A KOLOZSVÁRI VESZEDELEMRŐL VALÓ HISTÓRIA

1.           Oh magyar nemzetnek fényes koronája,
          Hervadtságra jutott díszes laurája!
          Hová lett hírednek zöldelő pálmája?
          Elhullott zöld fádnak szép arany almája.

2.           Régi hírrel-névvel dicséretes valál,
          Sokféle népeket zászlód alá hajtál,
          Magyar Attilával nagy dolgot forgattál,
          Mikor Scítiából ez földre kijutál.

3.           Szerencse jobb szárnyán frissen repül vala,
          Széjjel e világon kiterjedett vala,
          Hírednek pálmája nevekedik vala,
          Feltetszett csillagod szépen fénylik vala.

4.           De lám mely hirtelen gyalázatra jutál,
          Édes szép nemzetünk mint megcsúfoltatál!
          Gyásszal, siralommal, jaj, beboríttattál,
          Sok jaj, keserűség alá taszíttattál.

5.           Nyomorúságoknak ízetlen árvize,
          Rád tódul és megfojt keserűség íze.
          Minden nemzet rajtad nevetséget űze,
          Bánattal, csúfsággal megterhele tüze.

6.           Már valamely fele szemedet fordítod,
          Édes nemzetednek veszedelmét látod.
          Mindenfelé csak jaj s nyomoróság sorsod,
          Meghervadt orcádat könnyeddel áztatod.

7.           Elesett fejetek ékes koronája,
          Ékességgel díszes régi nemzetsége,
          Nemes virtusakkal tiszta fényessége,
          Homályba öltözött csillagod szépsége.

8.           Véreddel izzadott ellenség fegyvere.
          Minden ütközötön erősen megvere,
          Glóriát, triumfust minden helyen nyere,
          Őmiatta sok test a földön hevere.

9.          Mindenfelé rólad siralmas verseket,
          Írnak könnyhullással teljes énekeket,
          Mert mindenütt ő hagy számtalan testeket,
          Kiknek keservesen siratják testeket.

10.           Számtalan sok néped vesze Holdvilágnál,
          Azután csakhamar Feketehalamnál,
          Halamba rakaték Szebennek sáncánál,
          Újabban mast sok test hulla Kolozsvárnál.

11.           Mikor ingyen vélni nem is tudták vala,
          Sőt jó reménységben köztök minden vala,
          Baron, a nemesség utának nyomula,
          Hirtelen közülük számtalan elhulla,

12.           A föld fénylik vala szép piros vérekkel,
          Széjjel betölt vala elhullott testekkel,
          Mint vadak erdőben: szegények ebekkel
          Vadásztatnak vala vizslákkal, kölykökkel.

13.           Mindenfele köztök kik szánkodnak vala,
          Egy szoros utában tolyonkoznak vala,
          Másfelől előttek nemes dandár vala,
          Hátul szegényeket lövik, vágják vala.

14.           Némelyeket abból csúfsággal elvittek,
          Egyiptum insége alá rekesztettek.
          Jaj szegények, ezek mire neveltettek,
          Csúfos mesterséggel csinált vasban vertek.

15.           Oh, szívet fonnyasztó szomorú esztendő,
          Kinek minden része keserűséggel jő,
          Édes nemzetünknek keserves jajt szerző,
          Sok édesanyáknak szíveket epesztő.

16.           Oh keserves atyák, mire születétek,
          Kedves magzatakat mire neveltétek!
          Csaknem kettészakad szomorú szívetek,
          Sűrű könnyhullással telik meg szemetek.

17.           Sok özvegyek szíve bánattal virágzik,
          Halállal életek, szívek is kettőzik,
          Amelyekben sok bú, gondolot érkezik,
          Nyomorúság habja rajtok megütközék.

18.           Ki kedves magzatját, ki szép hütös társát,
          Ki siratja bátyját, ki édes rokonát,
          Jajszóval említi Kolozsvár határát,
          Könnyével újítja ételét, italát.

19.           Oh véletlen eset, jaj iszonyú romlás!
          Jaj, szomorú példa, iszonyú pusztulás!
          Megepedt lelkünkben nincs már vidámulás,
          Orcánkon lecsordul keserves könnyhullás.

20.           Oh vért szomjúhozó vérszipó Hárpiák,
          Életünk fogyató vad fene bestiák,
          Szomorú szíveket bágyasztó Hárpiák,
          Erre neveltünk-e kegyetlen Fúriák?

21.           Jaj, mire neveltünk? Nagy veszedelmünkre!
          Édes országunknak nagy veszedelmére.
          Vérrel vérebeket hizlalunk fejünkre,
          Viselhetetlen gyászt hozol nemzetünkre.

22.           Gyászolnak az egek nemzetünk romlásán,
          Homályos a szép nap szörnyű pusztulásán,
          Sírnak a csillagok megváltazatt sorsán,
          Kesereg a nagy föld vére kiomlásán!

23.           Írtam ez verseket ezerhétszáznégyben,
          Midőn nemzetünknek szép piros vérében.
          Úsztanak a szablyák Kolozsvár völgyében.
          Nyugossza meg Isten lelketek mennyégben!

Arcanum Újságok