5
5
Éjfélkor Dobó a puskaporos ajtó előtt egy legényt pillantott meg, amint az egynéhány nagy tálat vitt a fején.
- Mi az?
- Gergely főhadnagy úr parancsolta, hogy tálakat vigyek a konyhából.
- Hol a főhadnagy úr?
- A tömlöcbástyán.
Dobó odalovagolt. Leszállt a lováról. Fölsietett. Gergelyt ott találta a fal alatt, ahol a lámpás égett.
Egy vizestál fölé hajolva térdelt mozdulatlanul, halványan, komoran.
- Gergely!
Gergely fölkelt.
- Nem tudtam, hogy még fenn van, kapitány uram. Különben Mekcseynek jelentettem, hogy tálakat vigyáztatok.
- Aknáznak?
- Bizonyosan. Hogy az ostromot visszavertük, előre látható, hogy aknákat ásnak.
- Jó - felelte Dobó. - A dobosok is rakják le a dobokat a földre, s borsót reá.
- És apró sörétet.
Dobó leszólt a bástyáról Kristóf apródnak:
- Járd be az őröket, és mondd meg nekik, hogy a dobokat és tálakat minden fordulásnál vizsgálják. Mihelyt a víz remeg, vagy dobon a borsók, sörétek rezegnek, azonnal jelentsék.
S Gergelyt karon fogta, a vár belsejébe vonta.
- Édes Gergely fiam - mondotta neki atyai hangon, aminővel csak az apródjait szokta megszólítani. - Már egy hete figyellek téged. Mi bajod? Nem ilyen szoktál te lenni.
- Uram - felelte Gergely remegő hangon -, nem akartam terhelni vele kegyelmedet. De ha már kérdezi, megmondom. Mióta a várat megszállták, minden éjjel bekiáltják, hogy náluk van a kisfiam.
- Hazug beszéd!
- Én is azt gondoltam. Eleinte rá se hederítettem. De ma egy hete bedobtak a várba egy kis kardot. Az az én fiamé.
Ezt mondva, egy kis bársonyhüvelyű kardot vett elő a dolmánya alól.
- Ez az, kapitány uram. Tudom, hogy nem emlékezik reá. Pedig ezt a kardot kegyelmed adta nekem, mikor először találkoztunk. Aztán én adtam a fiamnak, mikor most elváltam tőle. Hogyan került ez a töröknek a kezébe?
Dobó a kardra bámult.
Gergely folytatta:
- Én a feleségemet, fiamat Sopronban hagytam. Arra semmiféle török nem jár. Ha járna, agyonvernék. Az én feleségem pedig onnan el nem mozdul, mert nincs is kihez mennie.
- Érthetetlen - felelte Dobó a fejét rázva. - Talán ellopták a kardot? Ócskáshoz, katonákhoz került.
- Hogy tudják akkor, hogy az én fiamé? És van valami kapcsolatosság is az ügyben, ami kígyóként marcangolja a szívemet. Ennek a Jumurdzsáknak, alias Dervis bégnek volt egy talizmánja. Azt elvette tőle az én Istenben boldogult nevelő papom: Gábor pap. És nekem hagyta. Azóta az a bolond török mindig azt keresi. Hogyan tudta meg, hogy nálam van, meg nem érthetem. De megtudta, az bizonyos, mert kéri tőlem.
- És azt gondolod, hogy a fiad csakugyan nála van? Hát ördög vigye el azt a gyűrűt, vesd ki neki!
Gergely levette a sisakját, s a homlokát törülgette.
- Hiszen éppen ez a különös, hogy nincs nálam a gyűrű. Otthon hagytam!
- Megáll az eszem! - szólt Dobó a fejét rázva. - Ha arra gondolok is, hogy némely törökök Sopronban kalandoztak... hm... a bég a gyűrűt ragadta volna el, és nem a gyermeket.
- Én is ezen bolondulok meg - felelte Gergely.
- És gondolod, hogy a gyermeked csakugyan itt van?
- Ahogy a kis kard idejutott Sopronból, most már azt kell gondolnom, hogy az én kisfiam is idekerülhetett.
A palotához értek. Dobó leült a palota előtt a márványpadra, a palotalámpás alá.
- Ülj le te is - mondotta.
A két térdére könyökölve nézett maga elé. Hallgattak.
Dobó végre a térdére csapott, megszólalt:
- Hát még ma éjjel megtudhatjuk; hogy igaz-e vagy nem a török szava.
Odaszólt a palota előtt járó őrnek:
- Miska. Eredj a tömlöcbe. Vezesd ide azt a kurdot, akit a patakban fogtak az emberek.
Az ablakon Baloghné szólott ki:
- Kapitány uram, a hosszú mentéjét...
Mert csak dolmány volt Dobón, szürke szarvasbőr dolmány, s az éji levegő ugyancsak hideges volt.
- Köszönöm - felelte Dobó. - Mindjárt aludni megyek. Pető hogy van?
- Félrebeszél és nyöszörög.
- Ki fog virrasztani mellette?
- A Kocsis Gáspár feleségét hívattam be. De amíg el nem csendesül, magam is virrasztok.
- Nincs ok rá - felelte Dobó. - Láttam a sebet. Be fog gyógyulni. Nyugodjon le kegyelmed!
Az őr kocogott oda a kurddal.
- Vedd le róla a láncot! - mondta neki Dobó.
A kurd a kezét a mellén keresztbe téve, mély meghajlással várakozott.
- Hallod-e, pogány - mondotta Dobó.
Gergely tolmácsolt minden mondatot.
- Ismered Dervis béget?
- Ismerem.
- Milyen formájú ember?
- Félszemű. Dervisruhában jár, de alatta páncélt visel.
- Az, az. Hová való vagy te?
- Bitliszbe, uram.
- Él anyád?
- Él, uram.
- Családod?
- Két gyermekem van.
És sírva fakadt.
Dobó folytatta:
- Kibocsátalak a várból, de egy megbízásomat kell híven teljesítened.
- Rabszolgád vagyok, uram, holtomig.
- Elmégy Dervis béghez. Annál a bégnél egy kis rab fiú van. Megmondod a bégnek, hogy ha azt a kisfiút holnap reggel idehozza a patakra nyíló kapuhoz, ahol te rabul estél, megkapja érte, amit kíván. Fehér kendővel jöjjetek.
- Értem, uram.
- Egy ember kimegy a kapun tőlünk a fiúért, és magával viszi a bég talizmánját. Te pedig elvezeted a bégtől a fiút, és átadod a mi emberünknek. De meg kell esküdnöd, hogy amit kívánunk, megteszed.
- Megesküszöm, uram - felelte a kurd.
Kristóf már ott állt mellettük. Dobó hozzá fordult:
- Menj be, Kristófom, a lovagterembe. A sarokban van egy rakás török holmi, s azok között egy kis török könyv. Hozd ki azt a könyvet.
Az a könyv a Korán volt, amit az olvasni tudó harcosok magukkal hordoztak. Pergamenbe volt kötve, és acélkarika volt a sarkán. Abban a karikában zsinór volt. Így szokták az olvasni tudó törökök a mellükön hordozni. A kurd rátette az ujját a Korán-ra, és megesküdött. Azután a Dobó lábához borult. Megcsókolta a földet, és örömtől elevenen távozott.
- De uram - mondotta remegő hangon Gergely -, ha a török látja, hogy megcsaljuk...
Dobó nyugodtan felelt:
- Ha nála volna a gyermek, már megmutatta volna. Hazug minden török. Én csak téged akarlak megnyugtatni.
Gergely dobogó szívvel sietett a bástyára, hogy aludjon is valamicskét hajnalig.
Mikor a malmok mellett lépked, az árnyékból egy pszt szó hallatszik, jobban mondva egy pst.
Gergely odanéz. A cigányt látja. Szalmán térdel a cigány, és integet neki.
- No, mit akarsz? - kérdezte Gergely kedvetlenül.
A cigány fölkel, és susog:
- Kutya van a kertben, nagyságos Gergely uram!
- No.
- Az este az Ókapunál egy kassai katonának a sisakja álladzóját reparáltam. Hegedüs hadnagy úr arról beszélt, hogy mikor ostrom van, duplán járna a fizetség. A katonák morognak Dobó nagyságos úrra. Azt mondják, hogy a török minden jót ígér, ő meg semmit. Választani kell.
Gergelynek elakadt a lélegzete.
- S előtted beszéltek így?
- Minden katona előtt. Én meg nem mondottam volna. De ha már félni kell, jobban félek a terektől, mint a kassai hadnagy úrtól.
- Jer velem - mondotta Gergely.
Megkereste Mekcseyt. A töltéscsinálóknál ráakadt.
- Pista - mondotta -, hallgasd meg Sárközit.
S otthagyta őket.
