SZEMERE PÁLNAK
SZEMERE PÁLNAK
Újhely, októb. 3. 1827.
Édes uramöcsém, kedves barátom,
Szíves köszönetemet a barátságos közlésekért. A- levelére nincsen szóm, mint arra sincs, hogy elébe tétessék az én naplómnak. A- kritikájára volna, de beléuntam a perlekedésbe, belé még a baráti magyarázatokba is, s valljuk meg Döbrentei nem az az ellenkező, aki nagy kedvet csináljon a küzdésre; felelete az Élet és Lit. II. kötetében nem azt mutatja, hogy a dologért perel, hanem hogy magát igyekszik kikapni a bajból. Az a ditirambuszi bérekesztés még bosszantja azt, aki ott nem azt kereste. - - Azonban a kapitány Szontagh úr kritikáját szó nélkül hagyni egészen nem lehet, és én arra kérem uramöcsémet, hogy jegyzéseimet kapitány úrral közleni méltóztassék. Sokkal jobb magával igazíttatni meg azon két helyt, melyen felakadtam, s így szükségtelenné tenni a választ.
Kapitány úr felakada azon amit én Sallust felől mondottam: rosszul szóla, hogy szépen szólhasson. A különben lelkes férfiú absolute rossz-nak vette, amit én csak relative rossz-nak mondottam; tudniillik amennyiben az oly szólást vétkes szólásnak, rossz szólásnak mondják a mi grammatika-gyártóink. - Nem tartozik ugyan rám, s ki akadjon azon fel, hogy más nem úgy gondolkozik mint én, de a grammatika-gyártók felől lévén szó, nem hallgathatom el, hogy én őket a nyelvszokás meghatározásában oly hatalmú uraknak, mint kapitány úr, nem nézhetem. E részben vélekedésem ez: - Az Élet nyelvében a változások magokban támadnak, ignotis auctoribus; a Könyvek nyelvében a tanácslatot az író teszi, s a szankciót a jobb olvasók javalása s a jobb írók elfogadása, követése. A grammatikus protokollistája a végezéseknek, sine voto, s a nyelvnek historikusa.
Kapitány úr az én képemet és az én Antipószomét, de akihez engem a szívnek sok kötelékei csatlanak, amit én felejteni sem nem akarok, sem nem fogok, így adja:
Kazinczy nyelvünknek külsőképpen való gazdagítását új szavak és külföldi szólások által sürgeti: - Döbrentei nyelvünket a maga belsőjéből, tősgyökeres természetével egyezőleg parancsolja kimíveltetni.
Midőn az Élet és Lit. II. köt. 1. 135. uramöcsém mondja, hogy nékem minden igyekezetem az volt, hogy nyelvünket idegen szép formák és szólások által minél inkább gazdagíthassam - gyönyörködve hallám a szót, mert bíztam, hogy akik a dolgot értik, hozzáértik, amit uram-öcsém nem mondva mond, hogy ez az én igyekezetem nem oda célzott, hogy én a nyelv teljes-vérűségét elkorcsosítsam, hanem hogy teljes-vérűségét az idegen szépségek általvételével megnemesítsem, amit Rómának írói is tevének a latin nyelv teljes-vérűségével, mint Klopstock és Schiller a németben, tiltván ugyan a verbrittozás-t, a vergallicismezés-t, és mégis szabadon szedvén fel valami a felszedést érdemlé, s Voss, ki a német beszédet eltölté graecizmusokkal. De midőn kapitány úr itt engemet Döbrenteivel hoz oppositióba s erről azt mondja, hogy ez a nyelvet a maga saját kincsei által akarja gazdagítani, én pedig új szók és külföldi szólások által; akkor az uram-öcsém által nékem adott magasztalás gyalázatomra változik el, s a kapitány úr által festett képemtől iszonyodom. Úgy tetszik, hogy kapitány úr mindamellett, hogy írása filozófus vizsgálónak, elmélőnek bizonyítja vagy nem ismeri nyelvünk útját, melyet teve, eléggé, vagy nem emlékezik azokra, amik azon lármásan történtenek. Soha még ember másnemű soloecismusokat az én írásomban nem talált, mint akart soloecismust; soha még én nem szólottam úgy, hogy aki hallott, kétségbe vehette volna, ha én nyelvemet az anyám emlőjéről függve tanultam-e, vagy mint idegent, később éveimben. Szeretném, ha kapitány úr megolvasná, amit én a Tud. Gyűjt. 1817. XII. k., antikritikámban, talán 1818 s 1819. XI. köt. mondottam. Nem azon voltam én, hogy nyelvünk saját kincseit ki ne ássuk a Föld alól; tudtam én, hogy a magyar bányáknak sok aranya van, s nemes aranya; nem azon voltam én, hogy a nyelvnek tős-gyökeres természetével ellenkezőleg gazdagíttassék a nyelv (ez a nyelv tős-gyökeres természete szerencsétlen kifejezés az én fülemben; szépen hangzik, nagyot akar mondani, de mit ád?) - én azon voltam, s azt tanítottam világos szóval, hogy a magyar beszéd ELSŐ érdeme abban áll, ha az magyar beszéd; én azt tanítottam Él. és Lit. II. k., hogy öklendezi fülünket, aki magyar szóval beszél, de nem magyarul; s így azt szabad állítanom, hogy kapitány úr közöttem és Döbrentei közt igazságtalanul vonta ki a határlíneát. - Én azt, amit kapitány úr monda, így adnám:
Kazinczy és Döbrentei egy értelemben vagynak, azt állítván, hogy a magyar beszéd első érdeme abban áll, hogy az magyar beszéd legyen; hogy a nyelvnek saját kincseit ki kell fejteni, hogy abba oly szépítéseket, melyek annak saját arcát, színét eltarkítanák, felvenni nem szabad. De itt kétfelé válnak, s míg Döbrenteinek az az arc, amelynek ajakát bajusz prémzi: Kazinczy a bajuszost is, a bajusztalant is elfogadja, csak belőle magyar lélek sugározzék. Döbrentei egyszínűvé, Kazinczy sokszínűvé akarja tenni a nyelvet (Charaktersprache). Döbrentei semmit nem tűr, amin idegen szag van, bár a szag és szín kedves: Kazinczy kész elfogadni mindent, ami idegen, ha szép és ha nálunk is szép marad; mert tudja, hogy
Külföld termése volt a rózsa is:
A művelés belföldivé tevé,
S hespéri eget szítt e tetők gyűmölcse (a szőlő).
A művelés belföldivé tevé,
S hespéri eget szítt e tetők gyűmölcse (a szőlő).
Epistolám Berzsenyihez
Hiába mondom én Döbrenteinek, hogy a latin írók s Virgil, Horác, Sallust, maga Cicero, sőt az elsőn kezdve az utolsóig mindenike, még a constructiót is általvivék nyelvekbe, s értették, mit teszen az, hogy az ő rossz szólások az olvasót édesen emlékezteté a görög író célbavett szavára: Ut vidi, ut perii, ut me malus abstulit error! - Et longum formosa vale, vale, inquit, Jola - hol még hiatust is ejte, hogy azáltal is görögösen szólhasson - hiába kértem Dt, olvassa hát az idegengyűlölő Klopstockot, a tüzes antifrancia Schillert, s mondja meg, nem hemzsegnek-e mind az egyikben, mind a másikban a xenologiák. D. mindazzal nem gondol, hanem beszéli, amit akar, s megpederíti a bajuszát. Csakhogy nézzük szonettjét, s ott is kapunk nem magyar szólást; máshol nála talán még többet.
Egy valaki nekem ezt írá minap: Wir Ungarn sind doch wahre Pedanten. Wir sehen immer auf die Lehren unserer Grammatiker, nicht auf das, was schön ist und frommt. Kérdjük, mennyire emelkedénk már azon az úton, amelynek megnyitását az én vétkemnek és érdememnek mondják ellenségeim s barátim, s hova fogunk még emelkedhetni, s hol maradunk, ha Dt követjük, ki a maga szegénységében pepecsgélésekre szorúl s eltortyadva fészkeli el a maga szélességében magát - lásd feleletét az Él. és Lit. II. k., mely az én apológiám mellett (ugyanott) igen nagy kontrasztban áll: én sietve, lobogva repűlék végig tárgyamon, ő eluntatja hallgatóit, hogy bízvást elalhatnak prédikációja alatt.
Nagyon tartok, hogy a Döbrenteiék misoxéniája oly patriotizmus mint a bajusz szeretete hogy ők szégyelnek tartozni valamivel másoknak. Nézzék hát az olyat ne lopásnak, hanem spolia opimáknak; a győztes nem szégyelt a nyert karddal azok ellen élni, akiktől azt nyerte. -
A szépírónak nincs főbb törvénye, mint az, hogy írása szép legyen. A gondolat továbbszövését kapitány úrra hagyom; egyedül azt jegyzem meg, hogy én készebb vagyok azt hinni, hogy a világnak minden Verseghyei kárára voltak a nyelvnek, mint azt, hogy a német szólásokból szőtt REMÉNY (a szonett) kárára s gyalázatjára van nyelvünknek.
Én in praxi hibázhattam, tüzem sokszor elkapott, s többet tettem, mint kellett: de teóriámért felelek.
Mi Terézia napján restaurálunk, s kérni fogom az őnsga titoknokját, hogy a nyalábot uramöcsémhez vigye le. Éljen szerencsésen, édes uramöcsém.
Oktob. 5d.
Hozzáfogék a Döbrenteinek adandó felelethez, és azt még októberben venni fogja uramöcsém. Mindazáltal jó lesz, ha ami itt megyen, kapitány Szontágh úrral közöltetik.
