A közmondások haszna.
A közmondások haszna.
A művelt embernek a szellemi szükségek nem kevésbé nélkülözhetlenek, mint az anyagi kellékek. A közmondásokat, mint a népszellem műveit szintén e szempontból kell megitélnünk, s akkor nem lehet azokat nagy becsüeknek nem mondani. Hogy mekkora becse van az évszázadokon át minden fölösleges czafat és sallangtól megtisztult arany igazságokat magukban rejlő közmondásoknak, ezt minden nemzet kulturájának hivatott buvárja megérezte s megpróbálkozott összegyüjteni a közmondásokat, melyek csupán az életviszonyokra vonatkozó csekély eltérésekben különböznek egymástól; alapjukban véve, az emberi gondolkozás természetes egyformasága kapcsán – egyek.
Általában a közmondás haszna abban nyilvánul, hogy az élczet táplálja, az értelmet gyakorolja, az itélő tehetséget élesiti, a kedélyt nemesbiti, a képzeletet foglalkoztatja s az elmeélt gyönyörködteti. Bennük oly anyagot találunk, mely friss, életteljes tartalmat, egyáltalában semmi nehézséget sem okozó alakban nyujt és az életben igen-igen sokféle alkalmakkor használható.
Mint »utczai bölcseség« oktatást ad a világ és az élet sokféle viszonyairól; ildom- és erkölcsi szabályokat nyujt; gazdagitja az önismeretet, utal a cselekedetek valószinü és szükséges következéseire, ad jó tanácsokat, int, fed, dorgál, dicsér stb… és mind ez a legegyszerübb s valóban a legmegkedveltebb módon történik.
Hogy minő első szükségi jó valamely népnek és nyelvnek a közmondások, arról fölösleges sok szót vesztegetni. Mert már az, hogy csakis a közmondásokban egy a nyelv a néppel s viszont a nép a nyelvvel, – eléggé mutatja, mit lehet bennük nyelvileg fölfedezni, mint kell hozzájuk visszatérni minden nyelv müveltségének örökké, hogy idegenné ne váljék; mint kell hozzájuk folyamodni, ha előadásunkba népies zamatot, természetességet, elevenséget és erőt akarunk önteni. E kiváló tulajdonságokat egyáltalán a népnyelvtől s főleg a közmondásoktól soha sem lehet megtagadnunk. Mennyi erőt, mennyi sajátos zamatot, kellemet kölcsönöznek a közmondások a tudomány szűrőjét áthajtva, szinehagyott irodalmi és társas nyelvünknek! Ha nem épen vesszük is az eredeti fölfogást, melyben bővelkednek, – melyek nyelvünknek kizárólagos sajátságait, tőröl szakadt magyarosságát többszörösen éreztetik, – s azt az ünnepies jelleget, melyet a tiszteletes régiség rájok nyom: figyelmen kivül azt még sem kell hagynunk, hogy midőn közmondásaink a széptani szó- és szólásalakzatok majd minden féléin keresztül változnak: a kifejezést a köznapiasból s egyuttal az idegenszerüből kiemelve, nemcsak a valódi szépnek hatásával ruházzák föl, hanem ugyanakkor a romlástól is óvják a nyelvet. Maguk helyén s tapintattal segédkezhetnek akármely szépműben is arra, hogy ez mind a velős gondolatos gyöngyeivel, mind a kifejezések változatosságával nemesedjék s tömött rövidségével és a réginek ujságával kellethesse magát. Épen ezért a szónoknak és irónak elmaradhatlan, költőnek nélkülözhetlen segédeszköze, hogy kellőleg hasson a népre és megértessék általa. Nagy hasznát vehetik a közmondásoknak a hitszónokok is, kik, ha közmondásokat alkalmaznak prédikáczióikban, beszédjük érthetőség és életrevalóság tekintetéből határozottan nyerne. Általában a nép tanitásánál a közmondásoknak nagy és szembetünő hasznát vehetni. Különösen nagy hasznát veheti a tanitó és tanár a gyermeknevelésnél, a gyermekoktatásnál s épen ezért a közmondás kis mértékben vonhatja a neveléssel és oktatással foglalkozók figyelmét magára.
Az ifjuságban – irja Diesterweg A. – a közmondások iránti érzéket felkölteni annyi, mint őt képessé és éretté tenni arra, hogy a köznapi beszélgetésben, az utczán, a társaságban jó gondolatokat, eszméket gyűjthessen s azokat önjavára fordithassa. Az ifjusággal a közmondások gazdag kincsét megismertetni annyi, mint őt a népéletbe bevezetni s vele a népnek mély értelmét, gondolkozását, élczét és kedélyét a legegyszerűbb, legérdekesebb s legkönnyebben megtartható módon megismertetni.
