Kína reformjai
Kína reformjai
„Azon vagyunk, hogy minél kevesebb légy repüljön be. Vagy ha már beszállt, akkor idejében agyoncsaphassuk. De az ablakot továbbra is nyitva kell tartanunk” – így jellemezte Csao Ce-jang, a KKP 1987 januárja óta megbízott 67 éves főtitkára, egyben miniszterelnök, a kínai „nyitás” változatlan korparancsát.
„Kína számára nincs más út, csak a reform – nyilatkozta nemegyszer a kulcsember, a 83 esztendős Teng Hsziao-ping. – Ennek célja a szocializmus előbbre vitele, a párt vezető szerepének megszilárdítása és a gazdaság fejlesztése”.
A reform óriási lendülettel folyik tovább, küzdelmek és viták árán – a politikai, gazdasági és ideológiai frontszakaszokon.
A több mint egymilliárd lelket számláló ország először a mezőgazdaságban kísérletezett (a nem utolsósorban Magyarországon tanulmányozott) reformmal, 800 millió kínai paraszt újra learathatta az anyagi ösztönzés és az egyéni érdekeltség minden gyümölcsét. A népi kommunák helyén immár a családi gazdaságokra alapozták a sikert. És a „felelősségi rendszer” lelket lehelt a gazdaságba. 1978 óta a termelés látványosan fölfutott. Az alig 12%-nyi művelhető földterületen évente 10% körüli termésnövekedést értek el. A gabonatermelés átlag 100 millió tonnával lépi túl a reform előtti eredményeket. Kína az alapvető élelmiszerekből önellátóvá vált.
A paraszti jövedelmek eközben 2,5-szörösükre nőttek, hiszen a parasztgazdák fölös terményeiket önállóan értékesíthetik az újra engedélyezett szabadpiacokon. 1986 végén már több mint 61 000 szabadpiac és jó 50 000 községi piac szolgálta a kisgazdák boldogulását. A korábbi beszolgáltatási kényszertől eltérően az új szerződések már nem a paraszti jövedelmek elszivattyúzását, hanem a termelőkedv „beoltását” szorgalmazzák. A „vas rizsestál” korábbi egyenlősdije helyébe némiképp növekvő társadalmi különbségek léptek. Sőt, a gyorsan gyarapodó sikerembereket a falusi szocializmus „úttörőiként” bálványozzák.
A reform ellenzői ugyanakkor a 10 000 jüanos újgazdagok rémképével riogatnak, jóllehet ezek egyértelműen elenyésző kisebbséget alkotnak csupán. A megújulási folyamat ellenzői szerint a piaci szellemet kieresztették a palackból, és ezzel a gazdasági bűnözés sötét árnya telepedett Kínára. Nem kétséges, hogy a túlfűtött növekedés és a gyarapodó jövedelmek nyomán a gazdasági bűnözés és a korrupció magvai is termékeny talajra hullottak. Ám 1986-ban is csupán 50 000 gazdasági bűnesetre derült fény. Többek között erre vezették vissza a közbiztonsági miniszter menesztését.
A megugró jövedelmek révén a kínai parasztoknak több pénzük maradt a gépesítésre, a hatékonyabb gazdálkodásra. Vidéken – egyes becslések szerint – tízmilliók váltak egyben ipari termelővé, közülük sokan foglalkoznak építési vállalkozással, szállítással és kereskedelemmel. A falusi vállalatok létrejöttével szorosabbá vált a város és vidék közötti termelési együttműködés. Parasztok milliói üzleteket, vendéglőket és szállodákat nyitnak a nagyobb településeken. Beruházásaik fölpezsdítik az üzleti életet, és fokozatosan csökkentik a hagyományos különbséget a város és a falu között.
Egyidejűleg tény, hogy a költségvetés egynegyedét változatlanul az agrárárak támogatására fordították. Ez pedig nemcsak pótlólagos költségvetési terhet jelent, hanem az árak viszonylagos leszorítása révén lohasztja a termelési kedvet. A gazdaságpolitikai viták központi témája az árreform. A túlfűtött gazdaság gondjai szembeötlőek. A néhol indokolatlanul gyorsan növekvő kereslet egyes tartós fogyasztási cikkek piacán pl. további importot tett szükségessé. Így az államháztartás és a fizetési mérleg változatlanul deficites. A túlméretezett beruházások és az „alulméretezett” hatékonyság továbbra is feszítő gondot okoz...
Hasonló feszültséget szült a tucatnyi tengermelléki „különleges gazdasági övezet”. A külföldi tőkét becsalogató szabad zónák robbanásszerű fejlődése Kína kontinensnyi belső területei számára csupán a „vágy titokzatos tárgya” maradt. A kísérlet bírálóinak Teng így vágott vissza: „Ha Sanghajba beengedjük a külföldi beruházókat, attól Sanghaj a maga egészében még nem lesz kapitalista rendszerű...”
Az „egy állam – két rendszer” szintén Tengtől származó fogalmát 1987 márciusában tovább bővítették. A Hongkongról szóló megállapodáshoz (1984) hasonlóan a portugál kormánnyal megegyeztek Makaó sorsáról: a kapitalista miniállam 1999-ben visszatér az anyaország kebelére. Tajvan sorsa egyelőre változatlanul rendezetlen.
A változások pedig az országon belül szültek rendbontásokat. A szabadabb (vagy szabadosabb) szellem olykor politikai megmozdulásokban öltött testet. 1986 decemberében az erjedést érzékeltették a nagyvárosokon végigsöprő diáktüntetések. A „rossz irányból fújó szelek” 1987 januárjában Hu Jao-pang pártfőtitkár elmozdításához vezettek, majd a „burzsoá liberalizmus” elleni több hónapos országos kampány előfutárai lettek.
Közben változatlan erővel tart a politikai intézményrendszer fölújítása. A jogrendszer folyamatos fölfrissítésétől és a káderutánpótlás „modernizálásától” a 44 milliós párt és az állam közötti elmélyültebb munkamegosztás sikerét várják. Hozzáláttak a vezetők „életfogytig” tartó hivatalának leépítéséhez és a decentralizáláshoz. Megújították az alkotmányt. Összességében a korszerűsítés új lendületet vett.
A „Négy Nagy Modernizálás” a gazdaságban látványos, ázsiai léptékkel mérve is szembeötlő eredményeket szült. Az „áramvonalasítás” jegyében majd egymillió katonát (a világ legnépesebb seregének egynegyedét) polgári frontokra vezényelték. A tudomány és a technológia korszerűsítése jegyében folytatódott a nyugati kapcsolatok intenzív ápolása. Ezzel egyidejűleg újult erővel láttak hozzá a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatrendszer fejlesztéséhez. Magasabb szinten fölújították a szovjet–kínai párbeszédet – a határkérdésről, a politikai és kivált a gazdasági kapcsolatok elmélyítéséről. Ugyanezt példázta a szocialista országok vezetőinek kínai látogatássorozata, valamint Csao Ce-jang „kis körútja” Kelet-Európában, 1987 tavaszán. (Ennek során 2000-ig szóló együttműködési programtervezetet írt alá Budapesten a kétoldalú együttműködésről.)
A radikális reform és a majd egy évtizedes belső megújulás valóban átfogó sikereket eredményezett. A gazdasági növekedés, az élelmiszer-önellátás, az életszínvonal-politika és a családtervezés terén jelentős az előrelépés. Pekingben folyamatos továbblépést terveznek.
