A közmondások eredete és fejlődése.
A közmondások eredete és fejlődése.
Minden vidéknek, minden tájéknak s csaknem minden falunak voltak és vannak oly okos emberei, kiknek mondásuk – megtetszvén a népnek – közmondásokká váltak és válnak.
A nagyapa élőszóval átadja azokat unokájának s ezekhez tartja magát a közember, sőt néha a müveltebb osztály is takarózik velük, mivel a közmondások képezik a nép erkölcsi rendszerét és száz könyvnél is jobban képviselik az emberi észt.
Mint ismeretlen kéz csodai, az elmultak honából hangzanak felénk, de sem születési helyük, sem koruk nem tudható. Népről népre, nemzedékről nemzedékre, apáról fiura szállnak szellemi örökségképen. A mult átadta azokat a jelennek s a jelen, – bővitve, esetleg uj ruhába öltöztetve – átadja azokat a jövőnek.
Ha valaki egy vagy más alkalommal a világ szinpadján, vagy a családi körben, könyvben, vagy a szószéken bizonyos dolgot röviden megjelöl; vagy bizonyos nézetet fejez ki, hasonlatot mond; vagy véleményt nyilvánit, a mely itélete és formája szerint akár helyesen, akár helytelenül mások tetszésével is találkozván, ismételtetik és végre szájról-szájra jár s igy maradandó mondás- vagy beszédként föntartatik; mikor egy-egy tapasztalást ujra meg ujra beigazolt az élet; mikor már ezeren láttak, gondoltak és érezték ugyanazt, – a közös érzés szavakba öltözött, életigazság lett, az elmés szó felkapatott s a jó ötlet elterjedt: megszületett a közmondás. És épen azért, –mert mintegy közmegegyezés szerint megállapitott és elfogadott alakban jelennek meg mindig – nem közönséges értékkel birnak az életben.
Azonban – mint Ballagi irja – vannak másféle eredetü közmondások is. A régi világban tudomány és bölcseség nem volt úgy uton-utfélen elszórva, mint a mai időkben, hol, könyvek és szaklapok segitségével ezredek tapasztalatait és a világkerekség minden ismereteit szobánk négy fala közt kitanulhatjuk. Az őskor emberei máskép voltak: ők sokat tettek, de keveset okoskodtak. Csak testi erejökből végkép kifogyott vének, cselekvésükben leforgott életük tapasztalataira visszatekintve, és ritka ihletü egyes Isten avatottjai jós pillantásokat vetve a jövendőbe, szólaltak föl tanácsadólag, intőleg az ifjabb nemzedék előtt; ez pedig áhitattal hallgatott az apák bölcseségére, az ihletett dalnok s a fölavatott bölcs szavára, mely törvény gyanánt és szentségképen szint az utóvilágra. De a bölcs ismerte is hivatását. Intéseit és tanitásait rövidre szabta és oly dolgokkal hozta kapcsolatba, hogy vagy tárgyilag felötlők, vagy alapjuknál fogva szembetünők legyenek.
Ez a szorosan vett közmondások keletkezésének története. Korra nézve legtöbbjeik azon ősidőkből valók, mikor az ember már elevenebben szemlélődni és tapasztalni kezdett s eszmélkedésének eredményét szavakba foglalni is képes vala. És hogy mire képes az emberi szellem fejlődésének már ily zsenge korában, mi sem tünteti föl inkább, mint épen közmondásainak tartalma, melyben a bölcsesség s eszélynek, a házi, nyilvános, erkölcsi és vallásos élet igazságainak oly kincsét találjuk, mely soha el nem avul, sőt minden fejben és minden szivben a hányszor megfordul, mindannyiszor megujul s egyedüli az emberi elme müvek között; melyet félteni nem lehet.
A közmondások – mint minden idők és állapotok szülöttjei – Szvorényi szerint – épen oly közel állanak a mai naphoz, mint a homályos őskorhoz, és oly közel minden idők bölcseihez, mint a nép együgyü gyermekeihez. Születtek s születnek, hely és népfaj, vagy néposztály különbsége nélkül minden arra való alkalommal; de mikor, hol és kitől? – csak ezt ne kérdezzük tőlük. T. i. mert csakis nagy ritkán válaszolnak raja. Keletkezésök korához, helyéhez és kivált szerzőjéhez, – mint már mondottuk – ha csak tájékozólag is, alig egy pár út-mód szolgálhat kezünkre. Egyik, az egyenes vonatkozás bennök. Igy melyekben nyílhuzásról, íjról: ha madárra tárgyalsz, ijadat ne pengesd; király választásról: házasság, hadverés, király választás Isten dolga; – török-, tatár-, kurucz- s labanczról stb. fordul emlékezés elő. Gyakran csak tagadólagos eligazodást nyujtanak, pl. ez: »Viczkándozik, mint poltrás malacz a garasos kötélen,« – magától értetik: a »polturát« és »garast« maga a közmondás korra nem előzhette meg. Hasonlóan: »ki a krajczárt nem becsüli, a forintot sem érdemli« – bizonyára abban az időben született, a mikor a »krajczár« és »forint« forgalomban volt már. – Szerzőjükhöz meg kevesebbnek lehet hozza férni. Valamint a népdalok, úgy a közmondások szerzőit sem lehet kikutatni. A biblia eredetüekhez aránylag még legkönnyebben juthatni, milyenek: A ki másnak vermet ás, maga esik bele. (Zsolt. VII. 16.) Vak vezet világtalant. (Evang.) – Még bővebben találkozhatik a nyelvtudós az ó-klaszikai korból származottakkal.
Ilyenek: Lábába szállott az esze. (Homer Ilias.) Hazának füstje is kedvesebb, mint idegen országnak tüze. (Hom. Odyss.) Ajkába hararapott. Sötétben tapogat. A vak is látja. (Aristophan.) Port hintett szemei közé. (Plutarch.) Nesze semmi, fogd meg jól. (Galenus.) Kákán csomót keressz. A falnak beszélsz. Arany hegyeket igér. (Plautus.) Más bőrire játszani, alkudni. (Appuleius.) Mind a két fülére alszik. Kivették a falatot a szájából. (Terentius) Egy száj fú hideget, meleget. (Annianus.) Kezet adni, kuhit mondani. (Horat.) Lelkiismeret ezer tanu. (Quintil.) Ajándék lónak fogát ne nézd. (Hyeronim.) stb. – Igy egyes járatos frázisok is: Ritka madár. (Persius, Juvenal.) Vékony reménység. Madártej. Madártejen kivül mindene van. Kornyikálni: corni-cari, inepte garrire. (Aristophan után Erasmus.) Álmában sem. (Lucian és Theorc.) Fehér holló. (Annanianus.) Hattyúdal (Aelianus) stb.
Abból, mi a közmondások fogalmáról előadatott, kitetszik azok ó régisége is. Mert egyidejüek az értelmessé lett nyelvvel. Mind a mellett mint irodalmi tárgy, az ó szövetségi bölcs király: Salamon által emeltettek ama fokra, hogy a szent-könyvek egyik tartalmas részét a »Példabeszédek« teszik, melyek mar annyiban is különböznek a közmondás mai fogalmától, mert azokat ő maga szerzé. Legalább meg vagyon irva: »szerze 3 ezer példabeszédeket.« (1 kir. 4: 32.) Mi pedig – mint az eddig mondottakból is kiviláglik – a közéletből szeretjük fölfogni és elfogadni azokat.
Hogy a régi görög népnél igen nagy divatjok lehetett, mutatja sok, csaknem minden ujabb néphez átszivárgott közmondás.
Aristoteles – mint Laertius emliti – könyvet irt róluk. Tanitványai szerinte cselekvének; de mind a mester, mind a tanítványok dolgozatai elvesztek. Aspasiáról fenmaradt, hogy tragikus költőnek szemére veté, miszerint nem örömest él közmondásokkal, s a költő – csupa nemes bosszúból – legujabb művét közmondással kezdte meg. Az isteni Plato örömest hinté be velök tanitásait. A római müvek nem kevésbé rakvák ilynemü »bizonytalan szerzőktől eredt« mondásokkal, melyek Quintilian szerint azért maradtak fenn, hogy tisztességesnek és igaznak látszottak minden időben. (Institutionum tib. V.)
Emez irodalmak voltak, mint sok másban, ugy a közmondásokban is, első eszméltetői az ujabb keresztényi korszak nemzeteinek a nyelv és a benne fekvő kincsek iránt. Részint a szentirás terjesztése, részint a reformatió által s részint a két classicus nemzet mélyebb vizsgálata gyujtott szövétneket.
Tehát a közmondások kizárólagos eredetiségéről szó sem lehet; mert azokba – mint az imént mondók – beszivárogtak az ó-klaszikai világ bölcseségének több-kevesebb elemei, kivétel nélkül minden európai nép nyelvébe és igy – főleg a latinság révén – a magyar nép nyelvébe is. Azonban nincs kizárva, hogy valamely közmondás csak egy nemzet sajátja.
