AZ HALÁLRÚL
AZ HALÁLRÚL
Két erős kötele vagyon Istennek, mellyel akaratunkat magához vonsza és engedelmességére hódoltattya: eggyik irgalmasság, kegyelem, szeretet kötele, mellyel lágyan és gyengéden édesgetvén, magához vonsza szívünket; másik igazság, fenyíték, bosszú-álló ostorozás vasláncza és belíncse, mellyel az ellene-rúgóldozókat engedelmességére téríti. Azért mongya Oseás-által: In funiculis Adam traham illos, in vinculis Charitatis; hogy mind a szám-kivetett Ádám istrángival, mind a szeretet gyenge kötelékével vonsza magához az embereket. A szeretet kötelét Isten ő-maga fonta, kötötte, hozzánk-való sok jótéteményivel és kivált-képpen szerelmes Fia váltságával. Mert miképpen Isten semmivel nyilvábban nem ismértette hozzánk szerelmét, mint Szent Fia szenvedésével: azonképpen semmivel inkáb nem gerjed szívünk az isteni szolgálatra és szerelemre, mint a mí kegyes Üdvözítőnk kínnyainak emlékezetivel. Az Ádám istrángi fonalát Éva anyánk fonta, mivel ő-tőlle vólt eredete a bűnnek; Ádám atyánk pedig az ördög mesterkedése- és segítsége-által kötél-verő vólt; mert a halál és minden nyomoruság kötelét nyakunkba rántotta. Nem Isten a bűn és halál oka, hanem az ördög irígységéből jött a halál e világra. Egy ember-által jött a bűn, és a bűnből áradott a halál minnyájunkra, mivel, Stipendia peccati mors; a bűn sóldgya halál.
Úgy vagyon, a szeretet kötele magában erőssebb, hogy a fiak szivét kegyes Attyokhoz kötelezze; de mivel a bűn-által szolgává lett az ember, még pedig kegyetlen urak: bűn és ördög szolgájává, innen vagyon, hogy a szolgai erkőlcs belé-avott és inkább félelemtűl, hogy-sem szeretettűl viseltetik. Ez az oka, hogy sokszor az Ádám kötele, a szomorú halál emlékezete foganatosb akaratunknak bűnöktűl elfogására és jóban erőssítésére, úgy annyira, hogy a Bőlcs mondása-szerént, a ki nem-csak hébe-hóban, hanem minden cselekedetiben emlékezik utolsó kimúlásárúl, soha nem vétkezik. Annak-okáért a régi bőlcsek azt hirdették, hogy a tekélletes élet: halálrúl-való emlékezet. Moyses pedig abban helyhezteti az igaz bőlcsességet és okosságot, hogy jól elő-nézzünk és utolsó igyünket szemlélvén, gondot visellyünk halálunkra: Utinam saperent et intelligerent, ac novissima providerent! Mert ennek emlékezeti nem-csak a világi hiuságokat megútáltattya és felfuvalkodott kevélységünket megalázza, hanem, eszünkbe jutatván, hogy rövid az üdő, melyben kereshettyük az örök bóldogságot felébreszti és gerjeszti szívünket az isteni szolgálatok szorgalmatoskodására.
Mivel azért az Ádám kötele ily hatalmason tartya a jóban akaratunkat és a mái Evangeliom egy halottat ád előnkbe, hogy ennek példája maguk állapattyárúl gondolkodtasson: az Evangeliom folyását követvén, szóllok én-is a halálnak három tulajdonságárúl; tudni-illik: hogy azt semmi úton el nem kerülhettyük; hogy annak óráját nem tudhattyuk, és hogy annak rettegtető szörnyűségétűl külömben szabadosok nem lehetünk hanem-ha szent életet viselünk. Ezeket pedig nemcsak a végre hozom-elő hogy megtanúllyuk, minémű készülettel kel a halált várnunk, hanem, hogy ennek emlékezetivel, mint erős zabolával magunkat minden gonoszságtúl megtartóztassuk, a világ hízelkedését megútállyuk, akaratunkat Istenünk törvényéhez kötözzük és oly életet visellyünk, mely a halál félelmén győzedelmes lehessen. Figyelmetesek legyetek és a halál emlékezetit úgy olcsátok elmétekbe, hogy azt soha le ne tehessétek.
Salamon bőlcseséggel, Dávid szentséggel, Sámson erősséggel, Absolon szépséggel, Ábrahám engedelmességgel, Moyses szelídséggel, mind Isten-, mind világ-előt tekíletesek vóltak. A pogányok-közöt Pláto és Aristóteles elmés bőlcseséggel tűndöklöttek; Ciceró és Demosthénes ékesen-szólással egyebeket megelőztek; Hector és Hercules vitézek vóltak, Alexander és Julius győzedelmekkel a földet megtőltötték. Ezek és ezekhez hasonlók, minnyájan meghóltak. Sem bőlcseség és szentség, sem erő és szépség, sem kincs és gazdagság, sem uraság és birodalom, sem ifiúság és hatalom, senkit a halál nyilaitúl el nem rejthetett; fulákjátúl meg nem menthetett. Annak-okáért, akár-mely hoszszú-életü atyákrúl-is azt olvassunk: Et mortuus est, hogy végre meghóltak.
A mely halotrúl a mái Evangéliom emlékezik, idejének virágozó szépségében, ifiuságának erejében vólt; özvegy anyának eggyetlen-eggye vólt, nemzetes gazdag vólt, ezért találkoztak ennyi késérői. De sem idejének ifiusága, sem anyai gond-viselésnek szorgalmatoskodása, sem értéke és gazdagsága meg nem menthette a haláltúl.
És, hogy régi dolgokrúl ne szóllyunk, a kik ez-előt száz esztendővel, mit, száz esztendővel? Húsz vagy harmincz esztendővel ebben az országban tisztekkel és értékkel fénylettek, akik ebben a várasban laktak, ezeken az utzákon jártak, ezekben a házakban éltek, gazdagságokat győjtöttek, vígan ettek, ittak: minnyájan meghóltak. Valakik most it jelen vattok, rövid üdő forgásában eggyűl eggyig meghaltok, úgy hogy legfellyebb negyven, vagy talám csak harmincz esztendő-után, egy sem él közzűlletek, száz esztendő múlva pedig azt sem tudgyák at utánnunk-valók, ha vóltunk-e a világon. Sőt, a kik most ismérnek, hóltunk-után úgy emlékeznek róllunk (úgy-mond Szent Jób) mint álomban-látott dologrúl. A mely házakban most laktok, a mely szépséget most birtok, a mely tiszteket most viseltek, azok mind másokra szállanak, kik tí-róllatok annyit gondolkodnak, mennyit tí gondolkodtok azokrúl, kik ezeket a házakat éppítették és száz esztendő előt bírták, az-az csak neveteket sem tudgyák, és mint-ha soha nem éltetek vólna, feledékenségben lésztek.
Tehát, Statutum est omnibus hominibus semel mori, elvégezett másolhatatlan rendelés, hogy egyszer minnyájan meghallyunk. Testamentum hujus mundi, morte morietur; testamentomban hagyott örökségünk az, hogy meg kell halnunk. Erre-nézve a Szent Irás a halált oly útnak nevezi, mellyen földbe kel menni mindeneknek, valakik földből építtettek, Via universae Terrae.
A kik a halál képét leírták, formáját úgy rendelték, hogy abból megismértetnék minnyájunk állapattya. Szem-nélkül írván a halált, azt példázták, hogy a halál méltóságra nem néz, személy-válogatás-nélkül pápát, császárt, ifiat, vént, szegényt, bóldogot egy-aránt elviszen. Fül-nélkül írván, ismértették, hogy senki könyörgését, supplicálását, sirását, rivását, elő nem vészi, a bőlcsek okoskodásit, az ékesen-szóllók hitetésit, a prókátorok mesterséges fogásit fülébe nem ereszti, senki óhajtása, senki jajgatása, senki könyörgő vagy hízelkedő szava nem fog rajta. Mezítelen írván, jelentették, hogy semmi szépségen és gazdagságon nem kap, senki kincsét és ajándékát bé nem vészi. Végezetre, kezében egy nagy kaszát vágolan írván és mellé illyen mondást függesztvén, Nemini parco, senkinek nem kedvezek, arra mutattak, hogy valamint a kaszás a füvekben válogatást nem tészen hanem noha eggyik magasabb másiknál, eggyik szeb másiknál, de egy-aránt mind levágja, egy rakásba hánnya, úgy a halál nem nézi, hogy emez hatalmasb vagy gazdagb, szeb vagy ifiab, erősseb vagy bőlcseb, hanem egyenlő-képpen lekaszál, földhöz vér és oly egyarányúvá tészen mindeneket, hogy a hólt csontok-közöt megválogatható külömbsége nem marad az embereknek. Azért Statutum est, végzésből ment-ki, változhatatlan és múlhatatlan törvény, hogy egyszer minnyájan meghallyunk.
Szent Péter-tűl-fogva Nyólczadik Urbán pápáig, úgy tetczik, két-száz harminc-kilencz Pápa vólt. Ha meg nem feletkezem a számlálásban, Julius császár-túl Constantinus-ig negyven-kilencz császár vólt; Constantinus-túl Nagy Károly császárig harmincz-kilencz, Károly-túl Első Rodolfus-ig huszon-hat; Rodolfus-túl száz harmincz-egy császár vólt. Ezeket mind lekaszálta és halomba rakta a halál. Mert szinte ollyan minden világi felség és méltóság, mint a Nabuchodonozor képe, melynek noha feje arany, keze és mellye ezüst, hasa és tompora réz, ina pedig vas vólt, de lába-feje és talpa, mellyen állott romlandó cserép vólt, és egy kis kövecskével mindenestűl földhöz veretett.
Azért ha ennyi tudós, szent, hatalmas, gazdag, nemzetes, győzedelmes emberek meghóltak, méltán részegnek, az-az esztűl-fosztottnak nevezi Isaias, a ki azt álíttya, hogy csak egy szempillantásig frígye vagyon a halállal.
Nem-csak akkor halunk-meg, mikor életünk fottára jutunk, hanem Quotidie morimur, quotidie enim demitur aliqua pars vitae cum crescimus, vita decrescit. Infantiam amisimus post pueritiam: deinde adolescentiam. Quidquid transiit temporis, periit; valamíg élünk, naponként halúnk, nevekedésünkben fotton fogy életünk, elvesztettük, valami üdőnk elfolyt. Azért mondotta amaz okos aszszony Dávid-nak, hogy minnyájan meghalunk és mint a vizek, folyton folyunk. Erre-nézve ördögi csalárdságnak nevezi Szent Gergely, hogy ennek a mi folyó-vizünknek felső részét megfagylalván, azt tetteti, mint-ha nem folyna, mint-ha veszteg-állana: maga a vizek és jég-alat mind folynak.
A halál nem egyéb, hanem életünk elfolyása és fogyása. Mivel azért a mí életünk mingyárt kezd fogyni, mihent születünk, bizonyos, hogy mingyárt halni kezdünk, mihent világra jövünk. Quidquid temporis vivitur, de spatio vivendi demitur, ut omnino nihil aliud sit tempus vitae, quam curcus ad mortem, in quo nemo vel paululum stare, vel aliquando tardius ire permittitur. Erre nézett Seneca, mikor a mí életünket folyó-órához hasonlította: Quemadmodum clepsydram non extremum stillicidium exhaurit, sed quidquid antea defluxit, sic ultima hora, qua esse desinimus, non sola mortem facit, sed consummat; tunc ad illam pervenimus, sed diu venimus: melyben folyton-folytt és a felső üvegből folyton-fogy a por, akkor végeződik az óra; mikor az utolsó por leesik, de az előt régen folyt. A mí életünk-is mindenkor fogy, a halálon végződik utolsó szem-pillantása. Azért nem jó számtartók, úgy-mond Szent Ágoston, a kik nevekedni mongyák esztendőnket, mikor továb hallad halálunk: Cum crescunt pueri, quasi accedunt illis dies. Ista est falsa computatio; crescentibus enim, decedunt potius quam accedunt. Mert azt kellene mondani, hogy mennél továb élünk, annál inkáb fogynak esztendeink. Mivel, Vitae principium, mortis exordium est: nec prius incipit augeri aetas nostra, quam minui; életünk kezdete halálunk eleje; és ottan fogyni kezd, mihent nevekedni kezd esztendőnk. Az üdő és a halál vetten-vészi részeit életünknek. Gyermekségünk elfogy, mikor ifiúságot érünk; ifiúságunk meghal, mikor ember-korra jutunk; megállapodott emberségünk véget ér és elolvad, mikor megvénhedünk; úgy, hogy, Quotidianus defectus corruptionis, non est aliud, quam quaedam prolixitas mortis; ez a mindennapi fogyás nem egyéb hoszszú halálnál; és mikor vége lészen egész életünknek vagy inkáb egész halálunknak, akkor szűnünk-meg a halástúl.
Vaj forogna gyakran elménkben, hogy meg kel halnúnk! bezzeg az lenne belőlle, a mit Epictétus említ: Mors ob oculos quotidie versetur; sic nihil unquam humile cogitabis; nec impense cupies quidquam; hogy ez az emlékezet akaratunk dölfösségét és emberi gyarlóságunk vétkes indúlatit künnyen megfojtaná; elszakasztaná vágyódásunkat a világi hiuságoktúl és semmihez felettéb nem ragaszkodván, minden állapatban mértékletességet követnénk.
Akarjátok-e érteni, mit tészen az, hogy meg kel halnunk? annyit tészen: hogy valamit bírunk, valamit reménlünk e földön, azt mind el kel hadnunk. Annyit tészen, hogy minden pompáktúl és gyönyörűségektűl, minden tisztektűl és méltóságoktúl, minden atyánk-fiaitúl és barátinktúl, minden jószágunktúl és gazdagságunktúl el kel szakadnunk. Annyit tészen, hogy a léleknek a testből ki kel menni, e világot el kel hadni, oly útra, oly országba kel lépni melyben az-előt nem vólt; és nem tudgya, ki lészen vezetője: angyal-e vagy ördög. Annyit tészen, hogy ez a test elsőben egésségtűl és erejétűl, az-után minden érzékenységtűl, minden világi édességektűl meg-fosztatik, föld-alá tétetik, férgektűl megemésztetik. Annyit tészen, hogy Isten itílőszéki-eleibe kel menni. Oda pedig sem szolgánk és barátunk, sem kincsünk és gazdagságunk nem késérhet, hanem Opera sequentur, csak cselekedetink jőnek utánnunk és azok érdeme-szerént vészük az örök jutalmat.
Ez a halál, mellyen által kel mennünk; ennek emlékezetit kel szívünkbe-óltanunk, ha szentűl akarunk élni. Tudta Ábrahám, mely hasznos a halál emlékezete; azért, mihent szarándoksága-után letelepedett, első örökséget, temető-helyet vásárlott: jelentvén, hogy első gondolattya halálrúl vólt, melynek emlékezetivel trággyázta az után-való vásárlásit. Az írás-tudók töb okok-közöt a végre mongyák, hogy Jósef parancsolva kötelezte maradékit, hogy tetemét kivigyék Egyiptom-ból, hogy a halálrúl emlékeztetné a sidókat. A régi rómaiak, mikor a farsangi jólakásokhoz akartak kezdeni, elsőben halottat temettek: Saturnalia incepturi romani, quibus convivia agitabantur, initio mortuis parentabant. Az Egyiptom lakosi minden lakodalmokban a vigaság-közöt hólt ember koponyáját és egyéb csontyait tükör-gyanánt az asztalra vitték: AEgyptii, in convivio inferre solent sceletum: hortanturque convivas, ut neminerint, se non ita multo post, tales fore; és eszekbe jutatták a vendégeknek, hogy kevés idő múlva ők-is illyenek lésznek. Mihent Christus Urunk Szent Pétert fő-pásztorságra választotta és juhait néki ajánlotta, legottan halálárúl emlékeztette. Innen vagyon eredete, hogy a mái napig, mihent pápát választanak, egy kis szöszt fellobantnak előtte, azt kiáltván: Pater Sancte, sic transit gloria mundi; Szentséges Atyánk, így múlik a világ dücsössége. Mikor a nap-keleti császárokat koronázták, egynehány-féle márvány-darabot vittek eleibe, hogy elválaszsza, mellyikből akar koporsót csináltatni. Ezzel intették, hogy e világi országért el ne veszesse a Meny-országot. Így vetettek zabolát a fejedelemségből származó kevélységnek; hogy miképpen a páva lebocsáttya kevélyen felemelt farka sátorát, megtekintvén lábát: úgy a királyi méltóságbúl sekedező dagályt megfojtották a halál emlékezetivel a királyokban. Mert a Szent Jób mondása-szerént, mivel a nagy fejedelmek vétkeit nem merik dorgálni az emberek: Ad sepulchra ducantur et in congerie mortuorum vigilent; a koporsó és halál emlékezetivel felnyílik szemek, hogy magokba szálván gondolkodgyanak jobbúlásokrúl. Bezzeg, ezt cselekedte Szent Dávid; mert azt írja, hogy, Ambulavit in medio umbrae mortis; a halál árnyéka közöt járt: az-az, oly közelnek álította halálát, mely közel a test az ő árnyékához. Ezt cselekedte ama hatalmas Ötödik Károly császár, ki eszébe vévén, hogy semmi úgy nem tartóztattya embert a bűnöktűl, mint a halál emlékezeti: sok esztendők forgásában, mindenkor egy fedett társzekérben magával hordozta koporsóját és mivel azt a szekeret legközelebb járatta magához, sokan azt itílték, hogy elrejtett drága kincseit hordoztatta rajta.
Ezzel, a halálnak szűnetlen emlékezetivel úgy meggyőzte magát Károly császár, úgy megútálta világi felségét, hogy császárságát és királyságit letévén, barátok-közzé, klastromban rekeszkedett; és világi gondoktúl üressedvén, halála napjáig az egy isteni szolgálatban foglalatoskodott, példájával erősítvén, hogy Facile contemnit omnia qui se semper cogitat esse moriturum; künnyen megútál mindent, a ki nem-csak néha, hanem mindenkor eszében forgattya, hogy meg kel halni. Ki kapott inkáb e világon, mint Alexander? De mihent eszébe vevé, hogy meg kel halni: Divisit regnum suum; sok vér-húllatással keresett országit megútálá és szolgái-közzé osztá. Erre néze ama túdós ember, a ki egy száraz kaponya-alá azt írta: Hoc cogitanti vilescunt omnia; mindent semminek tart, a ki ezt gondollya. Mert miképpen Bóldisár királyt hamis vélekedéséből kimenté Dániel egy kis hamu-híntéssel; úgy az emberek künnyen eszekbe vészik, hogy a világ csak csalogattya és játzogattya őket, ha koporsó-porral meghíntik szívöket.
Tudgyátok-e keresztyének, mi az oka, hogy az emberek ily szabadoson, sőt feslettűl élnek? hogy a bűnökben ily bátran hevernek, büszhödnek? hogy minden elmélkedéseket és gondolattyokat csak a világi jókra függesztik? hogy úgy szorgalmatoskodnak, mint-ha soha meg nem kellene halni; úgy ragaszkodnak a csalárd világhoz, mint-ha it vólna maradandó lakások; oly bátorsággal vannak, mint-ha frígyek vólna a halállal? Ennek oka az: hogy Non posuisti haec super cor tuum, neque recordata es novissimi tui; az emberek elfelejtik halandóságokat. Ha a bűnben bátorsággal gázolnak; oka az, hogy halálokrúl nem gondolkodnak; Sordes ejus in pedibus ejus: non est recordata finis sui. Ha a kevélységtől elragadtatnak: oka az, mert, Non cogitant de morte sua, ideo tenuit eos superbia; elfeletkeznek halálokrúl; mert a por és hamu nem kevélykednek, ha meggondolná halandóságát. Ha sokan a világ gyönyörűségiben úsznak: oka az, hogy szemek-elől nem viselik halálokot. Mert, Vestis a tinea non atteritur, quae in funere; ha a moly meg nem sérti a ruhát, mely a hólt testen vólt: annak a léleknek sem árt a világ incselkedése, mely a halálrúl gyakran gondolkodik, sőt mint Damocles, megúnnya, mint a veszélyt, a világi csalogatásokat. Ha sokan felebaráttyokkal veszekednek és a világi jókon üstököt vonszanak: oka az, hogy halálokrúl nem gondokodnak; mert miképpen a méhez, akár-mint viaskodgyanak, megcsendeszednek, mihent egy marok port vetnek közikbe; Pulveris exigui jactu compressa quiescunt: úgy mí-bennünk, porrá-létünk emlékezete, mególtana minden gyűlölséget. Ha a tűrhetetlenek semmit békével nem szenvednek: oka az, hogy testek rothadásárúl elfeletkeznek, mert ezt meggondolván, semmi kárral boszszúra nem indúlnának. Mint az Egyiptom lakosi, noha látták, hogy a sidók kőlcsön kért gazdagságokat elviszik, de egy szót sem szóllottak; mert akkor halottokat temetvén, azt kiáltották: Omnes moriemur, hogy előttök a halál.
Nem ok-nélkül nevezi zabolának a halál emlékezetit a Szent Irás, mikor azt mongya, hogy viszsza-vonatott Sennacherib, mint erős zabolával, az ő vitézi halálának látásával. Ádám-nak is ezen zabolát vetette szájába az Isten, és mind addig álhatatos vólt az engedelemben, míg az ördög el nem rontotta ezt a zabolát, ama szóval: Nequamquam moriemini; meg nem haltok. Nem-csak zabolája, hanem kormánya életünknek a halál emlékezete.
A ki hajóját jól akarja igazgatni, nem ál a csónak orrán, vagy közepin a kormánnyal; mert így hamar parthoz, vagy tőkéhez rontaná bárkáját: hanem a hajónak utolsó végére ál és onnan igazgattya folyását. Ha mí-is csak életünk eleit, az-az nemzetségünket vagy nemes vérünket nézzük; ha életünk közép folyását, ifiuságunkat, erőnket, értékes állapatunkat szemléllyük: veszedelmesen evezünk a test csónakában; hanem életünk utóllyát tekíncsük, az légyen kormányunk. És miképpen Szent Pál azt írja magárúl, hogy Quotidie morior, minden-nap meghal: mí-is minden-nap, ha nem töbször, egyszer, gondolkodásunkat nyújtóztassuk-ki magunkat egy koporsóban; úgy, a mint halálunk-után kinyújtóztatnak, elhervatt és változott szörnyű ábrázatban; megkékűlt rút szinben; az iszonyú férgek és úndok genyetségek-közöt. És mikor így kinyújtóztunk, szóllyunk e képpen magunknak: illyen állapatra kel jutnom; így kel e világtúl és minden javaimtúl elválnom; így kel mindenektűl elhagyatnom; ennek a rothadandó testnek e képpen kel büszhödni; azért mit kapok a rosz világon? miért kedvezek a büdös testnek? miért nem készülök oda, a hol örökké kel laknom? Maxima insania est in brevi vita, nunquam finiendos comparare dolores; nagyob bolondság nem lehet mint ha a rövid életben örök kínokat keresek.
Nem-csak meg kel halnunk, keresztyének; hanem hamar-való üdőn kel ennek lenni, mert a Szent Pál mondása-szerént, Tempus breve est, rövid az üdő, Breves dies hominis; megrövidűltek a mí napjaink, nem élünk most annyit, mint a régiek nyólcz-kilencz-száz esztendőkig. A mely bizonyos halálunk, oly bizonytalan annak ideje, órája, helye és módgya: betegségből-e, vagy hirtelen történetből; gyilkosunk gonoszságából-e, vagy egy tégla esetiből, egy fa dőlléséből, egy ház omlásából, egy hajó fordúlásból, egy híd romlásból; tűztűl-e vagy víztűl; ímettünk-e vagy aluvásunkban; jártunkban-e vagy játékunkban lészen halálunk, senki nem tudhattya. És a mint édes Üdvözítőnk mongya: Qua hora non putatis, Filius Hominis veniet; mikor ingyen sem gondollyuk, akkor szóllítnak-ki e világból. Incertum est, quo te loco mors exspectet: itaque in illam omni loco exspecta; nem tudod, úgy-mond Seneca, mely helyen vár téged a halál: azért te őtet mindenüt készen várjad: Omnem crede diem tibi diluxisse supremum: minden napot utolsó napodnak itíly.
Ezt a halál bizonytalanságát, a Szent Irás szép példákkal adgya előnkbe. Eggyüt azt mongya, hogy a halál úgy jár, mint a lopó: ki örömest étszaka, setétben kullog, reá leselkedik, mikor alusznak és vigyázatlan vannak az emberek; és akkor nagy leptében, zajgás-, csattogás-nélkül ballag, nem-is az ajtón, hanem ablakon, vagy egyéb rejtek helyen bújik-bé. Azért mikor a Szent Irás sok helyen lopóhoz hasonlíttya a halált, mikor azt mongya, hogy, Intrat per fenestras, ablakon bújik-bé: jelenti a halálnak véletlen-vóltát, bizonytalan óráját. Másut azt olvassuk, hogy a halál ollyan nékünk mint a horog a halnak, a tőr a madárnak. Ezzel taníttatunk, hogy a halált sokszor ot talállyuk, a hol nem álíttyuk, sőt a hol életet keresünk. Mikor a hal vígan úszkál a szép folyóvízben; mikor a madár gyönyörűséges szép ágakon röpdös és kedvesen énekel; azt állítván, hogy szép falattal bétőlti gyomrát, táplállya, sőt hizlallya hasát, akkor nyeli-el a horgot; akkor fojttya nyakára a tőrt: úgy az emberek a gyönyörűségek, tisztek, gazdagságok ágain bátorsággal vigadozván, véletlen esnek a halál tőrébe. Menyit ismértünk, kik vígan menek feküdni és halva találtattak? Menyin merűltek vízben? menyin égtek házban? menyin fuladtak-meg, kedves falatok torkán akadásával? menyin vesztek házomlásban; egy szúnyog-marában: egy tő-lyukasztásban? A szent Jób fiai, mikor vígan lakoztak, akkor dőlt reájok a ház. Mikor Amnon az ő báttyával Absolon-nal kedvesen vendégeskedett; mikor Mifiboset, a Saul király fia, dellyest ágyában nyugodott, véletlenül megöletének. Holofernes, a szép Judit kívánságában, álmát halálához ragasztá. Egy szóval nincs száma azoknak, kik dob, trombita harsogással, virgyina-hegedű-szóval gyönyörködtetvén magokat, egy szem-pillantásban kiragadtattak az élők-közzűl és főld-alá nyomattak.
Ez az oka, hogy a Szent Irás a mí életünket párának, füstnek, tajtéknak, hamar elhervadó virágnak, árnyéknak, álomnak nevezi. Mert véletlen elmúlik és oly keveset tart, hogy az Isten Calendarioma-szerént senki egy egész napon nem él, mivel Isten-előt ezer esztendő csak egy nap. Senkit nem olvasunk pedig a négi nagy-életű emberek-közzűl-is, ki ezer esztendeig élt vólna. A mostaniak igen sokat élnek, Ut multum, centum anni, ha száz esztendőt, az-az egy napnak tized részét érik, mert közönségesen hetven vagy nyólcvan esztendő utolsó határa az igen hoszszú-életű embereknek. Ezek a kevés esztendők az örök élethez-képest ollyanok, mint egy csep víz a tengerben, egy fövenyecske a főld kerekségben.
Mivel azért ily gyarló és romlandó ily rövid és mulandó a mí életünk, nem hogy egy napot, de egy órát sem igérhetünk életünknek. Sőt minden órában azt mondhattyuk Szent Dávid- dal: Uno tantum gradu, ego et mors dividimur, csak egy lépés, csak egy garádics vagyon én-közöttem és a halál-közöt. Mert a bőlcs mondása-ként, Mors non tardat, nem késik és nem múlat, hanem jőtön-jő reánk a szomorú halál. Azért int Szent Jakab, hogy soha azt ne mongyuk, hogy hólnap ezt mívellyük, amoda megyünk, ot vásárlunk, Ignoratis quid crit in crastino; mert nem tudgyuk, mint lészen hólnapi állapatunk; hanem így szóllyatok, ugy-mond: ha élünk, ezt vagy amazt mivellyük, úgy, hogy minden dolgunkrúl hával kel szóllanunk, nem tudván, mit hoz magával a következő nap.
Mondaná valaki: Isten igen kívánnya üdvösségünket, igen szereti lelkünket, mi az oka tehát, hogy el-rejtette és titkon tartotta magánál utolsó óránkat? Ha tudnók, mikor lenne kimúlásunk, szorgalmatoson hozzá készűlnénk, minden egyéb gongyainkat félretennők és így üdvösségünket bátorságosban megnyerhetnők.
Keresztyének, Istennek atyai kegyelmessége az-is, hogy halálunk óráját titkon tartya. Mert ezzel ébreszt és esztenez, hogy szentűl és jámborúl éllyünk, a bűnöktűl magunkat ójuk, és a mint Szent Hilarius szól, Dei ignoratio, intentam sollicitudinem suspensae exspectationis exigit; utólsó napunk bizonytalansága függőben-lévő várakozásunk szorgalmatoskodását kívánnya. Ha tudnók halálunk napját, bóldog Isten! mely nagy szabadságban, sőt mely nagy feslettségben élnénk? Most, noha nem tudgyuk óránkat, mindazáltal naprúl napra hallasztyuk jobbúlásunkat és bátran merűlünk minden bűnökbe; mit mivelnénk, ha bizonnyal tudnók, hogy még tíz esztendőt élünk? Vallyon találtatnék-e, a ki kilencz eszetendejét világi gyönyörűségekben nem tőltené és ördögi szolgálatokban, az-az bűnökben nem foglalná? Semmivel azért nagyob okot nem adott vólna Isten a gonoszságra, mint, ha tudósított vólna hóltunk idejéről. Óránkat eltitkolván, Ita vivere hominem voluit, quasi altera die judicandum; azt akarta, hogy úgy éllyünk, mint-ha más nap megítéltetnénk, és a mint Szent Ágoston tanít, Cum diluculo surreximus, ne ad vesperam nos confidamus pervenire: et cum in lectulo membra deposuerimus, de lucis non confidamus adventu; mikor felkelünk, estvérűl bízonyost ne tarcsunk, mikor lefekszünk, virrattához ne bízzunk, hanem azt bizonnyal hidgyük hogy Qualem te invenerit DEUS cum vocat, talem pariter et judicat; úgy ítíletünk, a mint utolsó óránkon találtatunk; és ha készűletlen tapasztalnak, örökké elveszünk. Azért életünk bizonytalan vége erős eszten az istenes életre és üdvösség-keresésre. Erre-nézve Christus Urunk a halálnak bizonytalan órájából azt hozza-ki, hogy minnyájan vigyázzunk és mindenkor készen legyünk, mert nem tudgyuk napját és óráját, éjjel-é vagy nappal, estvére vagy hajnalban lészen kiszóllításunk.
De oh vakság! oh balgaság! noha ily bizonytalan az óra, melytűl füg az örök állapat, még-is ily feledékenyek és késedelmesek vagyunk az üdvösség dolgában! Ha it a várasban tíz vagy tizen-két embert halálra itíltek vólna és csak az órát várnák, mellyen a hóhértűl megöletnek, vallyon ezek mit mivelnének? mit gondolnának? miben foglalnák magokat? Talám koczka, kártya jádzásban? talám kaczagásban, trágárságban egy-más-közöt üstök-vonásban? Efféléket mind félre-tennének, hanem ha eszek vólna, keseredett szűvel, szomorú orczával, köny-húllató szemmel zökögő szókkal Istentűl bocsánatot kérvén, bűnöket megbánván, üdvösségekhez készűlnének. És ha valaki közzűlük jádzanék, dobzódnék, jószágért veszekednek, azt sült balgatagnak és esze-fordúltnak itílnők. Illyen a mí állapatunk, minnyájan, Tamquam morti destinati; halálra itíltettünk, a bizonytalan órát fejünkre várjuk. Mit mivellyünk tehát? Játzodgyunk-, kaczagjunk-, dobzódgyunk-e? gyűlölködgyünk és az árnyék-világon vonakodgyunk-e? Oh esztelenség! oh gondatlanság, ha lelkünkre és üdvösségünkre nem vigyázunk, ha úgy nem élünk, mint-ha ma kellene meghalnunk! Bezzeg, ha eszűnkön járnánk, gyakran így kellene magunknak szóllanunk: ha ez éjjel meghóttam volna, jaj, mint lett vólna dolgom? Ha ezen órában meghalnék, micsoda állapatban találtatnám? Mint járna az én szegény lelkem, ha most kiszóllíttatnám? Vallyon nem mennék-e az örök kínra? Jaj, ki kevesen vannak, kik efféle gondolkodásokkal életek jobbítására izgattyák magukat!
Akarjátok-e tudni, honnan vagyon, hogy néha némellyek gondolkodnak a halálukrúl, de meg nem tellyesedik bennek a bőlcs mondása, hogy soha sem vétkezik, a ki utólsó állapattyárúl emlékezik? Oka az, hogy hosszú életet igérnek magoknak, a halált pedig messze-lévőnek álíttyák. Azért, mint a szem kicsinnek mutattya a mi távúl vagyon, úgy a mí szívünk semminek tartya a halált, míg meszszének tetczik. Mikor az ördög bűnre akar vinni, első, mestersége az, hogy a halál félelmét kivegye a szívünkből: Nequaquam móriemini; ifiu vagy, erős vagy, egésséges vagy, nem dobzódol, nem részegeskedel; mikor annak ideje, orvossággal segíted a természetet, azért még most meg nem halsz, meszsze még a te czélod, üdőd lészen ez-után-is a jóra. Tudgya jól az ördög, hogy senki nem hinné, ha igyenesen azt mondaná néki, hogy meg nem hal; azért ezzel senkit nem bíztat, hanem azt mongya, hogy meghal, de nem ez-idén, nem ebben a hólnapban, nem ezen a napon, és így minden esztendőt, hólnapot és napot felszabadítván a halál félelmétűl, halandóságát elfelejteti emberrel és halhatatlansággal bátoríttya szabados életre. De eszükbe kel ezt a csalárd ördög mesterségét vennünk és nem kel úgy gondolkodni a halálrúl, mint-ha távúl vólna. Ha vén vagy, előtted a koporsó; és azért hajol hátad görbesége a föld-felé, hogy temető-helyedet mindenkor szemléllyed; mivel a Szent Pál mondása-szerént: Quod senescit, prope interitum est; a ki megvénhedett, közel jár a halálhoz; és az ősz hajat a régi bőlcsek halál virágjának vagy zászlójának nevezték. Ha ifiú vagy, meggondold hogy töb bárányt visznek a mészárszékbe, hogy-sem juhot, és egy ötven esztendős mellett sok ezer ifiút vitetik a temető-helyre.
Azért minnyájan szállyunk magunkba és eszünkön járjunk; mert miképpen, In bello non licet bis peccare, a hadban egy vétek veszély, és elől nem kezdhetni: úgy a halálban kétszer nem vétkezhetünk. Statutum est semel mori; egyszer, nem többször halunk-meg. Azért orvosolhatatlan vétek, ha bűnben és Isten haragjában lészen halálunk; mert valamely-felé dől a levágott fa, örökké ot marad. Annak-okáért, Tota vita discendum est mori; tellyes életünkben elég dolgunk vagyon, ha meg akarjuk tanálni, mint hallyunk jól meg. Iificrates békeséges üdőben és bátorságos földön árkokkal és palánkokkal erősítette táborát és úgy tartotta rendben népét, mintha igen félelmes helyen vólna, a végre, hogy ha véletlen ellenség találná, ama bolond mentséggel ne élne. Non putaram, nem véltem; mentűl illendőbb, hogy a mí vitézkedésünk idejében mindenkor készen legyünk és szorgalmatossággal vigyázzunk magunkra, hogy valamikor jő, készen talállyon a halál, és az okos szűzekkel várjuk Urunk jövetelét, hogy menyegzős házába mehessünk.
Bőlcs Aristóteles mondása, hogy a halál rettenetesb minden félelmes dolgoknál. Azért, mikor Ezechias király hallotta vólna, hogy meg kel halni, keserves köny-hullatásokkal úsztatta beteg ágyát; mikor Saul hallotta volna, hogy más-nap meg kel halni, ottan elájula és a földre esék: mikor Bóldisár királynak tudtára adák kimúlását, a reszketés-miá nem csak ina lantolt, hanem térde egybe-veretett. Mert Mors peccatorum pessima, semmi nincs e világon veszedelmesb és rettenetesb, mint a bűnösök halála. Ennek sok és nagy okai vannak:
ELŐSZÖR: A halál oly testi gyötrelemmel megyen végbe, melynél nagyob a testhez nem fér. Nagy kínnal jöttünk e világra, noha nem magunk, hanem mint a viperák, anyánk kínnyával és sokszor halálával; de sokkal nagyob és magunk kínnyával megyünk-ki e világból. Minnyájan láttatok halálra vált embert; vettétek-e eszetekbe, mint változik hervadott színe, mint hidegűl és merevedik lába, mint kékűl keze, mint béesnek és a nagy kínok-miatt kifordúlnak szemei, mint vonódik és keményedik homloka, mint feketűl nyelve, mint röhög a mellye, mint vonagodik, menyit fohászkodik, mint serkedzenek köny-húllatási, mint folynak hideg izzadási, mint fárad a lélekzésben; egy-szóval, mint elváltozik, megrútíttatik minden tagja? Ezek a nagy változások szörnyű kínok jelenségi. És ha minden fájdalom abból származik, hogy a testnek természet-szerént-való állapattya megbontakozik és a benne-való nedvességek mértéke megváltozik; mivel soha semmi kín és fájdalom úgy meg nem bontogattya és el nem változtattya természetünk állapattyát, mint a halál, mely éppen és tellyességesen mivóltát elrontya és csak-nem tőkévé teszi: következik, hogy valamennyi kínokat, betegségeket és fájdalmakat szenvedett vagy szenvedhet a szegény gyarló test: mind azoknál nagyob és keservesb kínokat érez ember a halálban; úgy, hogy minden egyéb fájdalmak, akár sebből, akár köszvéntől, kólikátúl, kőtűl származzanak, csak előljárói és martaléki a halálnak. Mert a betegségek egy vagy két tagját, fogát, szemét, lábát, veséjét gyötrik embernek: de a halál minden kínokat magában kapcsol: minden tagjait és részeit a testnek felbontya és elváltoztattya. Annakokáért rettenetesb és fájdalmasb minden világi kínoknál a halál.
MÁSODSZOR: a földhöz és e világi jókhoz ragaszkodott ember lelkének kimagyarázhatatlan szorongatási és kínnyai vannak a halálban, mikor láttya, hogy el kel válni mindazoktúl, a miket szeretett, a miben gyönyörködött, a miben reménségét helyheztette; és a mint mezítelen jött ide, úgy kel innen kimenni. Ezt meggondolván a bőlcs, felkiált: Oh halál, mely keserű a te emlékezeted annak, ki békével vagyon gazdagságiban, kinek igyenes úttya vagyon mindenekben! Mert igazán írja Szent Gergely: Nunquam sine dolore amittitur, nisi quod sine amore possidetur; hogy a mit ember szeret, fájdalommal válik-el attúl. Azért a halálra vált ember eszébe vévén, hogy gazdagságát, kincsét, méltóságát, tisztit, örökségét, jószágát mint el kel hadni: keserves méreggé változnak akkor minden kedves gazdasági. Szeme-előt forog, hogy jó barátitúl és attyafiaitúl, kedves házasátúl és magzatitúl, sok szép nyájasságtúl és barátságos társalkodástúl, sőt az egész világtúl ugy meg kel válni, hogy soha ezekhez viszsza nem tér. Az-is elméjébe ütközik, hogy az ő teste, melynek gyengéltetésére mindenben kedvezett, oly szörnyűségre jut, hogy sem jó baráttya, sem kedves házasa, nem, hogy egy ágyban, de egy házban sem maradhat vélle: hanem főld-alá dugják és ot a férgektűl elszaggattatik, megposhad és rothad, úgy, hogy utálás-nélkül reá sem nézhetni. Oh mely szomorú és keserves kínokat szereznek efféle gondolatok a világhoz ragaszkodott ember szívében!
HARMADSZOR: rettenetesb gyötrelem vagyon a gonosz életű emberek halálában. Mert mint a gonosz-tévő, mikor a tömlöczben vagyon, mindenkor törődik, gyötrődik: de fő-képpen, a mely nap kivitetik a bírák-eleibe, iszonyú rettegésektűl szorongattatik és kínoztatik: úgy a bűnös ember, mikor az ajtón vagyon, hogy bírája-eleibe mennyen, szörnyű félelmektűl környékeztetik. Eszébe jút akkor és mint egy tűkörben, szeme-előt forog tellyes életének számlálhatatlan gonoszsága, szabados erkőlcse, feslett úndoksága. Furdallya és feddi lelkiisméreti, hogy az isteni szolgálatban ily restes, az üdvösségkeresésben íly késedelmes vólt és minden eszét, kedvét csak a múlandó világi roszságra fordította. Tellyes életében valami vétkekrűl penitencziát nem tartott, csoportban, sőt seregben rohannak elméjébe, mint Antiochus-nak, és szörnyű-képpen szorongattyák, mardossák szívét, mivel a halál esztene a bűn. Szent Jób és Szent Dávid, noha megöregedett állapattyok vétkeitűl nem annyira tartottak, de ifiuságok fogyatkozásit rettegéssel említették; és halálokhoz közelgetvén, attúl tartottak, hogy azokból ne következzék veszélyek.
Szent Isten! menyin kivánnának halálok óráján egy napot, egy órát azok-közzűl, mellyeket most játékkal, mulatsággal, hiusággal múlatnak, hogy abban Istennek kedvét kereshetnék? De sokan úgy járnak, mint ama szegény Chrysaorius, kirűl Szent Gergely azt írja, hogy a menyire gazdagsággal, annyira bévelkedett vétkekkel; és halála óráján látván az ördögöket, kik érette jöttek, izzadással, szörnyű hánkódással kiáltani kezdett: Inducias, vel usque mane; bárcsak virrattig, bárcsak virrattig hadgyatok békét. De nem lén helye esedezésének, hanem azon órában meghala, mert Qui paenitenti veniam spopondit, peccanti diem crastinum non promisit; noha Isten bocsánatot ígér a penitenczia-tartónak, de nem ígér hólnapot a vétkezőnek. Oh, mint átkozzák akkor a gonoszak magok balgaságát, hogy az imádkozásban, szentségek gyakorlásában, bévséges alamisnálkodásban és egyéb istenes szent életben nem foglalták magokat? Megnyílik akkor szemek, és megismérik, de későn, hogy hiuság és roszság e főldi szorgalmatoskodás; vakság és esztelenség a világi dolgokon-való kapdosás.
Mikor pedig a gonosz lelki-isméretü ember így őrlődik, gyötrődik magában, azt ne gondold, hogy az ördög aluszik, mert ha minden-kor kerűl, mint az ordító oroszlány, akkor legnagyobb dühösséggel rohan emberre, mikor láttya, hogy rövid ideje vagyon: és ha Isten meg nem zabolázza, sok hamis képezésekkel, rettenetes jelenésekkel, színes hazugságokkal úgy megháboríttya a gonoszságba merűlt ember értelmét, úgy elfordíttya akarattyát, hogy sok iszonyú rettentésivel kétségbe ejtheti; noha a szentéletű jámborokon nem ád Isten hatalmat a sátán-nak, hanem hatalmas erejével hátra-veri és megszégyeníti.
NEGYEDSZER: mind-ezeknél nehezeb dolog, mely a gonoszszakat kínozza az utolsó ütközetben: hogy mingyárt a halál-után nem prókátor és gond-viselő-által, hanem személy-szerént, Isten itílő-széki-eleibe kel menni számot kel adni tellyes életérűl, örök üdvösségnek, vagy kárhozatnak utolsó sentencziá-ját kel venni. Azért mongya Szent Gergely, hogy Non immerito anima tunc terretur, quando post pusillum hoc invenit, quod in aeternum mutare non potest, méltán retteg akkor a lélek, midőn láttya, hogy kevés vártatva ollyat talál, a miben örökké marad. Oh, mely szörnyű félelem ez! nem-csak azért, hogy utólsó és másolhatatlan a sentenczia, és senki ennek execuczió-ját, kiszolgáltatását nem ellenezheti, nem-csak azért, hogy oly dologrúl lészen sentenczia, melynél nagyobbrúl nem lehet; tudni-illik, örök boldogságrúl, vagy kárhozatrúl; de azért-is, hogy ily közel és szinte előtte lévén embernek a törvény órája, nem tudgya, ha nyeri-e vagy veszti? És noha lésznek, kik a bűnös testet elkésérik a sírhoz, de senki nem mégyen a bíró-eleibe a lélekkel, hanem elhagyatván minden segítségtűl, csak a jó és gonosz cselekedeti mennek véle: Opera illorum sequuntur illos. A sánta pedig, kit Szent János vádoló-nak nevez, jelen lészen, ki béadgya a szegény lelket, mint Zacharias-nál olvassuk. Egy szem-pillantásban vége lészen a törvénynek: bévádoltatik; megitíltetik; meg-sentencziáztatik a lélek; és haladék-nélkül, executio, igazság szolgáltatik. Azért, Ex hoc momento pendet aeternitas, ettűl a szem-pillantástúl függ az örökké-való állapat.
Illyen nagy kínokkal, ennyi keserves gyötrődésekkel, illyen rettegésekkel és szorongatásokkal tellyes azok halála, kik a halált készen nem várják, hanem csak a múlandó világhoz ragaszkodnak; testekre és nem üdvösségekre vigyáznak; gazdagság keresésben, nem istenes erkőlcsökben foglallyák életeket.
Azok pedig, akik igaz fontban vetik és hiuságnak tartyák a világot minden kincseivel, böcsülletivel és gyönyörüségivel; azok a kik it csak azért élnek, hogy az örök bóldogságban helyt szerezzenek és minden gondolattyokat arra fordíttyák, hogy Istennek kedveskedgyenek; azok is kik szívében meghólt a világ és elvált kívánságok attúl, a mivel a rosz világ tartóztattya az emberek kedvét: nem illyen rettegésekkel, nem efféle bajos gondolkodásokkal mennek a halálra, hanem víg és csendesz elmével várják halálokat; mert noha el nem kerűlhetik a halál nyilát: de, Non tangit illos tormentum morits, a halál kínnya meg sem illeti őket, hanem a mint Szent Bernárd írja, Mors bonorum optima: quia fit ibi, quies a labore; fit jucunditas de novitate; fit securitas de aeternitate; ezek halála job minden világi jónál, mert kezdete a nyugodalomnak, bátorsága az örök bóldogságnak.
Az Isten szolgái tudgyák, hogy az ő halálok elrontatik a bóldog feltámadással; azért úgy válnak-el a testtűl, mint az útra-menők a házoktúl. Tudgyák, hogy a világi élet tengeri habok hányása; és hogy, Nullus portus, nisi mors est, nincs a halálnál egyéb part, a hol megnyugodgyanak. Tudgyák, hogy e földön jövevények és szám-kivetésben vannak; tudgyák, hogy Mors porta est et principium verae vitae, a halál ajtaja és kezdete az örök életnek, azért minden kedvek és kincsek, minden atyafiságok ot vagyon, a hol örökké maradnak. It pedig úgy laknak, mint ma hólnap kiménő sellyérek, és eszekbe forgattyák, Non domum esse hoc corpus, sed hospitium, hogy nem házok, hanem szállások ez a test, sőt tömlöczök, melynek ajtaját halál nyittya-fel. Tudgyák, hogy it sok harczok és veszedelmek-közöt vitézkednek, sok munkás fáratságokkal lenyomatnak, sok kisértetekkel ostromoltatnak és a testnek súllyos terhével nehezíttetnek; azért nyereségnek tartyák, hogy a világ tőreiből szabadúlnak; hogy a test gyarlóságátúl megmenekednek; hogy az ördög ostrominak veszedelméből kivitetnek. És gyakran kiálttyák Szent Dávid-dal: ved-ki Uram ebből a fogságból lelkemet; jaj nékem, hogy ennyire hoszszabbodik bújdosásom. Oh, mely gyönyörűségesek, Uram a te hajlékid! ájulva kívánkozik te-hozzád az én lelkem. Mert, ha kedves a vitéz embernek a harcz-után-való diadalma; ha örvendetes a kereskedőnek fáratság után való nyeresége; ha gyönyörűséges az uton-járók haza-menése, az elfáratt munkások estveli nyugodalma, a tengeren hányatottak patrajutása: az igazaknak-is kedves, mikor De corpore mortis hujus, ettűl a halandó test szolgálattyátúl felszabadúlnak.
Az isten-félő szent emberek le nem vetkőznek az emberi gyarlóságból; azért vagyon ő-bennek-is a halál fúlánkjának érzékensége. De orvosságok-is vagyon, mellyel annak mérgét megfojtyák.
Ha a világi élet kívánsága akadoz elméjekben, ottan vagy azt felelik, a mit ama jámbor püspök mondott: Si aliquando, cur non modo? Ha ez után-is meg kel halnúnk, miért nem most? Ha halad-is egy-nehány nappal vagy órával, ugyan reá kel erre a mészár-székre mennünk. Bezzeg, ha üdő-vontatással megmenekedhetnénk a haláltúl, vólna valami, de a mire reá kel menni, mi haszna abban haladékot kívánni? A kit akasztani visznek, kevés öröme lehet abban, hogy üdő múlik míg meszszeb viszik; vagy hogy valamivel hoszszab és kevés-töb garádicsu a lajtorja, mellyen fel kel hágni. Minnyájan utban vagyunk, halálunk helyére menten megyünk; mennyit halad halálunk, annyit nevekedik rettegésünk. Meghóltak előttünk, valakik születtek; meghalnak utánnunk, valakik a világra jőnek; sem elsők, sem utólsók nem vagyunk a halál torkában, azért bolondság attól félni, a mit el nem kerűlhetsz. Job hamar által-menni és a félelemtűl megmenekedni, hogy-sem sokkáig rettegni és ugyan reá-menni.
Ha a világi jószágtúl nehezteli elválását a gyarló test, azt forgattyák elméjekben az igazak, a mit Szent Pál mondott: földi házunktúl megválván, tudgyuk, hogy Istentűl éppített lakó-helyünk vagyon Mennyekben. Nincs it maradandó várasunk, hanem e földön azért élünk, hogy örökös bóldog várast keressünk. Mivel azét ennek a várasnak kapuján most vagyunk, mikor a halált közel érezzük, nem kel hátramászni vagy a menetelen akadozni.
Ha a világi társaság vagy atyafiság forog a gyarlóság-előt, azt jutattya emlékezetibe az isten-félő ember, a mit Szent Lucius mondott halála óráján: A malis liberor, ad Deum Patrem optimum transeo; semmi jó nincs e világon, gyarló és fogyatkozott minden társaság, Istenhez mennyünk, minden jónak kút-fejéhez.
Ha a halál iszonyusága rettegést indít, meggondollya az istenes ember, hogy a halálban semmi nehezeb nincsen, mint annak félelme. Azért, Ex neccesitate facit virtutem, a mit kedve-ellen-is kellene szenvedni, Isten malasztyának segítségével megbátoríttya magát és azt mongya Szent Ambrus-sal: Mori non timeo, quia bonum Dominum habemus; Jó Uram vagyon, nem félek a haláltúl, mely az én Uram-eleibe viszen.
Ha a temetés szörnyűsége háborgattya elméjét, mingyárt azzal bátoríttya magát a jámbor ember, a mivel Szent Ignátius: Frumentum Christi sum. Christus búzája vagyok; ha a Christus mezejébe, a földbe nem tétetem, nem gyümőlcsözöm.
Ha az itílet félelme rettegteti, úgy szól lelkének, mint Szent Hilárion: Egredere, quid times anima mea? quid dubitas? Septuaginta prope annis servisti Christo et mortem times? Mit félsz, mit rettegsz lelkem? Meny ki, ennyi esztendeig szolgáltúl Istenednek és nem mersz eleibe-menni?
Ha a Sátán kísérti és ostromollya, nem jár úgy, mint az istentelenek, kikrűl Szent Jób azt írja, hogy Conterentur in porta, mikor a kapun lésznek, ot romolnak meg; hanem, Non confundetur, cum loquetur inimicis suis in porta; esze nem vész, mikor a halál ajtaján szóllani kel ellenségivel, sőt nagy bátran, Szent Márton-nal azt mongya a sátán-nak: Quid hic adstas cruenta bestia? nihil in me funeste reperies; mit sugorgasz it, vér-szopó bestia? semmit énbennem nem találsz néked valót.
Egy szóval, az a külömbség az igazak- és a gonoszak halálában, hogy a gonosz, In malitia expellitur impius, sperat justus in morte sua; kedve ellen, erő-szakkal taszíttatik-ki e világból, az igaz ember pedig bátorsággal, vígasztaló reménséggel várja utólsó óráját. A gonoszoknak, Amara est memoria mortis, keserves a halál emlékezete, az igazaknak, Bonum est judicium mortis, kedves, mikor közel érzik halálokat és vígan ama Sóltárt éneklik: Laetatus sum in his, quae dicra sunt mihi. örvendezek, mikor hallom, hogy Isten házába mégyek. Mikor a tiszta-életű jámbor aszszony ura távúl vagyon, szomorú és bánkódva óhajtya annak viszsza-térését; ha hallya hogy jő, felugrik, vígad, helyét sem talállya örömében; a csintalan aszszony pedig akkor tapsol, mikor ura meszsze vagyon; elhűl és reszket, mikor jövetelét hallya. Igy az igazak vígak, mikor a jó halál-által Urokhoz mennek, a gonosz szolgák pedig reszketnek, mert Timenti Dominum, bene erit in extremis; jól vagyon dolgok az isten-félőknek, mikor halál-által a földrűl Menyekbe mennek, és úgy mennek, hogy, Non tangit illos tormentum mortis, a halál kínnya csak meg sem illeti őket.
Minnyájan kivánnyák az Isten-félő halálát és óhajtyák Balaám-mal, Moriatur anima mea morte justorum, hogy az igazak halálában részek legyen, de arrúl nem gondolkodnak, hogy az igazak erkőlcsét kövessék életekben. Minnyájan örömest úgy múlnának-ki a világból mint Lázár, csak úgy élhetnének, mint a gazdag. De nem így jár ez: az igazak halálában csak azoknak vagyon részek, kik az igazak erkölcsét követik, mert valamely bizonyos, hogy gonoszúl meg nem hal, a ki jámborúl él, oly bizonyos, hogy ritkán végezi jól életét, a ki haláig vontattya gonoszságát. A Szent Irásban csak egy latrot olvasunk (úgy-mond Szent Bernárd), ki halála óráján megtért és üdvözűlt, mivel, Sera paenitentia, raro vera, az utolsó órára halasztott penitenczia ritkán igazi penitenczia. És ha Alexander kiíratta hadából, a ki akkor igazgatta kopiáját, mikor ütközni kellett, Isten-is méltán megveti, a ki gonoszságát akkor akarja elhadni, mikor elhadta őtet a latorság.
Azért keresztyének ne halaszszuk, hólnapra jobbúlásunkat. Eszűnkben forgassuk, a mit Szent Ágoston sok helyen, de igen tekintetes szókkal előnkbe adott: Forte respondes; cras, cras. O vox corvina! Corvus non redit ad arcam, columba redit. Si tunc vis paenitentiam agere, quando peccare non potes, peccata te dimiserunt, non tu illa. Satis alienus est a fide, qui ad agendam paenitentiam, tempus senectutis exspectat. Quamdin cras? Ignoras, quod est ultimum cras. Non quaerit Deus dilationem in voce corvina, sed confessionem in gemitu columbino. Esto semper paratus, indulgentiam, correctionis promisit Deus; crastinum diem quis promisit? Mindenkor készen légy, mert ígérte Isten, hogy bocsánatot nyér, a ki életét megjobbíttya; de a hólnapot senkinek nem ígérte. Holló szava a cras, cras; de eszedbe jusson, hogy a holló kirekedett a Noë bárkájából és a siránkozó galamb bevétetett.
De ideje, hogy elvégezzük tanításunkat. Sommája a dolgnak az, hogy, ha jól akarunk meghalni, jól éllyünk. És tellyes életünk rendelésében két kormányt tarcsunk; eggyik: hogy úgy éllyünk, a mint halálunk óráján akarnónk, hogy éltünk vólna. Ha most meg kellene halnod: mint akarnád, hogy viselted vólna magadat, rendelted vólna életedet; és azt cseleked most, a mit akkor haszontalanúl fogsz kívánni. Másik: hogy nem tudván utolsó óránkat, úgy éllyünk minden órában, mint-ha akkor kellene meghalnunk. Azért gyakran magunkba szállyunk és meggondollyuk, micsoda furdalná és nehezítené lelkiisméretünket, ha ezen órában meg kellene halnunk. És, ha oly fogyatkozást érezünk, mellyet nem akarnók, hogy a halál bennünk tapasztalna, késedelem-nélkül mingyárt kifesellyünk abból, mert Szent Ágoston mondása-szerént, In quibus actibus quisque inventus fuerit, in eisdem judicabitur, quando anima exterit de corpore; a miben találtatunk halálunk óráján, abban itíltetünk. Azért nem bátorságos, sőt nem szabad, oly állapatban lennünk egy szem-pillantásig-is, melyben nem akarnánk meghalni. Ha így, élünk: a halál nékünk üdvösségünk úttya és kapuja lészen. Kit engedgyen az Atya, Fiú, Szent Lélek minnyájunknak. Mongyátok minnyájan: Amen, Amen, Amen.
