A magyar társasági jog fejlődése
A magyar társasági jog fejlődése
Magyarország 1945 előtt közepesen fejlett, alapvetően német jogcsoportbeli sajátosságokkal bíró társasági joggal rendelkezett. A kereskedelmi társaságok alapformái – közkereseti és betéti társaság, valamint részvénytársaság – az 1975-ös Kereskedelmi Törvénykönyvben lényegében átvették a német, ill. az osztrák törvény rendelkezéseit, az 1930-ban bevezetett kft. pedig a svájci megoldásokat vette figyelembe. Ez a társasági jog azonban már annak idején sem állt a világszínvonalon; fejlettebb, nagyobb üzleti vállalkozásokra az 1945 előtt bevezetett formák nem voltak alkalmasak.
1948 után, a tervutasításos szocialista gazdaság mechanizmus, az ún. direkt tervgazdálkodás időszakában a gazdálkodó szervezetek közötti társulásokra nem volt szükség, mert ezeket a merev tervlebontás értelemszerűen kizárta. A társasági konstrukciókat a kapitalista gazdálkodás jogi-technikai alátámasztóiként értékelték. Az 1959-es Polgári Törvénykönyvben felvételre került ugyan a polgári jogi társaság intézménye, amelyet ebben az időszakban főleg jegyesek-élettársak vagyoni viszonyaira alkalmaztak. Emellett a kisipar-magánkereskedelem körében ismert volt az 1875-ös szabályok szerinti közkereseti társaság is. Néhány nem államosított külföldi vállalatra tekintettel pedig a Polgári Törvénykönyvet életbe léptető törvényerejű rendelet hatályában fenntartotta a közkereseti társaság, a kft. és az rt. számos szabályát, hatályon kívül helyezte viszont a betéti társaságra és a régi típusú szövetkezetekre irányadó előírásokat.
A 60-as évek elejétől a mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalom körében kezdődött meg a társulások intézményeinek újraéledése. A jogi személyiség nélküli „egyszerűbb gazdasági együttműködés”, ill. „termelőszövetkezeti közös vállalkozás” egyfelől alkalmazkodott a mezőgazdasági adottságokhoz, másfelől a tagok tevékenységével szoros kapcsolatban lévő társulási formákat alakított ki. A tagoktól viszonylag elkülönülő „szövetkezeti közös vállalat” már a gazdasági reform bevezetésének terméke volt 1967-ben.
A gazdasági reformot elméletileg megalapozó 1966. májusi KB-határozat a társaságok szerepével még nem foglalkozott, a piaci viszonyok fejlesztése azonban szükségképpen felvetette a társulás szükségességét az állami szektorban is. Ebben az átmeneti helyzetben a 11/1967. (X. 11.) MT sz. rendelet úgy tette lehetővé az állami vállalatok számára a társulást, hogy közös vállalati formaként a jogszabály az 1945 előtti részvénytársaságot és korlátolt felelősségű társaságok jelölte meg. Ezek az rt.-k és kft.-k csekély alaptőkével, zömmel ügynöki tevékenységre jöttek létre, mérlegükben eredményt, tehát nyereséget és veszteséget nem mutathattak ki. A régi szabályozás alkalmatlansága azonban 2–3 év alatt egyértelműen kiderült, és ezek a vállalati formák fokozatosan elsorvadtak.
A gazdasági társulások először átfogóan szabályozó 1970-es 19. sz. törvényerejű rendeletben
a) bár az egyesülésnek nem adott jogi személyiséget, létrehozták a vállalatok „egyszerű társaságát” mint önálló formát;
b) bár az rt.–kft. alapításának lehetősége fennmaradt, a vállalatok részére intézményesítettek egy szűkebb értelemben vett közös vállalati formát, amely sokat átvett a korábbi szövetkezeti sajátosságokból (ti. a tagok kezesi felelőssége mellett működik);
c) gyakorlati igények alapján külön jogszabályokkal létrejöttek olyan kooperatív társasági formák, amelyekben a vagyonegyesítés mint hagyományos társasági vonás háttérbe szorult (ilyenek a belföldi ipar és a külkereskedelmi vállalatok ún. külkereskedelmi társaságai, vagy az ún. kutatási-fejlesztési társaságok);
d) elismerték, hogy a társulás nem egyszerűen csak polgári jogi jelenség, ezért szabályozni kezdték az államigazgatási, pénzügyi és munkaügyi vonatkozásokat is.
Az 1970-es tvr. felhatalmazása alapján 1972-ben pénzügyminiszteri rendelettel beépítésre kerültek a társulási jogba a „külföldi betársulások”, helyesebben a külföldi partnerekkel való társulás magyar területen, mégpedig oly módon, hogy a felek választhatták a régi kereskedelmi társasági formákat, de az új közös vállalatot is.
Az 1978. évi 4. sz. tvr. a következő főbb új elemeket tartalmazta:
a) a szektorális elkülönítés irányába hatott az eddig önálló szövetkezeti jogi formák általános társulási formákba való beolvasztása.
b) A nem jogi személy társaságok alapvető formája a vállalatok közötti gazdasági társaság lett, amely vagyonegyesítő alapesete mellett kooperációs-kockázatközösségi változatot is tartalmazott. vállalatok állampolgárokkal azonban változatlanul az igen korlátozott tartalmú polgári jogi társaság formájában társulhattak.
c) Az egyesülés kooperatív-érdekközösségi jogi személy társulásként került szabályozásra és a korábbi kényszersülés, általánosabban a kényszertársulás intézménye a magyar jogból végérvényesen kikerült.
d) A tvr. jelentősen megerősítette a közös vállalat intézményét, egyúttal teljesen kiszorította a korábbi kereskedelmi társasági formákat. A közkereseti társasággá alakulás lehetősége a kisiparosok-kiskereskedők számára megszűnt, rt.-t és kft.-t ezután csak a Minisztertanács engedélyével lehetett tisztán belföldi vállalatok között létrehozni. (A külföldi „betársulások” szabályozását az 1978-as rendelkezések nem érintették.)
Az 1977–78-ban létrejött társulási szabályozás tehát az 1967-es rendelkezéshez képest az ellenkező végletbe esett: teljesen kizárta az értékpapíron, ill. a kockázatkorlátozáson alapuló társulási formákat, a tagok egyetemleges, közvetlen és korlátlan felelősségének túlhangsúlyozásával pedig a 70-es évek közepén uralkodó, centralizációs gazdaságpolitikai elgondolások jegyében erőteljesen a tőkeáramlás ellen hatott.
1986 végén a betéti társulásra, ill. az rt.–kft. létrehozására vonatkozó korlátozásokat megszüntették. A kisvállalkozások bevezetése az 1980-as évek elején jelentősen megváltoztatta az 1977–78-ban csak kismértékben érintett állampolgári társulások szabályozását. a kisvállalkozások jó része nem társaság ugyan, de a gazdasági munkaközösségek, ill. azok különböző változatai (főleg a vgmk) – valamint e formák visszahatása a polgári jogi társaságra – átfogó szemléletváltozással jártak. A kisvállalkozások igényei miatt a jogi szabályozás kénytelen volt a polgári jogi társaságot erőteljesen közelíteni a szervezetszerű, jogi személyiséggel rendelkező társulásokhoz.
A fentiekből kitűnik, hogy a magyar társasági jog fejlődésére – függetlenül attól, hogy lazított a tulajdonformák egymástól való merev elkülönülésén – alapvetően még mindig a szektorok szerint elkülönült szabályozás nyomra rá bélyegét. Egészen más az állami szektoron belüli, a szövetkezeti, ill. az állampolgári társulási joggal kapcsolatos, ill. a külföldiek betársulásával kapcsolatos rendezés szelleme, e négy „szektor” szabályozása egymástól eléggé elkülönült.
Az ezen változtatni kívánó új társasági törvények jogpolitikai feladata, hogy
a) egységes szemléletmódba helyezze a különböző időpontban keletkezett szabályozásokat; egy törvény kereteiben helyezkedjenek el egyfelől a korszerűsítendő hagyományos kereskedelmi társasági formák (nevezetesen a közkereseti és betéti társaság mint jogi személyiség nélküli cégek, valamint a jogi személy kft. és rt.), másfelől az eddigi szocialista fejlődés során keletkezett, a gyakorlati tapasztalatok alapján csak kismértékben finomítandó közös vállalat és egyesülés.
b) egységes törvényi szintű szabályozás lépjen az eddigi zömmel alacsonyabb szintű joganyag helyébe, és ennek keretében törvényi garanciákat kapjanak a társaságban részt vevő állampolgárok, ill. külföldiek.
az eddig fennállt társasági jog főbb hiányosságai – amelyek kiküszöbölésére az új társasági törvény törekszik – a következők:
a) A jogi személy és nem jogi személy társasági alakzatok korszerűtlen elkülönítése, amit az 1978. évi 4. sz. tvr. oly módon is kihangsúlyoz, hogy a jogi személyiséggel rendelkező formákat gazdasági társulásnak, a jogi személyiség nélküli formákat gazdasági társaságoknak nevezte. Ez a megkülönböztetés a múlt században volt általános. Alkalmazását tehát nemcsak a vállalati és állampolgári társaságok megkülönböztetésére irányuló politikai megfontolások, hanem a konzervatív jogpolitikai hagyományok is sugallták.
A modern társadalmakban nemcsak az egyes ember, ill. a jogi személynek minősített szervezet lehet jogképes, hanem jogalanyisággal közösségek, embercsoportok is rendelkezhetnek. A gazdasági társulás és a gazdasági társaság közti megkülönböztetést a kft. és az rt. belföldön történt újrameghonosítása a 80-as évek közepén végképp értelmetlenné tette.
b) A vállalati ás állampolgári társaságok merev elkülönítése. Jogi személy társaságban vállalatok és állampolgárok együtt 1988-ig a magyar jogban (az egészen speciálisan szabályozott vízgazdálkodási társulatok kivételével) egyáltalán nem vehettek részt. (1988. jan. 1-jétől a kft. már vegyes intézménnyé vált.) A jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok közül állampolgár és vállalat kizárólag a polgári jogi társasági formában társulhatott egymással, ezt a formát azonban 1987-ig magas adó sújtotta, tehát kifejezetten hátrányosan kezelték az állampolgároknak vállalatokkal társasági formában történő kooperációit.
c) A belső és a „nemzetközi” társulások túlzott elkülönítése. Elvi lehetősége ellenére a magyar gazdálkodó szervezetek egymás közötti társulásaira megállapított formákat (közös vállalat, betéti társulás) a külföldi beruházók egyáltalán nem vették igénybe. A vegyesvállalatok a régi kft, ill. (újabban) rt. formában jöttek létre (ez utóbbi a pénzintézetekre volt jellemző). 1987-ig rt. és kft. tisztán belföldi tagokkal nem volt alapítható.
A nemzetközi tapasztalatok egyértelműen jelzik, hogy tisztán belföldi, ill. kizárólag külföldi tagokkal rendelkező társulások egymástól való elkülönítése fejlett áru- és piaci viszonyok között nem lehetséges.
Helytelen továbbá a tőkés-, ill. a KGST-országokból történő betársulás egymástól való ugyancsak merev elkülönítése, ill. kizárólag a nyugati beruházókra való gondolás a közös vállalkozások (joint ventura) körében. A gazdasági reformok újabb hullámában egyre több szocialista ország foglal állást a vállalatközi közvetlen kapcsolatok, így a társulási formában történő közös vállalkozások fejlesztése mellett.
d) A korlátlan, ill. egyetemleges felelősség túlhangsúlyozása jelentősen gátolta a lakossági befektetéseket, de visszatartó erőként működött a vállalatok közötti társulások esetében is. A korlátlan, ill. egyetemleges felelősség a legprimitívebb hitelezővédelmi intézmény, amelyet fejlett társasági jogban nem lehet elsődlegesen alkalmazni. Mindebből következik, hogy a korlátlan, ill. egyetemleges felelősséggel járó egyszerűbb formák mellett helytelen a teljesen vagy részlegesen korlátolt felelősségen alapuló, tehát a vállalkozó kockázatkorlátozását lehetővé tevő társasági formák (betéti társaság, kft., rt.) háttérbe szorítása. Ez utóbbi összefüggött az értékpapíron nyugvó társasági formák, tehát a részvénytársaságok kizárásával a belföldi forgalomban.
e) A vállalatot képező társulások eddig kizárólag másodlagos vállalatként, azaz elsődleges vállalatok (állami vállalatok, szövetkezetek stb.) társulásai útján jöhettek létre. Állami vállalat önmagában társasági formában nem keletkezhetett.
f) Nem állt rendelkezésre a társaságok rendeltetésszerű működéséhez szükséges infrastruktúra. 1986-ban szabályozták ugyan a felszámolási eljárást, de a jogszabály a gazdasági társaságok sajátosságait alig vette figyelembe. Feltétlenül szükséges a társasági jogban a hitelező- és a kisebbségvédelem kiépítése, amire 1988-ig a szabályozás alig gondolt. A hitelezővédelem sajátos szervezetek létrehozását igényli, és jól működő társasági jog elképzelhetetlen a cégbíráskodás jelentős fejlesztése nélkül. Egy modern társasági jog alapkérdése a mérleghitelesség biztosítása, a megfelelő könyvvitel és vagyonértékelés megteremtése, valamint a kellő nyilvánosságot biztosító intézmények kiépítése – ezek nélkül értékpapírokon nyugvó társasági formák nem lehetnek életképesek. Továbbá egy értékpapírokat felhasználó társasági joghoz hozzátartozik az értékpapírpiac, a tőzsde modern jogi szabályozása is. Ezekkel a feltételekkel eddig a társasági jog nem rendelkezett.
