A püspöki uradalom faluja | Száz Magyar Falu

A püspöki uradalom faluja

A telepítések első szakaszában, III. Károly császár uralkodása idején, 1733-ban a Helytartótanács elrendelte a pécsi klérus birtokainak teljes számbavételét. Az egyházi birtokosok javadalmainak felmérése elsősorban azt célozta, hogy az általuk birtokolt területekre lehetséges-e még telepítés. A pécsi egyházmegye, Tolna, Baranya területe országosan is a gyéren lakott területekhez tartozott, ezért szükség volt az adózóképes lakosság számának gyarapítására.

Az összeírás csak késve és nehézkesen indult. Meghúzódott mögötte az a tény, hogy a püspöki, a káptalani és a szemináriumi birtokok gazdasági ügyeit a püspökség igazgatása alá helyezték. Az egész birtok egynegyedét a káptalan kezelte, háromnegyed részét a püspök jószágkormányzói. Ezt a helyzetet szerették volna a káptalan és a szeminárium birtokosai egyértelművé tenni, és külön értelmezni a birtokrészeket. Mivel a felosztásban nem tudtak megegyezni, a püspökség és a káptalan között hosszan elhúzódó birtokper kezdődött.

A Helytartótanács rendeletére nemcsak a műveletlen szántóföldek és a szőlőterületek, valamint a kihasználatlan rétek nagyságát irták össze, hanem az erdők faállományát is. A felmérés először vette számba a település környezetének nyersanyagadottságait, és képet adott a telepítés népéről, valamint a terület gazdasági helyzetéről.

Nádasdon 1733-ban öt magyar jobbágy, három magyar zsellér, valamint 71 német telepes és 13 német zsellér lakott. A német jobbágyok a néhány őslakos magyart kivéve mind szabad költözésűek voltak. A német és magyar jobbágyok robotkötelezettsége eltért egymástól. Míg az előbbiek évente nyolc napot, a magyarok határozatlan ideig dolgoztak az uraságnak.

A birtokleírás már hírt adott az intenzívebb gazdálkodás megindulásáról is. A nádasdi dombtetőkön szétszórtan elhelyezkedő földeken a terep alkalmasabb volt a mezőgazdálkodásra. A kevés szántón vetésforgót nem alkalmaztak. Egyik évben ezeket vetették be, a másik évben a faluhoz tartozó Berekaljapusztán fekvőket.

Tekintve, hogy a földek a hegytetőkön terültek el, nem fenyegette őket árvíz. Mivel viszont a talaj itt terméketlenebb, minősége nem felelt meg a búzának, egy pozsonyi mérő (62,39 liter gabona) tiszta rozs után átlag két-három pozsonyi mérő őszit és három-négy pozsonyi mérő tavaszi gabonát termett.

Az összeírók szükségesnek tartották feljegyezni, hogy „itt sokkal több jobbágy él, mint amennyinek létezni szabadna, hiszen nincs elég föld ennyi ember számára, de a nádasdiak minden talpalatnyi földet kihasználtak gazdálkodásra, aztán nekiestek az erdőnek, hordókat, kádakat készítettek nemcsak az uraság és a maguk pincéi részére, hanem vásárokra vitték kocsiszámra”. Ezt a helyzetet az összeíró azzal magyarázta, hogy a jobbágyok jelenlegi létszámához képest nagyon kevés a föld. A felmérés számokban kifejezett eredményei azonban jól tükrözték az állítás ellentmondását.

A szántónak a jobbágyok által bevallott összterülete 96 holdat tett ki (akkora terület, melynek bevetésére egy pozsonyi mérő vetőmag szükséges). A püspöki számvevő helyszíni szemléje ezzel szemben 162 hold területet mért fel. A szántóterület, megállapítása szerint, csak „48 főnek lenne elégséges, és bár az ide csatolt Berekalja puszta földje is fel van osztva idevalósi jobbágyok részére, a puszta földjei magukban 24 családnak, a rétek tizenegy gazdálkodónak lennének elegendők”.

A rétek nagysága is eltért a ténylegesen mért területtől. A jobbágyok bevallása szerint az általuk használt rét 143 hold volt, a tényleges felmérés viszont 289 holdat mutatott. Egy kaszás után átlag egy rendes szekér szénát gyűjtöttek be.

Az erdei legeltetés, a makkoltatás még élő középkori gyakorlatára utal s a telepesek szabad költözésének lehetőségével is összefügg, hogy a faluban még nem alakult ki az istállózó állattartás.

A szőlőterület összesített értéke a felmérés szerint 779 holdat tett ki. Egy kapás négy-öt urna bort termett. Egy urnát egy forintért adtak. A magyarok által művelt szőlő kevés és mind régi ültetésű volt, nagyobb részét a birtok újbóli benépesítése után telepítették. Többnyire vörösbort termeltek, és csak kevés fehéret.

A kocsmát és a fogadót összesen százhetven forintért adták ki árendába, s ezt a fogadós és a kocsmáros fizette. A kikötés szerint a kocsmárosnak az urasági borokat a folyó áron kellett átvennie és kimérnie.

„Az erdő területe hosszában 1 óra és 45 percet tett ki, szélessége 15 perc… Sokféle fa van itt: tölgy, bükk, gyertyán, platán, hárs, fehér nyár; kevés a tölgy, az erdő túlnyomó többségét a makktermő bükk képezi… A makkoltatásból bizonytalan a bevétel, minthogy makk csak ritkán terem.”

Az idézetben előforduló távolság-, illetve területmeghatározás mértékegysége a „lójárás”. A hossz és szélesség mértéke ekvivalens azzal a méterrel, illetve kilométerrel, amennyit a ló a fent jelölt időtartam alatt megtesz.

Az erdőből a jobbágyok a szükséges tüzelőn kívül a kocsik alkatrészeihez, hordók készítéséhez szükséges és elégséges fát nyertek. Kereskedési lehetőségük egyébként kevés, de a kádakra használt fából volt hasznuk. Az így áruba bocsátott és a kádároknak eladott fából az évi jövedelem mintegy 29 forintot tett ki.

A bő vizű patakkal a birtok területén nyolc malmot működtettek. Nyáron azonban olyan gyéren folyt a víz, hogy a malomkerekeket alig tudta forgatni. A tulajdonos minden egyes malom után évi öt forintot, összesen tehát negyven forintot fizetett az uraságnak.

A köves és sziklás hegyek csak a mészégetéssel hoztak hasznot. Rendszeres égetés csupán akkor folyt, ha idegenek építkeztek. Így nem is lehetett az ebből származó jövedelmet pontosan számon tartani. Égetéskor minden ötödik köbméter az uraságé lett. Egy köbméter ára nyolc garast tett ki.

A Bonyhád és Széplakpuszta között fekvő Berekalját a nádasdiak jobb boldogulásuk kedvéért kilenced és tized ellenében kapták a föld birtokosától. A dombos erdős birtokrész „…szántóterülete 572 pozsonyi mérőjű, rétje 103 kaszás (földmérték: egy ember által egy munkanap alatt lekaszálható rét). A puszta területén lévő erdő hossza 25 perc, szélessége 15 perc. Van tölgy, cser, bükk, gyertyán, platán és fűzfa. Legtöbb a makktermő tölgy és cser. De mivel építkezéshez vagy szerszámfának gyengeségük miatt ezek a fák nem alkalmasak, azért az uraságnak még nem volt belőle haszna. Makktermés ritkán van, így abból nincs rögzíthető haszon.”

A telepítések első szakaszában a püspöki uradalom gazdálkodásának viszonylag kezdetleges színvonalára vall az összeírók feljegyzése, mely szerint: „A föld minden terméséből, úgymint szilvából és más gyümölcsökből, szőlőből, a juhokból, a kecskékből, a malacokból, a káposztából, a kenderből, a vöröshagymából, a fokhagymából és az ezekhez hasonlókból tizedet adnak, és ezeken felül mogyorót és gombát szoktak gyűjteni az uradalom részére a tisztek parancsa szerint.”

Az ősi gyűjtögető gazdálkodás meglétére utal az is, hogy szerte az uradalomban az erdőn és a mezőn a madarászást csak saját szükségletre gyakorolták.

A XVIII. századi település lakóinak és kegyurának, a pécsi püspöknek kapcsolatáról a levéltári feljegyzések csak részleges tájékoztatást nyújtanak.

A német telepesek gyors gazdasági stabilizálódására enged következtetni egy 1740-ben készült jegyzék. A Berényi Zsigmond püspök beiktatására rendezendő ünnepségekre a pécsi egyházmegyei számvevőség összeíratta a helybeli jobbágyok kötelezettségeit a beszolgáltatandó élelmiszerekről. A nádasdi plébániai kerület, az anyaegyház és filiája „a haza törvényeinek értelmében és annak megfelelően a szokott szolgáltatásokon kívül” köteles volt az ünnepségekre az alábbi hozzájárulást kiállítani: egy borjút, 26 fiatal kacsát, húsz libát, hat fiatal pulykát („indiai kakast”), négy bárányt, minden egész telkes jobbágy egy font vajat, minden féltelkes jobbágy két csirkét, valamint minden jobbágy hat tyúktojást. A beszolgáltatott állatok és termékek Pécsre szállítása abban az időben igen körülményes lehetett, mivel „az út miatti kellemetlenségekből kifolyólag hat teljes órányi távolságra kellett szekerezni”.

Nádasdon a XVIII. század első felében a családok csak kis százalékában élt két generáció egy fedél alatt. A későbbiek folyamán ez a németek körében nem vált jellemzővé. Az istállózó állattartás ekkor még nem volt általános. A középkori és feltehetőleg a helyi gyakorlat nyomán sokszor „ezer disznót is behajtottak” a környező erdőkbe makkoltatni. A külső birtokosok (extraneusok), ha ezt igénybe vették, taksát fizettek. A püspökség nádasdi javait 1740-ben összeíró biztos figyelemre méltónak tartja, hogy a községnek sok erdeje van, nemcsak makkos, hanem „épületfának alkalmas fákat nevelő erdők is”.

A falu fölé magasodó déli, napsütötte domboldalakon feltehetőleg a római korig visszavezethetően folyamatos volt a szőlőtermesztés. A XVIII. század első felében a település bővelkedett a szőlőterületben. A feljegyzés szerint jól művelt szőlőhegyén kitűnő minőségű bor termett. A jobbágyok egy része bérelte ezeket a szőlőterületeket. A püspöki összeírás szerint 1740-ben, 525 forint 75 dénár árendát fizettek a kegyúrnak. A kocsmában az uraság borát mérték ki Szent György-naptól (április 24.) Szent Mihály-napig (szeptember 29.), emellett az uradalom fogadójában egész évben működtették a borkimérést.

A XVIII. század második felére a kaszálókkal és szántókkal tagolt szőlőterületeket a könnyebb művelhetőség kedvéért táblákba rendezték. Abban az évben Nádasdon 418 kapás szőlőt írtak össze. A község földterületének mintegy fele erdő, a rétek a terület hatod, a szőlővidék pedig negyed részét tették ki. A II. József kori térkép jól érzékelteti a fenti arányokat.

Az 1740-es években a szőlőtermelés virágzó mezőgazdasági ággá fejlődött Nádasdon. Az uradalmi ispán a bordézsma beszolgáltatásánál a vörösbor helyett a jobbágyoktól csak fehérbort igényelt. Amennyivel több fehérbort vett valakitől, annyival több vörösbort adott helyette. Ugyancsak ez évből egy bírósági ügy kapcsán ismeretes, hogy az uradalom két helyen tartott fenn italkimérést: az egykori plébániaház közelében, illetve az uraság pincéjénél. Az uradalom szolgálatában álló Valentinus Hartman kádár felügyelt ezeken a helyeken, ahol mások szeszes italait nem árusíthatták. Az 1870–80-as években a nádasdi szőlővidéket a Keleti-Mecsek egyik legnagyobb bortemő helyeként említik. Pécsre, másutt a Dél-Dunántúlra, sőt külföldre is szállítottak.

1817-ben épült a budai országút – amely a falun vezetett keresztül –, a később letelepült tizenkilenc zsidó kereskedőcsalád ezt kihasználva segítette elő a nádasdiak termékeinek eljuttatását a távoli piacokra. Néhány összehasonlító adat a bortermelés korabeli állapotáról is ezt igazolja: 1850-ben ötezer-hatszáz akó bor termett (de csak 407 akót fogyasztottak),1853-ban vörösbor négyezer akó, 1856-ban vöröbor hatezer-ötszáz akó, siller kétezer-ötszáz akó, ezer akó fehérbor a regisztrált bortermés.

„A borospince volt a német takarékpénztára”, mert okos előrelátással a jobb évek termését tartalékolták a szűkebb esztendőkre.

Az 1889–90-es esztendőben a filoxéra hatalmas pusztításokat végzett a nádasdi szőlőkben is. Az új, ellenálló fajták telepítése csak lassan indult meg, a szőlőtermesztés azonban később már nem érte el a korábbi intenzitását.

A gazdasági körülmények normalizálódásával már 1740-ben beszállásoltak a községbe egy őrmestert (vigiliarum magister), nyolc közlegényt és tíz lovat.

A község erdeiben ebben az évben is működött egy üvegkészítő ház (domus vitriaria) amely évente kettőszázharminc forint jövedelmet hozott a kegyúrnak. A „jámbor célokra” készített üvegtárgyak javarészt egyházi használatra készültek, nem kizárt, hogy innen láthatták el a pécsi egyházmegye területét. Évente két-három alkalommal 24 szekér indult útnak, hogy a széna közé rakott üvegeket értékesítsék.

Mária Terézia urbáriumát 1767-ben adta ki, általa kívánta szabályozni a földesurak és a jobbágyok közötti viszonyt. Elrendelte a földesúri birtok és az úrbéres népesség földterületének felmérését és az állatállomány megszámlálását, a szolgáltatások és egyéb kötelezettségek összeírását.

Nádasdon a püspöki úrbéri összeírások 1767-ben 163 jobbágycsaládot tüntettek fel. A lakosság közül kettő házatlan zsellér, a többi házzal vagy háztelekkel rendelkezik. Az összeírottak nevükből ítélve mind német nemzetiségűek. A leggyakrabban előforduló családnevek: Gungl, Schmidt, Keszler, Elblinger, Imhoff.

A falu jelentős kiterjedése ellenére legtöbb lakójának kicsiny belső telke összesen hatvan egész hét tizenhatod holdat tett ki. 48 lakónak egynyolcad vagy kétnyolcad belsősége volt, 28 gazdának három tizenhatod holdas telke, és csak kilenc gazda telke múlta felül vagy érte el az egy holdat.

A mezei ingatlanok is erősen tagozódtak a gazdák között: harminc gazda szántója öt-tíz hold közötti, és csak két gazdának volt tizenegy–tizenhat hold körüli szántófölje. A rét területének megoszlása is hasonló, de viszonylag nagyobb, mint a szántóké. A falu összesen 634 és fél kaszás réttel rendelkezett, azaz a 163 családot figyelembe véve az átlag megközelítette a négy kaszás rét nagyságot.

Az állatállomány 1785-ben: 93 igásló, 54 kanca, 64 ökör, 21 borjú, 157 tehén, 121 juh, 187 sertés. Kecskéket az úrbéri rendelet szerint tilos tartani.

Nádasd népességét fuvarkötelezettség is terhelte: Pincehelyre és Mórra tartoztak utazni, de az úrbéri rendelkezések szerint évente csak két napot kötelesek vállalni.

Az urbáriumot a községi bíró őrizte. Minden egyes adózóról adókönyvet vezettek. A rendeletben előírt területfelmérés ellenére 1785-ben még nem készült el a hivatalos földkimérés.

A XVIII. század végére a vármegyei közgyűlés lett a megyei önkormányzat legfőbb szerve. A közgyűlésen a pécsi püspökök mint nádasdi kegyurak, megbízottaik – Kazó István nagyprépost, valamint Kapucsy György, Horváth György, Ravasz István és Glavinich István kanonok – által képviseltették magukat.

A nádasdi közigazgatásról az 1785-ös Széchenyi-féle összeírás így tudósít: „Mindnyájan, minden ügyükben, akár közös, akár uradalmi, akár közösséget érintő, a hely bírójától függenek és neki a köteles engedelmességet tartoznak megadni. E helység bírója mentes minden uradalmi robot, kilenced és tized alól. Nyolc esküdt van, minden különösebb elfoglaltság nélkül. A jegyzőt, akijük van, egyezkedés szerint fizetik, akinek nincs párja, sem a kérvények még kevésbé a jelentések megírásában. Ezen a birtokon a körleveleket a jegyző a templom előtt hirdeti ki, és olvassa fel, amikor az emberek az istentiszteletről kifelé jönnek.”

Eszterházy Pál László püspök 1783-as egyházlátogatása során elrendelte, hogy minden plébános oktassa ki a bábákat arra: ha a gyermek megszületésekor haldokolna, és a templomba keresztelőre nem vihető, szükségkeresztséget szolgáltasson neki. Valter Gertrud és Tapert Erzsébet bábát a papi koronán (kerületi gyűlésen) levizsgáztatták: hogyan kell egy gyermeket in articulo mortis (a halál válságos állapotában) megkeresztelni.

Király I. József, majd Szepessy Ignác püspök idején rendelték el a bábák egészségügyi bizottság előtti vizsgáztatását és felesketését. A bábaasszonyok a szülő anyáktól gyermekenként harminc krajcárt és egy-egy kenyeret kaptak.

Az orvosi ellátás a felcserekre hárult, akik nem álltak mindig hivatásuk magaslatán. 1785-ben Nádasdon, „két kontár felcsert”, akik nem rendelkeztek megfelelő végzettséggel, a vármegyei orvos eltiltotta a gyógyítástól.

A faluközösség összetartását és szervezettségét mutatja, hogy a tolvajokat és a gyújtogatókat elfogás esetén a községi vagy az uradalmi börtönbe vetették. Az engedetleneket az uradalmi tiszttartók büntették meg. A faluba érkező szegényt és beteget a község látta el, és ha meghalt, közköltségen temették el.

Nádasd legbőkezűbb kegyura, a barokk mecénás püspök, Klimó György. 1752–53-ban építtette fel rezidenciáját a településen. Az általa létesített gazdatiszti lakások, magtár és a környező épületek napjainkra már csak részben láthatók, de így is jelentősen meghatározzák a faluképet. A kastélyt egykor jellegzetes barokk park vette körül, a kor szokásához híven szökőkúttal, nyírott bokrokkal, tervezett utakkal, sétányokkal. A rezidencia mögött vadaskertet alakítottak ki.

Klimó püspök nyaralókastélyáról részletes leírást nyújt az 1778-as püspöki összeírás egyik fejezete. Az 53 és fél öl hosszú, és 23 és háromnegyed öl széles egyemeletes épület hét szobából egy ámbitusból és hozzáépített árnyékszékből áll. A felső traktusban négy szoba, egy konyha, alul három szoba és egy pince található. Mindez szilárd anyagból (kőből és égetett téglából) épült, cseréppel fedve. Ugyanezen a telken, az udvaron áll egy L alakú épület, észak–déli, illetve keleti tájolású, szintén szilárd anyagokból, 33 és fél öl hosszú és három és fél öl széles. Itt található a számtartó és a házi tisztségviselők lakása. Az épület hat szobából és konyhából, valamint kamrából áll. Ezenkívül a telken áll még a szekérszín, az istálló és a pajta. Külön épület áll a szekerek tárolására, mellette egy szoba és konyha a kapuőr szolgálatára.

Az udvarban, a telek nyugati oldalán, észak–déli tájolású három és fél öl széles, „a folyamodók fogadására”. A rezidencia telkéhez kapcsolódik nyugat felől egy másik telek, amelyet fal övez. Rajta áll a házi kápolna, kerek alaprajzú, hozzákapcsolódó toronnyal, amelyet festett zsindely fed. Mellette két szoba és egy konyhás, szintén zsindellyel fedett kis ház. A kastély telke mögött fallal körülvett almáskert terül el, 63 és fél öl hosszú és 64 és háromnegyed öl széles. A kerítés két sarkában egy-egy „kerek, zsindellyel fedett épületecske” áll. A kastély építési költsége 13 793 forint hatvan dénárt tett ki.

Kelet felől a telek határos egy próstyával (tölgypallókból, felső részén vesszővel összegúzsolt kerítés) bekerített kerttel, amelyen vályogból épült szalmával fedett, két szoba-konyhás kertészlakás és ugyanilyen vadászlakás épült.

A püspöki rezidenciától „a királyi út” felé délre haladva, azon túl, a három oldalról fallal, vályogkerítéssel körülvett püspöki kert végén a hegy felől igen mély árokkal és vízcsatornával van ellátva, amelyben víz folyik le a hegy oldaláról. Mellette üvegház áll, 63 öl hosszú és 132 öl széles, ebben „őrzik” az itáliai fákat. (Az utalás nyomán feltételezhető, hogy a barokk főuri kastélykertek orangerinek nevezett üvegháza, valamint a télikertek mintájára a pompakedvelő és kifinomult ízlésű Klimó püspök is nevelt növénykülönlegességeket.) Az üvegház értéke 1158 forint 33 és egyharmad dénár.

A kastély parkja mellett a püspök céljara uradalmi major működik: présházas pince, fogadó, borkimérés, pálinkafőzőhely, kocsma, mészárosház, uradalmi patakmalom, olajütő malom, távolabb uradalmi kaszáló található. Ürhetanyán szilvás- és almáskert képezi a kegyúr tulajdonát. A kastélyt a XIX. században renoválták és részben átépítették.

Scitovszky János püspök meghívására a kastély neves vendége volt Liszt Ferenc. Báró Augusz Antal és Petrichevich Horváth Lázár társaságában, Szekszárdról, útban Pécs felé, itt szállt meg 1846. október 24-én. Pécsről négytagú énekes küldöttség utazott elébe, hogy a kor szokása szerint német nyelvű szerenáddal tisztelje meg a neves vendéget. Este, a vacsora alatt panaszkodtak Lisztnek, hogy nem kapnak Pestről magyar dalokat. „Liszt azonnal, még a vacsora alatt componált egy gyönyörű quartettet, melyhez szövegül Petrichevich Horváth Lázár, Garaynak A patakhoz czimű költeményét választá. Ez azonnal be lőn tanulva, s még a vacsora folytában elénekelve” – írja Csekey István Liszt Ferenc Baranyában című kötetében. A négyes A patakcsa címmel került a zeneirodalomba. A neves zeneszerző látogatásának emlékét márványtábla őrzi a kastély falán. Előtte áll Varga Imre Liszt Ferencről készült mellszobra.

A kastély építésével egyidejűleg mögé vadaskertet, az épület elé nemes fákkal beültetett parkot létesítettek, amely napjainkra már megsemmisült. Az egykori park végében, a Schlossberg alján állt a festett, faragott mennyezetű kínai pagoda, melyet a pécsi püspök 1885-ben, a párizsi világkiállításon vásárolt meg. A hagyomány szerint vendégeit sokszor ebben a nyári lakban fogadta. Ma már sajnos az épület eredeti formájában nem látható, mert a Bagoly csárda éttermi részével körbeépítették.

A püspöki nyaralókastély mellett a XVIII. századi gazdasági épület, az emeletes magtár és a az egykori gazdatiszti lakás áll. Itt volt a régi uradalmi központ, a községi kocsma, az erdészház (jelenleg idősek napközi otthona), hordóhitelesítő hely és néhány lakóépület.