: „Lépteimet piros öklű plakátok vigyázták.”

Nem véletlen, hogy Kovács Vilmos csak egy évig vállalta a gáti vb-titkári tisztséget, a mindennapi közreműködést az adóprésben, a burzsoá csökevények felszámolásában, az ideológiai meggyőző munkában. 1949 elején Munkácsra költözött, ahol fél évtizedig dolgozott a városi adóhivatalban. Először könyvelő, 1949 júniusában – mint írja – „előléptettek az adóügyi osztály főkönyvelőjévé, 1952 szeptemberében kineveztek adóügyi tanácsossá, majd főtanácsossá”. Közben „...1952-ben, hogy elkerüljem a továbbtanulásomhoz szükséges, felsőkereskedelmi végzettségemből adódó különbözeti vizsgákat, (Munkácson) elvégeztem az ukrán tannyelvű esti középiskolát, s beiratkoztam a Csernovici-Lvovi Pénzügyi-Közgazdasági Főiskolára, ahol 1957-ig folytattam tanulmányaimat. Emellett 1969-ben Uzsgorodon jeles diplomával végeztem el a marxista egyetem hároméves általános politikai tagozatát” – írta önéletrajzában.

Kovács Emil emlékezéséből idézünk: „Sztálin halála (1953. március 5.) után Vilmos bátyámmal elborzadva hallgattuk a gulagokról hazatért elítéltek beszámolóit a nagy szovjet valóságról. Bátyám első feleségének apja csendőr-tiszthelyettes volt az előző rendszerben, ezért Vilmosnak különösen sokat kellett bizonyítania, dolgoznia, hogy versei megjelenhessenek.”

Az utóbbi az egyik oka annak, hogy Kovács Vilmos viszonylag későn, az 1950-es évek derekán került a sajtó, az irodalom közelébe, amikor 1955 elején a munkácsi Prapor Peremohi (Győzelem Zászlaja) című ukrán nyelvű járási lap könyvelőjeként helyezkedett el. Valójában azonban a kulturális rovatot gondozta, és a szerkesztőség mellett működő irodalmi stúdiót vezette. A helyi tollforgató ukrán értelmiség tagjai és néhány, a szülőföldjén maradt magyar irodalmár látogatta, ahol megvitatták egymás verseit, novelláit, cikkeit, többek között Kovács Vilmos első kötetének (Vallani kell, 1957) verseit is. A költő már korábban, 1955-ben bemutatkozott írásaival a Szovjet Kárpátontúl című almanachban, és ezután számos publikációja látott napvilágot orosz és ukrán nyelven különféle kárpátaljai és köztársasági (ukrajnai) időszakos kiadványokban.

Ismét Kovács Emil személyes közléséből idézünk: „Az SZKP 1956 februárjában tartott XX. kongresszusa a bátyámmal együtt alaposan megzavart-felkavart. Szinte hihetetlennek tűntek a sztálini személyi kultusz feltárt bűnei, de reménnyel töltött el bennünket, hogy a kongresszus egy igazabb jövőt vázolt fel. Vilmos bátyám sohasem akart a kommunista párttag lenni. Ezért kellett az igazolt eszmei háttér, apánk kommunistaságának túlzott hangsúlyozása. A regénye kiadásával kapcsolatos zajos, megalázó helyzet kezdetétől – az apánk múltjára való hivatkozások ellenére – a bátyám szinte gyűlölettel viszonyult a párthoz és a szovjet rendszerhez. Ha az elveihez makacsul ragaszkodó Vilmostól baráti körben megkérdezték, hogy mikor akar a pártba belépni, akkor büszkén mindig azt válaszolta: Majd ha a párt felér hozzám.”

A Vallani kell című verseskötetében már érzékelhető egyéni hangja, látásmódja, kárpátaljai kortársainál mélyebb személyes élményanyaga és alkotói tehetsége. Ezt annak ellenére állítjuk, hogy a kötet még nem volt mentes a kötelező, a Zsdanov nevével fémjelzett, a személyi kultusz légkörében gyökeret vert szektás-dogmatikus politikumtól, a szocreáltól, a régi és az új összecsapásának, az engesztelhetetlen ideológiai harcnak a felmutatásától, a szocialista vívmányok felmagasztalásától.

Munkács után Kovács Vilmos életének újabb színtere a területi székhely, Ungvár, ahol ebben az időben igen szerény keretek között néhány, a magyarsággal kapcsolatos intézmény is működött. Így a területi rádió magyar adása, a könyvkiadó, illetve az ukrajnai tankönyvkiadó magyar részlege, csekély önállósággal és mozgástérrel a hivatalos orosz-ukrán keretek között. Az alkotó pályájának ezeket az állomásait így örökítette meg kéziratos Önéletrajzában: „1958 októberében áthelyeztek az uzsgorodi Kárpáti Könyvkiadó magyar osztályára lektornak, majd 1964 májusában főlektorrá, 1970 szeptemberében pedig osztályvezetővé léptettek elő. Ezt a munkát 1971 augusztus végéig láttam el, amikor munkaviszonyomat megszakítottam, s azóta – mint a szovjet írók szövetségének a tagja – kizárólag irodalmi és műfordítói tevékenységet folytatok.”

Az 1959–1960-as évek fordulója igen fontos alkotói pályáján, mert Ungváron több lehetősége nyílott irodalmi eszmecserékre, vitákra. Minden bizonnyal ez is hozzájárult ahhoz, hogy tudatos önépítéssel költészete egyre inkább letisztult, megszabadult a kor kötelező kultúrpolitikai elvárásainak nagy részétől, és sikerült megtalálnia önálló hangját. Második kötetében, az 1959-ben megjelent Tavaszi viharok verseiben határozottabb, bátrabb a hangja, bár témái még emlékeztetnek két évvel korábban kiadott versgyűjteményére. A versek megformálása azonban feszesebb, képei árnyaltabbak, érzékletesebbek: „levélről álmodik a gyökér”, „Bádog-Krisztus ölelgeti az útszéli csendet”, „szívig érett, súlyos kalász”, „mezítlábas emlékeken autó rohant át”, „virraszt a törvény.” Költészetéről a szovjet korszak végén, még a reprezentatívnak szánt antológia, a Sugaras utakon is a lényegre tapintva állapította meg: „...nem agitál, hanem dalol, inspirátora nem a kötelességtudat, hanem az ihlet.” A beregszászi Vörös Zászló című járási lapnál Kovács Vilmos 1960-ban irodalmi stúdiót alakított a fiatal, pályakezdő tollforgatók számára, amely tíz-tizenkét kezdő beregi és ugocsai kezdő költőt, írót tömörített. Az újságnál megszervezte az irodalmi oldalak rendszeres közlését és az irodalmi találkozókat.

Harmadik kötetével – Lázas a föld – 1962-ben jelentkezett, világlátása egyre kiforrottabb. Hangja a moszkvai könyvkiadók figyelmét is felkeltette, orosz nyelvű versgyűjteményét Veszennyaja burja (Tavaszi zivatar) címmel 1963 őszén adták ki Moszkvában. Már ennek a kötetnek a fülszövege megemlítette, hogy a költő megírta első regényét, amely Ungváron már sajtó alatt van Szerdce v pregyelah normi (Szíve szabályosan működik) címmel. A mű később Holnap is élünk címmel jelent meg.

Közben az Ungváron kiadás alatt álló, Lázas a föld című verseskötetének a megjelenését a helyi hatóságok megakadályozták. A költő emiatt 1962. október 10-én levelet küldött V. H. Vizolmirszkinek, a kárpátaljai területi pártbizottság agitációs és propagandaosztálya vezetőjének: „Jelen levelemet tekintse panasznak, melynek megírására az a körülöttem mesterségesen létrehozott és elmérgesedett légkör késztet, amelyben már harmadik hónapja vagyok kénytelen élni.” Az éles hangú beadvány nyomán a kárpátaljai pártbizottság agitációs és propagandaosztályának vezetője feltehetően közbenjárt az ügyben, mert Kovács Vilmos Lázas a föld című, harmadik verseskötete hamarosan megjelent Ungváron. Évekig tartó várakozás után, halála előtt kilenc évvel, 1968-ban látott napvilágot utolsó verseskötete, a Csillagfénynél, amelyet érzékelhetően költői pályája összegzésének szánt. Ezután született újabb versei – melyek csak az 1990-es évek elején jelennek meg összegyűjtve – merészen vetették fel a kárpátaljai magyar kisebbségi lét és valóság gyakran képtelen helyzeteit. Költészetének mindig egyik fontos értéke volt Gáton töltött gyermekkorra, szülőfaluja élményvilágának megjelenítése, amely verseinek képalkotását jelentősen gazdagította.

Kovács Vilmos egyéni sorsa, erkölcse, élettapasztalata, szűkebb közössége, a magyarság sorsának alakulása, megannyi feszítő kérdés felvetése és művészi megválaszolása már az 1960-as évek elejétől más, tágabb műfaji keretet, egy regény megformálását követelte az alkotótól.

A mű megjelenése többek között azért is keltett nagy visszhangot, mert az 1960-as évek elején a kárpátaljai magyar próza a költészetnél is fejletlenebb. Művek hiányában riportokat és rövidebb-hosszabb publicisztikai szintű írásokat kiáltottak ki elbeszélésnek, sőt regénynek. Ráadásul ebben az időben még nem működött az önálló kárpátaljai magyar sajtó, az 1945-től megjelenő Kárpáti Igaz Szó a Zakarpatszka Pravda című ukrán lap tükörfordítása volt, amelynek 1965-től részben, 1967-től működött magyar szerkesztősége.

A kárpátaljai magyar prózairodalom alapművének a megjelenését két évig tartó huzavona előzte meg. A művet megjelenése után rövid idő múlva – többek között Balla László, a hivatalos főlektor közbenjárására – a szovjet hatóságok kivonták a könyvesbolti forgalomból, sőt a kárpátaljai és a magyarországi közkönyvtárakból is. Ennek ellenére a Holnap is élünk mégis beivódott a köztudatba, sőt a regény megjelenésével kezdődött az igazi kárpátaljai magyar irodalom. A regény megjelenése 1965-ben kétségtelen áttörés, sőt siker Kovács Vilmos alkotói pályáján. Ugyanakkor a vázolt szovjet bel- és kultúrpolitikai helyzet következtében megtörik az író alkotói lendülete, egyre nehezebbé válik műveinek megjelentetése.

Egy év múlva, 1966. április 20-án orosz nyelvű panaszlevelet küldött az ukrajnai szerzői jogvédő hivatalhoz. Az ügyről röviden: az előző év júniusában Vítyer z Dunaju (Dunai szél) címmel egy 1500 soros verseskötet kéziratát leadta a Kárpáti Kiadónak, amelyet az felvett az Ukrán SZSZK minisztertanácsa sajtóbizottsága által jóváhagyott 1966. évi tervébe. Ezt követően – a költő által ismeretlen okok miatt – törölték az 1967-es tervből, és az 1968-as távlatiba iktatták. A költő levelében sérelmezte, hogy a kiadó szerződést sem kötött vele, amellyel „...nekem anyagi és erkölcsi kárt okoz, mert... ily módon nincs rá jogom, hogy felajánljam azt más kiadóknak.” Másrészt, mivel törölte a tervből és újabb évekre tette át, „megfosztott attól a lehetőségtől, hogy új könyvet tervezhessek 1967-ben vagy 1968-ban”. Az előbbi kézirat anyaga – az özvegy közlése szerint – azonos az 1968-ban kiadott Csillagfénynél című verseskötetével.

Az akkor 41 éves Kovács Vilmos természetesen nem sejtette, hogy ez a gyűjtemény lesz az életében megjelent utolsó könyve, amelyet költészete összegzésének szánt. Megjelenése már nemcsak a kárpátaljai magyar irodalom igazi eseménye volt, hanem a magyarországi irodalmi közvélemény is elismeréssel fogadta. Addigi küzdelmeinek mintegy számvetéseként írta 1969-ben, önéletrajzában: „Sok mindenen mentem keresztül, míg leírtam ezt a két sort: Letörlöm arcomról a nyálat, s szembe fordulok a széllel... Sorsom úgy alakult, hogy egy kis zárt közösség szószólója s egy világ sorsát intéző roppant birodalom idegvégződése lettem. Amit mondok, mondhatom. A másodszülött fiú jogán.”

Kovács Vilmos hatása mindenekelőtt azért volt jelentős, mert az 1960-as években színre lépő ifjú nemzedék törekvéseinek is ösztönzést adott. Az ifjú tollforgatók hamarosan megtalálták az egy évtizede mindig szinte magányosan küzdő költőben és íróban az idősebb barátot, a pályatársat és az alkotói szövetségest. 1965-ben segítette a zömében magyar egyetemista diákokból álló kezdő irodalmárokat, akik az Együtt című rövid életű, kéziratos (írógéppel sokszorosított) lapban – szerkesztői Stumpf (S. Benedek) András, Balla Gyula, Györke László, Punykó Mária – kovácsolódtak nemzedékké. A költészet művelésén kívül a magyar nemzeti hagyományokat kutatták, követték, számos műfajban – irodalomtörténet, kritika, néprajzkutatás, publicisztika stb. – eredményesen tevékenykedtek. A kárpátaljai helyi, valamint magyarországi lapok, illetve folyóiratok mellett legfőbb közlési terük a Kovács Vilmos által egy évtizeden át szerkesztett s évente megjelenő Kárpáti Kalendárium volt.

Kovács Vilmos ajánlására tíz költő – Balla Gyula (1948–2000), Balla Teréz, Balogh Balázs, Benedek András, (Vári) Fábián László, Ferenczi Tihamér, Fodor Géza, Füzesi Magda, Kecskés Béla (1941–1997), Zselicki József – Szilaj nádparipán címmel 1969-ben közös verseskötetet nyújtott be a Kárpáti Kiadónak. A kézirat évekig hányódott a kiadóban, több lektor megjelentetésre javasolta, egyikük azonban ideológiai okokra hivatkozva megakadályozta. A bíráló vélemények alapján az ifjú költők újraválogatták verseiket, a vétójogú főlektor, Balla László azonban ismét mereven elutasította a gyűjtemény megjelentetését. Indokai: a fiatal magyar alkotók állítólagos nemzeti elzárkózása, a Szovjetunió irodalmi élete iránti csökkentett érdeklődése, apolitikussága, a l’art pour l’art magatartása és politikai éretlensége. Az ekkor már Nádparipán című antológia sohasem látott napvilágot. Ezt követően a kéziratos Együtt című lapot – melynek a legnagyobb példányszáma is mindössze 36 (!) volt – a hatóságok két évfolyam után betiltották, szerkesztőit felelősségre vonták.

Ezután alakult meg 1967 novemberében az ungvári magyar egyetemisták – Benedek András, Balla Gyula és Györke László, Punykó Mária – közreműködésével a magyar nyelvű, de ukránból fordított Kárpátontúli Ifjúság című területi (megyei) lap szerkesztősége keretében a Forrás Irodalmi Stúdió, amelynek elnökévé Zselicki Józsefet választották. Tagjai az imént felsorolt fiatal költők, valamint Füzesi Magda és mások, akik már publikáltak a helyi magyar sajtóban. Kovács Vilmos a fiatalok mindkét irodalmi szerveződését támogatta, útmutatásaival és bírálataival segítette a tehetséges magyar tollforgatókat. Az ungvári Kárpáti Kiadónál pedig létrehozta és 1970-től gondozta Kalendárium irodalmi mellékletét, amely ezután néhány évig a kárpátaljai magyar irodalom legfontosabb fórumát jelentette.

A hatalom kezdettől fogva gyanakvással figyelte és egyre inkább ellenzéki szelleműnek tartotta a Forrás Stúdiót. Ebben a helyzetben jelent meg 1970 októberében, illetve decemberében az a híressé vált kétrészes tanulmány a szegedi Tiszatáj című folyóiratban, a Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában, Kovács Vilmos-Benedek András tollából, amely tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően vonta meg a kárpátaljai magyar literatúra addigi mérlegét. Megszületésében fontos szerepe volt a szegedi irodalomtörténésznek, Ilia Mihálynak, aki sürgette megírását. A tanulmány értékét növelte, hogy először tárta a magyar közvélemény elé ottani nemzeti közösségünk történetét, kisebbségi sorsfordulóit, amelyeket – s különösen 1945 utáni helyzetét – addig szokatlan hitelességgel mutatott be. Megjelenése egy korszak lezárulását is jelezte a kárpátaljai magyar művelődési életben.

Az író özvegyének személyes közlése szerint a dolgozathoz „...Béni (S. Benedek András) gyűjtötte össze az anyagot, a szakirodalmat – ezért szerepel társszerzőként –, de az írói megformálást Vilmos végezte. Ezt bizonyítja, hogy a tanulmány stílusa teljesen egységes. Még napjainkban sem ismert, hogy ki hívta fel annak idején a kárpátaljai pártbizottság figyelmét a Szegeden megjelent írásra.”

A folyóiratközlés második részében lapalji megjegyzés: „A Kovács Vilmosról szóló részt Benedek András írta.” A dolgozatot a kárpátaljai pártbizottság lefordíttatta orosz nyelvre, hogy a pártszervek és más illetékesek is megismerkedhessenek a tartalmával. S. Benedek András személyes közlése szerint a művelet részben tudatos ferdítés volt, a tények torzítása az időszerű politikai érdekeknek megfelelően. A legkirívóbb példa: az 1938. november 2-i első bécsi döntést – mikor a magyarlakta Tiszahát visszatért Magyarországhoz – a szerzők visszacsatolásnak írták dolgozatukban. A fordító szándékosan az ukránban vozjednanjának (oroszul vozszojegyinyenyije), vagyis újraegyesülésnek ültette át, amely érzékenyen érintette a hivatalos közvéleményt, hiszen a fogalmat a politika Kárpátaljának Ukrajnával való, 1945. évi úgynevezett újraegyesülésére sajátították ki.

„A Tiszatáj folyóiratban megjelent tanulmány következményeit a férjem hamarosan érzékelte – folytatta Kovács Vilmosné. – Akkor a Kárpáti Kiadóban vezető szerkesztő volt, de látványosan mellőzni kezdték. Egyre többször kényszerítették megalázó, kényelmetlen helyzetekbe. Ekkor néhány hónapja már magyar nyelvészeti és őstörténeti kutatással foglalkozott. Keményen dolgozott, gyakran egész éjszaka, egy órát sem aludt, úgy járt munkába a kiadóba.”

A tanulmány eközben hatalmas politikai vihart kavart Kárpátalján. Fodor Géza írta a Testamentum utószavában, hogy „Balla Lászlóban sértődéseket váltott ki, melyeket ő »marxista-leninista felsőbbségtudattal« próbált »orvosolni« a területi pártbizottság bevonásával, mely testületnek Balla is funkcionáriusa volt. Viszonylag rövid időn belül ún. »intézkedésekre« került sor... Balla László manőverekkel szőtt, nyílt és burkolt támadásai most már nem csupán Kovács Vilmos ellen, hanem a Forrás Stúdió tagjai ellen is irányultak... Ballának nem volt nehéz a maga oldalára billentenie az egyetem pártbizottságát és annak magyar tanszékét. Az ideológiai terror meghozta a továbbiakban gyümölcseit: Kovács Vilmost és a vele szimpatizáló újabb nemzedékeket nem csak »semlegesíteni«, de eltörölni igyekeztek.”

A Kárpáti Igaz Szóban, 1971. augusztus 20-án Elidegenedés címmel szerkesztőségi cikk – ma már tudjuk, hogy Balla László főszerkesztő írta – jelent meg. Szigorú bírálatban részesítette a fiatal magyar alkotókat, ami akkor egyenértékű volt a nyilvános feljelentéssel. Azzal vádolta őket, hogy elidegenedtek a szovjet valóságtól, a polgári irányzatok bűvkörébe kerültek, semmibe vették a szocializmus eszméit, sőt a cikkíró szerint a nacionalizmus sem áll távol tőlük. Kovács Vilmosné így emlékezett: „A szerkesztőségi cikk hangvételéből, a Forrás Stúdió költőinek verseiből kiragadott idézetekből és azok célzatos értelmezéséből a férjem azonnal kiérezte, hogy az írás »Balla- ízű«. A fiatal alkotókat nacionalizmussal és szovjetellenességgel vádolta, akik nagyrészt az ungvári egyetem magyar szakára jártak. A cikkíró ezért felszólította az egyetemi pártbizottságot, hogy súlyos mulasztásait hozza helyre. Az írás olyan volt, mint egy nyílt feljelentés. A szerzője pedig mindent teljesített, amellyel »fölülről« megbízták.”

A kommunista párt vezényletével ezután a Forrás Stúdió vezetői ellen kezdődött szervezett rágalomhadjárat, a stúdió ezért 1971 végén kénytelen volt beszüntetni működését. A hatalom tisztogató akciójának része volt, hogy az ungvári egyetem bölcsészkara és az intézmény pártbizottsága elbocsátotta magyar tanszék fiatal oktatóját, Fodó Sándort. A Forrás egyetemista hallgatói közül megbuktatták a katonai tanszék vizsgáján Fodor Gézát és (Vári, akkor) Fábián Lászlót, akiket azonnal behívtak szolgálatra a szovjet hadseregbe. Hamarosan mundért kellett öltenie S. Benedek Andrásnak, Györke Lászlónak is, Balla Gyula pedig Magyarországra települt. A fiatalok csak évek múlva folytathatták tanulmányaikat.

A kárpátaljai és a hazai köztudat ismeretei szerint a Forrás vezetői közül Kovács Vilmost és Benedek Andrást a hatalom elbocsátotta munkahelyéről, a Kárpáti Kiadóból. Ez csak az utóbbi személy esetében igaz, Kovács Vilmos özvegyének személyes közlése szerint férje „1971-ben a saját elhatározásából hagyta ott a kiadót”. Ezt megerősíti 1972. október 17-én kelt levele, amelyet Magyarországon élő fiának, Kovács Lászlónak küldött. Az író – a legendákkal ellentétben –, az egyre súlyosabb és alantasabb támadások miatt, önként távozott a kiadóból, mondván: „Megleszünk nélküle.”

Az írónak a kiadótól való távozása után, szabadfoglalkozású alkotóként nem volt rendszeres jövedelme, csak esetenként Magyarországon, illetve a csehszlovákiai Pozsonyban megjelent írásainak honoráriuma. Felesége ez időben az ungvári Zalka Máté (az 1990-es évek elejétől Dayka Gábor) Középiskolában tanított magyar nyelvet- és irodalmat, a család lényegében az ő fizetéséből élt. Kislányuk, az 1962-ben született Éva, ekkor volt kilencéves. A középiskola igazgatója, Vladimír Piroska – aki több tankönyvet írt a kárpátaljai magyar iskolák számára – segítette Kovácsnét, hogy hiányzó tanártársai helyettesítésével túlórapénzhez jusson. Az igazgatónő azonban megbetegedett, nyugdíjba vonult, utóda, Takács József – bár nem volt rosszindulatú Éva asszonnyal szemben –, csak a kötelező óraszámot adta neki, elvette tőle az osztályfőnökséget, a valamilyen ok miatt hiányzó tanárok helyettesítésére pedig idegen tanerőket hívott az iskolába. Mint később kiderült, Takács ezzel felsőbb utasításnak tett eleget.

A Kovács család segítségére az ungvári Területi Könyvtár magyar osztályának a vezetője, Hadar Piroska sietett. Közbenjárt, hogy az író felesége a bibliotékában négyórás mellékfoglalkozást vállalhasson: könyveket kellett selejteznie. Orosztanárként végzett korábban, ezekben az években az ungvári egyetem magyar szakára járt levelező tagozaton. Mérhetetlen terheket vállalt magára, hogy férje nyugodtan folytathassa magyar nyelvészeti és őstörténeti kutatásait.

A megtorlások nem tudták megtörni a hatalom által felszámolt irodalmárcsoportot, különösen nem annak vezetőjét Kovács Vilmost. Ungváron és Kárpátalja-szerte polgárjogi mozgalom vette kezdetét, amely a magyarság politikai, társadalmi és művelődési sérelmeit fogalmazta meg helyzetelemzésben, beadványokban. A Forrás Stúdió hatóságok által megtámadott tagjai Kovács Vilmos irányításával 1971 őszén beadványt készítettek, és házról házra járva támogató aláírásokat gyűjtöttek. A dokumentumot – melyet miután szeptember-októberben több ezren aláírtak –, eljuttatták a Szovjet Kommunista Párt kárpátaljai, területi titkárához, valamint más, helyi politikai és kulturális vezetőkhöz. Nemcsak a stúdió sérelmeit vetették fel, hanem a kárpátaljai magyarság súlyos nemzetiségi jogi, anyanyelv-használati és művelődési problémáit is, sőt a magyarokat és a németeket sújtó kollektív bűnösség bélyege ellen is szót emeltek. Ebben a később I. beadványként ismertté vált dokumentumban – mely indigóval gépelve, sokszorosítva, röpiratként terjedt Kárpátalja-szerte – először fogalmazták meg egy magyar érdekvédelmi szervezet létrehozásának igényét.

1972 tavaszán újabbat, a II. beadványt állították össze, A dokumentumot 1660-an írtak alá, köztük az első három helyen Kovács Vilmos, Fodó Sándor, Stumpf (Benedek) András. Ezt a húszoldalas dokumentumot már az SZKP KB Politikai Bizottságához és a Legfelsőbb Tanács Elnökségéhez juttatták el. Fodó Sándor írja a Forrásról szóló emlékezésében: „...mivel nekem nem sok veszíten valóm volt, én vittem el a levelet Moszkvába... tény, a szovjet-magyarok fogalmát bevezetni szándékozó, és meglévő iskolai hálózatunkat is folyamatosan romboló hatalmi szándék legalább részben megtorpant ellenállásunkon és így sokban ennek köszönhető, hogy az ún. »rendszerváltás« után sok mindent sikerült megvalósítani kisebbségi törekvéseinkből... örömmel ismétlem meg: a Forrás a KMKSZ előképe volt.” A beadványban követelték a magyarság kollektív bűnösségéről, az 1944. novemberi elhurcoláskor kiadott határozat visszavonását. (Ez egyébként még napjainkig, 2001 júliusáig sem történt meg!) Kérték a magyar anyanyelvi oktatás kiterjesztését az iskolák minden szintjére, a magyar történelem tanításának engedélyezését, egy magyar nyelvű szépirodalmi folyóirat indítását, a könyvkiadás támogatását, a nyelvhasználati sérelmek orvoslását, végül a magyarság arányos képviseletét a döntéshozó és a végrehajtó szervekben.

A Forrás Stúdióban tömörülő alkotói kör feloszlatásában döntő szerepet vállalt Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége, illetve vezetősége Balla László főszerkesztővel az élen. Az újság még a Forrás Stúdió megszüntetése előtt fél évvel (!), 1971. május 22-én a lap keretében létrehozta a József Attila Irodalmi Stúdiót. Leplezett szándékkal, de célzatosan a Forrás helyett, a hivatalos politikától nyújtott elégtételként. Alapítója Balla László, elnöke Márkus Csaba, a Kárpáti Igaz Szó helyettes főszerkesztője, titkára Erdélyi Gábor, kulturális rovatvezető. A József Attila Irodalmi Stúdió a következő évtizedben, 1981 végéig teljesen a hatalom elvárásainak megfelelően a szovjet pártfőtitkár Leonyid I. Brezsnyev (1906–1982) és a főideológus Mihail A. Szuszlov (1902–1982) által megkövetelt művelődéspolitika jegyében fejtette ki működését. Publikációik igen fegyelmezettek voltak, egyik magyarországi méltatójuk „ünneplőbe öltözött” költőknek nevezte őket.

A Forrás Stúdió tagjai ezután a szülőföldjükön évekig nem, de Magyarországon annál többet publikáló tagjai – Fodor Géza, Vári Fábián László, Zselicki József és mások – csak közel egy évtized szilencium után térhettek vissza a kárpátaljai irodalmi életbe. Balla László magyarázkodása csak mentegetőzés, mert az 1960-as évek második felében, az 1970-es évek elején a Forrás Stúdió és tagjai ellen folytatott támadásai, a Kovács-ügyben tanúsított magatartása alapjaiban tették lehetetlenné a kárpátaljai magyar irodalom első igazi költői és írói nemzedékének a megerősödését.

A szabadfoglalkozású írói pályára lépett Kovács Vilmos verseket már ritkábban írt. 1970–1971 táján egy dokumentumregény terveivel foglalkozott, amelynek tervezetét Volt egyszer két forradalom cím alatt benyújtotta a kiadói bizottságnak, de nem kapott rá érdemi választ. A mű egykori rokonáról, a beregszászi Kis-Kovács János 1919-es vöröskatona életéről szólt volna, aki részt vett a szovjet-oroszországi polgárháborúban, és évekig Kun Béla (1886–1939) testőre volt. Pályájának utolsó hat-hét évében a magyarság őstörténetével foglalkozó, másfél ezer oldalas művén dolgozott, amely azonban életében nem jelent meg nyomtatásban.

A hatalom nyomására Kovács Vilmos 1974 szeptemberében írta meg a már idézett, A nagy valóság (ukránul: Velika gyijsznyiszty, oroszul: Bolsaja gyejsztvityelnoszty) című önbíráló cikkét, amely fél év múlva, 1975 február-márciusban látott napvilágot a kárpátaljai ukrán, orosz és magyar nyelvű lapokban. Az író özvegye által e kötet szerzőjének a rendelkezésére bocsátott orosz nyelvű eredeti kézirat utolsó, hetedik oldala a következő megjegyzéssel zárul: „Jelen előadásom közlését megtiltom bármilyen sajtóorgánumban, de különösen megtiltom publikálását vagy újraközlését a Kárpáti Igaz Szóban, amelynek munkatársai felhasználnák az írást ellenem saját egyéni leszámolásaik céljára... V. Kovács. Ungvár, 1974. IX. 25.” A cikk megírásával az írót megalázó mea culpára kényszerítette a hatalom, ami jól érzékelhető a publikáció egészéből.

Az írószövetség közbenjárására A nagy valóság először ukrán nyelven jelent meg a Zakarpatszka Pravdában, egy másik lapban oroszul, végül a beregszászi Vörös Zászlóban magyarul. Kovács Vilmos talán úgy vélte, hogy ezzel az írásával megfékezheti a kárpátaljai magyarság polgárjogi mozgalmának más tagjai ellen indított megtorlást is. 1975 nyarán úgy tűnt, hogy a kommunista rezsim megbocsátott az eszmeileg-politikailag „megtévelyedett” Kovács Vilmosnak. Az Ukrán Írószövetség kárpátaljai területi tagozatába tömörült alkotóival együtt Beregszászba látogathatott, ahol néhány alkalommal üzemek kultúrházaiban, a környező falvak iskoláiban szervezett író-olvasó találkozókon mutatkozott utoljára a nyilvánosság előtt. E rendezvényeket az írószövetség kárpátaljai helyi szervezete szorgalmazta, mert kezességet vállalt magyar tagjáért. Szintén 1975-ben Kovács Vilmos javította, csiszolta, több helyen átdolgozta regényét, a Holnap is élünket, mivel ígéretet kapott arra, hogy Magyarországon is kiadják. Ez a régi-új kézirat két budapesti kiadónál is megfordult az évek folyamán, de elfeküdt, és csak 1988 végén a debreceni Csokonai Kiadó vállalta fel a megjelentetését. Ekkor Gáton, testvéröccse, Emil házában még megvolt a regény eredeti kézirata, amelyre Kovács Vilmos türkizkék és lila tintával, valamint ceruzával rótta a sorokat. A papírcsomó azonban részben elázott, mert egyszer óvatosságból a padon (padláson) felállított víztartály mögé rejtették.

Ekkorra szinte egyetlen menedékként már csak a Magyarországra való átköltözés reménye maradt számára. Egyes pályatársak emlékezései ezt évekkel előbbre teszik, Kovács Vilmosné személyes közlése szerint „...az áttelepülésről 1976-ig családunkban szó sem esett. Először azért, mert Vilmos úgy érezte: van még tennivalója szülőföldjén, másrészt nagyon jól tudta, hogy a hatóságok úgysem engedélyeznék. 1976 nyarán egy hónapig Budapesten tartózkodott, Balla Gyulánál lakott. Ekkor találkozott Tóth Dezsővel (1925–1985), az MSZMP KB kulturális osztályának helyettes vezetőjével, ő vetette fel az áttelepülés gondolatát, és a támogatásáról biztosította Vilmost. Végül több ok is közrejátszott abban, hogy a Magyarországra való átköltözés mellett döntöttünk. Férjem szakmailag egyre inkább elmagányosodott, a munkájában magára maradt, bár igazi, a bajokban kipróbált barátai nem fordultak el tőle. Mégsem volt sem szakmai értő társa, a nyelvészetben finnugor képzettségű Fodó Sanyi szkeptikusan viszonyult Vilmos magyar őstörténeti kutatásaihoz, teóriájához, fiatal irodalmár pályatársai, barátai számára is teljesen idegen volt ez a terület. Ebben az időben ingott meg férjem hite szülőföldje magyarságának jövőjében, fogyatkozott meg ereje, ráadásul a működési köre, területe is beszűkült. Egyszóval, A nagy valóság kényszerű megírása után nagy árat fizetett azért, hogy addigi életmódját ott folytathassa, ahol abbahagyta.”

Az özvegy úgy emlékezett, hogy 1976 őszén küldték el áttelepülési kérvényeiket és a szükséges iratokat az illetékes magyar hatóságokhoz, amelyektől hamarosan elutasító választ kaptak. Ezután – már a következő év elején – értesítést küldött a kijevi magyar konzul, hogy találkozni szeretne Kovács Vilmossal. Ő ekkor már nem tudott utazni, mert kórházban volt. „Én mentem el a férjem helyett Kijevbe. A konzul itt bizalmasan közölte velem, hogy az áttelepülési kérelmünket a szovjet szervek kérésére utasították el a magyar hatóságok. Ezután együtt fogalmaztuk meg a fellebbezést, amelyben – több más érvelés mellett – főleg Vilmos betegségére és szükséges magyarországi gyógykezelésére hivatkoztunk.” Később Kovács Vilmos is fogalmazott egy kérelmet – a kéziratot az özvegytől kaptuk – a „népköztársaság illetékes szerveihez”, hogy a maga, a felesége és 15 éves kislányuk, Éva számára a „...végleges áttelepedést engedélyezni szíveskedjenek... Kérelmen fő indoka a családegyesítés, ugyanis két fiam él Magyarországon: László, aki a Csepel Autógyár programkönyvtárának a vezetője, és István, aki jelenleg katonai szolgálatot teljesít a Magyar Néphadseregben. Mindezek kifejezetten igénylik és sürgetik áttelepedésünket. Ugyanakkor (a Zala megyei) Egerváron él feleségem húga, Szvoboda Béláné [szül. Teke Judit] is... Ezzel szemben itt csupán egyetlen közeli hozzátartozóm van: öcsém, Kovács Emil, a gáti középiskola igazgatója.” (Keltezés nélküli fogalmazvány.)

Egyes emlékezők úgy tudták és írták, hogy életének utolsó éveiben, Kovács Vilmos súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Ez nem felel meg a valóságnak, nem betegeskedett, megfeszített erővel dolgozott őstörténeti dolgozatain. Az özvegy személyes közlése szerint halálának esztendejében, 1977 január végén erős derékfájásra panaszkodott, majd egészségügyi állapota hirtelen romlani kezdett. Márciusban megműtötték: egyik mellékveséjében rosszindulatú daganatot találtak, amelyet eltávolítottak az egyik veséjével együtt. Vári Fábián László örökítette meg a „...folytatás” című kötet utószavában: 1977 tavaszán az ungvári területi (megyei) kórházból hét végére hazafelé készülődve Kovács Vilmos még emelt hangon, kissé keményen és röviden adta tudtára az egészsége miatt okkal aggódó feleségének, hogy a hazáig tartó, mindössze öt-hatszáz méteres útra fölösleges volt taxit rendelnie. „Majd a megsértett, sírásával viaskodó Éva háta mögött hamiskásan kacsintva, félig suttogva így magyarázkodott: »Muszáj rá káromkodni, mert különben azt képzeli, hogy beteg vagyok.« És elindultunk az Október 50. évfordulója sugárúton – együtt, utoljára.”

Az író ezután három hónapig jól érezte magát, a családi kör után ötvenedik születésnapját, 1977. június 5-én a költő-tanítvány Zselicki József gejőci házában is megünnepelték (Zselicki József személyes közlése), ahol a költő még reménykedett, sok megírnivalóját, tervét, elképzelését emlegette jelenlévő barátainak, pályatársainak. Augusztusban ismét rosszul lett, ezután rohamosan rosszabbodott az egészségügyi állapota. Az író áttelepülésével kapcso-latos magyarországi ügyeiben Balla Gyula járta a hivatalokat, kért segítséget az írószövetségtől. Kovács Vilmos a hatóságoktól akkor kapta meg az áttelepülési okmányokat, amikor már nyilvánvalóvá vált közeli halála. Ezután szovjet részről már nem volt akadály, az özvegy emlékezése szerint egy vasúti vagont biztosítottak az átköltözéshez, egy nap berakodási határidővel. Emiatt kapkodva kellett csomagolniuk, Fodó Sándor is segített, hogy elkészüljenek. A már súlyosan beteg írót Váradi-Sternberg János történész kísérte el mentőkocsiban Csapra, ahol Kovács Vilmost Nyíregyházáról kirendelt mentőautó várta, és szállította Budapestre, a Kékgolyó utcai kórházba. Felesége két nap múlva lépte át a határt akkor tizenöt éves kislányukkal, s mindössze ötezer forinttal a táskájában az újrakezdéshez. Férje az átköltözés után három héttel, 1977. november 13-án Budapesten áttétes rákbetegségben elhunyt.

A hivatalból kirendelt és elvégeztetett Farkasréti temetői gyászszertartást követően a fővároshoz közeli Fóton – itt helyezték a Kovács Vilmost örök nyugalomra – gyülekezett a tanítványok, a pályatársak vert csapata. „...nem csak a barátjukat, Kovács Vilmost búcsúztatták, de végképp köddé foszló reményeiket, rozsdásodó hitüket is. A veszteség érzését még kínosabbá tette a vereség tudata, kimondott, vagy kimondatlan beismerése – írta S. Bene-dek András, a ...folytatás című életműválogatás előszavában. – El kellett hagyniuk azt a közösséget, ahová sorsuk és felvállalt feladatuk kötötte őket s amelynek épp ekkor lett volna legnagyobb szüksége szólni és tenni tudó emberekre. A közösséget, amelyet épp ekkor próbáltak a »nagy szovjet család« közös aklába terelni a rend kommenciós cselédei.”

Kovács Vilmos halálának tizedik évfordulóján, 1987 nyarán emlékülést rendeztek Gáton, ahol a Forrás Stúdió volt tagjai s egyben a költő tanítvá-nyai – Fodor Géza, Vári Fábián László, Zselicki József, Dupka György, Füzesi Magda – és a költő barátai – Fodó Sándor, Jurij Skrobinec (1928–2001), Petro Szkunc, valamint a magyarországi M. Takács Lajos – tartottak előadást. Itt határozták el az alkotó nevét viselő kör megalakítását, és hirdettek pályázatot a Kovács Vilmos-emléktábla elkészítésére. Egy esztendő sem telt el az emlékülést követően, amikor Gáton és a szomszédos Dercenben élő értelmiségiekből 1988. április 17-én megalakult a Kovács Vilmos Irodalmi Kör a beregszászi járási könyvbarát szervezet keretében. Az alkotó szellemi hagyatékának megőrzését, életművének ápolását, műveinek népszerűsítését, terjesztését, emléktábla felállítását, valamint a helyi néphagyományok ébren tartását tűzte ki célul. A kör elnökének Czébely Lajost, vezetőinek Fodor Istvánt és Kovács Emilt választották meg.

Az alkotó életművének gondozását a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöksége is vállalta, amikor 1990. június 11-én, Ungváron meghozott határozatával Kovács Vilmos Irodalmi Díjat alapított. Célja, hogy „...méltó emléket állítson Kovács Vilmos (1927–1977) kárpátaljai magyar írónak, aki irodalmi munkásságával és közéleti tevékenységével az elsők közt vállalta fel nyíltan és őszintén az 1944-ben újra kisebbségbe szakadt kétszázezres kárpátaljai magyarság sorsproblémáit; hogy hangsúlyozza a magyar irodalom határok fölötti egységét, oszthatatlanságát.”

A Kovács Vilmos Irodalmi Díjat először 1991 őszén, a kárpátaljai magyar kulturális napok keretében osztották ki. A vidék szülöttei közül Nagy Zoltán Mihály író, a magyarországiak közül M. Takács Lajos irodalomtörténész kapta. A díjat azóta nem adták ki. Napjainkban csak egy kis utcácska viseli Beregszászban Kovács Vilmos nevét.

A Gáton tartott emlékülés határozata után több mint másfél évvel, 1990. december 1-jén avatták fel a művelődési ház falán Kovács Vilmos emléktábláját. Ezzel – a költő-tanítvány Füzesi Magda szavai szerint – az alkotó, „ha csak jelképesen is, de visszatért szülőfalujába”. Mindez a KMKSZ helyi alapszervezetének és a kör tagjai fáradozásának volt köszönhető. Az ünnepségen népes irodalombarát közönség vett részt, és azon megjelentek a költő családtagjai és Budapesten élő özvegye, Éva asszony is. Dalmay Árpád, a KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke beszédében kifejezte azt a reményét, hogy néhány év múlva sor kerül Kovács Vilmos gáti szobrának a felavatására is. (Ez napjainkig nem történt meg.)

A Forrás Stúdió megalakulásának 30. évfordulója alkalmából a Kárpátaljai Minerva évkönyv Ez volt a Forrás! címmel különszámot adott ki, számba véve az 1967-ben indult alkotói csoportosulás máig élő hatását, hagyományait. S. Benedek András a stúdióra emlékezve „teremtő mítoszok”-ról beszélt – s nem Forrás-legendát emlegetett, mint a Kárpátaljai Szemle című havilap –, mert: „A mi megfogalmazásunk szerint a Forrás legenda volt. Ez az árnyalatnyi különbségtétel nem a múlt időre helyezi a hangsúlyt, hanem azt próbálja érzékeltetni, milyen irreális és a valós társadalmi törvényekkel szembeszegülő kezdeményezés volt ez.” Kovács Vilmos születésének 70. és halálának 20. évfordulóján, 1997. június 5-én Ungváron a KMKSZ emlékkonferenciát rendezett, ahol az előadók – Balla Gyula, Fodor Géza, S. Benedek András, M. Takács Lajos, Medvigy Endre és mások – szóltak a napjainkban is ható Kovács Vilmos-jelenségről. A megemlékezés az 1809-ben épült ungvári volt Ung megyei vármegyeházánál folytatódott, ahol az író az itt elhelyezett Kárpáti Kiadóban dolgozott 1958 és 1971 között. Az avatóbeszédet követően az alkotó testvére, Kovács Emil és Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke a volt vármegyeháza falán leleplezte Kovács Vilmos fekete márványból készült emléktábláját.

Az író halálának huszadik évfordulója alkalmából a KMKSZ adta ki 1997-ben Kik voltak...? címmel Kovács Vilmos addig kéziratban lévő nyelv- és őstörténeti írásait a honfoglaló magyarság kialakulásáról. Életének utolsó hat-hét esztendejében erejét megfeszítve, napi 14-16 órát dolgozott ezen a munkáján. A magyarországi tudományosság – László Gyula (1910–1999) kivételével – azonban idegenkedett el- és befogadásától. Tevékenysége ugyanis a magyar nyelv őstörténetével foglalkozó, erdélyi Szabédi László (1907–1959) költő által okozott szakmai kellemetlenségeket vetítette előre, aki szintén az irodalomból tért át tudományra. Az író utolsó éveiben moszkvai és oszétiai kutatókkal került – főként levelező – kapcsolatba. A legszorosabb értelemben szobatudóssá vált, akit Kárpátalján könyvtárosok – elsősorban Bárdos Ilona és Hadar Piroska a területi (megyei) könyvtár magyar osztályának munkatársai –, barátok, pályatársak, tisztelők támogattak önzetlenül, de az anyaországiak is, Budapestről, Kecskemétről, Szegedről és máshonnan. Különösen sokat segítette kutatómunkáját Váradi-Sternberg János (1924–1992), az ungvári egyetem történészprofesszora, aki az egyetemi könyvtárból magyar nyelvészeti és őstörténeti művek tucatjait kölcsönözte ki számára. Ezeket a könyveket Kovács Vilmosné vette át a professzortól. Terepmunkákon, helyszíni tanulmányutakon, gyűjtéseken és a kutatáshoz szinte nélkülözhetetlen tudományos tanácskozásokon, vitákon – a körülményei és lehetőségei miatt – az író nem tudott részt venni.

A másfél ezer oldalas kézirathalmaznak szerzőjéhez hasonlóan mostoha volt a sorsa, halála után szétzilálódott, egy részét Magyarországra menekítették át. Rendbetétele több éves filológiai munkát igényelt. A szöveget gondozó és sajtó alá rendező Kozma Endre (1945–1997) – aki 1986 és 1989 között az ungvári egyetem magyar lektoraként működött – írta a Kik voltak...? előszavában: „Az írások az egyetemes magyar szellemiségnek Kárpátalján akkor még alig-alig bontakozó, nyílt és burkolt, ravasz cselszövésekkel sorvasztott és máig sem elég gyorsan terebélyesedő másik tartományát, a magyarságtudományt és magyarságismeretünket gazdagíthatták volna. Mi más volna ez, mint a korábban megkezdett életmű más módon való folytatása? (...)... s a háború utáni Kárpátalja legnagyobb szellemi teljesítménye. A teljesebb Kovács Vilmos-i életmű közreadása nem csupán morális adósságtörlesztés. A tudományos értékek és mondanivaló közkinccsé válása komolyan hozzájárulhat a mai Kárpátalja szélsőségek között ingadozó szellemi önbizalmának megalapozásához és megerősítéséhez.”

Rövid összegzésül: Kovács Vilmos alkotói munkássága fontos örökség. Különösen 1965-ben megjelent műve, a Holnap is élünk, joggal értékelhető úgy napjainkban, hogy továbbra is „a kárpátaljai magyarság regénye”. Az író akkori teljesítményét azóta sem tudták meghaladni az ottani alkotók, nem született hozzá mérhető alkotás a kommunizmus összeomlása után eltelt évtizedben sem. Megközelítenie – véleményünk szerint – csak a Beregszászhoz közeli kis faluban, Csonkapapiban élő Nagy Zoltán Mihálynak sikerült A sátán fattya, majd folytatásával, a Tölgyek alkonya című, 1991-ben, illetve 1996-ban napvilágot látott kisregényeivel.

Az író családja az 1930-as évek elején, (balról jobbra) a háromkerekű biciklin Kovács Vilmos, édesanyja Kacsó Borbála, id. Kovács Emil, a másik kisfiú az író öccse, ifjabb Emil, a hátérben nőrokonok állnak

Kovács Vilmos (balról az első) tartalékos szovjet katonaként

Kovács Vilmos egyik versének kézirata

Kislányával, a kis Évával 1962 novemberében

Öccsével, Emillel (balra) az 1960-as évek végén

Kovács Vilmos köteteinek tablója a költő arcképével

Kovács Vilmos (balra), S. Benedek András és Kovács Vilmosné Teke Éva

Nagymaroson, Balla Gyula nyaralójában 1976 nyarán. Balról jobbra: Varga Lajos Márton, S. Benedek Andrásné, Varga Lajos Mártonné, Vári Fábián László, Balla Gyula, a karját előre nyújtó szemüveges férfi Kovács Vilmos

László fiához írt levelének kezdősorai, amelyben tudatja, hogy önszántából hagyta ott a Kárpáti Kiadót

Fiatal alkotók körében Ungváron, 1973-ban (balról jobbra): S. Benedek András, Kovács Vilmos, Szakolczay Lajos (Budapestről), Borbély Edit, Fodó Sándor, Balla Gyula, Zselicki József.